Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

59. fejezet -

59. fejezet -

A modern regény magyarul

Egy új Balzac, a század krónikája és enciklopédiája, amit anyanyelvünkön bírni annyi, mint a század egész európaiságát magyar szavakban lélegzeni

(Babits 1978, 550).

1977 jelentős állomása mind a modern regény magyarországi recepciójának, mind a magyar műfordítás történetének: ekkor jelent meg Musil nagyregénye, A tulajdonságok nélküli ember Tandori Dezső fordításában. Tekinthető az időpont kissé elkésettnek, miként a modern regény hazai befogadása általában is sokat késett, sőt mindmáig hiányos, esetleges – de az ötvenes–hatvanas évek politikai és kultúrpolitikai viszonyait tekintve ez a késedelem úgyszólván „történelmi szükségszerűség” volt, azonkívül éppen A tulajdonságok nélküli ember esetében nagyjából egybeesett más irodalmak recepciójának késésével. Igaz, a regény első három része (két kötete) – A tulajdonságok nélküli ember címen ismert és megvalósult Musil-regénynek valójában a nagy része – már 1930-ban, illetve 1933-ban megjelent Berlinben, de – részben nyilván megint csak történelmi okok miatt – német nyelvterületen is eléggé visszhangtalan maradt, és a befejezetlenség képzete társult hozzá. Musil özvegye, Martha Musil férje halála után 1943-ban kiadta ugyan a hagyatékban fennmaradt fejezeteket és töredékeket, de a regény ezzel sem „fejeződött be”. 1952 és 1957 között Adolf Frisé úgy adta ki a teljes regényt, hogy a hagyatékot egy általa feltételezett folytatás és befejezés logikája szerint rendezte el. Musil művének horderejét először ennek a kiadásnak az alapján ismerte föl a kritika, és a magyar fordítás is ennek alapján készült. Frisé változatát azonban hevesen vitatták a filológusok, és a regény 1978-ban közreadott újabb kiadásában Frisé figyelembe vette a kifogások egy részét, és érvényesítette a szövegközlés filológiai szakszerűségének követelményeit. A magyar kiadás tehát annyiban korántsem elkésett, hogy – legalábbis a harmadik kötetben található töredékek és szövegváltozatok közlésére nézve – olyan szövegkiadáson alapul, amelynél azóta van újabb és hitelesebb is.

A modern regény magyarországi befogadása, a formateremtő művek fordítása egészében mégis a késések és mulasztások jegyében áll. Mielőtt a címadó évszám apropóján a Tandori-fordításhoz és a magyar Musil-recepcióhoz visszatérnénk, tekintsük át röviden néhány más alapvető modern regény magyarországi fogadtatását is. A 20. század első nagy európai regényének, Thomas Mann 1901-ben megjelent A Buddenbrook-házának első és máig egyetlen magyar fordítása, amelyet Lányi Viktor készített, húsz évig váratott magára. Thomas Mannt persze már korábban is ismerték sokan Magyarországon, mert a korabeli művelt polgári olvasóközönség egy része eredetiben olvasta a kortárs német irodalmat, azonkívül az első világháború előtt megjelent már magyarul Mann több nevezetes novellája, köztük a Tristan (1912, Kosztolányi Dezső), a Kröger Tonio (1913, Földi Mihály) és 1914-ben a Halál Velencében Lányi Viktor fordításában, amely e novellának mindmáig egyetlen magyar változata.

1920-ban az ekkor már Németországban élő Márai Sándor azt állította egy Heltai Jenőhöz írt levelében, hogy: „Szerkesztő úr, kérem, levelezek itt Thomas Mann-nal, aki a speciális magyar viszonyokra való tekintettel hajlandó lenne most olcsón eladni a Buddenbrooks fordítási jogát. Nekem ez egy évi munkát jelentene; ez az a könyv, ahol a mondatszerkezetek finomságán múlik minden, napjában 1-2 oldalnál többet alig lehet belőle fordítani. – Ha az Athenaeum nem zárkózik el egy 70 íves könyv kiadása gondolatától, kérem, írjon nekem, s beküldeném Th. Mann és a magam propozícióit” (Rónay 1990, 19). Hogy a húszéves Márai valóban levelezett-e Thomas Mann-nal, ezen a levélen kívül nem bizonyítja semmi, és az a tény, hogy A Buddenbrook-ház valójában csak 35 ív terjedelmű, szintén arra enged következtetni, hogy az ifjú Márai itt valószínűleg csak blöffölt.

Ami Lányi Viktor immár több mint nyolcvanéves fordítását illeti, ez a maga idejében kétségkívül igen színvonalas munka mára jócskán elavult, és könyvkiadásunk mulasztása, hogy újra meg újra úgy nyúlnak vissza hozzá, mintha ez volna a regény egyszer s mindenkorra adott magyar szövege. Különösen a tájszólásban írt részek, például Permaneder úr beszédének fordítása hat ma kínosan, hiszen mai irodalomértésünk szerint képtelenség, hogy a 19. századi Németországban Gárdonyi és Jókai népi hőseinek nyelvén szólaljon meg egy regényalak. A varázshegy jobban járt A Buddenbrook-háznál: egyrészt az 1924-ben megjelent eredeti kiadást már 1925-ben követte Turóczi-Trostler József első magyar fordítása, másrészt e fordítás nyilvánvaló fogyatékosságai miatt 1960-ban egy újabb is napvilágot látott: Szöllősy Kláráé. A regény hazai recepciójának olyan fontos korai dokumentumai után, mint éppen Turóczi-Trostler bevezetése vagy Szerb Antal elemzése a Hétköznapok és csodákban, A varázshegy igazán csak az újabb és sokkal jobb fordítás megjelenése után foglalta el helyét a magyar irodalmi tudat modernségképében. Nem sokat késlekedett a József és testvérei, illetve a Doktor Faustus magyar fordítása sem: a József eredetijének 1933 és 1943 között megjelent kötetei 1934 és 1946 között jelentek meg magyarul, nagyrészt a költő, regényíró és szerkesztő Sárközi György fordításában, aki a munkáját azért nem tudta befejezni, mert 1944-ben elhurcolták a nyilasok; az 1947-ben megjelent Doktor Faustusnak két magyar fordítása is készült: az egyik Gáspár Endre munkája volt, amely már 1948-ban megjelent, a másik szintén Szőllősy Kláráé, amelyet 1967-ben adtak ki először.

Thomas Mann irodalmi hatását kutatva a magyar próza két háború közti művelői közül leginkább Máraival kapcsolatban szokás ennek nyomait emlegetni. Az Egy polgár vallomásai, Márainak a patrícius-polgári családjához és szülővárosához való viszonya csakugyan eszünkbe juttathatja A Buddenbrook-házat vagy azt, hogy a Tonio Krögerben Thomas Mann „eltévedt polgárnak” ábrázolja író hősét. Míg azonban Thomas Mann soha nem tudott és nem is akart radikálisan szakítani a polgári életforma eszményével, az Egy polgár vallomásai tanúsága szerint Márai számára az írói mesterség életcélja csak úgy tűnt elérhetőnek, hogy hátat fordított a családi háznak.

