Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

10. fejezet -

10. fejezet -

Tartalom

D

D

dakszli J. tacskó, borzeb.

A dakszli német eredetű fajtanév; vö. Dackel ’ua.’ (< aln. Teckel) (DWb.), amely a tacskó ném. Dachshund nevének kicsinyítő képzős formája.

Lásd még: tacskó.

dámszarvas, dámvad J. a szarvasnál kisebb, foltos szőrű, lapátos agancsú szarvasféle állat; Dama dama.

1533-tól adatolható: „Auleum habens effigium Dan Wad et cerui” (OklSz.), 1568: daan wad (MNy. 55).Német mintára keletkezett nevek, a ném. Damwild ’ua.’ (TESz.), Damhirsch ’ua.’ (EL.) tükörfordításai; vö. még ném. Dambock ’dámbak’, Damgeiβ’nőstény dámvad’ (uo.). A német összetételek első eleme az állat lat. dama, damma ’dámvad, zerge, őz, gazella’ (uo.) nevére vezethető vissza, amely talán kelta eredetű, az óír dam ’ökör’, dam allaid ’szarvas’ (azaz ’vad ökör’) jelentésű. Megvan a németen kívül más nyelvekben is.

A tautonímiával alkotott latin szaknyelvi Dama dama terminus természetesen szintén a latin névből való.

♦ Az európai dámvad vagy más néven európai dámszarvas a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a szarvasfélék (Cervidae) családjába tartozó faj. Ázsiában és Európában először a pleisztocén korban jelent meg, 130 000 évvel ezelőtt majdnem egész Közép-Európában elterjedt volt. A Földközi-tenger térségében (Elő-Ázsiában és Észak-Afrikában) az ókorban még gyakoriak voltak a dámszarvasok, de a vadászat fokozatosan visszaszorította őket. Később a rómaiak akkori elterjedési területükön kívülre is áttelepítették. Az európai dám ma Európa minden országában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon honos. Hazánkban a visszatelepítéseknek köszönhetően található meg újból, nagyon jól alkalmazkodott természeti adottságainkhoz. A gímszarvashoz hasonlítható, de annál kisebb, zömökebb testfelépítésű. Hosszúra nyúlt, lapátszerű agancsa jelentősen különbözik minden más szarvasétól. Felnőttkori bundáján vörösesbarna alapon sorokba rendezett fehér pöttyök látszanak. A dámbikák színe sötétebb, a teheneké világosabb, de találunk még fekete, ritkán fehér színváltozatot is. Csülökalakulása miatt előnyben részesíti a löszös, homokos, lazább talajokat. Leginkább a sík vagy enyhe dombvidékek, kis mezőgazdasági területekkel szabdalt, lombos erdőfoltjait kedveli. A bikák lapát formájú agancsukat évente váltják. Különleges formája miatt igen kedvelt vadásztrófea. Dámbikára a barcogás idejében, októberben vadásznak. Hangja ekkor igen jellegzetes, horkantásszerű. A legkiválóbb a fogalommá vált, a világrekordok sorozatával büszkélkedő gyulaji dámpopuláció. Az elmúlt időszakban az Alföld északkeleti részén, a gúthi területen alakult ki olyan dámállomány, amely világrekordokkal büszkélkedhet.

Lásd még: szarvas.

dankasirály J. fehér szárnyú, piros csőrű és lábú sirály; Larus ridibundus.

Az összetétel danka előtagja ’dankasirály’ jelentéssel Bessenyei egyik munkájában fordul elő először, 1801-ben. A Larus ridibundus ornitológiai szaknyelvi magyar dankasirály neve Herman Ottónak köszönhető, ő honosította meg az összetételt 1901-ben (Madh.). Mint írja, „Bessenyey György a természet leírásában feljegyezte magyaros nevét, amelyet íme, átadtam a magyar népnek is” (uo.). Ismeretlen eredetű madárnevünk. A danka alakváltozata a nyelvjárásokban a tanga ’sirály-fajta madár’ (MTsz.), tangasirály, a Rétközben dankacsüre neve (KissMad.) használatos.

