Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

43. fejezet -

43. fejezet -

Az írók és a hatalom a hatvanas évek Magyarországán

„Mi általában nem udvarolunk az íróknak” – jelentette ki Kádár János a Politikai Bizottság 1962. április 27-i ülésén. Majd hozzáfűzte: „A helyzet azonban változott, és az életnek megvannak a maga törvényei” (Kádár 1962, 173). A helyzet valóban nagyot változott ahhoz képest, amilyen a forradalom leverését követő megtorlás idején volt. Az 1957 januárjában „ideiglenesen felfüggesztett”, majd áprilisban betiltott Írószövetséget gondos előkészítés után 1959 szeptemberében „újraindították”, 1962 májusában pedig már úgy sikerült megrendezni közgyűlését, hogy annak „langyossága”, „biedermeier hangulata” (Köpeczi 1962, 183) kellemes meglepetést szerzett a politikai vezetésnek. Az írótársadalom szinte egyetlen legitim szervezetének sorsa példaszerűen mutatta, hogy mit jelent és hol tart a hatalom által vezérelt „kiegyezés”. „Nem lehet, hogy ne legyen Írószövetség! – mondta Kádár az idézett alkalommal. – Nekünk se kellett és az íróknak se – mégis megalakult” (Kádár 1962, 172).

Az 1956-os forradalom kitörése és leverése, majd az azt követő megtorlás időszaka fordulatot hozott irodalmunk történetében; nemcsak az irodalmi élet intézményeinek felforgatásával, hanem a lelkekével is. A Kádár János-féle politikai vezetés cselekvését mindenekelőtt az a sokkoló élmény határozta meg, hogy a korábban magabiztos, korlátlannak mutatkozó hatalmat milyen könnyedén szét tudta zilálni a forradalom. Az írótársadalomnak viszont a leszámolás váratlan és kíméletlen brutalitása jelentett hasonlóképp sokkoló tapasztalatot. Lélektani szempontból mindkét fél számára tehertétel volt, hogy elszigetelt helyzetben tudta magát. Előbb az új kormányzat várta hiába, hogy pozíciója megszilárdításához a szovjet tankok mellett (és ellenére) megfelelő társadalmi támogatottságot is kapjon. Utóbb az íróknak kellett belátniuk, hogy nem számíthatnak a remélt hathatós nemzetközi segítségre. A kétféle aszimmetria alapjain épült ki a későbbi szimmetria: a hatalom és a kultúra látványos megbékélése a hatvanas évek derekán.

Nyitány: az írók „megrendszabályozása”

A magyar írótársadalom természetesen sohasem volt egységes. De Rákosi visszatérése a hatalomba nem csak a Nagy Imre-féle reform mögött felsorakozó kommunista írókat (Déry Tibort, Háy Gyulát, Tardos Tibort, Zelk Zoltánt) és újságírókat késztette tiltakozásra, még ha csak ők voltak is akkor egyedül abban a helyzetben, hogy politikai szempontból jelentős fórumokon, mindenekelőtt az Írószövetség párttaggyűlésein fellépjenek. Túlzás nélkül állítható, hogy egy maroknyi kisebbséget leszámítva, valamennyi írói csoportosulás politikai rokonszenvét élvezték. Az irodalmi ellenzék először az 1955 végén írt Memorandummal üzent hadat a pártvezetésnek. 1956-ban az Írószövetség zártkörű ülései (a kiszivárogtatás révén) hasonlóképp fontos szerepet játszottak az értelmiségi közvélemény formálásában, mint a Petőfi Kör nyilvános vitái. Magától értetődik, hogy a forradalom napjaiban már nem az írók álltak reflektorfényben. A reformkommunista írók elveszítették korábbi vezető szerepüket, sőt egyiküket-másikukat megtámadták a sajtóban. De az Írószövetség november 2-i taggyűlésén nem kommunista társaik (Illyés Gyula, Ottlik Géza) védelmükbe vették őket (Standeisky 1990).

A forradalom leverését követően pedig egységesebben lépett fel a szervezet, mint bármikor azelőtt. Először november 12-én intézett kiáltványt az országhoz, amelyben tiltakozott a nép szabad akaratát semmibe vevő szovjet katonai beavatkozás, „az egyéni és a hatósági terror” valamennyi fajtája ellen. A kibontakozó ellenállásnak ismét egyik központja lett, s az 1956. december 28-i taggyűlésén – már az első letartóztatási hullám után, melynek írók is áldozatul estek – volt ereje ahhoz, hogy elfogadja és a nyilvánosság előtt képviselje a (Tamási Áron által megfogalmazott) Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amely rendíthetetlenül kiállt az „októberi szabadságharc” mellett (Tamási 1989, 292). Ez lett ugyan az Írószövetség hattyúdala, de az írótársadalom nagyobb és fajsúlyosabb része még éveken át folytatta passzív ellenállását az új hatalommal szemben.

Az itt felidézett események fényében válik érthetővé, hogy a Kádár-kormány miért lépett fel olyan kíméletlenül az írók ellen, s miért sújtotta őket olyan méretű represszióval, amilyenhez foghatót nem éltek meg a Rákosi-korszakban sem. Úgy vélte, hogy nemcsak az „ellenforradalom” szellemi előkészítésében volt oroszlánrészük, hanem annak felszámolását is akadályozzák. Különösen haragudott a reformkommunista írókra, akiket árulóként kezelt. Több hullámban került sor letartóztatásukra: a főbűnösnek tartott Déry Tiboréra színpadias módon mintegy három hónappal később, mint Háy Gyula, Tardos Tibor és Zelk Zoltán lefogására. Valamennyiüket többéves börtönbüntetéssel sújtották, s csak a nemzetközi tiltakozás mentette meg őket a még súlyosabb ítélettől. Sokan csak úgy kerülhették el a megtorlást, hogy az emigrációt választották (Aczél Tamás, Méray Tibor).

A Kádár-kormány egyúttal igyekezett megbontani a passzív ellenállást folytató írótársadalom egységét is. Megkísérelte megosztani a népi írók táborát: egyeseket (mint Fekete Gyula) bíróság elé állított, másokat (mint Veres Péter) tüntetően hallgatásra ítélt, ugyanakkor akadt olyan is, akit egyenesen példaképül állított (Németh Lászlónak a forradalom idején publikált cikkeiben a szocializmus melletti kiállást dicsérte, s az írót 1957-ben Kossuth-díjjal jutalmazta). A nyomásgyakorlás egyik eszköze volt a letartóztatott írótársak büntetésének lebegtetésével való zsarolás. Így sikerült kikényszeríteni, hogy több mint kétszázan aláírják azt a nyilatkozatot 1957 szeptemberében, amely a magyar írók tiltakozásának adott hangot az ellen, hogy az ENSZ közgyűlése megtárgyalja a „magyarkérdést” az úgynevezett ötös bizottságnak a forradalomról és annak elfojtásáról készített jelentése alapján. Ráadásul még Illyés Gyulát és Németh Lászlót is megnyerték szervezőnek a kompromittáló akcióhoz (Standeisky 1996, 275–287).

A pártvezetés élni próbált azzal a lehetőséggel is, hogy a hozzá lojális baloldali írókat mozgósítsa a „munkáshatalom” védelmében. Az Írószövetség helyébe állított Irodalmi Tanács lett a rendszerhű kommunista írók intézményes fóruma. De az Irodalmi Tanács nem kapott valódi jogosítványt arra, hogy beleszóljon az irodalmi élet alakításába – a Kádár-kormány valójában nem becsülte sokra a szervezet vezetőinek sem a politikai, sem az írói kvalitását, s tehertételnek érezte nem csituló elégedetlenségüket, követelőzéseiket. Nagyobb eséllyel kecsegtetett a pályakezdő fiatalok preferálása (végül is minden politikai diktatúrának kedvelt fogása ez), s a Tűz-tánc című antológiáról (1958) elnevezett költőnemzedék tagjai közül nem egy szívesen vállalta volna a baloldali megújulás irodalmi képviseletét. Váci Mihály és Garai Gábor esetében sikeres is volt a reklám, mindkettőt átütő tehetségként tudták széles körben elfogadtatni. A pártvezetés azonban nem akart túlzottan kedvezményezett irodalmi tábort létrehozni; e tekintetben is bizalmatlan volt, hiszen elrettentő példaként lebegett előtte a Rákosi-korszak dédelgetett kedvenceinek pálfordulása. S mivel valójában depolitizálni kívánta a társadalmat, nem támogathatta őszintén az erősen utópikus beállítottságú, a költő vátesz szerepét fenntartó s így politikai szerepet áhító, szélsőbaloldalinak tekintett fiatalokat.

