Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

7. fejezet -

7. fejezet -

Tartalom

B

B

bagoly J. kerek szemű, horgas csőrű éjjeli ragadozó madár; Striges.

Igen régi, ismeretlen eredetű madárnevünk. Köznévként már korai szószedeteinkben felbukkan, 1395 k.: „Bulo: bagul” (BesztSzj.), 1405 k.: bagol (SchlSzj.), 1570 k.: bagolÿ (ArsMed.). A további szótörténeti és a népnyelvi adatok bogol, bagoll, bágoly, bagu, bagaj, bagó, bogaj, bogój (TESz.). A moldvai csángó és az erdélyi nyelvjárási nevek román kölcsönszavak; vö. bufnica (< ro. bufniţă), buhuna (< buhna), huhuréz (< huhurez), kokovéjka (< cocoveică), csuvika (< ciovică), kukuveá (< cucuvea)’ua.’ (KissMad.).Idegen nyelvekben hangutánzó név az albán kukuvajkë, blg. кукумявка, mált. kokka, tat. kökökmiyav, gör. κουκουβάγια, szárd cuccumeu, cuccumiau, amhara gugut, ném. Uhu (W.). A lat. ulula ’bagoly, kuvik’(< lat. ululare ’bőg, rí, üvölt’) folytatója a ném. Eule (< kfn. iuwel, iule, űle ’ua.’),ang. owl, óang. ule (uo.) és számos további neve.

♦ A bagolyalakúak (Strigiformes) a madarak osztályának egy rendje. 2 család és 217 faj tartozik a rendbe. A Kárpát-medencében a hóbagoly ’Nyctea scandiaca’, karvalybagoly ’Surnia ulula’, gatyáskuvik ’Aegolius funereus’ és törpekuvik ’Glaucidium passerinum’, urálibagoly ’Strix uralensis’, uhu ’Bubo bubo’, füleskuvik ’Otus scops’, réti fülesbagoly ’Asio flammeus’, erdei fülesbagoly ’Asio otus’, macskabagoly ’Strix aluco’, gyöngybagoly ’Tyto alba’ és a kuvik ’Athene noctua’ faj fordul elő. A karvalybagoly ’Nyctea ulula’ Európa és Ázsia vidékein honos egészen Kamcsatkáig. Szigorúbb időjárás esetén télen kissé délebbre húzódik.

Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat. A közép-európai kultúrában inkább a félelem és a halál jelképeként jelentek meg, mivel főleg éjszaka aktív ragadozó madarak. A baglyok látása kiváló, az infravörös tartományban is látnak. A görög mitológiában Pallasz Athéné állandó jelzője a bagolyszemű (bagolyszemű, aki a sötétben is lát, vagyis átlát a dolgok felszínén). A bagolyalakúak étrendjében minden megtalálható a rovaroktól kezdve a madarakon keresztül a kisemlősökig. Egyes fajok halásznak is. A zsákmányt egészben nyelik le, az emészthetetlen részeket később felöklendezik.

Általában toronyban laknak. Arany János Az Ó torony című költeményében megírta, hogy Nagyszalonta csonka tornyának „Vércse, bagoly örökös lakója”. A Családi körben pedig

Csapong a denevér az ereszt sodorván

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

A macskabaglyot a balszerencsével társítják, Shakespeare-től is hallhatunk erről Julius Caesar című tragédiájában:

… s az éjmadár

Világos délben űlt a közteren

Vijjogva és huhogva.

Az „éjmadár” huhogását rossz jelnek tartotta a néphit. Ismert magyar baglyos mondás a „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.” A bagollyal kapcsolatos szólásmondásaink közül többet följegyeztek régi természettudósaink, pl. Éjjel jár, mint a bagoly (Grossinger, 1792). Bagoly is bíró a házában (uo.). Bagoly is azt gondolja, hogy sólyom az ő fia (Földi, 1801). Vagy később másképpen: Nem lesz bagolynak sólyom fia. Bagolynak is szép a maga fia. Továbbiak: Bagoly is megszokja a napfényt. Bagoly a képe, sólyom a szeme. Bagoly mondja verébnek: nagyfejű. Éjjel virraszt, mint a bagoly. Többet ér a vén sas ifjú bagolynál. Úgy néz, mint a bagoly. A bagoly is kerüli a napfényt. Baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj. Tud hozzá, mint a bagoly az Ave Mariához. Találó a dunántúli aratók első reggelijének megnevezése is, melyet még sötét hajnalban költenek el: bagoly fölöstököm. 1702-ben Miskolczi Gáspár (Egy jeles Vad-Kert) írta, hogy „Az apró madarak a baglyot egyelsőbben utálják és sült bolondnak állítják; de azután vészik eszebbe, hogy náloknál okosabb, és mihelyen meglátják, seregenként tódulnak reája, azt itélvén, hogy a nagy feje minden tudománynyal teljes.”

Lásd még: buhú, fülesbagoly, gyöngybagoly, hóbagoly, kuvik, macskabagoly, uhu.

bagolykeszeg J. szálkás, nagy szemű halfaj; Abramis sapa.

A bagolykeszeg halnév csak 1882-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben: bagoly (Chyzer), 1884: bagolykeszeg (Nyr. 13). A népnyelvben számos alakváltozata használatos: ÚMTsz.: bagókeszeg, bakó keszeg | SzegSz.: bagojkeszég | HalK.: bagókeszeg | K.: bagúkeszég | Chyzer: bogoly | Dankó: bagg keszeg, bagolyszemű keszeg.

Mivel a korábbi forrásokban nem található, valószínűleg Chyzer Kornél Zemplén megyei nyelvjárási halnevét emelte be a tudományos szaknyelvbe 1884-ben Petényi Salamon, az ő névadása. Herman Ottó 1887-ben megjelent nagy munkája nyomán vált hivatalos terminussá a bagolykeszeg. A hal nagy szemére utal összetett nevében a bagoly jelző. A halnevet egy tiszai halász így magyarázta: „valami irtózatos nagy szëmei vannak a fejiben, mint a bagolynak, mert a bagoly is elformálódik a többi szárnyasállattul; ennek a fél feje szëm…” (HungKözl. 21: 1–2. sz.). Az így jelölt keszegfaj szeme nagyobb az átlagosnál, kidülledő, szemének átmérője 26,7–26,9%-a a fej hosszának (l. Berinkey László: „Halak – Pisces”).

A bagókeszeg, bagúkeszeg elnevezést értelmezik másképpen is: „az csak ojjan bagóhal, semmitérő” (K.), „bagó, mer csak olyan semmi hal” (HalK.). A Balaton-felvidéken hívják a baglyot bagónak (Édes). A halnév átkerült szomszédos nyelvekbe is; vö. szlk. bogol ’Abramis sapa’ (Fe.), és kárpukr. bogojszemju keszeg ’Alburnus alburnus’ (Vladykov).

Társneve a száp (R. 1794: száp-keszeg Grossinger, 1801: száp Földi, 1884: szápakeszeg Nyr. 13; N. Ti.: czápkeszeg, szápakeszeg | ÚMTsz.: cápakeszeg, cápkeszeg; másfelé is használatos, pl. MTsz.: szápakeszeg,szápókeszeg). Minden bizonnyal a korábbi latin tudományos Abramis sapa terminus fajnevéből terjedt el a magyarban. Szláv eredetű halnevünk; vö. orosz sopá, sápá, lengyel sapa, cseh sapa ’ua.’, melyet a német is átvett: Zope ’ua.’. A tudományos latin név Peter Simon Pallastól származik, így közelebbről az oroszból való. Népetimológiai alakulat a cápakeszeg (N. Jankó: czápkeszeg | ÚMTsz.: cápa keszeg ’ua.’). A halat minden bizonnyal hegyes orra miatt hasonlítják a cápához. A szápakeszegből származik a cápkeszegen keresztül. Kerekkeszeg nevét (HalK.; R. 1791: kerek-keszeg Dugonics 1791, 1884: kerekkeszeg Nyr. 13; N. ÚMTsz.: kerekkeszég, kerek keszeg) a bagolykeszeg magas, lapított teste, jellegzetesen lekerekített orra után kapta.

További társneve a laposkeszeg R. 1794: lapos-hal (Grossinger). ÚMTsz.: laponya bűke ’satnya, bélféreg miatt puffadt hasú dévérkeszeg’. Másutt az országban a név lapota, lapinda, lapiska, lapkó, laposka, lapinta alakváltozatai használatosak. Származékszó a lap alapszóból, a halnév a keszeg jellegzetes alakját írja le. A magyarból való a kárpukr. laposko ’Rhodeus sericeus’ (Vladykov) és a ro. lopiscă, N. lopistea (Gyurkó). A pleincnyi, pleicnyi (K.) a Szigetközben használatos neve, mely német eredetű; vö. osztrák Pleinzen (EIWF.), bajor Pleinze (BÖWb.), stájer pleinze ’ua.’ (StWsch.).

♦ Az Azovi-, a Fekete- és a Kaszpi-tengerbe észak felől beömlő folyókban él. Előfordulásának nyugati határa a Duna, amelyben felúszik egészen Bajorországig. Teste magas, oldalról lapos. Fejének alakja és félig alsó szájállása alapján különböztethető meg legjobban a laposkeszegtől. Csapatosan megtalálható Magyarország valamennyi nagyobb vizében. Igazi rajhal, táplálékát csapatosan keresi. Hatalmas tömegben ívnak, ilyenkor a folyómeder be van borítva a ragadós ikrákkal. Legnagyobb testhossza 30 centiméter lehet, amihez 60–70 dekagramm tömeg párosul. Húsa szálkás, de eléggé ízletes, zsírtartalma magas.

Lásd még: keszeg.

baing J. lassú folyású vizekben élő apró gyomhal; Leucaspius delineatus.

A Leucaspius delineatus hivatalos magyar neve kurta baing. Viszonylag kései felbukkanású baing szavunk, 1863: baing ’Aspius rapax’ (Heckel), 1882: bójing ’ua.’ (Chyzer), 1884: baing ’ua.’ (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: baing, bolling.

Nyelvjárási és szaknyelvi szó. Alighanem Herman Ottótól származik a kurta baing fajnév Petényi nyomán, előtte a baing elnevezés csak tájszóként bukkan föl, amely esetleg a balin halnévvel függ össze. Átkerült más nyelvekbe; vö. szlk. N. baling ’Aspius rapax’ (Bezlaj), és bol’ing ’ua.’ (Fe.), kárpukr. boing, boling ’ua.’ (Vladykov), ukr. boing, baling ’ua.’ (Bezlaj).

♦ E hal teste megnyúlt, oldalról erősen lapított, feje és szeme feltűnően nagy. Magyarországon minden lassú folyású vagy állóvízben a sekélyesben él. A kurta baingot „a Balatonból is ismerjük” (Hankó 1945). Általában más halfajok, pl. a küsz ivadékának vélik. Legnagyobb példányai 8–9 centiméteresek. Nálunk 1993-ban védetté nyilvánították.

bakcsó J. a gémek rendjébe tartozó, varjú nagyságú madár; Nycticorax nycticorax.

A hangutánzó eredetű elnevezés csak 1820-ban bukkan fel (KissMad.). A bakcsó hangja hangos kvak-kvakk, bakk-vakk. A szóvégi -csó kicsinyítő képző. A bakcsó alakváltozata a kakcsó > kakata (Chernel), ennek is a madár hangja a forrása, akár a kvakker (uo.) esetében, ez azonban német eredetű; vö. N. Quakker, Quarkker, irod. ném. Quackreiher (KissMad.). Idegen nyelvi megfelelő a holl. kwak, szbhv. gak kvakavac, or. kvavka (NA.), cs. kvakva (REWb.) és a R. lat. szaknyelvi Ardea kwakwa ’kvakva-gém’ (Chernel). A bakcsó népnyelvi neve a – szintén hangutánzó – kvakvarjú és az ezzel összefüggő, népetimológiás vakvarjú (Nom.). Ugyancsak hangutánzó eredetű elnevezése az ang. quawk, qua-bird, quok, squawk, holl. kwak, or.кваква, обыкновенная кваква(EL.). Tehát, mint a magyar szólás tartja: szava árulja el a bakcsót.

Társneve az oláhpap (R. 1793: Grossinger; N. SzegSz.: oláj pap), a nevet Chernel úgy magyarázza, hogy „a faágakon sorban ülnek, nyakukat behúzva, mint valami búsuló barátok.” Tömzsi fejéről kapta a vasfejű gém, vasfejű vakkánya, szürke tollazatáról a szürkebakcsó (KissMad.) elnevezését. Faszgógó (MTsz.) nevének a faszkagém (ÚMTsz.) az alapja, mert „testét kinyújtva csőrét égnek tartja és mozdulatlanná merevedik” (EM.). A régi tsillagos gém (1799: Fábián) nevét fekete fejtetejétől élesen elváló fehér homlokáról kapta. Szintén korai lélekmadár (R. 1395 k. lelek madar /BesztSzj./) nevének az a magyarázata, hogy a bakcsó alkonyatkor hallatja sajátos hangját, s ezt rossz jelnek vélték.Baranyában macska-gém a Nycticorax griscus (Nyr. 16). Feketefejű bakcsó társnevének az az alapja, hogy a fejtető fekete, erre utal ang. black-crowned night-heron (EL.) neve is.

Bujkáló természetű madár, nappal csapatosan pihen élőhelyén, a nádasok peremén, fűzfákon, s csak szürkület idején lesz aktív, akkor is hangoskodik, erre utal tudományos elnevezése is: Nycticorax, azaz ’éjszakai holló’ (< gör. nykticórax ’ua.’). Megvan a magyarban éjjeliholló (R. 1533: Iyeli hollo /Murm./) és a németben (Nachtrabe /KissMad./) társneve, a lat. terminus szó szerinti fordítása. Hasonló neve az éjjeljáró (R. 1590: eyel iaro /SzikszF./) és az éjjelivarjú (R. 1702: Miskolczi, 1793: Grossinger), valamint az éjikolcsag, éjjigém, éjjeli gém, rendes éjgém (KissMad.). Néhány idegen nyelvi neve szintén éjjeli életmódjára utal; vö. ang. night heron, ném. Nachtreiher, ol. nitticora, szerbноћна чапљаstb.(EL.).