A város és a család mint olyan mitikus erő, amely nem ereszt, a Féltékenyekben jelenik meg először Márainál, és az, hogy a Garren család „művész”-család, éspedig nem annyira a szó szoros, hanem inkább jelképes, elvont értelmében, valóban Thomas Mannra emlékeztet. A Garrenek művészete nem más, mint a polgári életforma. Márai Városa, azaz Kassa ugyanúgy egy „szellemi életforma” foglalata, ahogy Thomas Mann számára Lübeck volt az. És ahogy Thomas Mann ellentétet látott a polgári életforma és a művészlét között, és a művészi kifinomodást, érzékenységet a polgáriság anyagi és biológiai hanyatlásának következményeként tüntette fel, Márai is hajlott arra, hogy „művészeknek” a hanyatló polgári életforma képviselőit, művészetnek a hagyomány méltóságának őrzését láttassa, nem annyira esztétikai értelemben, mint inkább a szabad polgári egyéniség és szellem teljesítményeként és kifejeződéseként. A „paraszt-arcú” Garren Mátyás még polgármester volt, és tűzoltótornyot építtetett a városnak, fiától, Gábortól már csak azt várták el, hogy a nem létező „hangjegynyomda” díszletei között művészien játssza örökölt jelképes szerepét.

A magyar Thomas Mann-olvasás kései, de fontos állomása Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye, benne mindenekelőtt a századelőn játszódó fiktív emlékirat, amelynek egy Thomas Thoenissen nevű, jómódú polgári családból származó, ifjú német írójelölt az énhőse. A testi-lelki tévelygéseiről szóló beszámoló szecessziósan zsúfolt, kifinomultan és ironikusan tudákos modorában nem nehéz felismerni a Thomas Mannra célzó, enyhén parodisztikus utalásokat. Regénye nehéz születéséről szóló vallomásában Nádas elmondja, hogy mikor egyszer, írói sorsának egy kritikus pontján Warnemündében járt, arról képzelgett, hogy ő az ifjú Thomas Mann, akit beutaltak egy warnemündei üdülőbe, reggelizik az étteremben, és mindenféle titkolni való homoszexuális kalandokba bonyolódik. Később Thomas Mann naplóinak egyik jegyzetéből értesült arról, hogy müncheni éveinek elején Thomas Mann valóban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy festőművésszel, s e tragikusan megszakadt szerelemről is írt egy fél regényt, amit a Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített. „Valami olyasmire vágytam ekkor – írja Nádas –, amit mások ilyen vagy olyan okokból nem írhattak meg, vagy egyáltalán nem is akartak megírni. Valami olyasmire, amit helyettük kéne megírnom. Úgy gondolkodtam akkor, hogy a század irodalma teli van ilyen jellegű hiánnyal. A legnagyobbakéban is mindenütt látszik a csonkolások hiánya. Úgy vélekedtem, hogy nem véletlen, ösztönös, netán felelőtlenségből származó gesztusokról van szó, hanem kultúránk határozott tiltásairól” (Nádas 1995, 18–19). Elképzelte, hogy a legnagyobbak, Thomas Mann, Proust modorában ír ezekről az elhallgatott, lefűrészelt titkokról. Thomas Mann mellett tehát Proust is folytatódik az Emlékiratok könyvében.

Marcel Proust hazai fogadtatása egyébként a Thomas Mannéhoz képest mindmáig igen hiányosnak és szegényesnek mondható. Az eltűnt idő nyomában magyar élete hosszú évtizedeken keresztül alig jelentett mást, mint Gyergyai Albert nevezetes és maradandó fordítói vállalkozását, amely azonban két rész után hosszú időre elakadt. 1937-ben jelent meg a Swann és 1938-ban a Bimbózó lányok árnyékában, a folytatásra, a Guermantes-ékra 1983-ig kellett várni. Ha figyelembe vesszük, hogy a regényciklusnak ez az első három kötete eredetileg 1913 és 1920 között jelent meg, akkor már ez is jókora késés. De ha még azt is figyelembe vesszük, hogy bár 1995-ben megjelent a negyedik kötet, a Szodoma és Gomorra, és 2001-ben az ötödik is, A fogoly lány, mindkettő Jancsó Júlia fordításában, az utolsó két kötetnek, az Albertine disparue-nek és a Le Temps retrouvé-nak a mai napig nincs magyar fordítása, akkor a mulasztás még nagyobb.

Felfedezni Proustot persze Thomas Mannhoz hasonlóan már annak idején sem kellett. Szerb Antal a Hétköznapok és csodákban egész fejezetet szentelt neki, Gyergyai Albert nemcsak bevezetést írt a fordításához, hanem az 1937-ben megjelent A mai francia regény című könyvében is foglalkozott Az eltűnt idővel, éspedig már bizonyos történeti távlatból: Gide Pénzhamisítókja mellett ezt tekinti az újabb francia regény másik csodájának (Gyergyai é. n., 205–208). Érdekes, hogy a Bimbózó lányokat itt még „Virágzó lányoknak” nevezi. De még őket is megelőzve jelentette meg nagy Proust-tanulmányát Németh László 1932-ben a Tanúban. Így amikor megjelent Gyergyai Albert fordításának első kötete, a Magyar Proust című cikkében Babits Mihály már így köszöntötte a Nyugatban: „az ismert szöveg új varázst kap: mintha most olvasnám először, amint anyanyelvemen keresztül olvasom”. És nem akármilyen újdonságot: „Ez maga korunk Nagy Könyve, a világirodalom utolsó klasszikusa. Egy mai Dante, noha prózában és túlvilág nélkül. (…) Egy új Balzac, a század krónikája és enciklopédiája, amit anyanyelvünkön bírni annyi, mint a század egész európaiságát magyar szavakban lélegzeni.” És arra az esetleges rosszakaratú kérdésre, hogy ugyan mi szüksége népünknek és műveltségünknek, „vagy mi joga Nyugat kulturájának legkényesebb virágai felé nyúlni, mindent akarni, ami szellem, finomság, »kvintesszencia«, fiatal és Ázsiából hozott nyelvének iramával utolérni, ami leginkább előreszaladt az európai lélek nyugtalan varázsmezején” – erre a kérdésre azt válaszolja, hogy ez a „túlméretezés, ez a szellemi sznobság talán legnagyobb dicsősége, legfőbb létjoga ma szegény, viharvert magyarságunknak”. És bár egyelőre nem célja bírálatot írni a fordításról, azt máris megjegyzi róla, hogy Gyergyai Albert „mint valami szelíd és félénk erőművész, aggályos lelkiismerettel küzdi és birkózza magát e mondatok végeláthatatlan csatasorain keresztül. A vállalkozás hősies. Proust szövege több tudást kíván a fordítótól, mint akármilyen súlyos tanulmány, nem kisebb költői érzéket, mintha vers volna” (Babits 1978, 550–552).

