Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

66. fejezet -

66. fejezet -

A magyarság (nyelven túli) emléke

Az ember reméli, hogy eláll az eső, kap állást, nyer a lottón, valahová elmegy egy vonzó személlyel. A jövőbe vetett hitnek azonban már szemlátomást nincs jövője. A tökéletesedés felé vezető mozgás, úgy látszik, megtorpant

(Fischer 2003, 204–205).

A 20. században döntő fontosságra tett szert az a magyar nyelvű irodalom, amelyik nem az államhatárokon belül jött létre. A század végére azután a gazdaságit követő kulturális egységesülés következtében már egyre több olyan mű is keletkezett a nyugati országokban, amely nem a nyelv révén kapcsolódott a magyarsághoz. A külföldön élő magyar származású szerzők tevékenysége afféle függeléknek tekinthető a magyar irodalom története szempontjából. Mora Terézia németül, Almássy Éva és Kristóf Ágota franciául ír. Az egységesülés távlatából azonban náluk is több figyelmet érdemelhet Fischer Tibor munkássága, mert az ő angol nyelvű könyvei a legnagyobb piac számára készülnek, s így alighanem a leginkább lehetnek alkalmasak arra, hogy legalább tétova választ adhassunk a kérdésre, milyen nyomot hagy a magyar kulturális örökség idegen nyelvű alkotásokban.

Fischer Tibor 1959-ben született Stockportban. A Magyarországról elszármazott szülők fiúk nevelését cambridge-i egyetemi tanulmányokkal egészítették ki. A Londonban élő író újságírói tevékenységére e kettős elkötelezettség nyomja rá bélyegét.

Első regénye (Under the Frog, 1992; magyarul Bart István fordításában: A béka segge alatt, 2005) azonnal figyelmet keltett. A The Independent egyik vasárnapi számában Salman Rushdie méltatta, s a könyvet a Betty Trask Award nevű díjjal jutalmazták. Nehéz volna eldönteni, milyen mértékben járult hozzá e sikerhez az a tény, hogy a mű az 1956-os forradalomról és előzményeiről szól.

A tizenkét fejezetből a legelső 1955 októberében játszódik. Ezután „valódi” időrendben követik egymást az elmondottak, 1944 decemberétől 1956-ig. A főszereplők egy kosárlabdacsapat tagjai. A kis közösség esettörténetének kulcskérdése, a „ki volt a besúgó”, már a legelső lapon megfogalmazódik.

A szöveg igen sok történeti utalást foglal magában: említés történik Erdély szerepéről a magyar történelemben, a második magyar hadsereg szomorú pusztulásáról, az x-es származásúakról, Rákosi Mátyás arcképeiről, Puskásról, sőt a szegedi vasútállomás melletti épületről is, amely a kommunista időkben nyilvánosházból szállodává vedlett át. A zsidóüldözés inkább csak háttérként szerepel, és Budapest ostromának rövid fölvillantása a magyar olvasó számára jól ismert elemeken keresztül történik. Kérdés, milyen hatással lehetnek a „málenkij robot”-ra tett utalások, a nők megerőszakolásának és a fosztogatásnak a képei a külhoni olvasókra. Az 1944–1945 telén történtekről szóló fejezet hasonlít Márai Szabadulás című kisregényére, csakhogy ezt az 1945-ben készült művet első regényének megírásakor Fischer Tibor még nem ismerhette, mert csak 2000-ben jelent meg. A kommunista hatalomátvételt követő idők minősítését korabeli viccek idézése biztosítja – talán a Kis magyar pornográfia ösztönzésére. Az Andrássy út 60., a pénzromlás és az államosítás is szóba kerül, sőt a Nékosz is, akárcsak a Magyar–Szovjet Baráti Társaság, a Szabad Nép, a „négyes fogat”, a Rajk-per, a hároméves terv, Recsk és a „csengő-frász”. Olvasható idézet a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötetből és leírás a Sztálin halálának magyar fogadtatásáról készített híradó képsoráról. Az 1949-ben történtek elbeszélésekor a cselekmény vidékre helyeződik át. Faragó, „a falu bolondja és tolvaja” (Fischer 1992, 59) a Nyilaskeresztes Párt igazolványát a Magyar Dolgozók Pártja tagságával cseréli fel.

