Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

57. fejezet -

57. fejezet -

A száműzetés prózairodalmáról a 20. század második felében

„Pozitív szerepet csak úgy tölthetünk be, ha tudatosítjuk magunkban saját értékeinket, és nem úgy tekintjük magunkat, mint a magyarországi magyar kultúra sajnálatos módon kirekesztett és pusztulásra ítélt függvényét. Az összmagyar kultúra egyenjogú része csak akkor lehetünk, ha nemcsak kapunk, hanem adunk is, ha ez a kultúra nemcsak minket formál, hanem mi is arra törekszünk, hogy formáljuk, korrigáljuk azt a magyar kultúrát, amelynek akarva is és akaratlanul is részesei vagyunk” (Kibédi Varga 1991, 351). Kibédi Varga Áron a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1975-ben megrendezett, Nyugati magyar irodalom címet viselő, fogalomtisztázásra, történeti áttekintésre és programadásra egyaránt törekvő konferenciájának bevezető előadásában annak a kérdésnek a súlyát érzékeltette, hogy a hazájuktól távol élők által művelt irodalom miként jeleníthető meg a magyar nyelvű szellemi hagyományok teljességének összefüggéseiben. Olyan törekvésnek adott hangot, amelynek akkor elsősorban politikai akadályai voltak. Az 1947 és 1990 közötti időszakban Magyarországon a szocialista kultúrairányítás a nyugati emigráció irodalmát (miközben létrejöttét kikényszerítette) pontosan annak lehetőségétől fosztotta meg, hogy hazai visszhangok is alakíthassanak rajta, illetve hogy maga is hatást gyakoroljon az anyaország kultúrájára.

Az újabb kori magyar történelem akár emigrációs kiáramlások sorozataként is felfogható. Az 1711, 1849, 1919, 1944–1945, 1947 és 1956 utáni egyéni, csoportos vagy tömeges kivándorlási hullámok a maguk politikatörténeti relevanciáján túl a távollét ideje alatt kifejtett szellemi teljesítmény révén is jellemezhetőek. Mikes Kelemen levelei, Horváth Mihály és Szalay László egyes történeti munkái, Eötvös József állambölcselete, Bartók Béla, Márai Sándor vagy Lukács György életművének egy része száműzetésben született. A 20. század jellemezhető a menekült-életforma létrejöttével, jóllehet az elvándorlás a nyugati kultúra alapszerkezetéhez tartozik. Az önkéntes vagy kényszerű száműzetés világirodalmi vonatkozásaiba belegondolva, még a leghevenyészettebb lista is tekintélyes: Ovidius, Dante, Rousseau, Mickiewicz, Victor Hugo, Henry James, Joyce, Thomas Mann, Brecht, Gombrowicz, Nabokov és Rushdie egyaránt szóba hozható. A hazájukat időlegesen vagy végleg elhagyó alkotók indítékai nem egyformák. A 19–20. század fordulójának párizsi vagy müncheni magyar képzőművészei nem száműzöttek voltak, hanem (akárcsak Ady vagy Illyés párizsi tartózkodásai, Kassák európai csavargásai, a közelmúlt Berlinben időző magyar írói Garaczi Lászlótól Kukorelly Endréig) a reformáció korának peregrinációs hagyományát folytatták, amelynek 19. századi változatait többek között a két Kisfaludy, Széchenyi István, Bölöni Farkas Sándor vagy Erdélyi János utazásaiban találjuk meg. A külföldi tartózkodásból (katonáskodás, utazás, tanulás) merített tapasztalat, ismeret és inspiráció hatása a magyar művelődésre aligha túlbecsülhető. Alapvető különbség van viszont a kivándorlás önkéntessége (még ha az a hazától történt politikai vagy kulturális elidegenedettségből fakad is), illetve a távozás politikai kényszerűsége között. Márai vagy Faludy György a két háború közt az előbbi, míg 1948-tól, illetve 1956-tól kezdve az utóbbi értelemben élt külföldön. A motivációk ugyanakkor nem maradnak állandóak: az 1947 után távozott szociográfus Kovács Imre 1978-ban New Yorkban úgy ítélte, az akkori Magyarországról nem vándorolna ki, de nem is térne vissza oda (Bokor 1982, 294).

Az indítékok különbségei mellett egyéb kritériumok is szerepet játszanak abban, hogy a száműzetés irodalmáról szólva nagyon bizonytalan körvonalak rajzolhatóak meg. Az esztétikai mérce esetlegességét sokan hangsúlyozták, nevezetesen azt, hogy az emigráció irodalmi fórumain számos dilettáns jutott publikálási lehetőséghez. Akik ezt Magyarországról kifogásolták, könnyen lehet, hogy félreértették a nem irányított irodalom mibenlétét, vagy nem voltak tapasztalataik a kultúra szabad működéséről. Volt viszont némi naivitás az emigráció legtekintélyesebb irodalmárának abban a megjegyzésében is, miszerint „a selejtezés az olvasó dolga, nem a hatóságé” (Cs. Szabó 1965, 449). Mikor, hol és milyen nyelven írott műveket kell a száműzetés irodalmába sorolnunk? Egyaránt idetartoznak-e az ötvenhatos menekültek és az 1960–1970-es évek azon alkotói, akiket mintegy „felkértek” a kivándorlásra, mint Konrád György vagy a Lukács-tanítványok? Szóba hozható-e a nyugati magyar költők között az 1970-es években hol disszidáló, hol hazatérő Oravecz Imre, vagy Erdély Miklós, aki ugyan Budapesten élt, de elsősorban párizsi emigránsok nyújtottak számára publikálási lehetőséget? Létezett belső emigráció is, amelynek tagjai esetenként több közösséget érezhettek a külhoniakkal (például Hamvas Béla vagy Weöres Sándor Határ Győzővel), mint az itthon maradottakkal, de akár Kertész Imre vagy Nádas Péter életútja is jellemezhető valamiféle belső emigrációval. Másfelől viszont a száműzetés nem feltétlenül járt együtt az emigráció irodalmi életébe való bekapcsolódással: Márai elhárította a szereplést a nyugati magyar elbeszélők, illetve esszéírók műveiből az 1980-as években Bernben kiadott két antológiában. Az 1957-től Angliában élő Határ Győző e fórumoktól ugyan nem zárkózott el, de minden alkalmat megragadott, hogy az emigráns író képzetét „mások agyrémének” nevezze.

Ha a diaszpórában élőktől származó magyar nyelvű szövegeket vesszük, nem számolunk Arthur Koestler, George Mikes, Agota Kristof, Christine Arnothy vagy akár Claire Kenneth életművével. Az anyanyelv nem egyértelmű kritérium. A lengyel, a cseh vagy az orosz emigráció tagjai közül sokan a befogadó kultúra nyelvén írtak. A magyarok közül ez kevesebbekre áll, viszont jó néhányuk műveiből készültek fordítások, Zilahy Lajosnak Spanyolországban volt életműkiadása, Határtól a Pepito és Pepita vagy az Éjszaka minden megnő hamarabb jelent meg francia fordításban, mint magyarul. Arra is találhatunk példát, hogy valaki irodalom- vagy nyelvtudományi munkát legalább részben új lakóhelye, szépirodalmat pedig anyanyelvén írt. Ilyen szerző többek között András Sándor, Gömöri György, Karátson Endre, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám. Az 1930-as években Franciaországba emigráló s a befogadó kultúrában sem visszhangtalan francia nyelvű regényeket író Dormándi Lászlóval (és saját korábbi gyakorlatával) szemben Márai utóbb reménytelennek érezhette az alkotói beilleszkedést egy nem anyanyelvi közegbe: „Mint egy nyelvleckére, úgy készülnek a világra. Mikor már nincsen ékezetük, nincs anyanyelvük sem, s ezért össze-vissza beszélnek és olvasnak, mindenféle nyelven” (San Gennaro vére).

