Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

49. fejezet -

49. fejezet -

Az (el)ismeretlen remekmű

(…) tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer –, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen

(Márai 1992, 249–250).

(…) az anarchia értelme, hogy minden lehet… De anarchiában nem lehet élni, mert megszűnik a szabadság…

(277–278).

Az Ítélet Canudosban első, torontói kiadása 1970 folyamán jelent meg, másodjára tizenegy esztendővel utóbb, Münchenben látott napvilágot, harmadik – immáron honi – magyar nyelvű editióját pedig a Helikon Kiadó gondozta (Márai 2002), s a továbbiakban mindig ebből idézünk. Írásunk címéből a legkevésbé sem következik, hogy e Márai-könyvnek bármi köze is volna Balzac 1831-es kisregényéhez, Az ismeretlen remekműhöz, az viszont annál inkább, hogy remekmű létére jószerével elismeretlen és ismeretlen. Nem volt ez mindig így. Az Ítélet Canudosban első kiadása élénk érdeklődést keltett a magyar emigránsok között, sőt még a hazai irodalmárok és művészek szűkebb körében is, Szőnyi Zsuzsa pedig nem csupán Máraihoz küldött levelében magasztalta – már-már túlzó lelkesültséggel – a regényt („Szerény véleményem szerint ez a legnagyobb magyar könyvek egyike, amit valaha is írtak”), hanem finom és sok szempontból értő ismertetést is készített róla a Katolikus Szemlének (Szőnyi 2000, 72–75). A felfűtött kíváncsiság és várakozás ellenére a mű fogadtatása felemás volt: értetlenséget éppúgy kiváltott, mint föltétlen elismerést. A szerző így beszélt erről: „A könyv visszhangja zavaros, ez nem is lehet másként. Volt olvasó, aki megkérdezte, tulajdonképpen »miért írtam ezt a könyvet?« Ilyen kérdésre nehéz felelni, pontosabban, azt hiszem, tudom, de nem mondom meg” (Szőnyi 2000, 75; Márai– Simányi 2003, 19). Azután – ahogy lenni szokott – az új s újabb Márai-könyvek (a Rómában történt valami, a Föld, Föld!…, a kisbetűs című erősítő stb.) lassanként elterelték a figyelmet erről a regényről, holott az író változatlanul időszerűnek tartotta (Márai–Simányi 2003, 80, 95, 100–101, 121–125). Magyarországon jóformán csak Szegedy-Maszák Mihály hangoztatta nagy nyomatékkal az Ítélet Canudosban kivételes értékeit. Monográfiája Márai „egyik legjobb regény”-eként tartja számon ezt a könyvet, amely „Joseph Conrad regényeinek démonikus világát idézi fel”, s „már-már a szűkszavúságig gazdaságosan megszerkesztett kései remek”-nek minősíti (Szegedy-Maszák 1991, 95, 97, 148). Más irodalmárok sokkal tartózkodóbb véleményének ismeretében miért ámulnánk azon, hogy a könyv 2002-es megjelenése nem keltett semmiféle feltűnést? Az Ítélet Canudosban egyfelől különös, rejtélyes, nehezen megközelíthető és félelmetes regény, másfelől – erős valóságvonatkozásai okán – a legkevésbé sem felel meg az utómodernség kánonjának. Oly remekművel van dolgunk, amely – leszámítva néhány Márai-értő és -rajongó hódolatát – ismeretlenül és elismeretlenül létezik.

Mikor és hogyan talált rá az Ítélet Canudosban megírását inspiráló könyvre a szerző, nem tudhatni. A regényszöveghez csatolt Jegyzet csupán annyit árul el, hogy Márai New York-i lakosként olvasta – angol fordításban, sok küszködés árán – Euclides da Cunha Os Sertőes (A vadon) című, 1902-ben kiadott munkáját. Az aktuálisnak érzett mű fogva tartotta, nyugtalanította, elannyira, hogy visszatelepülvén Európába, magával hozta. A Jegyzetből kiviláglik az is, hogy saját könyvét – mint a canudosi hadjárat fiktív epizódját – már Salernóban, vagyis 1967-ben (avagy 1968-ban) kezdte írni Márai, s átmeneti megtorpanás után, új ösztönzést kapva a párizsi diák- és tömegmegmozdulásoktól, valamikor 1969-ben fejezte be. Úgy gondoljuk: semmiképp sem haszontalan az ötletadó alkotás, A vadon bemutatása. Euclides da Cunhának „A brazil irodalomban páratlanul álló főműve (…) azokból a riportokból alakult ki, amelyeket São Pauló-i újságja részére írt a híres canudosi hadjáratról. Ezt a köztársasági hadsereg vívta éveken át A. Conselheiro, egy fanatikus szekta prófétája és hívei ellen, akik Canudosban valóságos államot alkottak. (…) Bevezető fejezeteiben mint H. A. Taine tanítványa pontos képet ad az északkeleti roppant brazil sertão természetrajzi, antropológiai, szociológiai és pszichológiai összetevőiről, a civilizációtól fényévnyi távolságban tengődő primitív és babonás lakosság nyomorúságos életéről. Megmutatja, hogy a rajongók lázadásának vérbefojtása céltalan tüneti kezelés, amikor gyökeres operációra volna szükség, az egész belvidék feltárására és a nemzeti életbe kapcsolására. Magának a harcnak a leírásában hatalmas drámai erő és epikus ékesszólás, páratlan és éles megfigyelőképesség nyilvánul meg. Festői nyelvének barokk gazdagsága, előadásának lázas és szaggatott ritmusa, stílusának magas irodalmi igényei és egyben technikailag pontos szókincse egyedülállóak a brazil irodalomban” (Rónai 1972, 487). (Érdemes megjegyeznünk: Euclides da Cunha műve nem csupán az Ítélet Canudosban megírásához adott ihletet, hanem Mario Vargas Llosa 1981-es La Guerra del fin del Mundo című regényéhez is, s ez a könyv – Háború a világ végén címmel s immár két kiadásban – magyarul is olvasható.) Márai A vadon olvastán úgy érezte: „Mintha jártam volna Brazíliában.” Ismerőssé vált számára a „klíma, a flóra és a fauna”, de még fontosabb volt neki, hogy „a tárgyi adatok mögött felrémlik az emberi láthatár: egy világ, ahol az ember még inkább él a természetben, mint a civilizációban”, s ezért „Mintha lenne ott valami, amit még el kell mondani…” (Márai 2002, 320, kiemelés L. H.). Ez a „valami” – és az Amerikai Egyesült Államokban, valamint Európa több országában fölparázsló anarchia – hozta létre a regényt. „Egy napon írni kezdettem, amiről azt hittem, »kimaradt« Euclides da Cunha könyvéből – kimaradt, de »így is történhetett volna«” (320). Ezt a teljesen arisztotelészi szellemű kijelentést árnyalja tovább a későbbi közlés: „Euclides da Cunha művéből nem kölcsönöztem mást, csak a topográfiai és időrendi adatokat. És néhány személynevet. Minden más kitalálás” (321, kiemelés L. H.). Eszünkbe juthat: ugyanezt, vagyis néhány körülmény hitelességét, ám a regénytörténet merőben „kitalált”, fiktív voltát hangsúlyozza az 1940-es Vendégjáték Bolzanóban élére tűzött írói Jegyzet is (Márai 1991a, 5). Az idők múlása és változása nem vonja magával Márai epikusi elveinek és gyakorlatának változását.

