Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

41. fejezet -

41. fejezet -

Az értelemadás kegyelme

Ottlik Géza tevékenysége „nehéz évtizedekben őrizte meg a magyar polgári irodalom folytonosságát. Közvetíteni tudott két, egymással nem érintkező korszak között. Életműve egyaránt szemlélhető a huszadik század elejének s végének törekvései felől. Örököse egy nagy hagyománynak és ösztönzője irodalmunk megújulásának” (Szegedy-Maszák 1994, 177). Az életművet és az írói teljesítményt egyaránt összegző véleményhez még annyit szükséges hozzáfűzni, hogy Ottlik írásai a polgári hagyományok mellett a magyar irodalomban szinte mindig megnyilatkozó, az egyetemességet felmutató orfikus hagyományt is őrzik. Az orfikus művész és az orfikus mű a világ erőit megfékezi, rendezi, harmonizálja és megbékíti. „A mű kristály, a megérintett összes erőket végleges alakban rendezte” (Hamvas é. n. [2000], 123).

„Szeredy Dani elmesélte, hogyan is történt, s a zűrzavarból egyszerre rend támadt, a dolgok formát kaptak, s az élet érthetetlensége érthetővé vált” (Ottlik 1959, 16). Szeredy Dani – aki a közel másfél évtizedig írt, csiszolódott és az első (egyébként sikeres) kiadói próbálkozás után tíz esztendővel, 1959-ben megjelent Iskola a határonnak Bébé és Medve mellett meghatározó elbeszélője – történetmondásának titka talán éppen abban keresendő, hogy „a teljes és hű valóságot mondta el” (16). A keleti sámánként, afrikai varázslóként megnyilatkozó Szeredy elbeszélésmódja természetfeletti eredetű, megszentelt eljárás, hiszen „ezzel a ráolvasással, vajákolással, egyszerű elmeséléssel elvarázsolta, ártalmatlanná tette, átformálta az egész rosszat” (16). Az elbeszélés nehézségei című bevezető fejezetben megfogalmazódik a történetmondás orfikus előírása, mely a rendteremtésnek és a lélek felszabadításának feladatában áll („szinte érzékelhetően szakadt le lelkünkről gonosz nyomása” – 16). A Szeredy szólamában érvényesülő, a teljes és hű valóság elmondására vonatkozó előírást a regény elsődleges elbeszélője, Bébé a maga számára nem látja teljesíthetőnek: „Ez nem a teljes valóság, sőt nem is a hű valóság. Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom” (17). Szeredy és Bébé történetmondásának alapvető különbsége a megszenteltségben, illetve annak hiányában mutatkozik meg. Az orfikus beszédmód beteljesítésének vágya az evilágiság és a természetfölöttiség sokszor feszültségekkel teli viszonyában végig jelen van a regény kettős elbeszélői és történetszerkezetében.

A regény kétszer, 1957 nyarán és 1923 őszén kezdődik. Mindkét történetben ugyanaz a kérdés kerül a középpontba: „Miért jöttél vissza?” (257, 258, 425). Szeredy Dani és Bébé mások számára érthetetlen beszélgetésében ötvenhétben a Lukács fürdőben Dani kimondatlanul arra keres választ, vajon helyesen tette-e, hogy összeköltözött Magdával, a kis székely cselédlánnyal. A választ valójában nem is Bébétől várja, hanem azt reméli, hogy huszonhét éve szabadságon lévő katona barátja közbeiktatása „segítségével talán majd ráeszmél, hogyan is fest a helyzet annak az istennek a szemszögéből, aki nézi mindezt” (15 – kiemelés O. F.).

Itt is megfigyelhető a regény „küzdelme a szavakkal”, mely küzdelem a nyelvhasználat, a jelölés elégtelenségéből fakad. Medve sokat, szívósan dolgozik a „Néma gyereknek anyja sem érti a szavát” közmondásban rejlő nyelvfilozófiai tétellel, amely a közlés sikerét az elgondolhatónak az érzékelhetőben, az anyagban való megjelenésében látja biztosíthatónak. „Medve tapasztalta, hogy a szavaival és cselekedeteivel csak nagyon tökéletlenül tud bánni, s mégis, ha néha mindent rosszul mondott és rosszul csinált is, édesanyja sohasem dűlt be ezeknek a torz, teljesen hamis látszatoknak, hanem a szíve mélyén világosan megértette őt. Hitt tehát abban, hogy a gyarló szavakon és nehezen kormányozható tetteken túl sokkal épebb és egészségesebb titokzatos megértés köti össze egyik embert a másikkal. Hitt abban, hogy egyenesen beleláthatunk egymás lelkébe. Most ez a hite megingott. Megingott, aztán újra megszilárdult. Megint kétségek árasztották el, erősebb hullámban, s megint fölébük kerekedett” (179 – kiemelés O. F.). A szavak és a hallgatás közti vívódásának az alábbi részlet látszik véget vetni: „Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele. Ha tudná, amit mondani akar, akkor sem tehetne egyebet, mint hogy a hallgatásra bízza” (174 – kiemelés O. F.). „Az alaktalan jelentés eszménye az egyedülléthez kapcsolódik, ez pedig olyan állapotnak minősül, mely lehetőséget ad a lét egészének megértésére” (Szegedy-Maszák 1994, 119). A hallgatás igazsága, mely a néma gyerek szavának megértésében nyilvánul meg, énünk egyetemes dimenzióját nyitja meg, hiszen „annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé” (435).

