Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

56. fejezet -

56. fejezet -

A saját sors idegensége

Állíthatom, hogy bizonyos fogalmakat kizárólag egy koncentrációs táborban érthetünk teljesen meg. A gyerekkorom ostoba meséinek volt gyakori szereplője az a bizonyos „vándorlegény” vagy „szegénylegény”, ki a királyleány kezéért felcsap a királyhoz szolgálatra, s örömmel, mert mindössze csak hét nap az ára. „De hét nap nálam hét esztendő!” – mondja néki a király; nos, ugyanezt mondhatom én is a koncentrációs táborról. Sose hittem volna például, hogy ilyen hamar válhat fonnyadt vénember belőlem. Otthon ehhez idő kell, ötven-hatvan év legalábbis: itt három hónap is elég volt hozzá, hogy cserbenhagyjon a testem.

(Kertész 1975, 183–184).

Kertész Imre 1975-ben megjelent Sorstalanság című regényében a főhős gyakorta hasonlítja össze az élet eleven valóságát irodalmi példákkal. A mesék és regények hőseire való hivatkozások a hasonlóságban rejlő különbségre, a hasonlítás csapdájára, a megértés korlátaira hívják fel az olvasó figyelmét. Az előzetesen rendelkezésre álló tapasztalat, tudás és műveltség, valamint egy különlegesen szélsőséges élethelyzet közötti drámai távolságra. A Sorstalanság feszítő ellentmondása – egyszerre fanyarul ironikus és visszafogottan tragikus hangoltsága – éppen abban áll, hogy az európai kultúra nyelvén beszél e kultúra folyamatosságának megszakadásáról.

A főhős, Köves Gyuri bizonytalanságát és védtelenségét nemcsak az okozza, hogy olvasmányélményeinek példázatos érvénye korlátozottnak, félrevezetőnek, sőt elégtelennek bizonyul, hanem a nyelv és a dolgok közötti kapcsolat fellazulása is. A regény olvasói kezdettől fogva nehezen találtak magyarázatot Köves Gyuri sajátos beszédmodorára. A főhős életkorához nehezen illeszthető – körülményeskedő, túlságosan pontosító – stílus valóban próbára teszi az olvasót, hiszen a könnyű megközelítés helyett a szöveg hangsúlyozott megalkotottságának, sőt mesterkéltségének hatását kelti. „A hangnem mintegy előre lefokozza az események jelentőségét, az elbeszélő saját tanácstalanságát hangsúlyozza, miközben felidézi a múltat. Töredezett beszédmódja azonosíthatatlannak láttatja az eseményeket, és eldönthetetlennek az okokat” (Szegedy-Maszák 2003, 125). Mindez összefüggésbe hozható a jellemalakulás lélektani magyarázatával: Köves Gyuri szülei elváltak, egy ideig intézetben nevelkedett, s a jelenben is önkényesen rendelkeznek fölötte. Nehezen dönthető el, hogy megnyilatkozásai gyermeki bizonytalanságát vagy éppenséggel az elfogadhatatlan körülményekkel szembeni védekezését jelzik-e. Mindkét feltevést igazolhatja, ahogy Gyuri a munkaszolgálatra bevonuló apja búcsúztatásához viszonyul: „S ettől az érintéstől a mai napon most először fojtogatta valami az én torkomat is; de nem sírás, hanem valami émelygésféle. Szerettem volna, ha apám már nem lenne itt. Igen rossz érzés volt, de hát oly tisztán éreztem, hogy nem gondolhattam róla semmi mást, és egész összezavarodtam abban a percben. Mindjárt utána már tudtam volna sírni, de nem volt időm rá, mivel jöttek a vendégek” (19). A gunyorosság annak is tulajdonítható, hogy Köves Gyuri megnyilatkozásaiban különböző, nem saját„hangok”keverednek, értékelő megszólalásaiban távlatváltásokra, gyakran az idegen távlattal való azonosulásra is felfigyelhetünk. Az elbeszélő-főhős szemszögéből a családhoz vagy a szélesebb közösséghez (zsidóság, magyarság) való tartozás nem magától értetődő, nem természetes, mert szükségképpen önkényes döntéseken alapszik. Az eseményeket értelmező, a közmegegyezést közvetítő szólamokban az idegen hangok beszüremkedése, átvétele feltartóztathatatlannak bizonyul: „Legújabban még saját gyártású sárga csillag is kapható náluk, mert hát sárga kelmében most persze nagy a hiány. (Ami nekünk kellett, arról mostohaanyám még idején gondoskodott.) Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak” (13). Ez esetben a főhős – mikor éppen a munkaszolgálatra behívott apja szükséges felszerelését beszerzendő egy sportüzletben várakozik – az őt magát is érintő megbélyegezettségen való felháborodottság vagy elkeseredettség, s így annak erkölcsi elítélése, illetve lélektani tárgyalása helyett a törvények és rendeletek által megbélyegzettek sárga csillaggal való ellátásának problémájáról mereng, mégpedig részben a hatóságok, részben a kereskedés távlatából. A jelenet leírásából nyilvánvalóan hiányzik a szélesebb összefüggés értékelő szempontjainak bevonása. Az elbeszélő észlelési rendjét olyan séma vezérli, amelyben nincs helye az üldöztetés valóságos mechanizmusainak. A főhős méltatja az üzlet mindenre kiterjedő választékát, majd elgondolja az újszerűnek tetsző, „csinos” sárga csillag elkészítésének módját, végül a stigma viselése és a forgalom bővítése között közvetlen kapcsolatot létesít. Az oksági összefüggés csakis azáltal jöhet létre, hogy a főhős nem vesz tudomást (vagy nem tud tudomást venni) az üldöztetésről, illetve nem alkot a megbélyegzettségről erkölcsi ítéletet, s így a lényegi összefüggések helyett mellékes logikai viszonylatokat állít fel, miközben szinte észrevétlenül azonosul az üldöző hatóság szempontjaival. A jelenet ironikus hatása a beszéd és a tárgya közötti feszültségből fakad. A regény e szakasza ugyanis olyan közhelyeket idéz fel, amelyeket az eredeti szövegösszefüggé- sükből kiemelve az üldözött beszédhelyzetéhez kapcsol. Hasonló történik abban a jelenetsorban, amikor Köves Gyuri apja a munkaszolgálatra való bevonulás előtti napon megegyezik Sütő úrral, a strómannal a cég „átmeneti” tulajdonlásáról: „Sütő úr ugyanis, mivel faji tekintetben őnéki teljesen rendben a szénája, nem visel sárga csillagot, s az egész csak amolyan üzleti cselfogás tulajdonképpen, ahogy én tudom, hogy őrködhessen az ottani javainkon, no meg, hogy ezalatt a bevételről se kelljen egészen lemondanunk” (7). A jelenet felidézésekor a fiú érzékelhetően apja távlatával azonosulva értékeli az eseményeket, de úgy, hogy a megnyilatkozás „hangja” éppenséggel Sütő úréval is keveredik: erre utalhat az üldöztetés súlyát és az ügylet tragikus jellegét kisebbítő hangnem (s ennek tartozékaként a rögzült szókapcsolatok használata: „őnéki teljesen rendben a szénája”; „no meg, hogy ezalatt a bevételről se kelljen egészen lemondanunk”).