Az Ítélet Canudosban újfent a szerző által már-már abszolutizált modell, a krízisregény változata. Cselekménye jószerével nem akad; a könyv mindössze egy különös sajtótájékoztató előkészületeiről, lezajlásáról, majd egy ezt követő, még különösebb dialógusról tudósít, éppen úgy, ahogy Ortega y Gasset tanácsolta: az eseményeknek a „…végletekig felaprózottaknak, tehát valóságszerűeknek kell lenniük”, mert „A regény nem kalandoknak egymásrahalmozásától (sic) lesz sűrű, hanem minden egyes kaland legkisebb részletének aprólékos ábrázolásával” (Ortega 1993, 26). A műben csupán két helyszín szerepel: az egyik tér az emlékezésé, a másik az emlékeké. Előbbi a São Pauló-i Városi Könyvtár valamely csöndes munkaszobája (itt dolgozik, mereng, s veti papírra élete legfontosabb epizódjának történéseit az egyes szám első személyben megszólaló, félvér narrátor, kinek mesztic volta – látni fogjuk – egyáltalán nem indifferens), utóbbi egy Canudos szomszédságában fekvő, roskatag tanya vályogpajtája (ott mennek végbe az ötven esztendő távlatából fölidézett események). Az elbeszélő 1897. október 5-re, a lázadók elleni hadjárat utolsó előtti pillanatára tekint vissza, egy estébe forduló délután gyakorta borzongató mozzanatait örökítve meg, s a história időtartama – még Márai más krízisregényeihez hasonlítva is – szokatlanul rövid: összesen négy óra; ötkor kezdődnek s kilenckor lezárulnak a történések. Az Ítélet Canudosban – akár a szerző többi, úgynevezett történelmi regénye – meglepően népes statisztériát mozgósít, ám a megannyi, néhány vonással is kiválóan jellemzett mellékfigura körében csak két protagonista akad: Bittencourt marsall, Brazília hadügyminisztere, valamint a végóráit élő városból érkező, nevét, illetőségét fölfedni nem hajlandó nő. Harmadik, immár latens főszereplőnek a szem- és fültanút, a betűvetéshez értő s angolul is beszélő, ekként az írnoki tisztre nem véletlenül kiszemelt narrátort tekinthetnők, hiszen minden, amiről értesülünk, az ő tudatán, fél évszázadnyi eszmélkedésén szűrődik át. Ilyképp, a kulcsfigurák száma alapján az Ítélet Canudosban sem üt el Márai krízisregényeitől, s magától értetődőn ebből a könyvből sem hiányzik a nagyjelenet: Bittencourt és az újságírók polémiája csupán előjáték az igazi s szintúgy verbális összecsapáshoz, a marsall és a fogoly nő közt a lehulló sötétségben kibontakozó (és keveset tisztázó) éjjeli szópárbajhoz. Elmondhatjuk: e könyv alapképletében, jellegadó sajátosságaiban nemigen különbözik a szerző nagyepikai vállalkozásainak zömétől.

Az Ítélet Canudosban természetesen éppúgy nem „történelmi regény”, ahogy társai – a Rómában történt valami, az erősítő és a Harminc ezüstpénz – sem azok. Parabolának készült mind a négy, s a bennük megidézett múlt nem önmagában, nem pusztán önmagáért létezik, hanem azért, hogy tükröt tartson mintegy a „jelennek”, legyen ez utóbbinak előképe, párhuzama, szemléltető ábrája. A Canudos-regény egyebek között – szemben például az erősítővel – azért is oly makulátlan remekmű, mert mentes a direkt utalásoktól, illetőleg a gyéren föltűnő nyílt jelen-referencialitás magától értetődik. A megélés és a megírás között félszáz év tellett el (a fikció szerint – ha ki nem mondatik is – 1947-ben veti papírra emlékeit a narrátor), korántsem mesterkélt és szövegidegen elem hát, hogy szóba kerül az újság- és rádióhírekből ismert első és második világháború, a canudosi és a modern hadviselés azonossága és különbsége, illetve a „burzsoá” és a „proletár” szó korábbi és későbbi, brazíliai és európai értelmezése közti eltérés. A további jelenvonatkozások pedig szinte láthatatlanul bújnak meg a textusban. Egy példával élvén: ha a szerzői Jegyzet nem citálná az 1968-as párizsi diáktüntetések egyik, a Sorbonne falára mázolt jelmondatát – „Soyez raisonnable, demandez l’ impossible!” –, észre sem vennők, hogy ez a követelés beépült a regénybe. A marsallal vitázó nő mondja a férjéről: „Tudta azt, amit mindenki tudott Canudosban. Tudták, hogy néha a lehetetlen az egyetlen, amiben érdemes hinni.” Az elbeszélő olyannyira beletapasztja a históriát a századutó brazil világába, olyannyira csak a canudosi véres valóságról beszél, hogy a könyv példázatos voltát alig-alig érzékeljük. Rendkívüli erény ez, mint ahogy az is, ami csupán a Márai-naplókat és -regényeket s a bennük testet öltő ember- és történelemvíziót jól ismerőknek tűnik föl: az Ítélet Canudosban ugyanennek a látomásnak a foglalata. Ha a diáriumíró úgy tartotta: „(…) az ember minden korban, mindenféle műveltség térfogatában, minden vallási rendszeren belül reménytelenül kegyetlen volt” (Márai 1992, 289) – a regény egésze alátámasztja ezt a meggyőződést. Ha Márai megannyiszor kifejtette, hogy a világban az „örök visszatérés” törvénye abszolút, és „jobb kor”, emberibb ember soha nem jön – a marsall sem véli másként: „…nincs megváltás… Nincs olyan rendszer, amiben az emberek megváltoznak. (…) A világ soha nem lesz jobb, de… nagyon lassan… Más lesz.” Ha a Naplók és az erősítő Giordano Brunója szerint a Rossz, a Gonosz (a betegség, a deviancia, a botrány stb.) a világalkotó princípiumok egyike – feltűnik ez a nézet az Ítélet Canudosban lapjain is. Ha a szerző nem hisz az értelem, a józan ész mindenható voltában – a ráció felségterületének határaira figyelmeztet ez a regény is. Ha a diáriumok és a nagyepikai művek számtalanszor elpanaszolják, hogy vészesen megritkultak a valódi egyéniségek, s helyükbe a tömegember tolakodott – itt is a személyiségek kiveszéséről és a „statisztika” győzedelméről olvashatunk. S ha Márai – lásd az e fejezetet bevezető két citátumot! – mind az élet eleven rendjét gúzsba kötő Rendszereket, mind az anarchiát elfogadhatatlannak tételezi, az Ítélet Canudosban alapproblémájáról beszél, s ezzel már el is érkeztünk a regényértelmezés fázisához.

A szöveg felütése meglepően hasonlít a viszonylag korai, 1938-as mű, az Eszter hagyatéka nyitányához. Ott is, itt is egy véglegesen elmagányosult, sorsába zárult s hamaros elmúlását sejtő ember veti papírra – hosszas halogatás után – élete legfontosabbnak érzett eseményét – ott egy nő, emitt egy férfi. Mindkettejüknek parancsoló szükség az írás, mindkettejüknek meggyőződése: nem mehetnek el addig, amíg a bensőjüket feszítő mondandótól nem szabadultak, s mindkét kisregényben a narrátor léthelyzetének kifejezője, egyszersmind folyománya az énformájú visszatekintés, a magánbeszéd, más megnyilatkozási mód nemigen lévén számukra. Azt már csupán mellékesen említenők – bár Márai gondolkodásának s életművének koherenciáját jelzi –, hogy a Brazíliában játszódó történet egyik kulcsmondata – „egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba” – már az Eszter hagyatékában is érvényes: a címszereplő a maga módján, a félig-meddig irracionálisnak tetsző ajándékozó gesztussal, ott is „elmegy Canudosba”, holott e kifejezés 1938-ban hiányzott még az író szótárából. (Ha jobban belegondolunk, észrevesszük: a szerző számos regényalakjával megesik ez a fordulat…) Az Ítélet Canudosban történetmondója hetvenéves, hiszen húszesztendős volt a hadjárat idején, s hány Márai-könyvben figyelhetünk föl arra, hogy a főszereplő avagy a narrátor (a kettő gyakorta egy és ugyanazon „személy”!) és megalkotójuk életkora hasonló, netán azonos! Az e művén dolgozó Márai közel járt a hetvenhez… S ha már az ismétlődő helyzeteknél, megoldásoknál, nem észelvű cselekedeteknél tartunk, vegyük észre azt is: az Ítélet Canudosban – s ez csakugyan meghökkentő kapcsolódás! – alapképlete s egy-két mozzanata visszamutat a pályakezdő regények egyikére, a Zendülőkre. Abban a könyvben „az apák”, a felnőttek Rendszerré kövesedett rendje ellenében robban ki a rebellió, az anarchia, ám a lázadó „fiúk” ott is hasztalan teremtik meg a maguk egyszersmind valóságos és imaginárius „Canudosát”, végtére mégis a Rend(szer) triumfál. Az Ítélet Canudosban fanatikusainak vezére, a zavaros próféciáiról (is) elhíresült, „pásztorbot”-tal járó „Tanácsadó” is megleli ősét a Zendülők eszelősében, a zagyva beszédű, a Bibliát kiforgató jelmondatokkal „megtisztulásra” szólító s ugyancsak pásztorbotos Zakarka cipészben. (Ez a típus, a félbolond „prédikátoré”, utóbb is foglalkoztatta Márait; elég, ha a Csutora szelíden hóbortos mellékalakjára, Telkes úrra, a bibliás asztalosra gondolunk.) S végezetül egy apró megfelelés: a Zendülők Ábelének orvos apja riasztó dilettantizmussal hegedül a maga szórakoztatására, s ugyanezt tette a Canudosból érkezett nő belgyógyász férje is, orvos barátai társaságában. A nagyepikus Márai életműve nem csupán egy jellegzetes regényalakzat, a krízisregény változatait tárja elénk, hanem bizonyos szituációk, konfliktusok, embertípusok és történetek variációit is.