Somlyó György még a nyolcvanas évek elején is úgy vezette be Proustból készült két alkalmi fordításkísérletét, hogy Gyergyai fordítását teljes joggal illeti meg a „magyar Proust” „titkos közmegegyezésen alapuló”, a „honosítás és domesztikálás legmagasabb fokát jelző” kitüntető elnevezése (Somlyó 1983, 567–568). Ugyanakkor Halász Gábor már annak idején megfogalmazott óvatos kifogásokat A Proust-élmény nyomában című tanulmányában (1937), amely a magyar kritikai gyakorlatban szokatlanul igényes fordításkritikával végződik. Ő is elismerte ugyan, hogy Gyergyai fordítása „a hazatelepítés remeke; az eredetit áhítatosan tiszteli, de a magyar kifejezési lehetőségek önérzetével is eltelt, hajlékony és utánoz, de egyúttal pazarló bőséggel adakozik is, lelkiismeretes fáradsággal keresi a megfelelőt, és könnyeden, elevenen találja meg a legszebbet”, ám egyben ápolt, rendben tartott virágoskerthez, áttekinthető parkhoz hasonlította az eredeti szöveg bujább, vadabb vegetációjához képest. „Olykor bizony az egyszerűbbé váláshoz a nyelvi ismerősségen kívül hozzájárult a fordító is, olyan többlettel, ami már szegényít. Hogy újabb hasonlattal érzékítsem az eljárást: zegzugos folyókat átvágással szoktak hajózhatóvá tenni, átmetszve a kanyarulatokat, kiszárítva a vadvizeket. Nos, így egyenesíti ő ki néha a prousti kanyargó mondatokat, feloldja és gyorsítja a participiális szerkezetektől nehézkes menetet, a teljes hűség mellett is összeránt egy szándékosan körülíró fordulatot, a kötelező magyarosságon túl is irtja a jellemző, apró mellékmondatokat. (…) Proust stílusa a franciákat a XVII. nyelvre emlékezteti. Gyergyai teljesen modern. De lehetett-e másképp?” És kifogásai ellenére végül Halász Gábor is azt szűri le, hogy ha „a fordításban azelőtt elképzelni sem tudott, terjedelmükkel, belső hullámzásukkal utánozhatatlannak érzett szakaszok” mellé odaállítja a magyar változat „diadalmas mondatait, mindannak, ami érzéki és érzékeny, ideges és gyengéd hatás a prousti nyelvben”, teljes illúzióját kapja (Halász 1977, 602–604).

Lassan hetven évvel a fordítás első két kötetének megjelenése után történeti távlatból még jobban kiütköznek problematikus eljárásai. Karafiáth Judit a „szép hűtlenség” nyugatos műfordítói hagyományához sorolja Gyergyai Albert munkáját, és megállapítja róla, hogy „Gyergyai gyakran megkurtítja az összetett mondatokat, és meghosszabbítja a tőmondatokat, néha úgy, hogy hozzákapcsolja őket a következő mondatokhoz. Szokása még, hogy kibővítse az eredeti szöveget nyomatékosító szókkal, máskor viszont megszüntessen szavakat, összevonjon mellékmondatokat, és számtalan strukturális és stilisztikai változtatást hozzon létre. Az olvasót, aki belefeledkezik Gyergyai lebilincselő stílusába, nem zavarja ez a mára túlhaladott fordítói szabadság; annak azonban, aki a szöveget elemzi, ajánlatos a francia eredetit (is) figyelembe vennie” (Karafiáth 1996, 185). Hogy Jancsó Júliának az általa fordított kötetekben alkalmazott módszere hogyan viszonyul a Gyergyai fordította kötetekhez, ha hűségesebb, stiláris összhatásában is fölér-e azokhoz, és hogy a „magyar Proust”-képre nézve mit jelent az az állapot, amelyben a regényciklus még mindig nem olvasható teljes egészében magyarul, ami pedig olvasható belőle, az feltehetőleg két különböző fordítói szemlélet jegyében készült – mindez még alaposabb vizsgálatra vár.

Bár Joyce Ulysseséből két magyar fordítás is készült már, magyar recepciója szintén eléggé szaggatottnak és elszigeteltnek mondható. Az 1922-ben Párizsban megjelent regényről először a 33 éves Hamvas Béla közölt érdemleges ismertetést 1930-ban a Nyugatban: „Néhány esztendeje, hogy James Joyce neve úgy járja be az irodalmi köröket, mint a rémhír” – így kezdi éles elméjű írását, amelynek megállapításai nagyrészt máig érvényesek. „Szenvedélyes vitákat támaszt, dühös lelkesedést és még dühösebb ellenkezést. Félnek is tőle, nem is értik. Követői vannak és hatást tesz azokra is, akik elátkozzák. Magyarázzák, sokan nevetnek rajta, még többen felháborodnak és megbotránkoznak. Nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Az, amit csinál, kihívó és botrányos. Kommentátorai nem tudnak mit kezdeni vele. (…) Abban azonban mindenki megegyezik, hogy az Ulysses a regényírás számára egészen új lehetőségeket nyújt” (Hamvas 1930).

Hamvas három lényeges hatást olvas ki az Ulyssesből, és ezek mentén ragadja meg sajátosságait. Elsőként rabelais-i vonásait emeli ki: a durva, drasztikus, nyers, kocsmai szavak használatát. „A művészet nem a dolgokkal foglalkozik, hanem a szavakkal. És az undorító dolgot jelentő szó lehet komoly, egyszerű, nemes és jóleső szó is. De mindenekfölött ezek a szavak kómikus hatást váltanak ki. Erotikusak, groteszkek, nevettetők.” Másodsorban sterne-i jellegét: nincs szerkezet, csapong, szétfolyik a szöveg. Végül pedig mallarméi szimbolizmust vél kiolvasni abból, hogy Joyce-nál „események és létfolyamatok szimbólumok” ugyan, de ez nem azt jelenti, „hogy mélyebb értelem hordozói, hanem hogy ezek a szimbólumok teljesen üresek. Csak szimbólumok vannak, de a szimbólumok megfejtése hiábavaló.” Végül azt állapítja meg, és ez nagyjából egybevág Hermann Broch 1936-ban készült Joyce-esszéjének végkövetkeztetésével, hogy az Ulysses minden. „Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog” (Hamvas 1930).

Egy évvel később, 1931-ben Németh László is igényes, értő elemzést szánt az Ulyssesnek a Tanúban. Ő is nagyra tartja a regényt, noha gondolatmenete abból indul ki, mi minden kedvetlenítheti el Joyce olvasóját. De aztán nemcsak a paródiára bizonyul fogékonynak, hanem azt is felismeri, hogy „paródia és ábrázolás között ravasz szünergizmus van. (…) Ember és mitológiai lény féktelenül sokfajta szörnyeteget termő násza Joyce-nál a paródia és az ábrázolás házassága”, és hogy „Joyce nemcsak szörnyetegeket szabadít el”, hanem: „A nyelv új, vakmerő módokon iparkodik lefülelni a benyomás árnyalatait, az érzékelés és szellemállapot tudatos tarkasága, világos bonyolultsága tör át ezekben a sokszor egészen groteszk mondatfaragásokban. Az író ravasz pszichológiai számítással ránt bele bennünket sajátos formanyelvébe, egyre jobban rájövünk trükkjei magasabb értelmére, követni tudjuk a formák fejezetről fejezetre fokozódó osztódási sebességét, amely a középső rész végére tett drámai örvényben éri el presztisszimóját” (Németh 1973, 475–476).

Mások kevésbé lelkesedtek az Ulyssesért. Szerb Antal méltányolja ugyan Joyce tehetségét, szándékát, de kifogásolja a megvalósítás módját. „A hős, akinek tudatát látjuk hétszáz oldalon kiteregetve, valószínűleg fogyatékos értelmű – másképp nem valószínű, hogy egész nap, hétszáz oldalon keresztül semmi intelligens dolog ne jusson eszébe.” Az olvasó nem hiheti, hogy minden ember többé-kevésbé olyan, mint Bloom. „De nem csak az a baj, hogy a hős hülye – talán még nagyobb baj, hogy a szerző túlságosan intellektuális. (…) Az Ulyssesnek van valami elméleti alapépülete, bizonyos intellektuális háttere, amit a kommentárok dacára sem értett még meg senki sem, de ami zavaróan és kellemetlenül hat (Szerb 2002a, 100–101).