Köves Gyuri gondolkodását olyan – a felnőttektől kölcsönzött, többnyire félrevezető, megtévesztő – nyelvi sémák vezérlik tehát, amelyek alkalmatlanok a rá váró veszély megsejtésére. A főhős kiszolgáltatottságának mértékét Kertész az elbeszélés megszervezésének módjával is hangsúlyozza, amennyiben a regény első felében naplószerű távlatot alkalmaz. Vagyis az elbeszélő azt a látszatot kelti, hogy az eseményeket akkor vagy közel akkor jegyezte le, amikor azok történtek. Az elbeszélés nem teremt lényeges távolságot az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő között, a szükségképpen utóidejű elbeszélés jelenidejűséget színlel, a főhős-elbeszélő nem rendelkezik az utólagos tudás rendező-átszerkesztő elveivel, az elvárás és a tapasztalat közötti szakadék utólagos áthidalásának képességével. Ezzel áll összefüggésben a „regény egyik lényeges tulajdonsága, hogy noha mindent egyetlen nézőpontból láttat, az elbeszélő egyáltalán nincs eszményítve, az olvasó mintegy mögé lát” (Szegedy-Maszák 2003, 129). A regénybeli „színlelt” jelen idő használata mintegy kikapcsolja az utólagos tudás távlatát: a főhős a maga esendő megtévesztettségében és kiszolgáltatottságában avatódik be Auschwitz soha nem tapasztalt világába. Az olvasó ily módon egy ironikus hatás lehetőségét magában hordozó kettős távlatot nyer: egyszerre láthatja az üldöztetés mechanizmusát színről színre, és érvényesítheti az utólagos ismereteit. Ez a naplószerű távlat egyébként összehasonlítható Albert Camus Közönyének és Mészöly Miklós Saulusának elbeszéléstechnikai megoldásaival. Camus esetében Meursault sorsalakulásának esetlegességei és az igazságszolgáltatás által utóbb létrehozott értelem-egész önkényessége közötti feszültség megmutatásának szolgálatában áll a naplószerű távlat, Mészölynél pedig az önazonosság alakulásának folyamatossághiányát viszi színre. A Sorstalanságnak a Saulusszal való rokonságát még inkább erősíti, hogy az elbeszélt történetnek mindkét esetben olyan „előzetesség-struktúrája” van, amely szükségképpen megkettőzi az olvasó távlatát.

Az elbeszélői pozíció jelenidejűségét mutatja a könyv nyitómondata: „Ma nem mentem iskolába”, valamint az elbeszélő időbeli távlatára és állapotára utaló számos más jelzés az első két fejezetben: „Kissé álmos voltam ma reggel”; „Most végre már csakugyan hazafelé tartottunk. Egy nagy bérházban lakunk, a tér közelében, ahol villamosmegálló is van”; „Már két hónapja, hogy apámat elbúcsúztattuk (…) a zsidókról is hoztak azóta újabb törvényeket. Két hét óta magam is dolgozni tartozom.” A harmadik fejezet, amelyben Gyurit egy rendőr leszállítja a Csepelre tartó autóbuszról, s utóbb a téglagyári gyűjtőtáborból Auschwitzba deportálják, így kezdődik: „Másnap egy kissé furcsa esetem volt. Reggel jókor keltem, s mint rendesen, elindultam a munkába. Meleg nap ígérkezett, s az autóbusz ma is tömve volt utasokkal.” A történet elbeszélése tehát a korábbi naplószerű távlat jegyében indul, és az utasok összegyűjtésének, majd terelésének pillanatképeit is efféle nézőszögből láthatjuk, s maga az összegző zárlat is fenntartja az esemény felidézésének színlelt jelenidejűségét, s megerősíti az ebből fakadó értelmezhetetlenségét: „Azt se tudtam, merre is forduljak hamarjában, s csak arra emlékszem, hogy mindeközben nevethetnékem volt kissé, egyrészt a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, mintha valami esztelen színjátéknak csöppentem volna váratlanul a közepébe, melyben nem egész pontosan ismerem a szerepemet, másrészt meg egy futó gondolattól is, ami éppen hogy átsuhant a képzeletemen: s ez mostohaanyám arca volt, amikor ráeszmél majd, hogy ma este már bizony hiába számít rám a vacsorával” (65–66).