A nyugati magyar irodalom földrajzi szórtsága nem tette lehetővé, hogy az emigráció irodalmi élete olyasféle regionalitás alapján szerveződjék meg, mint a trianoni határokon kívül élő magyarok irodalmai. Az összetartozás érzete nem hiányzott a száműzetésben élőkből sem, gondot fordítottak a kulturális önazonosítás intézményes formáinak létrehozására, de számos vonatkozásban (például a hivatásos olvasók arányát tekintve) hátrányokat is el kellett szenvedniük az anyaországi vagy a kisebbségi irodalmakhoz képest: esetükben kevésbé beszélhetünk egymás mellett élő kánonok összjátékáról, mint egyes erős értelmezők személyes rangsorairól. Az emigráció alkotói ugyanakkor abban a tekintetben bizonyosan előnyösebb helyzetben voltak az anyaországiakhoz képest, hogy szélesebb körben nyílt lehetőségük a világirodalmi tájékozódásra, nagy kultúrák közegében alakíthattak ki mértéket. A cenzúra hiánya az alkotás szabadságában részeltethette őket, hátrányukra vált viszont az anyanyelvi közeg elveszítése, a hivatásszerűen űzött írói mesterség lehetetlensége (Görömbei 1993, 759). Az irodalom közösségi szerveződésének hiányaira nézve sokaknál visszatérő megfigyelés, hogy irodalmi életről „a szó igazi értelmében, emigrációs viszonyok között nemigen lehet beszélni” (Borbándi 1989, I: 264). A legjelentősebb folyóiratok, illetve könyvkiadók, nevezetesen a párizsi Irodalmi Újság és Magyar Műhely, a müncheni Új Látóhatár, a római Katolikus Szemle, a chicagói Szivárvány, a washingtoni Arkánum, illetve a müncheni Aurora, a washingtoni Occidental Press vagy a New York-i Püski Corvin teremtettek kohéziót egy alapvetően diffúz közegben, amelynek elemei között csak korlátozottan állhatott fönt rendszeres kapcsolat. Az elszigeteltségben társaságok (mint a Hollandiai Mikes Kelemen Kör, a londoni Szepsi Csombor Márton Kör, a párizsi Magyar Műhely Munkaközösség, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem vagy az amerikai Itt-Ott köre) illetve személyes kapcsolatok révén létesülhetett „alakuló közízlés” (Kabdebó 1979, 136). Ez viszont nem mindig bizonyulhatott elegendőnek ahhoz, hogy a diaszpóra értelmezői közösségek olyan szövedékeként működhessék, amelyik képes ellátni a kanonizálás, az archiválás, a közvetítés feladatait. Az állami ellenőrzés hiánya tág konszenzust és rugalmas értékrendet eredményezett, a függetlenség viszont magárahagyottsággal is járt. Akik fontosnak érezték „az irodalomnak a hatalomtól független értékrendjét”, azok is számoltak vele, hogy ezzel nem csupán az ellenőrzésről, de a gondoskodásról is lemondanak (Peéry 1972, 562). A külső támogatás hiánya nem pusztán az anyaországi olvasóktól és kritikusoktól való elszakítottságban jelentkezett. Az emigráció irodalma a Nyugaton élő magyarok körében sem tudhatott a magáénak számottevő közönséget. Anyagi nehézségek kiadványaik, folyóirataik sorsát is meghatározták, többük művei szerzői kiadásban jelentek meg.

Akik távozásuk után egy már megkezdett, jóllehet ellenséges fogadtatású (mint Határ Győző), illetve elismert vagy kifejezetten sikeres irodalmi pályát kíséreltek meg folytatni (mint többek közt Cs. Szabó László, Körmendi Ferenc, Szabó Zoltán, Nyírő József, Wass Albert, Zilahy Lajos), gyökeresen más helyzetben voltak, mint azok, akik külföldön fogtak írásba (többek közt Ferdinandy György, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor vagy Sárközi Mátyás). Utóbbiakat az 1947-től Londonban élő esszéíró, Cs. Szabó László 1957 januárjában így jellemezte: „Ezer író Nyugatra tart, mondogatom magamnak, amióta a menekülés folyik. Ezer író s mind húszesztendős” (Cs. Szabó 1957, 1). A fiatalabb korosztályokhoz tartozó menekültek annyiban léphettek túl a beolvadásnak vagy a zárványosodásnak a korábban emigráltak számára nyíló alternatíváján, amennyiben – mint Gyergyai Albert írta 1969-ben Karátson első kötete kapcsán – kevésbé kötődtek „földrajzi vagy történelmi elhatározottsághoz” (Gyergyai 1969, 326). Ebben az is közrejátszhatott, hogy egy részük kiváló nyugati egyetemeken kapott ösztöndíjat, később állást. Érdeklődésükben a politikai küldetéstudat helyére a befogadó kultúra vizsgálata került. A „messianizmusról a kutatásra áttérő” (Cs. Szabó 1958, 70) fiatal ötvenhatosokra a szintén emigrációban élő vallástörténésznek, Kerényi Károlynak azon elgondolása is hathatott, amely a kettős kötődés (kétnyelvűség) olyan, sem az asszimiláció, sem a hazavágyás kizárólagosságával nem leírható közvetítő formáinak létrejöttét látta kívánatosnak, amelyekhez a hagyományőrzés mellett a befogadó kultúrában való érvényesülés is hozzátartozik (Hanák 1977, 7). A korábban, illetve más életszakaszban távozottak esetében viszont az egyes életművek további alakulására ugyan hatással lehetett az emigráció, legtöbbjüknél mégis legalább annyira észrevételezhető folytonosság, mint fordulat. Márainak a saját kultúra eltűnéséről és az identitás megalapozhatatlanságáról a San Gennaro vére (1958) lapjain adott értelmezését nem az emigráció motiválhatta (Kulcsár Szabó 1996, 228–229). A Féltékenyek otthontalanságra vonatkozó szemlélete már az 1937-es kiadásban is megfigyelhető, a száműzetésben írott naplójegyzetek jó néhány meglátása pedig már a Sértődöttekben (1947) is szerepet kapott (Szegedy-Maszák 1989, 11–12, 15). Cs. Szabó nem volt egyedül sorstársai között abban a tekintetben, hogy önértelmezése nagymértékben valamiféle virtuális magyarországi perspektívához kötődött. Az Erősebb a halálnál című novellájában a londoni Öreg Barát kultikus alakja Budapestről nézve egy halott emlékeként, egy Angliába látogató magyar nő nézőpontjából pedig bölcselkedő kísértetként jelenik meg: „A holtak (…) még hónapokig öntudatuknál maradnak s kétségbeesetten magukról beszélnek” (Cs. Szabó 1982, 22). A második világháború után Németországban, majd 1952-től Amerikában élő, erdélyi születésű Wass Albert pályáján az Ember az országút szélén (1950) értelmezhető a kívülállásból adódó visszatekintő számvetésként, amikor viszont a Tizenhárom almafa (1952) vagy az Elvásik a veres csillag (1965) góbé-anekdotákkal jeleníti meg a már a Farkasverem (1934) által is tematizált történelmi-etnikai konfliktusokat, akkor a bejáratott epikai hagyomány fölújítása kevéssé magyarázható az emigráció szellemi hatásaival.

A hazájuktól távol élő alkotók megnevezéshez számos ideologikus megfontolás tapadt, a definiálási próbálkozások parttalansága gyakran vezetett aporetikus vagy tautologikus megfogalmazásokhoz. Bujdosó, száműzött, földönfutó, emigráns, disszidens: a megnevezés meghatározta a megszólítás módját, ahogy annak értelmezésével is összefüggött, hogy a megjelölés tárgya mit és miért hagyott maga mögött. A Kádár-korszak vége felé az „emigráció irodalmából” „nyugati magyar irodalom” lett, vagyis a politikai minősítést idehaza is eufemisztikusan lokalizáló jelzőre cserélték. Abban, hogy a szembenállásból különállás vagy mellérendeltség váljék, eltérő szándékok vezették Aczél György kultúrpolitikáját és a diaszpóra tagjait. Az 1960-as években Magyarországon elenyésző számban jelenhetett meg Nyugaton élő magyar íróról szóló beszámoló. Tevékenységüket a hidegháború jegyében jellemezték, ellenséget, az amerikai hírszerzés ügynökeit látták bennük, illetve az emigráció irodalmának közeli elmúlását jósolták – esetenként olyan szerzők, akik maguk is Nyugatról tértek haza (Kelemen 1958; Lődi 1961; Vámos 1963). Ez a beállítás jellemzi az 1960-as évek derekán megjelent Magyar Irodalmi Lexikon lapjain Faludyról, Ignotus Pálról vagy Kovács Imréről adott pályaképeket is. A szocialista kultúrpolitika reprezentánsai különösen azokat emlegették indulattal, akik 1956-os távozásuk előtt a rendszer híveinek mutatkoztak, mint Aczél Tamás, Enczi Endre és Méray Tibor. A gyér számú rokonszenvező megnyilatkozások viszont arra törekedtek, hogy a dolog politikai élét tompítva hívják föl a figyelmet a kulturális szétszóródás jelentőségére (Gyergyai 1961). A diaszpóra szellemi életének és a politikai emigrációnak az elkülönítéséből indult ki egy cikkében Hegedűs Géza is, viszont a kölcsönös elismerést (a hazai publikáció lehetőségét is lebegtetve) elsősorban azokra nézve szorgalmazta, akik nem a kommunizmus, hanem a nácizmus elől hagyták el az országot (Hegedűs 1965). Cs. Szabó erre adott válaszában hivatalosan sugalmazott politikai üzenetként értette Hegedűs cikkét, kikötve, hogy párbeszédnek vagy vitának „csak egyenrangú felek közt van hitele a körülállók fülében” (Cs. Szabó 1965, 450). A Nyugaton élők okkal feltételezhettek tudatos megkülönböztetést, hiszen az ekkortájt cenzori hivatalként működő Kiadói Főigazgatóság a „kapitalista országokban élő magyar származású írókra” nézve pontosan a Hegedűs cikkében megszellőztetett stratégiát érvényesítette: a hivatal a második világháború előtt távozottak kiadásának engedélyezésére mutatott hajlandóságot, míg az 1947-esek jó részére és az ’56-osokra nézve egy jelentés azt állapíthatta meg, hogy „kiadóink egyetlen ilyen szerzővel nem kötöttek szerződést disszidálása óta” (Tóth–Veres 1992, 373). A nyugati magyar költészetről szólva Vas István 1969-ben a Népszabadságba írott cikkei, a prózaírók esetében pedig Gyergyai Albert szintén 1969-es, Márairól, Dormándiról és Karátsonról szóló tanulmánya úttörő jelentőségűnek tekinthető (Vas 1969; Gyergyai 1969). Az első átfogó, irodalomtörténeti igényű megközelítés Béládi Miklós nevéhez fűződik az 1970-es évek elejéről, kialakítva azokat a szemléleti kereteket, amelyek a rendszerváltásig meghatározták a nyugati magyar irodalom itthoni tárgyalásmódját (Béládi 1973).

