Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

44. fejezet -

44. fejezet -

A margó vándorai

„A nyugati eszmék és ízlésáramlatok, irányzatok és törekvések előbb hathattak a szerb, horvát, szlovén kultúrára, s ezek közvetítésével az itteni magyar irodalomra is. A figyelem tehát a felé a közeg felé irányult, ahonnan az akkori fiatal értelmiség saját eszméléséhez több ösztönzést kapott. Többek között ezzel is magyarázható egy igen rugalmas kapcsolat megteremtése olyan jugoszláviai műhelyekkel, folyóiratokkal, csoportosulásokkal és szerzőkkel, akik a hazai anyanyelvű kultúra maradiságával és bezártságával szemben erjesztő impulzusokkal szolgáltak” (Thomka 1994, 12) – ekként foglalhatók össze a jugoszláviai szellemi élet 1950-es években kezdődő és töretlenül folytatódó perspektívaváltásainak azon eredményei és következményei, amelyek a vajdasági magyar irodalom mélyreható szemléleti-poétikai fordulatát tették lehetővé az 1960-as években.

A vajdasági magyar művészeti és irodalmi kultúra kibontakoztatásában mindig döntő szerep jutott a különböző hetilapok és folyóiratok mellékleteként megjelenő kiadványoknak. Csuka Zoltán szabadkai magazinjának, a Képes Vasárnapnak (1928– 1930) mellékleteként jelent meg a Vajdasági Írás (1928–1929), amelyet hamarosan lapként önállósítva Szenteleky Kornél a Kalangya (1932–1944) közvetlen elődjévé formált. A couleur locale és az esprit local elméletének követhetetlenségét kinyilvánítva, és az 1934-től 1940-ig tartó időszak után 1945-ben újraindult Híd által megalapozott és közvetített irodalomeszmény befolyásán túllépve az Ifjúság (1951–1966) hetilap Symposion (1961–1964) rovatában, később irodalmi-kritikai mellékletében, majd az ebből kinövő Új Symposion (1965–1992) művészeti-kritikai folyóirattal teljesen új nemzedék lépett színre a (vajdasági) magyar irodalomban. A Bányai János, Bosnyák István, Brasnyó István, Domonkos István, Gerold László, Gion Nándor, Ladik Katalin, Maurits Ferenc, Tolnai Ottó, Utasi Csaba, Várady Tibor, Végel László és mások alkotta szerzői csoport olyan költők, írók, műfordítók, teoretikusok alkotóközösségeként jelentkezett, amelynek határozott kultúrafelfogását, társadalomfilozófiai, művészetelméleti beállítottságát és poétikai elképzeléseit, valamint az elszigeteltség és az egyetemesség dilemmáját értelmezni próbáló elkötelezettségét kezdettől fogva elutasítóan szemlélte a hagyományféltő, velük „kevéssé vagy éppen egyáltalán nem rokonszenvező” (Szajbély 1995, 230), a törekvéseikből sokszor alig valamit értő írók, művelődéspolitikusok és kritikusok jelentős hányada.

A mixtura culturalis és a mixtura lingualis tapasztalatának átfogó érvényű hasznosítása, a mozgalmi jelleget erősítő fellépés nyilvánvalóvá tette a szembesülés szükségességét az egyidejűleg különböző kultúrák rendszeréhez, több régióhoz, alrégióhoz tartozás térségi hatásmechanizmusaival. Az Új Symposion egymást követő generációi szinte kivétel nélkül fogékonyan reagáltak a horvát, a macedón, a szerb és a szlovén művészet és irodalom friss európai mintákat is közvetítő felismeréseire. A provincializmus meddőségét belátva nem az anyanyelvi kultúra ábrándos konzerválása, a hősies önmeghatározás és a kisebbségi viktimológia érdekében kívántak síkraszállni. Nem az alanyiság kötelező és kizárólagos (nép)nevesítése révén, hanem az egyetemes nemzeti kultúra értékeinek újragondolásával, az elkülönülések keresésével, a folytonosság hiányainak feltárásával tettek kísérletet az eredet(i)hez való visszatérésre. Ez a művészeti, irodalmi és kritikai gyakorlat az eltérő kulturális formák és normák újraértelmezésével, a bevett esztétikai hierarchiák megbontásával és átrendezésével járt együtt. Mivel a bohém művészeti hagyományokat, az underground irányzatokat, a mindennapi élet esztétizációját és stilizációját, a tömegmédiumokat, az újfajta zenei tendenciákat hangsúlyozottan jelenítette meg, sőt kedvezően értékelte ez a folyamat, a magyarországi és a regionális kultúra vaskalapos védelmezői szemében a symposionisták tekintélyromboló felforgatókká, az öntörvényű lázadás specialistáivá váltak.

A folyóirat művészeti irányultságát, irodalmi sokszínűségét, kapcsolatformáinak nyitottságát nem véletlenül kísérte ellenséges figyelemmel az akkori magyarországi és jugoszláviai hivatalos művelődéspolitika, hiszen „eleinte ösztönös, helyenként kihívó, látványos, majd mind tudatosabb szembenállás nyilvánult meg mind a kodifikált irodalmi rendhez és ízléshez, mind a vidékies konzervativizmushoz és bezárkózottsághoz való viszonyukban és törekvéseikben” (Thomka 1994, 31). Eltérő minőségben, más-más mértékben és arányérzékkel ugyan, de a lap egymás nyomdokába lépő szerzőgárdáinak tevékenységében „a szellemi és a tudományos élet lehető legtöbb területére irányítandó figyelem kezdettől fogva ugyanolyan lényeges volt, mint a képzőművészet, a zeneművészet, a táncművészet, a színházművészet és a filmművészet iránti elkötelezettség, ezért megnyilatkozásformáik között sohasem a pusztán irodalmi dominált” (Virág 2000, 21), ily módon a kultúrára szellemi alkotásként tekintő korosztályok nézetrendszere jóval többet kínált, gazdagabb lehetőséget teremtett, mint a nemzeti identitás feladatszerűen ismételt nyomatékosítása. Ám éppen a nyílt, haladó álláspont védelmezése és a függetlenségigény mellett való kitartás miatt került majdnem minden szerkesztőség a heves támadások kereszttüzébe.