Mivel a regény világának törvényszerűségei látszólag nem teszik lehetővé a janzenizmus eszmerendszerében is megfogalmazódó rejtőzködő istennel való kapcsolat földi indíttatású felvételét, így mintegy kapóra jön a „kis janzenista” (404) Medve kézirata, hiszen az jutott Bébé eszébe, „hogy ebben a csomagban lehet talán felelet Dani kérdésére” (19). Medve Gábor ekkor már nem él, a kézirat posztumusz jellege szerzőjét földöntúlivá minősíti, így a következőképpen fogalmazható meg a történetmondó hangját középpontba állító fokalizáció elbeszéléselméleti kérdése. Vajon képes-e megszentelt nézőpont érvényesülni Ottlik regényében? A történetmondás során Bébé folyamatosan megjegyzésekkel látja el Medve kéziratát. Kezdetben a két elbeszélői hang határozottan különválik, azonban a fejezetek előrehaladtával egyre nehezebb megkülönböztetni őket. A harmadik részben (kivéve a 24. fejezetet) pedig a regény grammatikai síkján már lehetetlen eldönteni, hogy vajon Bébé a saját emlékezete alapján mesél, vagy pedig Medve kéziratának átírásáról van szó. A két történetmondó hang egymásba mosódása vajon Medve látásmódjának elvilágiasodásaként vagy Bébé látásmódjának megszentelődéseként értelmezendő?

Az elsődleges elbeszélő (Bébé) és a másodlagos elbeszélő (Medve) története jórészt fedi egymást, így „a kettős távlat nem csökkenti, hanem éppen növeli a történés jelentőségét” (Szegedy-Maszák 1994, 87), ami fokozza a regény sokat emlegetett példázatszerűségét. Az elsődleges történetmondó tétovaságból származó bizonytalansága ellenben „példázatromboló” tényezőnek tekinthető. Az elbeszéléselmélet értelmezési szabályai szerint egy regény nézőpontját az elsődleges elbeszélő minősítése adja meg, mely esetünkben a saját hitelességi korlátaival tisztában lévő én-elbeszélőt hoz létre. A narrátor Medve Gábor első szám harmadik személyben szólal meg, szereplő-önmagát is kívülről láttatja, így határozott beszédmódja közel kerül a mindentudó elbeszélő megingathatatlan hitelességű szólamához. Szereplő-Medvének is hasonló kívülálló szerep felel meg, hiszen ő az, aki „a leglassabban és a legnehezebben” értette meg, hogy mit kíván tőle a felnőttek világát jelölő katonaiskola, ő az, aki hajlíthatatlan, ő az, aki csendes egyszerűséggel utasítja el Bébé hatalomátvételi, „végérvényes leszámolási” tervezetét a hegyi patakocska megtisztító hangját utánozva: „Glugy, glugy” (404). Nehezen vonható kétségbe, hogy az Iskola a határon folytatásának tekinthető Buda a nézőpont szempontjából sokkal közelebb áll az önromboló regény műfajához, ezzel együtt Medve szereplő helyzetét pontosan fogalmazza meg. Ugyanis Medve Gábor mint Néző-Szerepő amalgám tudja, hogy ebben „az ingoványra épült, csak feltevésesen létező világban” (Ottlik 1993, 19) ő csak nézője az ingyen mozinak, ő itt csupán látogató: „Nézőként belepottyantál szereplőnek az ingyen mozidba, a többi, hozzád hasonlónak feltételezett ember közé. (…) Éppenséggel az a helyzet, hogy nincs halál, csak a szereplő részednek. Mozdulatlanság van. Fák vannak” (Ottlik 1993, 45). Az ingyen mozi az Iskola a határonban is előfordul akkor, amikor Medve harmadszorra is bekerül a fogdába. „Hiszen él. Ketrecbe zárták, és Medve Gábor növendéknek hívják. Ő azonban valahol egészen másutt van, teljesen szabad és független. Ezt be kell vallania becsületesen; hiába facsargatja a szívét hamis szánalommal. Akármilyen sajnálatra méltó ez a Medve Gábor, azt, aki sajnálni szeretné, vagyis önmagát, nem tudja sajnálni. Ő él, és ingyen szórakozik. Jó meleg van itt” (286).

Fölerősödik az Iskola a határonnak tejsavból vagy gyantából kitermelődött, az időről időre történő testet öltést felidéző szólama, hiszen – mint Medve gondolja a regény zárófejezetében (Őrség a hajón) – „igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt” (437). Nagyobbik részünk a halhatatlan rész, amit a „nézi mindezt” ismétlődése szövegszerűen is annak az istennek a szemszögéhez kapcsol, amelyből Szeredy Dani szeretné megtudni a választ. Az Iskola a határon határozottan különbséget tesz az érzékelés számára elérhető felszíni valóság, a harmadik dimenziós tér-idő metszetekben meghatározható földi lét és a fizikai érzékelés számára elérhetetlen, magasabb dimenziós valóság között. A regény 24. fejezetében Bébé három bekezdés erejéig visszatér Medve kéziratának idézőjelek közé tett, „átmásolós” közléséhez, azonban most a kézirat külön jegyzeteként megjelölt részéből idéz, melyben Medve közösségi személyes hangon, többes szám első személyben szólal meg: „A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban” (435). Medvének személyesre váltott hangja föltehetően azt jelöli, hogy személyes meggyőződésévé vált: az isteni valóságtól való tudati és életminőségbeli elszakadás fölszíni világa elválaszthatatlan részét alkotja a mindenség teljességének. Az „egész”-ben való hite Medvét egyszerre emeli át a hasonlóképpen megosztottságra épülő vallások keretein, a janzenizmusén éppúgy, mint a protestantizmusén. Az egészben való gondolkodás egyetemessége Medve (formailag másodlagos) történetmondását – az elbeszéléselmélet értelmezési szabályait érvénytelenítve – elsődleges helyzetbe hozza, ennek következtében az általa képviselt mindentudó történetmondás a regény nézőpontját is így hitelesíti. Azt mondhatjuk, hogy az Iskola a határon szemléleti háttere olyannyira erősen befolyásolja az elbeszélő helyzetek alá-fölé rendeltségi rendszerét, hogy a szemlélet meghaladja a nyelvtani-logikai meghatározottságokat. Itt is azt állapíthatjuk meg, hogy „[l]ehetséges azonban, hogy természetfölötti távlatból a jelölés lezárható tevékenység, s a bizonytalanság bizonyosságnak, a látszólagos zűrzavar rendezettnek, összhangnak bizonyul” (Szegedy-Maszák 1994, 121).