A „hallgató írók” passzív ellenállásának megtörésében és felszámolásában a hatalom mesterkedései mellett megtette a magáét az anyagi kényszerűség is, valamint az az író embernél természetes vágy, hogy nyomtatásban láthassa műveit. Például Kassák Lajos, akit 1948 után belső emigrációba szorítottak, a hosszú, kilátástalan hallgatás után nem tudott ellenállni a publikálás lehetőségének, így jelent meg 1957-ben a Boldogtalan testvérek című prózakötete. Minthogy jelentősebb íróink közül ő lépett a nyilvánosság elé elsőként, sokan ezt irodalmi sztrájktörésként élték meg. Másik példám Juhász Ferenc, aki éveken át kitartott, s nem publikált, de 1961-ben olyan anyagi körülmények közé került, hogy kénytelen volt a Szépirodalmi Könyvkiadótól előleget kérni. (Az Irodalmi Alap segélyét a Kiadói Főigazgatóság leállította.) Előbb-utóbb mindenkinek elfogyott a tartaléka, s a csak írásból élők fokozottan ki voltak szolgáltatva a megjelenés kényszerének.

Írósorsok az ötvenes–hatvanas évek fordulóján

Röviden felvillantanék néhány írósorsot, hogy érzékeltessem: mennyire egyenlőtlen volt az írók és a hatalom közötti küzdelem. A korbács és kalács taktikája ezúttal is hatékonynak bizonyult: az írók közül ki előbb, ki később, de beadta derekát. Példáimat a népi és a szocialista hagyomány képviselői közül választom, már csak azért is, mert e két tábor volt leginkább érdekelt a politikában s leginkább kitéve a politikai vezetés támadásainak és manipulációinak.

Tamási Áron (1897–1966) 1956 szeptemberében az Írószövetség társelnöke lett, s szóba került a Nagy Imre-kormány népművelési miniszterjelöltjeként is. Nem kis szerepe volt az Írószövetség utóvédharcaiban is. S alig telt el egy év, az ultrabalos Irodalmi Tanács feje, Bölöni György nemcsak bevonta őt az ott folyó munkába, hanem arra is méltónak találta, hogy pártfelvételét javasolja. Aczél György azzal hárította el javaslatát, hogy bár „Tamási Áron rendkívül fontos munkát végzett akkor, amikor az ENSZ ötös bizottsága munkája elleni tiltakozást aláírta. De addig nem vonható be a közéletbe, amíg a kommunista hitvallás mellett nem tesz komoly állásfoglalást” (Standeisky 1996, 295–296). Két évvel később, a Politikai Bizottság 1959. június 30-i ülésén nem kisebb ember, mint maga Kádár találta fontosnak, hogy tiltakozzon Tamási Áron jelölése ellen az új Írószövetség tervezett választmányába: „Mégis ez az ember írta a »Gond és Hitvallás«-t. Azokat a csepeli munkásokat, akik ezt terjesztették, börtönbe zárták, ő maga még ki se nyögte, hogy megbánta, mégis választmányi tag lesz?” (Kádár 1959, 145). Igen érdekes, hogy ekkor már Aczél György próbálta védeni az írót, arra hivatkozva, hogy mások, így Illyés Gyula is közreműködtek a Gond és hitvallás megfogalmazásában, s Illyéssel szemben Tamási legalább már „dadogott” valami megbánásfélét. E kiragadott reflexiók persze csak a pártvezetés oldaláról jelzik Tamási Áron változó megítélését, az író indítékainak, vívódásainak bemutatása regénybe illő vállalkozás lenne.

Még kilátástalanabb feladat Németh László (1901–1975) akkori magatartását röviden összefoglalni. A Kossuth-díj elfogadása miatt (melynek összegét ő a vásárhelyi kollégium könyvtárának adományozta) a népi táborban nagy volt a felháborodás. Alig két héttel a díj átadása után a Széchenyi című drámáját (a közönség politikai tüntetésnek beillő tetszésnyilvánítása miatt) felsőbb utasításra a Madách Színház levette műsoráról. Déry letartóztatása után Németh Illyéssel az oldalán próbált tárgyalni Kádárral, aminek az egyetlen kétes eredménye az lett, hogy rájuk bízták az ENSZ-nek szóló tiltakozó nyilatkozat megszervezését. Amikor az Irodalmi Tanács fel akarta venni tagjai közé, elhárította; az Írószövetség újraindításakor viszont elfogadta fölvételét, ha nem is ment el az alakuló gyűlésre.

Ugyanakkor 1959-ben eleget tett a Szovjet Írószövetség meghívásának (melyet Tolsztoj fordítójaként kapott), s Moszkvában elmondott, utóbb (az Élet és Irodalom 1959. október 23-i számában) Pohárköszöntő címmel megjelent írásában az 1956-os forradalomról e szavakkal emlékezett meg: „Aztán bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyet már az első percben vigyázatlanságból (s számos véletlen körülmény összejátszásából) eredő robbanásnak neveztem. Az előző években sok olyasmi történt, másokkal s velem is, amit másnak, mint méltatlanságnak nem tudtam érezni, mindezt azonban sosem írtam, sem a szocializmus, sem az orosz nép rovására” (Németh 1959, 3). Hazatérve pedig megírta az Utazást, melyben kiállt moszkvai útja mellett. 1961-ben kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával, egy évvel később – eleget téve Aczél György felkérésének – papírra vetette a kultúra irányítására vonatkozó javaslatait.

Itt csak utalnék rá, hogy Németh László megtérése alighanem befolyásolta Illyés Gyula (1902–1983) döntését is. Az ő „kifárasztása” is tervszerűen folyt: nem volt állása, új művei nem jelenhettek meg. Malom a Séden című drámáját 1959-ben nem mutathatta be a Nemzeti Színház, a József Attila Színház viszont előadta Gosztonyi János darabját, amely Illyést (persze fiktív néven) József Attila elárulójaként jelenítette meg. Többszöri kérelmek és eredménytelen tárgyalások után végül megtörte hallgatását: nyilatkozatot adott az Ország–Világ című hetilapnak (az 1960. március 9-i számban jelent meg), s bár nem gyakorolt önkritikát, nem említette 1956-ot, de kiállt a Kádár-rendszer mellett. 1961-ben visszatérhetett az irodalmi nyilvánosságba, s a következő évben kis híján megkapta újabb Kossuth-díját.

A fáziskülönbségben, ami a két – egymással szoros elvi és baráti közösségben levő – író megtérése között mutatkozik, nyilván az is szerepet játszott, hogy Németh László az ötvenes éveket az irodalmi élet peremére szorítva szenvedte át, Illyést viszont a kultúrpolitika akkori feje, Révai József írófejedelemként kezelte. Déry Tibor (1894–1977) megtörésének sikerességét pedig a fogsággal járó bezártság és állandó fenyegetettség mellett alighanem az a lélektani csapdahelyzet is segítette, hogy nagyon magasról hullt alá.

