Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

70. fejezet -

70. fejezet -

Az önértelmezés alakzatai kortárs írónők műveiben

Tulajdon magam ezen valótlan, világtól idegen mivoltának érzése, amely hol enyhébben, hol erősebben, de állandóan gyötört, úgy tűnt, lassanként átterjed minden tárgyra és személyre, amellyel érintkezésbe kerülök, s mintha csak valami ragály, a pestis különös formája lenne, fokonkint megfertezi az egész világot

(Rakovszky 2002, 384).

Posztmodern kultúránkban a szubjektum decentralizálódásáról, az önazonos személyiség megkérdőjeleződéséről beszélünk. A női identitás képviselői nehéz helyzetbe kerülnek: akkor kell középpontba állítaniuk a kérdést, amikor az összefüggő, önmegvalósító identitásfelfogások érvénytelenné válnak. A női önértelmezés így különösen ellentmondásos viszonyok hálózatában fogalmazódik meg. A fejezet a női önértelmezés narratív alakzatait vizsgálja, két kérdést állít a középpontba: hogyan képes a kortárs női próza erős, ugyanakkor szóródott szubjektivitást kijelölni; másrészt hogyan képes egy sajátos női nyelv lehetőségét állítani és tagadni. A női szubjektivitás és a női írás a legvitatottabb elméleti kérdések közé tartozik, amelyekre nehéz megnyugtató megoldást találni. A feminista kritika és a posztmodern elméletek között a legfontosabb különbség a szubjektum felfogásában keresendő. A posztmodern elméletek az identitáskategóriák konstrukció mivoltáról, a szubjektum ideologikus-textuális és ösztönös meghatározottságairól beszélnek, vagyis az önazonos személyiség megkérdőjelezéséről. Ezzel szemben a feminista kritika – amennyiben a nők érdekeit kívánja képviselni vagy nőként akar fellépni – kénytelen egységes „én” vagy „mi” szubjektumot feltételezni. Több feminista teoretikus azzal érvel, hogy azért követik az identitásnak olyan definícióját, melyet a posztmodern elvetett már, mert ők sohasem rendelkeztek önazonos szubjektumképpel. A nők a másik diskurzív pozíciójába kényszerítve sosem tapasztalhatták meg a koherens, önmagát beteljesítő, egységes szubjektum helyzetét. Ebből adódik az, hogy másképp viszonyulnak a szubjektum problémájához, hiszen hogyan is lehetne meghaladni azt a pozíciót, amelyet sohasem tudhattak magukénak (Waugh 1997, 14–16)? A dekonstruktív feminista kritika egyes teoretikusai szerint a logocentrikus nyelv és gondolkodásmód, a dichotómiákra épülő nyelvi kultúránk elfojtott olyan női látásmódot és artikulációt, amely nem a férfi-nő viszonyban és a hozzájuk kapcsolódó oppozíciókban határozta meg önmagát. A francia feminista kritika női írás (écriture féminine) elméletei Derrida és Lacan nyomán rámutattak arra, hogy a nőkkel kapcsolatos beidegződések, hátrányos megkülönböztetések kitörölhetetlenül beleíródtak nyugati gondolkodásunkba (Cixous 1997, 356–360; Kristeva 1997, 338–340; Irigaray 1997, 225–228). Hélène Cixous szerint például a női testet folyamatos cenzúra alatt tartják, amivel együtt a lélegzet, a beszéd is cenzúra alá esik. A nő saját testéhez is a maszkulin tekintet elsajátításával tud viszonyulni. A női írás lenne az az aktus, amely létrehozza a nő cenzúrától mentesített kapcsolatát saját női létével (Cixous 1997, 363). A női írás irányzata sok vitát váltott ki,

azzal az állításával viszont a legkülönbözőbb kritikai áramlatok egyetértenek, hogy a nőiségre ható maszkulin társadalmi dominancia közege a nyelv mint különböző diskurzusok együttese.

A fejezet ennek az oppozíciós (a női[es] mint a férfi[as]hoz viszonyított minőség) alakzatba nem illeszkedő női látásmódnak a helyeit, maradványait vagy elfojtásának nyomait tanulmányozza. Szöveghelyeket és nem életműveket helyez középpontba. A női alárendelt megszólalásának, megszólításának a lehetőségeiről lesz szó Erdős Virág, Gordon Agáta, Forgács Zsuzsa, Köves Viktória, Polcz Alaine és Rakovszky Zsuzsa prózájában.

Az írónők munkáit nem kísérte nagy szakmai érdeklődés, a kortárs magyar kritika alig vett róluk tudomást. Némi áttörést jelentett a költőként ismert és elismert Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye, amely 2002-ben elnyerte az Év Könyve díjat. Rakovszky objektív líra hagyományához kapcsolódó költészetének filozófiai hangoltságát, a tapasztalati képek és a kontemplatív elemek összjátékát, a formai fegyelem és az erős képi effektusok együttesét többen méltatták első regénye megjelenése előtt is (Margócsy 1993; Valastyán 1998; Nagy M. 2001). Bódis Kriszta Kemény vaj (2003),Bánki Éva Esőváros (2004), valamint az Éjszakai állatkert című (Forgács–Gordon–Bódis 2005) kortárs női szerzők munkáit tartalmazó antológia tovább szélesítették az írónők felé forduló, utóbbi években megélénkülő érdeklődést.

Erdős Virág írásaiban a narráció előrehaladása gyakran emlékeztet a gyerekrajz alakulásának folyamatára: a történet kirajzolódik, és a rajz történik előttünk. Erdős Virág Lenni jó kötetének nyitó darabja egy női portré, annak látószögében olvassuk a többi írást. A könyv alakja képes gyerekkönyvekre emlékeztet, ez is a gyermeki nézőpont figyelembevételére ösztönöz. Gyermek és nő viszonya sokféleképpen vetődik fel a kötetben, az anya-gyermek kapcsolat mellett visszatérő motívum a nő mint gyermeki léthelyzetbe szorított ember is.

Portré

Ez egy nő.

Onnan lehet gondolni, hogy nincsen fütyije.

Még az Ördögnek is van, de még a Zöldmajomnak is.

Még a Nagymamából is lóg valami vonal.

Ennek meg csak hasa van, meg három pici melle.

Lába sincs, csak keze.

Azok is inkább szárnyak.

Nevet, pedig nincsen szája.

Piros a szeme.

Olyan hosszú haja van, hogy majdnem ki se fér.

Lila csík az abroszon, lehet kiabálni.

Mondtam én, de nem figyelsz.

Rángatod a tollat.

Ha még egyszer rángatod, letöröm a kezedet.

Na nézd, ennek még füle sincs, csak ez az idétlen bizbasz a fején.

Szarvak ezek, vagy mik?

Azt mondja a Boldizsár, hogy az az idétlen bizbasz a fején, az a koronája.