Az 1950–1960-as évekre jellemző teljes körű kitiltás után az 1960–1970-es évek fordulójától az emigránsok szelektív támogatása, hazahívása a szocialista rendszer politikai-kulturális önigazolását szolgálta. Ahogy a magyarországi szellemi életben, úgy a Nyugaton élőkkel való (gyakran informális) kapcsolatkeresés során is, az ellenőrzés szubtilisebb formái vették át a közvetlen politikai nyomásgyakorlás helyét. Ennek felismerése, illetve az erre adott eltérő reakciók alapvető hatással voltak a menekültek és intézményeik közti viszonyra is. A müncheni Látóhatár jórészt az emigráció szerepének eltérő megítéléséből fakadóan már 1958-ban kettészakadt. A feszültség oka részben egyes ötvenhatosok helyfoglalása volt a már régebben kint élők írószervezeteiben. A Látóhatár szerkesztői közül Vámos Imre és Horváth Béla a maguk kiadványát annak bizonygatására használták föl, hogy az emigrációs szervezetek az amerikai propagandát szolgálják, s amellett érveltek, hogy az Egyesült Államokban nem érvényesülnek a szabadságjogok. A lap utolsó kint szerkesztett számait (melyekbe jórészt csak a két szerkesztő írt) már idehaza nyomták, s szerkesztői végül 1962-ben hazatértek Magyarországra. Ezután itthon megjelentetett folyóiratukat a hazai kultúrpolitika az irányított dialógus fórumának szánta, de ez a törekvés nem talált visszhangra. A Münchenben 1958-tól egészen 1989-ig Új Látóhatárként megjelenő folyóirat szerkesztése főként Borbándi Gyula és Molnár József nevéhez fűződik. Az 1960-ben indult Magyar Műhely volt az első száműzetésben létrejött folyóirat, amelynek létét a hazai hivatalos irodalmi élet is tudomásul vette.

Az első alkalommal 1970-ben Debrecenben megrendezett Anyanyelvi Konferencia, amelyen részt vehettek az emigráció egyes képviselői is, szintén azzal a tapasztalattal szolgált, hogy a szülőfölddel csak a magyarországi politika játékszabályai alapján kezdeményezhető kapcsolatfelvétel. A Hollandiai Mikes Kelemen Kör által szervezett, 1959 óta máig megtartott Tanulmányi Napokra 1967-tól kezdve érkeztek Magyarországról is előadók, jóllehet kezdetben nem azok, akiket hívtak, hanem akiket küldtek – többek között Berend T. Iván, Ránki György és Szabolcsi Miklós. Cs. Szabó ezért hárította el a megjelenést: „Számomra ál-dialógus olyan dialógus, amelyen a résztvevők egyik felének jelenlétét és szerepét Szabolcsi Miklós ottléte biztosítja. Őt én semmilyen minőségben nem ismerem el partnernek” – írta 1967 júliusában Németh Sándornak, a Mikes elnökének (Gaál 2001, 228). Németh később azért kényszerült távozni a kör éléről, mert több nyitottságot javasolt a szocialista Magyarország felé, mint amit a tagság kívánatosnak látott. A Mikes rendezvényeire később meghívottak útlevelét a külügyminisztérium követségi ellenőr jelenlétéhez kötötte. Ez valószínűleg több problémát jelenthetett a kintieknek, mint az itthonról érkezőknek, akik, mint Mészöly Miklós, már hozzászokhattak a megfigyelőkhöz. A meginduló kapcsolatfelvételt visszarendeződések nehezítették, 1972-ben visszavonták Weöres kiutazási engedélyét, 1974 és 1979 között egyáltalán nem érkezhetett Magyarországról előadó.

Az emigránsok között tehát voltak, akik vállalhatónak érezték a kompromisszumokat, míg mások nem. Ezek a különbségek A nyugati magyar irodalom 1945 után című, 1986-ban Budapesten megjelent, Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László által írott összefoglalás (Béládi–Pomogáts–Rónay 1986) nyugati visszhangjában is megmutatkoztak. Nem véletlenül, hiszen a kötet (ahogy az Akadémiai Irodalomtörténet 1982-ben megjelent A határon túli magyar irodalom címet viselő kötetének a Nyugaton élőkre vonatkozó fejezete is) elsősorban a hivatalos Magyarország bírálatától tartózkodó alkotókat jellemezte „józan helyzetfelméréssel”. A szerzők emellett alapvetően az emigrációs léthelyzet leképezését kérték számon, ez volt a legfőbb, esetenként az egyetlen értelmezési szempontjuk. Szinte bármelyik tárgyalt szerzőhöz társíthatták volna a következő megállapítást: „Azok a legjobb és legjellemzőbb írásai, amelyekben az egzisztenciális szorongattatás élményéhez hozzáadja az emigrációs életforma talajtalan, nosztalgikus és fájdalmas életérzésének jellemző tartalmait” (205). A vonatkozó művek magyarországi kiadása híján A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötet olyasvalaminek a közvetítésére vállalkozott, aminek a hozzáférhetőségén önmagában igen kevéssé javíthatott. Noha a Nyugaton megjelent hasonló kiadványok után Magyarországon is kiadtak 1981-ben egy líra- (Vándorének), 1987-ben pedig egy prózaantológiát (Két dióhéj), a nyugati magyar irodalom körül az 1980-as években mégis olyan kommunikációs helyzet jött létre, amelyben a meginduló beszéd bizonytalansága nem kis részben abból adódott, hogy tárgya kézzelfoghatatlan maradt. Az elzártság tapasztalata ezért is bizonyulhatott kölcsönösnek: „a kirekesztett irodalomból én is ki voltam rekesztve” (Domokos 1990, 54).

A nyugati magyar irodalom önképe és annak (rokonszenvező) magyarországi értelmezései sok tekintetben egyaránt az újraalkotás képzetéből indultak ki. Béládinak az a meglátása, hogy az 1970-es évekre a diaszpórában már egy saját intézményekkel, csoportokkal, irányzatokkal rendelkező, önálló irodalmi szisztéma jött létre, amelynek megvan a saját története (Béládi 1973), egybecsengett azzal, ahogy a nyugati magyar irodalom egyes elmélyültebb önleírásai látták vagy látni kívánták saját magukat. A nyugati magyar irodalom 1945 utáni történetét taglaló kötet az 1947-tel megszakadt polgári fejlődés folyamatosságának fenntartását érzékeltette a diaszpórában, valamint az 1956 utáni magyarországi irodalom alakulástörténetével is keresett analóg jelenségeket (például a neoavantgárd esetében), emellett elsősorban mégis olyan entitásnak tekintette tárgyát, amely ugyanazon lépcsőfokokat járja végig, mint általában a nemzeti irodalomfejlődés genetikus narratívái. A szerzőhármas olyan kultúra (nevezetesen az anyaországi) képviseletében vizsgálódott, amely szemükben ezeket a fejlődési lépéseket (különösen az irodalminak a nem irodalmitól való elválasztását illetően) már megtette. A belső, esztétikai és világképi különbségek felismerése mellett ugyanis a történeti összefoglaló abban az irányban értelmezte a diaszpóra alkotóit, hogy minél többet kimutasson abból a műfaji, irányzati, poétikai eszközkészletből, amelyet a kötet szerzői a nemzeti irodalom „normál paradigmája” teljes fegyvertárának tekintettek. A magyar nyelvű irodalom innen nézve megkettőződött: a magyarországi irodalomtörténet-írás saját múltját látta, saját eredetét élte újra az emigráció irodalmában. A nemzeti irodalom fejlődési sémái ugyanakkor olyan analogikus erővel bírtak, hogy szervező elvei, reminiszcenciái az emigráció önképét még akkor is meghatározták, mikor egyes képviselői éppen az önállóság mellett érveltek. Elég arra utalni, hogy a nyugati magyar lírikus helyzetét úgy jellemezték, hogy az „már-már ismét Csokonai korában él” (Cs. Szabó 1976, 32), míg Czigány Lórántnak Cs. Szabóról szóló 1980-as esszéje A mi Kazinczynk címet viselte (Czigány 1991), Borbándi Gyulát pedig „az emigráció Osvát Ernőjeként” is emlegették (Simon 1992, 73). Az 1989-es debreceni Irodalmi Napokon viszont Pomogáts Béla megfordította a viszonyítás irányát, mondván, az emigráció olyan szellemi életet hozott létre, amely mint „tagolt, mégis szerves rendszer van kialakulóban a magyarországi kulturális életben is” (Pomogáts 1990, 42). A rendszerváltás idején tehát az emigráció immár itthonról nézve sem egy történetileg meghaladott fejlődésfokozat anakronisztikus képviselőjének bizonyult, hanem a művi irányítástól mentes szöveg-, vélemény- és jelentésforgalmazás olyan rendszerének, amelynek a meghonosítása éppen az anyaországi szellemi életre nézve bizonyult elsőrendű feladatnak.