♦ A gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, ezen belül a gémfélék (Ardeidae) családjába, mégpedig a kisebb termetű gémfélék közé tartozik. Ráadásul jellegzetes gubbasztó testtartása miatt még valós méreténél is kisebbnek tűnik. Társas gázlómadár. Háta zöldes vagy kékes fényű fekete, lejjebb hamuszürke. Teste alul fehér, de benne sárgás vagy szürkés foltok látszanak. Jellemzően behúzott nyakkal repül, s mert a rövid lába nem ér a hamuszürke farok mögé, olyan, mint egy rögbilabda. Napközben mozdulatlanul ül egy ágon vagy rejtett bokron. Alkonyatkor indul táplálkozni, kivéve a költési időt, amikor rákényszerül, hogy a fiókái számára folyamatosan hordja a táplálékot. Nálunk is költ, leggyakrabban laza telepeken, üstökös gémek, kócsagok és batlák társaságában. A telepen belül minden hímnek megvan a maga territóriuma, amelyet látványosan védelmez a betolakodókkal szemben: leszegi a fejét és felborzolja nyakán, hátán és a mellén a tollait, közben rövid kiáltásokat hallat. A partnert viszont csőrfenéssel és jelképes tollápolással üdvözli. Hosszú távú vonuló madár, Magyarországon márciustól októberig figyelhető meg, elsősorban a Tisza-tó, a Felső-Tisza és a Kis-Balaton vidékén.

Lásd még: vakvarjú.

balin J. 1. N. ragadozó őn. 2. ezüstös balin: mell- és hasúszója tövén piros színű keszeg; Blicca björkna.

Ragadozó őn jelentésében Aspius aspius. Igen korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben;R. 1395 k.: balyn hal ’ragadozó őn’ (BesztSzj.), 1405 k.: balin (SchlSzj.), 1435 k.: balen (SoprSzj.), 1570: bwlin (TermtudKözl. 26), 1794: balind (Grossinger), 1833: bajin, bőjin, bójin-hal (Kassai), 1856: baliny ’ua.’ (Bielz). Az egész magyar nyelvterületen használatos a nyelvjárásokban, a név alakváltozatai: ÚMTsz.: balin, balind, bálind, ballin, boli, balinkeszeg, bálintkeszeg, bálló keszék, bál | Hal. 33: balint,bálint, polind,pólind | HalK.: boin, bolyin | SzegSz.: bálinthal, ballin. Némelyik alak, mint pl. a bálint, népetimológiás módosulással jött létre.

A magyar szó valószínűleg különböző forrásokból való, többszörös átvétellel. A legrégibb változat, a balin a szlovákból, esetleg a horvátból származhatott; vö. szlk. bolen, bolin, szbhv. bolen, bolinj ’ragadozó őn’ (Bezlaj), kárpukr. bolin, bolen ’ua.’ (Vladykov.). A szláv szavak az or. belízna ’Aspius aspius’, ukr. bilyna, biljúha ’ua.’, le. bielizna ’ua.’ (RF.) halnevekkel függenek össze. Már a német Peter Simon Pallas (1741–1811) utalt e halnevek felsorolásánál („Inter pisces Petropoli venum portatos eundem sub nomine Bjelaja ryba inveni”) ennek a halnak a színére: „color argento fuscus, vix aureolo passim intermicante, subtus albo subargentus”. A nevek a běl ’fehér’ jelzőhőz tartoznak. Kniezsa (SzlJsz.) Beke ötletét (Hal. 33) ismétli, mely szerint a szláv szó az osztrák-német Wallen ’Silurus glanis, Cyprinus ballerus’ átvétele volna. A német szó helyesen Waller, de az etimológia egyébként sem vehető komolyan. A magyarból valók – viszontkölcsönzéssel – a következő szláv halnevek: szlk. balin, balind, bojin, balyn (Fe.), kárpukr. balind (Vl.), szbhv. balin,bain (RszK.). Számos idegen nyelvi elnevezése a latin aspius alapján keletkezett.

A balin nagypénteki hal (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) neve valószínűleg a böjti előírásokkal függ össze: a hal különösen fontos eledel volt böjti időszakban. A baksa (VNAE.; R. 1819: baksa TudGyűjt. 8, 1868: Ke.; N. ÚMTsz.: baksa ’őnhal’) szűk elterjedtségű tájszó, semmiképpen sem függhet össze az osztják muhsan ’Coregonus muksun’ halnévvel, Munkácsi (ÁKE.) magyarázatával már Asbóth (NyK. 33) szembeszállt. Kapókeszeg (N. ÚMTsz.: kapóhal ’rablóhal’, kapó-hal ’kis halakkal táplálkozó keszeg’ | OrmSz.: kapkodó keszeg) nevére ragadozó volta a magyarázat. Paripakeszeg (K.) a szigetközi neve, azért hívják így, mert „nyargal a víz hátán”, „lovagull a vizen” (uo.). Ez pontosabban azt jelenti, hogy a balin ragadozóként a kis halakat a víztükör felszínén üldözve ejti zsákmányul. Fenekeszeg (R. N. 1887: HalK.) nevét a pontyfélék családjába tartozó hal ragadozó volta alapján kapta, mert zsákmányát üldözve nagy csattanásokkal burjánzik, örvénylik a víz, amerre jár. A villámkeszeg (MoH.) a gyors balin találó népi elnevezése. Vízenjáró hal (uo.), vízikeszeg (Halh.) nevének szemléleti háttere hasonló, a táplálékául szolgáló kis halakat üldöző, a víz felszínén raboló ragadozó hozzáillő neve. Al-dunai tolvajhal (FöldrKözl. 40) elnevezése szintén rablására vonatkozik, akárcsak táncos őn (N. Unger: Balaton) neve, ez a hal zsákmányát üldözve nagy loccsanásokkal rabol a víz színén. Nyílkeszeg nyelvjárási nevére (R. 1887: HalK.) gyorsaságával, szélsebes úszásával szolgált rá. Vadászkeszeg társneve is van (R. 1838: Tsz., 1887: HalK.; N. MTsz., SzegSz.), mert a keszegfélék családjába tartozik, ám mégis ragadozó. A fehérhal N. Ti.: fehérhéjjas (Balatonfüred, Tihany) | Jankó: fejérhal (Siófok, Kiliti) | ÚMTsz.: fehérpénzű (Balatonfőkajár) a balin színére utaló elnevezés. Szélhal neve (N. uo.: szélhajtókeszeg, szellőkeszeg, széltolókeszeg | MTsz.: szélkeszeg, nagy szélhal) onnan ered, hogy rablásakor a vizet felborzolja, mint a hirtelen támadó szél. Torzsáskeszeg nevénél (R. 1884: Nyr. 13; N. MTsz.) a torzsa a levágott nád földben maradt szára, nem világos, hogy miért hívják így. Latyakeszeg (N. Ecsedi, ÚMTsz.) nevénél a latyak ’híg iszap’, erről van elnevezve ez a ’legrosszabb hal’ (uo.). Őnborjú (N. uo.: őn borju ’fiatal ragadozó őn’) a fiatal balin neve a Balatonnál. Hívják csereőn (N. uo.: ua. ’vörhenyes színű ragadozó hal, Aspius rapax’) néven is Keszthelyen. Talán színváltozatra vonatkozik ez a név. Unger Emil utal Vutskits följegyzésére, és a Balatonnál használatosnak tartja a balinnak ezt a nevét. Szintén tájszó a vezérhal, vezérőn (R. 1887: HalK.; N. Ti.: vezérkeszeg ’ragadozó őn’ Fonyódon | Viski: ua. ’aki vezeti a többit’ /Tihany/). Az ország más vizeinél is használatos népnyelvi név, MTsz.: ua. „legelöl jár” | Gyurkó: vezérhal). Ennek az elnevezésnek a magyarázatát a tájszógyűj­teményekben adott jelentései alapján következtethetjük ki.

♦ A balin vagy ragadozó őn felfelé nyíló szájával a felső vízrétegekben keresi táplálékát, akár a küsz vagy a garda, elsősorban ezekre vadászik, de néha apró fogasokat is elkap. Villámgyorsan csap zsákmányára izmos, karcsú testével. Közép- és Kelet-Európa vizeiben általánosan elterjedt. Hazánkban is él minden jelentősebb folyó- és állóvízben. Fennáll a túlhalászhatóság veszélye. 1997-ben azt írják egy tanulmány szerzői (Tölg, Specziár és Bíró. In: ÁK. 82), hogy a balin tömegszázalékos aránya nem változott az 1970-es években tapasztaltakhoz képest. Az idősebb korosztályok élőhelye a nyílt víz, a fiataloké inkább a partközeli vízterület. Horgászata rendkívül élvezetes, jól fogható legyező módszerrel, villantós vagy kishalas pergetéssel. A balin a legkisebb értékű az úgynevezett nemeshalak csoportjában. Noha 6-7 kilogrammos egyedsúlyt is elér, és húsának – szakszerűen elkészítve – igen jó az íze, a fogyasztók általában mégsem értékelik sokra szálkássága miatt.

Lásd még: őn.

bálna J. óceánokban élő, a cetek rendjébe tartozó óriási emlősállat; Balaena.

A bálna nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben általában a szilásceteket hívják bálnának, tágabb értelemben azonban a delfinek kivételével a fogasceteket is bálnáknak nevezik nagy méretük alapján. 1538-tól adatolható: „balÿn: Balena waluiſch”, 1664 e.: balénák (TESz.), 1843: bálna (Bugát).

Bálna szavunk a lat. balaena ’ua.’ (WbZ.) származéka. A latin név pedig görög eredetű; vö. gör. phálaina ’ua.’ (uo.). A magyar név eredeti baléna alakját a nyelvújítás korában Bugát Pál módosította bálna formára a márna, málna, pálma és hasonló szavak mintájára. Szintén a latin balaena szó folytatója a fr. baleine, balea, ol. balena, port. baleia, ro. balenă, sp. ballena, tör. balina (W.).

♦ Testhosszuk kifejlett korukban fajtól függően 1,2–30 méter, tömegük 30–150 ezer kilogramm. Közülük kerül ki a Föld legnagyobb állata, a kék bálna. Mint minden emlős, a bálnák is levegőt lélegeznek be, tüdejük van, melegvérűek, utódaikat nem szoptatják, hanem a szájukba fröcskölik az anyatejet. Az evolúció során kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Alakjuk áramvonalas, a halakéhoz hasonló. Mellső végtagjaik uszonyokká alakultak át, hátsó végtagjaikat elveszítették. Igen sok fajuk van. Az Egyesült Királyságban a Prerogativa Regis, a királyi előjogról szóló, valószínűleg II. Edward király korából származó törvénybe, mely a korábbi szokásjogot kodifikálta, belefoglalták, hogy a királyé az összes tengerben vagy máshol elejtett bálna és tokféle (a bálnák, tokfélék, delfinek és barna delfinek „királyi halaknak” számítanak). A hagyomány szerint a tengeren elfogott bálnák feje a királyé, míg a farka a királynőé, és a test a halászé. A királyi előjog következtében az összes bálnát és tokfélét fel kell kínálni az uralkodónak, és az ő engedélye nélkül nem lehet eladni. A bálnaolaj vagy cetolaj bálnákból, főleg azok zsírjából nyert olaj. A XVI. századtól a XIX. századig a bálnaolajat főleg a szappangyártásban és lámpaolajként használták. A XX–XXI. században már többnyire margarinná és főzőzsiradékká alakítják. Régebben a festék-, lakk- és nyomdafestékipar is használta; kénes kezeléssel nyomásálló kenőanyag készíthető belőle. A keményített olajból textilappretúrák és viaszok állíthatók elő. A zsiradék lúgozásával szappangyártáshoz való zsírsavak, kozmetikai célokra használható zsíralkoholok és tisztítószerek kaphatók. A bálnaolajat rendszerint nagy feldolgozóhajókon állították elő. A felaprított bálnazsírt és szilát nagynyomású gőzzel főzték ki, a máj olaját lúgos feltárás után valamilyen oldószerrel vonták ki. A bálnazsír általában 50–80 tömegszázalék olajat adott, a szila 10–70, a húsa pedig 2–8%-ot.

A bálnák bőrét sem kíméli az erős UV-sugárzás, melynek hatására hólyagok alakulnak ki az állatokon. Még nem ismert, hogy a bálnák milyen mértékben képesek védekezni a napfény ellen, de a sötétebb kültakaró – az emberhez hasonlóan – náluk is előnyt jelent. A Londoni Zoológus Társaság és a szintén londoni Queen Mary Egyetem kutatói fényképek elemzésével bizonyították, hogy a bálnák is le tudnak égni. A Kaliforniai-öbölben élő állatok egész évben magas UV-sugárzásnak vannak kitéve, akkor éri őket erős napsugárzás, amikor hosszabb ideig a vízfelszín közelében tartózkodnak. Ez gyakran előfordul, hiszen a bálnáknak egyrészt levegőt kell venniük, másrészt a társas élet és az utódok etetése is a vízfelszínhez közel zajlik. Három bálnafajt, az óriás ámbráscetet ’Physeter macrocephalus’, a kék bálnát ’Balaenoptera musculus’ és a közönséges barázdásbálnát ’Balaenoptera physalus’ vizsgálták. Mindhárom fajnál olyan hólyagokat azonosítottak az állatok bőrén, amelyek az embereknél már akut, súlyos leégésnek minősülnek.

Lásd még: ámbráscet, cet.

banka J. búbos banka: hosszú, vékony csőrű bóbitás madár; Upupa epops.

A banka szó írásban először 1702-ben bukkan fel: buedoes babuk, avagy banka (Miskolczi). Jelentése ’bamba, buta’, számos alakváltozattal. Néhány forrás szerint a hangutánzó, hangfestő N. banga, táj. bangó, bankó (Nyatl.)’bamba’ szóból való a banka madárnév. A TESz. szerint azért válhatott a búbos a banka nevének részévé, mert a madár a megtestesült butaság hírében áll; vö. fr. dupe ’búbos banka; balek, könnyen becsapható ember’. Idegen, ráadásul részben távoli nyelvi megfelelői azonban az ÉrtSz. és a TESz. eredeztetését kétségessé teszik; vö. alb., szbhv., cseh, szlk., tör. banka, bank ’ua.’ (W.).