Kacagáshoz hasonló „he-he-he”-szerű hangját párzás idején hallatja, e hangja alapján kapta kacagó sirály nevét. Éles rikoltására utal nevető sirály, kacagó-halászka társneve is; vö. ném. Lachmöwe, fi. naurulokki, észt naerukajakas és lat. szaknyelvi Larus ridibundus (uo.), mind ’nevetősirály’ értelmű. A nagy-halászmadár, nagyhalkapó, nagymadár nevekben (uo.) a nagy jelző arra utal, hogy a nálunk ismert vízimadarak között a dankasirály a nagyok közé tartozik (a kishalászmadár ’küszvágó csér’ korrelatív párja). Júdásmadár elnevezése (uo.) jellegzetes, messziről árulkodó hangjára utal. Fehér színéről kapta vízigalamb, hógalamb, galambsirály, vízigyöngy (uo.) népnyelvi neveit.

A latin szaknyelvi Larus genusnév ókori madárnévből származik, a lat. larus jelentése ’falánk vízimadár’ volt, a gör. lárosz ’ua.’ átvétele. A lat. ridibundus fajnév pedig – mint fent láttuk – vijjogó nevetésre emlékeztető hangjára utal.

♦ A dankasirály a madarak (Aves) osztályában a lilealakúak rendjébe, ezen belül a sirályfélék (Laridae) családjába tartozó faj. Eurázsiában és Észak-Amerikában honos, telelni délre vonul. Édes- és sós vizű mocsarakban költ, télen beköltözik a városokba, vagy víztározók környékén csapatban él. Rovarokkal, halakkal, gyümölcsökkel és dögökkel táplálkozik. Kiválóan repül, jól úszik. Közel varjú nagyságú. Csőre nem erős, hegye lekonyuló. Nyaka, dolmánya szép hamvasszürke, a torok, begy és a hasi oldal tiszta fehér. A szárny evezői sötétek fehérrel. Magyarországon márciustól novemberig tartózkodik, majd a Földközi-tenger partvidékére vonul, de egyes példányok át is telelnek. Herman Ottó szerint „Magyar földön teljesen a gazdasághoz simult és alkalmazkodott, és ott, ahol seregei a tóságban tanyát ütöttek, nincs a dankasirálynál buzgóbb követője az eke vasának, és nincs jobb, kitartóbb tisztítója az ugarnak, kaszálónak és a rétség kasza alá fogható részének. Folyton szedi a bogárságot, a kukacot és mindazt, amit a gazdaságra károsnak kell tartanunk. Fiait is ezekkel ápolja föl, azért ott, ahol telepei állanak, a mezőgazdaság rovarkárról nem is panaszkodhatik” (Madh.). Legnagyobb fészkelő telepe régente a Velencei-tavon volt. Ott a fészkelők számát több ezer párra becsülték.

Lásd még: sirály.

daru J. szürke tollazatú, vonuló, nagy gázlómadár; Grus grus.

Igen korai felbukkanású írásbeliségünkben, már 1367-től adatolható személy- és helynévként (OklSz.). 1395 k. bukkan fel először köznévként: „grus: daru” (BesztSzj.), 1570 k.: daru (ArsMed.), a szótörténet szerint volt később daro, darú, darv (KissMad.),a népnyelvben ÚMTsz.: deru, derukk, dëru, doru, gyaru alakváltozata.

Valószínűleg finnugor eredetű, ősi hangutánzó madárnevünk; vö. vog. tārow, osztj. tāre∂χ, zürj. és votj. turi ’daru’ (TESz.). 1702-ben azt írja Miskolczi, hogy „mind tsak dru, dru, drut kiáltanak, innét koelt a daru nevezet.” A népnyelvben krúgat, krúkog a daru (ÚMTsz.). A tau­tonímiával alkotott latin szaknyelvi binómen szintén a madár hangjára utal, a lat. gruere ’a daru hangot ad’ ige az alapja a ’daru’ jelentésű lat. grus madárnévnek. Folytatója a fr. grue, port. grou, sp. grulla ’ua.’ (W.).

A szürke daru a R. lat. szaknyelvi Grus cinerea ’ua.’ (Brehm) fordítása, a tollazat palaszürke színére utal (< lat. cinis, cineris ’hamu, hamuszürke’). Az őrdaru őrzésre kiállított, egy lábon álló daru; míg másik lábának karmai közt követ tart, ha elszenderül, a követ leejti és a zajra felébred. Több családi címerben előforduló, éberséget jelképező madár.