A regény zárójelenetében, a katonaiskolai éveket záró hajóúton eltűnik a Bébé-szereplő és a Medve-szereplő, de a Bébé-elbeszélő és a Medve-elbeszélő közti különbség is. Az egészben való gondolkodás egyetemességét megfogalmazó, már idézett Medve-álláspont (mely a regényben a „tízezer lelke” jelölőt kapja) a zárófejezetben a cigarettakérés beszédcselekvésével kerül érintkezéses viszonyba. Kezdetben távolság és feszültség áll fenn Medve „tízezer lelkes” eszmefuttatása és Bébé véleménye között („Megmondtam neki a hajó korlátjánál, hogy mit csináljon a tízezer lelkével” [436]), azonban az események előrehaladtával egyre csökken, majd meg is szűnik a Medve-szereplő és a Bébé-szereplő közti véleménykülönbség, amely a regény utolsó mondatában a közös dohányzás szertartásos cselekvésében ölt testet: „Ha sorra került, beleszippantott közös Memphisünkbe, melynek a parazsa nagyra nőtt, ahogy adogattuk körbe, s megvilágította az arcát egy másodpercre, talán az ujját is égette, mert már inkább csutka volt, mint cigaretta, de takarékosan végigszívtuk” (440). Jelképes értékű a közös fényforrás körbeadogatása, a cigaretta fényében felvillanó arc és a többes számban megfogalmazott cselekvés: a közösségben folyamatosan létrehozott és elrejtett személyiségeik csendes nyugalommal (a „nyugalom” is többször ismétlődő szava a zárófejezetnek) élik életüket, és teljesítik életfeladataikat. S ebben a jelképes cselekvésben feloldódik, elillan minden különbség a két elbeszélő között is oly módon, hogy Bébé maga fölé emeli Medve elbeszélői szólamát. „Ő volt az egyetlen, aki soha nem kérdezett tőlem semmit az intézetről, s mindvégig az volt a gyanúm, hogy mindent tud; ami persze képtelenség. Búcsúznom kellett tőlük elég hamar. Felemelte rám szép fiatal, kreol arcát. Nézett a szemembe. Kicsit kancsalítva. Fájt a szeretete, fájt a reménytelenség, fájt, hogy túléltünk mind a ketten valami jóvátehetetlent; mégis, alig fájt. Vagyis inkább egészen csendesen fájt, egészen messze, de olyan erővel és olyan mélyen, ahol azt az egy-két biztos dolgot tudtam: s ahogy szelíd galvánáramával átjárta a nehezen szerzett, titkos, elvehetetlen nyugalmamat, egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van” (439). Szántó Gábor András A regény mint „új, s inkább újszövetségi műfaj” című tanulmányában megállapítja, hogy a hajó „a hívők közösségét és az ebben megtestesülő Istent jelképezi” (Szántó 1998, 72), így a hajó megszentelt térként, a hajózás megszentelt utazásként, a dohányzás megszentelt közösségi cselekvésként és Bébé szólama – felemelkedve Medve beszédhelyzetéhez – megszentelt elbeszélőhelyzetként jelenik meg a regényben, mindezek az Iskola a határon példázatként való olvasására szólítják fel olvasóját.

Az Iskola a határon a beavatás példázata. S talán nem is az az Iskola beavatásának tétje, hogy vajon sikerül-e a katonaiskolába belépő gyermekekből felnőtteket faragni, sokkal inkább az, hogy lehetséges-e a szabadság enyhe mámorával lépegetni lefelé a Lukács fürdő lépcsején. Lehet-e töprengve lefelé lépegetni úgy, hogy a lelkük telve van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. Megőrizhető-e lelkünk legtitkosabb szerkezete sértetlenül? Az Iskola a határon a lélek megőrzésének titkos beavatása. Hiszen Szeredyt is ugyanez foglalkoztatja, amikor azt kérdi, hogy közel ötvenévesen folytathatja-e Magdával azt, amit Barikával tízévesen abbahagyott.

Barika a regény első részének ötödik fejezetében bukkan fel rövid, villanásnyi időre, epizódszerű megjelenése a történet szempontjából meghatározó jelentőséggel bír. A kilencéves kislány Szeredy Dani szerelme, illetve annál több: a tisztaságnak, a pancsolatlanságnak, a világosságnak, a rendnek (44–45), a lét eredendő, paradicsomi állapotának megtestesítője, akiben egyszerre van jelen az égi és a földi. (Ottlik első 1957-ben megjelent Hajnali háztetők című regényének központi jelentőségű festménye is többek között az Égi és földi szerelem [Ottlik 1969, 14] címet viseli.) „[I]genis létezik ez a vadállatias gyöngédség, s a zabolátlan önzés összefér a teljes odaadással, vannak pancsolatlan emberi kapcsolatok” (44). Szeredy elragadtatással beszél a kislányról: „olyan hallgatólagos, emberi fogalmakban ki sem fejezhető, mélységes és titkos szövetségben éltek, mint egy halandók közé csöppent, álruhás pogány isten és pogány istennő. Ők tudták egymásról, hogy az emberi világ fölött járnak, és a földi mértékek nem érvényesek rájuk; de a többiek, a felnőttek nem tudták ezt róluk” (50 – kiemelés O. F.). Szeredy számára Barika az evilágiság fölötti isteni valóságot képviseli, egyben ez az idézet is a nyelvi kifejezhetőség korlátaira figyelmezteti Ottlik olvasóját.