Hogy én vagyok az Anyakirálynő, ő meg a király.

Nézzem, ott van ő is, csak persze nem nagyon lehet látni.

Benne van még a hasamban, tudniillik, azért.

Benne van, de mindent lát.

Engem is lát, mást is.

A lap tetején a szokásos, fekete gomoly.

Talán a nap.

Minden sor egy mondat, a szűkszavú állítások nem állnak össze kerek történetté vagy összefüggő leírássá. A sorvégi pontok inkább megszakítást jelentenek, mintsem lezárást, mintha valamennyi egy-egy ceruzavonás lenne a beszéd közben alakuló rajzon. A kezdőmondat alapján nőalakot várnánk. A vers Esterházy Egy nő című írását is felidézheti bennünk, amely kilencvenhét történetet mond el, s amelyek mindegyike a „Van egy nő” állítással kezdődik.

A szubjektumpozíciók nem világosak, nem dönthető el egyértelműen, ki beszél és miről beszél, sem az alany, sem a tárgy nincs rögzítve. Folyamatosan alakuló szubjektivitásról beszélhetünk inkább, mintha előttünk formálódna egy gyermekrajz. Ezt a rajzot hol a gyerek, hol az anya nézőpontjából látjuk. Az „Ez egy nő” után személytelen fogalmazás („lehet gondolni”) következik, majd a nő leírása, amelyet gyerek is, felnőtt is mondhat. Utána az anya hangján folytatódik a beszéd. Az ő szemével látjuk, ahogy alakul a gyermekrajz. A fekete-fehér sorokból lassan előtűnik egy kép a tetején fekete gomollyal. A rajz vázlatos, néhány tollvonás csupán. Az „idétlen bizbasz” kétszer is előfordul, durva kiszólás, nem illik idealizált anya-gyermek képünkbe, a szó beleront a rajzba. A női szubjektivitást, a nőt, az anyát és az anya-gyermek viszonyt úgy állítja középpontba a vers, hogy az olvasó is részt vehet a képalkotásban, látja a nőkép folyamatos átalakulását, látja, hogy anya és gyermek együtt és egymás ellenében rajzolja a képet.

Az írás ellenáll a megfejtésre és határozott lezárásra törekvő olvasásnak: mire megállapítjuk a vershelyzetet, a szöveg túllendül rajta, és az addigiakkal összeegyeztethetetlen szituációt teremt. A „Benne van még a hasamban, tudniillik, azért. / Benne van, de mindent lát” sorok visszautalhatnak az első sorra, ekkor az alakot tekinthetjük az ultrahangvizsgálaton látott magzatnak is, ami persze megkérdőjelezi a gyermekrajzfelfogást mint a verset szervező alapvető alakzatot. Nem világos, miről és kiről is van szó. A bizonytalanság sejtéseket, félig tudatos emlékeket is felidézhet, az identitásképződésnek a nem tudatos összetevőire irányítja a figyelmet. Az, hogy új meg új erőfeszítést kell tennie azért, hogy megértse, mi a beszéd tárgya és alanya, az olvasót arra készteti, hogy a szubjektumpozíciókat mozgásban levő folyamatnak és ne statikus adottságnak tekintse. Az identitás kialakításának fáradságos küzdelme meghatározó olvasási tapasztalatává válik.

Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regényében női nézőpontból megfogalmazott önéletrajzot olvasunk, amely a gyermekkortól az öregkorig alapvetően lineáris szerkezetben követi nyomon Ursula Lehmann életét. A mű, Háy János Dzsigerdilen (2003) és Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999) című regényéhez hasonlóan, alapjaiban kérdőjelezi meg a nemzeti történelmi „nagy” elbeszélést, a cselekményből ugyanis a köztudomású történelmi események alig ismerhetők fel. A klasszikus történetírással szemben Rakovszky regénye a királyi Magyarország német városi polgárságát helyezi előtérbe (Hajdu 2004, 400). A női szubjektum kifejeződése, a „ki vagyok én?”, illetve „kivé leszek én?” kérdése így nem függetleníthető a történelmi időtől és az etnikai-társadalmi közegtől.

Az identitástörténet az identitás töréseiről számol be. Orsolya mostohája fejfáján a saját nevét, az „Ursula Lehmann”-t olvassa. Mikor Sopronban váratlanul összefut egy lőcsei ismerősével, az már maga sem emlékszik rá pontosan, hogy kivel is beszél: „Ott laktak, ugye, maguk a Landfeld szabóéval szomszédos házban? – kérdezte végezetül, minekutána a lehető legkevesebb szóval útba igazítottam, s meleg tekintetével végigsimogatta arcom vonásait, melyeket kővé válni éreztem a rémülettől. – A patikáriusnak a leánykája, igaz? Vagy a felesége?” (374).

A mű akkor fejeződik be, amikor egy tűzvész alkalmával Orsolyának sikerül kiszabadulnia apja fogságából. Néhány rövid megjegyzésből, beismerő megállapításból megtudjuk, hogy később ő is hasonlóképpen keserítette meg férje életét, mint apja az övét. A regény olyan nő életét meséli el, aki egy másik személy életét kénytelen élni. Az identitástörténet arról szól, hogyan nem találta meg valaki a helyét az életben. Annak már tulajdonképpen nincs helye a szövegben, miként jut végre döntéshelyzetbe, szabad életét, házasságának történetét ugyanis csak néhány oldalban említi a történetmondó.

A főszereplő élete során és élettörténetének elmesélése közben többször is rádöbben, hogy sorsa alakulását nem ő, hanem megfoghatatlan, személytelen folyamatok irányítják. Ezekből az önmagára eszmélő és önmagára kérdező szövegekből sajátos metanarratíva rajzolódik ki. E korai önreflexiók a későbbi részek felől visszatekintve válnak jelentőssé. A könyv nagy részében csak nyomokban találhatók az önmagára kérdezés jelzései, majd az utolsó részben hirtelen megsokasodnak. Az öntudatosodás metanarratívája az elfojtás, elhallgatás és kitörés alakzatait rajzolja bele a regény lineáris előrehaladásának „nagy” narratívájába. Az utolsó részben szinte egymást érik az önmagára eszmélés hangjai, amelyek tulajdonképpen ismétlések, az első öntudatos gondolatok újrafogalmazásai, s ekként a kitörés aktusát is színre viszik.

Tulajdon magam ezen valótlan, világtól idegen mivoltának érzése, amely hol enyhébben, hol erősebben, de állandóan gyötört, úgy tűnt, lassanként átterjed minden tárgyra és személyre, amellyel érintkezésbe kerülök, s mintha csak valami ragály, a pestis különös formája lenne, fokonkint megfertezi az egész világot

(384).