A nemzet elismert szószólójából vált egyik napról a másikra tehetetlen fogollyá, akinek az élete is veszélyben forgott – ezt nemcsak ő hitte így, hanem a nemzetközi közvélemény is, amely éppen ezért indított harcot érte. Az utolsó pillanatig fennállt annak lehetősége, hogy a legszigorúbb ítélettel büntetik. A kihallgatási jegyzőkönyvekből és egyéb dokumentumokból (beleértve azokat a leveleket is, amelyekben idős és beteg édesanyjának azzal magyarázta tartós távollétét, hogy írói teendői külföldre szólítják) pontosan látható, hogy erkölcsi és politikai erejét milyen módszeresen őrölték fel rabtartói. Az önsajnálat és önmegvetés végletei közt hányodó ember azután magába záruló különccé vált a fogságban, akinek egyéni kegyelemmel történő, idő előtti szabadulása 1960-ban kisebb lázadást váltott ki a börtönben. Csak újabb hűségnyilatkozatok árán engedték visszatérni az irodalmi nyilvánosságba (Veres 2003, 105–107).

Utolsó példám Örkény István (1912–1979), akit ugyan nem börtönöztek be, de a forradalmat követően mintegy tíz éven át publikálási tilalommal büntettek. Az ötvenes években Örkény is bejárta (Déryhez hasonlóan) a rendszerrel való azonosulás, majd a megtámadtatás és a szembefordulás stációit. A Magyar Rádió nevében felolvasott rendkívül hatásos leleplező nyilatkozat, a „hazudott minden hullámhosszon” szerzőjét is megpróbálták rászorítani arra, hogy gyakoroljon bűnbánatot. Így jelent meg az 1957 szeptemberében induló Kortárs első számában a Benjámin László, Kónya Lajos és mások társaságában írt közös levél, amelyben változatlanul helyesnek tartották ugyan a dogmatizmus elleni harcukat, de elismerték, hogy ezzel akaratlanul a külső és belső reakció kezére játszottak. Ám a diadalittas vezetés ekkor már nem elégedett meg ennyivel, s valamennyien feketelistán maradtak.

Örkény tollára méltó groteszk történet, hogy amikor először publikálni engedték, a Niagara Nagykávéház című elbeszélése 1963-ban a pártvezetés féktelen haragját váltotta ki, s újabb szilenciumot rendeltek el. „Olvashattuk Örkény István (…) politikai értelemben rosszhiszemű novelláját, amelyhez hasonló irományoknak nincs helye a magyar sajtóban… – dörgött ellene az illetékes KB titkár, Szirmai István. – Egyesek (…) tagadván az irodalom nevelő funkcióját, mai művészetünk legfőbb feladatának a hibák leleplezését, a »tényfeltárást« vallják. Ezeknél az alkotóknál erősen hat az élet sötét oldalainak egyoldalú ábrázolása… Ez a mi szemléletünktől és népünktől is teljesen idegen” (idézi Schulcz 1994, 36). A Niagara Nagykávéház valóban a szabadság- és autonómiahiány „boldogító” hatásáról szól; a (jelenben játszódó) történet két főszereplője, a jól szituált, kényelemben élő vidéki házaspár Budapestre látogat szórakozni, s önként veti alá magát, sőt pénzt fizet azért, hogy megveretésben részesüljön. De a kiszolgáltatottság által szocializált kisember mazochista késztetése arra, hogy elébe siessen az erőszaknak (a lágerpszichózis) Örkény írásainak egyik alapélménye és visszatérő motívuma volt. Ő a problémát egyetemes érvényűnek gondolta – az már a hatalom olvasatán múlott, hogy az 1956 utáni gyors beletörődést vetítette bele (Veres 2001, 179).

A szakirodalomból ma már világosan kitetszik, hogy az íróknak – feltéve, hogy íróként és itthon kívántak élni – igen szűk volt a mozgásterük, s csak idő kérdése volt a kezdeti ellenállás letörése. Nem alaptalan, mégis igazságtalan, ahogy például Eörsi István értelmezi e folyamatot: „A kultúrpolitikusok archimédeszi törvénye a Kádár-korszakban pofonegyszerű képlet volt: annyival növekedett a súlyuk, amennyit azok az alkotók nyomtak, akiket átcsalogattak a hivatalos politika sáncai mögé. Aczél kezdetben igen eredményesen működött, megvette lábon Illyést, Németh Lászlót, Déry Tibort, Vas Istvánt, Juhász Ferencet – hogy csak néhány nagy nevet soroljak” (Eörsi 1995, 409). Csak nagyon kevesen voltak, akiknek nem volt vesztenivalójuk, akik számára a publikálás nem volt elengedhetetlen része íróként való létezésüknek. Más kérdés, hogy Eörsi István akkor e kevesek közé tartozott, mert 1956 végén letartóztatták, s csak 1960 augusztusában szabadult. Emberileg tökéletesen érthető az a csalódás, amit szabadulásakor átélt, s mindvégig táplálta kérlelhetetlen ítéletét. „Kimentem a margitszigeti Palatinus-strandra – írja egy helyütt –, néztem a hullahoppozó bakfisok hasmozdulatait, és arra gondoltam, hogy lám csak, nem ültem hiába három és háromnegyed évet, nem hiába végeztek ki annyi embert: szabad hullahoppozni, nem úgy, mint Rákosi Mátyás országlása idején” (Eörsi 1993, 395).

Az irodalmi élet szerkezetváltozása

Később, a hatvanas–hetvenes években sok szót vesztegettek az úgynevezett „kontinuitás-diszkontinuitás” problémájára. Ha az ötvenes évek dogmatikus irodalompolitikájához való viszonyként próbáljuk értelmezni, tagadhatatlan a különbség a Révai József és Aczél György neveivel megszemélyesíthető gyakorlat között. Még akkor is, ha mindkettőnek közös szemléleti alapja, hogy a kultúra csak másodhegedűs lehet a politika mellett, s föltétlenül rászorul az utóbbi gyámolítására.

A dogmatikusnak elkeresztelt, találóbb terminussal monopolistának nevezhető kultúrpolitika egyetlen, nagy, tagolatlan egységben gondolkodott, s egymást átfedő alakzatokként képzelte el a társadalmat, a politikát és a kultúrát. Révai szemében nem volt érdemleges különbség a „dolgozó nép” politikai és kulturális képviselete között. (Tehát „az állam én vagyok” logika azt is jelentette, hogy: „a társadalom” és „a kultúra is én vagyok”.) Az egyetlen határvonalat – a marxista történelemvízió szellemében – a haladás és a reakció erői között ismerte el. Irodalmunkat csak annyiban vélte tagolhatónak, hogy a szocialistának le kell győznie a polgárit; a népi írók mozgalmát pedig (e kereteken belül) akként értelmezte, hogy olyan, a maga eredendően szocialista orientációját nem eléggé tudatosító irányzat, amelyet rá kell(ett) vezetnie arra, hogy hol az igazi helye. E nézőpontból magától értetődött, hogy nincs olyan kulturális fejlemény, amely ne volna egyben politikai ügy is. Az Írószövetség (mint a haladó írók összességének legfőbb szervezete) hivatali jogosítványokkal rendelkezett: saját kiadóval, folyóiratokkal, lakáskontingenssel.

Ezzel szemben az új, hegemonistának nevezhető kultúrpolitika arra törekedett, hogy a különböző területek, mindenekelőtt a politika és a többi ne fedjék egymást. A Kádár-vezetés számára 1956 egyik nagy tanulsága az volt, hogy az egység korábbi deklarálása nemcsak hamis, hanem életveszélyes is, mert a politikai tér abszurd kiterjesztésével a politika olyan terhet vett magára, amibe csak belebukhatott. Az Aczél György-féle irodalompolitika legjelentősebb tettének tulajdonított, „három T”-nek becézett irányelv (amely a műveket politikai szempontból három csoportba sorolta, s a tiltott és támogatott mellett számolt a tűrésre érdemes irodalommal is) valójában nemcsak a kultúra mozgásterét volt hivatva növelni, hanem a politikáét is. A posztsztálinista rendszer talán legfontosabb újítása, hogy depolitizálni igyekezett a társadalmat is, a kultúrát is. Míg a Rákosi-korszak, miután felszámolta az önálló irányzatokat-fórumokat, igyekezett minden (általa elismert) alkotót egyetlen, közös karámba terelni, addig az új vezetés óvakodott ettől is. Bár a nyilvánosság előtt nem győzte az egység megteremtését reklámozni, számára az irodalmi élet atomizáltsága és megosztottsága volt kívánatos. Előbb az Irodalmi Tanácsot, később az Írószövetséget valamiféle társadalmi klubként képzelte el.