Az Ítélet Canudosban elbeszélője, a hajdani „kiskáplár és névtelen szemtanú” éppúgy a „»másik«, az alulnézeti históriát” örökíti meg, mint a Rómában történt valami című regény, ezért is határolja el a maga följegyzéseit a hivatásos történészek munkáitól. Ámbár a hadjárat egészét s egyes részleteit sem téveszti szem elől, valójában a végkifejlet, annak is csupán egyetlen epizódja fontos számára, mert – így mondja –: „Most, öregen, néha azt képzelem, csak azok az órák voltak igazán jelentősek az életemben – amikor írnok voltam Bittencourt marsall sajtóértekezletén, a Vikár Tanyájának nevezett romos épületben. Minden más, ami aztán történt, számomra már nem volt fontos.” Kérdhetjük máris: miért véli ezt az emlékező? A regényszövegből fokozatosan kiviláglik: azért, mert a pajtában lezajló események – nem azonnal, hanem félszáz év töprenkedései során – megértettek vele valamit a történelem lényegéből. Az érlelődés lassú folyamatára maga a narrátor is utal: „Fiatalon még nem értettem, de most már hiszem és értem, hogy az emberek perében a rögeszme legalább olyan hatalmas Tanácsadó, mint a józan ész.” „Ezt akkor nem gondoltam így… de sok idő múlt el és már tudom, ilyen volt ez a pillanat.” „Most utólag azt hiszem, ez volt a pillanat, amikor a marsall megértette, hogy eljutott valahová, ahol meg kell kapaszkodni, mert ha egy lépéssel odébb megy, nincs tovább semmi – csak a szakadék” stb. Jelzik az efféle kitételek is, hogy az emlékezés ebben a regényben sem a volt dolgok egyszerű, mechanikus fölidézése, annál inkább értelmező újjáteremtése.

A történetmondó, az immár csak könyörületből tartott „kisegítő könyvtáros” a műben különleges pozíció birtokosa: elbeszélő és spirituális főszereplő egyszersmind. Spirituális főhős, mert nem róla, de kizárólag általa szól(hat) a mese. Az ő memóriája rögzítette s ő interpretálja most az eseményeket, ráadásul a jelenlévők közül egyedül ő értette meg a marsall és a fogoly nő angol nyelvű dialógusát. A szövegben mindvégig az ő perspektívája, az ő észjárása, az ő szólama érvényesül, mindenki más beszédét a sajátjára hangszereli át, s olykor-olykor önellenőrző, önhelyesbítő, kételyeit kifejező kommentárokra is vállalkozik. Két idő, két léthelyzet és két személyiség szembesül, illetve fonódik össze egymással az Ítélet Canudosban lapjain, s a múltidézésbe néha a megírás jelenének képei, reflexiói is belevegyülnek. A regény nyitó- és záróformulája mintegy keretbe zárja a históriát, utalván arra is, hogy az emlékek nyelvi formába öntése valószínűleg tökéletlen. „Felírom most, amit 1897. október 5-én, délután öt órától este kilenc óráig láttam és hallottam. Ezekben az órákban Carlos Machado de Bittencourt marsall, Brazília hadügyminisztere – néhány órával elébb, mint amikor katonáink végeztek mindazokkal, akik Canudosban még elevenen maradtak – a Rancho do Vigario elnevezésű tanya vályogból rakott pajtájában hevenyészett sajtóértekezletet tartott” – indul a szöveg, hogy ekként végződjék: „Ezt láttam és hallottam a Rancho do Vigario elnevezésű tanyaépületben, 1897. október 5-én, délután öt órától este kilenc óráig. Felírtam, ahogy tudtam. Más egyébre nem emlékszem Canudosból” (kiemelés L. H.). A narrátor a dokumentáris hűség illúzióját teremti meg először: bemutatkozik, származásáról, életéről (legfőként a gyermekkoráról!), jelen létkörülményeiről stb. beszél, és csak ezt követően tér át ötven esztendeig őrizgetett emlékére. A történetmondás a kronológia elvét követi, az időrend érvényesítése azonban nem abszolút: az események menetébe előreutaló és visszapillantó részletek, rövidebb-hosszabb meditációk ékelődnek.

Az elbeszélő nem pazarol sok szót Canudos utáni életére. Néhány mondatból is kiderül, hogy eseménytelen, konvencionális tucatlét jutott neki, a rendkívülivel csupán a düledező tanyaépületben találkozott. Amaz órákban, amelyek megelőzték a canudosiak maradékának, a csonttá-bőrré aszott, éh- és szomjhaláltól is tizedelt maroknyi lázadónak a kiirtását, akkor, amidőn az ostromlók és az ostromlottak jószerével azonosak voltak már egymással. „A hadseregnek ebben az órában – a győzelem pillanatában – már alig volt katonai jellege…” Mundérjuk „már alig volt »katonás«, hiszen a vadonbéli élet nyomorúságában mi sem különböztünk már az ellenféltől, a canudosi maffia bitangjainak vagy az út menti capangának, a felbérelt helyi gyilkosoknak viseletétől”. S amiként „viseletükben”, viselkedésükben is ijesztően eggyé váltak a küzdő felek: az ősi ösztön, a gyilkolásé úrhodott el rajtuk. „Az utolsó órákban katonák és aztán azok, akik a jagunçok bandájából elevenen maradtak, olyan gépiesen és céltalanul irtották egymást, mint mikor a vadász portyázás végén kilövi maradék patronjait. Már nem akartak »győzni« – mert, homályosan, de mind gyanítottuk, hogy ami most történik, nem »győzelem«, csak éppen a vége valaminek, ami értelmetlen gyalázatosság volt –, már csak ölni akartak a katonák és a lázadók, ölni még egyszer, az utolsó töltényig. Ezekben az órákban olyanok voltak a harcosok, mint a gyerek, amikor nem tud abbahagyni egy gonosz játékot – madárkínzást vagy hasonló kegyetlenséget –, mert a játékösztön erősebb, mint az értelmes, célszerű cselekvés. (…) utolsó délután mintha mind megértettük volna, hogy a sok szörnyűségnek, ami az elmúlt tíz hónapban itt, a vadonban történt, nem a »győzelem« volt az igazi célja, csak a lehetőség, hogy távol minden civilizációtól egyszer úgy istenigazában gyilkoljunk. Lehet, hogy minden háborúnak ez az igazi célja és értelme?…” S a vérszagtól megittasult, az öldöklésben üdvözülő emberfenevadak küzdelméhez méltó keretet és körülményeket szolgáltat a trópusi természet, a táj és az éghajlat a maga irtózatos közönyével és könyörtelenségével: az ezernyi halálos veszedelmet rejtegető dzsungel, a gyilkos forróságú nappalok és a jeges lehű éjszakák és a földeket „kerámia keményre” szikkasztó, a barmokat pásztoraikkal együtt elpusztító vagy messzire űző, irgalmatlan szárazság. Mintha a vidék vadsága és a klíma kegyetlensége sugároznék át mindenbe, és folytatódnék a harcolókban, mintha az „emberi robbanás” s a „forró levegő” fölrobbanása az őserdő felett megfelelője volna egymásnak; a narrátor is utal erre a különös – nevezzük így! – „földrajzi determinizmusra”. Állattá alacsonyult lények tusakodnak ádázul állattá alacsonyult lényekkel, s ha Bittencourt marsall – nem tudhatni, mennyi joggal – „Közismert gonosztevők és banditák” gyülekezetének titulálja Canudost, a narrátor szavaiból kiderül, bűnözők a hadseregben is akadtak.