Orsolya egyik alkalommal az Ödenburg környéki erdőkben egy mérges kígyóval találja magát szembe. Az első riadalom után rájön, hogy véget vethetne szenvedéseinek, és a kígyó elé lép.

Közeledésemre a kígyócska hirtelen fölágaskodott, ahogyan nagyobb testű és veszedelmesebb testvérei tenni szokták, s így fölegyenesedve, karikába hajlított farka végén ülve méregetett sárga körrel övezett, hidegen csillámló szemével. A lassan alászálló nap végső sugarai oly hosszan elnyújtóztatták árnyékát az aranyos fénnyel izzó gyepen, hogy fejének kissé kiszélesedő árnyképe ráhullott csupasz lábfejemre. Dermedten álltam, várva, hogy árnyéka után az eleven állat testének hidegét s fogának marását is ott érezzem csupasz bőrömön, a kis fekete féreg azonban, minekutána egy darabig farkasszemet néztünk egymással, közönyösen elfordította rólam a tekintetét, mintha eldöntötte volna, hogy semmi hasznomat nem veheti, s eliramlott a fű közt

(401).

A kígyó árnyéka rávetül egy másik szövegrészre is. Összecseng a könyv zárójelenetével, amikor már valóban a halál árnyékában és a boszorkányper fenyegetettségében a holdsugár Orsolya kezére vetődik ugyanúgy, ahogy korábban a kígyó árnyéka a lábfejére.

Tudom azt is, hogy előbb-utóbb valaki jelenteni fogja különös magaviseletemet a tanácsnak, s hogy akkor vén korom nem fog megóvni a vallatástól, a tömlöctől, s talán a máglyától sem… Itt magamban, szobám sötétségében jól tudom mindezeket, de tudom azt is, hogy reggelre kelve elfeledem, vagy legalábbis megpróbálok elfeledkezni e tudásról, mert ellenállhatatlanul húz majd kifelé, a fák közé a vágyakozás szerény keresményem s ama néhány szem szamóca után, amelyet egy málnabokrokkal szegett kis kerek tisztáson, ahol leveleit egyszer, még kora tavasszal észrevettem, találni remélek.

Hanyatt fekszem az ágyon vékony takaróm alatt, s várom az álmot. A holdfény zöldes csíkja kettőbe vágja az ágyat, s én két egymásba kulcsolt kezet látok a takarón nyugodni, két öreg kezet, amelyekben sehogyan sem bírok a magam kezére ráismerni. Azután a hold följebb halad az égen, a fénycsík kialszik, s nem látok többé semmit sem

(467 – kiemelés Zs. E.).

A holdfény csíkja felidézi azt a pillanatot, amikor a kígyó nézett fel Orsolyára. A holdsugár közönyösen továbbhalad, akárcsak a kígyó, még egy kis haladékot ad az életre és az életért vívott küzdelemre. A hold után maradó sötétség azonban előrevetíti az örök sötétséget is, a könyv bezárulását, a színes történetek nyomán kezünkben maradó sötétséget, az olvasó magára maradását is érzékeltetheti. A záró sorok is visszautalnak a korábbi szövegre. A boszorkányság vádja az öregasszony erdőhöz való vonzódása miatt merül fel az emberekben. Ahogy utólag az olvasóban is felmerülhet, hogy Orsolya akkor megigézte a kígyót, boszorkányos varázsereje óvta meg a haláltól.

A vizsgált művek úgy képesek egyszerre centrális és decentrális szubjektumfelfogást képviselni, vagyis a posztmodern szubjektivitással összhangban álló nőképet kialakítani, hogy centrális szubjektivitást implikáló kérdések megfogalmazására késztetnek, de állandó átalakulásban-szóródásban lévő szubjektivitás alakzatát hozzák létre. Erdős Virág és Rakovszky Zsuzsa művei kettős játékot űznek velünk: a Portré cím és a Kígyó árnyéka névcseréi könnyen kiválthatják a „ki is a női én?” kérdést, de erre világos választ nem nyújtanak.Az én megtalálásáért folytatott küzdelem, a keresés kényszere viszont alapvető olvasási tapasztalattá válhat, amely az olvasói ént is elmozdíthatja rögzített helyzetéből. A művek így a megoldás nyugvópontja felé haladó olvasói vágyak kielégítése helyett mozgásban levő, saját önazonosságát is megkérdőjelező befogadói magatartást alakíthatnak ki.

Polcz Alaine írásaiban a nőinek tulajdonított beszéd- és gondolkodásmódok eltúlzott formáira ismerhetünk rá. A Leányregényben (2000) női elbeszélő-szereplő meséli el romániai tengerparti nyaralásának történetét, amelyetolvasva nehezen tudjuk eldönteni, mit is tartunk a kezünkben. A könyv könnyed nyári olvasmány helyett egy tengerparti szálloda életét mutatja be a Ceauşescu-rezsim idejéből. Rosszindulatú pletykák, besúgás, kezeletlen betegségek teszik gyötrelmessé a szálloda dolgozóinak életét. Az útinapló kialakította beszédhelyzet teszi lehetővé, hogy a női elbeszélő ne áruljon el magáról túlságosan sokat, ismertként tünteti fel magát az olvasó előtt. Barátságot köt a szálloda két alkalmazottjával, Izabellával és Terikével, akik gyűlölik egymást – a háttérben egy szívtipró férfi áll. A kamaszlányokat megríkató, boldog házassággal végződő lányregény műfajától meglehetősen távol eső történet bontakozik ki előttünk, a könyv címe sem lányregény, hanem „leányregény”. Egy nyelvbotlás a különbség csupán, egy kis félrelépés az eredetihez képest, ahogy a regényben is vélt vagy valós félrelépések sorozatáról olvashatunk. Mi igaz, mi nem, nem derül ki, pletykák jönnek-mennek, a szépen megterített ebédlő „mögött” szenvedélyes „alvilág” bontakozik ki, amelyről a nyaralóknak csak feltevéseik, sejtéseik lehetnek. Izabella és Terike egymásnak ellentmondó történetei között nem tehet igazságot az elbeszélő. Izabella és Terike hajadonok: megannyi csalódással a hátuk mögött várják a nagy Őt. Mindkettőjükről kiderül például, hogy gyakran van petefészek-gyulladásuk. Izabella elmeséli, hogy betegsége egy házilagosan elvégzett terhességmegszakítás következménye (40). Terike, szintén petefészek-gyulladás miatt, nem merészkedik a vízbe (70), bár nem tudjuk pontosan, az ő esetében mi okozta a betegséget, felmerülhet, hogy e tekintetben a két nő sorsa is hasonló.

Az elbeszélő női szereplő a kívülálló kellemes pozíciójába helyezkedhet.

