Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

65. fejezet -

65. fejezet -

Az ember természete és a természet embere

Régóta élhet itt a végeken. Ez itt a világ közepe (…)

(Bodor 1997, 228).

Bodor Ádám életművének szinte valamennyi darabjában a természeti hely mint elbeszélő és egyúttal metaforikus funkciót is betöltő narratív trópus az elbeszélés komplexitásának egyik legfőbb kialakítója. A kolozsvári születésű író prózájának rendkívül elismerő magyarországi fogadtatástörténete Az Eufrátesz Babilonnál (1985) című kötettel kezdődött, melynek hangsúlyos mozzanata azért is lehet(ett) a világszerűség és az epikai imagináció viszonyrendszerének tárgyalása, mivel szövegeinek variációs ismétléseket alkalmazó poétikai szervezettségében – legtöbb esetben egy adott tájhoz kötődő – homogén (szöveg)világ megalkotásának szándéka vált felismerhetővé. A magyar próza alakulástörténetében az 1970-es és 1980-as években megjelenő epikai fordulópontként számon tartott poétikai fejlemények jelentős mértékben preformálták Bodor életművének értelmezési perspektíváit. Az „új prózairodalom” kialakította olvasásmódok által meghatározott kritikai és irodalomtörténészi ítéletalkotások ebben az írásművészetben a közvetlen referencializálhatóságot cáfolva javarészt a narratív technika és az összetett figuratív megalkotottság feltárásán keresztül – legjellemzőbb poétikai tulajdonságaként – az imitációelvet érvényesítő és egyszersmind a valószerű és a képzeletbeli határvonalait elbizonytalanító, a nyelvi tropológia által felépülő fikcionalizáltság jelentésgazdagító sajátosságait kívánták felmutatni. Ilyenképpen a szélesebb olvasóközönség előtt sikereket arató Sinistra körzet recepciótörténetében megszilárdult értelmezések a regény egyértelműsítése, azaz a diktatúra erőszakrendszerének térségi és társadalmi megfeleltetése helyett zömében arra koncentráltak, hogy a mű a világszerűség, vagyis a mimetikus jelleg elbizonytalanításával hogyan kérdőjelezi meg a történeti-politikai parabolaként való olvashatóságot. Míg a történet és szöveg kapcsolatára összpontosító interpretációk egyik része a dereferencializálásnak azon a szintjén alkotta meg a műre vonatkozó olvasatát, mely a parabola történelmi válfaját ugyan elutasította, ám annak lét- és világmodellt közvetítő, egyetemes létparadoxonokat kifejező, bővített alakzatát elfogadhatónak tartotta (Pozsvai 1998; Simon 1992), addig a szövegvilág narratív struktúráiból kiinduló írások másik pólusa szerint a mű szövegkonstrukciójában a nem identikus iteráció a jelentéslehetőségek megsokszorozódását és rögzíthetetlenségét idézi elő (Bengi 1997). A világszerű hatásfunkciók és politikai megfeleltethetőségek helyett a poétikailag elemezhető megformáltságból kiinduló kritikai értékelések nézőpontjai legtöbb esetben csak részlegesen kapcsolódtak, s az egymásra reflektáló interpretációk horizontjában kibontakozó ellentmondások által felmerülő kérdéseket szinte alig exponálták. A regény narratív struktúráit és nyelvi megalkotottságát figyelembe vevő magas színvonalú recepció javarészt a szöveg narratológiájának és metaforastruktúrájának elemzéseit ötvözve az elbeszélésmód hangsúlyozott tropológiai összetettsége és az abból következő műfaji kérdések vonatkozásában tett ellentmondásos megállapításokat: a művet átszövő motívum-, metaforacsoportok és a diegézis kapcsolatrendszerének jelentéslétesítő szerepét illető elemzések ugyanis arról tanúskodnak, hogy a világszerűségnek hol kifejeződéseként, hol cáfolataként értékelt parabolaforma konstituálódását és ellehetetlenítését is kifejezetten a metafora alakzatának teljesítményéhez kapcsolták. Vagyis az irodalomtörténeti és kritikai fogadtatástörténet széles spektrumában a mű elemzői a konkrét regionális, történelmi és aktuálpolitikai megfeleltethetőséget, azaz lényegében a referenciális értelmet elmozdító figurativitás és a metafora működését inszcenírozó sajátosságok interpretálásakor nem világítottak rá kellőképpen a Sinistra körzet szöveg- és világszerűségének komplex viszonyára, pontosabban a figurativitás és szó szerinti referencializálás közti viszony láttató sajátosságaira.

Bodor Ádám írásainak interkanonikus helyzetét konstatálja az író monográfusa, Pozsvai Györgyi, valamint Szirák Péter írásának recepciótörténetet áttekintő fejezetében: a Bodor-œuvre, egyfelől lehetővé téve egy olyan értelmezést, mely integratív távlatból összerendezhető narratív tudást testesít meg, az utómodernség korszakához kötődik, másfelől többszólamú, önmagukat folyton korrigáló, érvénytelenítő szövegszegmentumokból építkező struktúrája révén a posztmodernitás irodalomszemlélete felé mutat (Szirák 1998, 77–81; Pozsvai 1998, 193–214). A szöveg heteronóm jelentésintencióit megalkotó poétikai megoldások, úgymint a gyakori önidézések, az újabb és újabb szövegkonstellációkban megjelenő poliszém motívumok, a különféleképpen konfigurálható szöveghelyek, valamint azonos szövegképletek – a Bodor-életmű egységességét biztosító epikai tényezőkként – az egyes darabok kompozicionális nyitottságát és szemantikai lezáratlanságát is kifejezésre juttatják. „Valamennyi írásmű részben a többinek is a szövegtere” – mondja Pozsvai Györgyi (Pozsvai 1998, 37), és a szövegek variabilitása nemcsak a folyóiratokból a könyvekbe, egyik kötetből a másikba átkerülő instabil, módosuló, gyakorta csak különböző alakváltozatokban létező korai novellákat jellemzik, de emez iteratív eljárások a Sinistra körzet kezdetben folyóiratokban megjelenő, majd regényként megszilárduló kompozíciójának is inherens sajátosságai. Egyszóval a textus plurális létét felmutató életmű szövegváltozatain, a motívum és a szereplők valamint a narratív megoldások ismétlésein, azaz az egyes szövegek és kötetek intertextuális viszonyrendszerén túl a nem identikus ismétlés retorikai alakzata egyúttal az „egy regény fejezetei” kompozícióba illesztett szövegek alakító tényezője, melynek komplexitását mutatja többek között az is, hogy a Sinistra körzet nemcsak novellaciklusként, hanem regényként is olvasható. E szövegegészbe bekerülő írások (műfaj)módosulásait mérlegelve az író monográfusa így vélekedik: „Bodor műve nem törte meg látványosan a forma alkotó konvenciót, mégis a szövegváltozatok közti átfedésekben és eltérésekben olyan mozzanatok rejlenek, melyek műfaj és formatörténeti szempontból hagyománymegújító jelentőségűek” (Pozsvai 1998, 136).