A naplószerű távlatnak a deportálást követő események elbeszélésében fenntartott szerepe azt eredményezi, hogy az elbeszélt én és az elbeszélő én közötti viszony kilép a valószerűség értelmezési teréből, s a naplószerűség mint narratív eljárás hangsúlyozottan fiktív tényezővé válik (Molnár 1996, 66). A főhős-elbeszélő továbbra is tartózkodik a személyes, értékelő kommentároktól, viszont gondosan jelöli azoknak az információknak az eredetét, amelyek „segítenek eligazodnia” egy ismeretlen világban. A narratív illetékesség jelölése („nem tudatták”, „mindössze annyit tettek közzé”, „amint ezt mindenkinek elmagyarázták”, „ezekről beszélték is”, „számosan vallották”) mutatja, hogy Gyurinak az eljövendővel kapcsolatos elvárásai a közvélekedésen alapulnak, s mivel az emberek előzetes tapasztalataik alapján képtelenek elgondolni azt, ami vár rájuk, a főhős osztozik helyzetükben: ő sem képes észlelni a veszélyt. Ez magyarázza, hogy a németországi munkától „az ittenitől értelmesebb” és kedvére valóbb „életmódot remél”, s hogy a Birkenauba érkezéskor még jó ideig eltart, amíg ráeszmél, hogy maga is végveszélyben élő rab. Az itteni tapasztalatokkal (pontosabban a jelen megtapasztalhatatlanságával) szoros összefüggésben van a megtévesztés: a lényegében megsemmisítésre szánt deportáltakkal űzött kegyetlen játék, fokozatokban történő megaláztatásuk, megfélemlítésük s ugyanakkor a végsőkig való hitegetésük. Gyurira erősen hatnak a rámpa környékén tapasztaltak: az imponáló katonás rend, a németek csinos ruházata éppúgy, mint az ápolt virágágyások. Még előbb azonban az auschwitzi napfelkelte látványa babonázza meg: „A hajnal odakint hűvös és jóillatú volt; a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögülünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam. Szép és egészében érdekes volt. Odahaza ilyenkor még aludni szoktam” (86). Az elbeszélő-főhős Auschwitzot nem az utólagos tudás távlatából írja le, hanem éppen ennek a kétségkívül gyermekien naiv látószögnek a kiaknázásával. A jelenet ironikus hatása az előzetes és utólagos tudás feszültségéből ered: a napfelkelte gyönyörű látványa a főhős számára az „új kezdet” kifejeződése lehet, az olvasóban viszont a természet nem emberi léptékű, „közönyös” alakulását tudatosítja. Gyuri, ahogy a többi elhurcolt, nem tudja, hogy hova került. A rámpán a transzportot fogadó kommandósokról azt hiszi, hogy „fegyencek”, s a környezetében észlelt tárgyak mibenlétét és funkcióját is csak fokozatosan fedezi fel. Egyrészt a látvány aprólékos leírása és az utólagos értelemadás korrekciós mechanizmusa szerint, másrészt a közvélekedés megszólaltatása révén: „Gyárkémény volt, mindjárt látszott, s így értesültek az emberek is az elöljárónktól, mégpedig bőrgyáré, mint sokan már ezt is régen tudták. Csakugyan, eszembe is jutott, ha némely régi vasárnapon apámmal az újpesti futballmérkőzésre mentünk, a villamos ott is egy bőrgyár mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor. (…) Igazság szerint – derült ki lassacskán, s nem pontosan követhettem, mi úton-módon – ez a kémény itt szemközt nem is bőrgyár valójában, hanem »krematórium«, azaz hamvasztókemence kéménye – ahogy a szó értelméről felvilágosítottak” (121). A tárgy hasonlóságon alapuló azonosítását itt egy újabb információ teszi lehetetlenné: a szó használatának ismeretlensége okozza a szó idegenségét (ezért is marad idézőjelben). Az elvárás és a bekövetkezés között oly nagy a távolság, hogy az Auschwitzot nagyrészt üzemben tartó mechanizmust, a megtévesztést Köves Gyuri egy helyen a tréfához, a diákcsínyhez hasonlítja. Egy olyan nyelvi eseményhez, amely során a dolgok jelentése hirtelen változik meg: „Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek, mindazok, akik autóra kérezkedtek, akik továbbá öregség vagy egyéb ok miatt az orvos előtt alkalmatlannak bizonyultak, valamint az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek már látható a jele – amint mondták. (…) Mindez nem egyszerre, inkább apránként jutott értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal megtoldva. Közben – hallom – végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget, meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem” (124–125).

A Sorstalanság elbeszélője a regény második felében a valószerűség, a valós téridő-szerkesztés rovására a múlt és jelen idejű elbeszélést váltogatja, az utólagosság távlatát viszont csak csekély mértékben engedi érvényesülni. Az egyik legfontosabb hatástényezővé válik, hogy a regény egy korábbi önazonosság emlékét éppúgy megvonja a főhősétől, ahogy a jövő ismeretének lehetőségét is, s ez a moralizáló szemlélet gyöngüléséhez vezet. Ezt erősíti a példázatos szerkezet megbontása a diskurzív praktikák (a Gyuri megnyilatkozásait nagyrészt meghatározó idézett közvélekedések) színrevitele által. A Sorstalanság felforgatja és leleplezi a múltat érintő értelem- összefüggéseket, és egy szörnyű mechanizmust éppen (nyelvi) mozgásában, alakulásában kísérel meg tetten érni és megértetni.

Az Auschwitzban eltöltött négy nap után, a Buchenwaldba vezető első vonatút leírásakor a korábbi, jövőorientált távlatot jórészt felváltja az auschwitzi tapasztalatokhoz viszonyító elbeszélőmód. A zeitzi fogság, a teljes testi leépülés folyamatának megjelenítésekor egyre uralkodóbbá válik a múltba fordulás és a saját test változásaira fordított figyelem. A narratív sémák helyett mindinkább az álló- és pillanatképek szerepe nő meg, a leírásokban a halmozás és az ismétlődő mondatszerkezetek a cselekvéssorok automatizmusát, az idő mozdulatlanságának képzetét keltik (Kovács 2002, 71–72). A Buchenwaldba való visszaszállítás újra olyan fejleményeket hoz, melyek az Auschwitzba érkezéshez hasonlóan nem következnek az előzményekből. Gyuri halálos betegen kerül a buchenwaldi Revierbe, gondolatban arra készül, hogy elpusztítják, de váratlanul új helyzet áll elő: az ottani személyzet gondoskodásának köszönhetően esélyt kap arra, hogy túlélje a tábort. Felvetődik benne, hogy csodaszerű megmenekülése megint csak nem más, mint a szokásos megtévesztés, állandó félelme és gyanakvása közepette nem tudja mire vélni a történteket, nem érti azt sem, hogyan lehetséges, hogy valaki önszántából, minden érdek nélkül némi élelmiszerrel segíti őt. Akárcsak az elhurcoltatásé, a felszabadulás érzete sem egyszerre válik nyilvánvalóvá Köves Gyuri számára. Ahogy az előbbire, úgy az utóbbira is felkészületlen. A tábor „megbízhatóvá” vált mechanikus rendjét érzi kizökkenni, amikor az elkéső (vagy el is maradó) levesosztást fájlalja.