Váratlanul kérdi: „Mondd, nincs bennem valami, ami túl sok? A festék vagy valami, nem lehet, hogy egy kicsit kihívó?” „Egy csöppet, Teri. Igen, túl sok a modorod, meg minden. De nekem tetszik.” „Úgy érted, hogy kicsit kurvás vagyok?” „Egy kicsit.” (…)

Még ott, a piszcina mellett mondom: „Tudod, Teri, ha túl sok ékszer van rajtad és túl sok festék, akkor az köti le az ember figyelmét, és a szemedet, a mimikádat, a lényedet takarod el a sok díszítéssel. Ne takard el magad! Próbálj jobban magad lenni.” Fürkészve néz rám, megértés villan a szemében. Azon tűnődöm, vajon milyen ént mutathat Teri, ha mindezt a csillogást leveszi? Vajon nem ez az igaz énje? Erre vág rá: „Tudod, frissen fürödve, mikor szépen föl vagyok öltözve, besütöm a hajamat, odaállok a buszba, odaveszem a mikrofont és rámosolygok az emberekre, vagy megyek az utcán és megfordulnak utánam, ezt szeretem! Szeretek kipihent, kialudt, sima lenni.« Hirtelen rám néz: „Van egy krémem, amivel el lehet tüntetni a ráncokat, majd adok belőle, jó? És ha megfelel, akkor még szerzek.” „Jó.” – mondom

(72–73, 74).

A beszélgetés idézetei folyamatosan illeszkednek az elbeszélésbe, Terike saját beszéde így nem kap önálló szövegteret, külön bekezdést a lapon, idézett mondatai belesimulnak a domináns, a nyaralást elbeszélő narratívába. A Terikére jellemző másság, a „túlzások” már el vannak tüntetve a beszédéből. A beszélő sokallja Terike ékszereit, ruháit kihívónak találja, tehát magának tartja fenn a normális pozícióját: helyzete jelöletlen, hozzá képest minősül valami túlzásnak. Erről a névtelen, indulatoktól és érzelmi kilengésektől mentes, neutrális beszélőről, a normális kategória birtoklójáról később mégis kiderül, hogy ő is hajlamos a túlzásokra. A nyaralás végén a bevásárlás következik, s ekkor az eseményt elmondó narratív szöveg felsorolásba megy át. Az elbeszélő bevásárlólistája hasonló olvasói élményt nyújt, mint Terike kiegészítőinek felsorolása. A kiegyensúlyozott, kulturált, visszafogott magatartás elszabadulni látszik rögzített, „normális” helyzetéből. Ironikus felhangot is érzékelhetünk. A vásárlás mint hagyományosan női tevékenység előtérbe kerül, álnaiv, részletekben elmerülő, „jellegzetes” női beszédet hallunk.

Mindenképpen vágyom egy többágú gyertyatartóra. Veszek egy pár tányért, és kistányért hamutartónak. Nem tudom, miért, alkuszom. Meg vagyok döbbenve, hiszen van pénzem. Azt hiszem, annyira megszoktam, hogy Romániában alkudni kell, már a véremben van. Ők sem haragusznak meg, szívesen engednek. Mondom: „Veszek tizenkét kistányért, akkor ennyivel olcsóbb?” „Igen” – mondják készségesen. Örömmel csomagolják újságpapírba. Minden munkatársamnak akartam hozni egy hamutartót, de egyrészt túl sokba került volna, másrészt túl sok cipelni, azonkívül másoknak is kell egyet-mást hazavinnem. Mit is vigyek a munkatársaimnak? Gondolkodom. Ez a harmadik külföldi utam, és tizenkét ember. Ezen kár gondolkodni

(95–96).

A szöveg pontosan visszaadja, sőt mintha túl is hangsúlyozná az aggályoskodó, a részletekben elmerülő „női”-nek tartott gondolkodásmódot. A vásárlási lázban gyertyatartó, tányér, kistányér, hamutartó villan fel gyors egymásutánban. A következő két oldalon még egy piros öv, egy sótartó, gyufatartók és egy felfűzött kagylókból készült nyakék csatlakozik hozzájuk (97–98). Csak az utolsó oldalakon lesz teljes az ajándékok listája: „Tekintettel arra, hogy korondit vásároltam, meg hozok Egonnak konyakot, Miklósnak cherryt, vállfát, kosarat és mozsarat, somot és vinetát, túrót, olajbogyót üvegestül, épp elég csomagom van” (141). Ez a mondat nyelvtani értelemben is meg van terhelve tárgyakkal, alig lehet megtalálni az állítmányát. A tárgyak halmozásában a túlzás retorikai alakzatára ismerhetünk. A női bevásárlás elmondása „túlszárnyalja önmagát”, ezáltal kimozdul helyzetéből. Az elmozdulás láthatóvá teszi a láthatatlant, azt a közhelyszerűen elfogadott képet, ami a nőinek tulajdonított gondolkodás- és beszédmódhoz kötődik.

Polcz Alaine Fodrozódik az élet és a tenger című elbeszélése (1996) szintén értelmezhető a túlzás alakzata kapcsán. A mű olvasása során női testek részletes leírásával találkozunk. A nőkkel kapcsolatos hagyományos felfogás – egyrészt a passzivitás képzete, másrészt az, hogy a (férfi)diskurzusokban a nő testként van jelen – erősödik fel olyan mértékben, hogy önmagát kérdőjelezi meg, a mű ugyanis nem szól semmi másról, csak arról, hogy nők napoznak. Nem történik benne semmi: a nőknek tulajdonított passzivitás felerősítését láthatjuk abban, ahogy a beszélő a mozdulatlanul fekvő női testeket sorra veszi. A „maszkulin tekintet és vágy tárgya a női test” mint nyugati kultúránk egyik mindenütt jelen lévő alakzata (De Lauretis 1984, 6) látható itt megsokszorozva, felnagyítva és kifordítva, hiszen ebben az esetben női szemlélő figyeli a nőket. Nemcsak a látvány tűnhet akár fárasztónak is, hanem a női tekintet szerepeltetése a férfi helyett, a szokványos helyzet elmozdítása a természetesnek, a magától értetődőnek az áthelyezését is eredményezheti. A női testek látványától az olvasó figyelme így a néző felé fordulhat. Ebből a távlatból jobban látható, és így akár kritika tárgyává is tehető a maszkulin nézőpont „természetes” volta. Ebben az elbeszélésben szokatlan térbeli nézőpontól a női test olyan részleteibe pillantunk bele, amely lerombolhatja a női testhez kapcsolódó (maszkulin) fantáziát és illúziót.