Babits közvetve Szentkuthy Miklós Prae című regényének (1934) elmarasztalása alkalmából szólja le az Ulyssest, amely szerinte annak egyik fő mintája volt. „Magyar Joyce”-ként, „magyar Ulysses”-ként emlegeti Szentkuthy hatalmas méretű könyvét, és ez nála rosszallást jelent. „Proustot már klasszikusnak érzem, Joyce-ot nagyon problematikus kísérletnek, s míg Proust nagy regénye legkedvesebb s legtöbbet forgatott könyveim egyike, az Ulysses-t, bevallom, máig sem tudtam elolvasni.” Még kevésbé a Praet: „Polcomon valóságos szemrehányásként vár a »magyar Joyce«: messziről fölötlő, testes kötet, mely mintha egy óriás paródia volna, még külső formátumában is hasonlítani akar az Ulysses-hez; ámbár tartalmában és stílusban talán inkább még Proust művéhez akar hasonlítani. (...) Elolvassam a magyar Ulysses-t? Ez külsőleg még sokkal visszariasztóbb, mint az angol, kásahegyszerű sűrű nyomásával (fejezetek és bekezdések nélkül), s rettenetes barokk stílusával, melyből hiányzik a Joyce változatos kísérletezése s rabelais-i gazdagsága” (Babits 1973, 223–224).

Szentkuthy maga, az Ulysses későbbi fordítója életútjára visszatekintve úgy látta, hogy a Prae Joyce-rokonságának lényege: „a legmindennapibb valóság legaprólékosabb megfigyelése, ugyanakkor a legtűzijátékosabb mitológiai játékok – ez a kettősség lelkemmel és természetemmel vérrokon. Hipernaturalizmus, ugyanakkor a fantáziák tobzódása. Joyce lelkivilága mélységesen rokon az enyémmel. A két mű: a Prae és az Ulysses összehasonlíthatatlan” (Szentkuthy 1988, 320).

Az Ulysses első magyar fordítása, amelyet Gáspár Endre készített, 1947-ben jelent meg 1000 számozott példányban a Nova Irodalmi Intézetnél rossz papíron rengeteg sajtóhibával. Hamarosan feledésbe merült, könyvritkaság lett belőle, amihez jelentős mértékben hozzájárult a marxista ideológiai diktatúra politikai cenzúrája, amely Joyce művét, sok más nagy modern alkotáshoz hasonlóan, a polgári dekadencia bomlástermékei közé sorolta, és a magyar olvasót eltiltotta tőle. Szentkuthy Miklós újabb fordítása 1974-ben jelent meg ötvenezer (!) példányban az Európa Könyvkiadónál. Azóta újabb kiadásban is megjelent, és úgy tűnik, egy időre legalábbis végképp Szentkuthy fordítása lépett Gáspár Endre mostoha sorsú, igazában csak fantomként létező fordítása helyébe.

1968-ban Szentkuthy Miért újra Ulysses? című, „Gáspár Endre emlékére és tiszteletére” szentelt írásában jelentette be a Nagyvilágban, hogy újrafordítja az Ulyssest (Szentkuthy 1968). A címben feltett kérdésre Szentkuthy úgy felel, hogy egyetlen szóval sem minősíti Gáspár Endre fordítását, hanem egyrészt az Ulysses időszerűségét hangoztatja („szociális és intellektuális szempontból ez a monumentális, észelvű és realista mű a legmaibb izgalmaknak, fehérizzásig, izgatószere lehet […] a modern költészetet nyelvi szempontból nagy hatásreménnyel termékenyítheti”), másrészt kitűz néhány általános fordítói alapelvet. Ezek egyike, hogy meríteni kell a „jassznyelvtől fantázia-nyelvig a magyar szókincs ezeregyéjszakai zsákjából. Ebből a zsákból kerül ki a viktoriánus, álszent képmutatás még ma is élő álvilága ellen a realista és szocialista ököl és marok – így lesz sznob-ellenes, burzsoá-ellenes…” Programként érthető még: „Letagadhatatlan tény az is, hogy a világirodalom legnagyobb műfordítói (magyarjainkat is beleértve), soha, de soha nem tudtak ellenállni, hogy a) saját egyéniségüket és b) legmodernebb korukat egybeolvasszák a klasszikusok stílusával és korával” (Szentkuthy 1968, 274–279).

Szentkuthy fordítása felemás, ellentmondásos képet mutat. Zseniális részletek váltakoznak benne bosszantó önkényességekkel és hibákkal. Joyce magyar utazása című tanulmányában Ungvári Tamás már egy évvel az új magyar Ulysses megjelenése után rámutatott erre (Ungvári 1975). Szentkuthy programadó tanulmányának képeit kölcsönvéve azt állapítja meg, hogy míg a „csörgősipkás” Joyce-ot hitelesen és szellemesen szólaltatja meg a magyar fordítás, a „keménykalapost” annál kevésbé. Ami tehát paródia, szóvarázs az Ulyssesben, az általában szerencsésen teremtődik újra magyarul, ami viszont a „kötött” sorokat, a motívumháló „filológiai” pontosságú összefüggéseit illeti, ott Szentkuthy gyakran bizonyul figyelmetlennek vagy felületesnek.

Több mint két évtizeddel később Ulysses, a nyughatatlan című tanulmányában Kappanyos András elmélyültebben is feltárta a Szentkuthy-fordításnak ezt a kettősségét. „Semmi kétség, Szentkuthy virtuóz stiliszta – írja. – Ami a prózastílust, a szóválasztást, a mondatépítést illeti, Szentkuthy munkája kongeniálisnak mondható. (…) Úgy tűnik azonban, hogy a szerkesztés nem tartozik Szentkuthy fordítói erényei közé” (Kappanyos 1998, 210). És példák során mutatja be, mi minden kerülte el a fordító figyelmét. Hibái közé sorolja azt is, hogy az eredetin jóval túltéve halmozza a trágár vicceket, továbbá hogy Szentkuthy sok mindent egész egyszerűen nem értett meg, és ilyenkor sem támaszkodott Gáspár Endre fordítására, pedig „a Szentkuthy által megoldatlanul hagyott, elkent, félrefordított helyek túlnyomó többségére (…) ott a kész megoldás Gáspár Endre szövegében” (205).