A hazatérés történetét elmondó utolsó fejezet szakít a színlelt jelen idejű elbeszélőmóddal, s „szabályos” múlt idejű formában meséli el az eseményeket. Gyuri már itthon, Budapesten a villamoson találkozik egy újságíróval. A vele folytatott beszélgetés nyilvánvalóvá teszi, hogy a történtek közvetíthetetlenek, a visszatérők és az itthon maradottak között áthidalhatatlan a különbség. Gyuri számára megkérdőjelezhetetlen Auschwitz egyedisége, ugyanakkor azt is belátja, hogy ez csak annak az árán tartható fenn, ha semmihez sem hasonlítja, vagyis ha nem beszél róla. Amikor az újságíró arra biztatja, hogy mégis számoljon be az „élményeiről”, a „lágerek pokláról”, Gyuri elhárítja a tárgyról való szólásnak a felkínált hasonlat által megszabott feltételeit: „(…) melyre én azt jegyeztem meg, hogy erről meg egyáltalán semmit sem mondhatok, mivel a pokolt nem ismerem, és még csak elképzelni sem tudnám. De ő kijelentette, ez csak afféle hasonlat (…) azt feleltem, (…) hogy az én részemről mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem” (276).

Hasonló történik akkor is, amikor a házbéli, régi ismerősökkel, Fleischmann és Steiner bácsival találkozik a főhős. Ahogyan az Auschwitzcal kapcsolatba hozott pokol-allegóriát elutasította, úgy dühíti most fel az öregek által elmondott történet, amely a vészkorszak eseményeit az áldozat nézőpontjából jeleníti meg. Az értetlenség kölcsönösségét jelzi, hogy ez az elbeszélés éppolyan érthetetlen Gyuri számára, mint az ő múlthoz való viszonyulása az öregek szemében. Az értelemadó hasonlítás lehetőségét a főhős éppúgy elhárítja, mint az olyan történetmondásét, amely az áldozatlét és az ésszerűtlenség jegyében igyekszik értelmezni az eseményeket. Köves Gyuri számára elfogadhatatlan a történet értelmének lezárása, ami egyet jelentene a felejtéssel: „Nem az én sorsom volt, de én éltem végig – és sehogy se értettem, hogy is nem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda-, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt netalántán” (288).

Köves Gyuri „beavatása, »nevelődése« átlépés a kívülálló helyzetéből az érintett helyzetébe, s ezáltal a megértésben rejlő iróniát juttatja kifejezésre: a főszereplő egyszerre megfigyelő s megfigyelt” (Szegedy-Maszák 2003, 132). A főhős korábbi önazonosságának átalakulása nem egyszerre, hanem fokozatonként történik meg az elhurcoltatás és a koncentrációs táborba való megérkezése során: „sokáig együtt tréfálkozik társaival, s az Auschwitzba érkezés pillanatában is élesen szembeállítja a már ott lévő, rabruhás »fegyenceket«, magukkal, akiket továbbra is szabad emberekként értékel” (Molnár 1996, 65). Később a rablét kényszerközösségébe vegyülten továbbra is kérdéses marad Köves Gyuri hovatartozása, a zsidósághoz és a magyarsághoz való viszonya. Atyai barátja, a róla önzetlenül gondoskodó Citrom Bandi, a pesti vagány, akitől „csupa szükséges tudományt” sajátít el „a rabélet területén”, s akinek a Zeitz-béli túlélést köszönheti, a maga egyszerű módján a zsidó azonosságot elhagyó asszimilációt képviseli. Munkaszolgálatra kötelezik, onnan koncentrációs táborba kerül, de nem adja fel hitét, hogy a múlt és a jövő között nem szakadt meg az idő, hogy korábbi és leendő élete folytonossá tehető, hogy visszatérhet a békeidőbeli Budapestre. A mindinkább elesett fiút fegyelmezett, férfias tartásra és a régi emlékek megőrzésére biztatja. A munkaszolgálat büntetőszázadából hazafias dalt hoz magával, amit Gyurinak is megtanít, miközben a kiskamasz aggályaitól igyekszik eltekinteni. A túlélés érdekében nem hajlandó tudomást venni a magyarok közül való kitaszítottságáról, vagyis egyszerre sugallja az emlékezést és a felejtést: „(…) valamint ennek a költeménynek a szavai énrám se tévesztették el a hatásukat, természetesen – épp csupán a csendőrt juttatták valahogy eszembe, még a vonatban egykor, amidőn a magyar voltunkra emlékeztetett: végtére is őket is [mármint a munkaszolgálatos magyar zsidókat – Sz. P.] a haza büntette meg, szigorúan nézve. Ezt egyszer meg is említettem neki. Nem is talált ellenkező érvet, de mintha kicsikét zavartnak, mondhatnám bosszúsnak látszott volna. Másnap aztán valami alkalommal, nagy elmerülten, ismét fütyülni, dünnyögni, majd énekelni kezdte, mintha mire sem emlékezne” (157). Citrom Bandival szemben Gyuri az otthoni meghurcoltatás eleven emlékét magában hordozva nem tud a magyar identitás megtartó erejébe kapaszkodni, de idegenek maradnak számára a szintén Magyarországról elhurcolt jiddis ajkú, folyton kereskedő, csereberélő, vallásos „finnek” is, akik kétségbe vonják a zsidósághoz való tartozását.