Ha nézek, óhatatlanul látok. Így egyszer fölébredek, félálomban kinyitom a szemem: másfél méterre az orrom előtt egy napraforgó fenekű nőt látok. Úgy képzeljük el, hogy gyönyörű négerbarna, és ahogy lehajol, fehér sugárvonalak tűnnek elő. Hófehér választóvonalakat látunk, vörösesbarnában, középütt ott a sötét bozont. A napraforgó ellenállhatatlanul humoros, gyorsan ébresztem Mártát is, hogy nézze meg. Persze egy nőnek sejtelme sem lehet arról, hogy milyen a saját feneke mélye. Mert ha én nézem egy tükörben, azt csak állva tehetem, és így a mélye és az anusnyílás teljesen rejtett. Ki látta a saját fenéknyílását?

Most meg tudom azt is, hogy a szőrzet elölről teljesen hátra jöhet, fölkúszva a fenékvágásba – persze nem mindenkinél. Bővebb megfigyelésre van szükség – az idő elromlott, nem lesz már lehetséges

(209).

A női nézőpont túlszárnyalja a férfi nézőpontot, olyan részletesen tárgyalja a női testrészeket, hogy az messze meghaladja a nőkről szóló „férfias” látásmódot. A férfit meghaladó női beszéd a maszkulin értékrendből nem kilépve, de mégis a túlzás révén kilépve létrehoz egy sajátos női diskurzív teret. A túlhangsúlyozás retorikája teremt olyan szöveghelyzetet, amelyben a női jelleg, a női nézőpont meg tud szólalni. A túllépés jelenthet túllépést kultúránk bevett nyelvi fordulatain és értékein, de jelentheti annak meghaladhatatlanságával, a nyelvi megelőzöttség női helyzetével való szembenézést is. Polcz Alaine idézett művei tekinthetők sajátos női írásnak abban az értelemben, hogy nyelvteremtő, nyelvkereső eljárásai a női nem képviseletének adnak helyet. Elkerülik viszont az écriture féminine-térő leggyakoribb kritikát, az esszencializmus vádját. A fennálló diszkurzusok elmozdításával, áthelyezésével hoznak létre nemi sajátosságot, nem törekszenek új nyelv kialakítására, a női lényeg megszólaltatására vagy anyai hangok felidézésére. Az érvényben lévő (maszkulin) diskurzuson belül, annak működését tudomásul véve, azt a végsőkig feszítve, annak kereteit tágítva hozzák létre a női artikuláció sajátos helyeit, de nem sugallják egy teljesen más női nyelv megalkotásának lehetőségét.

A női nézőpontból előadott hétköznapi történetek sorát folytatja Köves Viktória Aki bújt, aki nem című regénye (2001). Ez a mű is a női identitás ellentmondásait állítja előtérbe, szenvedélyesen, szinte kétségbeesetten keresve a választ a „ki vagyok én?” kérdésére. A főszereplő, akárcsak Pórtelky Magda a Színek és években, kizárólag férfiak által határozza meg magát: szerelemből szerelembe esik, életét csakis a férfiakhoz fűződő viszonya alapján fogalmazza meg. Az időbeli távolság ellenére a két regény értékrendje kísértetiesen hasonlít egymásra, egy lényeges dologban azonban különböznek: Pórtelky Magda küzdelme egyúttal a létfenntartás küzdelme is, az Aki bújt, aki nem főszereplőjének viszont nincsenek anyagi gondjai, mégis teljes testi-lelki függésben és alárendeltségben él az éppen soros férfival. E mű felől a Színek és évek egyik fontos gondolata megkérdőjeleződik: az anyagi függetlenség nem számolja fel a nők kiszolgáltatottságát, mint ahogy azt Pórtelky Magda képzeli az eljövendő kor független nőiről.

Az Aki bújt, aki nem esetében, éppúgy, mint Polcz Alaine írásaiban, érdekes eltérések alakulhatnak ki az aktuális olvasó és a történetmondó által megszólított olvasó, a történetbefogadó figurája között. Az elbeszélő ugyanis mindvégig baráti, egyetértő hallgatót tételez fel, a tényleges olvasó azonban több esetben távol kerülhet ettől a szereptől. Hol azonosul a történet befogadójával, hol eltávolodik tőle.

Az egész regény a női elbeszélő által elmondott levél, amely az apának és elsősorban az apáról szól. A lány elvesztett apját keresi minden egyes kapcsolatában, a kalandok és szerelmek elbeszélésében az apa elvesztésének fájdalma, a mohó és kétségbeesett ragaszkodás történetei ismétlődnek. A magánélet részleteibe, a női test intim világába pillanthatunk be. Felnőtteknek szóló történeteket hallunk, ám a női elbeszélő az esetek többségében ragaszkodik a gyerekszerephez. A női nézőpontból megírt családregényben szövevényes szerelmek, barátságok és cserbenhagyások történeteit ismerjük meg. Családi mesék egymás után. A beszélő még be sem fejezte az egyiket, s máris belekezd a másikba.

Apám is szépnek látott, emlékszem, egyszer azt mondta, fantasztikus, milyen bársonyos, puha a bőröm, milyen fiatal még, öt évvel később olvastam Nabokov Lolitáját, a főhős valahol arról elmélkedik, milyen gyönyörű a nimfácskák bőre, a hideg futkározott a hátamon, egyetlen pillanat alatt visszajött az a nyár, este mondtam Kálmánnak, akkor már házasok voltunk, tudta a történetemet, életem fontos férfi szereplői mind tudták, mindnek elmondtam, el kellett mondanom, tudjanak választani, hátha a történetem már nem kell, Tibornak is elmondtam, már az autóban ültünk, hozzám mentünk egy könnyű őszi estén, mindketten tudtuk, miért

(37).

A kapkodó és lehengerlő stílus „kibeszélésre” emlékeztet, egy zaklatott ember szinte saját szavába vágva zúdítja a gondolatait. Hosszú, többszörösen összetett mondatokat olvasunk, igen gyakori a közbeékeléses mondatszerkesztés, amelyhez előre- és visszautalás társul. Így a mondatépítés szintjén is szövevényes szerkezet jön létre, amely önmagában is megtestesíti a szerteágazó családi és szerelmi szálakat. A férfialakok változnak, a férfinak mindenáron megfelelni kívánó alaptörténet viszont újra meg újra megismétlődik. Túl sokszor látjuk a férfi-nő viszony alapsémáját, túl gyakran ismerünk rá ugyanarra a mintára. Az ismétlés és a szenvedélyes, kapkodó beszédmód egymásra halmozza a mondottakat, az állandó megerősítés kényszerében az alapséma alaptalansága, bizonytalansága is érzékelhetővé válhat.

Az alábbiakban olyan művekről lesz szó, amelyek a társadalom perifériájára sodródott, az önérvényesítés és önmegvalósítás esélyétől megfosztott női szereplőket szólaltatnak meg. Erdős Virág írása az erőszakot elszenvedő nők nyelvén beszél, Forgács Zsuzsa az amerikai emigrációban megrekedt, New Yorkba kivándorolt „negyedosztályú” állampolgárok női világát mutatja be. Gordon Agáta Kecskerúzs című regényében (1997) egy leszbikus fiatal nő mondja el szerelmeinek történetét. A kisebbségi beszélőpozíció valamennyi írásban együtt jár a nyelvi játékoknak nagy teret adó poétikával.

