Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

47. fejezet -

47. fejezet -

A kívülvaló ember

Aki igazolva van, még nem biztos, hogy azonos is; de akit azonosnak találnak, az megérdemli, hogy részt vegyen a halászaton, és egyen a halból

(Mészöly 1968, 82).

Mészöly Miklós (1921–2001) művének címe (Saulus) egyben első személyű elbeszélőjének neve is. Ez a narratív megoldás nem gyakori a szerző életművében. Prózájában és prózaelméleti elképzeléseiben nagyobb súlya, tere van az elszemélytelenítő elbeszélői módozatok gyakorlatának és elméleti vonatkozásai megvitatásának. A 20. század magyar prózájában mindkettő kezdeményezést jelent. Saulus újszövetségi alakja, a regénytörténet virtuális, historikus, időbeli és térbeli összefüggései néhány alapvető poétikai kérdést állítanak az értelmezés elé. Megkerülhető-e az újszövetségi referencia, minthogy a regényszöveg bizonyos jelekkel felidézi, majd igen merészen megszakítja a történetet? Mi alakítja az értelmezést, ha a mű olvasása nem szakítható el Saul Pállá fordulásától: a bibliai tárgy, téma, alak, kronotoposz, motívum? A másik lehetőség szerint a Biblia mint nyelv, beszédmód, intertextus, műfajmodell, szerkezeti minta képezi a megközelítés kiindulópontját. Ezzel összefüggésben a nyelv is ábrázolt tárgy, a rövid elbeszélőformák változatai pedig megjelenített alakzatok.

A beszédfolyam, „ez a camus-i Közönyre vagy Bűnbeesésre emlékeztető, nyugtalan, újra meg újra elkezdett soliloquium” (Albert 1997, 159), a diskurzusba ékelt hivatkozások, a narratív képek, jelek és az utalásrendszer a történetmagnál hangsúlyosabbnak mutatják a bibliai könyvek nyelvi és jelképi világának ösztönző mintáját. A fikció kiegyensúlyozott, már-már kiegyenlített szituációt teremt a két befogadói alaphelyzet, a lectoré és a spectatoré között.

A regény és az újszövetségi hagyomány szöveg- és műfajközi kapcsolatának egyes szempontjai módosítják a Saulusnak mint bibliai regénynek a korábbi megközelítéseit. A történelmi olvasat hasonlóképpen mindeddig inkább hiányérzetről, mint a regénytípus hagyományával való megfelelésről számolhatott be. A szerző egyik Saulus-előszava eltávolítja a regénytől a bibliai és történeti hitelesség elvárásait, s ezzel együtt mindkét olvasásmódot: „Vannak események, amelyeknek már születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg pontosan a tényeknek. E könyv témája is ilyen. Sose jártam Palesztinában, s igyekeztem a forrásmunkáktól is távoltartani magamat. A Biblia mellett a ravennai Mausoleo di Galla Placidiában látható mozaikportréból merítettem a legtöbbet. A levelezőlap nagyságú színes képen – egy barátom küldte Ravennából – közel két és félezer mozaikkövecset számoltam meg egyszer éjszaka, mikor végképp úgy éreztem, hogy reménytelen feladatra vállalkoztam ezzel a könyvemmel. Szeretném, ha az olvasó is így érezné” (Mészöly 1980, 126–127). Lehetséges, hogy nem a képtárgyban, hanem mozaikos elrendezésében ismerhetünk olyan elvre, melyet a regény legkülönfélébb elbeszélő eljárásai kitüntetnek.

A mű személyes elbeszélés, mégsem érintkezik az újkori regény lélektani elbeszélő hagyományával. Az elbeszélő/szereplő történetmondóként, belső vívódásainak, tudattörténéseinek, erkölcsi és lételméleti dilemmáinak elbeszélőjeként más, alternatív narratív móduszokhoz folyamodik. Eltávolítja, diszkurzív keretbe vagy visszatérő beékelésekbe, megismételt példába foglalja önreflexióját. A másik jellegzetes beszédmód a tárgyi környezet megjelenítésébe, leírásba, narratív képbe sűrített közlés. Az elliptikus vagy utalásos módon felidézett szituációk, látványok, érzetek, észleletek a hasonlat modelljének megfelelően áttételes megnyilvánulások, melyeket a beszélő személy virtuális portréjának rajzolataként tudunk értelemmel telíteni. Ezek hozzák létre „Saulus térbeli formáját” (Thomka 1995, 108–117).