A búbos banka összetett névben a búbos jelző arra utal, hogy e madár fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A búbos banka terminus 1801-ben, Földinél bukkan fel (búbos Banka), majd 1841-ben Vajdánál (bubos babuta), 1902-ben bóbásbanka (KissMad.). Szintén tollbóbitájára utal kontyosbanka, tarajosbanka (uo.) neve.

Társneve a büdösbanka, R. 1585: bwdös babuk (Calepinus); vö. még uo. szarbabuk, szarakakota, 1621: szarbub (MA.), 1908: büdös babuka (Mitterpacher), mint Fábián 1799-ben jellemzi: „büdös mint a dög”. A nyelvjárásokban lepcses (= szurtos) dudu, sáros banka, szaros babuk, szaros babucska, fostos bóbás banka, ganajmadár (Chernel), szaribabuk, fostos banka, szarbabutka, büdözsbanka, büdibanka, büdösmadár, szartúró madár, szarosblanka (KissMad.), büdös dod (Herman 1986), fostos-babuta (Nyr. 4), R. 1838: sar-banka,szara-banka (Tsz.), szar-galamb (MTsz.). Szagára utaló elnevezések, ennek az az alapja, hogy tisztátalansággal vádolják, illatát nem dicsérik, hiszen hosszú csőrével leginkább a ganéjt, trágyát turkálja, kukacok, pondrók után kutatgatva. Mint Chernel írja: „fiatal korában pedig – míg fészkében ül – annyira gyenge fogalmai vannak a tisztaságról, hogy nem átalja saját otthonát bemocskítani. Ez a népies felfogás rendes jelzője madarunk nevének s közmondásban is kifejezést talált, például: Büdös babuk berzenkedik a hattyúval”. A népnyelvi „büdös, mint a banka” hasonlat társneve szintén erre utal. Hasonló a ném. Kothahn ’szarkakas’, Dreckvogel ’koszos madár’, Schissdreckvogel ’szaros piszkos madár’, Misthahn ’szemétkakas’, észt paskrääk, paskraag ’szaros szalakóta’ (uo.) elnevezése.

A népnyelvben használatos még babuka (Nyr. 3 és 17), R. 1838: babutka (Tsz.), babuta (MNy. 5), bábuta (Nyr. 19), babutyka (uo. 17), bugybóka, babutyka, budoga, dudoga, dod, poklonca, baták, sáros blanka (Herman 1986) neve is. Számos hangutánzó neve is ismert: huputa (VasiSz. 1966: 3), babuk (R. 1519: babwkoth), bobuka, dutka, dudka, pupuca, hupota, mututka, jututu (KissMad.), illetve lat. upupa (a szaknyelvi genusnév ma),fr. boubou, ném. Hupphupp, Huppke, Hupup, Huppe, észt tututaja, ang. hoopoo, boopoe, port. poupa, ol. buba, bubbola, upega (uo.), ang. hoopoe, hv. pupavac, holl. hop, ol. upupa (EL.). Az erdélyi nyelvjárások pupuza, pupuca, pupudza, pupuzuj szava a román pupăză’ua.’ (KissMad.) átvétele. Kakukkbanka neve, akárcsak a ném. Kukuckküster, Kukuckköster (uo.) arra utal, hogy a búbos banka a kakukk előtt tér vissza, előre jelzi a kakukk érkezését.

♦ A búbos banka a madarak osztályának a szalakótaalakúak (Coraciiformes) rendjében a bankafélék (Upupidae) családjába tartozó Upupa nem faja. Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkelnek, telelni Afrika középső részére vonul. A rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Kertekben, fasorokban, ligeteinkben szintén gyakran található, megjelenik az emberek közelében is. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszedeget. Mint költöző madár, tavasszal érkezik hozzánk. Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő, ősszel délre vonul. Jó rigónyi méretű, főszíne halvány rozsdabarna, bóbitája inkább világos rozsdavörös, a tollak hegyén fekete, a leghosszabbakon fehér és fekete folt. Szárnya fekete, fehér harántcsíkokkal. Tarka tollazatával, karcsú csőrével, ékes bóbitájával, melyet néha-néha tarajosan felmereszt, jellegzetes madaraink egyike, eléggé közismert. A búbos banka fészket nem készít, tojásait a földre rakja. Veszély esetén sziszegő hangot ad, csőrével a levegőbe döfköd, és a támadó felé spricceli ürülékét.

barátka J. szürkésbarna hátú, költöző kis énekesmadár; Sylvia atricapilla.

A madárnév 1793-ban bukkan fel a magyar írásbeliségben: barátka (Grossinger). A madár barátka és barátka poszáta, barátposzáta, papfilemile, feketefolt (Nom.), barát billegény (Ballagi), feketefejű poszáta, illetve ném. Mönchgrasmücke, Mönch, Schwarzkopf, Mohren­kopf, ang. blackkap, fr. fauvette à tête noire, fi. mustapääkerttu, észt mustapea-poosalind, latin szaknyelvi Monachus atricapillus (KissMad.) nevei mind a hímnek a szeméig leérő fényes, fekete kucsmájára utalnak.

♦ A barátka az árcsőrű (Subulirostres) éneklő madarak rendjébe, a fülemülék (Sylviidae) családjába tartozó madárfaj. Európa északi területeinek kivételével mindenütt költ. Ázsiában Nyugat-Szibériáig fordul elő. Fészkel Kisázsiában és Észak-Afrikában is. Vándormadár, áprilisban jön hozzánk és október elején elköltözik. Egyike a legszebb éneklő madarainknak. Különösen eső után énekel. A hazai poszátafajok közül a barátka a leginkább alkalmazkodó, mindenütt előfordul, ahol költésre alkalmas sűrűségek vannak. Jellemző élőhelyei a gazdag aljnövényzetű lomberdők, folyóártéri ligeterdők, nagyobb parkok, bokrosok, kertek. Évente kétszer, április–májusban, illetve június–júliusban költ. Tavasszal és nyáron főként rovarokat fogyaszt. Ezeket a levelekről és az ágakról szedegeti, esetenként röptében is zsákmányol. A nyár derekától fokozatosan bogyó- és gyümölcstáplálékra tér át. Különösen kedveli a fekete bodza bogyóit, de egyéb cserjék termését is eszi. Néha az érő körtét és szilvát is megcsipdesi. A kis hím, szerelme idején, igen hangos. Dala egyszerű, nem is közelíti a fülemüléét, nem csattogó, nem bánatos, hanem kedves fütyörészés. Vidám dala miatt ezt is üldözte a madárfogók és kereskedők kapzsisága.

Lásd még: poszáta.

barátkeselyű J. csupasz nyakú, döggel élő nagy ragadozó madár; Aegypius monachus.

A barátkeselyű régi latin neve Vultur monachus. Ennek tükörfordítása (akárcsak a ném. Mönchsgeier /Brehm/) a tudományos barátkeselyű terminus. A TESz. szerint 1891-ben fordul elő először (AkÉrt. 2), ám már tíz évvel korábban, 1881-ben Lovassynál felbukkan a név (TermtudKözl.).

A régiségben eleinte torkosmadár (R. 1533: torkus madar /Murm./, 1577: torkos madar /KolGl./) néven emlegették, a madár falánksága miatt. A szaknyelvi lat. Aegypius genusnév a gör. aigypiósz ’keselyű’ név folytatója. A lat. monachus fajnév szintén görög eredetű; vö. gör. monachósz ’magányos, szerzetes’.

Népnyelvi neve a barna-, csuklyás-, kéknyakú keselyű, néhol galléros sas (Tisza melléke). Neveiben a jelző sötétbarna nyaki tollazatára utal, nyakát barátcsuklyához hasonlatos tollgallér övezi. Erre utal galléros sas, barnanyakú keselyű (Chernel), csuklyás keselyű (Nom.; N. Erdély /ÚMTsz./) és galléros sas, ném. Kuttengeier (VNAE.) neve is. A barnakeselyű (R. 1841: Vajda) a fr. vautour brun ’ua.’ tükörfordítása, megvan a németben is a brauner Geier (uo.). Szintén a tollazat színére utal a szürkekeselyű és a feketekeselyű, illetve az ang. cienereous vulture ’hamuszürke keselyű’, black vulture, sp. voltor negre (KissMad.), sp. buitre negro, or.гриф чёрный(EL.), azaz ’fekete keselyű’ elnevezése. A fakókeselyű ’Gyps fulvus’ népnyelvi nevei: szőke, fehérfejű, meztelennyakú, kopaszfejű, fehérnyakú, pelyhesnyakú, gyapjasnyakú keselyű; griffmadár. A szakállas saskeselyű ’Gypaëtus barbatus’ állán fekete, valóságos sza­kállt visel.

♦ A barátkeselyű (Aegypius monachus) a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, a vágómadárfélék családjába tartozó Aegypius egyik faja. Testhossza 100–110 centiméter, szárnyfesztávolsága 250–300 centiméter közötti, testtömege pedig akár 7–12 kilogramm is lehet. Feje csupasz, tollruhája sötétbarna. Igazi dögevő, csak nagy ritkán zsákmányol mormotát, teknőst vagy gyíkot. Gallyakból, fára készíti fészkét. A fészekalja egyetlen tojásból áll, melyen 53–55 napig kotlik. A fiókáról további négy hónapig gondoskodnak a szülők. A barátkeselyű Dél-Európában, főleg Romániában, Szerbiában, Boszniában, Bulgáriában, Kis-Ázsiában honos. Észak-Afrikában ritka. Közép-Európában Erdélyben és a Fruska-Gora hegységben fészkelt. A fakókeselyű csőre erősebb, nyaka vékonyabb és hosszabb, feje keskenyebb és kisebb, mint az előbbié, s gyapjas pelyhekkel borított; a csüd rövidebb a középujjnál, és félig tollas.

Lásd még: dögkeselyű, keselyű.

barázdabillegető J. hosszú farkát föl-le billegető karcsú kis énekesmadár; Motacilla alba.

1533-ban Murmelius még körülírással említi e madarat: „Myndenkor farka ingato madar”. 1585-ben már barázda billögeto néven szótárazta Calepinus, 1590-ben barazda billegetö madar (SzikszF.), 1604-ben barazda billegetö (MA.). A szótörténet későbbi állomásain ugyanígy, illetve barázda billegény, billegtető, billencs változatok olvashatók. A nyelvjárá­sokban MTsz.: borozda-billencs | ÚMTsz.: brázda billegető, bráznobillegetü | KissMad.: borozdabillegető.

Az összetétel előtagja arra utal, hogy a madár szántáskor a barázdákban keresi élelmét. Ezért emlegetik Erdélyben szántóka (ÚMTsz.) néven is, ennek ném. megfelelője a N. Acker­männchen, Ackermann ’ua.’ (KissMad.). Az összetétel utótagja pedig arra utal, hogy hosszú farka lépegetés, futkosás közben billeg.

A barázdabillegető Kazinczy Ferenctől a billegény (Szóm.) nevet kapta. Ez a névadási szemlélet a háttere latin szaknyelvi Motacilla nemi nevének is, amelyet a lat. movere ’mozog’ és a lat. culus ’farok’ szó összetételével alkottak. Ugyancsak a farok mozgására utal az erdélyi farokbillegető, ro. codobátură, fr. battequeue, ol. batticoda és or. trjászogúzka (TESz.), ném. N. Hebeschwanz, Wedelschwanz, Wippschwanz (Brehm), Schwanzbeweger (WbZ.) elnevezés.A barázdabillegető egyéb tájnyelvi nevén barázdácsa, lipinkamadár, fejérbillegető, szür­kebillegető (KissMad.), a Székelyföldön leánka-madár (Nyr. 9), Zalában lányi-ficuka (MTsz.), liánficuka (VasiSz. 1966: 3).

♦ A barázdabillegető a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a billegetőfélék (Motacillidae) családjába tartozó faj. Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában költ, télen délebbre vonul. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Magyarországon mindenütt előforduló közönséges madár, de korántsem tömeges. Mindenütt megtelepszik, ahol alkalmas fészkelőhelyet talál. Egyik legkorábban érkező tavaszhirdető, amely már február végén fel szokott tűnni az Alföldön, de a magasabb hegyvidéken sem sokat várat magára. Általában az erdei szalonka előhírnökének tartják, bár a barázdabillegető táplálkozása nincsen annyira a föld fagy- és hómentességéhez kötve, mint az erdei szalonkáé.

Lásd még: leánykamadár.

barna medve J. nagy, zömök testű, sűrű barna bundájú erdei medve; Ursus arctos.

A szaknyelvi Ursus arctos binómen a ’medve’ jelentésű gör. árktosz és a lat. ursus ’ua.’ szavakból alkotott. A magyar összetett név barna jelzője e medve bundájának színére utal, akárcsak számos nyelvben; vö.ang. brown bear, fr. ours brun, urs noir, ném. Braunbär, brauner Bär, or. чёрный зверь (VNAE.). A barna medve régi bruin neve a középang. alak, a középholl. bruun vagy bruyn, vagyis ’barna’ szóra vezethető vissza.

♦ A barna medve a medvefélék (Ursidae) családjának faja, az egyik legnagyobb termetű szárazföldi ragadozó. Az eurázsiai kontinens mintegy felén, továbbá Alaszkában, valamint az USA és Kanada nyugati részén él, a mérsékelt égöv magasabban fekvő, egybefüggő erdőségeit kedveli. Teste akár 3 méter hosszú, tömege ennek megfelelően 800 kilogramm is lehet. Mindenevő, megeszik gyakorlatilag mindent, legyen az fű, gomba, gyökér, erdei gyümölcs, rovar, kisemlős vagy szarvas méretű zsákmány. A táplálék után kutatva előszeretettel ássa ki az üreglakó állatokat, mint például az egereket, mormotákat, a mézet pedig közmondásosan kedveli. Ezek a protein- és zsírforrások különösen ősszel, a téli nyugalmi időszaka előtt fontosak, amikor tartalékokat halmoz fel a hideg évszakra. Több száz kilométert is bekóborol egy év alatt, mindig az adott évszakban legtöbb táplálékot kínáló területeket keresve. A téli nyugalmi időszak a helyi viszonyoknak megfelelő ideig tart (a melegebb vidékeken el is maradhat). Az anyamedve rendkívül agresszíven lép fel minden vélt támadóval szemben, ilyenkor különösen veszélyes lehet az emberre is.