A kritikai recepció az életmű elkülönböződő szövegei világképi homogenitásának, a kisműfajok és a regény(ek) szerves szerkezeti és tematikai összefüggéseinek részletes és sokrétű elemzését nyújtotta. Noha a Sinistra körzet egyik fejezete a Holmi című folyóirat novellapályázatának nyertese lett, a könyv megjelenését követően a műfaji meghatározás ambivalenciái (az „egy regény fejezetei” alcím utasítását figyelembe véve) szervesen beépültek a kompozíció szinte valamennyi interpretációjába. „Az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között” – írja Márton László (Márton 1992, 1875), és a kétféle olvasatot lehetővé tevő, a novellafüzérnél markánsabb, a regénynél – a kritikai diskurzus vélekedése szerint sok esetben – lazább kapcsolatot mutató szöveg(ek) műfaji ambiguitása fundamentális jelentőségre tett szert a művilág egészéről kialakítható elemzések számára. A Sinistra körzet regény, illetve novellafüzér mivoltának kérdése természetesen nemcsak a viszonyításként alkalmazott műfaji tradíció függvénye, hanem azé a szerepé is, amelyet az interpretáció a műegész strukturális paradoxonából adódó polivalens jelentésszerkezetnek tulajdonít. Ugyanis az önmagukban is megálló (egész történetet közvetítő), a cselekmény linearitását, célelvű logikáját megbontó „fejezetek” a műegész más kompozicionális sajátosságaival (azokat előidézve és kiegészítve) szoros összefüggésben döntenek az epikai világ kiépítésének lehetőségei felől. Vagyis a műfaji és szerkezeti kettőséget integratív módon kialakító, a téridő hagyományos struktúrájától eltávolodó szöveg(részlet)ek variációs ismétlései, ellipszisei és narratív hiátusai a történetelvű viszonylatok kronologikus rendjét alapvetően fölépítő – a fia kiszabadításáért Sinistrába érkező Andrej Bodor kalandjaival, az író kisprózáinak (megérkezés–tartózkodás–távozás) alapsémáját leképező – szekvenciát egységbe rendező oksági relációknak megalkotásában, pontosabban a formális cselekményen túlmutató műszemantikum kibontásában a szerkezeti jegyeknek mint jelentésszervező eljárásoknak a feltárása központi jelentőséggel bír.

A Sinistra körzet felépítésében történet és elbeszélés viszonyát a linearitást felfüggesztő körkörösség és szimultaneitás, a diegézist domináló deskripció, az organikusságot felváltó, nem identikus iteráló szövegelemek jelszórása oly módon alakítja át, hogy az eseménysor okozati meghatározottságával együtt a célelvűség is kérdésessé válik. A kompozíció kettőssége jól látható: a Sinistra szövegvilágának – az életmű fent említett kontextusába illeszkedő, vagyis a korábbi elbeszélések és a regény intertextuális, valamint a regény és fejezeteinek intratextuális viszonyát is kialakító – koherenciáját a motívum- és szövegismétlődések, illetve azokon belül a szó szerint vagy kisebb-nagyobb variációban ismétlődő szövegrészletek hozzák létre, s ugyanezen strukturális eljárások – az egyes fejezetek függetlenségén túlmenően – a szerkezeti elemek széttartó, disszeminatív jellegéért is felelősek. Az elbeszélést átszövő motívum- és metaforacsoportok mellett a repetitív szöveg(elem)eknek nemcsak példái, de típusai is számottevőek: a csaknem teljesen azonos kereten kívül (az egyes fejezetekben külön) megismételt történéssorokon és mozzanatokon át a szereplők egy-két (állandó) jelzős említésétől a hosszabb deskripciójukig terjednek (Bengi 1997, 115).

Alighanem az ismétlés jelenségének egyik kézenfekvő magyarázatát a Sinistra körzet diktatórikus rendszerének a diskurzust kisajátító, a totális ellenőrzöttséget és szervezettséget artikuláló nyelviségében is kereshetjük (vö. Bengi 1997, 122; Márton 1992, 84). Számtalan sokértelmű példát lehetne fölhozni a katonai államnak a beszédet, a kommunikációt, végső soron a nyelvhasználattal együtt a gondolkodást uralni vágyó törekvéseire: a sárga vattacsomókon keresztül is mindenkor mindent meghalló Coca ezredestől kezdve, az egymásról nyíltan jelentést készítő személyeken át a dögcédulaként viselt, az ellenőrizhetőséget biztosítani hivatott (ál)nevekig. Csakhogy a Sinistra körzet lecsupaszított ismétlésekkel sémaszerűvé degradált nyelvének a hatalom kiszolgáltatottja és kiszolgálója egyaránt részese, amennyiben az iteráció nem identikus elemei – miként arra Bengi László alapos elemzése rámutat – az uralhatatlan jelrendszerre való kollektív ráutaltság kifejeződésének tekinthető (Bengi 1997, 122). Az ismétlődő szövegszegmentumok ugyanis elkülönböződnek, ami – a történet különböző fejezeteinek néha eltérő, olykor egymást cáfolva ismétlődő cselekményrészletein túl – teljesen egyértelműen a szubjektumok rögzíthetetlenségét kifejezésre juttató személyleírásokban érhető tetten, melyeknek a regényben előforduló legszembetűnőbb – és ezért a recepció által talán legtöbbet említett – példái Géza Kökény és Tomoioaga ezredes alakváltozataiban ismerhetőek fel. Géza Kökény és mellszobrának egymást fölváltó, számos szerepkörrel rendelkező (éjjeliőr, medvész, benzinkutas, őr, lázadó stb.) megjelenése több, a három Tomoioaga (Jean, Titus és Valerian) pedig valószínűsíthetően egy személyt jelölő konfigurációi, és az őket jelölő nevek fölcserélhetősége által a szereplői identitások egymás helyettesítőiként lépnek színre. A személyek rögzíthetetlenségét mértékét még inkább alátámasztja az a tény, hogy Andrej, aki mintegy főszereplőként fog életének sinistrai korszakának elmesélésébe, a történet folyamán egyre inkább a többi uniformizált alakhoz hasonlatosan egy individualitást nélkülöző „szereplői funkciónak” (Propp) bizonyul, hiszen – miként a többiek – a hatalom által kijelölt, gyakorta változó és bárki más által betölthető szerepkörökben (erdeigyümölcs-betakarító központ diszpécsere, útkaparó, segédhullaőr stb.) él a körzetben.

Sinistra körzet narrációja – a sokrétűen működtetett iterációs eljárással összhangban – egyszersmind pontosan tanúsítja, hogy a nyelv és a jelentés rögzíthetetlenségéből és uralhatatlanságából adódó „figuratív” bizonytalanság a történet elbeszélőjét is jellemzi: amennyiben az Andrej történetmesélésébe beékelődő 3. személyű elbeszélésmód narratív váltása heterodiegetikus helyzetű, úgy konstrukciójának, modalitásának és kompetenciájának egyezésével, a narráció homogenitásával egységben a narrátor(ok) fölcserélhetőségét is jelzi. Elmondható tehát, hogy az egységes középpont köré – még az elbeszélő által – sem szervezhető szövegek iterabilitásában kibomló, egyszerre redundáns és elliptikus elbeszélésmód „olyan szövegalakítási eljárást körvonalaz, mely feladja a nyelv megbízhatóságába, uralhatóságába vetett hitet” (H. Nagy 1994, 37), és ezáltal a Sinistra körzet világ- és szövegrendje átláthatatlan rejtélyességének az egyik legfőbb kialakítójává válik. A mű elbeszéléselméleti alapozottságú értelmezései, mindennek ellenére, a szövegek kapcsolatrendszerén és a formális cselekményen túlmutató belső logikát – és egyúttal az elbeszélés komplexitását – kialakító poétikai eljárások felderítésekor létrehozott esztétikai ítéletalkotásokban elsősorban nem a nyelvi iteráció, hanem metaforicitás szignifikáns szerepét hangsúlyozták.

