Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

8. fejezet -

8. fejezet -

Tartalom

C

C

cankó J. hosszú csőrű és lábú, kb. gerle nagyságú madár; Tringa.

Ez a madárnév az EtSz. és a TESz. szerint 1898-ban bukkan fel, ám valamivel korábbi, 1895 óta adatolható. Herman Ottó Az északi madárhegyek tájáról című könyvében szerepel már a fenyér cankó ’réti cankó’ és a füstös cankó ’kormos cankó’ terminus. 1899-ben Chernel említi: czankó ’Totanus’.

Minden bizonnyal összefügg a gólya talán hangutánzó tájnyelvi cakó nevével. Szóhasadás eredménye a cankó. A cakó önállósult alakváltozata, amely n járulékhanggal bővült. A különféle cankók emlékeztetnek a gólyára hosszú lábukkal és csőrükkel, másrészt a cankók közül több faj vizenyős réteken él, akárcsak a gólya, ezen az alapon ruházták rá ezt a névváltozatot a madártan tudósai.

A Tringa totanus faj piroslábú cankó neve élénkpiros lábára utal, akárcsak német és angol elnevezése; vö. ném. Rotschenkel, ang. common redshank. Társneve a N. fütyülő sneff, szalagosszárnyú sneff. A szürke cankó ’Tringa nebularia’ nevének jelzője szintén lábának színére utal, akár ném. Grünschenkel és ang. greenshank, valamint N. zöldlábú sneff neve. Társneve a nagy-vízisneff. Ugyanez a névadási szemlélet háttere a Tringa flavipes sárgalábú cankó, ang. lesser yellowlegs elnevezései esetében. A pajzsos cankónak a nyelvújítás korában a berzengő küzdér (Szóm.) nevet adták, hasonló a népi veszekedő-madár (R. uo.; N. MTsz.) terminus. A cankó további népnyelvi neve a tyütyőke, tyücsűke, tyürsüke (1898: Nom.).

A lat. szaknyelvi Tringa genusnév görög eredetű, már Arisztotelész említi a vizek partján élő tryngasz nevű madarat.

♦ A cankófajok között a legközönségesebb a piroslábú cankó, fészkelő madarunk. A vizenyős rétek, szikes tavak lakója. A tavaszi vonuláskor tömeges, dallamos fütyülése alapján könnyen felismerhető. A kormos cankók ’Tringa erythropus’ vonuló csapatai ősszel és tavasszal hosszabb pihenőt tartanak nálunk. Az erdei cankó ’Tringa ochropus’ Európa és Ázsia északi területén költ, télire délre vonul. Öreg erdők patakpartjainak lakója. A tavi cankó ’Tringa stagnatilis’ Kelet-Európában és Közép-Ázsiában költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Indiába és Ausztráliába is. Az ázsiai sztyepptavak, mocsarak lakója. Karcsú, hosszú, olajzöld lábú fajta, egyenes csőre vékony. Egykor rendszeresen költött hazánk néhány pontján. Ritka átvonuló, olykor itt tölti az egész nyarat. A szürke cankó ’Tringa nebularia’ őszi és tavaszi vándorlása idején elidőzik a dunai homokpadokon és a szikes tavak sekély vizénél.

cápa J. nagy testű, porcos vázú ragadozó tengeri hal; az ilyen halak rendje (Selachoidea).

Grossinger említi írásban először, 1794-ben: „Tzápa piſcium Patriae numerum non ingreditur, utpote oelago familiaris”. 1799-ben czapa (Fábián).

A cápa szó eredete bizonytalan, talán mesterséges alkotás a nyelvújítás korának elejéről egy már kiveszett capabőr ’halpikkely-mintásra kidolgozott bőr’ szó délnémet eredetű első tagjából, azon az alapon, hogy ezt a bőrfajtát cápabőrből is készítették. Lehetséges, hogy a capabőr ~ cápabőr mintájára keletkezett cápahal összetett halnévből vált ki, és önállósult. Már 1543-ból idéz az OklSz. egy chagrin alakot, ennek jelentése ’halbőr; Fischhaut | pikkelyesre, szemcsésre, rögösre megmunkált ló-, szamár- v. disznóbőr’; vö. baj.-osztr. R. zappeleder, zapp, szász zappleder ’cápabőr’ (WbNH.).

A lat. szaknyelvi Selachoidea a ’porcogós hal, cápa’ jelentésű gör. szelachion, szélachosz szóból alkotott.

♦ A cápák (Selachimorpha) a szűkebb értelemben vett porcos halak (Chondrichthyes) osztályába tartozó öregrend. Kopoltyúval lélegeznek. Testük hosszúkás, áramvonalas, orsó alakú, hengeres, keresztmetszete csaknem kör alakú. Egyes formák egészen kígyószerűen megnyúltak, míg a pörölycápafélék koponyája oldalirányban erőteljesen kiszélesedett, így a testük mintegy kalapács alakúvá vált (vö. pörölycápa). Szájnyílásuk alulra csúszott, félkör alakú. A szájüregben számos háromszög alakú, éles, ránőtt fog található, melyek több sorban helyezkednek el, és számuk igen nagy lehet. Orruk nagyon érzékeny a vízbe került vér szagára. Ismeretesek fog nélküli alakjaik is, amelyek a tengervízből planktonokat szűrnek ki. A többi fajuk mind ragadozó, elsősorban halakkal, rákokkal, kagylókkal táplálkoznak, de a nagyobb termetű cápafajok tengeri emlősöket is zsákmányolnak, az emberre is veszélyesek lehetnek.