Lásd még: ajakosmedve, grizzly, jegesmedve, medve, szürke medve.

béka J. 1. csupasz, nyirkos bőrű, dülledt szemű, négylábú, kétéltű állat. 2. a kétéltűek farkatlan rendje; Anura.

A béka köznévként már első szószedetünkben felbukkan; 1395 k.: „rana: beka” (BesztSzj.), 1570 k.: beka (ArsMed.).A nyelvjárásokban MTsz. bíka | ÚMTsz. bëka, bika. Ótörök jövevényszavunk; vö. kirg. baka, oszm. bağa, tat. baka, jakut baγa ’béka’. Megfelelői a mong. baqa, burját baχa ’ua.’ (TESz.). Bizonyára hangutánzó eredetű, ahogy nálunk az állat hangját jelölő brekeg, brekeke, vartyog és kuruttyol szavak is. Sok békafajnál jellemző a szaporodási időszakban a – felfújható torokzacskók segítségével történő – brekegés, kuruttyolás és számos másféle hangadás. A magyarban az első szótag magánhangzója hangrendileg elhasonult, ez ritka, de nem példátlan jelenség (lásd gyertya, békó, így lett a latin Bartolomeusból a magyar Bertalan név stb.). A béka lárváinak neve ebihal.

A lat. szaknyelvi Anura terminus görög elemekből alkotott; vö. gör. an- ’nélkül’ és urá ’farok’. Arra utal, hogy a kifejlett békák már farok nélküliek (az ebihalakkal ellentétben). A béka idegen nyelvi neveinek esetében jól látszik, hogy számos elnevezés összetartozik.

♦ A békák vagy farkatlan kétéltűek (Anura vagy Salientia) 5000-nél is több faja a kétéltűek osztályának egyik rendszertani rendjét alkotja. Közös jellemzőjük a farok hiánya kifejlett állapotban, a viszonylag gyenge elülső és izmos, hosszú ugrólábbá fejlődött hátsó végtagok, a dülledt szemek. Mind ragadozók vagy rovarevők. Zömmel víz közelében élnek, bár akadnak szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott (például sivatagi vagy egész életüket vízben töltő) fajok is. A békák a többi kétéltűhöz hasonlóan petékkel szaporodnak. Lárváik változatosan táplálkoznak, általában vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és hiányoznak végtag­jaik. Fejlődésük során végül tüdejük, hátsó-, majd elülső lábuk nő, végül eltűnik farkuk. Nem minden béka rakja a vízbe a petéit. Van olyan, amelyik levelekre helyez tápfolyadékkal teletöltött „nevelő zacskót”, és ebben látszólag tetszhalottként fejlődnek az utódai az ebihal állapot kihagyásával (!), mintegy 3 hét alatt békává. Dél-Amerikában több olyan békafaj él, amelyeknek a puszta érintése halálos lehet. Ezért az indiánok ezzel a méreggel kenték be a fúvócsöveikből kilőtt nyilat.

Lásd még: levelibéka, unka, varangy.

beluga J. fehérdelfin; Delphinapterus leucas.

Az első európai, aki beszámolt erről az állatról, a német Peter Simon Pallas (1741–1811) volt, aki sokáig Oroszországban élt, és több expedíciót vezetett Szibériába. Pallas az Ob folyó torkolatánál tanúja volt, amikor a helybeliek elejtettek egy fehérdelfint. Leírást készített az állatról (a leírás 1776-ban jelent meg), és a Delphinus leucas nevet adta ennek a cetnek. A XVIII. század utolsó évtizedeiben az Északi-sarkvidéken többfelé is megfigyeltek fehér színű fogas ceteket, és ezeket különféle tudományos neveken (Balaena albicans, Catodon candicans, Phocoena albus) írták le. 1804-ben Lacépède létrehozta a Delphinapterus nemzetséget, majd 1855-ben Flower a Delphinapterus leucas nevet adta a fajnak. A nemzetségnév a görög apterigosz ’szárny nélküli’ szóból származik; ennek a cetfajnak ugyanis nincs hátuszonya. A leucas a ’fehér’ jelentésű gör. leukosz szó származéka.

A fehérdelfin nem tévesztendő össze a szintén beluga néven ismert, a Volgában és az Azovi-tengerben honos tokhallal ’Acipenser huso’. A beluga nevet leginkább a köznyelvben használják. Szerencsére mindkettőnek van hivatalos neve is. Az egyik a fehérdelfin, a másik pedig a viza. A beluga elnevezéssel többek között az angol nyelvben is találkozunk, de ott is egyértelművé teszik a beluga szóhoz hozzátéve, hogy delfinről (beluga whale) vagy vizáról (beluga sturgeon; the fish whose roe is sold as Beluga caviar) van-e szó.

Mindkét faj neve az or. belij ’fehér’ szóból származik. A fehérdelfin esetében a névadási szemlélet háttere az, hogy egész teste tejfehér, így semmilyen más cetfélével nem téveszthető össze; vö. ang. white whale, ném. Weißwal, ol. balena bianca (W.). A beluga az oroszból terjedt el számos nyelvbe.

A fehérdelfinek változatos, kattogó, sípoló, csicsergő és harangkongáshoz hasonló hangokat adnak ki. A kattogó hangoknak a tájékozódásban van szerepük, a visszhang alapján találják meg a lékeket. A tengerészek hangjuk miatt tengeri kanáriknak is nevezték ezeket az állatokat.

♦ A beluga, társnevén fehérdelfin a Monodontidae család tagja, közeli rokona a narválnak. Az északi sark körüli tengerekben honos. A magas észak lakóinak halzsírja és húsa miatt valamennyi cetféle közül a legfontosabb volt. A legtöbbet hálóval fogták, amelyeket fjordok és öblök bejáratánál, vagy pedig szigetek közt lévő átjárókban feszítettek ki. Egyes néptörzsek ezt a halat bizonyos fokig szent állatnak tartják, így nyelvrokonaink, a szamojédok a beluga koponyáját póznára tűzve isteneiknek mutatják be áldozatul. Az észak lakói vadásszák, mert húsa, habár feketés színű, élvezhető, bőréből szíjat vágnak, és felvágva hálókat készítenek. Egy kis halzsírt is szolgáltat. Sarkvidéki állatok lévén gyakran beúsznak a jégtáblák közé. Fejükkel 10 centiméter vastag összefüggő jégpáncélt is képesek átszakítani, hogy levegőhöz jussanak. Így is megtörténik azonban, hogy a jég körülzárja őket, és éhen pusztulnak vagy megfagynak.

Lásd még: delfin.

bengáli tigris J. Bengáliában élő tigris.

A bengáli jelző az élőhelyre utal (a bengál szó nemzetközi szóvá vált a hindiből az angolon keresztül). A Panthera tigris tigris idegen nyelvi neve szintén hasonló összetétel; vö.ang. bengal tiger, hv. bengalski tigar, or.бенгальский тигр(EL.) stb.

♦ A bengáli tigris vagy királytigris ’Panthera tigris tigris’ vagy ’Panthera tigris bengalensis’ a tigris egyik alfaja. Bengáliában, India középső és keleti részén, Bangladesben, Nepálban, Bhutánban és Mianmarban őshonos. Teste valamivel hosszabb, mint az oroszláné, nyújtottabb és hajlékonyabb. Szőrzetének alapszíne fénylő narancsvörös, hasa többnyire fehér. Viszonylag széles, fekete csíkjai a fejétől egészen a farka végéig megvannak.

A tigrisek közül kizárólag a bengáli tigrisnek fordulnak elő a természetben az eredeti színűtől eltérő színváltozatai. A fehér tigris nem önálló tigrisfaj, a bengáli tigris fehér színváltozatát nevezik így. Fehér tigrisek főleg Délkelet-Ázsiában élnek, valamint India középső és déli részén. A szigeteken élő fehér tigrisek mára szinte teljesen eltűntek, a legtöbbjük állatkertekben és vadasparkokban él. A természetben igen ritkán fordul elő, mivel feltűnő színe miatt a fehér egyedek túlélési képessége kisebb, mint normál színezetű fajtársainak. A fehér tigrisek nem albínó tigrisek. Színüket egy velük született szokatlan génnek köszönhetik. Megfigyeltek már olyan bengáli tigrist, melynek bundája csak részben volt fehér. A manapság állatkertekben nagyon népszerű úgynevezett fehér tigrisek is egy szabadon befogott fehér színű hímtől származnak.

Lásd még: királytigris, tigris.

berber majom J. cingár, vöröses szőrű, csökevényes farkú majom.

A berber majom a Simia inuus, régi neve Inuus ecaudatus. Linné Simia sylvanus néven ismerteti, és Conrad Gessner leírásaira hivatkozik. A lat. simia ’majom’ jelentésű, Inuus pedig a nyájak megtermékenyítő istene volt az antik világban. A régi ecaudatus fajnév (< lat. cauda ’farok’ fosztóképzővel) pedig alakleíró, arra utal, hogy ezeknek a majmoknak nincs igazi farkuk.

A berber majom összetett névben szereplő berber jelző a faj élőhelyére utal. Egyébként a berber az Északnyugat-Afrikában élő, hamita nyelvű arab népcsoportok neve. Nemzetközi szó, valószínűleg a latin Barbari ’barbár’ nyomán, amely később átkerült az arabba, és berber formára változott; vö. k. lat. berberi, ang., ném., or. berber, ol. bèrbero, fr. berbère (TESz.). A magyarban 1842-ben bukkan fel a név írásos forrásban, az „indiai vagy berber-fügék” növénynévben (uo.), közvetlen forrása a német, esetleg a francia lehetett. A berber majom társneve a magot vagy török majom.

♦ A Simia inuus a cerkófmajmokhoz tartozó faj. Farkának kívülről csak a nyoma látszik egy gombszerű kiemelkedés alakjában, de a bőr alá rejtve megvan még 5 csigolyája is. Hazája Marokkó és Algéria, de Gibraltár szikláin is él az angolok védelme alatt kisebb csoportjuk. Ez az utolsó európai majomfaj. Földrajzi elterjedésében szélsőséges, többi rokonaitól egészen eltérően az Atlasz-hegységben őshonos. Algériában ezek a majmok szinte látványosságszámba mentek az idegenek előtt. Arisztotelész leírásai szerint kétségtelen, hogy Pithecus néven már a klasszikus ókorban az első ismert európai majom volt. Galenus rajta végezte legelső anatómiai tanulmányát.

Lásd még: majom.

berber oroszlán J. a legnagyobb testű oroszlán.

Az állatnév jelzőjét lásd fent, a berber majom szócikkében. A berber oroszlán ’Panthera leo leo’idegen nyelvi, szó szerintimegfelelője többek között az ang. barbary lion, fr. lion de barbarie, ném. Berberlöwe (EL.). A berber oroszlánt hívták régebben atlasz- vagy núbiai oroszlán néven.

♦ Az oroszlánok alfaja. A vadonból kihalt, és fogságban is kihaltnak hitték egészen addig, amíg az utóbbi három évtizedben szétszórtan találtak egyedeket cirkuszi populációkban. Az oroszlán alfajok közül ez a legnagyobb, a hímek 230–270 kilogrammot, a nőstények 140–160 kilogrammot nyomnak. Hivatalos előfordulási helye Észak-Afrikában az Atlasz-hegységben és a Marokkótól Egyiptomig terjedő területen található. Az utolsó ismert berber oroszlánt a vadonban, az Atlasz-hegységben lőtték ki 1922-ben. A legtöbb afrikai oroszlántól eltérően a berber oroszlán hegyi ragadozó volt, az erdőségeket kedvelte. A két másik, Atlasz-hegységben előforduló ragadozó, a berber leopárd és az atlaszmedve, mára, ismert egyedek nélkül szintén kihalt a vadonból. Több tucat fogságban élő egyedről vélik, hogy berber oroszlán. A berber oroszlánokat leginkább a hím vastag fekete sörénye teszi jellegzetessé, amely a hastájéktól a lágyékig ér.

Az ókori Róma uralkodói berber oroszlánokat használtak a kegyetlen cirkuszi viadalokhoz. A források szerint a római nemesek, például Sulla, Pompeius és Julius Caesar egyszerre akár 400 oroszlánt is halomra ölettek a gladiátorokkal.

A WildLink International az Oxfordi Egyetemmel összefogva indította el nagyra törő Nemzetközi Berber oroszlán Projektjét. A legújabb DNS-eljárásokat használják a berber oroszlán DNS-ének azonosítására. A WildLink Internatio­nal csontmintákat szerzett az európai, így a brüsszeli, párizsi, torinói és egyéb múzeumokban lévő berberoroszlán-maradványokból. Ezeket a mintákat eljuttatta az Oxfordi Egyetemre, ahol egy tudóscsoport kivonta a DNS-láncot, hogy különálló alfajként azonosíthassa a berber oroszlánt. A kísérlet sajnos elakadt, pedig a projekt végső fázisa az oroszlánok visszaengedése lett volna a marokkói Atlasz-hegységben lévő nemzeti parkba.

Lásd még: berber majom, oroszlán.

bernáthegyi J. svájci eredetű, nagy testű, erős, hosszú szőrű kutya.

Európában Svájcból ismert, az alpesi Szent Bernát-kolostorban évszázadokig használták vezető- és őrkutyaként. Német neve St. Bernhardshund, illetve Bernhardiner, ez a magyar bernáthegyi név forrása.