A regénynek az a jelenete, amikor a láger rabjainak végig kell nézniük szökevény társaik kivégzését, újra felveti ezt a kérdést, s összekapcsolható az első fejezetnek azzal a szakaszával, amikor a nagybácsi közös imára invitálja Gyurit. A Sorstalanság elbeszélésalakítására oly jellemző módon, a főhős nem a kivégzés közvetlen látványával szembesül, hanem a zsidó rabok morajával, amit előbb csak mormolásként, dallamtöredékként, az elcsigázott testek „előre-hátra hintázó” mozdulataiként érzékel, s csak utóbb fogja föl, hogy a zsidó gyászimát, a kaddist hallja. Gyuri észreveszi a rabbit, aki a téglagyári tartózkodás óta újra és újra felbukkan előtte, s akit mindig is kitüntetett figyelemmel követ: „(…) s mégis, meg kellett valahogy értenem azt az érzést, amiben a rabbi arca szinte feloldódni látszott, s aminek erejétől még orrcimpája is oly furcsán remegett. Mintha csak most volna itt az a rég várt perc, az a bizonyos győzelmes perc, amelynek eljöveteléről, emlékszem, még a téglagyárban szólott. S csakugyan, most először fogott engem is el, nem tudom, miért, bizonyos hiányérzés, sőt némelyes irigység, most először sajnálkoztam kicsit, hogy nem tudok magam is – pár mondatot legalább – a zsidók nyelvén imádkozni” (180–181). Ezt a jelenetet a hatodik fejezetben idézi fel az elbeszélő, éppen egy olyan összefüggésben, hogy miképpen volt lehetséges a koncentrációs táborból a képzeletbeli menekvés. A múltra való emlékezésen túl az elbeszélő e jelenetben a valóságos szökés reménytelenségét mutatja be, de azt is sugallja, hogy a közösségi ima mégiscsak a szabadulás ígéretét jelentheti. Ezt azonban ellenpontozza a rabbi korábbi jóslata és a jelenbéli helyzet közötti feszültség, valamint az, hogy Gyuri közvetlenül a jelenet felidézése után a fiziológiai szükségletek elsődlegességét és felülkerekedését hangsúlyozza („De sem makacsság, sem imádság és semmiféle menekülés sem szabadíthatott meg egy dologtól: az éhségtől. […] Egy lyukká, valami űrré változtam át, s minden igyekezetem, minden törekvésem ennek a feneketlen, ennek az egyre követelőző űrnek a megszüntetésére, eltömésére, elhallgattatására irányult”), s egy olyan folyamatot mutat be, amelyben a túlélés elemi vágyához, a test szükségleteihez és megállíthatatlan leépüléséhez képest minden más másodlagosnak és fellengzősnek bizonyul: a zsidók imája éppúgy, ahogy Citrom Bandinak a visszatérésbe vetett rendíthetetlen hite is.

A buchenwaldi Revierben a nyelvi és a sorsbéli azonosság viszonylagossága, az identitások kereszteződése és közölhetetlensége, a kényszerközösség ellentmondásossága válik szembetűnővé. Gyuri érzékeli, hogy ezúttal nem zsidóságában, hanem sajátos módon, magyarságában éri hátrányos megkülönböztetés, de a magyarságból való kitaszítottságát máshogy nem, csak a „gyilkosok nyelvén” (Paul Celan) tudná közvetíteni: „Még előbb tudakolták, kicsoda-micsoda vagyok. Mondtam: »Ungar«, s hallottam, amint nagy hamar széltében-hosszában híre ment: vengerszki, vengrija, mágyárszki, mátyár, ongroá, és számos különféle más módon is még. Egyikük még azt is mondta: – Khenyir! –, azaz »kenyér«, s a mód, ahogy nevetett hozzá, melyet egész kórus követett nyomban, semmi kétséget sem hagyhatott bennem, hogy ismeri már, mégpedig igen alaposan, a fajtám. Kellemetlen volt, és szerettem volna valamiképp az értésükre adni: tévedés, hisz a magyarok meg engem nem tartanak maguk közé valónak, hogy nagyjában-egészében én is csak osztozhatom a róluk való nézetükben, s hogy igen furcsa, mi több, méltánytalan dolognak is találom főként, hogy itt meg épp őmiattuk nézzenek rám görbe szemmel – de hát eszembe jutott az ostoba akadály, hogy ezt bizony csak magyarul tudnám nékik elmondani, vagy legföljebb még németül esetleg, ami még ennél is rosszabb viszont, magam is azt találtam” (218–219). Az önazonosság alakulásának vizsgálatánál valószínűleg nem érdektelen annak felidézése, hogy Köves Gyuritól a regényben egyetlenegyszer sem „halljuk” kimondani saját nevét, azt mindig csak idézetként „halljuk vissza”. A regény első lapján például az apa és volt felesége közötti telefonbeszélgetésből („De apám a tudtára adta: »Gyurkát ma nem áll módomban átengedni hozzád…«”), utóbb munkára kötelezésekor: „Hivatalos papíroson értesítettek: »állandó munkahelyre nyert beosztást.« A címzés »Köves György kisegítő előképzős ifjúnak« szólított, s így mindjárt láttam, a leventék keze van az ügyben.” Harmadszor, miután már csak nagy nehézségek árán tudja emlékezetébe idézni, a Pfleger írja fel a nevét: „Kewischtjerd”, így, buchenwaldi lágerátírásban, KZ-nyelven. Gyurit a tábor felszabadulásakor meglepi, hogy létezik „magyar lágerbizottság”, s visszatérése előtt is láthatóan csak felszínesen érintik Miklós bácsinak a hazatéréssel kapcsolatos lelkesítő tervei: meghallgatja szavait az „otthoni levegőről” és az „új haza csinálásáról”, de a baloldali mozgalmi daloknak is inkább a pattogó ritmusa és a német civileket elriasztó hatása tetszik neki. Budapesten aztán, a házbeliekkel beszélgetve, lényegében a „sorstalanság” esetlegességével azonosítja a „zsidó” szó értelmét: „Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy »zsidó«: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb, csak… (…) adott helyzetek vannak és bennük levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig” (288).