E szövegrészek olvasásmódja összhangban áll azzal a szerzői meggyőződéssel, amelyről kéziratos feljegyzéseiben ez olvasható: „személyek, események, pszichológiai adatok megdermednek, ha elmesélik őket”. Az elbeszélő Saulus csakugyan nem fabuláris formában, hanem rendszerint leíró módon, tárgyi észleletek, a dolgok nyelvén számol be tudattörténéseiről (Tolcsvay 1996). A belső beszéd a személyes megnyilatkozás számára más utat jelöl ki: nem az önelbeszélést, és nem az önreflexió közvetlen megnyilatkozását. A személyesség kimondása és a kimondás vállalása helyett a megszólalás egy igen jellegzetes mészölyi poétikai princípiumhoz igazodik. Pál a korinthusiakhoz beszélve jelentős különbségtételt tesz: „És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,22–23). A Saulus artikulációs módozatai között a két tradíció találkozik, a harmadik pedig egyetlen alakzatban, a 16. századi magyar biblikus nyelvi mintában tapasztalható meg. Lejátszódik az európai kultúrkör mentális alapszerkezetét meghatározó archaikus minták, a zsidó és görög beszédmódok egyszeri találkozása a szerzői opusban. Erről a képes beszéd megnevezett héber gyűjtőneve (masal, csillaggal jelölt lábjegyzete: „Példázat; hasonlat; talány” – 40), illetve a görög parabolének megfelelő szövegdarabok tanúskodnak. (A parabolé az Evangéliumokban a példázat, közmondás, rejtvény jelentéseiben szerepel.)

A hasonlat alakító poétikai és értelmezési elvén kívül egyéb elbeszélő eljárások is több érintkezési pontot létesítenek a különböző tradíciók között. A szövegbeli megnyilatkozásban igen gyakori a jel, jelként működő és értelmezhető nyelvi, képi mozzanat, beszédműfaj, s egyben sok a „magyarázást” feltételező elem. A római százados ezt ironikusan teszi szóvá: „Mert agyonmagyaráztok mindent. (…) Nem is hisztek már, csak magyaráztok” (Mészöly 1968, 73). Az értelmi világosság, a megértés és az önmegértés elérésének tematizálása a folyamat szakaszainak dramatikusságában nyilvánul meg. A személyes elbeszélés elemi átalakulása a grafikai imaginációban, a képi elbeszélés azon alakzataiban válik érzékelhetővé, amely a regénynyelvet már-már a látványiság tárgyi „tettenérhetőségeként” teszi egyként jelszerűvé és testivé.

Weöres Sándor a mű megjelenése előtt hasonló észrevételt tesz: „W. újra kitér a Saulus-omra. »Nem hasonlít semmire. Nem regény a szokásos értelemben. Feszes, tömény széljegyzetek egy nagy történethez, mégis átfogja, bevilágítja az egészet«. Nekem fontos szavak. Később vita a stílusproblémákról” (Mészöly 1980, 196). A „jegyzetszerűség” megfigyelése a tömörítő, nem okságelven és részletezésen alapuló, reduktív bemutatásmód észlelése. A regény tehát az említett műfajformák alternatívája, közvetlenül nem kapcsolódik az említett prózaepikai korpuszhoz. A megállapítást a tematikus, motivikus alapú műfaji tipológiával szembeni fenntartások, valamint a regény különféle olvasói tapasztalatainak érintkezései is alátámasztják.

A regénycím mint keresőszó a Saul, Saulus, Paul, Paulus című, tárgyú, tematikájú, motivikájú világirodalmi korpuszhoz vezeti a tájékozódást. Saul alakja és Pál bibliai története a 19. századi világirodalomban 10-15, a 20. században pedig megközelítőleg 75-80 történelmi regény tárgya. A mű eddigi kilenc idegen nyelvű kiadása a könyvészeti áttekintések szerint ennek részét képezi. Ez a tény abban a megközelítésben sem nélkülözhető adat, amely Mészöly művét illetően nem tud feltétlenül azonosulni annak történeti, illetve egyes példázatszerű értelmezésmódjaival sem. További támpontot nyújt a vallási, bölcseleti, retorikai és irodalmi, poétikai parabolafogalom szükségszerű megkülönböztetése. Ennek a meggyőződésnek a forrása a megnyilatkozásforma mindenkori történetileg meghatározott kommunikációs alaphelyzetében mutatkozó eltérés. Ez alól sem a létrejövés, sem az értelmezés nem vonhatja ki magát. A parabolák nyelvi, retorikai működésének hasonlósága a diskurzusminta poétikai és interpretációs lehetőségeit illetően inkább különbségről, mintsem azonosságról tanúskodik.

Mészöly Miklós az újszövetségi hagyományhoz (történet, alak, nyelvi és műfaji minta), magához e sokrétű példához nagyfokú nyelvi és poétikai imaginációval, elemi művészi és radikális alkotói szabadsággal viszonyul. Mindezt a filológiai adatok és a szerző nyelvhasználatára vonatkozó észrevételek is alátámasztják. Hasonló következtetésekig érkezünk a modernkori metaforikus vagy példázatos próza világirodalmi megvalósulásainak, a metafora és parabola filozófiai vonatkozásainak, illetve a kihagyásos, utalásos beszédformának az irodalom- és nyelvelméleti vizsgálatainak alapján is.