A ma élő, 3–6 méteresre növő nagy fehér cápa „apró” leszármazottja a 16 méteres mega­lodonnak. Mint mindegyik cápaféle, a nagy fehér cápa is képes pótolni elvesztett vagy letört fogait, amelyek a szalagfűrész elve szerint képződnek és helyezkednek el az állkapocsban, amíg szükség nem lesz rájuk a pótláshoz. Amikor a cápa elveszíti egy fogát, újabb jelenik meg helyette. Az akár 7,5 centiméter hosszúra megnövő háromszögletű fogak szegélye csipkézett, ezért jól meg tudja ragadni a zsákmányt. Ellentétben nevével, teste nagy része szürkés árnyalatú, csak a hasa fehér. A fehér cápák legkiválóbb érzékszerve az orruk, agyuk kétharmada csak a szaglással foglalkozik. Egyetlen csepp vért is képesek nagy távolságból megérezni. Számuk a környezetszennyezés és a horgászat miatt évről évre csökken, védelmükre már régóta szükség lett volna, de a médiában időnként felröppenő rémhírek, amelyekben a cápák úgy szerepelnek, mint fürdőzőkre éhes fenevadak, komoly akadályt jelentettek védetté nyilvánításukban. A helyzet azonban megváltozott, a fehér cápa 36 más állatfajjal együtt védelem alá került. Ma a fehér cápa talán a világ legrettegettebb ragadozója. Ezt a kétes hírnevet a nagy sikert aratott mozifilmnek „köszönheti”. Ha összevetjük a fürdőzőket ért évi száz cápatámadást a világon kifogott 600 ezer tonna cápával és rájával, be kell ismernünk, hogy az ember pusztítja őket, nem pedig fordítva. Eddig összesen 375 cápafajt azonosítottak, de ebből csak egy tucatnyit nyilvánítottak különösen veszélyesnek. Az emberekkel szembeni támadások legtöbbjéért három faj felelős: a nagy fehér cápa ’Carcharodon carcharias’, a tigriscápa ’Galeocerdo cuvier’ és a bikacápa ’Carcharhinus leucas’. Veszélyes lehet még a homoki tigriscápa, fekete-pöttyösvégű cápa, pörölycápa (lásd ott), makocápa és a szürkecápa.

Lásd még: kalapácshal, pörölycápa.

cerkófmajom J. karcsú testű, hosszú farkú majom.

1799-ben bukkan fel a név Fábián József Természeti históriájában: „A’ Czerkófok, Meerkatzen mind déli Ámérikában laknak … inkább macska, mint majom formájok van. Innen hívják matskafejü majomnak is.” 1904-ben Kelemen Béla Magyar és német kézi szótárában: „cerkófmajom … Meerkatze”.

Az összetétel cerkóf előtagja tudatos alkotás a latin névből, végső forrása a görög majomnév. A lat. cercopithecus név a majom hosszú farkára utal. Görög szavakból való összetétel; vö. gör. kérkosz ’farok’ és pithekosz ’majom, törpe’. A cerkófok nagy tömegéhez tartozó majmok arcukon furcsa ismertetőjegyeket hordanak, innen a „bajuszos”, „kékorrú” „vörösorrú”, „fehértorkú”, „fehérorrú” stb. cerkófmajom elnevezés.

♦ A majmok között a cerkófmajmok hasonlítanak legkevésbé az emberre. Sokkal inkább igen fürge, ügyes és kecses kúszók és ugrók. Talán a legbarátságosabb, legfürgébb, legvidámabb és legkedélyesebb majmok. Igen sok fajukat tartja számon a tudomány. A legszebb cerkófok egyike talán a körszakállas vagy csuklyás cerkófmajom. Színezetük többnyire meglehetősen élénk, egyes fajoknál vonzóan tarka. Inkább csapatokban élnek, családokba elkülönülve ritkák.

Lásd még: apácamajom, majom.

cet J. bálna. N. cethal ’ua.’.

A cetek halszerű, hatalmas testű tengeri emlősök. A zoológiai rendszertanban a rend neve Cetacea. A bálna régi elnevezése cet vagy cethal volt, 1395 k.: „cetus: teth hal” (BesztSzj.), 1405 k.: chet hal (SchlSzj.), 1565: cét-hal (NySz.). A cethal ma már elavult szó, s mivel a cetek valójában nem halak, hanem emlősök, helytelen is a kifejezés. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: cakhal, techal | SzegSz.: cöthal.