A talajtalanság érzékeltetésére irányuló elvárással szemben ekkor a reintegráció szólama vált jellemzővé, támaszkodva a magyar kultúra helyreállni látszó egységének képzetére. Mégsem sikerült elkerülni, hogy a száműzetés irodalmáról való beszéd ne újra és újra a kiszakadtság kontextusának felállításával, illetve a hazatérés vagy visszafogadás megtörténtének latolgatásával kezdődjék. A saját és az idegen viszonyának ugyanakkor immár azzal az értelmezésével is számolni kell, amely a távol élők helyzetére vonatkozóan azt veti föl, hogy „egyáltalán lehetséges állapot-e az otthonosság”(Csordás 1997, 20). Szilágyi Zsófia Ferdinandyról szóló monográfiája is hasonlóan járt el, amikor a „gyökértelenség” tapasztalatát nem a „haza elhagyásával” hozta összefüggésbe. Nem pusztán arra mutatott rá, hogy a Puerto Ricóban élő író novelláiban az elbeszélő nosztalgiájának egyre inkább Franciaország a tárgya, hanem arra is, hogy a „hazatérés” képzete alkalmatlan irodalmi szövegek értelmezésére, mivel Ferdinandy novelláinak narrátorai „folyamatosan több helyszínen és időben” vannak egyszerre jelen (Szilágyi 2002, 123, 136). Károlyi Csaba is eltekintett a domesztikáció gesztusaitól, amikor a Párizsban élő Karátson Endre prózájának vonatkoztatási keretét a francia irodalomban jelölte meg (Károlyi 2001). A kiszakadás megjelenítése és a visszatalálás lehetősége vagy lehetetlensége mentén szerveződött szemlélet átellenes párja tehát azt sugallja, hogy a száműzetésben született művek java (például a történetmondás metaforizációjával vagy az elbeszélés reflektálttá tételével) pontosan a „szülőföld elhagyásának mitizált, melankolikus, nosztalgikus, vallomásos megragadhatóságát” igyekszik „leleplezni” (Szilágyi 2002, 45). A nyugati magyar irodalom 1945 után című kötetre is jellemző elégia helyett az iróniát preferáló szemlélet a „leleplező” művek előtérbe helyezésével maga is e másik recepciós beállítódást igyekszik „leleplezni”.

A második világháborút követően távozottak számára kezdetben a képviselet kérdése számított kulcsfontosságúnak. A politikai emigráció az 1944-től katonai megszállás alá került ország független politikai reprezentációját kívánta ellátni. Ennek a kulturális megfelelője pedig abban jelentkezett, hogy a menekültek némelyike saját tevékenységét a „magyar szellem” ideiglenes helyettesítéseként értelmezte. A hazai hivatalosság bírálata mellett az idegen megszállás alatt lévő anyaország, a „rabnemzet” irodalmi tevékenységét, pontosabban annak felfüggesztett művészi és polgári szabadságát igyekeztek pótolni: „otthon fizikai megsemmisítésre ítélték a magyar irodalom legnagyobb részét. (…) A kinn élő magyarság hivatása, hogy a megszakadt irodalmi élet fonalát újra fölvegye és kitöltse az űrt, mely otthon a kommunista hatalomátvétel s az eljövendő felszabadulás között ezen a téren tátongani fog” (Csicsery-Rónay 2001, 18). Ebből a felfogásból az otthoni és az idegen képzetének fölcserélődése is következett: mivel az „idegen zsarnokság” a nemzet „tudatalattijába száműzte” az ország hagyományos nyugati orientációját, ezért az emigráció révén a magyarság mintegy „kihelyezte öntudatát a szabad világba” (Csicsery-Rónay 2001, 20 – kiemelés H. S.). Hasonló felfogásra utalt az 1957-től Londonban, majd 1962-től Párizsban megjelenő Irodalmi Újság 1957. május 15-i, még Bécsben kiadott első száma beköszöntő cikkének címe is: A száműzött nemzet írói. A magyarországi magyar szellemi élet időleges szünetelésére, a magyar irodalom javának-egészének a száműzetésére vonatkozó képzetek mentén a magyarországi írók erkölcsi megbélyegzése tehát ekkortájt azzal a meggyőződéssel is összefüggött, hogy az emigráció irodalma immár egyet jelent a magyar irodalommal (Tóth L. 1955, 13, 37). Paradox párhuzam, hogy az 1970-es években Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Vajda Mihály kiutasítását hasonló módon kommentálhatták. A Bécsben élő filozófiatörténész, Hanák Tibor érvelése szerint azzal, hogy az 1947-es és 1956-os emigrációs hullámokhoz elvezető politika ideológiai alapját szolgáltató gondolkodásmód egyes képviselői maguk is száműzetésbe kényszerültek, „a magyarországi marxista filozófia – ami belőle valóban filozófia – az nincs többé Magyarországon” (Hanák 1979, 43–44). A „megszakított folytonosságnak” alapvetően az emigrációban kialakult képzete vált alaptételévé annak az 1990 után Magyarországon készült irodalomtörténeti áttekintésnek is, amely az 1948 és 1960 közötti szakaszt úgy tekintette, mint amely a magyar szellemi hagyományokat tekintve semmiből nem következett és semmi nem is következett belőle, hozzátéve ugyanakkor, hogy Márai egyes műveinek kivételével az 1950-es években az emigrációban is alig születtek maradandó irodalmi teljesítmények, Cs. Szabó esszéinek, Fejtő Ferenc, Kovács Imre vagy Szabó Zoltán politikai írásainak hatóköre pedig nem léphetett túl a diaszpórán (Kulcsár Szabó 1993, 39).

A forradalom leverése után a közeli hazatérésnek az 1950-es évek első felében még eleven reménye elillant, a száműzetéssel való együttélés kényszerű adottsággá vált. Az 1956-os menekülteknek már ebben a helyzetben kellett értékelniük lehetőségeiket. Az idegenség érzete a befogadó és a maguk mögött hagyott környezet összefüggésében egyaránt jelentkezhetett. Az anyaországgal való párbeszédet egyszerre tekinthették követelményként, felismert vagy fel nem ismert szükségszerűségként, elutasított lehetőségként, érdemként vagy kárhoztatandó magatartásként. Az ellentmondásosság a diaszpóra szellemi életének hipotetikus egészén belül is érvényesült, s az egyes emigrációs hullámok közt is létrehozott feszültséget, amelyben nemzedéki különbségek, de az 1945 vagy 1956 előtti magyarországi tevékenység megítélése is szerepet játszott (Borbándi 1993). A szerepértelmezések, önleírások közti differenciák olyan alkalmakkor jelentkeztek, mint az Új Látóhatár vitái az egyes emigrációs „évjáratok” közti viszonyról, a „kétlakiságról”, a nemzeti önismeret kérdéséről (1967), az anyaországgal folytatható párbeszédről (1969–1970), illetve az Irodalmi Újság vitái rákosizmus és kádárizmus viszonyáról, a forradalom, valamint a magyarországi politikai és gazdasági folyamatok megítéléséről (Rainer 1994). A Magyar Műhely egy 1966-os szerkesztőségi közleménye amellett foglalt állást, hogy az egyetemes magyar szellemi életnek a nyugati nem lehet a helyettesítője. A kulturális és politikai ellenbeszéd gyakorlatához képest a diaszpóra körében provokatívnak számíthatott az a kijelentésük, hogy „a magyar szellemi élet otthona – Magyarország. Ennek, a máshová szakadtak a legnagyobb erőfeszítések árán, a legkedvezőbb helyzetben is csak parányi részét képezhetik” (Márton–Nagy–Papp 1966, 1–2). Ez ugyanis nem teljesen vágott egybe még azzal a szintén nem kevés vitát kiváltó felfogással sem, miszerint a magyar irodalom több központtal rendelkezik, jóllehet ezek közül Budapest a legfontosabb (Borbándi 1969). Az anyaország kultúrpolitikájához való viszony kérdése 1990 után az egykori vitapartnerek számára is más megvilágításba került. Borbándi később úgy látta, hogy még ha a Magyar Műhely „némely gesztusai nem találkoztak is az emigráns irodalmi közvélemény osztatlan helyeslésével”, az „eredmény azonban igazolni látszott a folyóirat taktikai lépéseit” (Borbándi 1996, 303–304).