Esterházy Péter szellemes önjellemzése, mely szerint mindenkoron eleve „intertextuális” volt, Mészöly elbeszélőművészetének kései szakaszát is jellemzi. Az észrevétel a Saulusra is kiterjeszthető, noha e szempont korábbi műveit illetően mindeddig kevés hangsúlyt kapott. A Saulus nyelvi és motivikus szövetének szövegközi kapcsolatai fikciós konkordanciák. A megfelelések, átvételek a beékelések és átírások változatos jelrendszereként működnek. A regény első mottója Pál 1Kor 9,24–26, a második mottó Camus L’étranger (Közöny) című regényének második részén alapul (Camus 1983, 195). A Közöny-idézet érintetlenül marad, ám Pál levele a Károlyi- és az új fordításhoz viszonyítva is más, összevont nyelven, sűrítve, a Mészölyén hangzik fel. A kihagyásosság, az ellipszis mintha már ennél a paratextusnál kezdene működni, hogy a történetszövés, a formálás és a nyelvi alakítás egyetlen szakaszában se álljon le. A bibliai elemek jelölt és jelöletlen, kiemelt és módosított alakzatokban bukkannak fel. A lehetséges Camus-intertextusok rejtettek: igen erőteljes párhuzamok ismerhetők fel a két regény napszak-, nyár-, fénymotívumai, illetve mindennek kiélezett érzéki, látványi reprezentációja között (Karátson 1991; Kelemen 2003). Mindkét regény első személyű elbeszélés, és mindkét regény szinte egy időben teremt jelképes, illetve közvetlen, már-már oksági összefüggést az elbeszélő hősök, Mersault és Saulus szenzuális benyomásai és cselekedetei között. A jeruzsálemi, a pusztai, a damaszkuszi út helyszínei még egy fényforrásból táplálkozva nyerik el fokozhatatlan világosságukat. Az újszövetségi előszövegek is elválaszthatatlanok e körülménytől: a megvakulás pillanatában Saulust „fény sugározza körül az égből”, és szózatot hall. Kísérőinek csak a hang jut el füléig, látomásuk nincs, hallanak, de nem látnak. A regénybeli Saulus sem hallási, sem látványi tapasztalatról nem tesz említést, ám belső beszédébe szó szerint beékeli egy korábbi térképzetét (Mészöly 1968, 122, 157).

A közvetett átvételek sorába illeszkedik a Haggáda-beli láncmese gödölye példázata (Mészöly 1968, 24–25). Saulus elbeszélésének alaphelyzete az egy gödölye előadásában, ismét csak közvetetten, arra a párbeszédre utal, amely a példázatokban beszélő Jézus és a megértés kérdését felvető tanítványok viszonyát idézi (Mk 4,33-34; Mt 13,10;13): „Nem értjük a szavadat, uram. (…) – Ha megmagyarázom, talán én is jobban megértem” (24). Jézus megszólalásmódja és a példázatok regénybeli rendeltetése között nem áll fenn közvetlen kapcsolat. Más vonatkozásban azonban lényegi párhuzamosság mutatkozik. Joachim Jeremias szerint „Jézus példázatai arra késztetik hallgatóit, hogy állást foglaljanak személye és küldetése kérdésében” (Jeremias 1990, 163). E 20. századi magyar regény más tevékenység számára nyit meg terepet: a kölcsönössé tett feladat az olvasó megértése, mint nélkülözhetetlen értelemadó és önértelmező aktivitás.

Mészöly a Károlyi-féle Bibliát olvassa, erről tanúskodik maga a Saulus névváltozat is, ezt idézi, és ennek szövegdarabjaival folyamodik alakító, módosító nyelvi megoldásokhoz, hatásos újraíró archaizáláshoz. A prózaretorikai gesztusok között az ellentételezés, kérdésessé tevő polémia nyomai is felfedezhetők. „Lehet, hogy a szeretet is állhatatlan, csak mi rosszul értjük, hamisan magyarázzuk?” (105): a mondat kételkedő a szeretet állhatatosságát, múlhatatlanságát hirdető Pállal (1Kor 13:8) szemben. A Saulus formai és diskurzív megoldásainak kialakításában jóval nagyobb szerepe van az ó- és újszövetségi könyvek, énekek 16. századi magyar nyelvi alakzatainak, mint bármilyen történeti, hely- és vallástörténeti stúdiumnak. A szerző maga is több alkalommal megerősítette saját közvetlen tájékozottságának hiányát. Ilyen értelemben és kevésbé a központi alak, nem a pálfordulás-toposz révén biblikus regény a Saulus.

További idézetek, utalások és Pál levéltöredékek (melyek rendszerint kurziváltak a regényszövegben): Róm 9,32 és a Róm 11,9változatai (26). Ószövetségi forrásúak az alábbi mondatok: „Kinek jaj? kinek óhajtás? kinek versengések? kinek háborgás? kinek bűn nélkül való sebek? kinek szemeknek veressége?” (80). A Péld 23,29 alapszövege ezzel szemben: „Kinek jaj? kinek oh jaj? kinek versengések? kinek panasz? kinek ok nélkül való sebek? kinek szemeknek veressége?” Ugyancsak a Példabeszédek a referenciája a következő igen hangsúlyos átértelmező intertextusnak: „Dicsérjen téged a kívül való ember” (80). A Péld 27,2 szövege: „Dicsérjen meg téged más, és ne a te szájad; az idegen, és ne a te ajkaid.” Az ugyanezen regényoldalon olvasható Mészöly-mondat: „Dicsérjen téged a kívül való ember.” A fogalom a következő formákban megismétlődik: „Nem tudod, hol a kívülvaló ember háza?” (81). „…a kívülálló embert keresi” (98), ezt Jehuról mondja a poklostelepi lány. Nem véletlen, hogy ebben az összefüggésben éppen ószövetségi utalásra ismerünk. A szakasz Károlyinál az Óvás dicsekvéstől és elbizakodottságtól, az új református fordításban a Ne dicsekedj a holnappal, hanem munkálkodj érte! címet viseli. Értelmezésemben „a törvényből kirekesztődő”, azzal szembeforduló kívülálló a regény szövegösszefüggésében a központi alakban inkarnálódó, a küldetéstudattal szembeforduló, a kirekesztettséget, továbbá az el- és kiválást vállaló magatartás metaforája. Ennek perspektívájából még értetlenebbül állhatunk a regényt a korabeli elvárásokhoz alkalmazkodó művekkel való korabeli és későbbi kritikusi azonosítások előtt.