A jugoszláv szövetségi állam politikai vezetése, a művelődési élet irányítói, a tartományi önigazgatás vezető funkcionáriusai, ügybuzgó ideológiai ellenőrei örömmel együttműködtek és mindent megtettek az Új Symposion ellehetetlenítése érdekében. Bírósági eljárások kezdeményezésével, börtönbüntetések kiszabásával, nyilvános meghurcolással, egzisztenciális tönkretétellel sújtottak le előre kiszemelt áldozataikra. Évtizedeken át kíméletlenül játszották ki egymás ellen az egyes nemzedékek és szerkesztőségek tagjait, csábító állásajánlatokkal, hatalmi pozíciók felkínálásával mélyítették el a viszályt közöttük, amely végül személyes bosszúhadjáratokba, megoldhatatlan legitimációs vitákba, rosszízű rehabilitációs torzsalkodásokba torkollott Jugoszlávia széthullása közepette.

Az Új Symposion története elválaszthatatlan a különböző nyelvek és kultúrák kaleidoszkópjában kibontakozott kapcsolattörténeti, művelődéselméleti, fogadtatástörténeti és intézménytörténeti összefüggésektől. A folyóirat egymás utáni korszakai olyan rokon törekvések jegyében bontakoztak ki, amelyek a horvát, a macedón, a szerb és a szlovén irodalmi folyóiratok hálózatában is komoly jelentőségűnek mutatják a symposionisták tevékenységét. A horvát Izvor, Praxis, Telegram, Krugovi, Pitanja, Razlog, Quorum; a macedón Lica; a szerb Vidici, Gledišta, Mladost,Književna reč, Polja; a szlovén Problemi, Magazin, Perspektive, Literatura történetében előbb vagy utóbb ugyanúgy lezajlottak a politikai indíttatású megtorlások, leváltások, nemzedéki viták és átrendeződések, ahogy az újvidéki magyar lap esetében. Egymás művészeti, irodalmi jelentőségének elismerése a kölcsönös figyelemben és rokonszenvben, a szoros munkakapcsolatban és a baráti szálak erősödésében, a szövegek átültetésében, a nézetkülönbségek színvonalas megvitatásában, a támadások idején pedig az egymás melletti kiállásban nyilvánult meg. A délszláv térség szembeötlő jellegzetessége, hogy ugyanazon alkotók egyszerre több területen, több műfajban nyújtottak, nyújtanak kiemelkedő teljesítményt, szépíróként, tudósként, műfordítóként, publicistaként egyaránt meghatározó alakjai voltak az egykori Jugoszlávia szellemi életének (napjainkban az 1990-es évtizedben önállósuló államok nevezetes személyiségei), amiben a symposionisták legjobbjai mindig is igyekeztek követni őket. Nagyon lényeges hasonlóság figyelhető meg az indulás, az átmeneti időszakok szempontjából, hiszen például az Izvor ugyanolyan előkészítő terepként, gyakorlófüzetként állt egykoron (az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején) a Krugovi kezdő alkotói (például Ivan Slamnig, Antun Šoljan, Slobodan Novak) rendelkezésére, miként az IfjúságSymposion rovata, majd melléklete szolgált később a kevés tapasztalattal bíró vajdasági magyar fiatalok számára. Az ifjú szerkesztők, még affirmálatlan írók Zágrábban és Újvidéken minden bírálandó kötetet, kéziratot megvitattak, és konszenzuálisan döntöttek róla, gyakran kikérve mestereik, tanáraik, tudományos konzulenseik véleményét, akik sok esetben biztosították az inspiratív mintákat és módszereket, vagy szavatolták az ideológiailag elfogadható, tiszta pozíciót.

Az Újvidéken 1959-ben létrehozott Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéket vezető Sinkó Ervin akadémikus, a szintén ott oktató B. Szabó György vagy az első symposionisták szárnypróbálgatásait támogató, művészeti ismereteiket, irodalmi ízlésüket formáló Koncz István (1937–1997) és Benes József (akik egyben fontos alkotói, szerkesztőségi tagjai lesznek a folyóiratnak) neve szorosan összeforrt a kezdetben a kollektív szubjektumot hangsúlyozó esztétikával. A Domonkos István Rátka (1963) és Tolnai Ottó Homorú versek (1963) című versesköteteivel induló Symposion Könyvek (1963–1990) sorozatának harmadik darabja, a Bányai János és Bosnyák István válogatta Kontrapunkt (Symposion 61–63) (1964) antológia szerzői névvel nem jelölt, ezért együttes állásfoglalást sugalló Utószó helyett című zárórésze a mozgalmi jelleg kinyilvánításával állította előtérbe a kortárs életmód új nyelvi kifejezésmódokkal és művészeti modellekkel érvényesített, fellebbező diskurzusát (Bányai–Bosnyák 1964).

A tükrözés elméletében vakon hívő, az avantgardizmustól, az esztétikai populizmust leleplező látásmódtól, az egzisztencialista elméletektől, a képzőművészeti absztrakciótól irtózó tartományi regulatív tudat képtelen volt méltányolni a délszláv és az európai hagyományból zavartalanul építkező szellemi és kreatív szabadság e generációs formáját. A felsorolt jugoszláviai orgánumok körül csoportosuló szerzők fellépése a horvát, a macedón, a szerb és a szlovén irodalomban voltaképpen az irodalmi válság előrejelzése volt, egy új paradigma tudatosításáé, amely a (vajdasági) magyar irodalomban a „nemzedéki kohézió és művelődési-művészeti-irodalmi kriticizmus, ehhez újdonságként hozzáadott társadalombírálati irányvétel, önálló könyvsorozattal is kiteljesített nemzedéki alkotóprodukció s egy önálló nemzedéki folyóirat elindítását »kitaktikázó« szerkesztéspolitika” (Bosnyák 2003, 143) nyomán nyerte el értelmét az 1965 januárjában induló Új Symposionban. Az 1965-től 1974-ig, a lap elleni első bírósági fellépésig tartó szakaszban mindegyik főszerkesztő (Bosnyák István, Fehér Kálmán, Bányai János, Tolnai Ottó, Utasi Csaba) igyekezett megőrizni a folyóirat polimodális karakterét, azaz a nevezettek olyan kulturális ökonómiát próbáltak létrehozni és fenntartani, amelyben a katolikus, a pravoszláv és az iszlám civilizációk könnyedén párbeszédet folytathattak egymással. Művészetfelfogásuk a módszertani, normatív alapokra való leegyszerűsítés elleni lázadásként jutott döntő szerephez, hogy a produktív és felszabadító történetiség hatásainak eltörlődése elleni fellépésként teljesedhessen ki. A tapasztalatok radikális revíziójára, az avantgárd szellemiség követésére, az időbeliség feltételéül elgondolt történetiségre mint a nyelvi, vizuális, muzikális transzformációk nyitott erőterére támaszkodtak, amely képes megóvni a kulturális hagyomány közmegegyezéses reprezentációs sémákra tör(tén)ő lecsupaszításától.