Ámde találkozzék bár a minden képzeletet felülmúló kegyetlenségben, a szenvedésekben, a nélkülözésben, a végső lerongyolódásban a két tábor, merőben más szándékok vezérlik őket. Két, egymást mindenestül tagadó és kizáró világ ütközete zajlik Canudosnál. A rend, még inkább a rendszer áll szemben az anarchiával, a józanság a fanatizmussal, a racionális az irracionálissal, az állam, a demokrácia, a civilizáció az ellene lázadókkal, a társadalom embere a természet emberével, az új a régivel, a műveltség a barbársággal – de mindebből a legkevésbé sem következik, hogy az értékes viaskodik az értéktelennel, az egyértelműen jó az egyértelműen gonosszal. A dolog ennél sokkalta bonyolultabb és ellentmondásosabb. Az értékesnek tetsző egyben értéktelen és veszedelmes is, az értéktelennek és veszedelmesnek tetsző bizonyos vonatkozásokban értékes is. Bár Bittencourt marsall „teli tüdővel” hangoztatja a sajtóértekezleten: „Canudos nem volt más, mint a műveletlenség lázadása”, bár azzal kérkedik: „Fiatal Köztársaságunk elhozta ide a vadonba a demokrácia diadalmas eszméinek zászlaját”, és patetikusan kinyilatkoztatja: „A demokrácia nagy feladata lesz, hogy kiirtsuk a műveletlenséget, minden emberi gonoszság melegágyát” – teljes joggal fojtja belé egy pillanatra a szót a regényben nem csupán emlegetett, hanem – a tábornagyhoz hasonlóan – „pszeudo-valóságos” figuraként (Markiewicz 1968, 323– 324) is fölléptetett Euclides da Cunha gyilkos replikája: „A demokrácia azzal kezdette el a műveletlenség kiirtását, hogy kiirtotta a műveletlen embereket.” Az emlékező maga sem mentes teljesen az ambivalenciától, megsejtvén az értékek viszonylagosságát, érzékelvén a dolgok kétarcú mivoltát. A marsall és kísérete érkeztekor „együgyű, szívből fakadó sajnálkozást éreztem – mintha, bárgyú módon sajnálkoznék, hogy vége az őrületnek. És ugyanakkor szomorúságot és félelmet is éreztem, mint aki fél, hogy most megszólal a Józan Ész – és ez veszedelmes is lehet. Mert az őrület borzalmas, de van benne valami emberszabású, eleven Rendetlenség. Mindabban, ami a marsall érkezése pillanatában elkezdődött, nem volt már semmi más, csak egy Rendszer ügyködése.” Honnan e felemás vélekedés, honnan e fölismerés? A narrátort – nem véletlenül és funkciótlanul ejt szót a regény kezdetén származásáról, félvér voltáról – két világ is húzza magához, ám az egyik befolyása sokkalta erősebb. Az Írországból bevándorolt, törvénytisztelő apáé, aki engedelmes alattvalóként monarchista meggyőződése ellenére „is felesküdött a Köztársaságra”, „művelt ember volt”, „középiskolai tanító”, és fiát vasszigorral nevelte. Az őáltala képviselt világhoz kötődik igazából a történetmondó, de azért érzi a másik hívását is, hiszen benne él egy másik „véralkat”, folytatódik benne az anyai örökség is. „Anyám indián volt. Soha nem mesélt az őseiről, mert nem volt mit. (…) de néha énekelt nekem a gyerekkoráról. A pusztaságról énekelt és a dzsungelről, ahol született. Szépen énekelt, rekedten. Így mondta el, dallamosan, amit el akart mondani nekem – fiának, a meszticnek” (kiemelések L. H.). Nézetünk szerint az átöröklés, az anyai vér és a gyermekkorban hallott énekek is teszik, hogy az elbeszélő megért valamit az őserdei lázadók, a canudosiak „őrületéből”, s ekként a regényben jelen van a földrajzi mellett a biológiai determinizmus is. Ezek után nem meglepő, hogy jóllehet a könyv a Józan Ész, a Rendszer diadalmáról tudósít, ez a győzelem vereséggel ér föl. Még helyesebb és pontosabb, ha kettős győzelemről és kettős vereségről beszélünk: az állam győzve veszít, az anarchia veszítve győz, s mindenik lesújtó ítéletet mond a másikáról: a Köztársaság Canudosról, Canudos a Köztársaságról.

Két erő, két, egyaránt relatív igazságú és egyaránt félelmetes világ csap össze egymással a brazil vadonban, és – legalábbis a regény szerint – tertium non datur. Abban semmiképp sincsen igaza Szegedy-Maszák Mihálynak, hogy az antagonisztikus szembenállás „összetevőit talán a hatalom és a civilizáció szavakkal lehet megjelölni” (a regényszöveg nem hagy kétséget afelől: a Rendszer és az anarchia ütközik meg egymással), arról viszont érdemes töprenkednünk, hogy a szerző „itt is eldöntetlen vagylagosságot állít fel, (…) függőben hagyja az ellentét két oldalának értékelését”, illetve Márai „(…) a Napló lapjain megfogalmazott önellentmondása jegyében értelmezi a civilizáció ellenzőit: a misztika iránti bizalmatlansága kerül szembe az önrendelkezés tiszteletével” (Szegedy-Maszák 1991, 95–97). Csakugyan így volna mindez? Nekünk úgy tetszik, nem egészen. A könyv kétségkívül függőben hagyja az antagonizmus két oldalának értékelését, roppant finoman mégis jelzi, hogy a két rossz, a két elfogadhatatlan világ közül melyik a valamivel jobb, a valamivel elfogadhatóbb, így a „vagylagosság”, ha eldöntetlen is, nem eleve és mindvégig eldönthetetlen. Márai, noha lesújtó véleménnyel volt minden Rendszerről, a demokráciáról is, osztotta Winston Churchill fölfogását: „ez a legrosszabb rendszer, amelynek egyetlen előnye, hogy nincs jobb” (Márai 1993, 198) – s a regényben Bittencourt marsall hasonlóképp minősíti a demokratikus államot: „Semmi sem tökéletes, de… Nincs jobb.” Hivatkozhatunk arra is, hogy az író egyik magánlevelében azonosul a fogoly nő ítéletével – „az állam már nem tud segíteni az embereknek” –, s számos misszilisében a rendszer(ek)nél jóval nagyobb veszélyként emlegeti az anarchiát, „Canudost” (Márai–Simányi 2003, 80, 95, 100–101, 121, 125). Ámbár az író följegyzései, önkommentárjai tagadhatatlanul fontosak számunkra, úgy tartjuk: mind a dilemma, mind a (kényszerű) választás magában a regényszövegben is benne foglaltatik. Ami pedig a köztársaság és a civilizáció ellen zendülőket illeti, kétségtelen: Máraitól idegen volt a misztika minden válfaja; túl a diáriumokon, a San Gennaro vére, a Föld, Föld!…-nek pedig egy passzusa is tanúsítja ezt (Márai 1991b, 308). Csakhogy a regény lázadói nem annyira misztikusok, hanem inkább fanatikusok, a Tanácsadó által manipulált megszállottak. Márai a vakbuzgóságot is elutasította mindenkor, az önrendelkezést viszont feltétlenül tisztelte. Kérdés, hogy a canudosiak az önrendelkezés hívei voltak-e. Meggyőződésünk szerint semmiképp. „Vadak voltak”, akik az újonnan berendezkedő állam és társadalom törvényei helyett „a fajta és a természet irgalmatlan törvényei”-t fogadták el, s a demokráciában: „Félni kezdtek, hogy elveszítenek valamit… A személyiséget, azt, ami voltak, ők, személyesen… Féltek, mert azt hitték, nagy veszély az új rend… Ebben a rendben az ember belülről kiszárad, már nem az, aki volt… Hasonlítani kell a többihez… Ez a nagy veszély.” Miért, hogy a tömegember eluralkodását és a valódi, öntörvényű egyéniségek megritkulását a 20. század egyik legriasztóbb fejleményének tartó Márai e regénye mégsem emeli a Rendszer fölébe a canudosiakat? Ez valóban meghökkentő önellentmondás, de magyarázat is akad reá. Durva egyszerűsítéssel: a könyvből kiviláglik, hogy Canudos lakói mindenestül elvetik a józan észt, hogy az ősemberi, őskommunisztikus létformát és -körülményeket teszik kötelezővé, hogy – bár a rendszerek ellen lázadni kell – az anarchia nem autentikus neme a lázadásnak, s hogy épp az épült ki a város falai között is, amit a rajongók elutasítottak: a Rendszer…