A Bodor-regény (és az életmű szövegeinek) kohézióját is kialakító figuratív technikák mint metaforikus szinten kibontakozó összefüggésrendszerek természetesen azért is érdemeltek központi figyelmet, mert látszólag képesek segítséget nyújtani a reális és irreális különbségét elbizonytalanító, a szemantikai és kauzális hiátusokat kialakító enigmatikusság feltárása révén a szöveg(ek) helytálló értelemkonstrukciójának létrehozásában. A Sinistra körzet az értelmező olvasat során ugyanis nagy valószínűséggel azzal a tapasztalattal szembesíti olvasóját, hogy az olvasó az elbeszélés alkotta „üres helyek” betöltéséhez az érintkezést feltételező metonimikus viszonyok kiépítésének hiányában leginkább a szöveg metaforarendszerének – ambivalens jelentésmezőket létrehozó, a hasonlóságokat láttató és egyúttal megteremtő – értelemképző működésében találhat fogódzót. Minthogy a regényen belüli kontextuális viszonyok fellazulása következtében a formálisan összeállítható cselekmény elveszíti jelentőségét, vagyis az értelmezett világ epikai modellje az elbeszélés kombinációs tengelyén nem ad egyértelmű utasításokat (a metonímia szükségszerű tér- és időbeli vagy oksági kontiguitásából főként a kauzális viszonyok hiánya sarkall a jelentésegységeknek a szelekciós tengely figyelembevételével történő elrendezésére), ezért a szövegek hatásmechanizmusának és formaképző elvének egyik, alighanem legfontosabbnak bizonyuló alkotóelemeként a metaforikus struktúrák, úgy tűnik, alkalmasak megvilágítani az egyes történetszövedékek mögött feltáruló epikai világ működési rendjét. „Bodornál általában nincs jelképes tartalom, nincs megfejtendő titok” – írja Györffy Miklós (Györffy 1992, 203), aki óva int az intranszparens és enigmatikus szövegvilág szimbolikájának „dekódolásától”; ám az elbeszélői megoldások elemzései a megfejthetetlen logikájú eseményeket meghatározó titok, talány, action gratuite megragadása érdekében a mű narratív szövetét jellemző metaforizációból kiindulva jobbára jelentésfejtő értelmezői műveletekre tettek kísérletet. Bodor többi elbeszéléséhez hasonlóan a megmagyarázhatatlan cselekmények és az érthetetlen történések kialakította Sinistra körzetben elsősorban a metaforizáció azon válfaja látszik döntőnek, mely által a regény textusának különböző pontjain megjelenő és egymásra utaló metaforikusan kötött képzetek ismétlődést és bizonyos koherenciát teremtenek az áttekinthetetlen időbeli és oksági összefüggéssel rendelkező epikai folyamatban. Ugyan az egyes fejezeteket Andrej Bodor egyéni célkitűzése, fiának megkeresése és kiszabadítása, majd a körzetből való távozás valamelyest összefűzi, a regényszerkezet megteremtésében a cselekményelvű folyamatossággal szemben látszólag az a sajátos szövegkezelés játszik kitüntetett szerepet, mely a metaforikus eljárásokat mint a konstrukció bizonyos részeire kiterjesztett jelképiség határozza meg. Ily módon, minthogy az értelmezett epikai világ modelljét – a világmetszetet kialakító paraméterek egy részének nyelvi és tematikai elbizonytalanításából adódóan – az alakok és a történés rögzítésével nem lehet felépíteni, a regény interpretálói igen gyakran a tér és idő epikai szubsztanciáinak metaforikus vagy szimbolikus értelmezéséhez fordultak segítségért.

Következésképpen a kritikai és irodalomtörténeti recepció zöme a struktúra egységét és egyúttal értelemkonstrukcióját a cím- és főszerepet betöltő Sinistra körzet reprezentációja által kialakított egységben jelölte meg: a leggyakrabban hol metaforaként (Alexa 1992; Duba 1992; Tordai 1996), hol jelképként (Simon 1992; Pozsvai 1998), hol akár allegóriaként (Márton 1992) interpretált táj egyfajta központi jelentésintencióként lehetővé tette a mimetikus, illetve parabolikus olvasásalakzatok kialakítását, melyek jogosultságát a központi cselekmény folytonosságát megszakítva „teret nyerő” és az elbeszélő-szereplő értelem-összefüggéseit feltárva kitüntetett helyzetbe kerülő látványleírás vizsgálata mutathatja meg. Fontos megjegyeznünk, hogy Sinistra tájéka a történetek és szövegegységek kohéziójának kialakítójaként, meglátásunk szerint, azért is kaphat poétikai relevanciát, mert a szereplők deskripciójának variációs ismétlődéseivel ellentétben az identikus repetíciót alkalmazó leírásban kibontakozva, részletező, árnyalt és egységes topográfiai képet nyer. Azáltal, hogy a címben is jelzett, a különböző szövegszegmentumok viszonyrendszerét kialakító lokális összefüggés nem hagyja akadálytalanul érvényesülni a magas szinten működtetett iterációs eljárásokat, a műnek a parabolikus történetelvű kötöttségekhez fűződő kapcsolatát az iterációs viszonylat és a metaforikus eljárások többszörös vonatkozásrendszerében nyilvánítja meg. Éppen ezért egyetértünk Szirák Péter kijelentésével, mely szerint: a „Sinistra körzet szövegvilágainak újraképzésében kétségkívül központi szerepet kezd vinni a (…) táj-metaforája, a befogadás dilemmája azonban mindinkább az lesz, hogy e metaforika miképpen kontextualizálható” (Szirák 1998, 78).

Az életmű visszatérő motívumainak jelentésszervező eljárásai által a novelláskötetek (Milyen is egy hágó?, Az Eufrátesz Babilonnál, A Zangezur hegység) címmegjelölései a Sinistra körzethez hasonlóan gyakorta kiemelik a történések helyszínét, mely minden esetben egy Isten háta mögötti, elemien antagonisztikus hely, szociális, geográfiai vagy mindkét értelemben körülhatárolt peremvidék, száműzetésszerű tér. Sinistra Románia északnyugati részén, az ukrán határ közelében, a kárpátok hegyláncai közt, periférián fekvő, világvégi eldugott körzetében az elzártság motívumai – szögesdrótok, sorompók, őrtornyok, határőrök jelenlétével – szintén hangsúlyozottak, s a részletező képteremtés perceptív gazdagságában megjelenő földrajzi térség a reális mellett elsősorban azáltal válik egy imaginárius összkép kialakítójává, hogy az esemény és a szereplők együttesében többértelmű temporális konnotációkra tesz szert. A körzetbe érkező Andrej Bodor identitásával együtt időérzékelését is elveszíti: „Attól fogva sokáig nem tudtam, hogy hétfő van-e, szerda avagy szombat” (Bodor 1992, 21). Az idődeixis a temporalitást elbizonytalanító „nem sokkal azután”, „sok évvel később”, „egy tavaszi napon”, „évek óta”, „egy napon” stb. szerkezetekkel jön létre, a múltra vonatkozóan csak néhány korábbi utalás található, és a történeti időindexek szinte teljes hiányában csupán Andrej visszaérkezésekor derül ki, hogy 7 éve hagyta el a körzetet, ám ott élt életének időtartama ismeretlen marad: „Hetek, hónapok, vagy talán évek óta éltem Andrej Bodor álnéven Sinistra körzetében” (26). Az epikai idő – az idősíkváltások ellenére és a múló idő kontinuitásától elszakadva – leginkább a nap- és évszakok monoton ismétlődését, változási rendjét követő természetleírásokhoz kapcsolódik: „Az idő múlását Dobrin oldalában a hófoltok alakváltozásai jelezték” (21). A narráció – a jelenhez visszatérő keret idődimenziója és az egyes fejezetek ismétlődései által létrejövő – körkörössége akronologikus, egynemű szimultaneitásba ágyazza a történéseket. A célképzetes történeti időt tagadó kozmikus időtípus a körzet zárt, állandó terévé transzformálódik, „azaz a helyszín azonossága és változatlansága megbolygatja linearitását, s így az a tér, a kör(zet) formájához idomul: íve magába zárul. A tempus a locusszal lesz egyenértékű. Ilyenképpen a teleologikusságtól, a finalitástól e világ eleve meg van fosztva” (Pozsvai 1998, 151).