Az aktualitás, a magas színvonal megtartása érdekében tett erőfeszítéseik a kezdeti koncepció finomodását, a kollektivizmus iránymódosulását eredményezték. A másság dinamikája, a poétikai individualizáció, a személyes sík egyre jobban tudott érvényesülni, a társadalomelemző, szociográfiai, publicisztikai, politológiai vonulat viszont halványodni kezdett, és a társadalomkritikai jegyeket is mutató széppróza és költészet lépett a helyébe. A hasonló eszmei meggyőződések, művészi kezdeményezések mintázata átrajzolódott, a világ közös érzékeléséből, megéléséből fakadó nyelvi és kulturális sokarcúság újrarétegződött, mert a „nemzedéki-mozgalmi erodálódás kezdeti tünetei együtt jártak az irodalmi-művészeti orgánum erősödésével” (Bosnyák 2003, 168).

Az 1965-ben folytatásokban közölni kezdett regények, Tolnai Ottó Érzelmes tolvajok és Végel László Egy makró emlékiratai című alkotásai (ez utóbbi könyv alakban 1967-ben jelent meg), majd a Symposion Könyvek és a Forum Könyvkiadó regénypályázatának sorozatából melléjük illő további prózai művek, Tolnai Rovarháza (1968), Gion Nándor Kétéltűek abarlangban (1968), Testvérem, Joáb (1969) című munkái, Végel A szenvedélyek tanfolyama (1969), Domonkos István a Kitömött madár (1969) és a Via Itália (1970) című regényei, továbbá a remek versek, novellák, drámák, irodalomtudományi, művészetelméleti, zenei és filmművészeti szövegek az irodalmi és kulturális konvenciókból való kilépést sürgették, kezdeményezve a belépést a nyelv poietikus dimenziójába. A hibrid textualizáció, az elemi-lexikális, a szintaktikai-grammatikai szintek teljes artikulációs átcsoportosítása és a művészet dicsfényének könnyed, antipoétikus visszavonása révén a margóra szorult, a beatnik, a rebellis, a gerilla, a csavargó, a vendégmunkás, a háborodott, a cigány horizontnélküli miliői, útvesztői kerültek az érdeklődés homlokterébe. Az örökölt nyelvi minőségek szétszerkesztése, a mindennapok újradefiniálása, a szövegfajták helycseréje és egymásban keringetése alkalmat teremtett az anyagi valóság és reprezentációja közötti különbségek láttatására, a peremhelyzetű létezés racionális-kalkulatív megszervezésére. „Az archetípusok közül Végel rálel a kerítőre, Kerouac csavargóinak itteni utódaira, Tolnai a hűbelebalázsok regimentjére, falusi tűzoltókra, amatőrökre, piktorokra és imbecillis falusi modelljeikre, a falubolondjára, a Vidéki Orpheuszra, mint Chagall a repülő hegedűsökre, Fellini az Arlequinre, Pierrot-ra, a cirkuszra, bohócra. E vonulat része a gerilla, Domonkos vándormuzsikusa, saját protestsong-énekes, dzsesszzenész előképe. A csavargó, a bohém, a hippi, a lázadó, a baloldali forradalmár magatartásmodelljei beépülnek a modorba és tartásba” (Thomka 1994, 14).

A történeti avantgárdhoz, a neoavantgárdhoz, majd az 1980-as évek fordulójától az avantgárd pophoz, a retroavantgárdhoz fűződő szoros kötődések a művészet és nem művészet kettősségének megszüntetésében, a művészeti ágak összekeverésében, a dehierarchizáló, deperszonizáló jelentésszerkezetek létrehozásában összpontosultak. Az eszmék élő áramoltatása, a metszésszögek, kapcsolódási pontok feltérképezése nemcsak a jelentés renoválásában, hanem a technicitás határainak erőteljes kitolásában is megmutatkozott. A technikai, stratégiai vonulat nagyon közelről és igen érzékenyen érintette a politikai esztétizáció, az ideológiai dekonstrukció vetületeit. A konformizmus és a nonkonformizmus állandó sodrásában remitologizálta Jugoszlávia hatalmi berendezkedését, az ironikus távolságtartás nyelvi játékainak segítségével parodizálta (az önparódiát is beleértve) politikai tendenciáit, leleplezve ezzel a nemzeti mártíromság és a heroikus hazafiság önmetaforáinak tarthatatlanságát. A legjelesebb symposionisták felmérték, hogy a „multikulturalizmus a rasszizmus egy el nem ismert, fordított, önreferenciális formája” (Žižek 1999, 216), és az 1960-as, 1970-es évek idején a hibrid, a töredékes bekebelezésével, a mediterrán térfilozófiával, a verbo-voko-vizuális látványalakzatokkal, a képzettársításos emléksorozatokkal, az imaginatív rangra emelt vándorlás stílusmintáival, a nomadográfiával derítettek fényt, az 1980-as évek folyamán pedig a barbarofónia létrehozásával, a szöveg ritmikai keretének szétfeszítésével, a nyelvi és testi szétforgácsolódás eklektikájával, a tájrekonstrukcióval világítottak rá a szociálisan differenciált és szegregált szövetségi állam távolságtartó pszeudoföderalizmusára.

A folyóirat állandó kárhoztatásában, a szerzők javíthatatlan perszonalistává, közösségbomlasztóvá, nemzetietlenné, értéktagadóvá, nihilistává, anarchistává minősítésében a délszláv térség fegyelmező taktikái egyértelműen tetten érhetők. Az Új Symposion évtizedekig a kisebbségi kultúra avantgárd perifériájaként szerepel a balkáni dresszúra elvárásrendjében és igazságosztásában. Nem szakmai ismérvek, hanem a politikai előírások, külső nyomások hatására születnek a kedvezőtlen döntések, amelyek az önállóságát fenyegetik. Azok, akik a lap egykori munkatársaiból, támogatóiból az idők folyamán ellenséggé váltak, és meghozott döntéseikkel a tönkretételét szorgalmazták, gyakran a kiadvány értékeinek megóvását, a vajdasági magyar kultúra megmentésének dicső szándékát hozták és hozzák fel mentségükül. Mivel a hatalom számára valójában csak a bonyodalmaktól és következményektől mentes avantgárd volt elfogadható, bizonyos előjogok átengedésével, kedvezményekkel, rangokkal sikerült elérnie, hogy a fékező, visszafogó folyamatok magából a vajdasági magyar tudományos, irodalmi, művészeti életből induljanak ki, éppen azok hathatós közreműködésével, akik immár a függetlenség álcájában, bősz individualistaként sem szégyelltek ragaszkodni egykori generációs-kollektív alapeszményeikhez.