Az új kultúrpolitika legfőbb dokumentuma, Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei című határozat, melyet 1958 nyarán hagyott jóvá a legfelső pártvezetés, világosan kimondta, hogy nem tűr semmiféle irányzatosságot: „Nem biztosíthatunk (…) egyetlen [irodalmi] irányzatnak sem önálló szervezeti és gazdasági keretet. Ilyen keretek biztosítása ma azt jelentené, hogy egyes írói csoportok politikai gócokká válnának. Ez pedig nem szolgálná sem az irodalom, sem az ország fejlődését” (Vass– Ságvári 1979, 338). A párthoz hű szocialista írókról az volt a pártvezetés véleménye, hogy politikai szempontból több kárt okoznak, mint hasznot, s művészként nem igazán jelentősek. A polgári irodalommal mint valóságos politikai veszéllyel nem számolt (a Rákosi-korszak e tekintetben igen jó munkát végzett). Az 1956-os forradalomban magukat exponáló, revizionistaként megbélyegzett szocialista írókat igyekezett egzisztenciálisan ellehetetleníteni. Az egyetlen talpon maradt írócsoporttal, a népiekkel úgy kereste a megegyezést, hogy a megállapodás feltételeit ő kívánta diktálni.

Részben a megfélemlítést, részben a megosztást szolgálta az 1958-ban született másik nevezetes irodalompolitikai dokumentum, az idézőjelbe tett „népi” írók hamis ideológiáját boncoló állásfoglalás, melyet nem a felső vezetés jegyzett, hanem a tanácsadók testületét jelölő „Kulturális Elméleti Munkaközösség”. A népi idézőjele is, az alacsonyabb politikai képviselet is Kádár János intencióját követte, aki úgy gondolta, hogy a népi mozgalom nem több egy 20-40 főből álló értelmiségi csoportosulásnál, amelynek jelentőségét hiba volt túlbecsülni. Ez egyúttal Révai József irodalompolitikájának kritikáját is jelentette (Standeisky 1996, 379). Az állásfoglalás meghökkenést és visszatetszést okozott ugyan a népi táborban, de annyiban elérte célját, hogy előkészítette a terepet a későbbi kiegyezéshez. Világossá tette, hogy az új vezetés már nem feltétlenül tekinti szövetségesének a népi hagyományt, s nem az irányzattal, hanem csak annak egyes személyiségeivel akar partneri kapcsolatot.

Ilyen kontextusban került sor – hosszas és gondos előkészítés után – 1959 szeptemberében az Írószövetség újraindítására. Első közgyűlésére a népi írók közül meghívót kapott Illyés Gyula, Németh László és Tamási Áron, nem kapott Féja Géza és Sinka István; a „volt párttag” írók közül ott lehetett Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, nem lehetett ott Benjámin László, Kónya Lajos és Kuczka Péter; a „polgári irányzatok” képviseletében részt vehetett Weöres Sándor, Vas István és Füst Milán, nem vehetett részt Ottlik Géza és Csathó Kálmán. Kállai Gyula a pártvezetés nevében elmondott beszédében nem kevesebbet állított, mint hogy az 1951-es írókongresszus céljai változatlanul érvényesek, „az Írószövetség a szocialista realizmus írószövetsége” (Révész 1997, 112). S Bölöni György közbejött halála után nem akadt jobb jelölt az elnöki posztra, mint az Írószövetség első, a „zsdanovista” önkény mélypontján felavatott elnöke, Darvas József. Mégis a változás jele volt, hogy az intézmény egyáltalán ismét működhetett, s minthogy csak idő kérdése volt a még kívül tartott jelentős írók beengedése, ebben az esetben az idő nem a pártközpontnak dolgozott.

Bár magának Kádárnak a művészetről igen szerény ismeretei és kőkorszaki nézetei voltak, kellő politikai intelligenciája volt ahhoz, hogy a kultúra közvetlen irányítását alsóbb szintű reszortpolitikusokra és kormányzati intézményekre bízza. 1960-ban az egyik PB-ülésen nyíltan kimondta, a szépirodalomnak nincs akkora súlya, hogy a felső vezetés foglalkozzon vele: „Első a napilap, a rádió, a színpad, a második az irodalmi folyóirat. Ott már nem bánom, akármit nyomnak ki” (Kádár 1960, 159). Ami az utóbbit illeti, nem igazán gondolhatta komolyan – annyira nem, hogy az irodalmi folyóiratok egy részét a mindenkor szigorúbb politikai ellenőrzést gyakorló Agitációs és Propaganda Osztályra bízta a pártközponton belül. De az kétségtelen, hogy a továbbiakban csak a kirívónak ítélt esetek kerültek a Politikai Bizottság elé. (Aczél és munkatársai később – a hetvenes–nyolcvanas években – az úgynevezett kényes ügyeket is igyekeztek távol tartani a legfelső vezetéstől.) Az engedékenységet tehát az a belátás is motiválta, hogy a politikai propagandának sokkal hatékonyabb eszköze a modern tömegmédia, mint a szépirodalom. A magyar filmeknek az évtized közepén-végén aratott sikerei után pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai rendszer nemzetközi presztízsének növelése sokkal inkább várható a nyelvi korlátoktól kevésbé függő művészetektől.

Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján épült ki az a többszintes, a status quo biztonságát és nyugalmát biztosító, sőt túlbiztosító, politikai szűrőkkel és fékekkel bőségesen ellátott intézményrendszer, amely a hatalom szempontjából igen eredményesen működött két évtizeden át. A pártközpont reszortfelelőse a Kulturális Osztály, 1967-től a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály volt, a minisztériumé az Irodalmi Osztály, amelyek bevonták az irányításba a különféle művészeti tanácsokat, az Országos Népművelési Tanácsot és a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalát is. A Népművelési Minisztérium keretében hozták létre a maga nemében rendkívül hatékony Kiadói Főigazgatóságot, amely nemcsak a neki alárendelt könyvkiadókat igyekezett ellenőrizni, hanem szinte az egész magyar irodalmi életet is. A pártközpont Agitációs és Propaganda Osztálya is rendelkezett jogosítványokkal arra, hogy beleszóljon a politikai szempontból veszélyesebbnek ítélt fórumok irányításába. Több szem többet lát: bizonyára ez volt a legfőbb, prózai oka az irodalompolitika irányítását végző intézmények megsokszorozásának. De nem lebecsülhető előnyt jelentett a felső vezetés számára, hogy döntőbíróként léphetett fel a hatáskörök egymásba érése miatt egymással versengő középszintű hivatalok vitáiban. (Az is megszokott dolog volt, hogy a különböző hivatalokkal egymás munkáját véleményeztették.) Az éppen hivatalos irányvonal megismertetésére és a felmerülő komplikációk elsimítására szolgált az értekezletek, konzultációk és beszámoltatások akkurátusan betartott rendje.

A Kiadói Főigazgatóság több volt, mint egyszerű „cenzúrahivatal” (ahogy a népnyelv nevezte). Nemcsak felügyelt és tiltott, hanem közvetített és pártfogolt is. A kiadók által elutasított szerzők vagy a jogdíjjal elégedetlen örökösök sérelmeik orvoslásáért a Főigazgatósághoz fordulhattak, sokszor eredményesen. A hivatal pedig előbb kisebb ügyekben, később egyre bővülő mértékben döntött, s nőtt ezzel arányosan öntudata, alakította ki a maga „szakszerűségi” értékrendjét. Az itt dolgozó munkatársak természetesnek vették, hogy beavatkozhatnak a kéziratok szövegébe; ha jónak látták, „helyesbítették” a regények fordulatait vagy a lexikoncikkek adatait. A fennmaradt dokumentumokból fogalmat alkothatunk a hivatal példás és riasztó üzemszerű működéséről: naprakészen tájékozott volt, és feldolgozott minden, mégoly apró-cseprő kulturális információt is. Az általa gyártott recenziók mennyisége alighanem meghaladja a kortárs folyóiratokban és napilapokban olvashatókét (Veres 1992, 15–17).