Az ószövetségi könyvben ez olvasható: „Készen áll a ló az ütközetnek napjára; de az Úré a megtartás!” (Péld 21,31). A Saulus-beli előfordulás, melyben a „fiatal törvénymagyarázó” szólamaként szerepel: „A lovat előkészítik az ütközet napjára, de az Úré a megtartás” (81). Az új bibliafordításbeli változat: „Készen áll a ló a csata napján // de az ÚR adja a győzelmet.” Istefanos szájából hangzik el a 86 Zsolt,13 szövegrészre támaszkodó mondat: „Mert a Te jóvoltod nagy énrajtam…” (132). A 40 Zsolt,14 kérése a regényszövegben ugyancsak Istefanostól származik (133), és egyéb bibliai előszövegekhez hasonlóan retorikai, stiláris, szemantikai korrekción alapul. A regény zárófejezetében az Énekek éneke és ismét a Zsoltárok könyve képez szövegelőzményt. Kóré, Saulus egyik kísérője idézi, „dúdolja” az Én 4,6 versének (a Dies iraeben is visszhangzó) változatát: „Míg eljő ama nap, és elmúlnak az árnyékok…” (142). Az utolsó oldalak utalásai a Zsoltárok könyvéhez kötődnek: „Elmúlék és íme nem vala, keresém őtet és meg nem találám…” (37Zsolt, 36;147).

A 24Zsolt, 9 hivatkozásnak (153) nincs jelölt megszólaltatója: a beszédszólam úgy függetlenedik az azonosítható elbeszélőtől/beszélőtől, ahogyan Franz Kafka A per záró mondatainak beszélőtől elszakított szólama. A Saulus lehetséges példázatszerű értelmezéseiben nem lenne szabad megfeledkezni a kafkai hagyományról. Sem mint a kimeríthetetlen héber, zsidó és haszid parabolahagyomány modernkori fikcionálójáról, irodalmi átírójáról, sem mint a tradicionális beszédműfajok retorikai, poétikai és narratív modelljének újraalakítójáról. A Saulusban a két Testamentum beszédműfajai mellett az archaikus orális kultúra egyéb szerkezetei is felbukkannak.

A 148Zsolt, 8-10 látomásának regénybeli transzpozíciója: „Tűz és kőeső, hó és nedvesség, kik az Ő akaratának engednek… vadak és minden barmok, csúszómászó állatok és repeső madarak…” A 154. regényoldalon olvasható mondatok is bizonytalan elbeszélő hangra vannak bízva. Saulus szólamába úgy ékelődnek be, mint hallott, ám nem azonosítható szájból elhangzott mondatok. A beszélő hang és a beszélő pozíció elbizonytalanítása olyan regényszerkezeten belül működik hatékonyan, amelyhez az olvasó megértés a személyes megnyilatkozást társítja. A fenti beékelések módosítják e kétely nélküli azonosítást.

Az említett, idézett, átírt, módosított bibliai szövegrészektől eltérően a regénytörténet és az Apostolok Cselekedetei 9, 1-8 részek között létesített fabuláris kapcsolat jelöletlenül, fikciós párhuzam módján működik. Anélkül, hogy a regénytörténetnek szerves része lenne Pál további sorsa, későbbi üldöztetése, az egész fikciót átjárja. Az eseménysort a szövegen kívülre, más szövegekre utaló, azokban előforduló jelek, előrejelzések kísérik. Saulus átmeneti vakságának eseménysora ugyanebben az újszövetségi könyvben még két változatban olvasható. Az elsőt Saulusról jegyzik fel, a második alkalommal maga Pál beszéli el a népnek intézett szónoklatában (ApCsel 22, 3–21), harmadszor pedig Agrippa császár előtt megismétli élettörténetét (ApCsel 26, 4–19).

Ha kultúrkörönként létezik bizonyos néma, közös tudás, akkor felismerhető a regénynek az újszövetségi textussal létesített átmeneti narratív egyezsége, továbbá a felidézés metaforikussága és részlegessége is. Mint e viszony egyik központi elve, a több vonatkozásban érvényesülő elhagyás művelete ugyancsak. Az alapvető eltérés a damaszkuszi úttal kapcsolatos: a regénytörténetnek nem része Saulus megvilágosodása, megtérése, a krisztusi küldetés kezdete. A Saulus elemi átalakítása, gyökeres deformálása a pálfordulás eseményének. S ebben az összefüggésben akár megkerülhető az is, hogy a szerző szándéka nem bibliai tárgyú elbeszélés megírása volt. Úgy tűnik, e tekintetben nem a tárgy és nem is a fabuláris elhagyás a mértékadó.