♦ A munkakutyák közé tartozik, az alpesi masztiff leszármazottja. Állóképességének növelése érdekében újfundlandi vért vittek bele. Az amerikai kontinensen jobban elterjedt, mint Európában. A magas hegyekben mentőkutyaként tartották a lavina alá került emberek megmentésére. A bernáthegyire a vöröstől a sárgáig terjedő alapszínek jellemzők fehér rajzolattal, vagy a fehér alapszín vöröstől barnássárgáig terjedő színű rajzolattal. Igen nagy méretű, 60–80 centiméter magas, 50–90 kilogrammos, de gyengéd, barátságos és megbízható fajta. Szereti a gyerekeket. Hidegben érzi magát igazán jól.

Lásd még: kutya.

bíbic J. hegyes bóbitájú, élesen sikoltozó hangú, hasznos költöző madár; Vanellus vanellus.

1430 k. bukkan fel a madárnév: „formipedus: biboch, bibech” (SchlGl.),1590-ben bibicz (SzikszF.), 1597-ben bíbec (uo.), 1652-ben bíbicsk (EtSz.), 1673-ban bibotz (Com:Jan. 1673), 1708-ban bibets (PP.). A további szótörténeti adatok: bíbes, bíbic, bíbicz, bébitz, bibéts, bíbets, bíbuc, bibócz (TESz.), az ornitológiai szakirodalomban vibic (Vajda), kibic (Chernel), kíbic (Brehm–Chernel). A nyelvjárásokban MTsz.: béböc, klébic | ÚMTsz.: bibócz.

Hangutánzó eredetű madárnév, hangalakja az éles, vijjogó madárhangot érzékelteti. A kibic, kíbic a madár ném. Kiebitz nevének hatását tükrözi. A bíbic régi népi neve bibuc, libuc, kibic, klíbicz.

A régiségben volt horgas nyakú madár neve is; R. 1533: Hargas nyako madar (Murm.), 1590: Horgas niaku madar (SzikszF.). Az a megfigyelés az alapja, hogy a bíbic behúzott nyakkal pihen. Hívták pásztorkutya néven is, Herman Ottó szerint (Herman 1914): „mert ha megszólal, biztosra vehető, hogy ember vagy kutya van a közelben”. Néprajzi gyűjtésekből ismert a bíbic-monda, ebben a bíbic hangja: búvik, búvik, búvik! A népi legenda szerint, amikor Krisztust mindenfelé keresték, egy vakondtúrás mögé bújt, meg sem találták volna, ha a bíbic föl nem röpül, s nem kiált: búvik! Ezért kapta a bíbic júdásmadár nevét. A már csak a nyelvjárásokban használatos hangutánzó libuc ugyancsak korai felbukkanású (R. 1577: libecz). Idegen nyelvi nevei között szintén számos a hangutánzó eredetű; vö. ang. peewit, ném. N. kiwitz, ol. fifa, észt kiivit, tillvits (KissMad.), or. чибис(W.). Latin eredetű a fr. vanneau (uo.); vö. újlatin vanellus ’ua.’. Ezzel az újlatin szóval, tautonímiával alkották a mai lat. szaknyelvi binóment.

♦ A Vanellus vanellus a lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül a lilefélék (Cha­radriidae) családjába tartozó faj. Eurázsia, elsősorban a síkvidéki vizes területek, de akár hegy- és dombvidéki medencék, folyóvölgyek lakója. Igen feltűnő, fekete-fehér alapszínű, bóbitás madár. Különféle rovarokkal, pókokkal, csigákkal, gyűrűsférgekkel táplálkozik, amelyeket rövid, hegyes csőrével kap el. Rövid távú vonuló, késő ősszel kisebb csapatokban költözik, és már kora tavasszal hazatér. A magyar bíbicek elsősorban az Atlanti-óceán partvidékén és Északnyugat-Afrikában telelnek. A vándorlásból visszatérő bíbicek előszeretettel keresik fel régebbi költőhelyeik környékét. A párzást látványos, csapongó, akrobatikus násztánc előzi meg. Érdekes, hogy a bíbicfészek mindig 4 tojásból áll. Magyarországon a legtöbb bíbic a Tisza vidékén és a Tiszántúlon fordul elő. 2001-ben a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a bíbicet tette meg az év madarává.

Lásd még: libuc.

birka J. juh.

A birka elnevezés 1461-ben bukkan fel írásbeliségünkben: birca (OklSz.). 1689-ben berke (uo.). A szó alakváltozatai a népnyelvben ÚMTsz.: berka, birke, berke, berga, birge, bürge.

Cseh jövevényszavunk a SzlJsz. és a TESz. szerint; vö. cs., morva, szlk. birka ’juh’, megvan az oroszban és az ukránban is, a bir, birr juhterelő szóból alakult. A magyarba egy morva juhfajta neveként került a fenti források megállapítása szerint. Feltűnő azonban, hogy a magyarban ’ovis’ jelentéssel már 1461 óta kimutatható több alakváltozatban is, valamint kialakult mellette a birkás származék is. Ezzel szemben a morva, szlovák és ukrán szavak kora fiatalabb, és elsősorban a magyar nyelvhatárhoz közeli nyelvjárásokban adatolható. Valószínűbb tehát, hogy a birka magyar fejlemény, annál is inkább, mert a szbhv., szln. és le. birka ’juhfajta’ átvétel a magyarból.

A köznyelvben a birka és a juh teljes szinonima, a juhhús megnevezésére viszont főként a birka használatos: birkahús, birkacomb, birkatokány. A táj. berbécs ’kos, ürü’ román kölcsönszavunk; vö. ro. berbece. Az apáca-birka ’meddő birka’ (Nyr. 10., MTsz.). A birka idegen nyelvi elnevezései közül etimológiailag összetartozik, és a birka lat. ovis nevére vezethető vissza az or., blg., bosny., szbhv., mac., szlk., szln. ovca, le. owca, cs. ovce (W.).

Lásd még: juh, merinó, racka.

bivaly J. hátrafelé görbülő szarvú, a szarvasmarhánál általában kisebb fekete kérődző állat; Bos bubalus.

A bivaly a háziasított vízibivaly (~ ném. Wasserbüffel, ang. water buffalo /VNAE./), azaz házibivaly (~ ném. Hausbüffel /uo./) köznapi neve. Bivaly szavunk első köznévi előfordulása 1395 k.: buballus: bÿal (BesztSzj.), majd 1405 k.: bial (SchlSzj.), 1533: Biial (Murm.), 1570 k.: bÿal (ArsMed.), 1708: bial ’Bubalus, Bison’ (PP.). A népnyelvből adatolt alakváltozatai MTsz.: bëal, bëhal, bihâ, bihó, bihol, biláj | ÚMTsz.: biaj, biho, bijaj, buhal.

Délszláv jövevényszó; vö. blg., hv., szln. bivol. Ezek a lat. bubalus, buvalus származékai. Az alb. buall, ro. bivol forrása szintén szláv, ugyanakkor néhány román nyelvjárásban magyar közvetítéssel kell számolni; vö. ro. N. bíol, bíhol ’ua.’. A szlávban latin eredetű, a lat. bubalus, N. lat. buvalus terminusra vezethető vissza a neve.

♦ A bivalyok a Bubalus (ázsiai bivalyok) és Syncerus (kafferbivaly) nemekbe tartozó tulkok, azaz általában tülkösszarvú párosujjú patások. A vízibivaly ’Bubalus bubalis vagy Bubalus bubalus, régebben Bos bubalus’ a szarvasmarha rokonfajainak egyike. A vadbivaly vagy vad vízibivaly ’Bubalus bubalis arnee’ domesztikációja valószínűleg Kínában ment végbe a Kr. e. IV. évezred eleje körül. Magyarországon a bivalyt a XVI. századtól tenyésztették. A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. Arany János a bivalyról szólva, zordon, bús külseje mellett nem felejti el kevésbé költői tulajdonságát, rendkívüli lomhaságát:

A bivaly forró-meleg nyárban,

szekerestül együtt lefekszik a sárban:

sem istenkáromlás, sem pedig vasvilla,

úri kényelemből kivájni nem bírja.

A szarvasmarhánál nyugtalanabb, félénkebb, gondozójával szemben viszont engedelmes és jóindulatú. Azonban kevés veszedelmesebb állat létezik a felingerelt bivalybikánál. Igaz, csak akkor támad, ha sarokba szorítják. A bivalytej porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej, és vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma magas. Híres sajt az eredetileg bivalytejből készült mozzarella, a feta és a cheddar.

Lásd még: kafferbivaly.

boa J. óriáskígyó.

A latin boa ’vízikígyó’ nyomán elterjedt nemzetközi tudományos szakszó. A Boa constrictor rendszertani név második eleme a constringere, constrictum ’összeszorít’ ige származéka, mivel ez a kígyófaj rátekeredve összeroppantja áldozatát. Számos nyelvben megvan a boa szó, pl. ang., alb., or., ro., fr., fi., sp., le., mac., hv.боа, boa (W.). A boa ókori kígyónév, már Plinius is említi. A boa divatnyelvben honos második, a ’nyakba, vállra vetett prém mint női viselet’ jelentése hasonlóságon alapul.

♦ A fákon és a talajfelszínen egyaránt ügyesen mozog, kiválóan úszik. A kifejlett egyedek este aktívak, kisebb és közepes nagyságú emlősökkel, gyíkokkal, sőt, kisebb kajmánokkal táplálkoznak. Elevenszülők, a szaporodási időszak a helyi környezeti sajátosságoknak megfelelően területenként eltérő hónapokra esik. Boa (Linnaeus) – 4 faj: közönséges óriáskígyó ’Boa constrictor’, Duméril-boa ’Boa dumerili’ vagy ’Acrantophis dumerili’, madagaszkári boa ’Boa madagascariensis’ vagy ’Acrantophis madagascariensis’ és madagaszkári falakóboa ’Boa manditra’ vagy ’Sanzinia madagascariensis’. Hatalmas elterjedési területén több alfaja is kialakult, pl. a vörösfarkú boa ’Boa constrictor constricor’, élőhelye Brazília, Kolumbia, Guyana, Venezuela, Peru, Kolumbia, Trinidad és Tobago. A legnagyobb méretű és egyben legszínpompásabb alfaj. A fiatalok általában világosabb színűek, majd felnőtté válva sötétebbek lesznek. Az Amaral boa ’Boa constrictor amarali’ Dél-Brazília, Bolívia, Paraguay lakója, változatos megjelenésű, kisméretű alfaj. A farki része rövidebbnek tűnik, ezért kurtafarkúnak is nevezik. A császárboa ’Boa constrictor imperator’ Közép-Amerikában élő kisebb termetű, de heves vérmérsékletű alfaj. A sigma-boa ’Boa constrictor sigma’ Mexikóban fordul elő.

Lásd még: anakonda, óriáskígyó.

bodorka J. az állóvizek igen elterjedt keszegfaja; Rutilus rutilus.

A koncérok (Rutilus) nemében a Rutilus rutilus népnyelvi elnevezéseit Herman Ottó állította legteljesebben össze, amelyekhez Unger Emil még a bodorka nevet is csatolta: „magyarországi ném. bodorka ’Leuciscus rutilus’, Apatinnál ezt a magyar nevet használja következetesen valamennyi német halász” (Unger). A korábbi vörösszárnyú koncér helyett ma a bodorka a Rutilus rutilus hivatalos szaknyelvi neve (R. 1884: bódorkeszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ /Nyr. 13/, 1919: bódor-keszeg ’ua.’ /EtSz./). A név nyelvjárási alakváltozatai bodorkeszeg,bódorkeszeg, bodorka, bodri. A MTsz. szerint a bódor-keszeg nevet Herman Ottó jegyezte fel Komáromban. A bodorka valószínűleg ebből a nyelvjárási névből származó későbbi alakulat. A tájnyelvi bodor ’karikába hajlóan göndörödő’, a népnyelvi bódorog ’kódorog’ jelentésű. Talán a bodorka ’vöcsök’ madárnév is hatott rá. A szbhv. bodorka ’Scardinius erythrophthalmus’ (Fe.) a magyarból kerülhetett át.

Egyéb népnyelvi nevei Herman Ottó összeállításában: bőke, büke, bürke, göndér, őnhal, pápakeszeg, tamáskeszeg, veresszárnyú keszeg, veresszárnyú jász (HalK.). A bodorka népnyelvi neve Tiszafüred környékén az idősebb halászok körében fakókeszeg (Harka), „mert az uszonyai nem olyan pirosak, mint a veresszárnyúnak”. Ritkábban használt a szaronhízott keszeg (uo.), „mert mindenféle büdös vízben is megél”.

A bodorka tautonímiával alkotott latinszaknyelvi Rutilus rutilus neve esetében a névadási szemlélet háttere az volt, hogy a páros úszók enyhén vörhenyesek, a páratlanok szürkésen vörösek. Korábbi neve – többek között – a Leuciscus rutilus és Cyprinus rutilus (Linnaeus). A lat. rutilus ’piros, vörös’ jelentésű.

Szintén színre utaló további társneve a vereskeszeg (MoH. R. 1887: véreskeszeg ’Abramis’, vérkeszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ /HalK./; N. Dankó, Unger: vérkeszeg ’ua.’ | Ko.:véreskeszeg ’Abramis brama’ | Viski: véres keszeg ’amely a jégre kerülve megveresedik’ /Tihany/). A Scardinius erythrophthalmus úszói vörösek, az Abramis brama ikrásainak vérerezete duzzadt, innen ez a jelölés, illetve a magyarázat Tihanyból.

♦ A bodorka nagyon hasonlít a vörösszárnyú keszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ fajhoz. A garatfogak alapján lehet őket egymástól megkülönböztetni. Megtalálható egész Közép-Európában, Angliában, földrészünk keleti felében csaknem mindenütt, továbbá Északnyugat-Ázsiában. Élőhelye az álló- vagy lassú folyású víz, de hazánk csaknem valamennyi vizében megtaláljuk. A nagyobb tavakban a parti sekélyest népesíti be. Kedveli a part menti nádast, sást és hínárosokat. Hasúszói és a farok alatti úszó élénkvörös, a többi inkább szürkés. Fontos tápláléka legtöbb ragadozó halunknak. A keszegező horgászat gyakori zsákmánya, eléggé szálkás, de ízletes kis hal.