Mit tudunk meg a canudosiak ellenlábasáról, „Az új ősállat”-ról, a brazil demokráciáról? Azt, hogy a korábbi, monarchikus-oligarchikus berendezkedést váltotta föl, s az országot – ha kell, erőszakkal – modernizálni, civilizálni akarja. Azt, hogy a francia forradalom hármas jelszavát – Szabadság, Egyenlőség, Testvériség – vallja a magáénak, s vezérlő csillaga az abszolutizált értelem. Azt, hogy agresszív, és irgalom nélkül eltiporja az ellene fordulókat. Azt, hogy a természeti embert mindenáron társadalmiasítani akarja. Azt, hogy missziójának tekinti a műveltség terjesztését, ám e törekvésében még vajmi kevésre jutott, azt, hogy bár féli a közvéleményt és az újságírókat, biztosítja a sajtószabadságot. Azt, hogy a polgári létformát honosítaná meg, hogy hidakat, utakat, kórházakat, iskolákat akar építeni. Azt, hogy tökéletesen közömbös az egyénnel, az egyéniséggel és az emberi szenvedéssel szemben, minden és mindenki aktává, statisztikai adattá válik számára. S azt, hogy nem tűri a sokféleséget, a spontaneitást, kíméletlenül regulázza (regulázná) „az élet eleven, természetes rendjé”-t (Márai 1992, 250) – vagyis Rendszer. Érdemes megemlítenünk: az állam ilyetén bemutatása feltűnően hasonlít A tömegek lázadásának egyik fejezetében, A legfőbb veszély, az állam címűben kifejtett ortegai koncepcióhoz (Ortega 1995, 109–119). Ezzel az állammal, ezzel az erővel feszült szembe a lakói által „Szent Városnak, Új Jeruzsálemnek keresztelt vályogfészek”, Canudos, ahol is – állítólag – „Nem volt rendszer. Eleven rend volt.”

A Szent Város azoknak a gyűlhelye, akik – a fogoly nő szavával – „kilépnek a megegyezésből. (…) Mindenből, ami az emberek között (…) megegyezés.” „Államból, társadalomból. És a vallásból. Mindenből.” A monarchia visszasóvárgói az itt élők, mert a császárság patriarchális viszonyai jóval kedvezőbbek voltak számukra. A maguk építette „hagymázas látomás”, a sárváros afféle miniatűr „állam” volt az államban, s élvezte a környékbeliek támogatását. Akár valamely őskeresztény szekta, olyan a canudosiak közössége. Várják Armageddont, a közeles végítéletet és az üdvözülést, és irdatlan, bibliai szegénységben élnek. „Új Jeruzsálemben” tilos a magántulajdon, a pénzt, az értékeket be kell szolgáltatni, s a nemesfémeket olyannyira megvetik, hogy – muníciójuk fogytán – puskagolyókat öntenek az ezüstből. Tilos a legcsekélyebb kényelem, a vályogodúknak nincsen semminő bútorzatuk és ajtajuk (igaz, a tolvajlás is ismeretlen, csak azok az „öregek” lopnak, akik belül, lélekben nem érkeztek meg Canudosba), nem tűrik a művészetet, de babonásan tisztelik az Igét, az írott szót, ezért másolgatják és őrzik ereklyeként a vezér, a Tanácsadó helyesírási hibáktól hemzsegő, zagyva próféciáit. A „Szent Város” nagy rendetlenségében nagy rend honol, ismeretlen az idő fogalma, nincs gyász, nincs állam, nincsenek intézmények, értelmetlenné válik a gazdagok és a szegények megkülönböztetése. Szabadság van, biztonság, védettség, otthonérzés. Az ottaniak nem szavakkal gondolkodnak, jókedvűek, nevetnek, tréfálkoznak és udvariasak. Az idegeneket csak akkor fogadják be, ha érzékelik bennük, rajtuk, hogy teljesen, a személyiségükkel megérkeztek közéjük. Ellenfeleiket, a köztársaság katonáit nem gyűlölik, inkább sajnálják, bár így is kíméletlenül irtják őket. Canudosban az a pap, az a doktor, akinek elhiszik, hogy pap vagy doktor.