A kölcsönös párbeszédre támaszkodó közös gondolkodásmód, amelyben „Közép-Európa, a Balkán, a Mediterráneum és a Pannon síkság kultúrái fortyogtak” (Debeljak 1998, 24) az Új Symposion első időszakában (1965–1974) az avantgárd és a neoavantgárd jegyében kamatozott. „A fordulat sajátossága a történeti avantgárdnak mint örökségnek a felfedezése. Ezért az örökségért azonban meg kellett küzdeni. Nem volt adott. Csak művészi és szellemi teljesítménnyel volt kiküzdhető. Ezért nincs abban semmi programszerű, hogy az Új Symposion köre a neoavantgárd és (részben) a posztmodern jelzőjével identifikálható teljesítményei mindig a történeti avantgárd megismerései is egyúttal. Így maradt fenn »a történelmi avantgárd öröksége a neoavantgárdban«” (Bányai 2001, 34–35). Az ironizáló képzetvilág, a tipográfiai elrendezés kidolgozottsága és a stilisztikai újítások sora gyakran a kimeríthetetlenség regisztrációjával esik egybe, ami a symposionista érzékenység délszláv előzményeinek kiemelt szerepére hívja fel a figyelmet. A hagyományozódás értékszféráiból ugyanis látványosan kiemelkednek a horvát, a szerb és a szlovén avantgárd irányzatai.

Az 1960-as, 1970-es évek Új Symposionjának művészeti és irodalmi örökségét, Kassák Lajos lapjainak befolyását jócskán meghaladva, a Zágrábban 1916 végén kiadott, Ulderiko Donadini szerkesztette provokatív Kokot, az Antun Branko Šimić indította és vezette 1917-es expresszionista Vijavica és Juriš, az 1921-ben Ljubomir Micić, a fivére, Branko V. Poljanski (eredeti nevén Branislav Micić) és Boško Tokin által létrehozott expresszionista Zenit, a Dragan Aleksić megjelentette 1922-es Dada-Tank és Dada-Jazz, továbbá a szürrealista mozgalom belgrádi kiadványa, az 1922-ben indult Putevi alapozta meg.

Az audiális és vizuális felületek váltogatása, a szintaktikai és szemantikai összefüggések folyamatos átszervezése az egyetemes és a személyes oldal érintkezéseit igényes változatokban tette előhívhatóvá, hiszen a szülőföld, a „nemzet, az egyén, a származás helye kozmikus, világtörténelmi, vallástörténeti keretekben, civilizációs körökben, mítoszokban, legendákban vagy a nyelvben és a nyelv múltjában vagy a helyi nyelvjárásban” (Milosevits 1998, 457) törhetett felszínre. Tolnai Ottó és Domonkos István költeményeinek, novelláinak, regényeinek önironikusan relativizált értékrendszerei, idézetes idiomatizmusai, tengerképzetei, valamint Végel László farmernadrágos, a szociolektusokat, az utazásmetaforikát, az állandósított átmenetiséget bravúrosan kiaknázó (a magyar helyett viszont a délszláv irodalmakat megtermékenyítő!) prózájának alakulása nem utánzásos alapon, hanem tökéletes minőségi és időbeli összhangban zajlott a fent említettek vagy, mondjuk, Alojz Majetić, Zvonimir Majdak, Momo Kapor munkásságának kiteljesedésével.

Miként a „háború utáni dogmatikus szocreálos irodalmi koncepcióval szakító nemzedék a jugoszláv modell nyújtotta relatív szabadsággal élve a poétikai pluralizmus jegyében új »elevenséget« hirdet az irodalomban” (Lukács 2004, 165), úgy számol le fokozatosan az első symposionista generáció a kérdésessé tétel és a demisztifikáció révén az avantgárd ellentmondásos csoportideológiájával, utópisztikus, szociális víziójával. A semmi ironikus élményéből, a lehetetlenség konstatálásából fakadó Antun Šoljan-i, Ivan Slamnig-i, Slobodan Novak-i, Slavko Mihalić-i stb. felismerésekkel párhuzamosan jutnak el a közösség világának fenntarthatatlanságáig és az irodalomnak mint irodalmi archeológiának a paradoxonáig. Esetükben az avantgárd hagyomány megértése egyben „kilépés is e tradíció keretéből, mert jelzi, hogy a történeti avantgárdban kialakult poétikai – műfaji – normák és kánonok kimerültek, minek következtében – e »megértés« következtében – bejelenthető egy új – »neoavantgárdnak« vagy (ha nem túl korai) posztmodernnek vehető regény- és irodalomszemlélet a kompozíciós elvvé emelt önidézet és önkommentár, valamint a szövegvilág fikcionalitásának jegyeivel” (Bányai 1998, 92).

A magát a testvériség és egység kötőanyagának tekintő Tito halála után a remények teljesen szertefoszlottak. Az ő „kohéziós autoritása, amely Jugoszlávia összes nemzetének egyenlőségét biztosította” (Salecl 1994, 58), hamar elfelejtődött, az életszínvonal csökkenése, a gazdaság összeomlása és a nemzeti elégedetlenség miatti felelősséget az állam könnyűszerrel elhárította magától. A bevált receptek jól működtek, és a nemzeti kisebbségeknek egyre komolyabb fenyegetéssel kellett szembenézniük.

A leszámolós hatalmi játszmákba bevont horvát, macedón, szerb és szlovén folyóiratok egytől egyig hasonlóan bűnhődtek. Köreikben egyszerre mindig több bűnöst találtak, főkolomposokat és tettestársakat, akiknek lehetőleg több nemzetiséghez illett tartozniuk, s tevékenységüknek eltérő műfajokat, irányzatokat kellett reprezentálniuk. Az újvidéki kerületi ügyészség 1972. január 19-ei vádemelése Tolnai Ottó fő- és felelős szerkesztő, valamint Rózsa Sándor és Miroslav Mandić ellen, a felfüggesztett börtönbüntetések, a hosszú elhallgattatás, és az 1974-től Danyi Magdolna főszerkesztette lap tematikus számait becsmérlő, az erotikus szám nyomtatását pedig 1979-ben letiltó hatalmaskodás kezdeti lépései után az 1980-tól Sziveri János főszerkesztette lap pornográfiával való megbélyegzése, majd 1981-ben nyomtatásának leállítása szigorítja a folytatást Balázs Attila elbeszélése és Fenyvesi Ottó költeménye miatt, hogy végül a Radics Viktória színházi írása és a szerb költőbarát Gojko Ðogót megszólító Tolnai Ottó-versszöveg ellen felhozott 1982-es vádak pecsételjék meg az Új Symposion sorsát. Az érintettekre kirótt szilenciumok, fegyelmik, állásvesztések aránytalan túlsúlya, s az ezeket betetőző 1983. május 9-ei példátlan bosszú, pontos képet fest a korabeli hatalmi szerkezet kiszámíthatatlan természetéről.