Erdős Virág „szalonképtelen, irodalmon kívüli, nem épp illendő dolgainkról ír” – állapítja meg Nagy Gabriella (Nagy G. 2001, 202). A nők testi és lelki kiszolgáltatottságáról, családon belüli erőszakról, vérfertőzésről is hallhatunk. Az egyik jellegzetes írás a Na ne a Lenni jó című kötetből (2000).

Aranyélet akkortól lett, mikorra az anyám végleg kiöregedett. Még segítettem is apámnak kivinni a házból. Akkor aztán minden úgy lett, ahogy mindig akartam. Tüszi nyúllal beköltöztünk mi is a nagyágyra, onnan aztán éjjel-nappal lehetett látni a tévét. Mikor pedig meglett a baj, apa szerzett pirulát, közös erővel kinyomtuk, aztán szépen lehúztuk a vécén a babát. Másnap apa reklamált, hogy mit ülök ott még mindig, és biztos nagyon nem örült, mikor látta, hogy mi van.

A mű tizenegy ilyen részből áll, egy nő meséli életének stációit gyermekkorától felnőttkoráig, de a hangnem végig a korlátozott tudású gyereké marad. Ez a „gyerekes” nézőpont mit sem változik, a gyermek felnőttekkel szembeni kiszolgáltatottsága átalakul a nő férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságává. Ahogy a kislány sorsként és adottságként fogadja el a szüleit, a beszélő a világ rendjeként fogja fel a bántalmazásokat, a mindennapos megaláztatást, a szexuális erőszakot. Az utolsó előtti szakasz így hangzik:

A gyerekekkel minden évben elmentünk nyaralni, persze nem is ragaszkodtunk feltétlen a nyárhoz, legutóbb is november volt, mire végre nekivágtunk, emlékszem hogy aznap esett először a hó, a férjem sose jött velünk, csak odabentről ordibált, maximum ha kihajigált még utánunk ezt-azt, mi is inkább szaladtunk, mert általában este volt, és nagyon kellett futnunk, hogy még lássuk a dagályt, olyan is volt persze, hogy csak bebújtunk a budiba, annyi volt az nekünk, mint egy olcsó kis motel, élveztük a nyugalmat, a békét és a csendet, csak hát sajnos végül mindig elröpült a nyár.”

A szöveg kezdő és záró tagmondata teljesen szokványos, ami e kettő között olvasható, a legkevésbé sem emlékeztet megszokott pihenésre. A szituáció kirajzolódásának folyamata a szöveg előrehaladásával ellentétesen mozog: az első mondat után családi nyaralás képe vetődhet fel, amely egyre sivárabbá, egyre gyanúsabbá válik, és fokozatosan átalakul a házból gyerekeivel kimenekülő asszony képévé. A Na ne legmegrázóbb ellentmondása, hogy olyan női kiszolgáltatottságot artikulál, amely még az artikulációig sem jutott el. A beszélő nincs tisztában azzal, milyen sérelmeket szenved el. A nőket sújtó férfierőszakot a világ rendjeként éli meg, személytelen sorscsapásnak tekinti. Az írás hangneme emlékeztet a Szent-Gál-annalesre („709 Kemény tél. Gottfried gróf meghalt; 710 Nehéz év és elégtelen termés; 711; 712 Árvíz mindenütt”) Hayden White sokat hivatkozott tanulmányában (White 1997, 113). Az egyik oszlopban levő évszámok olyan narratívának nem tekinthető sorozatot alkotnak, amely az isteni világrend végeláthatatlan uralmát sugallja – állítja White. Ezzel a sorozattal állítható párhuzamba Erdős Virág Na ne címűalkotása, amely pusztán felsorolja a bántalmazásokat. Az okság nélküli időbeli előrehaladás ebben az esetben is megingathatatlan világrendet jelez: a férfi hatalmát és a nő kiszolgáltatottságát. Az idő változását a férfi és a nő kapcsolatának különböző stációi jelzik: kislány-apa, párkapcsolatok, férj-feleség, anya-fiú viszonya. Ezekre épülnek az egyes részek, látjuk, ahogy a kislányból lassan felnőtt lesz, nő, feleség, anya. Az egyes részek nem alkotnak összefüggő történetet, csupán események felsorolását olvashatjuk. A Na ne beszélője, ugyanúgy, ahogy az annales hangja, mindössze lejegyzi az eseményeket abban a sorrendben, ahogy azok a látómezején felbukkannak. Olyan világot mutat be, amelyben a dolgok történnek az emberekkel, s nem olyat, amelyben az emberek alakítják sorsukat. White a narrativitás, a jog, a legalitás és az autoritás között összefüggést tételez fel. A történetírásban akkor jön létre központi alany, oksági viszony és lineárisan előrehaladó szerkezet, ha a beszélő előtérbe állítja a törvényt, a társadalmi rendet, illetve annak fenyegetettségét. E gondolatmenet függvényében a Na ne beszélője a narratíva (a törvény, a jog) kultúrájából kiszorult térből beszél, onnan, ahol a nőket érő sérelem meg sem tud fogalmazódni a jog nyelvén. A Na ne cím lezáró beszédaktusként is értelmezhető. Azzal, hogy a szöveg hírt ad erről az artikulálatlan világról, egyben be is lépteti az érdekérvényesítés közegébe. Az is alátámasztja ezt az értelmezést, hogy a NANE a közismert női érdekérvényesítő egyesület rövidítése: Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen. A cím így új perspektívába helyezheti a törvényen és jogon kívül rekedt női világot, utat mutathat a jog dimenziói felé. A NANE összefüggésében még inkább nyilvánvaló a Na neban a megnevezés és a lezárás beszédaktusa: kimondása és lezárása az artikulálatlan női sérelmeknek.

Erdős Virág írása kísértetiesen emlékeztet Forgács Zsuzsa Leltár pasim jó cselekedeteiről című elbeszélésére a Talált nő című kötetből (1995):

Szeptember 19.

Pasimon ma könnyes kegyeletteljesség lett úrrá. Egyáltalán nem kritizált, amiért túl sok időt töltök a barátnőimmel, ehelyett sanyarú sorsáról mesélt nekem, és utána kegyesen hagyta, hogy beszámoljak a saját nyomoromról. Annyira megbocsátó hangulatban volt, hogy még azt is megengedte nekem, hogy felvidítsam azzal, hogy a szemébe mondom, milyen erős és félelmetes is ő, magyarán félelmetesen csodálatos. Értelmi képességeimet meghaladó okokból kifolyólag takarékra állította szokásos elmefuttatását arról, hogy mennyire nem vagyok jó semmire, továbbá, hogy milyen elviselhetetlenül neurotikus vagyok

(96).