Tovább szövődik a földit és az égit egybefoglaló háló, hiszen Bébét ugyanilyen kapcsolat fűzi legkedvesebb gyerekkori barátjához, Halász Péterhez. „Hát ilyesfélét éreztem én is, amikor a kettes hálóteremben a betóduló másodévesek közt egyszerre csak megpillantottam Halász Péter ősidőktől fogva ismerős ábrázatát. Ilyen titkos kötés kapcsolt össze bennünket is; így lebegtünk mindig pár arasszal az emberek feje fölött, szabadon, és senki sem gyanította, hogy nem közöttük járunk a földön” (50 – kiemelés O. F.). Az „ősidőktől fogva” kifejezés kitágítja a regény háromdimenziós időkereteit, engedélyezi annak az elképzelésnek az elfogadását, hogy az emberi személyiség halhatatlan, nagyobbik része („amelyik nézi mindezt”), „lelkünk legtitkosabb szerkezete” (18) a fizikailag érzékelhető idő homályába vész, amit sértetlenül meg kell őriznünk az érzékelésen túli valóságban. „Amikor a lélek a földről eltávozik, semmit sem vihet magával, csak éberségét” (Hamvas 1995, 1: 34). Az éberség természetfölötti érzékenység, amely néz és lát, és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éberség az „arany öntudatára” ébredt ember érzékenysége, a meglett emberé, „ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor” (Eszmélet). József Attila költészetében a test halála utáni létezés gondolata („ők, az anyagba leszálltak” – A Dunánál) éppúgy megtalálható, mint Ottlik írásaiban. Szeredynek Barikával és Bébének Halász Petárral való kapcsolata a szabadság enyhe mámorát, isteni lényünk sértetlenül való megőrizhetőségét jelképezi. Ezért fontos Szeredy számára Az elbeszélés nehézségei című fejezetben tulajdonképpen nyelvileg föl sem tett kérdés, hogy vajon helyesen tette-e, hogy Magdával összeköltözött. Ugyanis Szeredy ezzel azt kérdezi, hogy lehetséges-e a felnőttek környezetében, a feltételesen létező, ingoványos földi világban pancsolatlanul, isteni lelkek módjára élni. Medve Gábor ugyanezt kérdezi.

Az 1923 és 1926 között zajló katonaiskolai eseménysor ugyanarra a kérdésre („Miért jöttél vissza?”) keres választ, mint az 1944 és 1958 közötti időszakot magában foglaló kerettörténet. Medve éppúgy, mint Szeredy, egy meg nem értett helyzet hatására mintegy kivonul a földi történések világából. Medve Gábor elindul a hegynek fölfelé, „a senki földjén” (249), Szeredy Dani fölhúzódik a Mátrába „örökre, egyedül” (425), majd mindketten visszatérnek. Kivonulásuk természetfeletti indíttatású, Szeredy égi útmutatást vár Medve kéziratától fenn a hegyen. Medve a kápolnában szökési tervét szövögetve sikertelenül próbál Istenhez mint „egy szakállas öregúrhoz” (249) fohászkodni. Az égi kapcsolatot számára Jézus jelentette, „[é]rezte, hogy ez nem elég valahogyan, s minthogy jobban el tudta képzelni magának a názáreti Jézust, aki magyarázkodás nélkül értette őt, inkább hozzá beszélgetett ilyenkor” (249), így Medvének afelől sosem volt kétsége, hogy „nem az ő feje szerint” (249) lesznek a dolgok. Egyikőjük visszatérésének sincs ésszerű magyarázata a történet síkján.

Szeredy válasza a „Miért?”-re: „Mb.” A „Miért jöttél vissza?” valójában azt kérdezi, hogy „Mi a földi élet értelme?”, „Mi a dolgunk a világban, az emberek között?” „Mb”, ez a regényben vissza-visszatérő szócska az iskolabeli nyelvjáték központi eleme. Egy vélhetően köznapi trágárság rövidített, így megtisztított, semlegesített formája, amely mindig az adott szövegkörnyezetből és helyzetből veszi fel a jelentését. Ezt a jelentést vagy homályban hagyja a regény (az olvasóra bízza), vagy későbben fejti ki. Ez utóbbi történik itt, persze sajátságosan ottlikosan: egy újabb eleme lép elő az iskola-nyelvjátéknak: „azért, hogy a Matej kinyalhassa” (425). „Ami nagyjából azt jelentette, hogy visszajött azokhoz, akiket utál, gyűlöl, szeret, hadd tépjék, rúgják, rángassák tovább” (425). Ennek a kifejezésnek, „egyik alapszellemességünk csattanójának” (258), az Iskola a határonnak, s talán mondhatni, hogy az egész ottliki életműnek a nyelvbölcseleti háttere alapvetően a kései Wittgenstein nézeteihez áll közel (itt elsősorban a Filozófiai vizsgálódásokra kell gondolnunk), amely egyrészt a nyelv elégtelen voltát, másrészt pedig a nyelvjátékoknak a nyelvvel szembeni elsődlegességét foglalja magában. Az igazán lényeges dolgok nem mondhatók ki, csupán körülírhatók.

„Medve kísérletet tesz arra, hogy megszökjék az intézetből, de önszántából visszatér, s amikor az édesanyja haza akarja vinni, a maradás mellett dönt” (Szegedy-Maszák 1994, 137 – kiemelés O. F.). Medve tudván, hogy nem az ő feje szerint lesznek a dolgok, valóban önszántából fordult vissza? S vajon nem kapott semmiféle rajta kívül álló útmutatást? Bébé történetmondásából csupán annyi derül ki, hogy Medve Gábor egy bádogdobozt követve „babonásan indult vissza az úton” (251 – kiemelés O. F.). Medve a bádogdobozt irányító természeti törvény, a gravitáció útmutatását követi babonásan, azaz földi magyarázatokat félretéve. Az Iskola a határon poétikai jellegzetességéről olvashatjuk, hogy „[a] metaforikus és a metonimikus jelentésképzés ezért egy redukált alakú reflektált fejlődésregény keretei között jön létre” (Kulcsár Szabó 1993, 98). A „metonimikusan” szerveződő történetmondás mindkét eseménysor esetében megokolatlan marad, azonban a katonaiskolai történet metaforikus elbeszélésmódja megadja mindkét történet és így az Iskola a határon értelmezési kulcsát: a hajók tőkesúlyának ámbár tetszetős, de mégsem jó hasonlata mentén eljutunk a sed miserentis Dei kegyelmi útmutatásáig.