Mészöly egyéb kommentárjai mellett a hagyatékában található, Camilla Mondralnak írott gépiratos levél is az intenció dokumentuma. A Saul z Tarsu címmel megjelent kiadás nyelvi előkészítését segítendő ír a lengyel fordítónőnek, aki ceruzajegyzeteivel ellátva küldi vissza a levelet. A szerző megjegyzése: „Egészben véve, azt gondolom, a regény hangvétele nem biblikus, inkább mai módon feszes – legfeljebb egy-egy kifejezés, utalás, megfogalmazás biblikus csengésű csupán, de akkor mindig tudatosan az, és mindig funkciója van. – T. i. stilárisan utal valami bibliai eseményre vagy érzelmi-gondolati bibliai analógiára. Egyébként a hangvétel világiasan konkrét, tárgyilagos, ill. tartózkodóan, visszafogottan feszített és ideges.”

A bibliai analógia kifejezésnek a második eleme, az analógia általánosabb értelemben is különös jelentőségű a műben: a metaforával és a hasonlítás retorikai eljárásával együtt a regény fabuláris alakítását, szövegszervezését és a megértésre irányuló tevékenységet is befolyásolja. A Saulus mint metaforikus elbeszélés, reduktív parabola az ellipszis, elhagyás, kihagyás, megszakítottság, töredékesség, átírás műveleteire alapoz. Az eljárások két, egymástól eltérő viszonyítási pontja az újszövetségi történet, illetve a folyamatosságra alapozott regénytörténet modellje. Más szóval a bibliai és a poétikai utalásrendszer.

A hasonlat mint értelmezési elv a kortárs és a visszatekintő értelmezésekben is gyakran felmerülő parabolikusság hangsúlyozását jelenti. A regény és a példázat, más szóval a történet és metafora összefüggése többféle megközelítést engedélyez:

• magát a Saulust az ApCsel 9, 1–8 forrásszöveg fikciójaként olvasni; ennek megfelelően a regény saját műfaji kontextusában működteti tovább Pál átváltozásának mint eredeti történetnek a műfajmodelljét, a parabolát (műfaji referencia);

• a regény újszövetségi idézetváltozat, amelynek értelemvonatkozásai nem függetlenednek az előszövegben bennefoglalt „pálfordulás”-szüzsétől és a szakrális tartalmaktól (bibliai referencia);

• a regény Saulus elvakultságában, elsődleges vakságában, majd hitehagyásában, aminek mindkét történetben, a bibliaiban és a regénybeliben is, az átmeneti megvakulás a jele, az eszmerendszerek által befolyásolt magatartásmódokhoz való hűséget, alárendeltséget, illetve az elfordulást, lázadást, kiválást példázza (ideológiai, politikai jelentéstulajdonítás). A Saulus kritikatörténetében ennek koronként változó, támogató és megbélyegző, allegorikus és pragmatikus változatai is voltak;

• a regényszövegben összefonódó zsidó masal- és keresztyén példabeszéd-hagyomány töredékei a fabula téridejének kijelölői, szituatív és szcenikus rendeltetésű elemek (kronotoposzok);

• a példák, utalások, rejtélyek a történeti idő, kor és helyszín beszédmegnyilvánulásai, melynek diszkurzív hagyományát átveszik, megismétlik az ó- és az újszövetségi könyvek lejegyzői (diskurzív, történeti referenciák);

• a Saulus parabolikus vagy metaforikus, bibliai referenciákra támaszkodó és/vagy azoktól elszakadó interpretációja nem a regény, hanem kifejezetten az értelemtulajdonító olvasásmód következménye.

A Saulus-beli történeti cselekmény térbeli és időbeli összefüggései önmagukban is a metaforaelven alapulnak. A Saulus térbeli elhelyzése egyben az időtapasztalatot is megjelenítő képrendszer. Ezt a kihagyás, szaggatottság, és nem a metonímián, okságelven alapuló történetmondás alakítja. A rendkívül erős hatású képi elemek, a leírás és megjelenítés, részletezés és kiemelés tárgyai olyan látványi impulzusokat foglalnak magukban, amelyek a figyelmet legalább két irányba összpontosítják: önmagukra és a megszólaló helyzetére, alakjára, állapotára. A tárgyak, helyszínek, észleletek, látószögek abban az összefüggésben működnek, amely az olvasást a regény mikroelemeiben is ható metaforaelv jelenlétére figyelmeztetik.