Az Új Symposion tematikus variabilitásával, fellazított tördelésével, a Benes Józsefnek, Maurits Ferencnek, Szombathy Bálintnak köszönhető leleményes formatervezésével, míves kivitelezésével, merész illusztráltságával több évtizeden át kitartóan vonultatta fel az irodalmi és művészeti produktumok tömegét, miközben a kritika, a szépirodalom, a média, a vizuális művészetek, a zene, a képregény és más tömegműfajok támaszpontjává, kommunikációs bázisává, a nyelvek és a kultúrák átjárhatóságának mixtum compositumává erősödött. Szerzői nemcsak a „hagyományos értelemben vett tanulmányt és kritikát kedvelték, hanem a pontosan körül nem határolható, időszerű témákra felelő, vitatkozó hangú műfajokat is, és szívesen írtak naplót, közöltek vitalevelet és reflexiót” (Bori 1999, 190), azaz függetlenül a munkatársi hozzáállástól, egyéni különbségektől az írást mozgósították és szegezték szembe a referenciás valósággal. Az ideológiai felügyeletet puhítandó együttes fellépésük „egyik legfőbb jellegzetessége a spontaneitás, amely hiányzik a később jelentkező korosztályokból” (Losoncz 1988, 173), ami ugyan nyilvánvalóvá teszi, hogy a „Symposion első képviselői után szó sem lehet nemzedékről; hiányoznak a spontán közösségek megteremtési feltételei” (175), viszont azt a gyanút támaszthatja alá, hogy az első symposionistákat talán éppen azért tudta a hatalom legyűrni, mert hamar kiszimatolta az összetartozásukat gátló belső konfliktusokat, és társadalombírálatuk önáltató voltát ellenük használva fordította a maga javára. Az érdekszférák összeütközése előrevetítette a nemzedéki önkonstitúció későbbi lehetetlenségét, e hiányokkal és korlátokkal a Danyi Magdolna (1974–1980), majd a Sziveri János irányította (1980–1983) szerkesztőség egyaránt nagyon nehezen boldogult, a jogfolytonosság betiltásos megszakítása és az új főszerkesztő 1984-es álságos látszatkinevezése pedig a szabadság illúziójának nyelvi érvényességét szinte teljesen felszámolta.

Az Új Symposion, akárcsak a Krugovi szellemiségéből merítő, szintén zágrábi Pitanja (1969–1974) a maga „manifesztumszerű irányvételét a szövegek sokaságával helyettesíti, amelyekben a dekonstrukciós viszonyulás különféle formáit működtetik: ezek mindegyike a kontextust igyekszik megkérdőjelezni, a társadalmit, a kulturálist, a művészetit” (Bošnjak 2003, 19), azaz a származási, a retorikai és a „poétikai problémákat az írás praxisának kategóriái helyettesítik, így ennek a beíródásnak a nyoma teszi megvizsgálhatóvá a központi témákat: az írás és a hatalom, az írás és az irodalom, a jel cserebeli és használati értékei stb. témáit” (19). A kortárs magyar szerzőkkel, tudósokkal gondosan kialakított kapcsolat, a délszláv orientáció, a világirodalmi távlatosság szerencsére mindvégig megmaradt, s a fiatal tehetségek bemutatkozása viszonylag akadálytalanul haladt. Jelentősen hozzájárult ehhez az Új Symposion 1967-től 1969-ig tartó időszaka után 1976 és 1984 között már a Híd főszerkesztőjeként munkálkodó Bányai János intellektuális pezsgést hozó, többirányú tevékenysége.

Az Új Symposion lényegi ismérve volt, hogy harmonikusan egymásra épülhettek benne a különböző generációk. Bányai János, Tolnai Ottó és a lapot 1972-től 1974-ig főszerkesztő Utasi Csaba rengeteget tett az új alkotógárda kinevelése érdekében. Böndör Pál 1968-tól, Podolszki József 1969-től, Danyi Magdolna és Szombathy Bálint 1971-től, Thomka Beáta és Bognár Antal 1972-től lesz tagja a szerkesztőségnek; az évtized első felében már rendszeresen itt publikál Juhász Erzsébet (1947–1998), de Szűgyi Zoltán, Sziveri János, Fenyvesi Ottó (1975-től szerkesztőként) neve is egyre gyakrabban bukkan fel lapjain. A Danyi Magdolna által 1974-től 1980-ig vezetett szerkesztőség tovább bővítette a lehetőségeket, az 1970-es évek második felében már a Sziveri-féle szerkesztőség színe-javát, Balázs Attilát, Csorba Bélát, Mák Ferencet, Csányi Erzsébetet, Kalapáti Ferencet, Sebők Zoltánt, Faragó Kornéliát, (Harkai) Vass Évát, Bicskei Zoltánt, Pogány Imrét is megtalálni a szerkesztők és a közreműködők sorában. Az 1980-tól Sziveri János főszerkesztő irányította csapat Fekete J. Józseffel, Losoncz Alpárral és Radics Viktóriával bővül. Az egykori Symposionból a Szakállszárító és az első Új Symposionból a Centrifugális sarok rovatot Centripetális farok néven 1981-ben újjáélesztik, amellyel Csorba Béla, Losoncz Alpár és Kalapáti Ferenc visszahozza a vitriolos kritikai hangvételt, az elokvens társadalombírálatot, és beemeli a symposionista vitakultúrába a másik által való önmegértést szorgalmazó filozófiai argumentációt.