Az egyik szereplőnek Fischer a neve, amiből azt gyaníthatja az olvasó, hogy önéletrajzi elemekkel telített regényről lehet szó, melyet talán a szülők emlékei is ösztönözhettek. Az értelmezés távlata nem elfogulatlan. A Pataki nevű szereplőről az olvasható a könyvben, hogy Tompa Mihály „megnyugtató középszerűségét” kedveli, Mindszentyről pedig azt állítja az elbeszélő, hogy „rajta sem segített a butaság (stupidity), mellyel jól el volt látva” (30, 67). A kommunizmus legsötétebb korszakát Ladányi, a zsidó származású jezsuita minősíti. Amikor azt kérdezik tőle, meddig fog tartani a kegyetlen rendszer, így válaszol: „Nem sokáig. Vagy negyven évig. Meg kell várni, míg a barbárok kiöregednek és puha barbárokká válnak” (65). E szereplő nem okvetlenül tekinthető a történetmondó hasonmásának, bár nincs kizárva, hogy az olvasóban fölvetődik a kérdés: vajon a jezsuitának az a vélekedése, mely szerint Marx „könyvei olvashatatlanok” (77), mennyiben visszhangozzák a Cambridge-ben föltehetően analitikus bölcseleten nevelkedett szerző felfogását.

„Vigyázzanak, az emberek nagyon meg tudják szeretni a börtöneiket” (78). Ladányinak ez a figyelmeztetése is indokolja a regény alcímét – Fekete vígjáték –, vagyis azt, hogy a hangnemre nem a tragikum, hanem az irónia nyomja rá bélyegét. „Nem szükséges félni a letartóztatástól, amikor az embert éppen letartóztatják” – jegyzi meg fanyarul az elbeszélő (125). A főcím „a béka feneke alatt” szólást fordítja angolra, és a szöveg nem csak magyar személyek sokaságát említi, egyedi közneveket is tartalmaz.

„Azoknak, akik harcoltak. (Nemcsak 56-ban. Nemcsak Magyarországon.)” Ez az ajánlás mintegy előrevetíti az utolsó s egyúttal leghosszabb fejezetet, az 1956-os forradalom megjelenítését. A regény Gyuri és egy Jadwiga nevű lengyel diáklány szemszögéből láttatja a történéseket. A diáklányt lelövik, és a tökéletesnek ígérkező szerelem meghiúsulása, néhány nyugati diplomata értetlen magatartásának a fölvillantása mintegy várhatóvá teszi a szinte jelzésszerűen rövid, tömör végső jelenetet, melyben Gyuri az osztrák határ nyugati oldaláról tekint vissza a maga mögött hagyott anyaország felé.

Kapunk-e választ a regény első lapján föltett kérdésre? Jadwiga arra a következtetésre jut, hogy Pataki volt a kosarascsapat tagjai közül a besúgó, de egy másik szereplő azt állítja, „lehet, hogy az ÁVO azt gondolta, hogy nekik dolgozik, de talán csak azért fogadta el az ajánlatukat, hogy leléphessen” (238). Az iróniát fokozza az a Hamburgban játszódó jelenet, melyben Pataki egy másik Nyugatra távozott honfitársával a magyar forradalomra üríti poharát.