A szó a ’bálna’ jelentésű latin cetus, cetos, k. lat. cetus, ceta, cete szóból származik, amely szerepel már a Bibliában, Jónás próféta történetében is. Cethal néven fordították magyarra a lat. cetus szóból, a latin név pedig a gör. kétosz ’nagy tengeri állat, bálna’ megfelelője. A magyarban a Bibliából honosodott meg; vö. pl. 1450 k.: „Vrnac Cethi” (BécsiK.). A latin névből alkotott újkori lat. szaknyelvi cetacea ’cet’ több európai nyelvben is használatos; vö. ol. cete, ceto, ném. Zetazeen, ang. cetacean (TESz.), fr. cétacé, port. cetáceo, sp. cetáceos (EL.).

♦ A cetek (Cetacea) az emlősök osztályának egyik rendjét alkotják. A DNS-ek összehasonlítása alapján a párosujjú patások közé tartozó vízilófélékkel (Hippopotamidae) állnak a legközelebbi rokonságban. A cetek ősei kb. 50 millió éve tértek át a vízi életmódra. A filogenetikus rendszertan a ceteket nem külön rendnek tartja, hanem a párosujjú patásokkal együtt a Cetartiodactyla nevű új rendbe sorolja. Mint minden emlős, a cetek is levegőt lélegeznek be, tüdejük van, melegvérűek, utódaikat szoptatják. Szárazföldi emlősöktől származnak, az evolúció során kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Alakjuk áramvonalas, a halakéhoz hasonló. Mellső végtagjaik uszonyokká alakultak át, hátsó végtagjaikat elveszítették. Az emlősök ügetéséből átörökölt, a gerincet függőlegesen hullámoztató mozgással úsznak, szemben a halak és hüllők oldalirányban hullámzó mozgásával. Ennek megfelelően farokúszóik is vízszintesek. A szilásceteknek ’Mysticeti’ nincsenek fogaik. Apró állatokkal táplálkoznak, amelyeket a szájpadlásukról lógó szarulemezek, a szilák segítségével szűrnek ki a vízből. Ebbe az alrendbe tartozik a bálnák egy része. A fogasceteknek ’Odontoceti’ vannak fogaik, halakkal vagy tintahalakkal táplálkoznak. Különleges képességük, hogy visszhang alapján tájékozódnak. Ide tartoznak a csőröscetfélék, a nagy ámbráscet, a törpeámbráscet-félék és a delfinek. A két ma élő alrend fejlődése mintegy 34 millió éve vált külön. A cetek legkorszerűbb rendszertani osztályozása: 1. grönlandi bálna, 2. kardszárnyú delfin, 3. simabálna, 4. ámbráscet, 5. narvál, 6. kékbálna, 7. barázdásbálna, 8. beluga.

A Biblia többször is említi a ceteket. Legismertebb Jónás története, akit egy nagy hal nyelt le: „Az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást. És lőn Jónás a halnak gyomrában három nap és három éjjel. És könyörge Jónás az Úrnak, az ő Istenének a halnak gyomrából” (Jón 2, 1–2). A nagy testű ceteket évszázadokon át vadászták olajukért, húsukért, sziláikért, ámbrájukért. A XX. század közepére a vadászat miatt több cetfaj majdnem teljesen kihalt. A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (International Whaling Commission, IWC) 1986-os moratóriumában határozatlan időre megtiltotta a kereskedelmi célú cetvadászatot. A moratórium ellenére Norvégia, Izland, Feröer és Japán ma is folytatják a vadászatot. Szibéria, Alaszka és Kanada egyes természeti népei ugyancsak vadásznak cetekre. A cetvelő a bálnák és delfinek fejüregeiből és zsírjából kinyert, enyhe melegítésre is könnyen cseppfolyósodó, szilárd faggyú. Főként hajkenőcsökhöz, balzsamokhoz, kozmetikai krémekhez, finom viaszgyertyák gyártásához és a textilek kikészítéséhez használják. A cetvelő latin sperma ceti nevének jelentése a ’bálna spermája’. Ez a megnevezés abból a hiedelemből fakad, amely szerint a cetvelő a bálna megalvadt ondója volna. A cet fejének nagyméretű cetvelős szervét általában együtt főzik ki a cetzsírral, hogy cetolajat nyerjenek belőle. A cetvelő hűtéssel választható el, ilyenkor fehér, kristályos, viasszerű anyagként válik ki a főzetből. Kémiailag a cetvelő főként cetil-palmitátból és a zsírsavak zsíralkoholokkal alkotott egyéb észtereiből áll.

Lásd még: ámbráscet, bálna.

cibetmacska J. macskaszerű afrikai ragadozó; Viverra civetta.

A név 1796-ban bukkan fel a magyar írásbeliségben: „Az Áfrikai Tzibet-Matskának jó szagu Tzibet’sirja”, majd 1805-ben tzibétmatska (TESz.).

A magyar név aném. Zibetkatze ’Civettictis civetta’ (EL.) mintájára alkotott részfordítás. Az összetétel előtagjának végső forrása az ar. zabād ’az állat pézsmaszagú váladéka’, a cibetmacska arab neve is sinnūr al-zabād (TESz.). Végbélnyílása közelében ugyanis két vagy több pézsmaszagú, átható illatú váladékot, az úgynevezett cibetet termelő mirigyük (cibetmirigyük) van. Az arab zabād kifejezés átkerült a latinba; vö. k. lat. zibethum ’ua.’, valamint más nyelvek is átvették: ol. zibetto, fr. civette (uo.), ang. civet, or.циветта(EL.).