Kertész későbbi önértelmezéseiből is kiolvasható, hogy Auschwitz közvetítésének legfőbb feltételét nem a hiteles ábrázolás kimunkálásában látta, hanem inkább egy nyelvhasználati forma megtalálásában (Kertész 1992, 16). Egy olyan nyelvre valórátalálásban tehát, amely közvetítheti Auschwitzot mint folyamatot, amely képes lehet egy – az előzményekből végső soron levezethetetlen – fokozatok által bekövetkező esemény megjelenítésére. Az esemény váratlansága, (elő- és utóidejű) megtapasztalhatóságának korlátozottsága mellett Auschwitz színrevitelének legfőbb dilemmája, hogy lehetséges-e egyediségét ábrázolni. Lehet-e egyáltalán bármit is közvetíteni hasonlítás nélkül?

A Sorstalanság azt mutatja, hogy az egyediség csakis valamilyen viszonylatban nyerhet értelmet, vagyis a hasonlítás művelete kiküszöbölhetetlen. A regény ironikus hangoltsága részben éppen abból fakad, hogy az európai irodalom egyik legfontosabb műfaji hagyományát, a nevelődésregényt idézi föl az európai kultúra megszakadásának ábrázolására. Aligha kétséges, hogy a Sorstalanság a Wilhelm Meister nyomdokaiban jár, amennyiben a hős sorsának alakulása itt is valamiféle fejlődési út formáját ölti, amely a gyermeki értetlenségtől a felnőtt kijózanodásáig vezet. A fejlődésregénynek ez a változata a világot és az életet mint tapasztalatok gyűjteményét, mint iskolát ábrázolja. A nevelődésregény mintáit a Sorstalanság követni látszik, azzal a lényeges – és nem minden ironikus hangoltság nélküli – különbséggel, hogy Köves Gyuri a koncentrációs tábor világához szocializálódik, felnőtt személyiséggé válásának folyamata során lényegében e világ rendjét sajátítja el, ezzel kerül sajátos „összhangba”. S mindez egy tanulási-alkalmazkodási folyamat során történik meg. A fiatal főhős Auschwitzba érkezéséig a korábbi világtapasztalat ismeretrendszeréhez viszonyítja a bekövetkezéseket, Buchenwaldot és Zeitzot azonban már Auschwitzhoz méri, s ezért sem érti, hogy miért is segítenek neki a Buchenwaldba való visszaszállítása után. A tanulás és az alkalmazkodás nevelődésregényi képlete azért kap ironikus felhangot, mert Kövesnek a regényben nem az európai kultúra átörökített humánismereteit kell elsajátítania, hanem Auschwitz világát, a korábbi világtapasztalattal való gyökeres szakítás, a kulturális törés ismeretrendszerét, a korábbi erkölcsi megfontolásokat hatályon kívül helyező gyilkolás normalitását és a túlélés stratégiáit. Amikor Gyurinak az Auschwitzban töltött első napon eszébe jut az otthoni gimnáziumi évnyitó ünnepségen elmondott igazgatói beszéd, a következőképpen gondolkodik: „Záradékul, emlékszem, az ókor egy bölcsére hivatkozott: »non scolae sed vitae discimus« – »nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk« – idézte szavát. Akkor hát viszont, ez volt a nézetem, mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna eszerint tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna, nyíltan, becsületesen, értelmesen. Csakhogy az iskolában erről, négy esztendő alatt, még csak egyetlen szót se hallottam. De persze elismertem, feszélyező volna, no meg nem is tartozik hozzá a műveltséghez, beláttam” (127).