Ismert vélemény szerint az első sikeres regényt könnyebb létrehozni, mint a másodikat. „A baj az, hogy minél komolyabban veszi az ember az írást, annál nehezebb írni” – ahogyan Fischer Tibor 1994-ben kiadott második regényének főszereplője fogalmaz (Fischer 1999, 83). Igaz, a The Thought Gang (magyarul Széky János fordításában: A gógyigaleri, 2005)ajánlása az író édesanyjának szól, és az a tény, hogy a főhős, az 1945-ben született Eddie Coffins a regényben elbeszélt események kezdetéig Cambridge egyetemén oktatott, önéletrajzi elemekre enged következtetni, ám ezen a könyvön kevéssé érezhető, hogy magyar származású szerző munkája. Ezúttal magyar szó is legföljebb elvétve akad a szövegben – a Zsigmondy név (77) bízvást a vegytan Richard Adolf nevű, Bécsben született művelőjére (1865–1929) utal, aki 1925-ben Nobel-díjat kapott.

A nehezen fordítható címet a franciák átalakították, és a Le Gang des philosophes (A filozófusok bandája) ugyan kissé félrevezető, de jól érzékelteti, hogy Fischer egyfelől önértelmező szöveget alkot, másrészt az erőszakos cselekményekkel telített bűnügyi történetek népszerű műfaját idézi föl. Az irónia erre a regényre is rányomja a bélyegét: „Ekkorra már bizonyosan elveszítettem volna a forgalmi engedélyemet, ha valaha is szándékoztam volna ilyet szerezni.” Az öncáfolat efféle megnyilvánulásai minduntalan megakasztják a cselekmény előrehaladását, s a főhőssel azonos elbeszélő saját írásmódját is ekként jellemzi: „mire befejezek egy mondatot, már nem emlékszem, miért is kezdtem el” (Fischer 1999, 23, 22).

Eddie Coffins Franciaországba utazik, miután egyetemi pályafutása kudarchoz vezetett. Egy Hubert nevű ügyefogyott, félkezű rabló megpróbálja elvenni a pénzét. Miután értesül arról, hogy áldozata jóformán a legolcsóbb szállodai szobát sem tudja kifizetni, elárulja, hogy a kezében levő fegyverből hiányzik a töltény. Bankrablásra adják a fejüket, csakhogy „a bankrablás ábránd, hiszen az elvett pénz is bankba jut. A vízhez hasonlóan a pénz is körforgásra, egyik bankból a másikba kényszerül” (187).

A szójáték, amely az első regényben még alárendelt szerepet játszik, ezúttal a legfeltűnőbb szervező elem: a szófajok állandóan egymásba fordulnak, a névszók igeként, az igék névszóként szerepelnek, és rengeteg az ábécé utolsó betűjével kezdődő szó, melyek jelentős részét a regény más nyelvekből kölcsönzi – a legritkábbakból magyarázattal ellátott jegyzék található a könyv végén. Az első regény történeti eseménysorának célelvű fölidézésével éles ellentétben áll e második könyv lezáratlansága, melyet a végső szavak is sejtetnek: „mindnyájan tudjuk, hogy valamely valóban nehéz probléma megoldása… annak elhagyását jelenti” (307).

A harmadik regény (The Collector Collector) ismeretében a nyitottság átmenetként is felfogható. A magyarul Gyűjtők gyűjtője címmel említhető, 1998-ban megjelent könyv a 20. század nyelve alapján „kísérleti regény”-nek minősülhetne. (Bozai Ágota magyar fordítása Agyafúrt agyag címmel jelent meg 2005-ben). Ha az előző műben fontos szerepet játszott a kitaláltság (fikcionalitás) hangsúlyozása, akkor ez a sajátosság ezúttal még nyilvánvalóbb. A történetnek egy több ezer éves, föltehetően sumer kehely a „főszereplője” és „elbeszélője”. „A váza beszél hozzám” – állítja Odile, a műtárgy 19. századi tulajdonosa (Fischer 1998, 87), és e mondat nyilvánvalóan fölidézi azt a hagyományt, amelynek legismertebb letéteményese Keats Óda egy görög vázához című költeménye. „Egyedül te értesz meg” – sóhajtja Rosa, aki „jelenleg” birtokolja a becses edényt, amikor egyedül marad gyűjteményének általa olyannyira szeretett darabjával (193). A saját sorsát elbeszélő kehely egyrészt tanúja, megfigyelője bensőséges jeleneteknek és történéseknek, melyekről nagyon kevesen tudhatnak, másrészt küzdelmet folytat azért, hogy közölni tudja véleményét emberi lényekkel.