Naplófeljegyzéseket olvashatunk, amelyek, ahogy a cím is mondja, leltárba veszik a férfi nőt leromboló cselekedeteit. Néhány részlet szeptember 10. és november 26. között. Nem derül ki, melyik évről van szó, nem tudjuk narratív folyamatba rendezni az olvasottakat. Az időtlenségből felbukkanó és az időtlenségbe mutató véletlenszerű lista ez a férfiterror mint elkerülhetetlen sorscsapás (mint a gesztákban az árvíz vagy a háború) eseményeiről. A nő itt sem cselekvője, hanem elszenvedője az eseményeknek, a női hang itt is – az annales beszédmódját felidézve – névtelen rögzítőként, a végzetszerű események lejegyzőjeként nyilatkozik meg. A tiltakozás hiánya, vagyis a tudatos női alany hiánya válthat ki ellenállást a befogadóban, ez a hiány ébresztheti rá annak szükségességére, hogy kimondassanak a nő emberi jogai.

A Talált nő sokféle, látszólag rendezetlen, több műfajt magában foglaló elbeszélésből áll össze. Kicsit hanyag módon, össze nem illő ruhadarabok egymásra dobálására emlékeztető szerkesztéssel vannak a fejezetek egymás mellé rakva. A történetekben a női félnek mindig a kirekesztett, a félreismert, az elnyomott szerep jut. A férfiak a kötet több elbeszélésében is írók vagy költők, a női elbeszélőnek-szereplőnek elsősorban az a feladata, hogy hiúságukat táplálja. És ő maradéktalanul meg is felel az elvárásoknak. Az alkotó és egyben a nőt elnyomó fél mindig a férfi, a nőben hasonló igények meg sem fogalmazódnak. A mű voltaképpen ezekről a meg nem született női alkotásokról szól, hiszen a Talált nő mint műalkotás metalepszisnek fogható fel, amely végig ellene beszél az Egy emigráns nő levele New Yorkból és a Hálaadás napja című elbeszélésbenmegjelenő női alkotóképtelenségnek. Amikor ezekben a szövegekben azt látjuk, hogy a nőnek csak a férfi tehetségének visszatükrözése és felértékelése jut, akkor azt már azzal a tudással együtt olvassuk, hogy egy női szerző lesz az, aki megírja ennek az alkotásból kizárt női sorsnak a történetét, létrehozza, megalkotja a művet, amit a műben szereplő férfiak (M. úr és Dimitrij) nem tesznek meg. Női írás paradox módon az írás elfojtása nyomán jön létre. Az „annak megírása, ami nem íródik meg” ellentmondásos helyzete felhívja a figyelmet a meg nem írt női művekre, a nem létező helyett hiányként tudatosulhat a megszületni nem tudott, csírájában elfojtott, női hangot, női látókört megszólaltatni képes művek sokasága.

Gordon Agáta Kecskerúzs című regényében (1997) a homoszexualitás tapasztalatáról nem hallunk közvetlen beszámolót sem idézett beszéd, sem függő beszéd formájában, ehelyett kikerülő eljárások változatait figyelhetjük meg. Csak az elhallgatás kényszeréről vall közvetlen módon a szöveg: „mert Emese nem tételezte fel hogy amit ő olyan világosan lát azt pont az érintettek nem és nem akarják komolyan venni és magukra szabadítani hanem elássák és rémülten és gyomorfájósan hallgatják még évekig a nyüszítését” (52); vagy mások gyanakvásáról hallunk beszámolót. A leggyakoribb az, hogy a látás képzeteihez fordul a történetmondó. Egy jellemző részlettel találkozunk Leona, a főszereplő-elbeszélő és Hostell Orsolya, a pszichiáter egyik beszélgetésekor. Az orvos és Leona egy verset elemeznek közösen. A vers beszélője felidézi a nagymamájáról szóló emlékeit. Leona szeretné követni az elemzést, az utolsó két sor kapcsán még vitába is bocsátkozik, azonban az egyik ponton elveszíti a beszélgetés fonalát. Akaratlan emlékezés során saját gyermekkorának emlékképei törnek a felszínre. Látja kamaszkori önmagát.

őszintén erőlködtem hogy lássam azokat a képeket amiket ő de hiába mert nekem az aranyos oválban egy ismeretlen figura jelent meg aki egy pillanatig ismeretlen maradt de a következőben elszörnyedve ismertem magamra

ünneplőben voltam hiszen a vizsgázó öltözékemet viseltem egy sötét kosztümöt de ez valahogy olyan benyomást keltett rajtam mintha kezdő transzvesztita viselné egy nőnek öltözött fiú aki a tartásával és a mozgásával persze állandóan leleplezi magát és a fejem még fokozta is ezt a hatást valamiért talán a hajam ami ritkásan keretezte az arcom olyan félhosszú formán ez előnyösen lágyítja a férfiarcokat míg a nőket inkább fiússá teszi

ám hiába jelent meg széttartó nemiségem ilyen világosan beszélő jelekben mert körülöttem a vájtszeműek mit sem láttak belőlem vidáman poharazgató társaságban álltam hanyag tartással és az arcomon már fáradt félmosollyal mint aki aznap már nem hasad tovább és visszanéztem magamra a csillogó keret messzi mélyéről egy feslő fiatal kentaur megértően okos tekintetével”

(85 – kiemelés Zs. E.).

Kettős fokalizáción nézünk keresztül. Látjuk a kamaszkorú fiatal lányt, de azt is, ahogy Leona tekint korábbi énjére. Leona látóterében egy családi esemény tűnik fel, erről ad részletes leírást. Ebben a vizuális narrációban egy családi fénykép, egy állókép tárul a szemünk elé. A fényképen álló fiatal lány visszanéz a nézőre, Leonára és az olvasóra is. Szembenézünk egy bizonytalan azonosságtudatú kamasszal. A látvány nem világos, a kettős fokalizáció törése nem teszi lehetővé, hogy letisztult kép jöjjön létre. Nemcsak többszörös nézőponton keresztül látjuk ezt a figurát, hanem ezek azok a távlatok, amelyek létrehozzák, konstituálják őt. Az olvasó sem tudja kivonni magát a perspektívák töréseiből. A szereplő visszapillantásában, ebben a többszörös törésű képben önmagát is láthatja visszatükröződni. A visszatekintő szempár így aláássa az olvasó-néző törekvését, hogy saját magát egységes, összefüggő alakként képzelje el. A fénykép közepén álló magányos figura személyiséghasadása az olvasó rögzített és egységes identitásfelfogását is megkérdőjelezi.