A felülről lefelé építkező rendszer legalján helyezkedtek el a folyóiratok és könyvkiadók, amelyek közvetlen napi kapcsolatban álltak az írókkal. Egyszerűbb esetekben a szerkesztőségek maguk dönthettek, „problematikus” ügyekben viszont ki kellett kérniük a felettes szerv(ek) tanácsát és jóváhagyását. Eleinte csaknem minden írásban veszélyt szimatoltak; csak a hatvanas évek elején kezdett kialakulni valamifajta arányérzék. Korántsem volt könnyű eligazodni abban, hogy az ügyeletes elvtársak engedékenysége mire terjed ki éppen, és mire nem. 1956-ban megjelenhetett Weöres Sándor, 1957-ben nem. 1958-ban még nem publikálhatott Ottlik Géza, 1959-ben már igen. Jellemző példa Fodor András korabeli naplójából: 1964 elején azért váltották le az Új Írás főszerkesztőjét, mert „rengeteg taktikai hibát csinált, folyton elvétve, mikor kell makacskodni, mikor engedni” (Fodor 1986, 238). Aczél György irodalompolitikájának fontos sarokpontja volt, hogy a szépirodalom iránti engedékenységet az eltévelyedéseket harcosan szóvá tevő irodalmi kritikával kell ellensúlyozni; a hatvanas évek elmozdulása az ötvenes évekhez képest úgy is leírható, mint a kiadói szűrő felváltása a kritikaival. S az is előfordult – mint Juhász Ferenc József Attila sírja (1963) vagy Weöres Sándor Antik ekloga című versének megjelenésekor (1964) támadt közfelháborodás alkalmával –, hogy a politikai vezetés kiállt a művek mellett.

A forradalom előkészítésében szerepet játszó Irodalmi Újság helyébe (melyet Nyugatra emigrált írók szerkesztettek tovább) az 1957-ben indult Élet és Irodalom lépett (első főszerkesztője Bölöni György), amely kezdetben az Irodalmi Tanács házi lapjaként működött. A „népfrontos” Csillag utóda az ugyancsak 1957-ben alapított Kortárs lett (szerkesztői Darvas József és Tolnai Gábor). 1961-től jelent meg az Új Írás (szerkesztői: Illés Lajos, Pándi Pál és Váci Mihály), mintegy a fiatal nemzedéket reprezentáló Új Hang örököseként. Megnőtt a regionális lapok, a szegedi Tiszatáj, a debreceni Alföld és az ekkor (1958-ban) alapított pécsi Jelenkor jelentősége, amelyek – kihasználva, hogy kevésbé voltak szem előtt – bátrabban adtak helyet a hivatalostól eltérő véleményeknek, legalábbis amíg orrukra nem koppantottak (Cseh–Krahulcsán–Müller–Pór 2004, 61–72). Bár szépirodalmat nem közölt, de az irodalmi életre is számottevő befolyást gyakorolt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat által 1958-ban indított folyóirat, a Valóság, amelya társadalomtudományok legfontosabb közvetítője-népszerűsítője volt az 1960-as évtizedben, valamint az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében szerkesztett és 1963-tól megjelentetett Kritika, amely hasonlóképp igyekezett szélesebb közönséget megszólítani az irodalom és a művészetek értelmezésében.

A folyóiratok szerkesztői (a kéziratok rapszodikus beérkezése és a szűk leadási határidő közt őrlődve) jobban ki voltak szolgáltatva annak, hogy esetleg olyan döntést hoznak, amit utóbb a pártvezetés kifogásol. Mindenekelőtt ezzel magyarázható, hogy a lapok élén jóval nagyobb volt a személycsere a hatvanas években.

Ezzel szemben az élő magyar irodalom megjelentetésében illetékes két könyvkiadó, a Szépirodalmi és a Magvető vezetésében ritka állandóság érvényesült. Illés Endre (1902–1986) megalakulásától munkatársa volt a Szépirodalmi Könyvkiadónak, 1956 után irodalmi vezetője, 1967-től igazgatója. Elbeszélőként és esszéistaként a Nyugat folyóirat hagyományához kapcsolódott, ízlése és tájékozottsága vitán felül állt. De éppen „polgári” származása miatt kevésbé tudott és mert kiállni az új teljesítmények mellett, mint a Magvető élére 1961-ben állított Kardos György (1918–1985), aki 1945 után a hírhedt katonapolitikai osztály helyettes vezetője, majd a még hírhedtebb Államvédelmi Hatóság foglya volt. A zilált anyagi viszonyok között átvett kiadót nemcsak sikeres vállalkozássá, hanem az élő magyar irodalom megújulását segítő fórummá fejlesztette. Messzemenően kihasználta az Aczél Györgyhöz fűződő barátságát. Az ő személyes felelősségével jelentek meg olyan művek, amelyeket a Szépirodalmi visszautasított: Fejes Endre Rozsdatemetője 1962-ben vagy Konrád György első regénye, A látogató 1969-ben. Kardos bábáskodott Weöres Sándor Tűzkút című verseskötetének (1964) és Esterházy Péter első műveinek kiadásánál is (az 1970-es évek végén). Mindezt ugyanazzal az elhivatott küldetéstudattal (mint maga mondogatta, a „szocialista kultúra funkcionáriusaként”) vitte végbe, mint amikor feljelentette Haraszti Miklóst a Darabbér című szociográfiájáért 1973-ban (Hegedős–Sebestyén 1986; Moldova 2001).

Külön kell szólni Aczél Györgyről (1917–1991), nemcsak mint a korszak kultúrpolitikájának első számú felelőséről, hanem mint egyedülálló, egyszemélyes intézményről is. 1949-ben koholt vádak alapján őt is elítélték, 1956 végén az MSZMP-vezetés „galambjai” közé tartozott, s csak önkritika árán maradhatott magas tisztségben. 1957-től művelődési miniszterhelyettes, 1958-tól a miniszter első helyettese, akit (mivel tényleges hatásköre kinevezése pillanatától jóval nagyobb volt) a népnyelv méltán hívott „a miniszter első felettesének”. Felemelkedésében az is a kezére játszott, hogy az irodalom politikai jelentősége csökkent, s így nemigen maradt befolyásos vetélytársa. Bár rangban sokáig megelőzték mások, Aczélt elsősorban nem a formális, hanem az informális hatalom érdekelte. Szívesen átnyúlt a párt- és minisztériumi apparátus felett, elsősorban a félig baráti, félig tanácsadói minőségben szereplő bizalmi embereire támaszkodott. A személyes találkozások és a személyre szóló szívességek embere volt, aki súlyt helyezett rá, hogy minden valamit is számító íróval eszmét cseréljen. (Azokat viszont, akik – mint Mészöly Miklós – kitértek ez elől, nagyon nem szívlelte.) Közvetlensége, antihivatalnok lénye is hozzájárult ahhoz, hogy népszerűvé vált az értelmiség széles köreiben. De legalább annyira az is, hogy a rendkívüli segélyek folyósításától a kórházi beutalókon át a vámtételek mérsékléséig sok mindent el tudott intézni, méghozzá gyorsan, a szó szoros értelmében „soron kívül”.

Természetesen Aczél György hatékonysága nem kis részben a mögötte álló hivatalok közreműködésén múlott. Az új kultúrpolitika sajátos zamatát adta, hogy nemcsak egy túlnövesztett intézményrendszert iktatott a felső vezetés és az irodalmi élet közé, hanem Aczél György által megszemélyesítve egy látszólag az intézményeket megkerülő, valójában a rendszer szelepét (esetenkénti korrekcióját) ellátó funkciót is. Az ő feladata volt a megfélemlített és paralizált írótársadalom számára megédesíteni a keserű pirulát. „Aczél emberközelbe hozta azt, ami nem volt emberközeli” – írja monográfusa, Révész Sándor (Révész 1997, 149). A hatvanas évek derekától már barátként járt össze Illyés Gyulával, Németh Lászlóval és Déry Tiborral. Sikerei pedig nemcsak politikusi presztízsét növelték, hanem a sajátos hivatalnoki-hivatalon túli pozícióját is. Ő maga utóbb így emlékezett vissza e folyamatra: „Lassan kialakult, hogy nem a pártközpont volt elsősorban fontos, mint addig mindig, hanem a minisztérium, és nem a miniszter, hanem – boldogan rám hagytak sok mindent – én tartottam a személyes kapcsolatokat. (…) Semmiféle külön jogosítványom nem volt…” (idézi Révész 1997, 93). Az utolsó megállapítás nem állja meg a helyét, hiszen éppen ő kapott egyedül „külön jogosítványt”.