A művészethez, az irodalomhoz, a világ különféle jelenségeihez kritikusan viszonyuló szemléletet és ennek formatörténeti, műfajelméleti, stíluskritikai, filozófiai antropológiai, strukturalista és hermeneutikai megalapozását Bányai János ösztönző hatására vitte tovább Danyi Magdolna, Thomka Beáta és Juhász Erzsébet a történeti poétika, az összehasonlító irodalomtudomány, a posztstrukturalizmus, a nyelvbölcselet, a narratológia, a szemiotikai szövegtan, a dekonstrukció és a szubjektumelméletek irányába (kitűnő tanulmányköteteiket, szakszövegfordításaikat a magyarországi érdeklődők és hozzáértők ugyancsak nagy haszonnal forgathatták), így Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Balázs Attila, Csányi Erzsébet, Faragó Kornélia és a többiek már nekik is köszönhették művészetelméleti, irodalomelméleti, nyelvfilozófiai felkészültségüket. A mester, tanítványok, tanítványok tanítványai sorozat sohasem szakadt meg, a folyamatosságot az újvidéki Magyar Tanszék biztosította, hiszen az 1960-as és 1970-es évek symposionistái (Bányai János, Bosnyák István, Gerold László, Utasi Csaba, Danyi Magdolna, Thomka Beáta, Juhász Erzsébet) egytől egyig kiemelkedő egyetemi oktatói is voltak a feltörekvő fiataloknak. Az 1980-as évek eleje-közepe tájékán immár éppen azoknak a költőknek, prózaíróknak, műfordítóknak, teoretikusoknak, kritikusoknak, irodalomtörténészeknek, Beszédes Istvánnak, Ladányi Istvánnak, (Hász) Fehér Katalinnak, Piszár Ágnesnek, Bozsik Péternek, Pozsvai Györgyinek, Hász Róbertnek, Utasi Csillának, Jódal Kálmánnak, Lovas Ildikónak, Papp Tibornak, Urbán Andrásnak, akik az Új Symposion utolsó korszakában jutottak fontos szerephez.

Az alkotók kategorizálására építő korosztályi besorolás általában redukció eredménye, viszont az azonosságok és a különbözőségek torzója helyett erősebb fény vetülhet az évjáratoktól független összetartozásra. A szigorú szociológiai értelemben vett nemzedéktipológiáról és hovatartozás-modellről lemondva ugyanis kiderülhet, hogy a legkiválóbb symposionista szerzők „mindenekelőtt különféle nyelvek és kultúrák recipienseiként hozhatók szoros kapcsolatba egymással” (Virág 2000, 23). A többnyelvűség, a kulturális közbeékeltség és keresztezettség kérdésköreihez meglepően hasonló szellemi elképzelésekkel közelítettek és közelítenek valamennyien. A folyóirat, a magyar nyelvű orgánumokat évekkel, évtizedekkel megelőzve kreatív módon engedett a különböző világirodalmi jelenségek, elméleti iskolák, nemzetközi művészeti áramlatok térhódításának, és egyértelműen vállalta a magyarországi művelődéspolitikai irányítás által tiltott művészeti, irodalmi, tudományos törekvések képviseletét. A fontosnak vélt történések, teóriák, műalkotások, szerzők, gondolkodók mind-mind megjelentek az Új Symposion gazdag tematikus számaiban, mesterien összeállított példányaiban. Persze Antonin Artaud, Roland Barthes, George Bataille, Walter Benjamin, Erich Fromm, Hans-Georg Gadamer, Martin Heidegger, Hans Robert Jauss, Leszek Kolakowski, Julia Kristeva, Herbert Marcuse, Marshall McLuhan, J. Hillis Miller, Wilhelm Reich, Siegfried J. Schmidt, Tzvetan Todorov, Jörg Zimmermann és mások szövegeinek megjelentetése miatt igen hamar a társadalmi kategóriák mellőzésével és a túlzott elméletieskedés, művészeti elvontság vádjával illették a lapot. Ajtony Árpád, Eörsi István, Erdély Miklós, Esterházy Péter, Hajas Tibor, Hajnóczy Péter, Konrád György, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Szőcs Géza, Szentkuthy Miklós, Zalán Tibor műveinek folyamatos megjelenése, vagy Bacsó Béla, Balassa Péter, Molnár Gusztáv, Radnóti Sándor, Tamás Gáspár Miklós írásainak közlése csak még tovább borzolta a tartományi ideológiai főéberek és az egyetemi pozíciójukat féltő, pozitivista nosztalgiákat dédelgető irodalmárok, nyelvészek, történészek, néprajzosok idegeit.

A nemzedékké szerveződés támasztékainak megroppanása és a bomlási folyamatok előrehaladása az 1970-es és 1980-as évtizedben felgyorsította a különböző poétikák kiformálódását. A Sziveri-féle Symposion reprezentánsainak (például Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Szűgyi Zoltán) már az 1970-es években jelennek meg kötetei, így amikor 1980-ban átveszik a folyóirat szerkesztését, a művészeti és irodalmi autonómiát már nem elérendő célként tételezik, hanem a képmutató szociális érzékenység és a provinciális tekintélyelvűség berögződéseit visszautasítva igyekeznek hosszasan fenntartani. A peremhelyzetű létezést, a kisebbségi sorsértelmezést az eredendően hamis regionalizmusfelfogás és a főfoglalkozású mártíromság szélsőségeivel ütköztették.

A Sziveri János vezette alkotói közösség sorsát végleg megpecsételő kiebrudalás, a hosszan elnyúló személyes meghurcoltatások (Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Mák Ferenc) voltaképpen azt a szerkesztőséget sújtották, amely „éppen a szellemi és politikai gettóba szorítottság ellen emelte fel hangját a jugoszláv, a magyar és az európai intellektuális progresszió legjobb hagyományait követve, s ebben a küzdelemben maradt alul, részben mert erőtlen volt, részben mert a felparcellázott jugoszláv kulturális színtéren lényegében magára maradt” (Csorba 1995, 21). A Magyar Írószövetség hivatalossá tett kezdeményezése vagy a jugoszláviai sajtó (Književna reč,NIN, Student stb.) szolidáris híradásai sem tudták eltántorítani a tartományi hatalom mindenható urait egy a leváltás előkészületeikor feltűnően tüsténkedő, képesítés nélküli, szerény művészeti, irodalmi érzékenységgel bíró, lapkészítési ismeretekkel és szerkesztőségi gyakorlattal nem rendelkező új főszerkesztő 1984-es kinevezésétől.