Lásd még: kele, koncér, vörösszárnyú keszeg.

borz J. föld alatti üregben lakó, kisebb kutya nagyságú, hegyes orrú, hosszú sörtés szőrű éjjeli állat; Meles meles.

Korai felbukkanású név, közszóként 1395 k.: barз(BesztSzj.), 1405 k.: borz (SchlSzj.). Ótörök jövevényszavunk; vö. csuv. purêš, csagatáj borsuq, tat. bursêk, bask. burhiq, alt. porsuq, és tör. porsuk. A szóvégi -sz az -r- hatására zöngésedett. A szlávba is átkerült.

A borz lat. szaknyelvi Meles meles neve tautonímiával alkotott, a lat. mel, mellis ’méz’ szóból. Nagycsákányban (Vas m.) ebiborz a borz neve (VasiSz. 1936: 3).

♦ A borz a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó faj. Ez a faj a borzformák ’Melinae’ alcsaládjának névadó tagja és egyben az alcsalád legismertebb faja is. Hogy alcsaládbeli rokonaitól elkülöníthető legyen, gyakran használják rá az európai borz vagy az eurázsiai borz elnevezést is. Hatalmas területen él Eurázsiában az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, beleértve a Brit-szigeteket és Japánt, délen Vietnam elterjedésének határa. Nappal sűrű aljnövényzetű erdőkbe vonul vissza, de elsősorban nyíltabb területeken keresi táplálékát. Esetenként felkeresi az emberlakta területeket is, emiatt kártevőnek tartják. Jellegzetes mozgásáról, hangos csörtetéséről messziről felismerhető, bár óvatossága miatt ritkán látható. Alkonyat után jön elő, a nappalt üregében tölti.

borzeb Lásd: dakszli, tacskó.

bőgőmajom J. kapaszkodó farkú, öblös hangú dél-amerikai majom; Alouatta.

A bőgőmajmok nevüket éles hangjukról kapták. Legjellemzőbb sajátságuk, hogy nyelvcsontjuk teste a hang erősítésére való hólyagszerűen felfúvódott gégedobbá módosult, melynek segítségével messze hallható, jellemző siránkozó hangot adnak. Borzasztó üvöltése számos mesét inspirált. A bőgőmajom német megfelelője a Brüllaffe, holl. brulaap (EL.).

Két faja ismertebb, a vörös bőgőmajom ’Mycetes seniculus’, mint a dél-amerikai bennszülöttek nevezték, aluat. Ebből való a lat. szaknyelvi Alouatta terminus.A fekete bőgőmajom ’Mycetes niger’ neve pedig caraya. A lat. Mycetes genusnév a gör. myketész ’bőgő’ (< gör. mykászthai ’bőgni, ordítani’) szóból származik.

A vörös bőgőmajom ’Alouatta seniculus’ nevének jelzője hosszú és selymes szőrzetének barnástól a vörösig terjedő színére utal. Nevének megfelelője azang. red howler monkey, fr. hurleur roux, ném. roter Brüllaffe, or.ревун рыжий(EL.). Hasonló a névadási szemlélet háttere a fekete bőgőmajom ’Alouatta caraya’ (uo.) esetében.

♦ A bőgőmajomformák vagy röviden bőgőmajmok (Alouattinae) az emlősök (Mammalia) osztályában a főemlősök (Primates) rendjéhez, a pókmajomfélék (Atelidae) családjához tartozó alcsalád. Az alcsaládba egyetlen nem tartozik. A bőgőmajmok Dél-Amerikában őshonosak. Nedves erdőkben, vizek közelében társaságban élnek. Főleg növényekkel, levéllel, rüggyel és gyümölccsel, valamint fiatal madarakkal táplálkoznak, de néha a tojások és madárfiókák között is nagy pusztítást végeznek. Igen kártékonyak. Gereznájukat használják, húsukat az indiánok ették. Testük köpcös, jól kifejlődött végtagokkal, ötujjú kézzel, fogódzó, csupasz végű farokkal. Fejük gúla alakú, alsó állkapcsuk magas és vaskos; alsó és felső állkapcsukban egyaránt négy-négy, egyenesen álló, kicsiny metszőfoguk van. Szőrük sűrű, tömött. A vörös bőgőmajom elterjedési területe Kolumbia és Venezuela északi részétől délre az Amazonasig terjed. Az Andoktól keletre a Madeira-folyóig és Bolívia területén is megtalálható. Pofája előreugró és szőrtelen, de szőrzet keretezi. Orra széles, karja és lába hosszú, de erőteljes felépítésű. A fogókéz erős és ügyes. Farka izmos és hosszú, az ágakon való fogódzkodásra alkalmas.

Lásd még: majom.

bölény J. vadon élő, barna gyapjas szőrű, széles homlokú európai, illetve észak-amerikai szarvasmarhaféle; Bison.

Magyar írásos forrásokban először 1395 k. fordul elő: „bosellus: belÿn” (BesztSzj.), majd 1405 k. belem, bwlen (SchlSzj.), 1611: böliny (MA.), 1708: ua. ’Bison’ (PP.).A középkori Ma­gyarországon gyakori vad volt, amit bizonyítanak a bölény összetételű helynevek és a korabeli krónikák is.

A bölény név török jövevényszavaink sorába tartozik; vö. bask. bülen ’jávorszarvas’, alt. bulan ’ua.’, tat. bolan ’szarvas’, csuv. pêlan ’ua.’ (TESz.). A szóvégi -n palatalizálódott. A jelentésváltozás úgy érthető, hogy eleink egy később megismert, némileg hasonló állatra ruházták azt a nevet, amelynek eredeti megnevezettje már régen nem volt látókörükben. Lásd még: bölömbika.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (BesztSzj. 1395 k., SchlSzj 1405 k.) szerepel már a belend növénynév. A bolondítófű ismert elnevezései még a bölény állatnévvel képzett összetételek, a bölény, bölén, böllény etnobotanikai terminus népetimológiai alakulat. A bölény állatnév alakváltozatai között szintén megtaláljuk a belény, sőt a belénd szót a nyelvjárásokban. A lat. bison ’bölény’név folytatója a legtöbb idegen nyelvi neve; vö.ném., ol., fr., norv., dán bison, le., cs., ukr., szln., or., blg., örm., holl., alb., héb. bizon (W.).

♦ A bölény a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjében a kérődzők (Ruminantia) alrendjébe és a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó tulokformák (Bovinae) egyik neme. A mérsékelt öv legnagyobb szárazföldi emlőse. Testfelépítése a szarvasmarháéhoz hasonló. Két ma élő faja, az európai bölény ’Bison bonasus’ és az amerikai bölény ’Bison bison’, igen közel állnak egymáshoz, csak néhány kevésbé lényeges tulajdonságban különböznek. Az európai bölényt a legújabb időig sokszor összetévesztették a vad őstulokkal ’Bos primigenius’, amely az ókorban és középkorban szintén élt még Közép-Európában, és ezzel együtt a szarvasmarha ősének tekintették. Az európai bölény a középkorban még gyakori volt Európa erdeiben, Európa legnagyobb részén az újkorban pusztították ki végleg. Magyarországon 1735-ben a Bakony vadjai között még megemlítik. Az utolsó Kárpát-medencei példányt 1814-ben ejtették el Erdélyben, Udvarhely megyében. Az utolsó vadon élő európai bölényt 1927-ben lőtték le a hajdani Szovjetunióban.

Lásd még: ősbölény.

bölömbika J. sűrű nádasokban élő, jellegzetesen bömbölő hangú, varjú nagyságú madár; Botaurus stellaris.

Már a XIV. század végétől adatolható a név (belem bíka), majd a további szótörténet szerint bölöm-bika, bölön-bika, bölöny-bika, bőn-bika, bömbölő-bika, bömbika, bömbölbika, bämbäl bika, böm-böm bika alakváltozatain tárgyalták.

A bölömbika nevét a hím bömbölésszerű párzási hívóhangjáról kapta, amely gyakran igen messze elhallatszik. Amikor megszólal, azt mondják: „Bőg a láp bikája”. Először a csőrét többször összeveri, majd halk, de erőteljes belégzés után következik a bömbölés. A hangot a felfújt tápcsatorna erősíti fel, s 2–3 kilométer távolságra is jól elhallatszik. Az ember könnyen utánozhatja az egyszerű hangokat, s ha szerencséje van, jön rá a válasz, sőt a hím kíváncsian megindul felé.

Az összetétel előtagja a bölény állatnév alakváltozata. A bika utótag a madár mély, buffogó hangjára utal, a lat. botaurus (< lat. bos, taurus ’ökörbika’), az ang. bull-of-the-bog (mocsári bika) és a sp. avetoro (madárbika) jelzi, hogy más népek is így hallják ezt a madárhangot. A bölöm előtag valószínűleg ugyancsak a bölény alakváltozata, a tájnyelvi bőbika, bömbölő bika, bőrömbika formák népetimológia eredményei. A népnyelvben nádibika, vízibika és dobosgém (ÚMTsz.), muszkagém, doboló (KissMad.).

Erről a hangról kapta ökörbika (R. 1590: SzikszF.) nevét is, amely pontos megfelelője a madár tudományos lat. Botaurus nemi terminusának. Ugyancsak hangjáról kapta ordítóbika (R. 1793: Grossinger) és dobosgém (1799: Fábián) nevét. Földi 1801-ben így jellemzi: „zordon erős szava vagyon. A’ nád között lakik, és az orrát a’ vízbe dugván, úgy ejti ezen dobszóhoz, vagy bika bőgéshez hasonló hangját.” Fábián szerint „iszonyúképpen tud bőgni, és majd olly formán ordítani mint az ökör.” Hangjára utal az ang. N. bumble, bogdrum, bottlebump, butterbump, ol. trombone, észt hüüp, hüüpel, hüüpri, ném. Rohrdommel (EL.) elnevezés is.

♦ A gémfélék (Ardeidae) családjába tartozó halevő madár. Eurázsia mérsékelt égövi területein költ. Megtelepedett Dél-Afrikában is. A fekete kontinens trópusi területein telel. Hossza mintegy 70–80 centiméter, a valóságban azonban jóval kisebbnek látszik, mivel rendszerint gubbasztó testtartásban látható. Igen érdekes megfigyelni, amikor veszélyben érzi magát. Ilyenkor csőrét égnek emeli, és szoborrá merevedik. A hímek többnejűségben élnek, s nem vesznek részt a költésben, sem az ivadékgondozásban. A Kárpát-medencében mocsarakban, nádasokban mindenfelé előfordul, de nem túl gyakori. Vonuló madár, általában március elején érkezik, és október közepén távozik. Meleg vizű kifolyók, egyéb, be nem fagyó vizek mellett egyes példányai – gyakran kisebb csoportokban – áttelelnek.

Lásd még: vízibika.

bőregér J. denevér; N.név.

Az elnevezés 1788-tól adatolható: „Bőr-egér (Ti.), Szárnyos-egér” (MNy. 5). A denevérnek olvasható a régebbi irodalomban bőrmadár (Szóm.) neve is, a népnyelvben a bőrmadár (Nyatl.) ma is megvan. Korábbi előfordulású neve 1604: ſzarnyas eger (MA.), 1835: szárnyasegér (Kassai); N. MTsz.: ua. Brassó m.

A bőregér összetett szó jelzői szerepű előtagja a denevér csupasz bőrszárnyára utal. Az egér utótag hasonlóság alapján jött létre. Hasonlóak idegen nyelvi nevei is; vö. fr. chauve-souris, ang. flitter-mouse (TESz.), ném. Fledermaus, or.летучая мышь stb.(W.).

Lásd még: denevér.

bőrponty J. kitenyésztett csupasz bőrű ponty.

Latin szaknyelvi neve a Cyprinus carpio nudus. A bőrponty jelentése ’Cyprinus carpio nudus’ (R. 1863: Heckel), az elnevezés szemléleti alapja az a tény, hogy ennek a nemesített pontyfajtának – melyet előszeretettel tenyésztenek a tógazdaságok – a teste pikkely nélküli, csak bőre fedi. A szó a ném. Lederkarpfen ’ua.’ tükörfordítása. Hasonneve a csupaszponty, meztelenponty, tükörponty. Ellentéte a pikkelyesponty (N. K.: pikkölösponty).

Az örökletes pikkelyezettség alapján különböztethető meg a pikkelyes, a tükrös, az oldalsoros és az úgynevezett bőrponty változatok számos variációja. A csupaszponty (R. 1884: Nyr. 13) „teljesen pénzek nélkül való” (HalK.), azaz nincsenek pikkelyek a testén, a német Nacktkarpfen esetleges tükörfordítása, ha nem a különböző nyelvek gondolkodásának analóg volta a magyarázat.

Lásd még: ponty, tükörponty.

bucó J. sügérféle kis ragadozó hal; Aspro.

A halnév 1791-től adatolható: bucó ’Aspro vulgaris’ (Dugonics 1820), 1794: butzó (Grossinger), 1801: buczó ’ua’. (Földi), 1887: bucó, bucok (HalK.). A népnyelvben is számos alakváltozata használatos, a Balatonnál Ti.: bucok ’német bucó’ (tapolcai halászok, Zalavidék) | Nyr. 59: bucok ’Aspro vulgaris’ (Zala-Tapolca). Másutt SzegSz.: bucó, búcú,bucókeszég | Nyr. 17: buckófejű hal | ÚMTsz.: buszóhal | HalK.: bucókeszeg. A bucok alak kicsinyítő képzős.

Beke Ödön etimológiája (Hal. 33) szerint a bucó a kóc, kolc halnév hangváltozata volna, ám ez nem vehető komolyan. Ehhez hasonlóan Munkácsié sem (NyK. 25), aki szerint egy osztják halnévvel volna rokon. A magyar halnév a ’zömök, tömzsi’ jelentésű tájnyelvi buckó és a bucó ’pufók, kövér, vastag’ kifejezésekkel függ össze, a hal testformájára utal. A névadás alapja a hal testének elöl vaskos, hátrafelé orsószerűen elvékonyodó, combhoz hasonlatos formája. Ez a halnevünk más nyelvekbe is átkerült; vö. ro. boţ ’Cottus gobio’, N. buţ, buţon ’ua’., szlk. buco ’Lucioperca sandra’ és

ko ’Gobius’, illetve szbhv. buc, bucov, bucika ’balin’, or. bücsok, buc. A szerbhorvát átvétel még 1833 előtti lehet, már ekkor említi ugyanis Dankovszky.