Mészöly Miklós művének kapcsolata a példázatos, mitologikus, bibliai, történelmi, lélektani regényváltozatok 20. századi hagyományával és kortárs magyar poétikáival a fentiek értelmében több szempontból megszakítottságról, és nem folyamatosságról tanúskodik. A regény megjelenésével egy időben már megfogalmazódtak a Saulus regénytipológiai jellegét illető kételyek. „Saulus történelmileg konkrét társadalomban él”, ám „a regény stílusa költői, felhevített, a történelemábrázolás eddigi, realista normáitól elütő” (Nádas 1968, 27). Mészöly sem történelmi, sem áltörténelmi regényt nem írt: „Az időpont, a történelmi utalások ellenére is, éppen ilyen bizonytalan: a korhoz nem kötött, bárhol és bármikor ugyanígy megismétlődő példás paraboláé, általános érvényű legendáé” (Albert 1997, 159). A későbbi kommentárok között olvasható, hogy „magának az életnek, melyet ábrázol, paraboláktól áthatott, átfűtött a természete. (…) A parabola sikerének feltétele, hogy udvara legyen. A történet, az eseménysor nemcsak önmaga, hanem példáz is valamit. Ám ha ez a valami másik eseménysor, másik történet, amelynek pontról pontra megfeleltethető, akkor az eleven mű helyett halott rejtvény az eredmény. (…) maga a konkrét történeti anyag, Judea mindennapi élete affinis a parabolák iránt, ezért is szövődhet Mészöly parabola-regénye kis, regényen belüli parabolákból” (Radnóti 1991, 130, 133–134). Az észrevételt a regény beszédmódja, szövegközi kapcsolatrendszere, valamint a példázat modelljének fragmentalitása is megerősíti. Mészöly regénye, a Saulus a metafora és történet összeszövéséből keletkező parabola igen sok retorikai, poétikai eljárását átveszi, ám maga nem példázat. A két műfaj- és beszédforma kapcsolata alapvetően műfajpoétikai, narratív retorikai és interpretációs problémaként merül fel.

A koronként változó ideológiai, politikai, eszmei, erkölcsfilozófiai jelentésaktualizációk előtt a mű felnyitatlan marad. Mészöly prózai alkotásainak parabolikussága, a példázatos beszédműfajok alapvonásának megfelelően, a megértés-, értelmezés- és olvasásmód kérdése. A jelentéstulajdonítás széttartó irányainak egyik forrása, a fent részletezettek mellett, a megjelenés idejét meghatározó, burkolt jelölő gyakorlat irodalomtörténeti és értelmezői elvárása. Az egyidejű olvasatok beállítottságát a modellszerű egyszerűsítés, a kihagyásosság, a töredékesség és befejezetlenség irányíthatta a korszakra jellemző allegorizáló megértésmód felé. Ennek megítélésében azonban Mészöly első alkotói korszakának elbeszélő poétikája, retorikai és narratív eljárásai jóval nagyobb súllyal esnek a latba, mint a korabeli olvasásmódok. Az egyidejű kritika nem esztétikai, hanem ideológiai félremagyarázásai ugyanis kortörténeti tények. Utalásként elegendő egyetlen kiragadott adat Mészöly regénye megjelenésének évéről: „1968 Kommunista és munkáspártok találkozója Budapesten. Áttérés a 44 órás munkahétre. Kísérleti színes tévéadó. Mészöly Miklós: Saulus. Örkény István: Egyperces novellák. Jancsó Miklós: Fényes szelek (film)” (Magyar Történelmi Adattár). Ha a közvetlen földrajzi régió és a kontinens ekkori történelmi eseményeit is figyelembe vesszük, az évszámot jelentős változásokat előidéző társadalmi mozgalmak, kiterjedt munkás- és diáklázadások tették megkerülhetetlenné nem a magyarországi, hanem a század kelet- és nyugat-európai annaleseiben.

A forrongások intellektuális, szellemi és művészeti következményei sajnos elkerülték az akkori magyarországi kultúrát. A hatvanas évek történetét didaktikus, moralizáló magyar regényparabolák (Sarkadi: A gyáva, 1961, Sánta: Az ötödik pecsét, 1963, Húsz óra, 1964, Az áruló, 1966, Fejes: Rozsdatemető, 1962) alakították. A realistának vélt, ábrázolásra törekvő művek olvasásmódját a korkritikai elem és az elvont parabolamodell ötvözete befolyásolta. A tényirodalom, szociográfia, dokumentumpróza elvben meggyőzőbben képviselhette volna a társadalomkritikai minőséget: ez a prózavonulat azonban még szigorúbb ellenőrzés alá esett. Más irányvételt képviseltek Hernádi Gyula, Konrád György, Örkény István és Mészöly ekkori művei. A szerkesztői, kiadói, kritikai fenntartások ellenére fokozatosan elfogadottá vált az a prózatípus, amelyet a groteszk, az abszurd, vagy a Neue Sachlichkeit, az egzisztencializmus, a nouveau roman közvetett jelei tüntetnek ki. Mészöly mindhárom regénye, Az atléta halála (1966), a Saulus, majd a Film (1976) is ellenállást és világnézeti polémiákat váltott ki. A művelődéspolitika hetvenes évekbeli változásának látványos jeleként, a szocialista forradalom 30. évfordulójának tiszteletére indított, aranyozott borítójú sorozatba mégis mindhárom művet felvette. A Magvető és a Szépirodalmi kiadók könyvsorozata az említett szerzők jó részének regényeit is újraközölte.