A „távlatos” hatvanas évek

A későbbi nosztalgiákra alapot adó „igazi” hatvanas évek kezdete 1962–63-ra tehető. Ehhez egyrészt a szovjet párt 1961-ben megtartott XXII. kongresszusa teremtett kedvező hátteret, mert határozottan kiállt a XX. kongresszuson meghirdetett antisztálinista irányvonal mellett. Másrészt az a nagypolitikai alku tette lehetővé, hogy nemzetközi elismerése fejében a Kádár-kormány 1963 márciusában általános amnesztiát hirdetett. Kevésbé fontos, hogy a hatvanas éveket „hosszú”-nak nevezzük-e, beleértve a megtorlás időszakát is, vagy pedig „rövid”-nek, azaz a korábbi időszaktól megkülönböztetendőnek. Lényegesebb, hogy lássuk a két időszak szoros összetartozását: a megtorlás készítette elő a talajt a konszolidációnak. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a Kádár-korszaknak nemcsak a születéséhez köthető a hatalom agresszív védelme, hanem általában a természetéhez. Ha a legkisebb mértékben is veszélyeztetve látta hatalmát, soha nem habozott lesújtani. Úgy is leírható története (legalább a nyolcvanas évekig), mint a „bekeményítések” és enyhülések egymást váltó sorozata, ahol a leglátványosabb engedékenység mögött is meghúzódott a „beszélhetek más nyelven is” fenyegető lehetősége. S csak a pártvezetés kényén-kedvén múlt, hogy kegyet gyakorolt-e, mint Déry Tibor és Benjámin László esetében, vagy pedig kérlelhetetlen maradt, mint amikor Háy Gyulát és Tardos Tibort egzisztenciálisan ellehetetlenítette és kivándorlásra kényszerítette.

Nagy kérdés, hogy mennyiben volt távlatos a hatvanas évek általános politikája és kultúrpolitikája. Kádár János osztotta kollégája és mentora, Hruscsov illúzióit, s személyes kötődésén túl ezért is érte sokkszerűen Hruscsov 1964-es puccsszerű eltávolítása. Hitt a kommunista rendszer győzelmében, s ezt a Szovjetunió valóban világpolitikai súlyú technikai és katonai fejlődése mellett az életszínvonal gyors ütemű emelkedésétől remélte (Rainer M. 2004). Gyakorlati politikus volt; a kommunista mozgalomban nagy karriert befutó történelembölcseleti-elméleti kérdések sem őt, sem Aczél Györgyöt nem foglalkoztatták. Abból, hogy a hatvanas évek elején Lukács György kinyilvánította a „marxizmus reneszánszát”, számukra csak annyi volt érthető (és fontos), hogy – az 1956-os szereplése miatt általuk is renegátként megbélyegzett – filozófus voltaképp hasonló jövőképpel rendelkezik, mint ők. S amikor 1967-ben Aczél közbenjárásával Lukácsot „visszazárták” a pártba, ebben nemcsak az a szándék játszott szerepet, hogy elméleti homlokzatot húzzanak a politikai építmény elé, hanem az is, hogy kihasználják a filozófus nemzetközi elismertségéből következő előnyöket.

Ha konkretizálni próbáljuk, hogy az örökös jelenidejűségben tartózkodó gyakorlati politika számára mi volt az, amit távlatként értelmezhetett az irodalmi-kulturális életben, Tóth Dezsőt, Aczél egyik leghűségesebb emberét idézhetjük, aki 1985-ben (nosztalgikus ellágyulással) így emlékezett vissza a hatvanas évekre: „a hatvanas éveknek volt egy menetiránya és menetritmusa. Az ember szinte biztosan meg tudta mondani, hogy ami idén »még nem megy«, az jövőre vagy az ezt követő évben menni fog. Kiadói emberként tanúja voltam az irodalmi konszolidáció folyamatának, s azt mondhatnám, hogy volt egy szolid, fegyelmezett, hallgatólagos megegyezés az írótársadalom és a politika között a visszatérést illetően. »X már igen, Y még nem« – de volt egy világosan érzékelhető iránya az előrehaladásnak” (Tóth 1988, 254). Könnyen belátható, hogy e „távlatos” elképzelésnek nem csak az a szépséghibája, hogy előbb-utóbb elfogy a visszaengedettek száma, és elenyészik az értékelhető cél (mint ahogy az évtized közepére – az emigránsokat kivéve – már csaknem minden jelentős írót publikálni engedtek, legkésőbb az évtized végéig pedig önálló kötetet is megjelentethettek). Hanem az – s főként az –, hogy a Tóth Dezső által méltányolt koncepció inkább tűnik rendőri, mint kulturális természetűnek.

Hogy az irodalomtörténet mégis pozitív fordulatként tarthatja számon e korszakot, az elsősorban annak köszönhető, hogy a dermesztő ötvenes évekbeli mélyponthoz képest valóban jelentős az elmozdulás. Az öt-tíz éven át hallgatásra ítélt alkotók és több írónemzedék szinte egyszerre lépett, léphetett a nyilvánosság elé. A „tűrés” eredményeként végre megjelenhettek az íróasztalfiókban várakozó művek és remekművek: még 1956-ban Weöres Sándor gyűjteményes kötete, A hallgatás tornya, Németh László Égető Eszter című regénye, 1957-ben Füst Milán – az életművét mintegy betetőző – önéletrajzi írásának első része, az Ez mind én voltam egykor. Feljegyzések az út mentén, Kodolányi János Égő csipkebokor című regénye és Mándy Iván novelláskötete, az Idegen szobák (benne az Egyérintő című alapművel). Az 1958-as év szenzációja Szabó Lőrinc műfordításainak kétkötetes gyűjteménye, az Örök barátaink, amelynek hatása csupán Kosztolányi Dezsőnek a századelőn kiadott Modern költőkjéhez mérhető.

1959-ben jelent meg Pilinszky János Harmadnapon című verseskötete és Ottlik Géza Iskola a határon című regénye – mindkettő mérföldkő a magyar irodalom történetében. (Ehhez képest alig van jelentősége annak, hogy Pilinszky eredetileg a Senkiföldjén címmel tervezte megjelentetni kötetét, s csak úgy vállalták kiadását, ha megváltoztatja a címet; Ottlik regényét pedig kritikai össztűz fogadta.) 1960-ban jelent meg Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei és Zelk Zoltán talán legszebb szerelmes verse, a Sirály, melyben a börtönbüntetése alatt elhunyt feleségét gyászolta. Az 1961-ben negyvenévesen szörnyethalt Sarkadi Imre röviddel a halála előtt írta legfontosabb műveit, köztük a Németh László-féle társadalmi drámák dramaturgiai elképzeléseit legszínvonalasabban megvalósító Elveszett paradicsom című színpadi munkáját, az Oszlopos Simeon című, egzisztencialista ihletésű drámáját és A gyáva című kisregényét, amelyek az 1956-ot követő értelmiségi válsághangulat reprezentatív termékei, a közösségi normákat tagadó, nihilista, a mindennapok elviseléséhez gyáva, egyaránt önsorsrontó és közveszélyes hősökkel a középpontban.