A viták közül az egyik legjellemzőbb (mert ideológiai elfogultságok és poétikai nézetek egyaránt szerepet játszottak benne) Kovács Imrének András Sándor Hazatérés című, az Új Látóhatár novellapályázatán első díjat nyert, a lap 1967. november–decemberi számában megjelent írása ellen intézett támadását (Kovács 1968, 255–262) követően bontakozott ki. A reagálások száma és hevessége arra mutat, hogy András Sándor írása azzal, hogy „áthágta a konvencionális emigrációs magyarság összes alapszabályait” (Vitéz 1968, 372), felszínre hozott és megnevezhetővé tett számos politikai és esztétikai nézetkülönbséget, már meglévő feszültségek kifejezésére adott alkalmat. A vita kritikatörténeti jelentőségét utóbb az átfogó nemzedék- és szemléletváltásban jelölték meg (Szakolczay 1989, 175). A Magyarországról menekült, amerikai egyetemistává lett, majd öngyilkosságot elkövető fiatalembert szerepeltető novella kapcsán az 1960-as évek nyugati ifjúsági mozgalmai, az Egyesült Államok külpolitikája, a beatirodalom hatása és a magyar irodalom hagyományaihoz való viszonya egyaránt szóba került. Kovács Imre fenyegetve látta a szellemi örökség száműzetésbeli ápolására vonatkozó közmegegyezést. Mások szemében a főhős öngyilkossága az emigrációs életforma kiúttalanságát sugallta, s ezzel a hivatalos Magyarország elképzeléséhez hasonló képet adott a nyugati magyarokról (Makkai 1968, 360). Fonák módon abban a tekintetben, hogy a Hazatérés megítélésekor az „erkölcstelenség” bélyegét, illetve a „nyugat-majmoló avantgardizmus” minősítését is szóba hozták (Flórián 1968), a vita konzervatívabb résztvevői leginkább az ekkor uralkodó hazai szemlélethez kapcsolódtak. Kovács Imre egy platformra kerülhetett magyarországi irodalmárokkal: arra nézve, hogy egy „pozitív hős” „tipizálását” kérte számon, a szocialista realizmus elvárásaival is könnyen találhatni kapcsolódásokat (Gömöri 1968), s hite Amerika „nagyságában és hivatásában” szintén egybecsenghetett a másik nagyhatalomról itthon gondoltakkal.

Míg az 1950-es években az anyaország kultúrájának helyettesítése vagy a „szabad magyarság közéletének” megteremtése, addig az 1970-es évekre az önfenntartás kérdése került előtérbe. Számot vetve azzal, hogy „helyzetük immár nem átmeneti létforma: be kell rendelkezniök erre”, akadt, aki azt érezte kívánatosnak, hogy anyagi és szellemi erőforrásaikat a diszpóra magyar kulturális életének fenntartására összpontosítsák (Peéry 1972, 561). Mások szemében viszont Magyarország szellemi életének jótékony befolyásolása számított a legfőbb célkitűzésnek. A különbözőség tudatából és az anyaország irodalmával való egység iránti vágyból, a „függetlenség és lépéstartás” (Szabó Zoltán) kettős követelményéből egyaránt táplálkozó, „szellemi vérátömlesztésként” (Cs. Szabó 1976, 14–15) felfogott értékkorrekció elve arra irányult, amit az anyaországban torzulásnak, a politika, a közerkölcs és a közízlés korlátainak éreztek (Kibédi Varga 1991, 350). Az itthoni publikálás lehetősége ezért is számított idővel elsőrendű kérdésnek, s akinek az 1980-as évektől lehetősége nyílott rá, többnyire élt is ezzel, akár a cenzúrát is elfogadva: „hasznos, hogy minket inkább a hazaiak olvassanak és nem – fordításokban – angolok, amerikaiak, franciák, németek vagy svédek” (Cs. Szabó 1976, 29).

A korrekció elvégzésére, jóllehet mást és mást értettek rajta, azért érezhették felhatalmazottnak magukat, mert önképük szerint olyan irodalmat műveltek, amely politikai és esztétikai értelemben egyaránt autonóm képződmény lévén autentikus szellemi hatásoknak kitetten alakul. Ennek az elgondolásnak az alaptézise szerint a magyar kultúra eredendően nyugati orientációjú, s az emigráció kulturális küldetése éppen abból fakad, hogy mindkettőnek szerves része (Kibédi Varga 1991). Az értékkorrekció szándéka az emigráció irodalmi folyóiratainak az önmeghatározásába is bekerült: az Új Látóhatár a politikai-történelmi, a Magyar Műhely pedig az esztétikai-irodalmi szemléletre nézve ruházta föl magát efféle feladattal. Korrekción alapvetően két funkciót értettek: egyfelől „a nyugati magyar irodalom egy részének szoros kapcsolatát a kor modern művészi áramlataival és részvételét azok vérkeringésében” (Borbándi 1989, II: 127). Másfelől pedig olyan magyarországi (vagy kisebbségben élő) alkotók méltánylását, akik a szocialista kultúrpolitika tűrtjei vagy tiltottjai közé tartoztak, mint Kassák Lajos, Weöres Sándor, Szenkuthy Miklós és a neoavantgárd köre. Szembetűnő, hogy ebben a tekintetben annak ellenére egyetértést mutattak, hogy jó részük számára a magyarországi alkotók közül nem az utóbbiak, hanem Illyés Gyula és Németh László számított a legfontosabb tekintélynek. Szemben Aczél Györgynek az Akadémiai Kiadó Irodalomtörténetének hetedik kötete kapcsán 1978-ban tett megjegyzésével, miszerint „[a] Magyar Népköztársaság irodalomtörténete ez, akárhogy is akarjuk” (Szörényi 2000, 153), az emigránsok magától értetődően kísérelték meg egységben szemlélni az anyaországban, a diaszpórában és a trianoni határokon kívül élő magyarok szellemi életét. Ez a hármas irányultság jutott kifejezésre az 1979– 1980-ban Svájcban rendezett konferenciasorozat tematikájában is, melynek anyaga Magyar Mérleg címmel három kötetben jelent meg.

Az 1950-es években Magyarországon megszűnt a nemzetközi szellemi tájékozódás lehetősége, s ennek az elkövetkező évtizedekre is kiható következményeit illetően nehéz lenne vitatni, hogy az anyaország intellektuális élete több tekintetben is „korrekcióra” szorult volna. Az 1960–1980-as évek némely emigrációs folyóiratai a mai olvasó számára lényegesen több szellemi izgalmat nyújtanak, mint ezen időszak magyarországi sajtótermékeinek többsége. A menekültek ugyanakkor magukkal is vihettek vagy újratermelhettek valamennyit az egyébként kárhoztatott beidegződésekből vagy politikai korlátokból. Erre utalt a Mikes 1975-ös konferenciáján tartott előadásában Határ Győző: „elnézését kérem a jelenlevők közül annak, akit magyarságában, hitében megbántottam; vagy aki az ilyenkor magyaroknál atavisztikusan szokásos »belső cenzúrát« elvárta volna tőlem, és csalódott” (Határ 1991a, 386). Különösen a Magyar Műhely fordított gondot a „korszerűség” igényének hangsúlyozására, míg az Új Látóhatár publikációit inkább a hagyománygondozás lehetőségei foglalkoztatták, jóllehet e két lap, valamint az Irodalmi Újság szerzői közt számos átfedést találni. A nyugati magyar irodalmat már csak az irodalomról alkotott felfogások különneműsége és az ízlésbeli eltérések okán sem lehet egyöntetűen inkább szinkronban lévőnek tekinteni a nemzetközi irodalmi élettel, mint az anyaországit. Az András Sándor novellája körüli vita is rávilágított, hogy „a már régebben külföldön élő magyar intellektuelek tájékozódása még mindig a harmincas években megadott paraméterekhez” igazodott (Czigány 1994, 67). Általában is van igazság abban az állításban, hogy az emigráció alkotói olyannyira kötődtek a maguk hazai irodalmi hagyományaihoz, hogy többségük a nyugati irodalmak aktualitásaival „legfeljebb olvasóként, íróként alig” szembesült (Karátson 2001, 129). Viszont már biológiai okai is lehettek Kósa László a rendszerváltás utáni értékelésének, mely szerint „szomorúan tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati diaszpórában az elöregedés és az emigrációs szerepvesztés után a szellemi tartalék gyöngébb, mint sokan hitték a Kárpát-medencében” (Kósa 1992, 71). Hasonló véleményt sejtetett Balassa Péter egy vitairata, amelyben idejétmúlt irodalomképzetet és korszerűtlen nemzetfelfogást észrevételezett Határ egy Brüsszelben tartott előadásában (Határ 1988, Balassa 1988).