A német bucó ’Zingel streber’ (MoH.) a magyar bucónál ritkábban előforduló kis hal mai szakirodalmi neve. Ráspóhal társneve (R. 1887: ua. HalK., 1898: ráspolyhal Term.; N. MTsz.) korábbi szaknyelvi latin nevéből, az Aspro vulgarisból népetimológiás változtatással keletkezett a ráspoly szóval. A német bucó érdes pikkelyeire, tüskés uszonyaira utal. Az orsóhal, orsófark (R. 1590: orso farku hal /SzikszF./, 1622: orsófark /HalK./, 1702: orsó-hal /Miskolczi/, 1863: orsócza, orsa, orsófark /Heckel/; N. MTsz.: orsófarkú hal, arsóhal | K.: orsósügér, ossóhal, orsóhal) elnevezést Beke (Hal. 33) a német Spindelfisch ’ua.’ halnévvel veti össze. Nem tükörfordítás, hasonló szemléletű mindkét név. A kárpátukrán orsov, orsov-gol ’ua.’ (Vladykov) a magyarból való. Apácafúró (N. HalK.: Szentes) nevét a népi humor, tréfásság adatta a német bucónak, melynek farka orsószerűen elvékonyodó. A pecekfarkú (uo.) név arra utal, hogy ennek a halnak legfőbb jellegzetessége az igen hosszú, elvékonyodó faroknyél. A név alakváltozata a pocokfarkú. Magyar pipaszurkáló társneve Singhoffer József 1892-ben megjelent könyvében (Hazánk halászata) a hal német nyelvjárási Pfeifenstiererzling nevének tükörfordítása. Horgászok körében érdes pikkelyei miatt reszelő néven volt ismert. Alakleíró elnevezése a kerékszeg és a répahal. További neve németkóc. Hitványságára utal a nemhal.

A magyar bucó ’Zingel zingel’ fajnak szintén számos társneve ismert, pl. furkó, bunkó, barátbunkó, orsósügér neveken is említhetik. A kolc ’Zingel zingel’ (R. 1514: kolch, 1544: kocz /OklSz./, 1604: koltz /MA./, 1801: kóltykólcz /Földi/, 1887: gócz,kócz, kóczhal, kolcz, kólcz, kosz, magyar kócz, németkócz ’ua.’ /HalK./; N. ÚMTsz.: kóc | MTsz.: góc, koltz, kóc, kóchal,kóli, kolc | Bálint: barátkóc, magyarkóc, némötkóc | MNy. 40: kóc | HalK.: kolty, kosz) társnév esetében a kolty alak nyomdahiba eredményeként terjedt el, először Szenczi Molnár Albert magyar–latin szótárának 1621-i kiadásában (az 1604. és 1610. évi első két kiadásában még koltz szerepel), majd Pápai Páriz Ferenc magyar–latin szótárában (1708) szedtek a koltztz-je helyett ty-t; a latin–magyar részben már helyesen van. Vagy pedig érdekes módon a szótárnak ebbe a részébe a szbhv. kolic változatból átvett ty-végű alakot szedték volna? (Ez a TESz. etimológiai magyarázata, azonban kevéssé valószínű, abból kolcs alak jöhet.) A kosz dezaffrikálódást mutat. A kóc változat magyarázata a Szigetközben: „ojjan semmitérö rongyhal, azért kóc” (K.). Eredetileg azonban a kolc szlávból átvett, Herman magyarázata (HalK.) és nyomában Beke (ÁK. 29), illetve Kniezsa (SzlJsz.) szerint az Aspro szlovák kolec nevéből, mely a halat alakjáról nevezi el: kolec ’faszög, tüske, cövek’. Használatos a kolok változat is a Vágnál és a Garamnál (Nyr. 13). A szláv származtatás helyes, de nem szlovák, hanem szerbhorvát eredetű a szó; vö. szbhv. kolc ’Aspro vulgaris’ (RszK.), N.kolcic, kolic ’ua.’ (TESz.), mely szintén a ’karó, cövek’ jelentésű szócsaládba tartozik, és a hal vékony, hegyes testformájára utal. Megvan a kárpátukránban (kolok ’ua.’ /Vladykov/) és az oroszban (golec ’ua.’ /Fe./) is. Az, hogy a kerekded, gömbölyű jelentésű ko- vagy go- gyök volna a halnév magyarázata (CzF.), nem fogadható el. Cingli társneve (R. 1884: czingel /Nyr. 13/, 1887: cingli /HalK./, 1911: zingli /ÁK. 10/; N. SzegSz.: cingli | Unger: Zingl) német eredetű nyelvünkben; vö. ném. Zingel ’magyar bucó’ (VNAE.), N. bajor Zangel ’kis hal’ és Sange, Sangle,Sengle ’fenékjáró küllő’ (BWb.), stájer Zint, Zintel ’ua’. (StWsch.). A német halnév etimológiájához vö. kfn. Zint ’bucó’, mely a Zacken,Zinke ’hegyes, kiálló, feltűnő csúcs’ (BWDWb.) szóval függ össze. A halfaj tüskés, szúrós, fölálló hátuszonyáról kapta a nevét. Átvette a szerbhorvát is; vö. szbhv. cingl ’ua’. (RszK.).

♦ A bucó ma érvényes tudományos nemzetségneve Zingel, két faja a Zingel zingel és a Zingel streber. A magyar és a német bucó teste megnyúlt, hengeres, szája alsó állású. A magyar bucó a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a sügéralakúak (Perciformes) rendjéhez, a sügérfélék (Percidae) családjához és a Zingel nemhez tartozó védett faj. A Duna és a Dnyeszter vízrendszerében él ez a nagy természeti értéket képviselő, de gazdasági szempontból jelentéktelen kis hal. A magyar bucó 20–30 centiméteres is lehet. Régebben gyakran szerepelt a halászok zsákmányában, különösen a fenékzsinóros horgászaton akadt sok. Ahol rendszeresen fogták, nagyra becsülték ízletes és szálkákban szegény húsa miatt. A német bucó szintén apró, szűk területen élő, nagyon ritka bennszülött halunk. Testalkatának jellegzetessége az igen hosszú, elvékonyodó faroknyél (erről kapta több nyelvjárási nevét, lásd fent). Csak kivételesen érheti el a 20 centiméteres testhosszt. A veszélyeztetett fajok közé tartozik, mivel élettere egyre szűkül. Érdes tapintású, kicsiny pikkelyei vannak. Fenékhal, a kavicsos talajú, sekély, de erős sodrású vizeket kedveli.

buhú J. táj. nagy fülesbagoly.

R. 1840: puhu-bagoly (MTsz.), Chernel 1899-ben buhó néven tárgyalja. A Bubo bubo népi nevei: Nyr. 6: búhú| Nyr. 21: buhu, búhú | MTsz.: puhu, uhu, huhú, huha, huhuk.

E madár buhó neve hangutánzó szó, hangja mély huhogás, nevéhez hasonló. Mindegyik magyar névváltozatnak vannak idegen nyelvi megfelelői; vö. buhó, buhu: baj.-osztr. Buhu, sp. buho, port. bufo, lat. bubo, ném. Buhuo, ro. buhă(KissMad.), illetve uhu: ném. Uhu, észt uhuu (uo.), valamint puhu: vog. puhuw-puhuw, baj.-osztr. Puhu, végül huhu: ném. R. Huhu (uo.).

Szintén hangjára utaló korai neve az ordító madár és bőgető madár; R. 1533: ordeito madar, bügheto madar (Murm.), 1590: ordito madar, ordito bagoly (SzikszF.), 1604: bögető (MA.), 1702: huholó bagoly (Miskolczi), 1708: huhogó bagoly (PP.).A Bubo bubo további népi neve a nagy bagó, nagy füles bagó vagy bagoly (Chernel).

♦ Majdnem egész Európában, Észak-Afrikában (főleg az Atlasz-hegységben) és Ázsiában elterjedt. Magyarországon sziklás, szakadékos hegyi erdőkben él. A buhú nappal valami vastag ágon, odúban szunyókál, s alkonyatkor vadászik. Bátor, elszánt állat, mely otthona tájáról még a nagyobb sasokat is elzavarja, s erősebb emlősöket, őzgidákat is zsákmányol.

Lásd még: bagoly, fülesbagoly, gyöngybagoly, hóbagoly, macskabagoly, uhu.

bukó J. nálunk csak télen előforduló réceféle északi vízimadár; Mergus.

A szaknyelvi Mergus genusnév a régi lat. mergus madárnévből való, ez olyan halevő madarat jelölt, amely a víz alá merülve zsákmányol (< lat. mergere ’merül’). A víz alá merülő madár magatartására utal a m. bukó név is. Minden bizonnyal a bukómadárösszetételből keletkezett jelentéstapadással. Ismeretes a bukógalamb név is, ennek jelentése ’bukdácsolva repülő, keringő galamb’. A bukik ige melléknévi igenevéből főnevesült.

A kis bukó terminus a nagy bukó korrelatív párja, azt jelöli, hogy ez kisebb termetű. A bukó megfelelője a lat. Mergus merganser ’bukólúd’, a bukó, búvár utótag megvan a ném. Ganstaucher, Tauchergans (Brehm), ném. Taucher ’ua.’ (Nyr. 1911) terminusban is.

Társneve az apró búvár (R. 1841: Vajda) a fr. petit harle ’ua.’ mintájára. A lat. szaknyelvi Mergus albellus megfelelője a fehérke búvár, fehérke bukó (uo.). Jegesruca, jegeskácsa társnevét is említi Vajda. A kis kacagó, kis búvárréce, kis búvárkacsa, törpebukó idegen neve az észt väikekoskel, ro. ferestraş mic, ném. Zwergsäger (KissMad.). A nyelvjárásokban használatos fehér buvárréce, apáca buvárréce, fehér buvár, kis deres, deres réce (uo.)neve a tollazat színe alapján keletkezett; vö. ang. white nun ’fehér apáca’, ném. N. wysse Tuchent ’fehér búvár’ (uo.). A nagy bukó nagyobb, mint a másik két bukófaj, innen nagy búvár, nagy jeges kácsa, nagy buvárkacsa (Nom.) neveiben is a nagy jelző. Idegen nyelvi megfelelője a ném. grosser Säger, fr. grand harle (VNAE.).

A madár fűrészes csőrére utal fűrészorrú réce neve; vö. ném. Sägegans (KissMad.), Gänsesäger, Zwergsäger (WbZ.). A gácsér csillogó zöldesfekete fejéről kapta zöldfejű búvár (Chernel) nevét. Az örvös bukó ’Mergus serrator’ neve a madár széles, fehér nyakörvére utal. Hosszúorrú búvár, csőrös búvárréce társnevét viszonylag hosszabb csőréről kapta; vö. ném. Langschnabel ’hosszúcsőr’, langschnäbliger Säger ’hosszúcsőrű fűrészelő’ (VNAE.). A madár táplálékszerző módjára vonatkozik Herman Ottó vágó kacagó (Madh.) elnevezése, „halakat vág ki a vízből”; vö. ném. Fischtreiber ’ua.’ (Brehm), tkp. ’halűző’.

♦ A nagy bukó ’Mergus merganser’ a madarak osztályának a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, ezen belül a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj, Izlandon, a Brit-szigeteken, Európa és Ázsia északi részén, Kamcsatkáig költ. Szigetszerűen előfordul Európa más tájain is. Észak-Amerika középső részén is megtalálható. Tavak vagy folyók közelében él. Hegyes, a csúszós halak megfogására alkalmas csőre van. A kis bukó ’Mergellus albellus’ Skandináviában és Szibérián keresztül Kamcsatkáig költ. Tókörnyéki erdőkben található. Telelni délre húzódik. Csőre alsó káváján apró, hegyes fogak vannak, a felső pedig enyhén kampós, ez lehetővé teszi a síkos halak megragadását. Halastavaknál komoly károkat okoz. Magyarországon rendszeres vendég novembertől áprilisig.

Lásd még: búvár.

bukógalamb J. bukdácsolva repülő, keringő galamb.

1840: bukó-galamb ’Cokimba gyratrix’ (MTsz.). Az ÉrtSz. jelentésmegadása tökéletesen magyarázza is ennek a tenyésztett galambfajtának az összetett elnevezését.

♦ A keringő galambokra jellemzően teste keskeny és viszonylag rövid. Karcsú, izmos, arányos mellszélességű, eleven mozgású. Szárnyai középhosszúak, izmosak, dús tollazatuk testhez simuló. Lábai élénkpirosak. A karmok szaruszínűek. Színváltozatai: fekete, kék, ezüst, vörös, sárga, májszín. Gustav Prütz 1886-ban megjelent munkájában már említést tesz a magyar fehérfejű szarkabukóról. Ez a fajta az egyik közös őse a ma meglévő szíves rajzú bukó-keringő galambfajtának, így a híres székesfehérvári bukógalambnak is. A székesfehérvári tenyésztők külön fajták keresztezése nélkül az eredeti galambok szelektálásával jutottak el a mai galambhoz. Jubiláris Nemzeti Galambkiállításon Ullmann József székesfehérvári bukógalambjaival ezüst és bronz plakettet nyert 1927-ben. Székesfehérvári tenyésztők tucatjai hosszabb-rövidebb ideig foglalkoztak a székesfehérvári bukógalamb tenyésztésével. Az Alba Regia Galamb és Kisállattenyésztő Egyesület által rendezett kiállításokon majd mindig szerepelt a székesfehérvári bukógalamb. Az Európai Kisállattenyésztők Országos Szövetsége 2000-ben ismerte el a fajtát. A fajta gondozását, népszerűsítését, tenyésztőinek összefogását a Székesfehérvári Bukógalambot Tenyésztők Fajtaklubja végzi. Egy 1940-es években megjelent fajtaleírás komáromi, győri és székesfehérvári bukógalambról ad tájékoztatást.