A Sorstalanságban a nevelődésregény felidézése – az elbeszélt tárgy és a megidézett beszédrend össze-nem-illése folytán nemegyszer humoros hatást is kifejt. A Bildungsroman hagyományos időbeli rendjét Kertész fenntartja ugyan – persze az Iskola a határonhoz fogható módon a külső időt a regény nagy részében alárendelve a belső időnek –, de az okozatiság és a célelvűség rendjét átértelmezi. Az utóbbit azáltal, hogy a sors „kiteljesedését” Auschwitz tapasztalatának megélésével hozza összefüggésbe. Az okozatiságnak mint az egyik alapvető prózaolvasási alakzatnak az oldása pedig abból fakad, hogy a nevelődésregény folyamatos elbeszéléssémáját alkalmazza egy olyan eseménysor elmondására, amely éppen hogy megnöveli, sőt áthidalhatatlannak mutatja az elvárás és a bekövetkezés közötti távolságot. A Bildungsromanként való olvasás lehetőségét az ironizált célelvűségen és a fellazított okozatiságon túl rombolja az elbeszélésszervezés egyéb módja is. A Sorstalanság visszatekintő szemléletű, önéletrajzi és nevelődésregény, amely az emlékezés, az emlék közvetíthetőségének kérdését állítja a középpontba, akárcsak Kertész szinte valamennyi műve (Nyomkereső, Detektívtörténet, A kudarc, Kaddis a meg nem született gyermekért). Ugyanakkor nemcsak a megtörténtség és az emlékezet, hanem az emlékező énnek saját egykori emlékezetéhez való viszonyát is ábrázolja, s ezáltal megmutatja az emlékező önazonosságának változékonyságát. Az ötödik fejezet elején, az Auschwitzba érkezés pillanataira emlékezve az elbeszélő előbb felidézi egykori meglepődöttségét, majd visszaemlékszik egy még korábbi, otthoni eseményre. A három időszeletben – jelenbeli emlékezés, auschwitzi emlékkép, otthoni emlék – megmutatkozik egymástól eltérő identitása: „Nincs is új rab tán, úgy vélem, aki ezen a helyzeten eleinte még ne csodálkozna kissé: így azon az udvaron, ahová a fürdőből végezetül is megérkeztünk, a fiúkkal először még soká nézegettük, csodáltuk meg forgattuk egymást. (…) Egy valamit azonban igen megbántam itt. Még otthon egyszer találomra levettem a polcról, emlékszem, egy eldugottabb s ki tudná, mióta olvasatlanul ott porosodó könyvet. Egy rab volt az írója, s azután magam se olvastam végig, mert nem nagyon tudtam a gondolatát követni (…) végül mert cseppet sem érdekelt, no meg, igazat szólva, némelyest viszolyogtatott is a rabok élete: ilyenképp a szükség idejére tanulatlan maradtam. Az egészből azt jegyeztem csak meg, hogy a rab, ennek a könyvnek az írója, állítása szerint jobban emlékezett a fogsága első, tehát a tőle már távolabbi, mint a későbbi, vagyis az írás idején már elvégre közelebb eső napjaira. Ezt akkor eléggé kétségesnek, némiképp amolyan tódításnak is tartottam egy kissé. Hanem hát, azt hiszem, mégiscsak az igazat írhatta: az első napra emlékszem ugyanis magam is a legpontosabban, csakugyan, ha meggondolom, pontosabban, mint a rákövetkezőkre” (113–114). Az emlékező önazonosságának időbeli elbizonytalanodását, saját emlékező énjének időbeli feltételezettségét jól mutatja az idézet: például az emlékezés „eredendő” igeidejének, az elbeszélő múltnak a jelennel való váltakozása is folyamatos távlatváltást jelöl, nem beszélve a belső időnek alárendelődő külső idő szerkesztési elvéről, ami – a „közbeiktatott műfajokkal” (nevelődésregény, útirajz) összjátékban – fokozottan jelzi az emlékezés konstruktív (szükségképpen fiktív és mediális) természetét. Az elbeszélő én és az elbeszélt én viszonyrendszerének elbizonytalanodása azzal hozható összefüggésbe, hogy az Auschwitzot és Buchenwaldot megjárt személyiség a meg-megszakadó okozatisággal, folyamatossághiánnyal, törésekkel egymás mellé helyezett téridőkben darabolódik fel, az emlékezésben újra és újra idegenként látja viszont önmagát, az elveszett (vagy „hasznavehetetlen” korábbi) identitások jószerével összefüggés nélküli soraként. Az Auschwitzba kerülés leértékeli a korábbi én ismeretrendszerét, a hazatérés után pedig az ott tapasztaltak idegenítik el a főhőst az itthoni világtól. A fenti idézet jelentősége azért is nagy, mert Köves Gyuri az elhurcoltatása idején csak igen ritkán emlékszik vissza a korábbi emlékeire (szemben például a Zeitzban atyai barátjává váló Citrom Bandival, akinek éltető erőt biztosít a „pesti fények” felidézése, vagyis az élet folytonosságának és folytathatóságának illuzórikus hite), s az itteni jelenetben a könyv olvasásának egykori (elmaradt) élménye is negatív értékítélet alá esik, egyrészt mert utóbb igaznak bizonyult az időérzékeléssel kapcsolatos, korábban elvetett megállapítása, másrészt, mert a főhős nem olvasta végig, s „ilyenképp a szükség idejére tanulatlan maradt”. (Az Auschwitzra való „felkészítés” elmaradása, a korábbi, ily módon „hasznavehetetlen” kulturális ismeretek elsajátításának feleslegességére vonatkozó utalás, mint a Bildung hagyományát érintő, keserűen ironikus értékítélet, Kertész több más művében is visszatér.)

Köves Gyuri a regény végén elutasítja azt az ajánlatot, hogy a vele történteket a pokolbéli „alászállással” azonosítsa. A Sorstalanság főhőse nem tud és nem akar elsietetten nevet adni annak, ami történt, de még hallgatásának körülírásában is szükségképpen rá kell hagyatkoznia az európai kulturális hagyomány képzetkincsére. Arra a tradícióra, amely neveltjét nem készíthette fel az üldöztetés keserveire, s utóbb is kétséges magyarázatokkal szolgál a történtekre – így megszólaltatása a szó és esemény, az elvárás és tapasztalat, a kultúra és a történelem drámai hasadását is jelzi.

A Sorstalanság a nevelődésregény hagyományához kapcsolódik, s azt magasztosságot nem ismerő, fanyarul ironikus hangvételével újítja meg. A holokausztot tárgyaló művekkel összehasonlítva, egyedisége abban áll, hogy a műfaji és hangnemi összetettség kimunkálása révén az események egykori s utólagos megítélése közötti feszültség érzékeltetésével a történelmi trauma megértésének korlátaira emlékeztet. A narratív-diskurzív alakításmódnak ezek a tényezői lényegi szakítást jelentenek a korábbi holokausztirodalom egynémely bevett eljárásával. Beszédes a különbség például Kertész Imre regénye és a Magyarországon a hatvanas évek közepétől közismertnek mondható Jorge Semprun A nagy utazás című műve között. A magyar szerző könyve aggályosnak mutatja Auschwitz ábrázolását, s lezárhatatlannak az arról való beszédet, Semprun elbeszélő-főhőse viszont alapvetően magabiztosnak mutatkozik mind a szemtanú-funkció lehetőségét, mind a történtek morális-ideológiai megítélhetőségét tekintve. Gérard a jelent és a múltat visszatekintő szemlélettel, a már megtapasztalt jövő tudatosságával tárja elénk. Számottevő a különbség, hiszen a francia regény főhőse tudatos ellenálló, aki szenvedése ellenére a történelem fősodrában érezheti magát, Köves Gyuri viszont a sors szabad választásától maradéktalanul megfosztott gyermek, aki az események alakulásában csak önkényességet és esetlegességet tapasztal.

Ha az 1974-ben megjelent, s némi visszhangot is kiváltó magyar holokausztregényhez, Ember Mária Hajtűkanyarjához hasonlítjuk a Sorstalanságot, akkor megint csak az utólagosság távlatának alkalmazásában láthatjuk a legfontosabb különbséget. A Hajtűkanyarban a történeti események folyamatossága, a magyarországi vészkorszak politikai-szociológiai kontextualizálása kap hangsúlyt. Kertész regényében viszont inkább a megérthetetlenség esztétikai közvetítésével szembesülünk. Ember Mária valóban a magyar történelem egy fejezetét írja, amikor a magyar közigazgatásnak a magyar zsidóság megalázásában, kifosztásában és deportálásában játszott szerepét tárja föl, amikor egy vidéki magyar zsidó közösség elhurcolásának „irodalmi” történetét összekapcsolja valós dokumentumok árulkodó adataival. A két regény az eltérő hatásmechanizmusok ellenére is kölcsönösen egymás kontextusává tehető, amennyiben számos jelenetet lehet a másik regény esztétikai tükrében olvasni. Ezek közé tartozik a gyűjtőtáborbéli meghurcoltatás, a csendőrök viselkedése, a személyes tárgyaktól való megfosztatás, a zsidó tanács szerepe és a bevagonírozás körüli hasonló lélektani mechanizmusok, a csendőr, illetve a katona viselkedése a magyar határon. A Hajtűkanyar egyik szereplője is szóba hozza a történtek fokozatosságának jelentőségét, de az elbeszélő megalkotása és a dokumentumidézetek montázsa mégis inkább az utólagosság távlatának ad meghatározó szerepet.