Ez a kép – ha idillinek, több vonatkozásában pedig vonzónak bajosan nevezhető is – csakugyan valaminő természetes, a civilizáció ártalmaitól mentes állapotot vázol elénk. Ámde Canudos nem csupán ez, nem csupán ennyi. Hagyjuk említetlen, hogy e „társulásnak” távolabbra mutató célja nem akad, tagjait csak az állam tagadása, illetőleg a végítélet várása forrasztja egybe, ne kérdjük, van-e ott szabadság, ahol oly nagyszámú a tiltás. Vegyük inkább észre, hogy a Rendszert elvetők körében is létrejött – lappangva, észrevétlenül – valamiféle Rendszer, s ez a Rendszer a legkevésbé sem független a Tanácsadó személyétől, Ő, a Conselheiro „volt Canudos titka és értelme”, ő, az „aszkéta” volt az, aki magánsérelme miatt s hármas gyilkosság után vándorbotot („pásztorbotot”) ragadott, maga mellé gyűjtvén az elégületleneket, alakot adván a bennük parázsló indulatoknak és ösztönöknek; „az őrületből csinált egy másik embert”, és „Egy napon megcsinálta Canudost.” „(…) egyszerre volt Próféta, aztán Hadvezér, Bíró és Pap, misztikus Főnök”, „(…) kísérteties, mágikus tekintéllyel uralkodott az őserdőben”, és a szöveg – diszkréten, virágnyelven – utal rá, hogy a 20. század első felében akadtak még őhozzá hasonló, eszelős vezérek… A Tanácsadó legendák hőse, szavai, kinyilatkoztatásai, parancsai szentek, írásai kegytárgyak, személyét – még halálában (?) is – kultusz övezi. A fogoly nő mondja: „Az idősebbek (…) Mind hasonlítottak egymásra. Mind szakállas volt, hosszú hajú… Igen, mind majmolták a Tanácsadót. Canudosban is volt divat… Másképp, mint máshol. De volt” – a narrátor mondja: „Híre járt, hogy erről a prófétaszakállról a hívők csuklások és jajongások közepette litániákat énekeltek (kiemelés L. H.). Ez utóbbit olvasván lehetetlen nem gondolnunk Márai gyilkos iróniájú publicisztikai remekére, a Lenin szakállára, amely a Szabadság című, clevelandi emigrációs lapban jelent meg, 1952. február 29-én, és Kónya (a cikkben a „Konyha”…) Lajos egyik propagandisztikus zöngeményét teszi csúffá. S a misztifikált vezér, a Tanácsadó elannyira „nagy rendet tartott” Canudosban, hogy az már kimeríti a Rendszer fogalmát. Híveinek tisztálkodás nélkül, mocsokban kell élniök. Noha a „Szent Városban” nincsenek gazdagok és szegények, a ruházat mégis különböztet ember és ember között: „…a sárga vászoninget, elöl-hátul kék kereszttel, ördög- és lángnyelvekkel (…) csak a »szegények« viselhették, tehát azok, akik nem járultak adományokkal a közösség életéhez.” A tolvaj „öregeket” nem büntették. „Ahogy nem büntették azt sem, ha valaki a táboron kívül garázdálkodott vagy iszákoskodott… De ha valaki részeg volt a táborban, azt rögtön megölték…” Ezt tudván, meglepően hangzik, hogy Canudosban „Csak egy bűn volt… – Ha valaki nem imádkozott”, s hogy a településnek börtöne is volt, de „Csak azt csukták oda, aki a főbűnt követte el (…), aki este hiányzott a közös imánál… Azt börtönbe zárták. És ha többször hiányzott… Akkor nem volt irgalom”. A köztársasági seregben úgy tudták, hogy egy bizonyos Jámbor Antal „a Tanácsadó kémje és bizalmasa (…) Ez a Jámbor Antal – ravasz mulatt – sekrestyés volt a canudosi szentélyben. Ugyanakkor a sárváros rendőrfőnöke is volt, aki belső, házi kémszolgálatot teljesített a tanácsadó számára. Ő kémkedett a canudosi kunyhók lakóinak összejövetelein, sok mindent tudott…” A fogoly nő csak egy kicsit mondja másként: „(…) láttam, éreztem, hogy figyelnek. Volt valamilyen rendőrség a táborban, kémek is voltak, akik jelentették a Tanácsadónak, ha valaki gyanús volt… Gyanús, miért? Csak, ha nem történt meg vele az, ami mindenkivel megtörtént… Az, hogy megérkezett Canudosba. (…) Aki nem tudott, vagy nem akart tökéletesen canudosi lenni… Erre figyeltek a kémek. Alfonzo volt a kémek főnöke, mindenütt ott volt, nappal és éjjel, az imánál, a temetéseknél, az étkezésnél… Veszedelmes ember volt. A Tanácsadó nem bízott másban, csak Alfonzóban”, „aki kincstáros is volt”. Orwellt idézhetjük: „NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART” (Orwell 1989, 7). S végül, de nem utolsósorban: az ostrom befejező heteiben a lázadók százával vetik ki maguk közül s kergetik át a köztársaságiakhoz a csak kenyér- és vízpusztító aggokat, nőket, gyermekeket, holott tudván tudják: odaát irgalmatlanul lemészárolják őket. Olybá tetszik: a zendülés, az anarchia is megteremti a saját Rendszerét.

A két tábor, a – nevezhetjük most már így is – két Rendszer nem csupán a vadonban és Canudos sikátoraiban megy gyilokra egymással, hanem a Rancho do Vigario nevű tanya vályogpajtájában is, ahol a harctéri ütközet immár a szavak mezején folytatódik. Két intellektus, két meggyőződés, két érvrendszer csap össze, s az éles szópárbaj fogalmivá szublimálja egy időre a gyilkos ösztönöket, szellemi ütközetté finomítja a háborút. A verbális duellum egyik főszereplője Bittencourt marsall, ki megjelenésével, öltözékével, magatartásával újszerű, ritka tünemény Brazíliában: rosszalló mellékhangzás nélkül ő a „»burzsuj«”, ő a „polgár”, a „hivatalnok”, az állam, a demokrácia képviselője, megtestesítője. Fölényesen okos, művelt, magahitt, jószerével érzelemmentes, öregedő férfi, a józan ész fanatikusa, ki abszolutizálja a rációt, s kinek számára Canudos „csak közigazgatási baleset”, minél gyorsabban lezárandó és iktatandó „ügyirat”. Ez az ember, az ország hadügyminisztere hív össze sajtóértekezletet az őserdőbe, hogy még az utolsó roham, a végső „tisztogatás” előtt bejelentse a szép számban egybesereglett városi előkelőségeknek és az újságíróknak a diadalhírt: a köztársaság csapatai – nagy veszteségek árán – legyűrték a lázadókat. Már a tájékoztató sem a marsall előzetes elképzeléseinek megfelelően alakul; Bittencourt-nak többször is ki kell zökkennie önelégült nyugalmából. A canudosiak maradéka – mintegy az ellenállás jeleként – „ötletszerűen leadott még egy sorozat kattogó sortüzet a tábor irányába”, a tábornagy folyvást összetűzésbe keveredik a közvéleményt képviselő ellenséges, gúnyos, kritikus, kényelmetlen kérdéseket föltevő tudósítókkal (így „Euclides da Cunhával” is), a legnagyobb és legkínosabb meglepetés azonban akkor éri, amidőn – mint a győzelem bizonyítékát – felmutattatja az egybegyűlteknek az állítólag s „Végkimerültségben” meghalt Tanácsadó levágott s rumban tartósított fejét. Az összezsugorodott, dús hajkoronát és prófétaszakállat viselő koponya ugyan némán, mégis mindenki számára hallhatóan fölordít: „– Brazília!”, majd keskeny szája gúnyos vigyorra ferdül – „ez volt a Tanácsadó válasza”. A jelenet rendkívüli, értelemmel felfoghatatlan és magyarázhatatlan voltát a narrátor is hangsúlyozza, a marsall pedig, ki „gyöngyöző homlokkal, dadogva” maga is kimondja önkéntelenül a „Brazília” szót, részint azzal szembesül, hogy vannak a józan ész birodalmán innen avagy túl létező dolgok is, részint rádöbben, hogy „Brazília”, a „dzsungel”, az őstermészet, az ösztönvilág, a lázadás elpusztíthatatlan. Ez Bittencourt és az általa istenített ráció első veresége egy érzékfölötti erőtől, s alig lesz úrrá meghökkenésén és zavarodottságán a tábornagy, máris újabb, vesztes csatája következik. A sajtókonferencia nem épp dicsteljes végeztével és a meghívottak távoztával váratlan fordulatot vesz a történet. A marsall fölfigyel arra, hogy a katonák vérfagyasztó cinizmussal három, délben érkezett canudosi – két férfi és egy nő – kivégzésére készülnek, s megtudja azt is, hogy a foglyok üzenetet hoztak neki a mégis élő Tanácsadótól. Bittencourt, föladván hivatalos közönyét, kilépvén addig játszott szerepéből, maga elé vezetteti a hírhozókat, kik „Mintha nem is emberek, hanem kiégett, kőkeményre száradt, az őserdő agyagos talajából faragott bábuk volnának”, s közülök „a személy, aki nőnek számított, lárvaarcot viselt, de ez a lárva nem árult el semmiféle indulatot (…), ennek az élőlénynek arcára nem tapadt az a különös vigyor, mint ahogy társai, a néger és [a] mesztic fintorogtak…” A miniszter és a nő – „…északi, erdei tájszólással” – beszédbe elegyednek egymással, s elhangzik a Tanácsadó üzenete: él, az ostromlók nem az ő fejét vágták le, s amidőn megszólal a sárváros Új Szentélyének ezüstharangja, elmegy, hogy újabb Canudosokat hozzon létre Brazíliában. A marsall, bár tudja, hogy a körülzárt erődből nincs menekvés, alkut ajánl a nőnek: katonák kíséretében térjen vissza Canudosba, s hozza a pajtába a vezért; cserébe mindhárman elmehetnek, kaphatnak pénzt is, a nő azonban (aki folyvást azt kérdi: „Mit adsz érte?”) végül is „rekedten, tagoltan” mondja, majd „vonítva” követeli „(és hangja már nem volt nőies, igen, alig volt emberi): – Fürödni akarok!” A pajtában általános a derültség, a megrökönyödés, Bittencourt viszont – egyedül ő – megért valamit az eszelősnek tetsző igényből. Fölfogja, hogy a követelés teljesítése után esetleg a közelébe férkőzhet Canudos titkának, itt „a pillanat, amikor, váratlanul, elhangzik az őrület ordítozásaira valamilyen válasz. És akkor – talán – ítélni lehet Canudosban.” Parancsára a vizestömlők és a fürdőzés kellékei rendre megérkeznek a helyiségbe, s elkezdődik a regény (és a Márai-próza) egyik legerőteljesebb, legművészibb jelenete. A pajtában tartózkodók – vezényszó nélkül – egytől egyig a fal felé fordulnak, s a nő belefog a rituálisnak is nevezhető tisztálkodásba. Az epizód telítve van fojtott erotikával (a fürdőző nő nem látható, annál inkább elképzelhető), s a hangok, a zajok, a csobbanások mindenkiben fölidézik az emléket, hogy akad emberibb létezés is, mint amilyen az őserdei elvadulás és gyilkolás. A „fültanúkkal” kisebbfajta csoda történik: néhány percre önnön – az állatokénál alig magasabb – színvonaluk fölé emelkednek. Az igazi csoda, a majdnem teljes színeváltozás azonban a fürdőzővel esik meg. A gumikádba még egy taszítóan szennyes testű és ruházatú, csonttá-bőrré aszott, lárvaarcú, jóformán „nem nélküli” lény lépett be, hogy újjászületve nagyvilági hölgyként lépjen ki belőle. A metamorfózis csaknem tökéletes: a nő a korábbi, rekedt, állatias morgást puha hangra, az őserdei nyelvet angolra cseréli, tegeződésből magázódásba vált át, fürdőzése alatt mintha canudosi lebernyege és saruja is megtisztult volna, s föllépése, minden mozdulata és gesztusa igazi dámára vall. Tüstént érzékelhető az is, hogy nem az átlagnők egyike, hanem ritka tünemény: valódi személyiség. – A negyvenes éveinek táján járó hölgy kreol, de nem a brazíliai típus, arca „franciás”, „régies”, „arisztokratikus”. Átváltozása, átlényegülése bármi bámulatos is, korántsem teljes, mert – kiderül a későbbiekből – csupán a testéről fürdötte le Canudost, a lelkéről nem: ott változatlanul megszállott – canudosi maradt. A marsall és közötte kibontakozó, váltakozó hangnemű és mindvégig angol nyelvű dialógus épp ezért eleve kudarcra van ítélve: jóllehet értik, nem érthetik meg egymást, ugyanazt a nyelvet beszélik, ám nem ugyanazon a nyelven beszélnek. Egyikük a józan ész, az értelem, a Rend(szer) fanatikusaként szólal meg, másikuk az ösztön, az anarchia hitvallójaként. Bittencourt meg akarná érteni a számára fölfoghatatlant: mi hozta létre Canudost a dzsungelben és az asszonyban – de csak a megtudásig juthat el. Kettejük – többször is a nő monológjába átforduló – párbeszéde nem világít(hat)ja meg a ráció fénykörén kívül eső okokat, összefüggéseket, azt sem, miért ment az asszony (és férje) Canudosba, miért és miként épült fel őbennük, a lelkükben is Canudos.