A regény terét az iteratív szövegelemekkel szembeni stabilitásában a látványleírás „elbeszélő funkciója” oly módon hangsúlyozza, hogy az irodalom egyik fontos toposzával, a természeti tájból kialakított mesterséges emberi térnek egyszerre archaikus és modern képzeteire utaló architextusával is szembesít. A természetvédelmi körzet konnotációs mezeje a mitológiai múlt emlékezete mellett a 20. századi politikai diktatúrák „heterotópiáinak” (Foucault 1999, 150), valamint a jelenkor közismert ökológiai térstruktúráinak egymásra rétegződött jelentéseit hordozza. Minthogy a kultúrtörténet temporális sémái igen gyakran a térbeliség révén jelennek meg, és Sinistra – a szocializmus közelmúltjára való utaláson kívül – a mítosz kozmikus kronotoposzát idézi, így a legrégebbi történéses műfaj példázatszerű jellegének megfelelően (Szegedy-Maszák 1980, 43) egyszerre játszódik a múltban és az időtlenben. „A szimbolikus terek hagyománya az archaikus formákban is a metafora elvét követi, a regénybeli metaforikus terek azonban nem feltétlenül hordoznak egyben szimbolikus jelentéstartalmakat is” – vélekedik Thomka Beáta (Thomka 2001, 72) a látvány- és háttérszerűségtől eltávolodó epikai locusok értelmezhetőségével kapcsolatban. Tér és idő kronotopikus összefüggése természetesen mindig létrehoz egyfajta metaforikus kapcsolatrendszert, ám amennyiben a körzet (történéseinek) szemantikuma – azáltal, hogy a fiktív térrendszer az adott időtapasztalat, és az időbeli történés az adott térbeliség megfelelője – kivált e kölcsönösség értelemtartalmaiban bomlik ki, úgy könnyen beilleszthető az e viszonyrendszert rögzítő parabola műfajába (Thomka 2001, 72). A narráció révén az azonosító szerkezetű, eredetileg atemporális metafora – időben és térben konkretizálódva – idővonatkozásokra tesz szert, s Sinistra tájmetaforáját kialakító jelrendszer kronotoposszá bővülve narrativizálódik: a történetképzés ismétlődő elemei által (is) kialakított archaikus és modern formákkal rokonságot mutató kronotoposz a fennálló világrendet explikáló mitikus beszédmódon át a kor- és rendszerkritikai (Ács 1992; Bodor 1992), egyúttal tágabb érvényű, az egyetemes emberi léthelyzetet felmutató elvont (Simon 1992; Pozsvai 1998) parabola műfaji kerete szerinti értelmezést is felkínálta. A körzet leírása lényegében tehát mindig a narráció inszcenálta cselekményvonatkozásokhoz kötődő tér- és időstruktúra, mely nem a közé illesztett jelenet függvénye, hanem sokkal inkább az eseménysor alakítójának bizonyul. Így a leírásokban kibomló téridőnek – a narráció eljárásain túl – a diegézis és mimézis összefüggésrendszerét szervező sajátosságai közelebb vihetnek a regény példázatszerű, illetve referenciális olvasatainak lehetőség-feltételeihez.

A térbeli viszonyokat metatextuális szinten Jurij Lotman a világszerűség legfontosabb közvetítőinek tekinti, minthogy a szociális, politikai, vallásos és morális modellek, melyekkel az emberiség történetiségének különböző időszakaiban az őt körülvevő világnak jelentést tulajdonít, gyakorta térbeli formákban artikulálódnak. „A fent és a lent fogalma mellett a másik lényeges vonás, mely a szöveg térbeli struktúráját szervezi, a »zárt« és a »nyitott‹‹ ellentéte. A zárt tér szokványos térbeli képei: »ház«, »város«, »szülőföld«, melyek a »hazai«, »meleg«, és »biztonságos« stb. jellemzőkkel bírnak, és ezek a »külső«, »idegen«, »ellenséges«, »hideg« stb. tulajdonságok ellentétét képezik. E terek fordított interpretációi úgyszintén lehetségesek” (Lotman 1970, 311). A határ fogalma Lotman topos-elméletében fundamentális jelentőségű, ugyanis „mindegyik kultúra arra alapozódik, hogy kettéosztja a világot: kijelöl egy belső teret (ez a »miénk«), és egy külsőt (ez az »övék«). A binaritás értelmezése már kultúratípustól függ, maga a felosztás azonban gondolkodásunk univerzáliáihoz tartozik. (…) Jellege szerint lehet állami, szociális, nemzeti, vallási vagy másmilyen határ. Elgondolkodtató, hogy egymástól független civilizációk mennyire hasonló kifejezésekkel jellemzik a határaikon túli világot” (Lotman 1994, 97).

A Sinistra körzet térkonstellációjának fontos topológiai vonása a határ, hiszen a katonai állam területével együtt a ki- és a befelé irányuló határátlépéseket szigorúan ellenőrzi. „A határ – szögezi le Lotman – a szöveg terét két altérre osztja, ezért annak egyik legfontosabb sajátossága, ahogyan a műben szereplő területet feldarabolja. Ez lehet a »sajátra« és »idegenre«, »élőre« és »halottra«, »szegényre« és »gazdagra« stb. való felosztás. Ám egy másik jellemzőt még ennél is fontosabbnak kell tartanunk: a teret két részre osztó választóvonalnak áthatolhatatlannak, és a határ által felosztott területeknek különböző struktúrájúaknak kell lenniük” (Lotman 1970, 312). A Sinistrakörzet oppozicionális tere – amit a beszélő név az elhatárolást jelző komponensként baljóslatúnak, végzetesnek, gonosznak, sötétnek, gyászosnak nevez – azonban felbomlik a regény szövegében: a határ territoriális vetületei a hatalom térbeli topográfiájában nyernek jelentőséget, azonban a térpozíció közvetítette polarizációt megjelenítő, a körzetet a világ többi részétől elválasztó határvonalat úgy a diegézis, mint a különböző tereket egyneműsítő mimézis formaprincípiumai relativizálják. A határövezetben elhelyezkedő Sinistra nemcsak középpontot nélkülöző, de olyan kisebb körzetekből álló terület, melyben a történet során további körülhatárolások és elkerítések mennek végbe, s a körzeten belüli korlátozott mozgásszabadság a térjelentés lényegi funkcióját még jobban hangsúlyossá teszi: Béla Bundasian apja számára külön engedéllyel megközelíthető övezetben lakik, Sinistra valamennyi lakóját a számtalan „egészségügyi karantén” (elmegyógyintézetbe, házba, barlangba való bezárás, körbedeszkázás, földhöz cövekelés stb.) elhatárolása fenyegeti stb. „Ez az elszigetelő technika egészen a szereplők lelkének homályba vesző bugyráig folytatódik. A határok, az elszigetelés tanterepe Sinistra” – állapítja meg Angyalosi Gergely (Angyalosi 1992, 19). Az elválasztottság jellegzetes térviszonylati szerkezetén belül az elkülönítés/elhatárolás és az eltávolítás/távolságtartás mozzanatai tehát oly módon jelennek meg, hogy az elterületesítés különböző folyamatai a territóriumot dinamikus jelentéssel ruházzák fel, bevonva azt a határok átrendeződésének, kimozdulásának, elbizonytalanodásának és szertefoszlásának folyamatába, miáltal Sinistra jól körülírható entitása a szinekdoché alakzata szerint – mint egyike a lehetséges körzeteknek – jelenik meg.