A világ a művészetet utánozza. Körülbelül így összegezhető a „főszereplő” meggyőződésének a lényege. A könyv vége felé tűnik fel az a Lucas nevű festőművész, aki mintegy előre látja az elkövetkezendő eseményeket. Megfesti saját öngyilkosságát, majd megöli magát. Ez a részlet egyúttal arra is emlékeztet, hogy a kehely távlata bizonyos tekintetben eltér az emberi lényekétől, így például nem igazán érti a halandóság miatt érzett aggodalmukat. Más vonatkozásban viszont nem több hallgatónál. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy Rosa megkérdezi egyik barátnőjét: boldog-e, s a következő választ kapja: „– Igen. Azt hiszem, igen. (…) Az ember nem tarthat mindenre igényt. Most már tudom ezt. Valamikor másként gondoltam. Nem, az ember választhat, miként veszítsen, s akkor némi szabadságot nyer. Amennyiben kielégítő a kielégítetlensége” (194).

Nemcsak az alapötlet szellemessége, hanem a nyelvi lelemény is figyelemre méltóvá teszi e regényt. A különböző gyűjtők egymástól eltérő módon értékelik a birtokukba jutott tárgyat. A váza vagy amfora 3211 rablással és 102 úgynevezett kölcsönzéssel tarkított sorsa a műalkotás önazonosságának bizonytalanságára figyelmeztet: a „főszereplő” olykor „csúnya virágtartó cserépedénynek” minősül, más alkalommal viszont „az emberi kéznek általunk el sem képzelhető korszakból származó alkotásaként” határozzák meg (34, 56).

Az ajánlás egyetlen szóból áll: „Eszternek”. Ettől az apróságtól eltekintve legföljebb áthallások nevezhetők magyar vonatkozásúnak. A föltehetően Krisztus előtt 843-ban készült kelyhet 1834-ben egy Odile nevű észt lány kapja meg születésnapi ajándékként. Ennek a tulajdonosnak a sorsa mintha a kis nemzetek szomorú végzetét és elkésettségét példázná. Odile regényt ír egy szegényházban felnövő gyerek életéről. Éppen ekkor jelenik meg Dickens könyve Oliver Twistről. Ezután a főszereplő négy évet tölt el egy olyan könyv megírásával, melynek hősnője, egy tanya tulajdonosának a lánya, egy normandiai orvoshoz megy feleségül, majd sorsát kisszerűnek érezvén, néhány sikertelen kitörési kísérlet után megmérgezi magát. Odile Párizsba utazik, hogy kiadót keressen. Közlik vele, hogy egy Madame Bovary című alkotás első folytatása egy héttel korábban jelent meg. Ezt követően Ausztráliában a fajok keletkezését tanulmányozza, és Londonba küldi e kérdéssel foglalkozó munkáját. Küldeménye két héttel azután érkezik meg, hogy Charles Darwin előadást tartott a Linné Társaságban a természetes kiválasztódásról. E hír hallatára Odile visszavonul férje Szentpétervár melletti birtokára. Közgazdasággal foglalkozik. Azon a reggelen, amikor befejezi e tárgyat elemző értekezését, könyvet kap egy londoni barátnőjétől, melynek címe: A tőke. Az immáron nem fiatal nő újabb vállalkozásba fog: hangrögzítő berendezést készít. Büszkén mutatja meg találmányát a férjének, aki az orosz fővárosból visszatérve egy Thomas Eddison készülékéről szóló újságcikkel örvendezteti meg a feleségét. Odile 1890-ben hal meg, hátrahagyva „egy sor olyan festményt, amelyen különösen torzított tárgyakat és emberalakokat lehet látni” (79).