Miféle poétikai eljárás követi a regény világképét szervező égi útmutatást? Az Iskola a határont példa- és példázatszerűen átszövő motívum, a Trieszti Öböl közel tízszer fordul elő a regényben. Példaszerűségét az adja, hogy minden egyes előfordulása – mintha történetszerűen haladna előre – újabb és újabb jelentésekkel gazdagodik, példázatszerűsége pedig a teljes jelentésszerkezetben előálló üzenethozó történetben képződik meg. A Trieszti Öböl első két-három előfordulása a katonaiskolának és Medve Gábor létezése természetes rendjének szembenállását fejezi ki. Először az első rész második fejezetében gondol a trieszti öbölre (itt még kisbetűvel), akkor, amikor még „látta is, amit néz” (29). A látás, amely „létezése természetes rendjéhez” tartozik, a tudás, a dolgok együttlétezésének és összetartozásának ősi tudása. Ez a látó tudás nem az értelem tevékenységének terméke, nem az ész tette, hanem a megérzés eredménye. „Eloszlott a köd, s nyomban romlani kezdett a látásom” (388). A regény értékrendje a ködben való tájékozódást előnyben részesítve a megérzésnek ad elsőbbséget az észbeli tudással szemben. „Az értelem csak a kizárólagos, terméketlen igazságokat ismeri” (Ottlik 1980, 61) – olvashatjuk Ottlik egy korai, Kolozsvári Grandpierre Emilről szóló kritikájában. A későbbiekben a „Trieszti Öböl” látómezejében megjelenik a várakozó Medve (56), várakozása tárgya egy lovas, mely üzenetet (56), sőt parancsot (61, 285) hoz: „Élj!” (285). Az „Élj!” parancsát a szövegköziség égi utasítássá teszi, hiszen a lovas a hegyekből egy csillagos homlokú kancán érkezik. A hegy és a csillag is a „többdimenziós”, isteni valóságot jelképezi. A hegy „az Istennel való kapcsolatteremtés színtere” (Szántó 1998, 72), a csillagok „arra az isteni valóságra utalnak, mint aki Jézusban megtestesült” (Hernádi 2000, 655), így élővé és személyessé teszik a természetfölöttit. Az életre szólító égi parancs a földi élet, az emberek közti élet vállalására szólít fel. („Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni” [285].)

A regény ismétlődéseinek szövedékeiben létrejött földi életre felszólító égi parancs miképpen ad magyarázatot Medve visszatérésére? Amikor Medve a hágón útját irányító (első olvasásra a vak véletlent felidéző) bádogdobozt szem elől veszti, mintha lódobogást hallott volna, pedig „sem szekeret, sem lovas embert nem látott” (251). Később már úgy rémlett neki, hogy tisztán hallja a lódobogást. A völgyben, amelyben haladt fölfelé, majd lefelé, a köd rétegesen megszorult. Visszafelé mentében „[h]átrahajlította a nyakát, hogy a könnyeit egy kicsit visszatartsa; így baktatott tovább, nem látva egyebet, mint a könnyeinek és a felszakadozó ködöknek kettős fátyolán át az ólomszürke eget. A lassan-lassan betörő reggeli világosságban némán füstölgött a kis völgy” (252 – kiemelés O. F.). A narratíva síkján szökésben lévő Medve Gábor mintegy áthallja (tisztán) az ismétlődéses szerkezet síkján vágtató, égi parancsot kézbesítő „csillagos homlokú, pihent kanca” (61) patkóinak dobogását, így a megokolatlanul maradt eseményt az ismétlődések szövedéke látja el magyarázattal: Medve Gábor „babonásan” követi a gravitáció tömegvonzáson alapuló természeti (tehát isteni) törvényének utasítását, így tér vissza a katonaiskolába. A földi fájdalmat kifejező könnyei és az isteni távlatot magában rejtő ködök (f)elszakító mozgásai a káprázat kettős fátylát húzzák közé és a reggeli világosságban elnémuló égi hang közé: az ég ólomszürkévé sötétül. Medve Gábor visszatér a katonaiskolába, ahol a „csukaszürke” zubbonyok rejtik el és mutatják meg egyszerre az árnyékot és a fényt.

Mindemellett a Trieszti Öböl elindít egy másik szövegszerveződést is, a „néz-lát” kettősére épülő „zűrzavar-megértés” párost. Amikor először jelenik meg az Iskola a határon szövegében a trieszti öböl, akkor Medve (M.) a hálóterem egyik ablakában könyökölt. „M. nézte az eget, és látta is, amit néz. Közel kilencszázszor fog még így leszállni a nap az Alpok nyúlványai mögé, de ő soha többé, vagy legalábbis rettenetesen sokáig nem fogja látni, amit néz” (29). Ez a megállapítás „nemcsak a nézőpont időhöz és helyhez kötött értékalkotó erejét hangsúlyozza, hanem egyszersmind azt is sejteti, hogy a regény világát nem szembeállítások szervezik meg” (Szegedy-Maszák 1994, 116). A regény által elfogadhatónak ítélt világot, a rend és a pancsolatlanság világát valóban nem szembeállítások szervezik, azonban az elénk állított felnőttvilág, a katonaiskola, a feltevésesen létező, felszíni világ korántsem mentes a szembeállításoktól. Medve a Trieszti Öböl harmadik (55) és negyedik (60–61) szövegbeli előfordulása között két eseményt említ: Dégenfeld és a németkisasszony esetét, mindkettőben a látszólag rendezett, maszkszerűen létező világ és a mögöttes, tisztátalan indulatok közti feszültségre lehetünk figyelmesek. „Most egyszerre lefoszlott róla az álarc, s a gonosz és erőszakos szavak mögül egy gonosz és erőszakos világ ocsmány lehelete csapott Medve felé. Napokig úgy érezte magát utána, mintha förtelmes hüllők tekergőztek volna végig a tagjain” (58). Iskolatársának, Dégenfeldnek Medve két hógolyót csempészett a táskájába, s az efölött érzett bűntudata és félelme abból fakadt, hogy talán már belülről is megérintette, talán már a sajátjává is vált a világ gonoszsága és erőszakossága. A történetmondó szövegekre jellemző, az eseményeket összefűző érintkezéses viszony az Iskola a határonban inkább a képzettársítások menetében jelentkezik. „Amikor a hálóterem ablakában könyökölve Eynatten Vincéről eszébe jutott Dégenfeld, majd Dégenfeld gyors kikapcsolásával a régi piarista ház előtti Duna-part s egyben a kis balatoni fürdőhely; akkor merült fel előtte valahogyan, mintegy megoldásként, a Trieszti Öböl” (60–61). A felnőttek világát, a „vélemények” szervezte társadalmi viszonyok hálóját így minősíti: „A magabiztos butaságnak az a korszaka, amikor véleményeket formál az ember, csak később kezdődött” (419).