♦ A cibetmacskafélék (Viverridae) melegebb tájakon élnek, legtöbb fajuk vegyes étrenden. Főleg Afrikában és Dél-Ázsiában honosak, Európában a Földközi-tenger partvidékein két fajuk fordul elő. A családba nagyjából a menyéthez hasonló termetű, karcsú, rövid lábú, hosszúkás fejű, hegyes arcú, hosszú farkú állatok tartoznak. Az afrikai cibetmacska ’Civettictis civetta’ a cibetmacskafélék (Viverridae) családjába, a Civettictis nembe tartozó ragadozó. A Civettictis nemnek egyetlen faja. Közép- és Dél-Afrika szavannáin és erdős területein él. Ritkán fordul elő száraz területeken, gyakran látható viszont folyók közelében. Jellemzően éjszakai életmódot folytat, bár néha, borult időben kora délelőtt vagy késő délután is látható. Legaktívabb időszaka napnyugta előtt 1-2 órával kezdődik és egészen éjfélig tart. Napközben sűrű fűben vagy bozótosban alszik, csak az éppen utódot nevelő anyaállatnak van fészke. A fészket más állatok vájta üregbe vagy gyökerek alá rejti. A szaporodási időszakot kivéve magányos életmódot folytat. Mindenevő, többnyire gyümölcsöket, döghúst, rágcsálókat, rovarokat (tücsköket, szöcskéket, bogarakat és termeszeket), tojást, hüllőket és madarakat eszik. Képes olyan táplálékot is elfogyasztani, mely más emlősök számára mérgező vagy rossz ízű. A gazdálkodók nem szeretik, mert fosztogatja a tyúkólakat, sőt bárányokat is megölhet.

A múltban az afrikai cibetmacskát gyakran tartották végbélmirigyük váladékáért. A mirigyváladék, a „civet” (civeton) megfelelő hígításban parfümalapanyag volt, az ókortól többé-kevésbé napjainkig számtalan illatszer alapanyaga, mirigytáskába (cibettáskába) gyűjtik. A cibet zsírnemű, mósuszillatú, kesernyés ízű, frissen fehér, később megsárgul és megbarnul. Kezdetben szivacsos, de a levegőn megszárad. A legértékesebb cibetet az ázsiai cibetmacska szolgáltatja. Ennek az alapanyagnak fontos szerepe volt Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet gazdaságában. Mára a civet kereskedelme jelentősen visszaesett.

cickány J. mezei cickány: egérszerű, nagyon hegyes orrú rovarevő kis állat.

1800-ban, Márton József Magyar–német szótárában bukkan fel a név: „Tzitzkány: Sorex, die Spitzmaus”. A népnyelvben cickand (ÚMTsz.).

Török eredetű állatnevünk, tudományos állattani szakszóként született a tat.

kan ’cickány’ nyomán. Német közvetítéssel, természetrajzi szakíróink honosították meg. A cickány hangalak talán a cickafark növénynév hatását mutatja.

Crocidura leucodon szaknyelvi nevében a lat. Crocidura genusnév görög elemekből áll; vö. gör. króke ’szál, fonal’ és urá ’farok’. A cickány fonalszerűen szőrös farkára utal a terminus, az állat farkán szürkésfehér, hosszú, szálkás szőrszálak nőnek. A lat. leucodon fajnév ugyancsak görög szavakból alkotott összetétel, a fehér fogakra utal (< gör. leukosz ’fehér’ és odúsz, odóntosz ’fog’). A németben szintén Weisszahnspitzmaus (EL.), az angolban ugyancsak white-toothed shrew (uo.) és a magyarban is fehérfogú cickány. A mezei cickány megfelelője a ném. Feldspitzmaus (WbZ.), holl. veldspitsmuis (EL.).

1585-ben barna patkan a neve (Calepinus), hasonlóságon alapul. A népnyelvben Vas megyében gözüegiér a cickány (VasiSz. 1936: 3). Megnyúlt, hegyes pofájára utal ném. Spitzmaus (WbZ.) elnevezése.

♦ A cickányok éjszaka és nappal is aktív állatok, hiszen naponta testsúlyuk kétszeresének megfelelő táplálékot kell felvenniük. Ha nem találnak elég táplálékot, sajátságos merev állapotba jutnak. A nőstény cickány gyakran átköltözteti fészekalját, a pár napos kölyköket a szájában viszi át az új helyre. Egyhetes kortól a kölykök „karavánt” alkotva, egymás farok­tövébe harapva vonulnak. A házicickány ’Crocidura russula’ a cickányalakúak (Soricomorpha) rendjébe, a cickányfélék (Soricidae) családjába és a fehérfogú cickányok (Crocidurinae) alcsaládjába tartozó faj. Közép-Európa északi és nyugati része, Nyugat-Európa, az Ibériai-félsziget, valamint Észak-Afrika lakója. Szántóföldeken, erdőszéleken, kertekben, városszéli területeken egyaránt előfordul. Feje megnyúlt, pofája hegyes, bajuszszőrei hosszúak, orra állandó mozgásban van. A mezei cickány a cickányalakúak (Soricomorpha) rendjébe, a cickányfélék (Soricidae) családjába tartozó fehérfogú cickány (Crocidurinae). Közép- és Nyugat-Európa, illetve Közép-Ázsia lakója. Főként mezőkön, szántóföldeken, erdőszéleken, bokros területeken él. Bundája hátán szürkésbarna, hasán szürkésfehér. Feje megnyúlt, pofája hegyes, bajuszszőrei hosszúak, orra állandó mozgásban van. A keleti cickány ’Crocidura suaveolens’ Eurázsia nagy részén megtalálható a mérsékelt éghajlati övben. A Kárpát-medencében a Tiszántúlon, erdőkben, cserjésekben fordul elő.

cigányhal J. compó.