Amellett, hogy az emigráció önszemléletének egyik meghatározó szólama az 1970-es évekre az „önállóság”, az „autonóm fejlődés”, a „saját nyelv” formáit tekintette valamely sajátos identitás feltételeinek, más elgondolások is forgalomban voltak, sőt egymással élesen szemben álló felfogásokra lehet példát hozni. Míg Kibédi Varga a kulturális tudat bizonyos meghasadtságát feltételező, oda-vissza közvetítésen alapuló közösség mellett érvelt, addig Papp Tibor „értetlenül állt” a magyar irodalom „trancsírozása” előtt, s jóllehet mindenkit magyar írónak tekintett, akinek „a magyar nyelv alkotói szintű formálása írói gondjai közé tartozik”, de „a tulajdonképpeni magyar irodalom folytonosságát” az anyaország szellemi életében látta (Papp 1991, 360–361). Határ amellett érvelt, hogy nem a nyugati, hanem a magyarországi irodalom „emigrált” – mégpedig a modernitásból a 19. századba (Határ 1991). A politikai képviselet ábrándjának eltűnte némelyek szemében nem zárta ki a nemzet kulturális megtestesítésének lehetőségét: „mintegy a nemzet fejezi ki magát általunk” (Horváth 1961, 7). Hasonló időszakban, de homlokegyenest ellenkezőleg foglalt állást Karátson Endre: „a szólásszabadságot gyakorló emigráns író létét hiábavalónak érzem. Ez ugyanis erkölcsi kötelezettséget vállal, hogy műveiben hazája felszabadulását szolgálja. Az ügy nemes, ám ha diadalra jut (többnyire az emigráns írótól függetlenül), emlékművé merevíti a legodaadóbb művet is (sőt általában a legodaadóbbat) (…). Szolgáljon inkább az író egyetlen urának, az irodalomnak. Ennél alapvetőbb szabályt nem ismerek” (Karátson 1962, 7). A vélemények különbségét oktalanság volna széthúzásként értelmezni. Éppen az a figyelemre méltó, hogy az emigráció szellemi élete, szemben a magyarországival, kifejezést is adhatott saját differenciáltságának.

A sokrétegű szerepértelmezéshez kapcsolódott az a dilemma is, hogy vajon hazai autoritás ítélje-e meg a nyugati magyar irodalom értékét, vagy pedig a száműzetésben élő magyar közösség tagjai hivatottak véleményt alkotni róla. Akadt, aki azt az elvárást támasztotta a Béládiék történeti összefoglalásával szemben, hogy „megmondják: ki az író, és ki nem az” (Major-Zala 1990, 90). Mások eleve reménytelen és álságos szakadékbetemetési kísérletnek látták a kötetet, felróva szerzőinek az öncenzúrát és a népszerű alkotók lebecsülését (Makkai 1987). Szembetűnő viszont, hogy emigrációban élő irodalmárok nem álltak elő hasonló, saját működésükről szóló szintézissel. Sőt a legfelkészültebb irodalomtörténészek egy része (többek között András Sándor, Karátson, Kibédi Varga vagy Neubauer János) értekező művei jó részében nem is a magyar irodalommal foglalkoztak, vagy éppen az anyaország irodalmi életének itthon tabunak számító vonatkozásairól írtak, mint Sárközi Mátyás A Rákosi-korszak irodalompolitikája című, 1980-ban Londonban megjelent kötetében. Márai nemzetközi elismertetésében az emigráció értekezői alig játszottak szerepet. A Mikes által szervezett Tanulmányi Napok előadásait inkább a nyugat-európai és nem a magyarországi szellemi élet aktualitásai motiválták.

A nyugati magyar szellemi élet egyik legkiválóbb ismerője nem a szorosan vett szépirodalmat, hanem az esszé- és tanulmányszerzőket, többek közt Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Gombos Gyula, Kovács Imre, Albert Pál írásait és Márai naplójegyzeteit értékelte a legjelentősebbnek (Borbándi 1999, 115). A diaszpóra irodalmának mennyiségi arányait tekintve is elmondható, hogy jóval többen foglalkoztak értekező prózával. Annak a meglátásnak a hátterében viszont, miszerint az emigrációban kevés olyan szépirodalmi mű született, amely „irodalomtörténeti léptékkel is mérhető” (Görömbei 1993, 760), a kiszakadás léthelyzetének leképezésére és 1956 nagyepikai feldolgozására irányuló, kizárólagosító elvárás is rejlett. A nyugati magyar irodalom feldolgozottságának hiányosságait illetően joggal volt megállapítható kölcsönös felelősség: „a nyugati felmérések, értékelések provinciálisak, a magyarországi kísérletek pedig az úgynevezett adottságok miatt koncepciósak. Valamennyi felette hiányos s az előbbiek sem szenvednek hiányt politikai és ideológiai indítékokban, míg ez utóbbiaknál ezek mintegy követelmények” (Sztáray 1989, 145).

A kiegyezéskor az 1848–1849-es emigránsok, 1945-ben pedig a Moszkvából visszatérők némelyike a hazai politikai és a kulturális élet kulcspozícióit foglalta el. 1990 után nem ez történt. Ma is csekély számú ellenpéldát találni arra a megállapításra, hogy „a nyugati magyar irodalomnak ugyanúgy nem sikerült »betörnie« a hazaiba, mint ahogyan a hazainak nem sikerült a nyugatiba” (Borbándi 1996, 258). Míg 1990 előtt az emigráció irodalma idehaza részben azért tarthatott számot (informális) érdeklődésre, mert a politikai ellenbeszéd formáihoz sorolták, addig a rendszerváltás után ez a politikai pikantéria igen rövid életűnek bizonyult, s az érdeklődés akkor is inkább arra irányult, hogy a Nyugaton élő magyaroknak, főként a történészeknek, milyen mondanivalójuk volt a második világháborúról vagy 1956-ról. Ehhez kapcsolható az emigráció memoárirodalmának hazai megjelentetése is, elsőként 1989-ben Szász Béla Minden kényszer nélkül című, 1963-ban Brüsszelben megjelent és számos nyelvre lefordított visszaemlékezése 1949 és 1954 közti börtönéveiről. A szépirodalomra nézve viszont a diaszpóra tagjai akkor is nehezményezhették, hogy műveiket vegyes kritikai elismerés és mérsékelt figyelem fogadta idehaza, amikor a hivatalos rosszallás már nem játszhatott szerepet ebben (Czigány 1990, 81). Abban, hogy e művek sem mindig voltak képesek másként, mint politikai történések dokumentációjaként megnyilvánulni, az is közrejátszhatott, hogy az irányukban táplált elvárások maguk is ilyen természetűek voltak. Márai egyes regényei viszont akkor tettek szert új keletű hazai ismertségre, amikor az emigráció már nem számított ellenkultúrának. Lehetséges továbbá, hogy Wass Albert mai magyarországi népszerűségében csekélyebb a szerepe az ideológiai vonatkozásoknak, mint első látásra gondolnánk. A Dávidházi Péter által kidolgozott értelmezési keret találóan alkalmazható a Wass-kultuszra (Takács 2005), de könnyen lehet, hogy alábecsüljük azoknak a rajongóknak a számát, akiknek nincs tudomásuk kedvelt szerzőjük politikai megítélésének ellentmondásosságáról.