Az eddig említett három regény után, 2000-ben Fischer Tibor hét rövidebb történetből álló gyűjteményt adott közre. A Portrait of the Artist as a Foaming Deathmonger címet körülményes volna lefordítani. A művészt „habzó halálkereskedő”-ként bemutató önarckép iróniája olyan helyzetre utal, amelyben a művészet arra a sorsra van kárhoztatva, hogy szüntelenül új alakot öltsön, és állandóan saját megszűnését jelentse be. „Új közeget (medium) kerestem, hogy meghódítsam, és csak negyvenöt percre volt szükségem teljesen új művészeti forma létrehozásához” – állítja az önarckép készítője, aki egyúttal a következő bejelentést teszi: „pontosan meg tudom mondani, mikor ért véget a festészet története. Kilenc óra kilenc perckor 1999. szeptember 9-én. Akkor tettem az utolsó ecsetvonásokat azon a képen, amelyről tudtam, hogy az utolsó festményem s a világon az utolsó festmény lesz” (Fischer 2000, 105, 98). Ez az önértelmezés mintha Hans Belting vagy Arthur C. Danto véleményét idézné némileg csúfondárosan, és azt sugallná: a 21. század fordulójára a művészet az egész világon egységessé s ugyanakkor áttekinthetetlenné vált. Az érték teljesen a piac függvénye, „a legremekebb gyümölcs is árust igényel” (98–99), a tárgyból csak a piac révén válhat műalkotás, vagyis fönnáll annak a veszélye, hogy az írónak azt kell létrehoznia, amit a piac vár tőle.

A jelenkorban sokkal több mű hozzáférhető a közönség számára, mint amennyit a múltban valaha is megismerhetett. E nyomasztó bőségnek a terhe alatt határozza el a Bookcruncher (Könyvrágcsáló) című történet főszereplője, hogy mindent elolvas. Amikor rádöbben, mennyire elérhetetlen ez a cél, az angol nyelvű könyvekre szűkíti a megismerendő szövegek körét. „Soha senkinek nem magyarázta el a küldetését, mert nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen esetleges kudarcáról, és nem volt bizonyos a célban. Úgy érzékelte, kell léteznie végső válasznak, de sejtelme sem volt arról, mi is lehet az, vagy mit is fog kezdeni vele. Talán majd valami eredetit ír. Végül is miképpen is írhat valaki eredetit, ha nem olvasott el mindent?” (167). A történet arra irányítja az olvasó figyelmét, hogy a hős ábrándban ringatja magát: még föl nem fedezett lehetőséget keres egy olyan korban, amikor már minden lehetőséget kimerítettek, vagyis „elmúlt a soron következő dolgok ideje” (Danto 1987, 217).

Fischer Tibor pontosan érzékeli, a jelenkorban az írói mesterség egyik legnehezebb feladata az, hogy a szerző miként zárja le alkotását. A minden angol nyelvű kötet elolvasására vállalkozó hős viselkedését egy könyvesboltban egy másik olvasó különösnek találja, ezért bekapcsolja a riasztót; az I Like Being Killed (Szeretem, ha megölnek) főszereplője, Miranda, a komédiás kudarcaiból levonja a végkövetkeztetést, és bérkocsiba száll. A róla szóló történet utolsó mondata mintegy felfüggeszti a cselekményt, teljesen a főszereplő tudatára szűkíti le a távlatot, miközben a talányos megfogalmazással elbizonytalanítja az olvasót: „Közeledett az ellenség – ami őt nem zavarta (that was fine by her)” (Fischer 2000, 248).