A compó cigányhal társnevének (R. 1791: czigány-hal /Dugonics 1791/, 1794: tzigán-hal /Grossinger/, 1882: czigányhal /Chyzer/; N. ÚMTsz.: cigóhal, cigánhal, ciganyhal | SzegSz.: cigányhal | K.: cigányponty | MNyj. 6: cigahal, cigaonyhal | Rácz: cigánkeszeg) magyarázata az, hogy egyrészt sötét a színe, másrészt – mint Herman Ottó fogalmaz – „kevés a becsülete, de annál keményebb az élete; ti. csak nedvesen tartva is napokig elél. Evvel aztán a cigány végigházalja a falut s az eleven halnak cigánykézből is akad vevője”, és a „húsa nem épen jó, czigánynak való; töri magát utána” (HalK.).

Lásd még: compó.

cinege J. széncinege | kék cinege: ilyenféle, de kisebb hasznos madár; Parus caeruleus.

Talán idetartozó a korai szószedeteink következő adata: 1395 k.: cheínger (BesztSzj.), 1405 k. czenegete (SchlSzj.). Köznévként 1512 k. bukkan fel biztosan nyelvünkben: „siuem lolköm Viragom czinigem” (Nyelveml.). 1533-ban czinge madar (Murm.), 1560 k. chyneghe (GyöngySzt.).A további szótörténeti adatok szerint tsinege, czinége, zenege, czinege, tzínegő madár, czénége, cinöge, cönöge, csenége (KissMad.). A nyelvjárásokban MTsz.: cinöge, 1841: csincsebebe (uo.)| ÚMTsz.: cinigë, cinyëge, cönöge, csenege | Nyatl.: cënige | Nyr. 12: cince.

Hangutánzó eredetű cinege szavunk, a cincog-féle igék családjába tartozik. A madár vékony, csipegő hangja a névadás háttere. A TESz. szerint valószínűleg igenévi származéka egy cineg igének; vö. R. 1787: „a’ bokrok köztt a’ gáborkák, ökör-szem madárkák és egyebek tzinegtek”. Szintén hangutánzó a cinke alak, ez 1787-től adatolható: tzinke.Ezután czinkő, tsinke, tzintze, cinke (uo.).

A nyelvjárási csincsere, csincserere ugyancsak hangutánzó eredetű; vö. csincsereg, csincserget; a Székelyföldön ’szól a cinege’ (EtSz., MTsz.). A szikora, szikorka (Nyatl.) jövevényszó a szlovákból; vö. cs. és szlk. sýkora,sýkorka, szorb sykora, sykorka, le. sikora (W.).

A cinegelat. szaknyelvi Parus genusneve a lat. parus ’cinege’ madárnév folytatója. A lat. caeruleus fajnév pedig a ’kék, feketés’ jelentésű lat. caeruleus szóból való. A kék cinege terminus szó szerinti német megfelelője a madár Blaumeise (WbZ.) neve. A színpompás kis madár,kedves nevén kék cinke elnevezését kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. A Panurus biarmicus russicus tudományos magyar neve a forrásokban általában szakállas cinege, de szerepel barkós cinege néven is, mivel kétoldali barkója van. Egyéb népnyelvi neve a nádi cinege, sárgacsőrű cinege (KissMad.).A bajszos-,barkós-, szakállas cinege a ném. Bartmeise ’ua.’ (Brehm) mintájára keletkezett a madár hegyes, széles barkója, azaz oldalszakálla alapján. A kormosfejű cinege neve pedig onnan ered, hogy feje tetején fekete sapka és torkán ugyanilyen színű sáv látható, amelyek világos arcfoltjait keretezik.

A barátcinege ’Parus palustris’ fekete fejtetőjéről és torkáról kapta nevét; R. 1793: barát-tzinege (Grossinger), 1799: barát czinke (Fábián), feketefejű cinege, barátfejű cinege (KissMad.). Ugyanez a névadási szemlélet háttere a pap-fejü cinege ’búbos cinege’ (MTsz.) név esetében. Szintén a színére utal a ném. Schwarzmeise, szbhv. sjenica crnoglava (uo.). A közönséges barátcinege (Chernel) a R. lat. szaknyelvi Parus communis ’ua.’ nyomán alkotott név, a faj gyakoriságára utal. A mocsári cinege társnév az élőhelyre utaló lat. Parus palustris és a ném. Sumpfmeise ’ua.’ tükörfordításával keletkezett. A tollazat színe az alapja szürke cinege, hamvas cinege nevének; vö. ném. N. grawmeise ’szürke cinege’, Aschmeise ’hamu-cinege’, Mehlmeise ’liszt-cinege’ (Brehm). A kormosfejű barátcinege (Chernel) ’Parus montanus’ neve fénytelen fekete sapkájára utal. Korábbi neve hegyi barátcinege volt (uo.), a német Bergmeise ’ua.’ mintájára alkotott terminus, a madár tartózkodási helye volt a névadás alapja; a szaknyelvi lat. Parus montanus is erre utal (’hegyi cinege’).