A hatvanas évek terméséből itt csupán néhány fontosabb művet emelhetek ki. 1963-ban jelent meg Kassák Lajos verseinek gyűjteményes kötete, a Vagyonom és fegyvertáram, benne kései lírájának remekei. Illyés Gyula új verseskönyveiben (Új versek, 1961, Dőlt vitorla, 1965, Fekete–fehér, 1968) első pályaszakasza avantgárd vágástechnikájához tért vissza. Déry Tibor ekkor publikálta a börtönbüntetése alatt született ellenutópiáját, a G. A. úr X-bent (1964) és az ötvenes évekbeli megtámadtatásáért revánsot vevő, a kultúrpápa Révai József alakjáról mintázott regényét, A kiközösítőt (1966). Az első a létező szocializmus társadalmáról adott ironikus példázat, a második a hatalom önpusztító természetének gyilkos szatírája.

A Nyugat harmadik nemzedékéből különösen termékeny Weöres Sándor (Tűzkút, 1964, Merülő Saturnus, 1968) és Örkény István, akinek Macskajáték (1963) és Tóték (1964) című kisregényéből utóbb színpadi változat is készült, amely nagy sikert aratott. (Az Örkény által feltalált „egyperces novella” pedig az évtized talán legnépszerűbb „műfaja”; gyűjteményes kötetben először 1968-ban jelent meg.) Vas István nemcsak verseskötetét adta közre (Római rablás, 1962), hanem önéletrajzának első részét is (Nehéz szerelem, 1964). Benjámin László tragikus önvizsgálatának lírai dokumentuma az Ötödik évszak című kötet 1962-ből. Ekkor ért be az Emberavatás nemzedéke is, aratta első nagy sikereit novelláival Galgóczi Erzsébet és Csurka István, Sánta Ferenc regényei (Az ötödik pecsét, 1963, Húsz óra, 1964) pedig Fejes Endre Rozsdatemetője és Cseres Tibor Hideg napokja (1964) társaságában a hatvanas évek első felének legtöbb vitát kavaró művei.

A hatvanas évek költészetének két meghatározó alakja Juhász Ferenc és Nagy László, akiknek legnagyobb hatású kötetei csaknem egyszerre jelentek meg 1965-ben (Harc a fehér báránnyal, illetve Himnusz minden időben). Végre publikálhattak az újholdas költők is; Nemes Nagy Ágnes a hatvanas években írta legjelentősebb műveit: a Között című versét (1962) és a Napforduló című kötetben (1967) található Ekhnáton-ciklust. Ugyancsak az Újhold köréből indult Szabó Magda, az évtized talán legnépszerűbb, de mindenképpen legtermékenyebb regényírója (Freskó, 1958, Az őz, 1959, Disznótor, 1960, Pilátus, 1963, A Danaida, 1964) és az elbeszéléstechnika legjelentősebb megújítója, Mészöly Miklós (Magasiskola, 1956, Az atléta halála, 1966, Jelentés öt egérről, 1967, Saulus, 1968).

A hatvanas évek második felében jelentkező szépprózai művek is túlnyomórészt parabolák (Hernádi Gyula: Folyosók, 1966, Konrád György: A látogató, 1969), de – szemben az évtized elején született alkotásokkal – nem annyira a mindenkor viszontagságosnak bizonyuló történelem áll érdeklődésük középpontjában, mint inkább a történelemmel szemben distanciát teremtő vagy tartó személyiség. A hatvanas évek elején-derekán szinte robbanásszerűnek tűnt a művek bősége, s az irodalomnak újra volt presztízse a társadalom előtt, méghozzá tartósnak mondható, a hetvenes évekig töretlen presztízse. Az irodalom társadalmi érdekessége is nagyobb lehetett akkor, amikor az ötvenes években „áltudománnyá” nyilvánított szociológia és pszichológia újraszervezése még csak a kezdeteknél tartott. (Például a Rozsdatemető éppen azzal sokkolta a jelszavakhoz szokott olvasókat, hogy olyan munkás- és alkalmazottrétegek távlattalanságáról szólt, mely rétegekre nem volt alkalmazható a „lumpen” kategória, miközben a szociológia még csak a rétegeződésvizsgálatok tervezésénél tartott.) Az irodalom lépéselőnyben volt a többi művészethez képest is, amelyeknek – önállósulásuk érdekében – nemcsak a politikai tabukkal kellett megküzdeniük, hanem az irodalomközpontúság hagyományával is.

Az „irodalmi konszolidáció” mindenekelőtt azt jelentette, hogy az írók arra összpontosíthattak, ami igazában a dolguk: az alkotás gondjaira és a vetélytársak szapulására. Fodor András naplójából plasztikus képet kaphatunk az irodalmi élet belterjes világáról, az úgynevezett művészi események rituális rendjéről, az állandó szó- és írásbeli közléskényszerről, a kisebb-nagyobb köröket megmozgató intrikákról. Az idők változását mutatja, hogy az 1962-es írószövetségi közgyűlésen már az unalom a fő gond, ami ellen úgy védekezik Fodor András Csoóri Sándorral és Tornai Józseffel összefogva, hogy „közgyűlési szonetteket” írnak. Lehet, hogy csak a mából visszatekintve, a történések utólagos ismeretében látszik úgy, de a politikai szigorodás vissza-visszatérő jelei idővel mintha a hevítőszer izgalmát nyújtották volna a mesterkéltnek, álságosnak megélt nyugalommal szemben. Illyés Gyula szűkszavú (s megrostáltan közreadott) naplójában az évtized összesen két említésre méltó politikai eseménye Gagarin űrutazása és a csehszlovákiai invázió (Illyés 1989). Igaz, itt a szerző életének olyan, jellegzetesnek mondható epizódjairól sem olvashatunk, mint amilyet Fodor András 1964. február 6-i naplóbejegyzése rögzít: „»Csavaros a lét, mint a gyalogút« – mondhatnánk ismét Illyés szavaival, mert miközben az értekezleten sárba rángatták őt, Aczél tiszteletteljesen, órákig tárgyalt vele” (Fodor 1986, 225).

Figyelemre méltó, hogy 1961 és 1965 között nem jelent meg irodalompolitikai pártdokumentum, annál több volt a vita. Gondos Ernő 1966-ban a Valóságban megjelent tanulmányában 148 vitát számolt össze 1957 és 1964 között, s 1963-ban ötször annyit, mint 1959-ben (Gondos 1966, 38). A viták – bár a gerjesztésükben nem elhanyagolható szerepe volt a közéletiséget bátorító (és kordában tartó) hivatalosságnak, de – az értelmiség valóságos véleménycseréjét is segítették. A magyar társadalom sok valódi gondja-baja merült fel (persze, irodalmiasítva) a családi háztól a népességfogyásig. Például a Kortársban kibontakozó családiház-vita (melyhez Németh László és Veres Péter is hozzászólt) az új életmóddal kapcsolatos dilemmákat is felvetette. A hatvanas évek egyik paradox fejleménye, hogy azok az írók, akik a népi és (vagy) szocialista közösségi életmód hívei voltak, gyanakodva figyelték a pártvezetés új életmódpolitikáját, amelyet úgy éltek meg, mint a nyugati életeszmény, a fogyasztói szemlélet, a „luxus” terjedését, divat lett a „fridzsider szocializmus”-t ostorozni. Veres Péter (a maga konzervatív nézőpontjából) joggal mutatta fel önelletmondásként a hivatalos álláspontot: „Most még az egyik szavunkkal az abszolút kényelmet ígérjük, a másikkal a hősi-tevékeny munkáséletre buzdítjuk az embereket” (idézi Schulcz 1994, 33). Nem maradhatnak említetlen a korszak fogalom- és értéktisztázó elméleti vitái sem: amikor az esztétikában a realizmus és a modernizmus, az etikában a felelősség és a szabadság, a történetfilozófiában pedig az elidegenedés és az „emberi lényeg” (majd – Lukács György kései esztétikája nyomán – a „nembeliség”) összefüggése került középpontba, valójában mindenkor az autonómia elismertetése volt a tét.