Kappanyos egyébként sem érti pontosan, „miért látott neki Szentkuthy a hatvanas évek végén újrafordítani az Ulyssest (illetve miért kérték fel erre), amikor létezett egy teljes, kész, használható, értékes szöveg” (205), és az sem világos számára, miért nem használta munkájához Gáspár Endre fordítását. Úgy véli, Szentkuthy becsvágya túlterjedt a fordítói becsvágyon, „a maga művének akarta ezt a könyvet” (Kappanyos 1998). Ungvári ezzel kapcsolatban azt állapítja meg, hogy Szentkuthy munkája a hazai prózafordítás problematikus módszerét és felfogását példázza. „A fordítást, bizonyos önhittséggel, csupán művészetnek tartják nálunk. Nyelvi karneválnak, szóbűvészkedésnek…” Márpedig „a fordítás nem csupán művészet, hanem tudomány is” (Ungvári 1975). Ungvári is, Kappanyos is fölveti, hogy Joyce-ot valójában munkaközösségnek kellene fordítania. „A magyar Ulysses az egyetlen mai Joyce-fordítás, melyet nem munkaközösség irányított és ellenőrzött” – írta 1975-ben Ungvári, Kappanyos pedig ezt a következtetést vonja le: „Ha sor kerül valaha az új kiadásra, nyilván mindkét szöveget használni kell majd.” „A szerkesztőkre váró munka rendkívül kényesnek ígérkezik. Még a nyilvánvaló hibák kijavításánál is kényesebb Szentkuthy nyelvi túlhabzásainak enyhítése. (…) Ezt nem tudom másképp, mint kollektív keretekben elképzelni” (Kappanyos 1998, 217, 218).

Szentkuthy Miklós és Tandori Dezső két nevezetes fordítása mellett, szintén jelentős késéssel, a modern epika más fontos alkotásainak magyar fordítása is a múlt század hetvenes éveiben jelent meg először – így ezt az évtizedet, bár hiányokat, mulasztásokat pótolt, általában is a magyar fordításirodalom virágkorának tekinthetjük. Ekkor jelentek meg sorra az Európa Könyvkiadónál, nagyobbrészt Göncz Árpád fordításában, William Faulkner olyan jelentős regényei, mint A hang és a téboly (1970), Míg fekszem kiterítve (1971), Vad pálmák (1972), Sartoris (1974), Tanyán (1977), Fiam, Absolon! (1979). 1971-ben jelent meg először magyarul, 46 évvel az angol eredeti után, Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regénye Tandori Dezső fordításában, valamint ugyanebben az évben 44 éves késéssel A világítótorony Mátyás Sándor fordításában. Hermann Broch 1945-ben kiadott regénye, a Vergilius halála 1976-ban látott napvilágot magyarul Györffy Miklós fordításában. És 1973-ban jelent meg először magyarul Kafka összes elbeszélése, azok is új fordításban, amelyek korábban egyszer már megjelentek.

Kafka magyarországi recepciója ugyanúgy évtizedeket késett, mint másutt, de nálunk, a többi úgynevezett szocialista országhoz hasonlóan, Kafkának még a hatvanas években is meg kellett küzdenie a „pesszimizmus” és az „antirealizmus” marxista vádjaival. Ugyanakkor, mint ma már az irodalomtörténetben köztudott, Kafka eredetiségére annak idején az elsők között figyelt föl 1920-ban lipcsei tartózkodása idején egy fiatal magyar írójelölt, Márai Sándor. Az Egy polgár vallomásaiban (1934/1935) ezt olvashatjuk erről: „Kafka különösen nagy hatással volt reám. Abban a szűk s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körben, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket, ma már klasszikusnak számít ez a fiatal cseh–német író, ki harminc-egynéhány éves korában halt meg s töredéket hagyott csak maga után. Kafkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat. Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv körül Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem s rögtön tudtam: ez az. Kafka nem volt német. Nem volt cseh sem. Író volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni. (…) Soha nem »utánoztam« Kafkát; de ma már tudom, hogy néhány írása, tárgy-látása, szemlélete megvilágosítottak bennem homályos területeket” (Márai 1990a, 203). 1921-ben Márai lefordította a Kassai Napló számára Kafka A gyilkosság című rövid novelláját (az eredetileg Ein Brudermord című írás később Testvérgyilkosság címen jelent meg magyarul), 1922-ben pedig, tehát még Kafka életében, Franz Kafka címen írt cikket ugyancsak a Kassai Naplóba. Nem felel meg mindenesetre a valóságnak az a magyar szakirodalomban is meghonosodott vélekedés, amely szerint Márai Az átváltozást és Az ítéletet is lefordította (Rónay 1990, 22). Forrása feltehetőleg Kafkának egy levele, amelyet kiadójának, Kurt Wolffnak írt 1922-ben. „Egészen véletlenül értesültem róla”, olvasható itt, „hogy Az átváltozás és Az ítélet 1922-ben megjelent magyar fordításban a kassai Szabadság című lapban, a Testvérgyilkosság pedig a Kassai Napló 1922-es húsvéti számában. A fordító a Berlinben élő magyar író, Márai Sándor. Tudtak Önök erről? Kérem mindenesetre, hogy a továbbiakban a magyar fordítás jogát tartsák fenn jó ismerősömnek, Klopstock Róbert magyar irodalmárnak, aki bizonyára kitűnő munkát végez majd” (Kafka 1981, 736). Klopstock Róbert magyar orvostanhallgatóval 1921-ben ismerkedett meg Kafka egy magas-tátrai szanatóriumban, és utolsó éveiben szoros baráti kapcsolatba került a magyarországi numerus clausus elől Csehszlovákiába, majd később Berlinbe, illetve az Egyesült Államokba költöző, irodalmi érdeklődésű fiatalemberrel. Klopstock többek között Adyt és Karinthyt próbálta fordítások útján megismertetni Kafkával.

1953-ban Márai már kritikusabban közeledett Kafkához: a hagyatékból előkerült A falusi tanító (Az óriásvakondok) című elbeszélésről, amely ekkor még nem volt meg magyarul, és amelyet Márai „Az Óriás Ürge” címen emleget, ezt írja a naplójában: „Valahol a »jó« irodalom és a »nagy« irodalom között van az igazi irodalom: s éppen ez az »igazi« hiányzik Kafka elbeszéléséből. A patologikus, a mániásan modoros világlátás, a somolygóan alázatos, ravasz irónia, ahogyan ez a rendkívül tehetséges író az írói látomáshoz közeledett, utolsó írásaiban már kóros. Nem beavatni akar, nem is felemelni vagy lesújtani, csak kárörömmel árulkodni” (Márai 1990b, 211).

„A szűk s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körhöz, ahol az európai irodalom igazi mércéjével mérik az értékeket”, tartozott Turóczi-Trostler József, aki az Egy polgár vallomásai megjelenésével egy időben, 1935-ben ezt írta Kafkáról a Nyugatban: „Franz Kafka egy láthatatlan, tökéletes világrend törvényeinek szolgáltatja ki a tökéletlen embert; szellemidéző etikai ereje annál meggyőzőbb, mivel nem szorul önkívületre, hangos szóra” (Turóczi-Trostler 1935). Turóczi-Trostler 1938-ban a Pester Lloydban is írt Franz Kafkáról. De még nála is előbb, 1931-ben szintén a Nyugatban Fenyő László így tért ki Kafkára, Kassák verseiről szólva: „Franz Kafka regényeiben csupa olyan ember mozog a holdkórosok meredek biztonságával, akinek talán árnyéka sincsen; az alakok, a történések, a külső és belső helyzetek, az egész sajátságos világ az álom ködében remeg, holott Kafka stílusa maga céltudatosan realista, pontos, homály nélkül való, nincsenek benne kisiklások a bizonytalan felé. Ahogy Kafka egy hotelt, egy szobát, egy székesegyháznak a belsejét leírja, az szemre: földi valóság, a kafkai világképbe beleállítva mégis szédítően valószínűtlen. E világ izgató kettősségét éppen ez a vasszigorral keresztülvitt irreális a reálison belül adja meg” (Fenyő L. 1931). Szerb Antal a Hétköznapok és csodákban nem említi Kafkát, de később, 1942-ben a Magyar Csillagban Örkény István Tengertánc című kötetét ismertetve leírja egyszer a nevét: „Mintha a húszas évek valamennyi irodalmi tendenciája találkozót adott volna bennük (ti. a kötet novelláiban): az expresszionizmus torz gesztusai (…) Franz Kafka és Paul Morand, Cs. Szabó és Márai” (Szerb 2002b, 680).