A búbos cinege ’Parus cristatus’ (R. bobitás-tzinege /Grossinger/; 1799: búbos czinke /Fábián/; N. Erdély: bóbás cinege, bóbitás cinke, kontyos cinege /Nom./; kontyos cinke /VNAE./) neveit hegyes bóbitájáról kapta. A barnásfekete fejtetejéről és nagy torokfoltjáról elnevezett füstös cinege ’Parus lugubris’ korábbi neve gyászcinke, gyászos cinke volt (uo.), amely tükörszó, a ném. Trauermeise ’ua.’ (KissMad.) fordítása. A fenyvescinege ’Parus ater’ arról kapta szaknyelvi, továbbá fenyőcinke nevét, hogy élőhelye kizárólag fenyves erdő. A németben is Tannenmeise ’fenyőcinege’, Hatzmeise ’gyantacinege’, a R. lat. szaknyelvi Parus pinetorum ’fenyvesek cinegéje’, fi. kuusitiainen, észt kuusetihane (KissMad.) a madár neve. A lappföldi cinege ’Parus cinctus’ első nevét, az örvös-cinkét Herman Ottó alkotta (Madh.). A lappföldi barátcinege a ném. Lapplandmeise ’ua.’ (NA.) mintájára jött létre. Korai fajnév a R. 1840: bába-cinege (MTsz.). A cinegének volt Borsodban R. 1835: sárga gerlice (Kassai) elnevezése is.

Szólásaink gyakori szereplője, pl. A cinege is örül a tökmagnak. Cinegének kóró a nyársa.

♦ A cinegefélék népes családja 23 nemet és 162 fajt foglal magába, melyek közül 42 fajt 146 alfajra bontottak. A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj. A cinege a Csen­des-óceán szigeteinek kivételével az egész Földön elterjedt, legtöbbje mégis Európa és Ázsia mérsékelt égövében honos. A Kárpát-medencében gyakori. Igen eleven és mozgékony madár. Naphosszat egyik fáról a másikra röpköd, s szünet nélkül mászkál az ágakon; tulajdonképpen egész életük szakadatlan élelemkeresés. A nálunk élő madarak közül a cinegék a legeredményesebb rovarirtók. Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”. Géczi János versében:

hangol a cinke

kiénekelje a meggy

rügyes kottáját.

Egy másikban:

a rászállt cinke

saját dalát kopogja

ki a szélcsengőn.

A kormosfejű cinege ’Parus montanus’ alapvetően eurázsiai faj. Állandó madarunk, telente kényszerűségből magvakat és bogyókat eszik. Magyarországon a szakállas cinege szinte kizárólag csak a nagy, összefüggő nádrengetegek és mocsarak lakója. Nálunk a barátcinegék zömét a fényesfejűek adják. Három alfaj fordul elő, éspedig a közép-európai, a délnyugati és a retyezáti. A kék cinege télen-nyáron előfordul, igen hasznos. Téli etetéssel és mesterséges fészekodvakkal a kertekbe telepíthető.

Lásd még: széncinege.

cirmos (cica, macska)J. hamvasszürke alapon barna csíkokkal vagy foltokkal tarkázott macska.

A TESz. szerint 1768-tól adatolható, a tzirmos akkori jelentése ’piszkos, szennyes’ volt.Bundája színéről elnevezett fajta, a csíkos szőrzet különféle mintákkal volt a névadási szemlélet háttere. Régen a cirmos szó ’szürkés vagy barnás csíkozású’ jelentéssel nemcsak macskával, hanem kutyával, farkassal, juhval kapcsolatban is használatos volt.

♦ Leggyakoribb a márványfoltos mintázat, amely tartalmazhat lepkeszárnyra és szemre emlékeztető rajzolatokat is. A makréla változat oldalán a halakéhoz hasonló hosszirányú csíkok találhatók, a pöttyös cirmosoknál pedig a mintázatot apró sötét foltok szakítják meg, amelyek apróbb és halványabb változatban az abesszin fajtánál is megtalálhatók. Egyes változatokat a kitenyésztésüket végző országról neveznek el, a foltos cirmosok például megle­hetősen ritkák Északnyugat-Európán kívül, ahol viszont igen elterjedtek.

Lásd még: macska.

coboly J. menyétféle kis ragadozó; Martes zibellina.

A prémes kis állat coboly neve 1763-tól adatolható: „Un Palatine, Une Zébeline, Egy tzóboly”, majd 1780-ban tzobol, 1790-ben zobolin (TESz.), 1792-ben ſzoboly (SzD.), 1800-ban tzoboj (Márton), 1801-ben coboly, cóbel (EtSz.).