Az érintkezések és áthallások poétikája az újfajta jelentésrétegek, egymást átjáró cserefolyamatok létrejöttét szolgálta, s így az eredeti kontextusok újraértelmezését kezdeményezte. Az egyik kultúrából a másikba, az egyik esztétikai rendszerből a másikba tartó vándorlás szépirodalmi következményeit látványos arculatváltás jellemezte, amelyből a vizuális költészet, a konkrét költészet, a gesztusköltészet hatására azok a művek emelkedtek ki, amelyek „egyre inkább közelednek az olyan szintetikus jelenségekhez, mint a performance és a happening, végül pedig a kísérleti filmhez, továbbá a videofilmhez, az olyan formákhoz, amelyek egyesítik a konvencionális értelemben vett irodalom tapasztalatait és más művészi kifejezésmódokat, mint amilyen a képzőművészet, színház, film és televízió” (Čegec 1994, 12). Az irodalom történelmi tapasztalatából és az új mediális művészetekből kiteljesedő szövetségben viszonylag jól megfért egymással a regionális identitás historikus emlékezetformáit felszabadító narráció (Apró István), a képernyői mimézisek (v)ideográfiája (Jódal Kálmán), a multiplex személyiséget körvonalazó történetszervezés (Hász Róbert a Haas Róbert, Haas K. Robert sokszorozódással), a sötét tónusú humorizálással végletekig vitt önparódia (Bada Tibor Bada Dada művésznéven) vagy a haiku mesteri kombinációit kijátszó formaváltogató versbeszéd (Papp p Tibor). A különféle művészeti területeket egybeölelő és a szövegközöttiség viszonylatait kiaknázó érdeklődés példáját az 1985- ben induló zágrábi Quorum nyújtotta (szerzőinek munkái sorra jelentek meg Újvidéken), tehát a horvát folyóiratot követő ekkori Új Symposiont szintén olyan „kulturális projektumnak érdemes tekintenünk, amely az irodalmi szöveget intermediális térként fogja fel” (Sablić Tomić 2003, 60).

A legfiatalabb korosztály képviselői kitartóan védték álláspontjukat a néma ellenállás és bojkott éveiben is erősen összetartó Sziveri-féle szerkesztőséggel szemben. A kellemetlen hangvételű szócsatákat, odamondogató vitairatokat a jugoszláviai sajtó (például a Politika ekspres, NIN, Intervju, Dnevnik) most ugyanúgy figyelemmel kísérte és ismertté tette, akár a korábbi eseményeket és fejleményeket. A nem kis időhúzás és tétlenkedés után Beszédes István főszerkesztésével munkához látó koalíciós szerkesztőség egyre bővülő felállásban (Hász Róbert, Jódal Kálmán, Kontra Ferenc, Papp p Tibor, Urbán András, Szombathy Bálint, Balázs Attila, Csorba Béla, Sebők Zoltán, Ladányi István, Bozsik Péter, Horváth Ottó) nyúlt vissza a folyóirat legértékesebb törekvéseihez. 1989 és 1991 között kiváló lapszámok születtek, de a jugoszláviai események már előrevetítették a szomorú végjátékot.

1991-ben Bozsik Péter veszi át a főszerkesztői teendőket, a tagok sorába lép Lovas Ildikó és Utasi Csilla, végül utolsó főszerkesztőként 1991-től 1992-ig, a teljes megszűnésig Papp p Tibor irányítja a folyóiratot. Az utolsó kiadvány nem más, mint az Új Symposion bibliográfiája. Időközben az 1983-ban menesztett szerkesztőség az újrakezdés helyett egy évkönyv kiadásáról döntött. Az EX évkönyv 1990-ben, Sziveri János halála után jelent meg, ám az elhatalmasodó délszláv háború szétzilált mindent. A csapat tagjai (Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Horváth Ottó, Kalapáti Ferenc, Ladányi István, Vojislav Despotov, Losoncz Alpár, Thomka Beáta, Tolnai Ottó) a régi és a fiatalabb symposionistákkal kiegészülve 1992-ben Veszprémben indítottak folyóiratot EX Symposion néven, kezdetben Bozsik Péter, később Tolnai Ottó főszerkesztésével. A lap szellemiségét tehát a nem jogutód alakváltozatok, a veszprémi Ex és az 1993-ban Papp p Tibor főszerkesztésével Újvidéken induló posztkulturális Symposion vitték és viszik tovább kevesebb-nagyobb elismeréssel.

Az Új Symposion létrejötte, több évtizedes meghatározó jelenléte, s ezzel a „magyar irodalmi avantgárd történetének hagyományként való felfedezése, tisztelete és ápolása az irodalom »modern fordulatát« új korszaktudatként is legitimálta, hiszen elődökre hivatkozhatott, az elődök teljesítményére és tapasztalataira anélkül, hogy bármit fel kellett volna adnia modernitásából” (Bányai 1998, 91). Ez a modernizmus a szabad formák improvizációs játékából szőtt minőségek felcsillantásán, az aktuális folyamatokban szükséges részvétel erején alapult, s abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy az elmélet a művészet előállításának és fogyasztásának valamiféle értéktöbblete. Frissessége, korszerűsége a horvát, a macedón, a szerb, a szlovén kultúrákkal közös társadalmat alkotó kölcsönös összefonódásban érvényesült, s „megannyi ihlető élvezetet talált a különbözésben” (Debeljak 1998, 15), ezért a peremhelyzetű létezésből, a szétszóratottság tapasztalatából, a minoritárius beszédmódokból „olyan modern lírai és narratológiai szövegeket hozott létre (Domonkos István, Tolnai Ottó, Végel László stb.), amelyekhez hasonlóakra Magyarországon még majd tíz évet kellett várni” (Szajbély 1997, 228).

A kisebbségi írástudókat, a margó kitartó vándorait, az áthelyeződések stratégáit az anyaország általában tartózkodóan, kétségekkel telve szemlélte és szemléli. „A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus, és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond” (Végel 2000, 32). Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Szörényi László és Szajbély Mihály, semmilyen áldozattól nem riadva vissza, azonnal (f)elismerte, dokumentálta és bizonyította a több egyenrangú lényeg alkotta symposionista rendszer valódi jelentőségét. Szerkesztőként, egyetemi oktatóként, tudósként mindent megtettek a magyar irodalom és a magyar kultúra egyetemességelvének tudatosításáért, tanítványok, követők széles táborát nevelték ki, serkentették és serkentik anyaggyűjtő munkára, kutatások folytatására szerte a világban.