A rendszerváltáskor sokan hihették, hogy a diaszpóra alkotásai immár szabadon „mérettethetnek meg természetes közegükben, az egyetemes magyar kultúrában”, amelynek így immár megírhatóvá lett a maga „organikus irodalomtörténete” (Görömbei 1993, 761). A nyugati magyar irodalom ebben az értelemben foglalkoztatta azokat az értekezőket, akikre Illyés vagy Németh László világképe, a „haza a magasban” vagy az „ötágú síp” eszménye hatással volt. A Béládi–Pomogáts–Rónay-féle kötet megjelenését idehaza és külföldön egyaránt követő éles vita, 1990 után pedig a nyugati magyar irodalom „hazaérkezésének” csalódottságot és a mellőzöttség érzését keltő kudarca viszont éppen azt veti föl, hogy létezhet-e efféle „természetes közeg” bármely irodalmi alkotás számára. A számkivetettségben készült művek olyan széttartó irodalmi közegbe érkeztek „vissza”, amely nagymértékben eltért attól, amit szerzőik egykor maguk mögött hagytak. Helyzetüket nehezítette, hogy 1990 után nyugati alapítású fórumaik, folyóirataik elenyésző kivétellel megszűntek. A nemzeti kultúra fogalmának átértelmeződésével, egységének viszonylagossá válásával is számolni kell. Akik ezt meglepetéssel vagy csalódással fogadták, arról feledkeztek el, hogy az emigráció szellemi élete sem volt egynemű. A globalitás és a regionalitás új viszonylatai között a magyar kultúra differenciáltságának problematikáját valószínűleg már a kultúrnemzet és az államnemzet ellentétpárjával sem lehetséges leírni. Az emigráció történetének vagy a diaszpóra szellemi életének vizsgálata legfőképp arra biztosíthatna lehetőséget, hogy ne evidenciaként, hanem kérdésként vessünk számot a magyar nyelv vagy irodalom mibenlétével. Sajátos módon ezt a hazájuktól távol élők éppen a kirekesztés évtizedeiben voltak képesek termékeny problémává tenni.

Akik a magyar kultúra egységéből indultak ki, elsősorban az anyanyelv önazonosságára hivatkoztak, mondván, a magyar irodalmat mindenhol „magyarul írják, a nyelv többezer éves géniuszában” (Cs. Szabó 1976, 20), s ezt a „közösségi kötőerőt” nem befolyásolja, ha „az egyik író Budapesten vagy Debrecenben, a másik Kolozsvárott vagy Pozsonyban és a harmadik Münchenben vagy Párizsban dolgozik” (Pomogáts 1990, 47). Feltételezve, hogy a nyelv rendelkezik a környezetnek ellenálló mitikus erővel, nehéz lenne válaszolni arra, hogy mennyiben és miként változott az emigránsok nyelvhasználata, akár jelentés és konnotáció módosulásának függvényében. Egy Dél-Amerikában kiadott laikus magyar irodalomtörténet írója is tisztában volt azzal, hogy a legnagyobb hiány „az élő magyar nyelv ihlető ereje”, s ezt a hagyomány ismerete sem pótolhatja (Tóth V. 1960, 597). A száműzetés nyelve mennyiben válik annak a nyelvnek az emlékévé, amelyet az adott alkotó az ország elhagyása előtt megismert? A kérdés kétélű. Cs. Szabó már majd egy évtizede Londonban élt, mikor ötvenhatos fiatalokkal találkozván úgy ítélte, hogy „tíz esztendős kommunista beltenyésztés” után „legtöbben rosszul ismerik latin eredetű jövevényszavainkat” (Cs. Szabó 1957, 4). Arra kívánhatott utalni, hogy ha a politikailag befolyásolt nyelvi közegben felnőttek elveszítik érzéküket a jövevényszavak iránt, akkor tévképzeteik lehetnek a magyar és az indoeurópai nyelvek viszonyáról is, vagyis áttételesen a magyar és a nyugat-európai kultúra kapcsolata ment át torzuláson. Márai Halotti beszéd című verse értelmezhető a közösség- és nyelvvesztés felett érzett aggodalom jegyében (jóllehet nem pusztán az emigráns léthelyzettel összefüggésben), míg mások megalapozatlannak látták az „elbizonytalanodó nyelvérzékre, szűkülő szókincsre, fogyó emlékekre” vonatkozó prognózisokat (Ferdinandy 1981, 86). Felvethető viszont, hogy a szókincsen és a mondattanon túl, az irodalom pragmatikus összefüggésrendszerét tekintve a „hontalanság nem kedvez a mellékjelentéseknek, amelyek szüntelenül változnak, gazdagodnak és átalakulnak az anyanyelvi közösségben” (Szegedy-Maszák 2000, 160). Kérdés ugyanakkor, hogy ki és hol képviselheti a nyelv átalakulásának megítélésére nézve a hitelesebb vagy az átfogóbb nézőpontot. A diaszpóra tagjai kétségtelenül más nyelvtörténeti folyamatok részesei, mint a Magyarországon vagy kisebbségben élők, de az anyaországi, önmagukban is differenciált irodalmi nyelvváltozatok sem tekinthetőek autentikusnak abban az értelemben, hogy a másutt született magyar nyelvű szövegek az azoktól való folyamatos eltorzulással volnának jellemezhetőek. Karátson korai írásait „sziporkázóan szellemes franciás könnyedséggel” jellemezték (Szakolczay 1971, 382), legutóbbi kötete viszont a darabosság benyomását keltette (Károlyi 2001). Nem a távollétből fakadó nyelvi elidegenedésről van szó, hiszen az igekötők rendhagyó használatából, a sajátos szórendből fakadó, mesterségesnek ható idegenség akkor jelent meg írásaiban, amikor már rendszeresen Magyarországra látogathatott.

Az anyanyelv kérdésével is összefügg, hogy az otthon emlékezetére nézve miként rögzül az emlékké válás pillanata. A magyarországi kultúrához való hozzáférés korlátozottsága ellenére az emigráció már pusztán a haza elhagyásával is módosított az arról alkotható képzeteken, későbbi tevékenységével pedig mozgásban tartotta azt, amit maga mögött hagyott – az otthon maradottak számára is. A kölcsönös eltávolodásnak ugyanakkor máig ható következményei vannak: ennek is betudható, hogy az anyaország máig korlátozottan használja föl a diaszpóra tagjainak „kapcsolati tőkéjét” (Pomogáts 2003, 268). Az emigráció irodalmi intézményrendszerének felbomlása annál sajnálatosabb, mivel a távollét nem csupán távolságot jelent, de távlatot is biztosít a magyar szellemi élet megítéléséhez.

Nehéz volna vitatni, hogy a külföldön élők elgondolásai sok szempontból eltérnek a magyarországiakétól, viszont az itthoniak közül is sokakban félreértésen alapuló kép él a külföldön élőkről. Ez a mindenkori emigrációk végzetének is tekinthető. Arany László 1883-ban Kossuth emlékiratainak magyarországi megjelenésekor tett megjegyzéseiben úgy látta, hogy Kossuth „nem ismeri, nem érti a mai Magyarországot. Nem ismer reá, pedig neki is nagy része van abban, hogy ez a Magyarország nem olyan többé, aminőnek ő találta pályája kezdetén” (Arany 1983, 97). Az 1950-es évtized derekán a „mindannyiunk mandátuma lejárt” megállapítással élő Kovács Imre hasonló felismerést fogalmazott meg, felmérve, hogy az akkori Magyarország „lényegesen különbözik tőlünk és gondolkodásunktól, amelyet az idegenben eltöltött évek (…) annyira megváltoztattak, hogy már mi sem vagyunk azok, akiknek otthon tartottuk magunkat, vagy az elválás drámai pillanatában voltunk” (Kovács 1956, 4).

Hivatkozások

Arany László (1983) [1883] A magyar emigráció mozgalmai, Budapest: Magvető.

Balassa Péter (1988) „Összehasonlító sérelemtudomány”, in Lengyel, Balázs (szerk.) Újhold- Évkönyv, 2, Budapest: Magvető, 440–450.

Béládi Miklós (1973) „Szempontok a nyugati emigráció irodalmához”, Kritika 11 (12): 20–21.

Béládi Miklós–Pomogáts, Béla–Rónay, László (1986) A nyugati magyar irodalom, 1945 után, Budapest: Gondolat.

Bokor Péter (szerk.) (1982) Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz, Budapest: RTV–Minerva–Kossuth.

Borbándi Gyula (1969) „Magánbeszéd a párbeszédről”, Új Látóhatár 20: 289–300.

Borbándi Gyula (1989) A magyar emigráció életrajza 1945–1985, I–II, Budapest–Békéscsaba: Európa–Kner.

Borbándi Gyula (1993) „Idegenkedéstől a szóértésig. A második világháború előtti és utáni emigránsok viszonya”, in Békési Imre–Jankovics József–Kósa László–Nyerges, Judit (szerk.) Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon, II, Budapest– Szeged: Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Kft., 694–700.

Borbándi Gyula (1996) Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változások éveiben, 1985–1995, Basel–Budapest: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.

Borbándi Gyula (1999) Alkony és derengés. Írások a posztemigrációról, Lakitelek: Antológia Kiadó.