Népszerű madár nálunk, a népnyelvben, a népköltészetben és az irodalomban darumadár neve szerepel inkább. Érdekes, hogy az ilyen magyarázó, kedveskedő összetétellel nyelvünkben kedves madarainkat jelölik: gólyamadár, fecskemadár, sasmadár stb., míg a veréb, rigó, szarka, seregély nevéhez például nem fűzik a madár utótagot. Repüléséről olvasunk Pe­tő­finél:

Fejem fölött míg őszi légen át

Vándor darúid V betűje szállt.

Egy alföldi népdalban:

Darvajim, darvajim, ó jédös darvajim!

Jobb vóna mán néköm darvakká emőnni

Vagy más madarakká végbe búcsút venni.

Vagy pedig egy másikban:

Vígy el innen napkeletre, darumadár engemet

Nem tudok én itt maradni, mert a szívem megreped.

Daruszőrű a neve a szürkés színű lónak, szarvasmarhának, a madár tollazatának színe az alapja. A darutoll, a daru díszes szárnytolla kedvelt éke volt a fejfedőnek. A daru nevéből képzett darvadozik ige a betegen, szomorúan gunnyasztó vagy mélázó ember tevékenysége.

A daru számos város címerét díszíti (Makó, Tompa, Püspökladány, Bp. XXII. ker., Nagyrábé, Daruszentmiklós). Mint látjuk, magyar településnevekben is előfordul, továbbiak: Darufalva (Draßburg), Daruvár.

♦ A daru Eurázsia erdős, sztyeppés, vizes területein honos, telelni Afrika északi és Ázsia déli részére vonul. Csapatban repülnek, és jellegzetes V alakot vesznek fel. Az elöl repülő madár hamarabb elfárad, ezért a darvak változtatják a helyüket a csoportban. Némelyik darufaj 2 méteresre is megnőhet. A daru a Földön élő legmagasabb, még repülni tudó madár. A kakas jellegzetes tánccal és hangokkal udvarol a tojónak. Sikeres nász esetén a fészküket növényi anyagokból, lehetőleg víz által védett helyre készítik. Magyarországon rendszeres átvonuló. Régóta kedvelt madár, megjelenik az origami papírhajtogatási művészetben: Japánban többek között daruval (curu) várják az újévet. Az „1000 hajtogatott daru” a hajtogatás közben elképzelt kívánság beteljesülését jelenti. A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület, a hűség és a béke jelképe. Ez a madár életre szólóan választ magának párt, utódait pedig mindkét szülő nagy gonddal neveli, nem meglepő hát, hogy a családi értékek szimbólumává emelték. A taoista halhatatlanok szent madara, szerencsés előjelnek számít. A legenda szerint, úgy 800 évvel ezelőtt, egy taoista szerzetes szemtanúja volt egy daru és egy kígyó közötti harcnak. Ez a különös küzdelem ihlette meg a szerzetest, és ennek hatására kidolgozta a Tai-Ji elnevezésű harcművészetet. A kínai piktúrában gyakran ábrázolják együtt az ugyancsak a hosszú élet szimbólumának számító fenyővel. Egy ismert legenda szerint Ibükosz, ókori görög költő rablógyilkosság áldozata lett, s a gaztettet darvak leplezték le. A történetet Schiller Die Kraniche des Ibykus című balladájában meséli el. Törökországban az egyik legkedveltebb tánc a „darutánc”, a daru mozdulatait, szárnycsapásait szimbolizáló páros tánc. A daru ugyanis tavasszal, szenvedélye tetőfokán rendszeres táncot jár. Miskolczi Gáspár (Egy jeles vadkert, 1702) így írja le ezt a táncot: „fejeket hol nagy magasra felemelik, hol ősszve vonszák, szárnyokat kiterjesztvén nagy krúkogással karingósan tánczolnak”.