A művilág esetleges parabolaalakzatot kialakító téridő sajátosságainak mérlegelésekor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a körzet által prezentált totalitárius rendszer nem elnyomók és elnyomottak, vagy Sinistrán kívül és belül élők dichotómiájában ábrázolódik. Andrej Bodor, aki fia kiszabadításának céljából érkezik Sinistrába, kezdettől fogva autochtonként beszél a körzetről, melyet tervének meghiúsulása után sem siet elhagyni, sőt a külvilágból érkezettként a hatalmi apparátus belső bizalmi embere lesz. Ahogyan az egymást követő hegyivadász parancsnokok más területről érkeznek (Coca Mavrodin), vagy kitaszítottá is válnak (Borcan ezredes), éppúgy a hatalom bárkit kitelepíthet (Vili Dunka), vagy akár ide is internálhat (Béla Bundasian). Az utalásokban megjelenő külvilág „amerre éjjel és nappal a szabadság fényei villóznak” nem ellenpólusként teszi lehetővé Sinistra körzet artikulálását, minthogy mind személyi (Mustafa Mukkerman), mind tárgyi (Suzuki terepjáró, Haribo zselé, kindertojás, Kent cigaretta) képviselete anakronisztikus, groteszk és komikus lévén a körzet abszurditását határtalanná tágítja. Azonban a határ ilyetén „átjárhatósága” a térprezentáció egyértelműsítő megoldásai által létrehozott történelmi parabolát korlátozva terjeszti ki a művilághoz a példázatos olvasási retorika által rendelhető értelemkonstrukciók érvényességét az emberi szituáltság tragikumának bemutatására.

A regény mérvadó értelmezései szerint a főszereplőnek tekintett táj „transzcendálódik”, elvonatkoztatott értelemre, sőt metafizikai státusra tesz szert, minthogy a prezentált diktatórikus hatalom konkrét képviselőitől eloldódva a természet elvont uralmának való kiszolgáltatottságon keresztül Sinistra képében, modellszerű terében kel életre. Minél tudatosabban tesszük fel e diktatúra megértésekor az ábrázolt tér lényegére irányuló kérdést, annál érthetőbbé válik, hogy a természeti tájat deskriptív és metaforikus módon felhasználó szöveg a kikövetkeztethető politikai-regionális példázat helyett az emberi léthelyzet magas elvontsági szintű jelképes-parabolikus kifejezésének lehetőségére helyeződik át, föltéve, hogy Sinistra szimbolikus tája, mint lét- és világmodell, a diktatúra absztrakt jellegét reprezentálva egy összefüggő jelentéskonstrukció megalkotásának kiindulópontjává válik. Amennyiben „a mítosz úgy is jellemezhető, mint bármiféle történetmondással együtt járó lehetőség” (Szegedy-Maszák 1980, 47), akkor e szövegvilág archaikumát – a formai-strukturális szinten – a narrációs technikából adódó (metafora- és szimbólumrendszerré alakuló) motívum- és szövegelem-ismétlődések, valamint – az erre épülő szemantikai szinten – az antropomorf vagy naturális lények, elemek közti kapcsolatrendszer poétikai szerepében megnyíló (a mimetikus kódrendszerbe nem beilleszthető) mitikus tradíciók (többek között a bibliai-eszkatológiai szövegközi kapcsolatokat is érvényre juttató) perspektívája biztosítja. Utóbbi értelmében az őselemek (föld, tűz, víz, levegő) és az alapvető naturális elemek (nap, ónos eső, hó, jég, sár, köd), archaikus lények (óriás, törpe, griffmadár) kozmológiai allúziókként az emberi világ és a természeti szubsztanciák egységében egy olyan mitikus tértapasztalatot közvetítenek, melynek értelmét és specifikus különbözőségét adó „mitikus minőség” (Cassirer 2000, 242) a külső és belső mozzanatok közötti eltérések helyett éppen az immanens és transzcendens elemek egyesítése alakíthat ki. Minthogy egyfelől a kronotoposz és a motívumok mitikus értelmezése a repetitív narráció kialakította metaforarendszer konnotatív jelentéshálózatának produktuma, másfelől a szövegben életre keltett világot és a valóság esetleges illúzióit a történet modalitását meghatározó elbeszélés leíró részei építik fel, ezért érdemes visszatérni és közelebbről megvizsgálni a deskripció és narráció viszonyrendszerét, mely a korábbiaknál még pontosabban feltárhatja, hogy Sinistra körzet a szimbólum szerkezetét követve mennyiben tekinthető egy totalitásra utaló általános jelentés érzéki megfelelőjének, s milyen viszonyt alakít ki a figurativitás totalizáló alakzata által létrejövő és az egyértelmű megfejthetőség jelhasználatával azonosított példázat műfajával.

A regény leíró részleteiben bemutatott táj és annak szereplői – mint arról korábban szóltunk – mindenekelőtt azáltal gyakorolnak hatást a tematikai-kompozicionális jegyekre, hogy jelhasználatuk metaforicitásával a műegész egységessége képzetének megteremtői: az egyes egységek közötti kapcsolatot képező közös helyszín leírásaiban kibomló víziószerű megjelenítés metaforikusságának – az epikai imagináció szervező elvévé váló – jelentéspontenciálja a szemantikai hiátusokat illetően nélkülözhetetlen szerepet tölt be. Andrej Bodor – aki tehát elbeszélője és egyik szereplője a történetnek – Sinistra körzetbe való visszaérkezése után retrospektíve (a visszaemlékezés szituációja ellenére mindenféle reflexiót nélkülözve), múlt időben meséli el az eseményeket. Sokatmondó, hogy bármennyire is körülötte szerveződik a történet, lényegében mindig kívülálló szemtanú, vagyis egy identitásától és a cselekvés lehetőségétől megfosztott elbeszélő-főhős marad, aki lényegében a – regény értelmezői által gyakorta látomáshoz, vízióhoz hasonlított – táj árnyalt és kifinomult leírásának kísértetében mondja el kalandjait, saját értelmezése helyett „világát” engedi szóhoz jutni.

A narráció mind egyes szám harmadik személyű, mind egyes szám első személyű formáiban is közvetett jellemzést von maga után, vagyis az elsősorban a bemutatásban és megjelenítésben kibontakozó „világlátás” eltávolodik az elbeszélés szubjektív válfajától: az énformájú, a látottak magyarázata helyett azok tárgyilagos rögzítését végrehajtó megnyilatkozást egyaránt a visszafogottság és az objektivitás jellemzi. A leírt valóság és a megfigyelési pont közötti kapcsolatot képező fokalizációban ugyancsak a fönt említett objektivitás érvényesül, ami leginkább abban érzékelhető, hogy a narratív váltások mellett megfigyelhető nézőpont-elmozdulások sem adnak nagyobb rálátást Sinistra világára. Az Andrej individuális nézőpontját többször is kollektív látószöggel fölcserélő változatos narrációs technika a regényvilág integráns része: az, hogy a grammatikai váltás ellenére az elbeszélt történetet közvetítő fokalizáció sem ad támpontot az elbeszélő tudatok megkülönböztetésében, könnyen tekinthető a diktatórikus viszonyrendszer aspektusának, melyben a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság és az értelmezési szabadságtól való általános megfosztottság következtében a természetet észlelő nyelv szenzualisztikus analogizmusa egyesítheti a táj materiális formáját és az elbeszélő világlátását. Más szóval, a homodiegetikus elbeszélés (Andrej Bodor magáról beszél harmadik személyben) paralipszise ugyan tudatos távolságtartást fejez(het) ki, azonban az elbeszélő és szereplői én különválasztásakor (az Andrej számára legfontosabb fordulatot tartalmazó hetedik fejezetben, illetve a 11–14. fejezetben ) a narrátor külső távlatának fokalizációja is összemosódik a többi látószöggel, miáltal a történet kitüntetett fokalizációs kódjának hiánya nemcsak egyetlen elbeszélői tudat szintjén emeli túl a művet, hanem a személytelenség általános formáját közvetíti. Ez a személytelen narráció nemcsak okai, de következményei felől is érdekessé válhat, hiszen az, hogy a történet javarészt az eseményeket szemlélő, érzékelő perspektívák viszonyrendszerében, tehát nem fogalmi, hanem érzéki jellegű tapasztalatokban bontakozik ki, egyben azt is jelenti, hogy az olvasónak akárhogy is, de értelmeznie kell a deskripciót, mely, mint már hangsúlyoztuk, a Sinistra körzet valósághű bemutatásának funkciótlansága helyett összetett szerephez jut.