A jelenkori írónők műveiben a női önértelmezés paradox módon a centrális és decentrális szubjektivitás egymásnak ellentmondó együttesében fogalmazódik meg. A női én középpontba állítása gyakran együtt jár szóródott szubjektivitásra utaló jelzésekkel. Igen gyakori jelenség az első személyű vallomásos hangvétel, a női nemű beszélő hang állandósága, a beszédmód változatlansága, ami önazonos, érdekérvényesítő szubjektivitásra enged következtetni, ugyanakkor a beszélő egységes identitásának megképződését mindig megzavarja valami. A kígyó árnyékában a főszereplő újra és újra felteszi a „ki (nem) vagyok én?” kérdést, ennek a kérdésnek az ismétlődése, más és más szövegkörnyezetben való megjelenése maga is az elkülönböződés alakzata mentén történik. Az ismételt feltevés által a kérdés önazonossága szűnik meg. Erdős Virág esetében a Portré cím az egységes identitás helyét jelöli ki csupán, a mű arról tanúskodik, hogy ez a hely nem tölthető ki. Sokszor erőfeszítést kell tennie azért, hogy megértsük, mi a beszéd tárgya és alanya, így a szubjektumpozíciókat mozgásban levő folyamatnak tekinthetjük. Az olvasói szubjektum is folyamatos változásra, önreflexióra kényszerül, annak belátására, hogy csak az önmaga másságára, belső különbségeire ráismerő befogadó képes a művekben formálódó, ellentmondásos és elkülönböződő női szubjektivitással párbeszédet folytatni.

Az igen gyakori vallomásos hangvétel könnyen zavarba is hozhatja a befogadót. Az intim terekben, intim beszédhelyzetekben nem feltétlenül érzi magát otthon. Olyan helyekre, mentális terekbe is bepillanthat, amelyek a leselkedő pozíciót jelölik ki számára. Ekkor a látvány mellett a látószög is zavaró lehet, ami a (láthatatlan) maszkulin nézőpontot teheti láthatóvá és kritika tárgyává.

Kortárs írónők művei nem hoznak létre új női nyelvet, écriture féminine-t, viszont olyan nyelvi alakzatokat részesítenek előnyben, amelyek a nemek kérdését új megvilágításba helyezik. Polcz Alaine és Köves Viktória műveiben a túlzás, a túlhangsúlyozás retorikája és az elmozdítás alakzata a nőiség sajátos hangját szólaltatja meg. A nőiség artikulációjának új helyeit írja be az irodalmi kommunikációba Erdős Virág prózája, amely a beszédből és a kultúrából kiszorított női hangokat tesz az irodalom részévé. Szembetűnő jelenség az előrehaladó, cselekményelvű narratíva megszakítása, az olvasás folyamatosságát kizökkentő hozzáadásos alakzatok, a felsorolások, a kiegészítések nagy száma. Listázó felsorolás olvasható Forgács Zsuzsa, Erdős Virág és Polcz Alaine műveiben. Forgács Zsuzsa Leltár, pasim jó cselekedeteiről címűírása ironikus felsorolás mindarról, amit a férfi nem tett meg. Erdős Virág a férfi erőszakos cselekedeteit szedi sorrendbe. Polcz Alaine írása a női kiegészítők, ékszerek, ruhadarabok pontos leírását és bírálatát adja, majd következik a bevásárlás listája. Mindegyik közös vonása, hogy az elbeszélés addigi menetét, az olvasóval kialakított kommunikáció rendjét szakítja meg. A hagyományos történetelvű elbeszélésnek nagyobb tere van, mint például Garaczi László vagy Parti Nagy Lajos prózájában, éppen ezért ezekben a művekben a megszakítás, a törés eseménye erőteljesen érzékelhető, a törés okozta üres helyeken a narratívaként nem elmondható, elbeszélhetetlen női másság hiányként tud meg- (nem) fogalmazódni.

Hivatkozások

Bánki Éva (2004) Esőváros, Budapest: Magvető.

Bódis Kriszta (2003) Kemény vaj, Budapest: Magvető.

Cixous, Hélène (1997) „A medúza nevetése”, in Kis Attila Atilla–Kovács Sándor–Odorics Ferenc (szerk.) Testes Könyv, II, Szeged: Ictus, 357–380.

Darvasi László (1999) A könnymutatványosok legendája, Pécs: Jelenkor.

De Lauretis, Teresa (1984) Alice Doesn’t. Feminism, Semiotics, Cinema, Bloomington: Indiana University Press.

Erdős Virág (2000) Lenni jó, Budapest: Magvető.

Forgács Zsuzsa (1995) Talált nő, Budapest: Q.E.D.

Forgács Zsuzsa–Gordon Agáta–Bódis Kriszta (szerk.) (2005) Éjszakai állatkert, Budapest: Jonathan Miller–Artizánok.

Gordon Agáta (1997) Kecskerúzs, Budapest: Magvető.

Hajdu Péter (2004) „A férfitörténelem árnyékában. Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka”, Literatura 30 (3):397–403.

Háy János (2003) Dzsigerdilen, Budapest: Palatinus.

Irigaray, Luce (1997) „A diskurzus hatalma, a nőiség alárendelése”, in Csabai Márta–Erős Ferenc (szerk.) Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és női szexualitás, Budapest: Új Mandátum, 225–236.

Köves Viktória (2001) Aki bújt, aki nem, Budapest: Ab Ovo.

Kristeva, Julia (1997) „A nők ideje”, in Kis Attila Atilla–Kovács Sándor–Odorics Ferenc (szerk.) Testes Könyv, II, Szeged: Ictus, 327–356.

Margócsy István (1993) „Vagy-vagy: Rakovszky Zsuzsa költészetéről”, Apollon 1: 167–171.

Nagy Gabriella (2001) „A múzsa testvérnénjei: Erdős Virág, Halász Margit, Forgács Zsuzsa, Karafiáth Orsolya”, Jelenkor 44: 199–206.

Nagy Melinda (2001) „Az ideiglenesség szerepe Rakovszky Zsuzsa költészetében”, Irodalomtörténet 82: 454–471.

Polcz Alaine (1996) „Fodrozódik az élet és a tenger”, inKörmendy Zsuzsa (szerk.) Körkép ’96. Huszonnyolc mai magyar író kisprózája, Budapest:Magvető, 196–213.

Polcz Alaine (2000) Leányregény, Pécs: Jelenkor.

Rakovszky Zsuzsa (2002) A kígyó árnyéka, Budapest: Magvető.

Valastyán Tamás (1998) „Mérték és metafora: Rakovszky Zsuzsa költészetéről”, Alföld 49 (4): 52–63.

Waugh, Patricia (1997) Feminine Fictions. Revisiting the Postmodern, London–New York: Routledge.

White, Hayden (1997) „A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében”, in A történelem terhei, Budapest: Osiris, 103–142.