A felnőttek magabiztos butaságának és a gyerekkor pancsolatlanságának szembenállása egyenes vonalúan előrehaladó történetszerkezetet előlegez meg. Valóban így van-e? „Bébé gyakran tömbszerűen beszéli el a múltat. (…) Nem vonalszerűen halad előre, ehelyett körüljár néhány olyan eseményt, amely pontosan rögzítődött a tudatában” (Szegedy-Maszák 1994, 82). A körkörös tárgyalásmód gyengíti a felnőtt- és a gyerekkor szembenállását. A katonaiskolai évek alatt is érezhetően változik – elsősorban Medve Gáborban, hisz ő áll leginkább ellen az iskola rendszerének – az alreál világának a megítélése. Összevetve az Iskola a határont Örley István (Medve Gábort Ottlik föltehetően Örley István növendéktársáról és író barátjáról mintázta) Flocsek bukása című kisregényével, amely szintén a felnőtté válással foglalkozik, megemlíthető, hogy „Örley művében a személyiség elvesztését vonja maga után, Ottlik regényében viszont a személyiség átalakulása nem hanyatlás, hanem éppen gyarapodás” (Szegedy-Maszák 1994, 137). A nevelődési folyamat eredményeként ahelyett, hogy a felnőttvilág engedelmes polgáraivá válnának a növendékek, megtanulják az ellenállást a felnőttvilág csábításainak, megtanulják, hogy őrizzék meg lelkük legtitkosabb szerkezetét. „A kenyér nem elég” (437). Mózes V. könyvében, a nyolcadik rész harmadik versében olvashatók e szavak: „az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak szájából származik.” Ezek a gondolatok közel állnak József Attila Ars poetica című versében olvashatóakhoz: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” Az emberi és isteni összetartozása itt már nemcsak a világ felépítésére vonatkozik, hanem határozott erkölcsi tanítást tartalmaz: anyagi létezésünket mindig az isteni mérce szerint kell megterveznünk és végrehajtanunk. „A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik” (Hamvas 1995, 1: 74). A mindenség mércéjének és az isteni előírásoknak való megfelelés állítja szembe Medve Gábort a gonosz és erőszakos anyagi világgal. „Mégis nehéz lett volna komolyan vennie nemcsak a tanulást, hanem mindnyájukat. Az is bántotta, hogy Marcell főhadnagynak csalódást szerzett. Sajnálja, nem akarta; de nem teheti sem az anyja kedvéért, sem Marcell kedvéért, hogy komolyan vegye, egy pillanatig is elfogadja az ő világukat, mert ez fizikai képtelenség volna. Nem férünk bele, gondolta. Már azzal sem, ami Bébével, Szeredyvel, a többiekkel összeköt, hát még egymagamban, az eredeti teljességgel!” (438 – kiemelés O. F.). Az eredeti teljességet hordozó gyermekkor „valamilyensége” („Régen minden valamilyen volt” [286]) szemben áll a felnőttek magabiztosan buta véleményeire épülő, „semmilyen” (286) világával.

A regény története három szakaszra osztható. A harmadik szakasz a katonaiskolában történt nevelődés befejeztével kezdődik, amikor a növendékek más és más ritmusban három belátásra tesznek szert. Egyrészt világossá válik, hogy a gyerekkor világa számukra örökre elveszett, másrészt az is, hogy a felnőttek világát képtelenek elfogadni, végül, hogy nincs más megoldás, mint belső függetlenségük kialakítása és megőrzése. „Nem a választás következményeinek ésszerű mérlegelése számít, hanem az erkölcsi érzék. Ez jelenik meg úgy a regényben, mint a belső függetlenség biztosítéka. (…) Alighanem kizárja annak lehetőségét, hogy az erény történeti változások függvénye (…), ám egyszersmind tartózkodik is attól, hogy az erényt az ésszel társítsa, értelemmel beláthatónak láttassa” (Szegedy-Maszák 1994, 99). Belső függetlenségük biztosítéka „nagyobbik részükben”, a dolgok között fennálló isteni rendben és összefüggésben található. Ez a lentinek és fentinek, bentinek és kintinek („ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van” [Hamvas 2001, 14] – ahogy Hermész Triszmegisztosz a hermetikus hagyomány képviselője fogalmaz) megbonthatatlan egységében való hit vész el a katonaiskolai évek alatt, a regény történetének legbővebben kifejtett, középső szakaszában. És ennek a hitnek a bizonytalansága érvényesül szinte a regény végéig Bébé elbeszélésmódjában. „Lehetséges, hogy fennáll a dolgok közt valamiféle isteni rend és összefüggés; az is lehet, hogy jeleket ró a falra, mindenfelé, szívesen kínálkozó, sőt magukat kellető jelképeket; s kétségtelen, hogy magam is könnyebben tudnám rendbe szedve és cselekményszerűen elbeszélni, hogyan telt el három évünk, ha a fekete kéz jeléhez igazodom: csakhogy számunkra semmi ehhez foghatót nem jelentett, az időnk múlásában pedig, a valóságban, semmi ilyen átfogó, egységes vagy világos formában kifejezhető összefüggés nem nyilvánult meg” (145).