A klasszikus retorika leírásra alkalmazott alakzatának, a hipotipózisnak a külvilág realista reprezentációjának nem megfeleltethető „láttató funkciója” (Fontanier 1968, 390) az érzéki tapasztalatok körén kívül eső vagy azok számára elvont entitás megjelenítésére tesz kísérletet. Az alakzat későbbi története során, Paul de Man szerint, „tág értelemben jelöli mindazt, amit Pierce után a reprezentáció ikonikus elméletének nevezhetünk”, következésképpen a hozzá legközelebbi trópushoz, a megszemélyesítéshez hasonlóan jobbára „arcot ad az arccal nem rendelkezőnek” (de Man 2000, 43). A cselekményt időről időre megszakító természeti táj jellemzően metaforikus átvitelekkel visszaélő katakrétikus jelölésének önkényessége rámutathat a regény jelentésképzésének mibenlétére, hiszen a körzet világrendjének diktatórikus alapfeltételei és princípiumai annyiban válnak felfoghatóakká, amennyiben azokat a hangsúlyozottan prezentált, az elvont entitásokat képi elemmel érzékileg artikuláló természeti táj és ember összekapcsolásának sajátszerűsége szerint kíséreljük megközelíteni. A Sinistra névvel ellátott földrajzi hely tehát olyan narratív trópusa a regénynek, mely a „hely képe mellett” az elbeszélés során a szereplők „világképének” megnyilvánítója lesz. „A természet, évszakok, madarak, hegyormok, völgyek nem jellemzik, »ábrázolják« Sinistrát, hanem szétválaszthatatlanul jelentik Sinistrát” – írja Kardos András (Kardos 1992, 79). A diegézisbe belesimuló deskripcióban, amit Slawiński a „világról való tudásunk összefoglalásának nevez” (Slawiński 1993, 480), Andrej Bodor nemcsak tárgyias valóságkeretek közé helyezi a körzetben átélt eseményeket, hiszen a mikrototálok, a részletnyi képek sokaságát szerepeltető objektív leírások, a tömör és szenzuális ábrázolások, valamint nagy plaszticitású, sűrű képek kíséretében a térrajz reális mozzanatait megkérdőjelező irracionális (különös foglalkozású szereplők: nappal is vigyázó éjjeliőr, üveglap-homályosító, segédhullaőr), szürreális (Borcan ezredes repülő esernyője), mesei (griffmadár, törpe, óriás) stb. elemek szerepelnek. Lényeges tehát, hogy a valószerű és imaginárius történések poláris egybetartozását az egyes „szórványleírások” (Slawiński 1993, 480) „képvilágot/világképet” (Pozsvai 1998, 174) formáló – legkövetkezetesebben a metafora poétikai eszközeinek segítségével megvalósuló – elve juttatja leginkább kifejezésre. A lírai részletekből álló környezet kegyetlen történések helyszíne, s az itt lakók kiszolgáltatottságának (a fagy, hideg, éhínség és titokzatos betegség révén) artikulálója. A tragikus történést ellenpontozó poétikus látványelemek a természeti és emberi szféra szimbiózisával az emberi szféra lefokozását közvetítik: az egyszerre beláthatatlan, mégis pontos és részletes, a természetnek „arcot adó”, rövidebb-hosszabb leírásokból összeálló tájban Sinistra társadalma a növény- és állatvilággal analóg módon kerül bemutatásra. A természeti vizualizációban a körzet élővilágának organikus-szinesztézikus (H. Nagy 1994, 41) látványképzése a metaforikus alakzatok révén a természet animalizálódása („oroszlán alakú felhők”, „menyétet formáló hó”) és antropomorfizálódása („körös-körül pipáló hegyormok”, „fölfelé kúszó köd”) kíséretében az ember animalizálódását tárja fel, azaz a mű tropológiai mozgása következtében a különböző (társadalmi) szerepkörök között oszcilláló figurák időleges identitása az egységes animalizálódásban látszik stabilizálódni: a hatósági különítményesek „szürke gúnárok”, Elvira Spiridor „szép berkenyemadár”, a hegyivadászok „hiú szarvasok” vagy „kutyalelkűek”, Coca Mavrodin „alvó lepkeként” fagy meg, Bebe Tescovinának „világító hiúzszemei” vannak, az idegent „Vörös kakasnak” keresztelik el… A teljes elállatiasodás Connie Illafeld / Cornelia lllation alakját éri utol, akit a hatósági gyógyszerkezelések ember voltában teljesen felismerhetetlenné tettek: „A nevet, ami valaha egy buja tündéré volt, most mi tagadás, egy állat viselte” (101).

Érdemileg tehát a leírás szervezi a szöveg figuratív viszonyrendszerét, mely az elbeszélői szituáció rétegzettségét – az ellentétek egységének princípiumát is – kialakítva dinamizálja a narratív és a deskriptív diskurzus közötti viszonyt. Amennyiben a háttérfunkciót betöltő státustól eltávolodó és értelemalkotó tényezővé váló leírásban Sinistra körzet „összefüggő metaforát” képez (Bal 1998, 154), a természet működésében rejlő, pusztító és rejtélyes hatalom vonatkozásában az eseménysor természetet és embert organikusan egységesítő élővilága hozza létre a hasonlítási pontokat. Ebben az esetben Sinistra élővilága és a diegézis közti viszonyrendszer oly módon alakítja tehát a műszemantikumot, hogy a metaforikus jelentés összefüggést létesít a diktatúra társadalmi formái és az individuumok animalizálódása között. Az állatokhoz való hasonlóság figuratív leképezése – az elbeszélt világ diegetikus komponensei közé szervesen illeszkedve – a természet vegetatív, titkokat rejtő, kiismerhetetlen, szeszélyes és önkényes törvényeinek való alárendeltséget közvetíti: a Sinistra dezantropomorfizációját kifejező trópusok figuratív stratégiája az ábrázolás mimetikus párhuzamait erősítve annyiban válik szemiózissá, amennyiben a természet hatalmával a hatalom természetének kifejezőjévé lesz. Ebben az értelemben az animalizációt és vegetativizmust megjelenítő tropológia a helyettesítésen alapuló totalizáló műveletek közvetítőjeként a totalitárius rendszert megnyilvánító autentikus stratégiának bizonyul.