A házaspár (kivált a nő) két szempontból is kulcsszereplője a regénynek. Egyrészt szükség van olyan figurára, „aki nemcsak megélte, hanem (…) meg is értette, mi történt a sárvárosban”, s képes emberi nyelven, szabatosan beszélni fölismeréseiről, másrészt kellenek olyan alakok, akik „létükkel” igazolják: Canudos több is, más is, mint bűnözők és műveletlen ösztönlények lázadása, olyanok, kik bizonyítják: a polgári jómód, a kiegyensúlyozottság, a securitas világából is vezetnek utak a dzsungel és a lélek Canudosai felé. Az asszony elmondja, amit maga is valaki mástól tudott meg: férjét, a híres belgyógyászt mind kevésbé érdekelték a páciensei, tulajdon praxisa, annál inkább izgatta a betegségek rejtett értelme. Miért keletkezik a rák? Miért, hogy „egy napon abban az óriási szervezetben, ami az emberi test, millió és millió egészséges sejt között egy sejt hirtelen megőrül és nőni kezd. (…) És körülötte sorjában megőrül a többi sejt, azok is nőni, szaporodni kezdenek. (…) És a férjem egyszer azt mondta, nemcsak az egyes ember szervezetében van ilyen különösség, hanem a társadalmak, népek életében is… Millió és millió egészséges sejt között akad egy lázadó. Mást gondol, mint a többi… És az áttétel gyors. Az állam, a kormány, a hatóságok éppen olyan tehetetlenek, mint az orvos” (kiemelés L. H.). S mert a társadalom szervezetében születő „rák” titka egyre jobban foglalkoztatta, a férj egy napon – minden bejelentés, búcsú nélkül – eltűnt otthonról. Elment a számára jólétet, kényelmet, hírnevet, védettséget biztosító világból, mert rendjét rendszernek érezte, elment tartalmas, ám kihűlőben, elszürkülőben lévő, rendszerré váló házasságából, egyetlen szó nélkül ment el, és „aki így megy el, azt nehéz megtalálni, mert nem csak egy lakást hagy el… Aztán a családot, a munkáját… Hanem saját magát is elhagyja… Azt, akit a család ismert, a munkatársak, a barátok… Aki így megy el, egy napon megértette, hogy az élet, amiben élt, nem az ő élete volt… És a pillanatban, amikor elment, megint értelme van az életének…” – Hasonló történik egyébként már az 1934-es Márai -regény, A sziget főhősével, Askenasival is. – A férj hosszabb időn át, tudatosan készül a távozásra; felesége néhány héttel utóbb megleli a rendelő íróasztalfiókjában azt a brazíliai újságot, amelyben Euclides da Cunha publikálta riportjait a canudosi hadjáratról. A belgyógyász – ki ilyformán olvas, tán beszél is portugálul – „Piros ceruzával jelölt meg minden hírt, ami Canudosról szólt”. Holléte ekként kiderül, felesége pedig utána indul, „mert nemcsak azt akartam megtudni, mi történt a férjemmel, hanem azt is, mi történt a férjemben, amikor egy nap ilyen csendesen elment tőlem, a szép lakásból…”, s útravalóul Nietzsche egy aforizmáját kapja az orvos egyik barátjától, az ideggyógyásztól: „az ember erősebb lesz attól, amibe nem pusztul bele”. Ez a Nietzsche-szentencia kedves és fontos volt az író számára, citálta másutt is (Márai 1990, 148; Márai 1993, 260). Canudosba azonban már későn érkezik az asszony: a férj öt nappal korábban elesett, s tetemét elégették. Apránként megtudja, hogy a férfi afféle mindenes doktor volt a sárvárosban, befogadták, kedvelték, s az orvos is otthon találta magát a lázadók között, lélekben is canudosi lett. A fogoly néger – ki a meszticcel egyetemben „asszisztense” volt – „Azt mondta, a férjem hallgatott, de néha felnevetett, hangtalanul… Úgy nevetett, mint aki jó hírt hall… De nem kívülről hallja a jó hírt, hanem belülről, ezért nevet.” A feleség így sem futamodik meg. A zendülőkkel marad, elfoglalja holt férje „házát”, s jóllehet egy darabig incselkedik vele a gondolat, hogy visszatér a bőség, a kényelem, a műveltség úri világába, a rend(szer)be, utóbb kihuny benne a késztetés, s ő is „megérkezik” Canudosba, elannyira, hogy végül férje örökébe lép: mint „orvos” ténykedik a táborban… A házaspár extrém története nyilvánvalóvá teszi: ez a regény az emberi személyiségben lappangó anarchiavágyról, a lélek alján rejtező „Canudosról” is beszél. Arról a sóvárgásról, amelyet „nostalgie de la boue”-nak (a sár, a mocsok, az elzüllés, vagyis az alámerülés, az alantas élet örömei iránt érzett vágynak) nevezett el a francia költő, Jules Laforgue, amelyet jól ismer a pszichológia, s amely jelenség – egyebek közt – Robert Musil Törless iskolaévei című regényében avagy Krúdy Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című elbeszélésében is szemlélhető.