Az első regény után a hét történetet magában foglaló gyűjteményben is feltűnő a magyar vonatkozás. Az Ice Tonight in the Hearts of Young Visitors (Ma jég lakozik a fiatal látogatók szívében) is önéletrajzi jellegű: annak az útnak a rövid elbeszélése, amelyet a szerző a temesvári forradalom kitörésekor tett meg a magyar határtól Tőkés László városáig és vissza. A végkicsengés nem kevésbé lehangoló, mint a magyar forradalomról írt regényben: „Visszahajtunk Magyarországra, hogy beszámolót készíthessek. A testekből kiáramlott szagok nem távoznak az orromból, és egy kávécsomagot kell az arcomhoz szorítani, hogy annak erős illata elnyomja a halottak emlékét” (155).

Ha valaki közvetlenül a novelláskötet utolsó darabja, a komédiásnőről szóló történet után olvassa Fischer Tibor ez idő szerint legutóbbi regényét, szinte magától értetődő folytonosságot állapíthat meg. „Kevés nagyobb élvezet létezhet annál a tudatnál, hogy az ember magára zárhatja az ajtót, s ezáltal nem vesz tudomást a világról, és megteremti a sajátját” (Fischer 2003, 7). E kijelentés Oceane-tól származik, aki harmincéves korára térdsérülése miatt kénytelen volt fölhagyni a táncosnői pályával. Számítógépekkel foglalkozik; a világháló és a képernyő segítségével tesz utazásokat anélkül, hogy elhagyná londoni lakását. E kettőséget érzékelteti a 2003-ban kiadott regény címe: Voyage to the End of the Room (Utazás a szoba végébe).

Az egyik alfejezet címe (Az előadás hazugság) jelzi, hogy ez a regény is a művészetről ad értelmezést, akár a Gyűjtők gyűjtője. Az egyik mellékszereplő mindig ugyanazt az újságot olvassa, hogy megállítsa az időt, de kénytelen belátni: közben ő távolodik el korábbi énjétől, amikor pedig Oceane egyik ismerőse, Hamish egy csomag levelet kap, melynek küldője azt szeretné megtudni, nincs-e valaki Angliában, aki érdekesnek találná e leveleket, a főszereplő képtelen választ adni a saját magának föltett kérdésre: „Kibogozhatatlan vásárlási jegyzék megfelelőjével áll-e szemben, avagy a szavaknak valaha legjobban megtalált összességével?” (126). Lehetetlen ugyanazt a szöveget kétszer olvasni és alak vagy szerkezet alapján meghatározni, mi tekinthető műalkotásnak, és mi nem.

Egy szép napon Oceane frissen keltezett levelet kap egy Walter nevű barátjától, aki immáron tíz éve halott. Amikor az olvasó utólag sem talál magyarázatot az ellentmondásra, mert a harmadik kizárásának elve nem érvényesül ebben a könyvben, s az okozatiságról az derül ki, hogy nem több, mint a világ egyik lehetséges értelmezési és elrendezési módja, vagyis a megszokások hosszú sorába illeszkedik be, megfogalmazódhat a sejtés, hogy az irodalom fejlődésének eszménye, sőt a célelvű irodalomtörténet is érvényét veszti. Nem sok értelme van föltenni a kérdést, mennyiben tágítja ki vagy viszi előre e regény az elbeszélés korábban ismert lehetőségeit.