Az első magyar nyelvű Kafka-kötet 1957-ben látott napvilágot Az ítélet címmel. Kilenc elbeszélést tartalmazott, Boldizsár Iván válogatta és fordította őket. Annak idején úgy tűnt, mintha ez a kötet az 1956-os forradalomnak lett volna elkésett utórezgése. Vagy a diktatúra csak évekkel később kezdődő felpuhulásának előjele. Valójában arról lehetett szó, hogy a pártkörökben jó kapcsolatokkal rendelkező, különféle lapoknál a főszerkesztő bizalmi állását betöltő Boldizsár Iván szívügyének tekintette a Nyugaton már divatba jött Kafka bemutatását, és engedélyt kapott rá a cenzúrától. 1963-tól jelenhettek meg aztán Kafka további művei: 1963-ban a Levél apámhoz, valamint A per, mind a kettő a Nagyvilágban Szabó Ede fordításában, 1964-ben A kastély Rónay György és 1967-ben az Amerika Kristó Nagy István fordításában. Ezzel párhuzamosan folyt a marxisták nemzetközi Kafka-vitája, amely 1963-ban tetőzött. Ebben az évben több Kafka-tárgyú közlemény jelent meg a magyar folyóiratokban, mint egyébként az egész évtizedben. Május végén a Prága környéki liblicei kastélyban nemzetközi konferenciát rendeztek a marxista esztéták és irodalomtörténészek, „hogy közös erőfeszítéssel dűlőre vigyék a kérdést: hogyan lássa Kafkát a marxista irodalomtudomány, és – következésképpen – mit kezdjen vele a szocialista kultúrpolitika” (Rákos 1963, 1272). A korabeli marxista irodalomtudomány olyan befolyásos nagyságai fejtették ki itt álláspontjukat Kafka ideológiailag számukra problematikus világáról, mint Ernst Fischer, Roger Garaudy, Eduard Goldstücker, Pavel Reimann, Helmut Richter. A magyar álláspontnak még jó darabig igazodnia kellett az ilyen „testvéri összejövetelek” alkalmával kialkudott konklúzióhoz. Az Elbeszélések 1973-as teljes kiadásával aztán mintha megszabadult volna a hazai Kafka-recepció a legostobább marxista fenntartásoktól („Helmut Richter […] némileg fanyarul nyilatkozott az újabban elharapózott kritikátlan Kafka-rajongásról, s Kafka műveinek tömeges terjesztését továbbra sem tartja elsőrangúan fontos kultúrpolitikai feladatnak. Werner Mittenzwei a kafkai életművet a Brechtével vetette össze, és Brecht szellemében bírálta; Kafkában a kispolgári tanácstalanság, a tőkés világra jellemző elidegenülés íróját látja, mindamellett becsüli, hiszen – Brecht szavával – tévedésekkel teli műveket is lehet haszonnal forgatni…” – Rákos 1963, 1272). 1981-ben Pók Lajos már viszonylag tárgyszerű és szakszerű kismonográfiát publikálhatott Kafkáról, és ugyanebben az évben a Kafka naplóiból és leveleiből készített, a német kiadásoktól eltérően a különnemű szövegeket egybefoglaló és időrendbe soroló válogatás a nemzetközi Kafka-diskurzushoz is hozzáadhatta a magáét.

A címadó évszám apropójához visszatérve Musil hazai recepciójának elkésettsége azért is viszonylagos, mert Musil nemzetközi elismertsége általában is a múlt század hatvanas–hetvenes éveiig váratott magára. Így például csak 1974 nyarán alakult meg Bécsben a Nemzetközi Robert Musil Társaság, az első német nyelvű Musil-monográfiák pedig csak az 1960-as években láttak napvilágot. A tulajdonságok nélküli ember magyar változatának megjelenésével nagyjából egy időben Robert Musil-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban a klagenfurti Robert Musil-archívum anyagából. A kiállítást osztrák részről az archívum igazgatója, az a Karl Dinklage nyitotta meg, aki 1960-ban elsőként adott ki tanulmánygyűjteményt Musilról (Dinklage 1960). A magyar Musil-recepció kezdete pedig annyiban igazán frissnek mondható, hogy a Törless növendékről Fenyő Miksa már 1908-ban, nem egészen két évvel a mű megjelenése után fogékony ismertetést közölt a Nyugatban: „Ennek a fogalmaktól idegen, alig érzékelhető, talán a negyedik dimenzióból való világnak fátylait lebbenti fel Robert Musil Die Verwirrungen des Zöglings Törless című regényében – olvasható írásában. – Musil regénye rég elfeledett kísérteteket idéz föl. Amelyeknek haloványsága még bennünk szunnyad, s csak olykor lopja beteg színét egy-egy érthetetlen vágyra, valamely okokkal meg nem magyarázható cselekedetre. »Én voltam-e az?«… ez a megdöbbenés Musil regényének magva, a ködje, a levegője” (Fenyő M. 1908, 598–602).

1922-ben a bécsi emigrációban élő Balázs Béla írt esszét Musilról a Bécsi Magyar Újságba, Musil pedig 1925-ben Ansätze zu neuer Ästhetik: Bemerkungen über eine Dramaturgie des Films (Egy új esztétika kezdeményei: Megjegyzések a film dramaturgiájához) címmel Balázs Béla A látható ember című könyvének apropójára írt tanulmányt (Musil 1978).1935-ben ismét a Nyugatban már A tulajdonságok nélküli ember ismeretében ezt írja Turóczi-Trostler József Musilról: „Robert Musil a maga intellektuális képzeletével s megolthatatlan, burjánzó lélektani szenvedélyével inkább francia szabású jelenség, talán az egyetlen német, aki utolsó regényével (Der Mann ohne Eigenschaften) megfelel Ortega y Gasset regényeszményének” (Turóczi-Trostler 1935).

Szerb Antal is olvasta Musilt, sőt a Hétköznapok és csodákban a német írók közül Thomas Mann, Gerhart Hauptmann, Jakob Wassermann és Franz Werfel után Musil regényének szenteli a legnagyobb figyelmet. Már ekkor bámulatosan jól érti Musilt: „Ez a művészet már teljes nyíltsággal és teljes, kíméletlen energiával a megismerés szolgálatában áll. (…) De a regényszerűséget azért megőrzi, mert minden esszé a hősnek, az egészen regényhősi hősnek az önkifejeződése és öntükröződése. Úgy is fel lehet fogni a regényt, mint egy Joyce-típusú tudatáram-regényt, csakhogy Musil hősének tudattartalma nem logikátlan eszmetársításokban fejeződik ki, mint Joyce hőséé, hanem szellemes és meglepő értekezésekben.” Ulrich tulajdonságnélküliségéről pedig ezt állapítja meg: „Az ember mindenféle. A tulajdonságokat a világ ragasztja az emberre, konvencióival, gazdasági kényszereivel, és az ember azután lassanként elfogadja és megjátssza a saját tulajdonságait. De a regény hőse nem tud ebbe beletörődni, meg akarja tartani teljes függetlenségét” (Szerb 2002a, 159–160).