Lásd még: galamb.

buldog J. zömök testű, szögletes fejű, harcias kutya.

A kutyafajta elnevezése nemzetközi szó, a különböző nyelvekben (pl. holl., bosny., le., máltai, szln. bulldog /W./) angol kölcsönszó, az ang. bulldog átvétele. Az összetétel dog utótagja ’kutya’ jelentésű. A ’bika’ jelentésű ang. bull pedig arra utal, hogy ez az eb régebben olyan állatviadalok szereplője volt, amelyeken kutyákat uszítottak megbéklyózott bikákra. A buldognak ezért Szécsi Ferenc költő a találó bikaeb (Szóm.) nevet adta.

♦ A buldogok leszármazása az 1400-as évekre tehető. Ekkortájt kezdett elkülönülni a nomád törzsek által Angliába hozott nagy testű, vaddisznó- és medvevadászatokra használt, masztiff jellegű kutyákból egy olyan típus, amely a buldogok ősének tekinthető. Az amerikai buldog gazdájáért rajongó, emberközpontú kutya. Az angol buldog széles, erős, zömök felépítésű fajta. Ősét a középkori Angliában tenyésztették ki masztiff és alaunt fajtájú kutyákból. Mészárosok használták a bikák terelésére és őrzésére, valamint az ekkor még általánosan alkalmazott bikaheccek (bull baiting) során. Mivel a mopsszal keresztezték, a buldog lábai meglehetősen rövidek. Jó természetű, nagyon kiegyensúlyozott és szelíd, általában könnyen tanítható. A francia buldogot kizárólag kedvtelésből tartják. A XIX. század vége felé csipkeverők települtek át Angliából Normandiába, és magukkal vitték törpe buldogjaikat is. Párizs környékén sok rajongója volt, ott terrierekkel és grif­fo­nokkal keresztezték.

Lásd még: kutya, mészároskutya, szelindek, vadászkutya.

busa J. zömök (pettyes) testű növényevő hal; Hypophthalmichthys.

A ezüst kínaiponty vagy fehér busa ’Hypophthalmichthys molitrix’ (VNAE.), a pettyes kínaiponty vagy pettyes busa ’Hypophthalmichthys nobilis’ (uo.). Társneve: 1) ezüst kínai ponty, ezüstponty, fehér széleshomlokú hal, vastaghomlokú hal (MoH.); 2) pettyes ponty, pettyes széleshomlokú hal, vastaghomlokú hal,márványhal, márványponty (uo.). Az első hírlapi és folyóiratbeli közlésekben eleinte e fajokat orosz nevük szó szerinti fordításával vastaghomlokú és pettyes vastaghomlokú hal néven említették. Ezek az elnevezések a magyarban azonban nagyon idegenül csengenek, már a kezdetektől több javaslat is elhangzott magyarításukra (Berinkey László Halak – Pisces című könyvében a Hypophthalamichtys nemre a Kínai ponty, a Ctenopharyngodon nemre az Amurikele, a Mylopharyngodon nemre az Amurikoncér terminust javasolta, ennek megfelelően a Hypophthalamichtys molitrix faj Ezüst kínaiponty, míg a Hypophthalamichtys nobilis faj Pettyes kínaiponty nevet kapna).

A Hypophthalmichthys nembe tartozó fajok neveiben a busa elnevezés a hal fejének szélességére, vaskosságára utal; vö. ÚMTsz.: zömök, vaskos, erős, busa, busafejű. A főnevesített melléknevet az állattenyésztés szaknyelve régebben is használta. A Halászat című szaklap szerkesz­tősége és az Országos Halászati Felügyelőség 1965-ben pályázatot hirdetett a meghonosított növényevő halak magyar elnevezésére. Az eredményhirdetésre a Halászat 1966. évi 2. számában került sor, a fehér busa és a pettyes busa jelzős nevet fogadták el. Az 1974. évi „Magyar halnevek” szabványban szintén ezen a néven szerepelnek, és átmentek a köznyelvbe is.

A fehér és pettyes busa latin betűsre átírt nevének az eredeti or.толстолоб, толстолобик (> ném. Tolstolob ’ua.’ /VNAE./) nevet alkalmazták. Tolsztolobik neve (Hal. 1966) ugyancsak ezt a külső tulajdonságot tükrözi, a nagy fejnek, mint föltűnő jellegzetességnek, szerepe volt pl. a fejes domolykó halnévben is. Kínai ponty társnevét, a fehér busa elfogadott tudományos nevének elődjét azért kapta, mert eredeti előfordulási területe a nagy kínai folyók vízrendszere. A vastaghomlokú hal (uo.) elavult szakirodalmi név, szintén alakfestő, a jelölt busa nagy feje és széles homloka az alapja. Nádevő ponty, sásevő ponty a Szigetközben, ahol az ugyancsak növényevő „amurral együtt nádevőnek, sás- ill. hínárevőnek nevezik” (K.). A növényevő hal terminus jelentése ’amur, fehér és pettyes busa’ (Halh.), ez korábbi kereskedelmi neve. A pettyes busa márványhal, márványponty nevét annak köszönheti, hogy testoldalai ezüstös alapszínűek, vörösesbarna vagy sötétszürke, szabálytalan márványzattal.

A Hypophthalmichthys molitrix világos színére utal a m. fehér busa, ezüst kínai ponty, ezüstponty, ang. silver carp, ném. Silberkarpfen, Silberamur, or. белый толстолобик(EL.) elnevezés. A fehér busa kínai származása a névadási szemlélet háttere a következő terminusoknál: m. kínaiponty, ang. chinese carp, fr. carpe chinoise (uo.).

A pettyes busa Aristichthys nobilis (Hypophthalmichthys nobilis) idegen nyelvi nevei közül a mi márványponty, márványhal elnevezésünk megfelelője a fi. marmoripaksuotsa és a ném. Marmorkarpfen (EL.).

♦ Eredeti élőhelye Kína, a Kárpát-medencében nem őshonos. A busa megjelenése rendkívül jellegzetes, nagy testű, feje testéhez képest nagy, széles, szemei az állcsúcs vonala alatt helyezkednek el. Szája felső állású, úszói jól fejlettek, farokúszója mélyen bemetszett. Speciális szivacsos szűrőkészülékével kiszűri a víz baktérium- és planktontartalmát. Az 1960-as évektől végzett rendszeres telepítések miatt a magyarországi folyókban és néhol tavakban két faj, a pettyes busa és a fehér busa is gyakran előfordul. Természetes körülmények között azonban nálunk nem, vagy csak jelentéktelen mennyiségben szaporodik. A fehér busa tógazdasági tenyésztésének Kínában évezredes hagyománya van. Ennek kimagasló eredményeire felfigyelve telepítették azután Japánba, a Szovjetunióba, 1963-tól pedig hazánkba, a Balatonba is. Közepes minőségű, szálkás a húsuk, elkészítési módjai egyelőre a magyar lakosság körében nemigen ismertek. A pettyes busa valamivel kevésbé szálkás. Orvosbiológiai kísérletek szerint húsának rendszeres fogyasztása csökkenti a vér koleszterinszintjét, ezért az érelmeszesedést megelőző élelmiszerek közé sorolják.

búvár, búvármadár J. rövid szárnyú, kitűnően úszó és bukó (északi) madár.

A búvár madárnévként 1577-től adatolható (KolGl.: búár), ezután 1590: buar (SzikszF.), 1643: bujár (Com:Jan. 1643), 1702: buár (Miskolczi), 1793: buvár (Grossinger), 1801: búvár (Földi). Alakváltozata a nyelvjárásokban a R. 1838: buár (Tsz.) | Nyr. 9 és 17: bujár, vizi-bujár | uo. 5: búvó.

A madár neve onnan ered, hogy víz alá bukással szerzi halakból álló táplálékát. Áldozatát víz alatt kapja el, igen mélyre is lemerül. Édesvízben csukára, sügérre, pisztrángra és tokfélékre, sós vízben lepényhalra, tengeri pisztrángra és heringre vadászik. Más nyelvekben is hasonló neve van; vö. lat. szaknyelvi mergus (se mergo ’merül, bukik’), ném. Taucher (< tauchen ’merül’), fr. plongeon (< plonger ’merül’) (KissMad.), ném. Seetaucher, Tauchente (Nyr. 1911).

A fehércsőrű búvár ’Gavia adamsii’ lat. szaknyelvi faji neve Edward Adamshajóorvos nevét őrzi. A sarki búvár ’Gavia arctica’terminus a lat. szaknyelvi Colymbus arcticus és a ném. Polartaucher (KissMad.) fordítása, hasonlóidegen nyelvi neve az ang. arctic diver, fr. plongeon arctique, sp. colimbo arctico (EL.). A sarki búvár északi jelzőt kapott: 1801: északi karakatna (Földi), 1841: északi bukdár (Vajda). Ugyancsak fordítással, a lat. szaknyelvi Colymbus borealis, Gavia septentrionalis ’ua.’ névből való az északi búvár (Madh.) ’Gavia stellata’ elnevezés. Mivel e madár Magyarországon télen fordul elő, a Velencei-tónál jeges bujár (uo.) volt a neve. A jégi búvár (uo.), jeges búvár (uo.) ’Gavia immer’ a ném. Eistaucher ’ua.’ (Brehm) terminus fordítása, alapja az, hogy az örök hó és jég birodalmában honos madár. A szaknyelvi lat. Colymbus Adamsi ’ua.’ alapján alkotta Herman Ottó első magyar nevét for­dítással: Adams-búvár.

♦ A búvárfélék (Gaviidae) a madarak osztályának a búváralakúak (Gaviiformes) rendjébe tartozó egyetlen család. A búvárok az északi félteke hideg vidékein honosak, de vándorolnak, így ősszel és télen hazánkban sem idegenek. Kitűnő úszók, lábaik a farokhoz közel helyezkednek el, ami az úszást könnyíti, de a szárazföldi mozgást esetlenné teszi. Az északi búvár ’Gavia stellata’ Európában, Ázsiában és Kanada sarki területein költ. Nagyobb kiterjedésű tengerpartokon és nagy tavakon telel, például az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger környékén. Magyarországon a Dunán és a Balatonon lehet látni néhány párt. A jeges búvár ’Gavia immer’ Kanadában, az Amerikai Egyesült Államok egyes területein, Grönlandon és Alaszkában költ. A párok életük végéig együtt maradnak, és ugyanabban a fészekben költenek. Magyarországon ritka átvonuló. Kanada egydolláros érméjén a jeges búvár látható. A sarki búvár ’Gavia arctica’ főként Európában és Ázsiában nagy és tiszta vizű tavak környékén költ. Leggyakrabban a Fekete-, Földközi- és Balti-tenger környékén telel. Magyarországon a Balatonon kis számban rendszeresen előfordul. Két percig is képes a víz alatt maradni. A fehércsőrű búvárt ’Gavia adamsii’ a jeges búvártól egyedül szalmasárga csőre különbözteti meg, amely egy kicsit felfelé hajlik.

Lásd még: bukó.

bülbül J. 1. Afrikában és Ázsiában élő, csacsogó énekesmadár. 2. táj. fülemüle.

Az egzotikus madár neve Vajda Péter Dalhon című művében bukkan fel a magyarban először, 1844: bulbul. 1848-ban búlbúl, 1860: bülbül (Kiss 1985). Arany Jánosnál is szerepel a szó a Szondi két apródjában, 1856-ban: „Miért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? Bülbül-szavú rózsák két mennyei bokra?”

A népnyelvben a fülemüle irodalmi neve a bülbül. Korábban (pl. magyarított Brehm) a bülbül név egy rendszertani család, a Bülbülfélék (Brachypodidae), valamint a bülbül (Pycno­notus) nem neveként is használatos volt a szaknyelvben, sőt fajok neveiben szintén előfordult; vö. sárgafarú bülbül ’Pycnonotus xanthopygos’ és szürke bülbül ’Pycnonotus arsinoë’ (uo.). A szaknyelvben a magyarított Brehm szerint a kb. 240 fajt felölelő bülbülfélék (Brachypodidae) társneve a kurtalábú rigók terminus. Utóbbiak nevének az az alapja, hogy nagyságuk egy apró rigó méretének felel meg. A bülbülrigó ’Turdus boulboul’ neve új keletű, a latin fajnév­ből való.

A magyarban a korábbi bulbul alakváltozat francia eredetre mutat, a fr. bulbul ’Pictonotus’ (Kiss 1985) írott változata került át. A bülbül viszont német hatást tükröz; vö. ném. Bülbül ’ua.’ (uo.). Ugyanakkor nem zárható ki az oszmán-török átvétel sem, különösen a török szó jelentésének fényében. A végső forrás a hangutánzó eredetű ar. bulbul, amely a perzsa bulbul ’fülemüle’, illetve a tör. bülbül ’ua.’ közvetítésével jutott Európába.

♦ A bülbülfélék egyik neme a Bülbül (Pycnonotus), amelybe körülbelül 50 faj tartozik. Ezek Afrikában és a trópusi Ázsiában élnek. Ennek a nemnek két faját szokták ismerni, a sárgafarú bülbült ’Pycnonotus capensis’ és a szürke bülbült ’Pycnonotus arsinoë’. Elsősorban énekükkel vívnak ki elismerést, Észak-Afrika legjobb énekesei közé tartoznak. Indiában gyakran megszelídítették a bülbülöket, de nem énekükért, hanem harckészségükért. Onnan, de Afrikából is sokféle bülbül-fajt hoztak Európába, a madárkedvelők kalitkáiba, ahol tetszetős megjelenésükkel, pompás énekükkel közkedveltté váltak. A barna bülbül vagy berber bülbül ’Pycnonotus barbatus’ Afrika nagy részén honos. A bülbülrigó a madarak osztályának verébalakúak (Pas­seriformes) rendjébe és a rigófélék (Turdidae) családjába tartozó faj. Ázsiában, Bhután, Kína, India, Laosz, Mianmar, Nepál, Pakisztán, Thaiföld és Vietnam területén honos.

Lásd még: csalogány, fülemüle.