Ezt a bizonytalanságot szünteti meg Medve kéziratának jeligéjeként szereplő és a regény egészét átszövő Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből származó rész (9. rész, 16. vers): „NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.” Károli Gáspár fordításában így hangzik: „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” A Károli-fordítás alapulvétele azért indokolt, mivel ez az idézet nemcsak szövegkülső, hanem szövegbelső ismétlődésként is jelentésalkotó szereppel bír a regényben, a jelige első tagja szó szerint megegyezik az első rész latin nyelvű címével, második tagja a Károli-féle fordítást segítségül híva a regény harmadik részének magyar nyelvű címével. „Mindkét cím tagadást fejez ki (»Non est volentis«, illetve »Sem azé, aki fut«) azt sugallván, hogy a példázat két értéknek a cáfolatát hivatott szemléltetni. A történet valóban érvénytelennek tünteti föl az emberi akaratot és törekvést, míg a könyörületet egyértelműen magasra emeli, és egyszersmind olyan eszményként határozza meg, amely nem a szereplők szándékától vagy teljesítményétől függ” (Szegedy-Maszák 1994, 100). Úgy tűnik, hogy a részek címei valóban kihagyják a jelige harmadik tagját, hisz a jelölők szintjén látszólag nem állapítható meg összefüggés a jelige és a címek között. A második rész a „Sár és hó” időjárásra vonatkozó, semleges címe az ismétlődések hálójában figyelemre méltó módosuláson esik át a jelentők szintjén. „Ottlik tájainak (…) a »rivalda« előtt természeti, a színpad »mélyén« lírai-kegyelmi rendje van” (Balassa 1985, 27). „Ezért aztán a váratlan-kivárt hóesés természetesen lehetetlen a sár korszakának lassító, elviselhetetlenségig fokozó leírása, a kivárás nélkül. Sár és hó, mint e rész címe mondja, mintegy a Medve Gábor-kézirat Szent Pál-idézetének harmadik tagmondatát helyettesítve, elfedve: sed miserentis Dei – sár és hó. Ez a kiismerhetetlen rend” (Balassa 1985, 28). A sár korszakát – amely rossz volt, mert lehetetlen volt megszabadítani a sártól a bakancsukat, a nadrágszárukat, a kabátjukat – szüntette meg a megváltó hóesés: „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem. Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot” (268). A „Sár és hó” ezzel az idézettel nemcsak részévé válik a jeligének, és így rendezetté teszi a regény címeinek és a jelige egyes tagjainak a viszonyrendszerét, hanem kimondja azt a szót, amely a jeligében a jelentők szintjén hiányként van jelen: kegyelem.

„Ha a regény világképében a belső függetlenség a központi érték, az erkölcsi érzék az értékhordozó, ám a végső értékalkotó a transzcendens, akkor az időszerkezet és az elbeszélő helyzet bonyolultsága azt igyekszik kifejezésre juttatni, hogy pusztán a kegyelem kivételes állapotában világosodhat meg a lét valódi értelme” (Szegedy-Maszák 1994, 101 – kiemelés O. F.). A hóesés megszüntette a sár, a gonosz korszakát, s Bébé az égi kegyelem révén megértette, „hogy mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem” (73), s megértették a többiek is, hogy miképpen kell eligazodniuk a felnőttek világában úgy, hogy önmagukat ne veszítsék el. Hiszen a katonaiskolai élet talán második-harmadik napján a történet első szakaszát az eredeti teljességet őrző gyermeki énük elveszítése zárja: „Ezzel kezdődött életünk igazi zűrzavara. Ha eddig nem értettem egyet-mást, hát most aztán olyan sűrű köd szállt le – igaza van Medvének –, hogy ettől fogva minden összezavarodott; s napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam a saját orromat. De az már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam” (73 – kiemelés O. F.). A regény körszerű, háromosztatú történetszerkezete így is leírható: a gyermekkor eredeti teljességének állapota (a beavatás előtti, ártatlan állapot), az én szinte tökéletes elveszítése az iskolaévek során (a beavatás folyamata), végül az arany öntudatára ébredt, éber, a belső függetlenség kialakítására képes közösségi én állapota (a beavatottság állapota). A három az egység száma. „A három jelentése: az Egység – az Egyből való kilépés – az Egybe való visszatérés. Ezért a három a kollektívum száma, az emberiségé” (Hamvas 1995, 2: 216). A regény címeiben megnyilvánuló hármasság az időszerkezetet is meghatározza: az első rész körülbelül három nap, a második három hónap, s a harmadik rész három év.

„A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen. Az árnyékszék deszkafalán porszem rakódott porszemre, (…) Medve tenyerének a nyoma végzetes jel volt a falon, talán a láthatatlanná vált Fekete Kéz szörnyű »mene tekelje«” (145). „Az elbeszélő Dániel könyvének ötödik részére utal: »Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjával találtattál.« Tekintettel arra, hogy a katonaiskola növendékeinek sorsát a magyar történelem – Mohács, Kőszeg, Ferenc József és 1944 – jegyében értelmezi a regény, különös fontosságot lehet tulajdonítani a Babilónia pusztulásáról szóló bibliai példázatnak. Akinek van szeme hozzá, Isten ítéletét tudja kiolvasni abból, amit más megfejthetetlennek vél” (Szegedy-Maszák 1994, 129). Ha az Iskola a határont a Buda felől olvassuk, akkor a történelmi értelmezési tartomány bővül: „talán nem képtelenség azt állítani, hogy az Iskola közvetve és rejtett módon 1956-ról is szól” (Szegedy-Maszák 1994, 136). „Valami mégis aláaknázta lassan Merényiék hatalmát, ez csak most kezdett látszani, utólag. Tóth Tibor, akármennyit szenteskedett, csodákra nem volt képes. Inkább csak a kegyelemdöfést adta meg egy ingó rendszernek, s elég csúnya, szinte igazságtalan, kegyetlen kegyelemdöfést” (417).