A vajdasági magyar folyóirat vezéregyéniségei a ljubljanai Problemi, a belgrádi Vidici, a zágrábi Krugovi,Razlog és Pitanja legkiemelkedőbb alkotóihoz hasonlóan egyszerre voltak remek esszéisták, teoretikusok, költők, prózaírók, műfordítók, képzőművészek, tehát „mind az elméleti, mind a praktikus értelem szférájában hitelesítették magukat, pontosabban elméleti feltevéseiket költői munkákkal »illusztrálták«, és azokat esszéisztikus »explikációkkal« »támasztották alá«” (Milanja 2003, 25). Hittek a szövegalakításnak a társadalomtól a kulturális produktumokig ívelő ökonómiájában, amellyel tárgy, ideológia, szépség, történelem és azok dekonstrukciója is szabadon előállítható. Az intuíciókból, a rögtönzésekből, a politikai ellenzékiségből, a nyelvi ideologémák megújításából, a teoretikus állhatatosságból és a képzőművészeti kidolgozottságból táplálkozó kulturális aktivizmus hatásai közvetlenül és közvetve egyaránt jelentkeztek Magyarországon. Az Új Symposion alapvetően átalakította a honi folyóirat-készítés és könyvkiadás szemléletformáit, és számos egyetemi irodalmi folyóirat, közéleti kiadvány, művészeti magazin, kötetsorozat stb. letagadhatatlan tradíciójává nemesedett az elmúlt évtizedekben. Az alkotói pályájukat e lapban kezdő vagy ott is kiteljesítő költők, írók, esszéisták, műfordítók (Koncz István, Domonkos István, Tolnai Ottó, Végel László, Gion Nándor, Brasnyó István, Ladik Katalin, Maurits Ferenc, Jung Károly, Bányai János, Várady Tibor, Böndör Pál, Juhász Erzsébet, Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Csorba Béla, Balázs Attila stb.) kritikusok, irodalomteoretikusok, társadalomtudósok, művelődéstörténészek, folkloristák, művészetfilozófusok (Bányai János, Bosnyák István, Utasi Csaba, Gerold László, Végel László, Jung Károly, Várady Tibor, Thomka Beáta, Juhász Erzsébet, Danyi Magdolna, Losoncz Alpár, Csorba Béla, Szombathy Bálint, Fenyvesi Ottó, Csányi Erzsébet, Faragó Kornélia, Sebők Zoltán stb.) és képzőművészek (Benes József, Maurits Ferenc, Baráth Ferenc, Szombathy Bálint, Fenyvesi Ottó, Bicskei Zoltán, Bada Tibor stb.) életműve és munkássága ma már elismerten a legrangosabbak közé tartozik.

Nem véletlen, hogy sokuk esetében a többgyökerűség, a soknyelvűség és az egyformán magas színvonalon kamatozó színre lépés a többműfajúságot bontakoztatta ki. Ez a sokrétűség, azonos értékűség a „saját jelenébe építette a magyar »történeti avantgárdot«, és ezáltal nemcsak legitimáló nyelvi horizontokat ismert meg, hanem a magyar irodalomtörténeti gondolkodás stabilnak vélt eszméit is problematikussá tette” (Bányai 1998, 91). Transzhistorikusan és transznacionálisan sűrítette egybe a különböző kultúrákban érvényesíthető jelenlét érzését, méltóképpen termékenyítve meg a vidékiesség áporodott levegőjéből elvágyódó symposionisták nyitott szellemi térségekbe költöző, oldottabb, otthonosabb közegekbe merítkező szabad(ny)elvűségét.

Hivatkozások

Bányai János–Bosnyák István (szerk.) (1964) Kontrapunkt (Symposion 61–63), Újvidék: Forum.

Bányai János (1998) Hagyománytörés, Újvidék: Forum.

Bányai János (2001) „Diszkontinuitás és versbeszéd. Az Új Symposion homályos útja az avantgárdtól a neoavantgárd és a posztmodern felé”, Hungarológiai Közlemények 33 (4): 27–35.

Bori Imre (1999) A jugoszláviai magyar irodalom története, Újvidék: Forum.

Bošnjak, Branimir (2003) „Dekonstrukcijska najava postmoderne i časopis Pitanja (1969– 1974)”, in Milanja, Cvjetko (ur.) Postmodernizam, iskustva jezika u hrvatskoj književnosti i umjetnosti. Zbornik radova II. znanstvenog skupa s međunarodnim sudjelovanjem, Zagreb: altaGAMA, 17–24.

Bosnyák István (2003) Politikai Symposion a Délvidéken. Egy ellenzéki nemzedék mozgalmi kibontakozása és veresége, Újvidék: JMMT.

Čegec, Branko (1994) Fantom slobode, Zagreb: Naklada MD.

Csorba Béla (1995) Ceruza vagy CENZÚRA. Publicisztikai írások, Budapest: Hatodik Síp Alapítvány.

Debeljak, Aleš (1998) „Bálványok alkonya”, in Körner Gábor–Weber Kata (szerk.) Otthon és külföld, Budapest–Pécs: József Attila Kör–Jelenkor, 5–37.

Losoncz Alpár (1988) Hiányvonatkozások. Társadalomfilozófiai témák, Újvidék, Forum.

Lukács István (2004) Térközök. Horvát–magyar irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest: ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék.

Milanja, Cvjetko (2003) „Pitanjaško inskripcijsko mjesto subjekta”, in Cvjetko Milanja (ur.) Postmodernizam, iskustva jezika u hrvatskoj književnosti i umjetnosti. Zbornik radova II. znanstvenog skupa s međunarodnim sudjelovanjem, Zagreb: altaGAMA, 25–32.

Milosevits Péter (1998) A szerb irodalom története, Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Sablić Tomić, Helena (2003) „Kulturalni prostor osamdesetih – projekt časopisa Quorum”, in Milanja, Cvjetko (ur.) Postmodernizam, iskustva jezika u hrvatskoj književnosti i umjetnosti. Zbornik radova II. znanstvenog skupa s međunarodnim sudjelovanjem, Zagreb: altaGAMA, 59–67.

Salecl, Renata (1994) The Spoils of Freedom. Psychoanalysis and Feminism After the Fall of Socialism, London–New York: Routledge.

Szajbély Mihály (1995) „Utószó”, in Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal Szajbély Mihály (szerk.), Szeged: JATE Szláv Filológiai Tanszék, 228–234.

Szajbély Mihály (1997) Álmok álmodói. Irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest: Magvető.

Thomka Beáta (1994) Tolnai Ottó, Pozsony: Kalligam.

Végel László (2000) Peremvidéki élet. Esszék, Újvidék: Forum.

Virág Zoltán (2000) A termékenység szövegtengere. A regényíró Brasnyó István, Újvidék Forum–Szeged: Messzelátó.

Žižek, Slavoj (1999) The Ticklish Subject. The Absent Centre of Political Ontology, London–New York: Verso.