Legközelebb 1960-ban Vajda György Mihály közölt a Nagyvilágban szemelvényekkel megtűzdelt ismertetőt Az ismeretlen Robert Musil címmel. „A XX. század legnagyobb osztrák elbeszélőjének” nevezte, első regényének címét egyelőre még így fordítva: „Törless kadét zűrzavarai”, a nagyregényét pedig így: „Egy ember, akinek nincsenek tulajdonságai”. A kor stratégiája szerint Vajda György Mihály azzal próbálta igazolni Musil írói nagyságát, hogy mindenekelőtt társadalomkritikát tulajdonított műveinek. „Az ember, akinek nincsenek tulajdonságai” eszerint az individualizmusnak mint a személyiség eltorzulásához vezető korszerűtlen életformának a bírálata, főhőse, Ulrich pedig dekadens figura, aki értelmi erejénél fogva „alkalmas lenne arra, hogy bírálója legyen” korának, „de ehhez fel kellene adnia úri semmittevő életét”. Vajda végeredményben az Osztrák–Magyar Monarchia „mesterien ironikus-mélabús elemzését” tartja a regény legfőbb érdemének, ismeretelméleti és lélektani problematikájáról egyelőre mit sem tud (Vajda 1960, 481–495).

1967-ben Széll Zsuzsa még mindig azt írja Musilról halálának 25. évfordulóján, hogy „neve nálunk – és nemcsak nálunk – még oly kevéssé ismert, hogy nem egyszer franciás kiejtéssel emlegetik, ha emlegetik”. Annak okát, hogy népszerűsége nincs arányban jelentőségével, nagyságával, olvasása nehézségeiben látja. Nagyregényének legfőbb jelentőségét pedig abban, hogy az első világháborúhoz vezető kor- és eszmeáramlatok szatirikus bemutatása révén építően járult hozzá egy emberhez méltó jövő perspektívájához. „Ezt pedig úgy próbálja elérni, hogy a kor precíz tudományos és technikai gondolkodását, a rációt etikai és érzelmi vonatkozásokra is kiterjessze” (Széll 1967, 1069–1070). Széll Zsuzsa, inkább a nemzetközi germanisztikai diskurzushoz kapcsolódva, mint a hazai Musil-képet szolgálva, 1970-ben Válság és regény címmel értekezést is közreadott, amelyben Musil epikáját Rilke, Kafka és Broch műveivel összefüggésben a 20. századi osztrák epika formabontó törekvéseinek átfogó perspektívájából értelmezte – lényegében marxista alapon (Széll 1970).

A tulajdonságok nélküli ember magyar változatának megjelenése után felélénkült a Musil-recepció. A Nagyvilágban Pók Lajos reflektált Tandori Dezső fordítására, és azt mindjárt írása elején a német–magyar műfordítás-irodalom legnagyobb teljesítményei közé sorolta. Erényeiről azonban csak általánosságokat mond: „meggyőző művészi erővel, és szinte mindig vitathatatlan hitellel, kitartó ötletességgel fordította Musil művét”, sikeresen felelt meg irónia és ambivalencia, racionalitás és paradoxia, lebegő líra és pedáns tárgyiasság, matematika és misztika állandó kettősségének. Csupán néhány apróságot kifogásolt, így például, hogy „Kákánia” helyett jobb lett volna „Császkíriának” nevezni a Monarchia regénybeli mását (Pók 1978, 113–117). Itt megjegyzendő, hogy az eredeti „Kakanien” elnevezésbe Musil szándéka szerint belejátszik a ’kaka’ jelentésű német „Kacke” szó is („Kakaország”), tehát Tandori szóválasztását ez a szempont is motiválhatta. Nem a fordításra, hanem Musil eredeti nyelvhasználatára vonatkozólag Pók Lajos szóba hozza cikkében a coniunctivus kulcsfontosságú regénybeli szerepét. Mi itt ehhez mindjárt hozzátehetjük, hogy bár a magyarban tudvalévőleg nincs coniunctivus, körülírásának ironikus lehetőségeivel Tandori változatosan és szellemesen él.

Hegedűs Géza Irkafirka Musil olvasása közben című írása, amely közép-európai szatírának olvassa Musil regényét, a fordításnak csak néhány Monarchia-ismereti hibáját teszi szóvá, például hogy Leinsdorf grófot őfőméltóságának nevezi, holott a főméltóságú cím csak a hercegi családok legidősebb férfi tagját illette meg. Eszerint Leinsdorf gróf csak méltóságos vagy kegyelmes úr lehetett volna. A „Kákánia” nevet egyébként Hegedűs szerint „Káukániának” kellett volna fordítani (Hegedűs 1978). Musil magyar szemmel című, németül is megjelent tanulmányában Rényi Péter nem foglalkozik Tandori fordításával, őt mint cenzort csak az foglalkoztatja, „mi is vonzhatja ebben a műben a mi közönségünket különösképpen?”, és bár nem talál benne marxi értelemben vett társadalomkritikát, Musil radikális kívülállásának mégis tulajdonít olyan leleplező perspektívát, amely impulzusokat adhat az olyan olvasónak is, „aki egy gyökeresen eltérő világban él, mint amilyent ő megjelenít”. És bizonyságul megemlíti – ami csakugyan érdekes adalék a magyar Musil-recepcióhoz –, hogy 1969-ben minden „különösebb indíték” nélkül a Népszabadság rövidített formában leközölte A tulajdonságok nélküli ember híres 85. fejezetét, a „Stumm tábornok rendet tenne a civil-ész világában” címűt. Rényi úgy véli, „több olvasó felfogta a közlés értelmét; szellemi életünk bizonyos jelenségei indokolták ezt”. Tehát bár Musil sok évtizedes regénye „nem mutatott kiutat és megoldást”, „kényelmetlen párhuzamot” mégis kínált még a Népszabadság haladó olvasójának is: „a mi vitáinkban is olykor előkerültek a műben kifigurázottakhoz hasonló jelenségek” (Rényi 1979, 583–585).

Rényi írásával egy időben jelent meg Tandori Dezső A zsalu sarokvasa című irodalmi esszékötete, amelyben A tulajdonságok nélküli emberről is olvasható egy részletes műhelytanulmány, a Musil regényével foglalkozó magyar nyelvű szakirodalom első érdemleges darabjainak egyike (Tandori 1979). Közéjük sorolható még Sükösd Mihály tanulmánya is, amely a magyar kiadás utószavaként jelent meg, valamint Zalán Péter 1981-ben kiadott Musil-kismonográfiája, mely nagyrészt Musil fő művével foglalkozik. De sem ezek az írások, sem magának Tandorinak az esszéje nem szentelnek figyelmet a fordítás kérdéseinek. Így inkább csak szakmabeliek magánbeszélgetéseiben fogalmazódott meg, hogy bár Tandori fordítása mind a virtuóz nyelvhasználat, mind a szövegértelmezés intellektuális mélysége és árnyaltsága szempontjából csakugyan rendkívüli teljesítmény, mégis érhetik kifogások, éspedig hasonlóak, mint Szentkuthy Ulysses-fordítását. Bizonyos fokig Tandori is saját képére formálta át Musil regényét stiláris tekintetben, és a Szentkuthyval való hasonlóság még abban is fennáll, hogy Tandori is hajlik az öncélú szó- és nyelvi játékokra, noha ezek egy részét a szerkesztés kiszűrte a kéziratból. Musil franciásan racionális iróniája legfeljebb bizarr metaforikus szó- és fogalomkapcsolatokat enged meg magának, a szójáték nem jellemző rá.