Andrej Bodor a mindent átható, embertelen létformát kifejező, egymás után sorjázó cselekményeket (a folyamatos vedeléstől, ürítkezésektől kezdve, a személytelen kapcsolatokon és a testi érintkezéseken át, az állati kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokig) a természeti leírásokhoz hasonló szenvtelen modalitásban beszéli el, a Sinistra körzet katonai diktatúrájának működését mindannyiszor a természetszerű létezés analógiájaként láttatja és nyilvánítja meg, mintha az elnyomó hatalom uralmi mechanizmusát a minden és mindenki felett uralkodó természet determinálná. A leírás világképteremtő összefüggései alapján ezért a körzetet deformáló uralom természetesnek állíttatik be, hiszen a természet működésében megképződve nem elfoglalja Sinistrát, hanem annak éltető közegét jelenti. A természetvédelmi környezet egyúttal „rezerválja” is e világrendet: a totalitárius rendszer mélyebb rétege a létezés természetéből fakad, ily módon – miként a főszereplő esetében – magától értetődő beilleszkedésre, általános szolgaságra és együttműködése készteti a benne élőket, és az ellene történő lázadás (mint az utalásszerűen említett felkelés), mivel az egész társadalmat e viszonyok tartják össze, teljességgel hiábavaló. E bemutatásban a figurációs technikák azáltal válnak a reális és irreális szféra észrevétlen átmenetét képező szemantikai folytonosság előidézőjévé, hogy a metaforikus kifejezések referenciális és metaforikus értelmük szerinti jelentésirányát együttesen alkalmazva a dezantropomorf világ mimézisét teszik hangsúlyossá (Bónus 2001, 156).

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a szöveg figurativitásához komplexebb jelentésképző funkciók is rendelhetőek, minthogy mimézis és poézis összjátékából a nyelvi tropológiának a világ- és valóságszerűség tendenciáitól eltérő önálló létesítő funkciója is kibontakozik, ami a metaforikus és referenciális regisztereket egymásba játszó, a metafora tagjait fölcserélő és megkülönböztethetetlenné tevő (az utalt mibenlétének elbizonytalanításával a reprezentáció mimetikus mozzanatait is megkérdőjelező) leírásokban figyelhető meg. A metafora két elemének egymásba való áttűnésével találkozunk például Vörös kakas által Borcan ezredesnek eljuttatni akart, az egyes fejezetek során hol halként (9), hol ezüsttálcaként (11) megjelenő csomag bemutatásaiban, melyeknek önmagukat alakzatként leleplező azonosító szerkezetei nem egy nyelven kívüli entitást, hanem a jelek közötti viszonyt teszik érzékletessé. Hasonlított és hasonló tisztán figurális, s nem érzékelésen alapuló chiazmusának másik szembetűnő és gyakorta idézett példája Géza Kökény, aki nem föltétlenül létező szobrával válik időnként azonossá, s így eldönthetetlen, hogy személye vagy jele konstituálja-e a metaforát (Szilágyi 1993, 84; Pozsvai 1998, 166). Vagyis a szöveg metaforikus megalkotottságát is befolyásoló iteráció a jelentő és jelentettek viszonyának elbizonytalanításával, egyértelműen gátolja a totalizáló alakzatok színrevitelét, következőleg a differáló jelentők egymásra vonatkoztatottságából létrejövő értelemfelvázolás sem fedheti le teljességgel e szövegelemek jelentéseit.

Korántsem lehet tehát egyértelműen kijelenteni, hogy a helyettesítésen alapuló totalizáló alakzatok vagy az iterációk játszanának kizárólagos szerepet a regény szövegalakítási technikájában, csakis annyi állítható: az elbeszélés szerkezetében e kétféle retorikai működés egyidejű jelenléte figyelhető meg. Az iteráció vizsgálatakor azt is láthattuk, az elkülönböződő szövegszegmentumok nem föltétlenül érvénytelenítik a mű metaforikus értelmezésének lehetőségeit, sőt a természetitáj-metafora poétikai relevanciaképzése az iterációval kapcsolatban fontos interpretációs összefüggéseket tárhat fel, amennyiben a szövegdinamika által kontextualizálódó létezőknek Sinistra körzet természetmetaforája mint a történetszerűség nem integratív alakzata szolgál feltételéül. A természet ugyanis olyan viszonyítási pont a szövegben, mely a középponti metafora funkcióját betöltve állandó paramétert jelent a szövegek összjátéka megvalósulásának értelmezésében; integritásának kérdéséhez tehát érdemes ismét a szöveg tropológiai viszonyrendszerének létesítő erejét megvizsgálni, pontosabban a figuratív műveletek azon jellemzőit, melyek a polivalens jelentésszerkezet letéteményeseiként az epikai imagináció látványos generálóivá lépnek.

Sinistra összetett metaforarendszere antropomorfizáló és dezantropomorfizáló képrendszerében egyrészt a természeti táj flórája-faunája és a benne élő ember kép(zet)ének egy szóban megjelenő interakciója alkotja a természet konnotációs rendszerét, másrészt a körzet természeti (emberi, állati, növényi) élővilága és a pusztító, zsarnoki berendezkedés interakciója eredményeképpen a természet ősi képzetrendszere egyfajta szervező elvként alakítja a diktatórikus társadalmi berendezkedéssel kapcsolatos értelmezésünket. A regény néhány értelmezője által affirmált, a természet implikált asszociációrendszerének a diktatúrára vonatkozó metaforikus értelemalkotása eredményeképpen a természetet az önkényuralommal azonosító szemantikai átalakítás azonban nem adhat kizárólagos jelentést, mivel az alapját képező – a természet szónak az emberi természetre alkalmazott – katakrézise az írásmű tanúsága alapján „természetesen” más, önkényes jelentéstételezésből fakadó „asszociált közhelyrendszert” (Black 1990, 442) is megidézhet. Természeti és emberi szféra analógiáját kiépítve csak akkor kézenfekvő a társadalmi diktatúrát a természeti renddel azonosítani, ha a nyelvi tropológia kizárólag a természet vegetatív törvényeinek való alávetettségen keresztül szól az emberi természetről, ám az antropomorfizáció metaforikusan használt állandó kifejezései a természet másik, az önkénynek alárendelt „emberi arcát” is felmutatják (vö. Margócsy 1994, 59).

A megjelenített – a történet kompozíciójában az „emberi” és „embertelen” világra egyaránt utaló – természetben a tárgyiasságok és az élőlények identitása a mindenkori változásban rejlik; a szövegelemek iterabilitása éppúgy tekinthető megnyilvánulásainak, mint a figurativitás hatásfunkciói, melyek a különböző (reális és imaginárius, emberi és állati, élő és élettelen) szférákat egymásba csúsztató, a jelölő és jelölt szintjén egybeeső szimbolikus jelalkotást cáfolva rendeződnek nyitottabb olvasási alakzatba, és ezáltal végső soron a hatalom identitásának megkonstruálására vonatkozó kételyt is kialakítják. Vagyis elmondható, hogy Sinistra világa – „a természeti létezőkben lehetőségként vagy entelecheiaként lakozó immanens őselv” (Ricœur 1975, 392), a phüszisz szerint – elsősorban az átalakulás elve alapján fogható fel, amit az epikai közlés az egymásba áttűnő figurák mellett legtöbbször a tárgyi és természeti világ perszonifikálódásával és az emberi világ dezantropomorfizálódásának kölcsönös folyamatával tár fel. Így a metaforikus összetettség az emberi természet két ellentétes katakrézisére épülve, annyiban rögzítheti a reprezentáció mimetikus sajátosságait amennyiben – arisztotelészi értelemben vett – mimészisz phüszeosznak (a természet utánzásának) bizonyul. A mű tropológiája a phüszisz (mint „annak a dolognak a szubsztanciája, mely mozgásának elvét önmagában hordja, amennyiben az, ami” – Arisztotelész 2002, 127–128, kiemelés R. A.) által egyrészt a (nem az utánzás értelmében felfogott) mimézist, másrészt – Ricœur nyomán – az így értett mimézisre visszahelyezett metaforának a valóságot heurisztikus módon újjáíró képességét hasznosítja (Ricœur 1975).