A nőt ki- és meghallgató, vele többször is polémiába bocsájtkozó Bittencourt részint kételkedve, részint értetlenül veszi tudomásul mindezt. Számára fölfoghatatlan (vagy kizárólag a csőcselék bűnös és esztelen lázadásaként fölfogható), még inkább elfogadhatatlan bármiféle „Canudos”, legkivált a lelki. Szeretné – mind ingerültebben – észérvekkel meggyőzni, a maga hitére téríteni az asszonyt, ilyeneket mondván: „Az anarchiában van energia, és az energia mindig lehetőség. (…) De a lehetőség, amiben nincs értelem, csak a bolondokházában energia”; „Perverzitás, amikor valaki az értelmével véd valamit, amiről már tudja, hogy nincs értelme” – be kell látnia azonban, hogy a megszállottság falát nem ütheti át. Ultima ratióként a halott (?) Tanácsadóról készített fényképeket táratja a nő elé, hogy bizonyítsa a hozott üzenet hazug voltát, ám ez a próbálkozás is kudarcba fúl. Sem az asszony, sem társai nem ismerik el, hogy a felvételek a „vezér” holttestét örökítenék meg, ezért a marsall, újabb, éles szóharcot követően, fölszólítja a Canudosba visszatérni szándékozó nőt: elevenen vagy holtan hozza magával a Tanácsadót. Mielőtt bármilyen (sejthető, hogy milyen) válasz elhangzanék, megzendül a sárváros ezüstharangja, hírül adván a „Conselheiro” távozását. (A szöveg ugyan nem mondja, kétségtelen mégis: szó sincs arról, hogy a „lehetetlen”, a Tanácsadó szökése bekövetkeznék. A harangkondulás csupán azt jelzi, jelezheti, hogy Canudos, Canudos szelleme elpusztíthatatlan, kiirthatatlan.) Bittencourt, látván az asszony arcán megjelenő, üdvözült mosolyt, néhány pillanatra elveszíti önuralmát, s ütésre emelt sétabottal közelít a nőhöz és fogolytársaihoz, hogy hirtelen, tehetetlen megtorpanjék. Ez a marsall utolsó és legnagyobb veresége: tudomásul kell vennie, hogy a józan ész, a rend(szer) nem mindenható, s rémület tölti el, mert megérti, „hogy van valami az emberekben, ami erősebb, mint a Hatalom.” Már csak a hajnali roham, a végső „tisztogatás” részleteiről rendelkezik kurtán, már csak annyit mond a három fogolyról: „Ezek (…) mehetnek”, s régi magabiztosságát visszanyerve vonul ki a pajtából. A nő és két társa némán várja sorsát, s az – egy cinikus és vérfagyasztó közjáték után – be is telik. Nem hangzik el, mint végeznek velük az éj sötétjében, egy korábbi közlés alapján mégis teljes biztonsággal tudjuk, miként a virradatkor bekövetkezendő eseményeket is. Az Ítélet Canudosban egyszerre zárt és nyílt végű regény.

Óhatatlan a kérdés: élt avagy már halott volt a história fiktív idejében a Tanácsadó? A szöveg nem ad egyértelmű választ, mindkét lehetőség benne foglaltatik. Mindenesetre már az újságírók is afelől érdeklődnek a marsalltól: „Igaz-e, hogy nem is egy Tanácsadó volt, hanem több – mind szakállasok, mind ugyanazt a jelmezt, a kék tunikát viselték, és ezek a dublőrök most tovább hurcolják a tébolyt, a lázadást, a civilizáció megtagadásának rögeszméit a brazil vadonban?” A nő szavaiból megtudjuk, hogy az idősebb férfiak „Mind hasonlítottak egymásra. Mind szakállas volt, hosszú hajú… Igen, mind majmolták a Tanácsadót”, Bittencourt pedig maga is megengedi végül: „– Lehet, hogy Canudosban maradt még néhány szakállas ember. Nincs szükség szakállas emberekre.” Bizonyosság nincs, amiként abban sincs, vajon a bukott monarchia restaurációjának támogatói szították-e a canudosi zendülést – avagy spontán, nélkülük jött létre. A tudósítók előtt a marsall hevesen tagadja az előbbi föltevést, hogy az asszonnyal vitázva már lándzsát törjön mellette.

Kivételes értékű regény az Ítélet Canudosban; testet ölt benne Márai gyakorta hangoztatott, ám csak legjobb műveiben megvalósított szándéka: a vízióval átvilágítani a valóságot – amint e könyv mondja: „a látomás megmutatja (…) a mindennapi valóság igazi arcát.” Külön figyelmet érdemel, hogy a szövegben feltűnik az az esztétikai minőség, amely uralkodóvá lesz az 1975-ös erősítő ívein: a groteszk. Nem meglepő, hogy e regény is hangot ad a szerző nézetének a nyelvi kommunikáció válságáról, illetőleg a nyelven túli nyelv fontosságáról, a Tanácsadó véleménye pedig, amely szerint „Csak az Isten” segíthet az embereken. Heidegger híres szentenciájára emlékeztet: „Nur noch ein Gott kann uns retten” (Fehér 1984, 65, 168, 189). – S még egy megjegyzés: amidőn a marsall fölsorolja az anarchizmus elméletíróit és az anarchisták egynémely csoportjait, megemlíti a „dukoborsok”-at is. Nos, ők minden bizonnyal a „duhoborcok”, vagyis az orosz „raszkolnyikok” (szakadárok) egyik szektájának a tagjai, semmiképp sem a „dekabristák”, mint a lapalji jegyzet állítja.

„Canudos nem új. Sok kis és nagy Canudos volt már Európában. És nálunk itt, Nyugaton” – mondja Bittencourt a nőnek, és – Pascalra hivatkozva – a „személyes Canudos”-ról is beszél. „Canudos” nemcsak a külső világban épülhet föl – a lélek mélyén is megbújhat. Lehet, hogy ez utóbbiba csakugyan el kell egyszer mennie mindenkinek?

Hivatkozások

Fehér M. István (1984) Martin Heidegger, Budapest: Kossuth.

Márai Sándor–Simányi Tibor (2003) Kedves Tibor! Márai Sándor és Simányi Tibor levelezése 1969–1989, Budapest: Helikon.

Márai Sándor (1990) Napló 1943–1944, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Márai Sándor (1991a) Vendégjáték Bolzanóban, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Márai Sándor (1991b) Föld, Föld!…, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Márai Sándor (1992) Napló 1958–1967, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Márai Sándor (1993) Napló 1968–1975, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Márai Sándor (2002) Történelmi regények, II, Budapest: Helikon.

Markiewicz Henryk (1968) Az irodalomtudomány fő kérdései, Budapest: Gondolat.

Ortega y Gasset, José (1993) Gondolatok a regényről, Budapest: Hatágú Síp Alapítvány.

Ortega y Gasset, José (1995) A tömegek lázadása, Budapest: Pont.

Orwell, George (1989) 1984, Budapest: Európa.

Rónai Pál (1972) „Cunha, Euclides da”, in Király István (főszerk.) Világirodalmi lexikon: Cam–E, Budapest: Akadémiai, 487.

Szegedy-Maszák Mihály (1991) Márai Sándor, Budapest: Akadémiai.

Szőnyi Zsuzsa (2000) Vándor és idegen. Márai-levelek, emlékek, Budapest: Kortárs.