Nem kétséges tehát, hogy Musil regényét mindaddig, amíg nem készül belőle újabb fordítás – és ez aligha történik meg egyhamar – Tandori világán átszűrődve olvassuk magyarul, ennek azonban a hozama összehasonlíthatatlanul több, mint a vesztesége. Hogy csak egy példát említsek: a második rész címe: „Az és mégsem az”, amely a szó szerinti hűség szempontjából önkényesnek látszhat („Seinesgleichen geschieht”), valójában zseniális találat, amely hallatlanul tömör és lényegre törő képletbe foglalja Musil regényének egész problematikáját. A magyarul nehezen értelmezhető német cím nagyjából azt jelenti: „Hozzá hasonló történik”. Az „Az és mégsem az” címváltozat az eredeti szellemében egyaránt vonatkozhat valóság és lehetőség, regény és esszé („kísérlet” értelemben), Kákánia és a modern világ, én és a másik ember, a tulajdonságoknélküliség és a „másik állapot” egymást feltételező kettősségére.

Tandori Musil-fordítása egyik tetőpontja, de egyben többé-kevésbé végpontja is volt a magyar műfordítás-irodalom nagy évtizedeinek. Születtek azóta is jelentős teljesítmények, főképpen a drámafordítás terén (Shakespeare, Molière, Kleist, Ibsen, Csehov), a közelmúlt és a jelenkor külföldi prózairodalmának (Beckett, Borges, Garcia Márquez, Vargas Llosa, Golding, Rushdie, Roth, Updike, Gombrowicz, Hrabal, Bernhard stb.) fordításai között szép számmal akadnak magas szakmai színvonalú munkák, mégpedig egy puritánabb, tárgyszerűbb műfordítói szemlélet szerint éppen olyanok, amelyek nem akarnak mindenáron „művészetnek”, „nyelvi karneválnak”, „szóbűvészkedésnek”, az író-fordító saját művének látszani. Annál is inkább így van ez, mert a magyar írók nagy többsége időközben kivonult a fordításból, éppen Tandori volt (és maradt máig) a kevesek egyike, akik még író létükre fordítanak – és gyakran továbbra is saját munkásságuk meghosszabbításaként. A Nyugat első nemzedékével kezdődő és valamiképp mindvégig a személyes „vonzások és választások” alapján működő írói fordítás hagyománya tehát a hetvenes évek végére nagyjából elmúlt, és átadta a helyét a professzionista fordítás piacorientált gyakorlatának. A fordító ma azt fordítja, amivel megbízza a kiadó, a kiadó pedig a fordító megválasztásánál nem mindig tartja szem előtt, milyen többlet várható a fordító személyes affinitásától vagy egyszerűen csak alkalmasságától. A lényeg, hogy a könyv minél előbb és minél kisebb ráfordítással piacra kerüljön. Ilyen körülmények között nem sok esély van rá, hogy a mára elavult vagy csupán egy elmúlt kor felfogását tükröző fordítások helyett és mellett új fordítások készüljenek a klasszikus vagy a modern regényirodalom alapvető műveiből.

Hivatkozások

Babits Mihály (1973) Könyvről könyvre, Budapest: Magyar Helikon.

Babits Mihály (1978) „Magyar Proust”, in Esszék, tanulmányok, II, Budapest: Szépirodalmi, 550–552.

Dinklage, Karl (1960) Robert Musil: Leben, Werk, Wirkung, Zürich–Leipzig–Wien: Amalthea- Verlag.

Fenyő László (1931) „Kassák Lajos: 35 vers”, Nyugat 24 (8).

Fenyő Miksa (1908) „Törless növendék”, Nyugat 1 (11): 598–602.

Gyergyai Albert (é. n.) A mai francia regény, Budapest: Franklin.

Halász Gábor (1977) „A Proust-élmény nyomában”, in Válogatott írásai, Budapest: Magvető, 602–604.

Hamvas Béla (1930) „James Joyce Ulyssese”, Nyugat 23 (10).

Hegedűs Géza (1978) „Irkafirka Musil olvasása közben”, Nagyvilág 23: 747–753.

Kafka, Franz (1981) Naplók, levelek, Budapest: Európa.

Kappanyos András (1998) „Ulysses, a nyughatatlan”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) A fordítás és intertextualitás alakzatai, Budapest: Anonymus, 203–218.

Karafiáth Judit (1996) „Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I. Swann”, in Karafiáth Judit (szerk.) Huszonöt fontos francia regény, Budapest: Maecenas–Lord, 174–185.

Márai Sándor (1990a) Egy polgár vallomásai, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Márai Sándor (1990b) Napló 1945–57, Budapest: Akadémiai–Helikon.

Musil, Robert (1978) „Ansätze zu neuer Ästhetik: Bemerkungen über eine Dramaturgie des Films”, in Prosa und Stücke. Kleine Prosa. Aphorismen, Autobiographisches. Essays und Reden. Kritik, Reinbek bei Hamburg: Rowohlt, 1137–1153.

Nádas Péter (1995) „Hazatérés”, in Esszék, Pécs: Jelenkor, 7–30.

Németh László (1973) „Joyce: Ulysses”, in Európai utas, Budapest: Magvető–Szépirodalmi, 475–476.

Pók Lajos (1978) „Musil matematikája és misztikája”, Nagyvilág 23: 113–117.

Rákos Péter (1963) „Kafka-konferencia Prágában”, Nagyvilág 8: 1272–1273.

Rényi Péter (1979) „Musil magyar szemmel”, Nagyvilág 24: 579–586.

Rónay László (1990) Márai Sándor, Budapest: Magvető.

Somlyó György (1983) „Fordítás-kísérletek Proustból”, Nagyvilág 28: 567–582.

Széll Zsuzsa (1967) „A gondolkodás epikusa. Musil halálának 25. évfordulójára”, Nagyvilág 12: 1069–1070.

Széll Zsuzsa (1970) Válság és regény, Budapest: Akadémiai.

Szentkuthy Miklós (1968) „Miért újra Ulysses?”, Nagyvilág 13: 274–279.

Szentkuthy Miklós (1988) Frivolitások és hitvallások, Budapest: Magvető.

Szerb Antal (2002a) Hétköznapok és csodák. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák, I. Világirodalom, Budapest: Magvető.

Szerb Antal (2002b) Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák, II. Magyar irodalom, Budapest: Magvető.

Tandori Dezső (1979) A zsalu sarokvasa, Budapest: Magvető.

Turóczi-Trostler József (1935) „A német próza útja. Expresszionizmus és új-naturalizmus (Neue Sachlichkeit)”, Nyugat 28 (5).

Ungvári Tamás (1975) „Joyce magyar utazása”, Nagyvilág 20: 1064–1072.

Vajda György Mihály (1960) „Az ismeretlen Robert Musil”, Nagyvilág 5: 481–495.