Számos nyelvben meghonosodott vándorszó az or.соболь’coboly’ (W.) nyomán, a magyarba talán a német Zobel ’ua.’ (uo.) révén került, alighanem irodalmi úton, esetleg ez az alak keveredett a szlovákból bejutott soboľ alakkal. Etimológiailag összetartozó nevek az ang., fr. sable, le. soból, ném. Zobel,or. соболь, szerb., bosny. cабољ, fi. soopeli (uo.),szln. sóbolj (TESz.).

A coboly szó a prémkereskedelem révén az oroszból terjedt el Európa-szerte, már a VII. szá­zadtól. Az orosz állatnév eredete vitatott. Anonymus adatai arra mutatnak, hogy a szó szoboly alakban a kereskedelem révén már az óoroszból átkerülhetett a magyarba, de idővel elavult, kiveszett. A XVIII. század dereka előtt az állatnak nálunk nyuszt lett a neve. A finnugor, esetleg az uráli korban a nyuszt elődjének jelentése már ’coboly’, esetleg ’menyét, nyest, nyuszt’ vagy ’sarki róka’ lehetett. A ném. Zobel név a középkorban egyrészt a minnesängerek által a fekete színre használt elnevezés volt, másrészt a pajzsra ténylegesen is felerősített cobolyprém. Például Konrad von Würzburg (1230 k.–1287) Turnier von Nantheiz című, 1258 k. írt művében olvasható a ’fekete’ jelentésű zobel kifejezés.

♦ A coboly ma főleg az Urál hegységtől keletre, Szibéria tajgáin, Mongólia északi részén fordul elő. Valaha az Uráltól nyugatra szintén honos volt, Oroszország európai részén, Skandináviában, Lengyelországban is élt, de értékes gereznájáért Európában teljesen kiirtották. Bundája viszonylag hosszú szőrű, tömötten áll, puha és selymes. Színe változatos, több árnyalata van a barnától a feketéig. Jellemző rá sárgás torokfoltja. Kevés menyétfélét vadásztak annyira a prémjéért, mint a cobolyt, amely ma már egyes vidékeken védett. A többi fajhoz képest hosszabb a lába, bozontosabb a farka, és éles karmai részben visszahúzhatók. A talajon gyors és mozgékony. Kis állatokat és gyümölcsöket fogyaszt. Rejtekhelyül elhagyott üreget foglal el, különféle ideiglenes fészkei vannak. Főleg éjszaka vadászik, akár 10–15 kilométert is képes megtenni, miközben zsákmány után kutat.

Lásd még: nyuszt.

compó J. apró pikkelyes édesvízi hal; Tinca tinca.

Személynévként már a XIV. században („Andreas dictus Chumpo /OklSz./) felbukkan köznévként 1405 k.: chompo (SchlSzj.), 1560: chompo hal (GyöngySzt.), 1640, 1720: czompó, 1774: tzompo (SzT.), 1818: tzompó (Márton), 1877: compó (Pap); a népnyelvben MTsz.: combó (Balaton) | más vidékeken ÚMTsz.: combó, compó,compuk | SzlavSz.: compóu | HalK.: compókhal | K.: compu, cömpő, cömpü, nyákás compu. A compók alak kicsinyítő képzős.

Finnugor és török származtatása (Munkácsi: Ethn. 4, Gombocz: MNy. 3, Setälä: JSFOu. 30 stb.) téves. Az alapszó a ’vastag húsdarab’ jelentésű comb szavunk comp változatának kicsinyítő képzővel ellátott száramzékszava, a compó ugyanis zömök, vaskos törzsű. Analóg eljárás látszik a ’pufók, tömzsi’ előtaggal rendelkező bucókeszegnélis. Mivel kicsi és sikamlós pikkelyek borítják, elnevezték nyálkás compónak. Német Schlei neve szintén ezzel függ össze, lásd alább.

Tathal neve igen régi, noha a szótörténet mást bizonyít (R. 1836: tat hal TESz., 1887:HalK.). Azonban előfordulásával a nyelvjárásokban igazolni lehet folyamatos meglétét (N. ÚMTsz.: tat | MTsz.: tat-hal | HalK.: tathal ’silány hal, csak úgy a tat mögé dobjuk’). Ez az utolsó magyarázat azt sejteti, hogy a halnévnek a hajó, illetve a csónak tatjához van köze. Ez a hasonlóság nem is véletlen, hiszen ősi uráli szóval van dolgunk; vö. vog. taχt, taχut ’a csónak keresztfája’, osztj. toχet, toγet stb. ’a csónak szegélye’, zürj. tik ’keresztfa’, cser. têktê ’borda’, lp. totko ’ua.’, szam. taδé ’keresztfa a kenuban’ (MSzFE.). A régi névadás minden bizonnyal a fenti idézetnek megfelelően történt. A rokon nyelvi halnevek: vog. taχtkoλ ’Tinca vulgaris’ (uo.), tăχt ’ua.’ (WogWb.),md. tutka ’menyhal’, ’compó’, cser. toto ’ua.’ (UEW.), fi. totki- ’helynév első része’ (SKES.), észt tõtk/es ’compó’ (EEWb.). Az észt -s képző. A hegyi cseremisz o > a másodlagos hangváltozás. A finn földrajzi név idetartozása bizonytalan, mert totki előtagja köznévként nem fordul elő. Az EEWb. szerint lehetséges halnév, Collinder (FUV.) és Rédei (UEW.) kérdőjellel veszik föl az uráli megfelelők listájára. Ennek a magyar nyelvjárási szóként megőrződött régi halnévnek a finnugor etimológiákon kívül szamojéd rokonsága is van; vö. szam. tut, tuti, tutto, tutä ’kárász’ (uo. és SKES.). Ezzel ez – mai ismereteink szerint – az egyetlen uráli eredetű halnevünk.