Czigány Lóránt (1990) „»Külön irodalmi tudattal rendelkezünk«”, Alföld 41 (2): 79–82.

Czigány Lóránt (1991) [1980] „A mi Kazinczynk: A 75 éves Cs. Szabó László”, in Pomogáts 1991, 362–369.

Czigány Lóránt (1994) „A méhsár megkülönböztető jele. Nemzedéki vita az Új Látóhatárban”, in Gyökértelen, mint a zászló nyele. Írások a nyugati magyar irodalomról, Budapest: Szabad Tér, 64–79.

Csicsery-Rónay István (2001) [1951] „A magyarság és a nyugati civilizáció”, in A harmadik magyar történelmi emigráció, Budapest: Occidental Press–Századvég 15–21.

Csordás Gábor (1997) „Odüsszeuszok és tékozló fiúk”, Élet és Irodalom 41 (51): 20.

Domokos Mátyás (1990) „Hiány a kéziratban”, Alföld 41 (2): 53–56.

Ferdinandy György (1981) „Nyugati magyar prózaírók”, Szivárvány 2 (5): 86–89

Flórián Tibor (1968) „Szakadékok fölött”, Új Látóhatár 19: 350–355.

Gaál Enikő (2001) „A Hollandiai Mikes Kelemen Kör mint a nyugat-európai magyar emigráció kulturális fellegvára”, in Kónya Melinda–Kibédi Varga Áron–Piri Zoltán (szerk.) Számadás. Hollandiai Mikes Kelemen Kör (1951–2001), Pozsony: Kalligram, 186–236.

Gömöri Görgy (1968) „Az irodalomkritika mint politikai bunkó?”, Új Látóhatár 19: 355–357.

Görömbei András (1993) „A nyugati magyar irodalom szerepe, helye az egyetemes magyar kultúrában”, in Békési Imre–Jankovics József–Kósa László–Nyerges Judit (szerk.) Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon, II, Budapest–Szeged: Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Kft., 756–762.

Gyergyai Albert (1961) „Magyarok külföldön”, Nagyvilág 6: 1566–1567.

Gyergyai Albert (1969) „Magyarok külföldön”, Kortárs 13: 320–327.

Hanák, Tibor (1977) „Tehetség szülte hírnevet. Emlékezés Kerényi Károlyra születésének 80. évfordulóján”, Új Látóhatár 28: 5–10.

Hanák Tibor (1979) „Nyolcasok a filozófiában”, in Saáry, Éva (szerk.) Magyar Mérleg, I. A magyar szellemi élet harminc éve (1948–1978), Zürich: A Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre, 30–44.

Határ Győző (1988) „A nemzeti hamistudat”, in Lengyel Balázs (szerk.) Újhold-Évkönyv, 2, Budapest: Magvető, 409–428.

Határ Győző (1991) [1975] „Isten hozzád, emigráció!”, in Pomogáts 1991, 370–387.

Hegedűs Géza (1965) „Öt világrész magyar írói”, Élet és Irodalom 9 (37): 3.

Horváth Elemér (1961) „Emigráció és irodalom”, Irodalmi Újság 12 (24): 7.

Kabdebó Tamás (1979) „A nyugati magyar széppróza műfaji kategóriái”, in Saáry Éva (szerk.) Nyugati magyar kulturális élet a 2. világháború után (1945–1979), Zürich: A Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre, 135–157.

Karátson Endre (1962) [Székely Boldizsár] „Az oszthatatlan magyar irodalom – az Irodalmi Újság körkérdése fiatal írókhoz”, Irodalmi Újság 13 (15): 7.

Karátson Endre (2001) „Milyen magyar író lettem a Mikesen”, in Számadás, 127–139.

Károlyi Csaba (2001) „Visszaélés az első személlyel (szemben)”, Élet és Irodalom 45 (36): 22.

Kelemen Sándor (1958) „Kapirgálás”, Kortárs 2: 611–613.

Kibédi Varga Áron (1991) [1976] „Nyugati magyar irodalom”, in Pomogáts 1991, 347–351.

Kósa László (1992) „Minőség – elit – kisebbség”, in Kisebbségben lenni nem sors, hanem feladat. Tanácskozás Kismartonban 1992. szeptember 19–20., Pozsony: Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége, 64–72.

Kovács Imre (1956) „Kijózanult emigráció”, Látóhatár 7 (1): 4–11.

Kovács Imre (1968) „Werther újabb keservei. Avagy egy különös pályamű”, Új Látóhatár 19 (3): 255–262.

Kulcsár Szabó, Ernő (1993) A magyar irodalom története: 1945–1991, Budapest: Argumentum.

Kulcsár Szabó Ernő (1996) „Klasszikus modernség – karteziánus értéktávlatban (Márai Sándor: San Gennaro vére)”, in Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben, Budapest: Argumentum, 211–232.

Lődi Ferenc (1961) „Írók a kártékonyság és a hidegháború játékaiban”, Tiszatáj 15 (2): 4.

Major-Zala Lajos (1990) „Létezik-e nyugati magyar irodalom?”, Alföld 41 (2): 89–94.

Makkai Ádám (1968) „A rokonszenvi szerződés”, Új Látóhatár 19: 358–366.

Makkai Ádám (1987) „Gogol Holt lelkei a pesti árverésen”, Szivárvány 8 (6): 77–98.

Márton László–Nagy Pál–Papp Tibor (1966) [c. n.], Magyar Műhely 5 (16–17): 1–2.

Papp Tibor (1991) [1976] „Margón”, in Pomogáts 1991, 352–361.

Peéry Rezső (1972) „A külföldi magyar irodalom célja és értelme”, Új Látóhatár 23: 560–562.

Pomogáts Béla (1990) „A nyugati magyar irodalom a kirekesztéstől a befogadásig”, Alföld 41 (2): 41–53.

Pomogáts Béla (szerk.) (1991) Párbeszéd Magyarországgal. Nyugat-európai és tengerentúli magyar tanulmányírók, Budapest: Szépirodalmi.

Pomogáts Béla (2003) „Magyar–magyar párbeszéd”, in Magyarok közt a nagyvilágban. Úti beszámolók 1980–2001, Budapest: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága.

Rainer M. János (1994) „Nyugatról visszatekintve. Az Irodalmi Újság és Magyarország 1957–1973”, in 1956-os Intézet, Évkönyv III, Budapest: Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, 95–106.

Simon Zoltán (1992) „Volt egyszer egy emigráció”, Alföld 43 (5): 72–75.

Cs. Szabó László (1965) „Az ötödik síp”, Új Látóhatár 16: 447–450.

Cs. Szabó László (1957) „A húszévesek”, Látóhatár 8 (1–2): 1–8.

Cs. Szabó László (1958) „Egy év múltán. Még egyszer a húszévesekről”, Új Látóhatár 9: 67–70.

Cs. Szabó László (1976) „Még vagyunk”, in Nyugati magyar irodalom, Amszterdam: Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 11–36.

Cs. Szabó László (1982) „Erősebb a halálnál”, in Ferdinandy György (szerk.) Nyugati magyar széppróza antológiája, Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 17–28.

Szakolczay Lajos (1971) „Karátson Endre: Lelkigyakorlat”, Irodalmi Szemle 14 (4): 381–382.

Szakolczay Lajos (1989) „A nyugati magyar irodalomkritika”, Új Látóhatár 40: 169–188.

Szegedy-Maszák Mihály (1989) „A hontalanság regénye”, Szivárvány (28) 10: 8–18.

Szegedy-Maszák Mihály (2000) „A hontalanság irodalma”, in Újraértelmezések, Budapest: Krónika Nova Kiadó, 151–174.

Szilágyi Zsófia (2002) Ferdinandy György, Pozsony: Kalligram.

Szörényi László (2000) [1992] „Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett”, in Delfinárium. Filológiai groteszkek, Miskolc: Felsőmagyarországi.

Sztáray Zoltán (1989) „Gondolatok a nyugati magyar irodalomról”, Új Látóhatár 40: 145–157.

Takács Ferenc (2005) „Az írófejedelem távlatos tekintetű mellszobra”, Mozgó Világ 31 (9): 111–113.

Tóth Gyula–Veres, András (szerk.) (1992) Írók pórázon. A Kiadói Főigazgatóság irataiból, 1961–1970, Budapest: MTA Irodalomtudományi Intézete.

Tóth László (1955) A Janus-arcú jelenkori magyar irodalom, Róma: La Stera.

Tóth Veremund (1960) A magyar irodalom története (Szemelvényekkel), Buenos Aires: Kossuth Kiadó.

Vas István (1969) „Új égtájak”, Népszabadság, 1969. szeptember 14. és 21.

Vámos Imre (1963) „Magyar írók külföldön”, Kortárs 7: 428–432.

Vitéz György (1968) „Félelem a szokatlantól”, Új Látóhatár 19: 369–372.