Walter és Oceane Barcelonában ismerte meg egymást, s az említett levél nyomán fölelevenedik a katalán város, ahol Oceane táncosnőként lépett föl, s egy olyan soknemzetiségű társasághoz tartozott, amelynek János nevű tagja is volt. A közösség tagjai kölcsönösen kedvelték egymást, és a táncosnő csak sokkal később, visszatekintve döbben rá, hogy az idegenek, a más nemzethez tartozók azért kedvelik, mert voltaképpen alig ismerik egymást. Jelképes érvényűvé válik, hogy amikor Oceane egy ízben vendégségbe hívta magához a társaság többi tagját, egyetlen férfi, a számára legellenszenvesebb jelent meg. „Nem akartam tudomásul venni, hogy a barátság oly keveset jelentett a számukra, hogy nem tudtak néhány lépést megtenni az ingyenétkezés érdekében” (Fischer 2003, 139). A kudarc olyannyira megdöbbentette a főszereplőt, hogy szigorú önvizsgálatot tartott. Kénytelen volt belátni, hogy barátai nem beszéltek össze, egyenként és egymástól függetlenül döntöttek a távolmaradás mellett. A fanyar iróniát csak fokozza, hogy utóbb a társaság számos tagját néhány napon belül megmagyarázhatatlan módon érte utol a hirtelen halál. Oceane távozásra szánta el magát. A repülőtérről visszairányította a bérkocsit, hogy még egyszer lássa Juan nevű ifjú szerelmét, akinél már a társaságnak egy másik nő tagját találta. Keserűen újra a repülőtérre hajtatott. Lekéste a gépet, de megtudta, hogy az röviddel a fölszállás után lezuhant.

Oceane múltbeli utazásában még alárendelt szerepű a magyar vonatkozás, a főszereplő Audley nevű barátjának rövidebb története viszont azt a sort folytatja, amelyet az 1956-os és a temesvári forradalom megidézése kezdett el. Audley önkéntesnek jelentkezett a horvátok megsegítésére, Magyarországon át érkezett Vukovár és Eszék hátországába. A Jugoszlávia szétesését okozó háborúban szerzett élményeiről adott beszámolója csak fokozza a főszereplő kiábrándultságát.

A harmadik utat is Audley teszi meg, de már „a jelenben”. Oceane újabb levelet kap Waltertől, amelyben e férfi azt állítja, hogy egy távol-keleti szigetre utazott. A főszereplő erre a helyszínre küldi barátját. Számítógépes és űrholdas kapcsolatban állnak egymással. Tíz évvel a horvátországi kaland után Audley találkozik valakivel, akit a szerbekkel folytatott háborúban ismert meg. „A londoni egér nem érez együtt a kiskunmajsaival” – mondja ez az ismerős (Fischer 2003, 242). A nagy országokban élők lenézik a kis országok lakóit. A Roberto nevű szereplőnek ilyen egyszerű a végkövetkeztetése. A hősnőé lényegesen bonyolultabb. Számára a személyiség még mindig inkább tekinthető értékelési alapnak, mint a tartózkodási hely. „Az otthon sosem lehet egy hely, csakis egy személy” (251). Ez a regény utolsó mondata. Lehetséges, hogy ilyesféle azoknak az íróknak a végkövetkeztetése, akik már nem tekinthetik magukat (önkéntes) száműzöttnek, de él még bennük a máshonnét származás emléke. Nincs kizárva, hogy a jövő irodalmában egyre több szerzőt jellemezhet majd e kétfelé kötődés. Nem lehet tudni, jelentheti-e ilyen változás a nemzeti irodalmak alkonyát. Az efféle jóslat esendőnek is bizonyulhat, mert a közeljövő átminősítheti azt, ami most jelennek látszik. „Semmi nem tartozik olyan erősen a maga idejéhez, mint valamely kornak a jövőbe pillantása” (Danto 1986, 83). Olyan eseményekről bajosan lehet írni, amelyek csak ezután fognak bekövetkezni.

Hivatkozások

Danto, Arthur C. (1986) The Philosophical Disenfranchisement of Art, New York: Columbia University Press.

Danto, Arthur C. (1987) The State of the Art, New York: Prentice Hall Press.

Fischer, Tibor (1992) Under the Frog. A Black Comedy, I, Edinburgh: Poligon.

Fischer, Tibor (1998) The Collector Collector, London: Vintage.

Fischer, Tibor (1999) The Thought Gang, London: Vintage.

Fischer, Tibor (2000) Don’t Read This Book if You’re Stupid, London: Secker and Warburg.

Fischer, Tibor (2003) Voyage to the End of the Room, London: Chatto and Windus.