Hasonlóképpen Tóth Tibor kegyelemdöfésének ellentmondásosságához, Merényiék csapatának különösen ellentmondásos tagja volt Gereben Énok. Homolával együtt egyrészt ő volt a társaság rossz szelleme (416), másrészt többször azok – többek között a később Merényiék megbuktatásában kulcsszerepet játszó Tóth Tibor – mellé állt, akiket a hatalmaskodók megvertek, megkínoztak, megbántottak. Különössége pedig abból fakadt, hogy – ellentétben a hatalmi csoport többi tagjával – nem volt ismétlő, sőt két sávot és két gombot viselt a gallérján, és ő volt az egyetlen, aki személyiségét nem a hatalmi maszk viselésétől nyerte. „A civil ruha miatt azonban ezek a nevek már nem illettek rájuk, s inkább úgy néztük őket, hogy »aki valaha Homola volt«, »aki Burger volt«, talán az egy Gereben Énok kivételével. Ő némiképp most is Gereben Énok maradt” (416 – kiemelés O. F.). Talán nem túlzás azt állítani, hogy Gereben Énok nevében – mint általában a nevekben, különösen pedig a bibliai nevekben – értelmezési kulcsok vannak elrejtve. Gereben Énok történetbeli szerepe (alakja) és neve (alakzata) – megerősítve és egyben át is írva a „mene tekel” értelmezési javaslatát – az apokalipszist, az ítélet alatt állást jelenti be. „Az apokalipszis egyik jellemvonása azóta, hogy az ember sorsának irányítását Isten kezéből kivette és önmaga irányítására bízta. Ennek az irtózatos válságnak terméke a görög tragédia, amely éppen és sohasem más, mint az elhatározás lázadása a sors-isten akarata ellen. Így áll az ember ítélet alatt, vagyis nem látja, hogy a sors Isten kezéből kivehetetlen, s az, aki az isteni akarattal szembeszáll, az maga ellen az ítéletet hívja ki” (Hamvas 1995, 1: 57).

Énok (Hénok, Hénoch) jelentése „felszentelt”. A Szentírás szerint Hénok Ádám harmadik fiának, Szétnek nemzetségéből származott. Hénok az első hat pátriárka után, Ádámtól Jaredig az első próféta volt. „Ezekről is prófétált pedig Énok, a ki Ádámtól fogva a hetedik volt, mondván: Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és feddőzzék mindazok ellen, a kik közöttök istentelenek” (Júdás apostolnak közönséges levele, 1. fej., 14–15). A 18. században megtalált apokrif irat, Hénok apokalipszise teljes kézirata az első emberiség pusztulásának, az özönvíznek az előzményeiről szól. „A próféta könyvét nem azért írta, hogy megborzasszon és rettegést keltsen. Amit írt, az a szellemvilág akarata, s ezt közli az emberiséggel. Azoknak, akik meg akarnak tisztulni, az utat mutatja meg, akik szenvedélyeikben elvakultak és a vétkekben elsüllyedtek, feltárja az ítéletet” (Hamvas 2005, 84). „De nem az özönvizet kérni. Nem gyűlölni. Szövetségben állni az Úrral. Ez Hénoch magatartása. Az Úrban való megrendíthetetlenség, és nem a pillanat csábjainak való bűvös bókolás. Csak százezer évre érdemes berendezkedni. Hénoch tudta” (Hamvas é. n. [2000], 24).

A regény végén megteremtődik a három főszereplő-történetmondónak a talaj alaprétegződésében létrejött megbonthatatlan szövetsége. Bébé Medve Gábort így idézi: „Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok. Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz. Mégis, ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik. Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul. Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van?” (434–435). A feltétel nélküli szeretet és az egyetemesség hangja szól Medve kéziratából, s ez a személyesen elkötelezett hang képezi az Iskola a határon alapszólamát és határozza meg az egész regény erkölcsi tartását és tanítását. Ottlik regénye a mindenséghez mért, finom ecsetvonásokkal elkészített, a példázatot többszörös áttételekkel, szövegközi eszközökkel, bibliai áthallásokkal érvényesítő, a polgári világot és értékrendet ábrázoló, egyben azt meg is haladó, az apokalipszist érzékeny finomsággal bejelentő, a lélek legtitkosabb szerkezetének sértetlen megőrzésére felszólító, vallásos érzületű, de nem vallásos: egyetemes mű.

Hivatkozások

Balassa Péter (1985) „Ottlik és a hó: Egy motívum története Ottlik Géza művészetében, hetvenedik születésnapjára”, in Észjárások és formák, Budapest: Tankönyvkiadó, 18–36.

Hamvas Béla (1995) Scientia Sacra, 1–2. Az őskori emberiség szellemi hagyománya: 1943– 1944, Szentendre: Medio.

Hamvas Béla (é. n.) [2000] Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis, [Szentendre]: Medio.

Hamvas Béla (é. n.) [2001] Tabula Smaragdina. Mágia szutra, [Budapest]: Medio.

Hamvas Béla (2005) Az ősök nagy csarnoka, [Budapest]: Medio.

Hernádi Mária (2000) „Biblikus és keresztény szimbólumok Ottlik Budájában”, Irodalomtörténeti Közlemények 104: 655–659.

Kulcsár Szabó Ernő (1993) A magyar irodalom története: 1945–1991, Budapest: Argumentum.

Ottlik Géza (1959) Iskola a határon, Budapest: Magvető.

Ottlik Géza (1969) [1957] Hajnali háztetők, Budapest: Magvető.

Ottlik Géza (1980) Próza, Budapest: Magvető.

Ottlik Géza (1993) Buda, Budapest: Európa.

Szántó Gábor András (1998) „A regény mint új, s inkább újszövetségi műfaj (Ottlik Géza: Iskola a határon)”, Irodalomtörténeti Közlemények 102: 67–90.

Szegedy-Maszák Mihály (1994) Ottlik Géza, Pozsony: Kalligram.