Vargahal neve szintén igen régi felbukkanású a magyar írásbeliségben, R. 1395 k.: varya (BesztSzj.), 1405 k.: verian (SchlSzj.), 1435 k.: varade (SoprSzj.), 1638: varga hal ’compó’ (OklSz.), 1700: variahal (Marsigli), 1730: vargahal (BélTractatus), 1887: ua. (HalK.); N. SzegSz.: ua. Magyarázata az, hogy a compónak rendkívül apró és kemény pikkelyei miatt nehéz a tisztítása, ezért tüzes hamuban készítik elő, majd úgy faragják, mint a varga a bőrt. A kárpátukrán varga-gol ’ua.’ (Vladykov) a magyarból való. Hasonló elnevezés a szlk. šuster ’compó’ és ’durbincs’ (Fe.), valamint a ném. Schuster-fisch (VNAE.), Schuster (EL.).

A gyászkeszeg (N. MTsz.: Balaton) nyilván a compó sötét színére utaló elnevezés, az ÚMTsz.: ua. és gyâc a jászkeszeget jelölő tájnyelvi név pedig népetimológiás átalakítás. Varjúhal neve (R. 1865: Hunfalvy, 1887: HalK.) esetében ugyancsak sötét, zöldesfekete színe indokolja a fekete madárhoz való hasonlítást. A zöldike (R. 1887: HalK.; N. MTsz., Unger: ua. ’folyóbeli zöldes példányok | Beke: Balaton) esetében, miként varjúhal nevénél is, színe alapján kapott nevet. Megfelelője az ang. green tench, ném. Grünschleie (EL.), azaz ’zöldcompó’. Ném. Schlüpfling társneve a ’síkos’ jelentésű schlüpfrig melléknévből való. Iszaptúró neve is van a Szigetközben, mert „mindig az iszapot túrgya, de az orra kinn van belőlle” (K.). Sárhal (R. 1872: TermtudKözl.; N. HalK.) nevének az a magyarázata, hogy ez a hal az álló, mocsaras vizeket kedveli. Lassan követik a visszahúzódó vizet, így a kiszáradó tócsákban gyakran sokuk elpusztul. Hasonló a német Morastfisch és Schlammer ’ua.’ (EL.) név is.

A compó ném. Schleie neve (< ófn. slīo, kfn. slīe, slīhe)(NF.) a ’nedves, ragadós’ jelentésű régi indogermán *[s]lei (uo.)gyökre vezethető vissza, a hal csúszós, váladékos testfelületére utal. Ezzel függhet össze haldoktor (R. 1887: HalK.; N. MTsz., K.) neve, a compó „a halászok szerint a szigonnyal megsebesített halakat úgy gyógyítja, hogy hozzájuk törleszkedve a sebeiket nyálkájával bekeni” (Herman 1986). Egy másik adatközlő szerint pedig „a kárászokat és a durdákat a kopotyó férgektől tisztogatja” (Term. 21). Egyszóval gyógyító tevékenysége sokoldalú. Bél Mátyás leírása szerint: „A csukák nem bántják, sőt ha sérült hasukat a compóhoz érintik, azok a nyálkájukkal meggyógyítják őket.” A szlovákban is található egy doktorka ’Leuciscus souffia’ (Fe.) halnév, és a svájci németből is idézhetünk: Ärztele ’Phoxinus laevis’ (TermtudKözl. 2), de megvan az angolban is a doctor fish (EL.).

A lat. szaknyelvi Tinca tinca binómen tautológiával alkotott, igen régi latin névből való. Már a IV. századi római költő, Decimus Magnus Ausonius Idyllica című művének Mosella fejezetében leír a Mosel folyó halai között egy tinca halfajt. Ennek folytatója az ang. tench, fr. tenca, ol., port., sp. tinca (EL.) elnevezés. Igen régi terminus a compó ősszláv neve is, e halnak a szláv nyelvi térségben való egyenletes elterjedtségének megfelelően. Az óporoszban szintén kimutatható(linis), és átkerült igen sok európai nyelvbe.

♦ Nyálkás, vaskos, apró pikkelyekkel borított testével nem téveszthető össze más halfajjal. Háta sötétzöld, oldalai aranysárgák. Magyarország szinte minden síkvidéki állóvizében előfordul, elsősorban a jól fölmelegedő, sekély, iszapos tavakat kedveli. A Balaton halászzsákmányában soha nem volt jelentős szerepe. Húsa kissé zsíros, fehér, jó minőségű. Mocsarakból származó esetleges iszapízét friss folyóvízben rövid idő alatt kifürdi.

Lásd még: cigányhal.