Amikor a Sinistra értelmezői a műnek a lát(om)ás jelentésmezejéhez kapcsolható figuratív megalkotottságát emelték ki, akkor voltaképpen a metafora klasszikus arisztotelészi értelmében vett lényegére, a szókép hasonlóságokat láttató, az elvontat konkrét vonásokkal visszaadó sajátosságaira helyezték a hangsúlyt. A táj- és természetmetafora kontextualizálása tehát a szó szerinti referencia megszüntetésével a metafora jelentésbővülésének eredményeként a „látni mint” viszonyrendszerében „mely egybefoglal értelmet és képet” (Ricœur 1975, 270) új referenciális hatómezőt bontakoztat ki, oly módon, hogy az „asszociált közhelyrendszeren” túl, a nyelvi konvenciókat fölülírva több jelentésmező találkozási pontján alkotja meg jelentésajánlatát. Az „élő metafora” szemantikai innovációja, a „látni mint”, azaz a „(másként) értelmező megélése a nyelvi vagy más természetű jel aspektusváltásainak” (Jeney 2002, 55) akkor jöhet létre, ha az üledékes értelem, a halott metafora, a katakrézis az új értelem kikényszerítésével a valóság eddig ismeretlen látványát bontja ki. Sinistra figurativitása nemcsak nyugtázza a hasonlóságokat, hanem új látásmód kiépítésével létre is hozza azokat, ugyanis a katakrézis helyén képződő, a jellétesítés figurativitását és önkényességét nyilvánvalóvá tevő fikciója a természet és ember, az (emberi) természet és diktatúra önkényes kapcsolatrendszerét írja újra. E műben a természet az ember képmása, de annyiban nyitott struktúrát hoz létre, hogy trópusként áll elénk, mert átrendezi mind az ember, mind a társadalom képzetrendszerét, mivel a folyamatosan „megvalósulásában-mozgalmasságában” ábrázolt természet ellentmondó, „embertelen” vagy „emberi” kettőssége új jelentett felé mozdít. Azaz a mű folyamatosan változó, újraszerveződő vonatkozásrendszere felismerteti azokat a defiguráló figurákat, melyek az ember és természet fogalmakban rejlő nyitott szemantikai struktúráknak a tulajdonképpeni jelentés illúzióját kölcsönzik, és a „helyettesítéssel elért jogosulatlan azonosításokat” (de Man 1994, 326) kétségbevonva a megjelenített jelenségeket a kiismerhetetlenség attribútumával látja el.

Sinistra világát tehát e figuratív műveleteken keresztül értve, a természet jellemző metaforikus implikációrendszereit Sinistra körzetre vonatkoztatjuk, és a – jelentés kiterjesztéseként leírható – szemantikai átvitelek során a természetről alkotott képzetünk mozgósítása révén, az arról kialakítható kép komplexitásával is szembesülünk. A regény helyszínének természeti metaforája – egy meglehetősen bonyolult önprezentációs rendszert kiépítve – egyszerre előhívja és megakadályozza egy olyan értelmezés (beleértve a parabolaalkotás) lehetőségeit, mely a metaforikus felcserélések elvét követve, a totalizáló alakzatra épülő olvasáskor működik. A látásmódra hol antropomorfizmust, hol pedig dezantropomorfizmust kényszerítő, katakrézisként megmutatkozó alakzatok hálójára épülő történet a természet és az emberi világ alávetettsége közti összefüggésrendszert – a rejtélyes Bodor-poétikát eredményező módon – a jelentéscentrum folytonos újraképződése és áthelyeződése révén állítja fel, aminek következtében a természet végső jelentettje megismerhetetlen marad a maga totalitásában.

Hivatkozások

Ács Margit (1992) „Az erdő démonikus vonzása”, Holmi 12: 1880–1883.

Alexa Károly (1992) „A hely, ahol lak(t)unk”, Hitel 4: 82–89.

Angyalosi Gergely (1992) „A kiismerhetetlen remekmű. Sinistra körzet”, Hiány 8: 18–20.

Arisztotelész (2002) Metafizika, Halasy-Nagy József (ford.), Szeged: Lectum.

Bal, Mieke (1998) „A leírás mint narráció”, in Thomka Beáta (szerk.) Narratívák, II, Budapest: Kijárat, 135–171.

Bengi László (1997) „A szövegszegmentumok iterációja mint az epikai világ megalkotása. Sinistra körzet”, Szép Literatúrai Ajándék 4 (1–2): 113–131.

Black, Max (1990) „A metafora”, Helikon 4: 432–447.

Bodor Ádám (1992) Sinistra körzet, Budapest: Magvető.

Bodor Ádám (1997) Vissza a fülesbagolyhoz, Pécs: Jelenkor.

Bodor Béla (1992) „Andrej a rengetegben”, Holmi 12: 1884–1885.

Bónus Tibor (2001) „A folytatás mint hypertextus. Bodor Ádám: Az érsek látogatása”, Prae 2 (3–4): 156–162.

Cassirer, Ernst (2000) „Mitikus, esztétikai és teoretikus tér”, Vulgo 2 (1): 237–247.

de Man, Paul (2000) „A metafora ismeretelmélete”, in Esztétikai ideológia, Katona Gábor (ford.), Budapest: Janus–Osiris, 7–29.

de Man, Paul (1994) Az olvasás allegóriái, Fogarasi György (ford.), Szeged: Ictus–JATE Irodalomelmélet csoport.

Duba Gyula (1992) „Mire valók a medvék”, Irodalmi Szemle 11: 1200–1204.

Fontanier, Pierre (1968) [1821–1827] Les figures du discours, Genette, Gérard (ed.), Paris: Flammarion.

Foucault, Michel (1999) „Eltérő terek”, in Nyelv a végtelenhez, Debrecen: Latin Betűk, 147–155.

Györffy Miklós (1992) „Bodor Ádám: Az Eufrátesz Babilonnál”, in Új magyar prózaszemle. Nyolcvanas évek, Pécs: Jelenkor 201–203.

H. Nagy Péter (1994) „A társadalmi lét animális árnyalatai: A Sinistra körzet a Bodor-novellák kontextusában”, Alföld 45 (6): 35–43.

Kardos András (1992) „Bodor Ádám: Sinistra körzet”, Alföld, 43 (9): 74–80.

Jeney Éva (2002) A metafora és az elbeszélés bölcselete, Budapest: Akadémiai.

Lotman, Jurij (1970) La structure du texte artistique, Paris: Gallimard, 311–313.

Lotman, Jurij (1994) „A szüzsé eredete tipológiai aspektusból”, in Kultúra és intellektus. Jurij Lotman válogatott tanulmányai a szöveg, a kultúra és a történelem szemiotikája köréből, Szitár Katalin (ford. és szerk.), Budapest: Argumentum.

Margócsy István (1994) „A veszélyeztetett világ: Vissza a fülesbagolyhoz”, 2000 5 (2): 57–61.

Márton László (1992) „Az elátkozott peremvidék: Sinistra körzet”, Holmi 12: 1873–1880.

Pozsvai Györgyi (1998) Bodor Ádám, Pozsony: Kalligram.

Ricœur, Paul (1997) La métaphore vive, Paris: Seuil.

Ricœur, Paul (1975) Temps et récit III, Paris: Seuil.

Simon Attila (1992) „A nem-tudás méltósága. Bodor Ádám: Sinistra körzet”, Alföld, 43 (9): 70–74.

Slawiński, Janusz (1993) „A leírásról”, Helikon 39 (4): 476–491.

Szegedy-Maszák Mihály (1980) „Mítosz és történetmondás”, in „A regény, amint írja önmagát”, Budapest: Tankönykiadó, 35–57.

Szilágyi Márton (1993) „A tárnicsgyökér fanyar illata: Sinistra körzet”, Tiszatáj 47 (2): 82–86.

Szirák Péter (1998) „A periféria poétikája? A Bodor-olvasás”, in Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája, Debrecen: Csokonai, 77–81.

Thomka Beáta (2001) Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák, Budapest: Kijárat.

Tordai Zádor (1996) „A távcső művészete”, Holmi 11: 1653–1663.