A korszak magyar parabolisztikus elbeszéléstípusait egybemosó álláspont sem történeti, sem esztétikai érvekkel nem igazolható: „elgondolkodtató, hogy a mai értékelések jórésze az évtized parabola regényeit sem kíméli, ugyanazt a didaktikus jelleget látja bennük, mint a valóságszimuláló művekben” (Olasz 1998, 15). A Saulus mindenféle rejtett tanulság iránt elemi kételyt táplál, poétikája lényegi eltéréseket mutat a moralizáló elbeszélő gyakorlattól, nehéz tehát „áltörténelmi parabolaregényként” olvasni. Ezt az értelmezésmódot erősíti meg egy újabb kommentár is, amely Theo Elmet idézi: a modernkori irodalmi parabolát nem a tanulság megértetése, hanem a megértés folyamatára irányuló, hermeneutikai vonás jellemzi (Szolláth 2002). Ugyanezen vélemény tekintetbe veszi a lehetőséget, hogy Mészöly és Ottlik prózája nem zárta ki „a politikai-allegorikus olvasás lehetőségét”. Magam a megfigyelést az egyidejű olvasatokra korlátoznám, illetve ezeket illetően sem általánosítanám. A jelentősebb kortárs bírálatok, különösen a nem Magyarországon megjelentek, elsődlegesen a művészi sajátosságokra, másfelől a regény lehetséges bölcseleti, lételméleti és antropológiai vonatkozásaira hívták fel a figyelmet. Mindazonáltal egyetértéssel fogadható a megállapítás: „A politikai allegória olvasatát a kritikai diskurzus hatalmi aspektusa hozza létre, amely ugyan nem redukálható az irodalom kultúrpolitikai feltételezettségének állapotára, mégis jól megragadható abban” (Szolláth 2002, 1108).

Saulus regénybeli története az azonosság, a személyes és közösségi identitás gondolata és problematikussága körül rendeződik el. A jelen kommentár élén álló idézet is erre utal. A regény közepe táján olvasható álomelbeszélés az önazonossággal kapcsolatos vívódást a hatalom erőinek „személyazonosító” gyakorlatával, az identifikálással hozza összefüggésbe. Feltűnő a szövegrész bibliai intonációja, ami a már érintett nyelvhasználati jellegzetességet példázza. A hal, a halászat gazdag jelentéstartalmú újszövetségi fogalom. Az álomelbeszélésbeli betét nem szövegátvétel, virtuális referenciaként mégis ezt a képi forrást, textuális alakítást és jelképrendszert társítja a kijelentéshez.

A szöveg többször kiemelt mondata az Ani hu. Jézus önazonosságának kimondása és megerősítése megismételhetetlen történeti példaként áll Saulus előtt. Az irodalmi fikción kívül a humán diszciplínák, a történelemelmélet, bölcselet, lélektan és a legkülönfélébb kultúrakutatások az ezredforduló táján, világszerte éppen ezt tekintik a korszak értelmezést igénylő alapkérdésének. Ki az, aki feltétel nélkül vállalhatja a saját identitást, amikor önmagát illetően is inkább változások és átalakulások sorával, semmint folytonossággal szembesül? A mű megjelenése idején kevés figyelem irányult az azonosságproblematikára. Az elbeszélt identitás jelentőségét irodalmi és egyben filozófiai szempontból értelmező Paul Ricœur nyomán a regénybeli Saulus megalkotott énje, az elbeszélésére korlátozódó és csupán abból megképződő narratív azonossága az olvasó újjáalakított énjével együtt jön létre.

A regény értelmezőinek figyelmét az eddigiekben sem kerülte el a mű kiemelt tárgyi és egyben formai mozzanata. „Az identitás e válsága összhangban van a körülmények hatalmával: az üldözés, mely a regény első lapjától az utolsóig Saulus életének parabolája, belülről azért válik bizonytalanná, mert Saulus nem tudhatja, a vadászat végén nem saját magára talál-e, mint üldözött vadra (…), kívülről pedig azért, mert a papi diktatúra éberen gyanakvó, életveszélyes légkörében e szerepek tényleg bármikor megfordulhatnak” (Radnóti 1991, 131). Mészöly opusának megkerülhetetlen kortárs értelmezése szerint „Üldöző és üldözött futásának a ritmusa eggyé válik: ugyanaz fut, ugyanaz fullad ki. Ebben a művészetben mindig a damaszkuszi úton vagyunk. Soha többé nem érkezünk már oda, de visszaút sincs, csak közben. Üldöző és üldözött eggyé válásának sokkoló fölismerése – ami a forma folyamatával egyenlő – nem más, mint a bele nem nyugvó megtérés. Mindig újra indulunk. Alighogy… és máris nyergelik tovább a lovakat” (Balassa 1982, 339). „A rejtélyesség, az utalásos-anticipációs technika, az integratív metaforika nemcsak lassítja, hanem kondicionálja is az identitás elvesztésének, illetve átminősülésének történetét, a kortárs hazai prózához viszonyítva egyébként szokatlanul megnövelve a jelentő és jelentett távolságát” (Szirák 1998, 18).