Kertész műve – a beszédes különbségeken túl – inkább hasonlít Tadeusz Borowski írásaihoz. A szintén Auschwitz-túlélő lengyel író Kővilág című elbeszéléskötetében a rövidebb epikai forma adta kereteket kihasználva a tábori lét egy-egy „pillanatképét” igyekszik megörökíteni, mégpedig egy lengyel szemtanú, vagyis a „túlélésért cselekvő vétlen bűnösök” távlatából. A negyvenes évek végén írt elbeszélések nem kis megrökönyödést keltettek, mert eszményítés nélkül törekedtek bemutatni a német megszállás időszakát. Borowski az emberi lealacsonyodás történetét úgy ábrázolja, mint valamifajta helyzeti adottságot, amit az antifasiszta-humanista ideológia igazából meghamisít. A lengyel szerző mindezt úgy éri el, hogy elbeszélő-főhőse nem egy táboron túli, „külső” morális távlat értékelő pozíciójából beszél a lágerbeli eseményekről, hanem egy belső viszonyítási rendhez idomulva, mintegy Auschwitz „belső nyelvét” megszólaltatva. A mégis meglévő lényeges különbség talán abban áll, hogy míg Borowski elbeszélője az egykori szemtanú pozíciójával azonosul, addig Kertész éppen hogy elidegeníti elbeszélőjét saját krónikás szerepétől. Ugyanakkor a Sorstalanságban a nevelődésregény műfaji értelmezője és az idézettségeffektus kiterjedt szerepe megnöveli a fokozatosság és a megtévesztettség szerepét, felerősíti az ironikus hatásfunkciót. Köves Gyuri nem tudhatja „realisztikusan” ábrázolni Auschwitzot, mert nincsen hozzá távlata és nyelve, egy „tanulási folyamat” részeseként jelenik meg, aki „felkészületlensége” miatt képtelen rá, hogy folytonosságot teremtsen elvárás és tapasztalat, múlt, jelen és jövendő között. Auschwitz idejét az jellemzi, hogy az események nem következnek az előzményekből, ezért az egykori nézőpontnak a valószerűség rovására való fiktív felidézése a múlttal való újbóli szembenézést szolgálja. Azt lehet mondani, hogy a Sorstalanság az egykorú tapasztalat és az utólagos emlékezet folytonosságának hiányával szembesít, amikor mesteri módon lassítja le az elsődleges és a másodlagos tapasztalat közötti átmenet idejét. Itt csak utalhatok Jauss és Koselleck azon írásaira, melyekben a német gondolkodók az előre beláthatatlan történelem eseménykarakterét, valamint az emlékezet másodlagos intézményesítésének folyamatait taglalták. Közismert, hogy Jauss az eseményt Gadamer nyomán mindig csak annak utólagosságában, következményei felől látta hozzáférhetőnek, s ezt a jellegzetességet összekapcsolta a nyelv létesítő erejével (Jauss 1999, 190–191). Koselleck az emlékezet diszkontinuitását tárgyalva szólt azokról a lehetséges magatartásformákról, amelyek a szükségképpen közvetíthetetlen és töredékes elsődleges tapasztalatoknak a nyilvános emlékezeti formákba való „átvezetésekor” keletkeznek (Koselleck 1999, 5–6). E tekintetben nagy jelentősége van annak, hogy Köves Gyuri elsődleges tapasztalatai, az utólagosság távlatának fiktív „kiszorítása” miatt fokozottan, csakis a múltbéli tudás alapján értelmeződnek, a táborból való hazatérés után pedig elfogadhatatlannak tűnik számára az – amúgy elkerülhetetlen – utólagos értelemadás.

Gondoljunk akár az Auschwitzba érkezésre, akár a hazatérésre, a regény éppen az emlékezet által áthatott, így jelenétől, közvetlenségétől megfosztott észlelés, valamint az emlékezés és az emlék közötti távolság, vagyis a saját múlttól és a saját jelenléttől való idegenség tapasztalatát közvetíti. A történelmi esemény megragadhatóságának nehézsége annak nyelvi előfeltételezettségével hozható összefüggésbe, s éppen ez a nyitott értelmezhetetlenség az, ami – a Sorstalanság szerint – Auschwitz irodalmi emléke.

Hivatkozások

Jauss, Hans Robert (1999) „Das Verstehen von Geschichte und seine Grenzen”, in Probleme des Verstehens, Stuttgart: Reclam, 188–210.

Kertész Imre (1975) Sorstalanság, Budapest: Szépirodalmi.

Kertész Imre (1992) Gályanapló, Budapest: Holnap.

Koselleck Reinhart (1999) „Az emlékezet diszkontinuitása”, Schein Gábor (ford.), 2000, 11 (11): 3–8.

Kovács Béla Lóránt (2002) „Az időbeliség tapasztalatának módosulásai Kertész Imre Sorstalanság című regényében”,in Scheibner Tamás–Szűcs Zoltán Gábor (szerk.) Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Kertész Imréről, Budapest: L’Harmattan, 67–75.

Molnár Gábor Tamás (1996) „Fikcióalkotás és történelemszemlélet. Kertész Imre: Sorstalanság”, Alföld 47 (8): 57–71.

Szegedy-Maszák Mihály (2003) „A kívülálló és az érintett: a megértés iróniája”, in A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet, Budapest: Akadémiai, 125–132.