Mai szemmel csaknem lehetetlen felfogni azt, hogy milyen megvilágító szerepe volt az 1956-ban indult Nagyvilág című folyóiratnak (első szerkesztője Kolozsvári Grandpierre Emil, 1957-től Gereblyés László, 1960-tól Kardos László) és az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár-sorozatának: nemcsak a modern nyugati irodalom megjelentetésével, hanem a lehetőség szerint tárgyilagos tájékozódás biztosításával is (s az irodalmon keresztül váltak először hozzáférhetővé az új filozófiai áramlatok is). Több mint másfél évtizednyi lemaradást kellett behozni. S ebben az esetben is elmondható, hogy az ismerkedés előfeltétele volt a barátkozásnak. Néhány év alatt egyre nagyobb körre terjedő türelem mutatkozott a polgári és a szocialista művészet iránt (hiszen nemcsak Franz Kafka életművének publikálása várt a politika engedélyére, hanem Bertolt Brechté is). Más kérdés, hogy a polgári „dekadenciával” szembeni bizalmatlanság sokáig tartotta magát; az egzisztencializmus kezdetben szitokszónak számított, ezzel bélyegezték meg Ottlik Géza 1959-ben megjelent nagyszerű regényét, az Iskola a határont és Fejes Endre már említett Rozsdatemetőjét is. S hozzátartozik a korszak krónikájához, hogy Simon István és mások aggodalommal szóltak arról: a fordításáradat veszélyeztetheti a „saját termést” (Schulcz 1994, 33).

Az életmódpolitikával összhangban húzták fel a sorompót a populáris irodalom előtt. Míg Aczél György a magaskultúra elkötelezettje volt, addig az ő legbefolyásosabb vetélytársa a kultúrpolitika irányításában, Szirmai István (jóllehet nézeteit tekintve vonalas volt) erőteljesen pártfogolta a tömegkultúra térhódítását. Igaz, a hatvanas években még erősen korlátozták a megjelentethető lektűrök és krimik számát (ahogy a televíziós adásidőt is), így az átlagolvasó főként rangos klasszikus műveket olvasott – amiért is utóbb az olvasáskutatók aranykorként sírták vissza e korszakot. De már ekkor megkezdődött a magaskultúrára a politikánál is veszedelmesebb vetélytárs diadalmenete, ami azután a hetvenes–nyolcvanas évekre ért be. Az írók pedig megérezték a tendenciában rejlő veszedelmet, s próbáltak tiltakozni, persze hasztalan, a fokozódó „népbutítás” ellen. Utóbb a népi mozgalom apologetikájára vállalkozó Czine Mihály irodalomtörténész egyenesen úgy fogalmazott, hogy a hatalom számára minden kedves, csak a valósághű realista irodalom nem (Czine 1986).

Befejezésül hangsúlyozni kívánom, hogy a magyar írótársadalom elfogadta azt a mozgásteret, melyet a pártvezetés felajánlott neki. A hallgatólagosan megkötött egyezség természetesen nem késztetett és nem kötelezett mindenkit arra, hogy mindenkor eleget is tegyen neki. A pillanatnyi „kisiklásokat” viszont olajozottan orvosolta a nagyra duzzasztott apparátus. Az újabb fordulópontot már 1968 jelenti, nemcsak a párizsi és prágai események, s az utóbbinak a magyar belpolitika alakulására kedvezőtlen következményei miatt, hanem azért is, mert közben felnőtt egy új írónemzedék. A „rövid” hatvanas évek annyira kurta volt, hogy már 1968-ban véget ért.

Hivatkozások

Cseh Gergő Bendegúz–Krahulcsán Zsolt–Müller Rolf–Pór Edit (szerk.) (2004) Zárt, bizalmas, számozott. II. Irodalom-, sajtó és tájékoztatáspolitika, 1962–1979. (Dokumentumok), Budapest: Osiris.

Czine Mihály (1986) „Valóság, elkötelezettség, közéletiség. Vitaindító előadás a tokaji írótáborban”, Napjaink 25 (11): 10–13.

Eörsi István (1993) „Egy átvilágítás átvilágítása”, in Eörsi István (1996) Az ötlábú bárány. Publicisztikák, Budapest: Pesti Szalon, 392–399.

Eörsi István (1995) „Mi mozog a zöldleveles bokorban?”, in Eörsi István (1996) Az ötlábú bárány. Publicisztikák, Budapest: Pesti Szalon, 408–410.

Fodor András (1986) Ezer este Fülep Lajossal, II, Budapest: Magvető.

Gondos Ernő (1966) „Viták az irodalmi sajtóban 1957–64 között”, Valóság 9 (3): 38–46.

Hegedős Mária–Sebestyén Lajos (szerk.) (1986) In memoriam Kardos György, Budapest: Magvető.

Illyés Gyula (1989) Naplójegyzetek 1961–1972, Budapest: Szépirodalmi.

Kádár János (1999) [1959] „Részlet a Politikai Bizottság 1959. június 30-ai ülésének szó szerinti jegyzőkönyvéből: Jelentés az írószövetség átszervezéséről”, in Cseh Gergő Bendegúz–Kalmár Melinda–Pór Edit (szerk.) (1999) Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956–1963. (Dokumentumok), Budapest: Osiris, 144–145.

Kádár János (1999) [1960] „Kádár János felszólalása a Politikai Bizottság 1960. december 20-ai ülésén az irodalmi kritikáról”, in Cseh Gergő Bendegúz–Kalmár Melinda–Pór Edit (szerk.) Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956–1963. (Dokumentumok), Budapest: Osiris, 158–161.

Kádár János (1999) [1962] „Kádár János felszólalása a Politikai Bizottság 1962. április 27-ei ülésén az 1962. májusi közgyűlési referátum téziseiről”, in Cseh Gergő Bendegúz–Kalmár Melinda–Pór Edit (szerk.) Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956– 1963. (Dokumentumok), Budapest: Osiris, 171–177.

Köpeczi Béla (1999) [1962] „Köpeczi Béla megjegyzései az írószövetség közgyűléséről”, in Cseh Gergő Bendegúz–Kalmár Melinda–Pór Edit (szerk.) Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra, 1956–1963. (Dokumentumok), Budapest: Osiris, 181–183.

Moldova György (2001) Aki átlépte az árnyékát… Emlékezés és dokumentumok [Kardos Györgyről], Budapest: Urbis.

Németh László (1959) „Pohárköszöntő”, ÉS 3 (43): 3.

Rainer M. János (szerk.) (2004) „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok, Budapest: 1956-os Intézet.

Révész Sándor (1997) Aczél és korunk, Budapest: Sík.

Schulcz Katalin (1994) „A kiegyezéskeresés esélyei a hatvanas években”, in Hegedűs Rita– Kőrösi Zoltánné–Tarnói László (szerk.) Érték és értékrend az egyetemes magyar irodalomban. Az 1992-es kolozsvári konferencia előadásai, Budapest: Nemzetközi Hungarológiai Központ, 30–39.

Standeisky Éva (szerk.) (1990) Írók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek, Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézete.

Standeisky Éva (1996) Az írók és a hatalom, 1956–1963, Budapest: 1956-os Intézet.

Tamási Áron (1989) [1956] „Gond és hitvallás”, Literatura 16: 292–294.

Tóth Dezső (1988) [1985] „Negyven év után – Beszélgetés Tóth Dezsővel” (Szerdahelyi István interjúja), in Közösség és irodalom. Tanulmányok, cikkek, interjúk, Budapest: Gondolat, 247–256.

Vass–Ságvári (1979) [1958] „Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei”, in Vass Henrik–Ságvári Ágnes (szerk.) (1979) A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962, Budapest: Kossuth.

Veres András (1992) „Előszó”, in Tóth Gyula (szerk.) Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961–1970, Dokumentumválogatás, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete, 15–17.

Veres András (2001) „Államosított irodalom”, in Szentpéteri József (főszerk.) Magyar Kódex 6. kötet: Magyarok a 20. században, Budapest: Kossuth, 161–182.

Veres András (2003) „…mondjunk le a hazugságról”. Szempontok az Ítélet nincs mai megítéléséhez”, in Távolodó hagyományok, Budapest: Balassi, 98–107.