Az azonosság-kérdéskör különös adaléka az a beszélgetés, amelyet a varsói folyóirat, a Literatura na Swiecie munkatársa, Andrzej Szulc folytatott a szerzővel a nyolcvanas évek elején. Az 1982. évi 8-as folyóiratszámban megjelent interjút a Vigilia 2002. 1. számában újraközölte. A Mészölyhöz intézett kérdés így hangzik: „Ha elképzeljük, hogy a megtérés előtti Saulus találkozik a megtérés utánival, a konfliktus elkerülhetetlen. Miért gondolja, hogy ez a konfliktus feloldható?” Mészöly válasza: „Az adott pillanatban a konfliktus természetesen elkerülhetetlen. De minden, ami történik, a történelem szélesebb skáláján játszódik le. Ha ebből a perspektívából nézzük az Ön által elképzelt találkozást, kiderül, hogy kétezer év alatt a zsidó vallás és a kereszténység valamiféle ökumenikus értelemben véve közeledett egymáshoz. Ez a maximum, amit az etikában elérhetünk, ha egyik fél sem mond le identitásáról.”

Ha az elvont párbeszéd gondolatmenetét visszafordítva ismét a regényszöveghez fordulunk, megbizonyosodhatunk az azonosság mindkét kulturálisan meghatározott, pontosabban civilizáció- és kultúrameghatározó változatának együttes jelenlétéről. A szöveg első mondatának mi szavát a nyári hónapok zsidó nevei, valamivel később a déli szél zsidó elnevezése telíti értelemmel. A névmást a történet nyitott lezárásához közeledve a következőképpen látja el hátravetett, értelmező pontosítással a beszélő: „Mi, zsidók, másképp értelmezzük a szavakat, mint mások” (Mészöly 1968, 135). Az átvételek mikroszintjén, ami az intertextusok megválogatását jelenti, a beszédmód úgy bontja meg a vonalszerű elrendezést, az oksági és temporális viszonyokat, úgy jelzi előre a Mészöly-prózapoétika további alakulását, hogy a regény szöveg-, kép- és jelkép-mozaikját a Saulus regénybeli idejének megfelelő, azt megelőző és azt követő beékelésekkel alakítja. E műben az ószövetségi zsidó hagyomány észrevétlenül vagy észlelhető módon a saját újraértelmezésébe vált át. A Pál-levelek intertextusai vagy a szeretethimnusz mondatainak kérdőre vonása olyan diszkurzív beavatkozások, amelyek egyben az összefüggő sorstörténet elmondhatatlanságáról, valamint az önelbeszélés mindenkori bizonytalanságáról, átmeneti érvényességéről tanúskodnak. Másfelől pedig a két beszédhagyomány olyan átszövődésével találkozunk, amely mindeddig kevés magyar és európai regényben vált meghatározó poétikai tényezővé.

Hivatkozások

Albert Pál [1968] (1997) „A bűntudat évszaka”, in Alkalmak, Budapest: Kortárs, 158–167.

Balassa Péter (1982) „Passió és állathecc. Mészöly Miklós Film-jéről és művészetéről”, in A színeváltozás. Esszék, Budapest: Szépirodalmi, 302–343.

Camus, Albert (1983) Regények és elbeszélések, Budapest: Európa.

Jeremias, Joachim (1990) Jézus példázatai, Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya.

Karátson Endre (1991) „Képíró, képolvasó”, in „Tagjai vagyunk egymásnak”, A Tarzuszi szavaival köszöntik a hetvenéves Mészöly Miklóst barátai (szerk.) Alexa Károly–Szörényi László, Budapest: Szépirodalmi–Európa Alapítvány.

Kelemen Pál (2003) „Kép és szöveg Mészöly Miklós Megbocsátás című elbeszélésében”, in Józan Ildikó–Kulcsár Szabó, Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) Az elbeszélés módozatai, Budapest: Osiris, 431–455.

Magyar Történelmi Adattár (http://www.geocities.com/mliget)

Mészöly Miklós (1968) Saulus, Budapest: Magvető.

Mészöly Miklós (1977) „Noteszlapok, Naplójegyzet az Atlétához és a Saulushoz”, in A tágasság iskolája, Budapest: Magvető.

Mészöly Miklós (1980) Érintések, Budapest: Szépirodalmi.

Nádas Péter (1968) „Saulus. Mészöly Miklós új regényéről”, Pest megyei Hírlap 1968: 10. 27.

Paulus-adattár (http://home.t-online.de/home/Stefan.Cramme/paulus.html)

Olasz Sándor (1998) „Kinek a nótája? Szempontok a hatvanas évek regényeinek vizsgálatához”, Új Forrás 1998: 5. 15.

Olasz Sándor (2001) „Messze a „manni úttól” (Mészöly Miklós: Saulus), Árgus 2001: 12.

Radnóti Sándor (1991) „Az elmaradt apoteózis”, in Recrudescunt vulnera, Budapest: Cserépfalvi, 129–134.

Szirák Péter (1998). Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája, Debrecen: Csokonai.

Szolláth Dávid (2002) „A példázatosság, az allegorizáló olvasás és a kultusz kérdései a Mészöly- és Ottlik-kritikában”, Jelenkor 10: 1104–1117.

Thomka Beáta (1995) Mészöly Miklós, Pozsony: Kalligram.

Tolcsvay Gábor (1996) „Dolgok a szövegben. A reprezentáció egy példája Mészöly M. prózájában” (http://mektukor.oszk.hu/epa1/alfold/alf9609/tolcsvay)