A daru a magyarságnak szintén az egyik megbecsült ősi vadmadara. Párosával, őrmadárként, hosszú nyakú formában ott látható a XIII. és XIV. századi magyar pénzeken, Károly Róbert dénárján egy életfa két oldalán. A daru a hűség heraldikai madara. A XVI. századtól írásos emlékek maradtak fenn megszelídített darvak tartásáról, a nemesi udvarházak darvait gondozó darvászokról. Karcagon a Nagy Takarék udvarán egy szelíd darufalka élt. Egy 1554. évi egri összeírás szerint Magyarszálláson húsz szelíd daru volt. Ezt a falut darvászok és pákászok lakták. 1786-ban II. József császár udvara azzal a kéréssel fordult a Sárréten fekvő városokhoz, hogy a császári állatkert számára küldjenek „mindenféle nagyságú és különb-különbféle színű vadkacsákat, búvárokat, fejérgólyákat, darvakat…” A költészetben is gyakran szerepeltetik, Balassi Bálint a darvakkal üzen távoli kedvesének A darvaknak szól című költeményében:

Mindennap jó reggel ezen repültök el szóldogálván, darvaim!

Reátok néztemben hullnak keservemben szemeimből könnyeim,

Hogy szép szerelmesem jut eszembe nekem, megújulnak kínjaim.

Sok háborúimban, bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék

Szép renden repülni s afelé hajlani, hol szép Julia laknék,

El-fel fohászkodván s utánuk kiáltván, tőlük én így üzenék.

Szép Ernő így ír a Tüneményben: „A darvak, óh, azok a nemes darvak, akiket lesek keresek mindétig a Hortobágyon, akik jobban elbújnak az ember elől, mint a grófnék. Mikor az idén lejöttem, hallottam hogy hetven-nyolcvan darut látni némely nap erre meg arra … Óh, darvak, darvak, elvisz az Idő benneteket, akár a szél a leverzett tollaitokat.” A moldvai csángóknál ismert játék volt a daruzás, melyen ezt szavalták: Daru, daru, elkötöm az útadot / Síppal, dobbal, tizenkét tekenő kaláccsal.

degu J. dél-amerikai rágcsáló, ma kedvelt házi kedvenc; Octodon degus.

Dél-Amerikában honos állat, neve is innen ered. Az Octodon degus degu neve nemzetközi szó; vö. ang., dán., szlk., ném., litv., lett degu, kat. degú, holl. degoe (EL.). Társneve a magyarban a chilei vagy amerikai mókus.

♦ A csalitpatkányfélék ’Octodontidae’Chilében és Argentínában a legközönségesebb rágcsálók közé tartoznak, tömegesen tanyáznak bokros, csalitos részeken. Nagy csapatokban élnek, és egymás hegyén-hátán napoznak a köveken. Ha ragadozó vagy más veszély közeledik, egyszerre mind eltűnnek föld alatti labirintusaikban. A kifejlett állatok nagyjából patkány méretűek. Bundájuk felül barna, a hasuk krémszínű. Fogaik, mint a legtöbb rágcsálónak, állandóan nőnek. Fülük nagy, hallásuk kitűnő, sötétben jól látnak. Saját maguk által kivájt üregekben élnek. Legtöbbször egy hűs árnyékot biztosító bokor alá költöznek. Nappal nem jönnek elő fészkükből.

Európába és Amerikába eredetileg kutatási céllal kerültek. Laboratóriumokban a diabétesz-kísérletekhez használták őket, ugyanis a deguk nem tudják emészteni a cukrot. Hamar elterjedt hobbiállatként is, de főleg Amerikában elég sok a beltenyésztett, betegségekre hajlamos példány. A degu nagyon elterjedt házi kedvenc, rendszerint ketrecben vagy terráriumban tartják. Szeret fészket építeni. Alomnak forgács, homok, macskaalom, széna is használható. Kedvelt játéka a homokfürdőzés. Naponta csak friss vizet, szénát és magokból álló keveréket igényel. Tanácsos azonban az etetésére odafigyelni, mivel hajlamos az elhízásra, illetve a cukorbetegségre, és a fogát is roncsolják a cukortartalmú ételek.

delfin J. a cetekhez tartozó, nagy testű, hal alakú tengeri emlős.

Delfin szavunk 1533-tól adatolható: „Delphin: Delphin hal” (Murm.), 1604-ben ua. (MA.), 1702-ben delfin (Miskolczi).

A lat., k. lat. delphin, lat. delphinus származéka, ez a gör. delphisz (ua.) birtokos esetének (delphinosz) latinos átírása. Számos európai nyelvbe átkerült, nyilvánvaló az etimológiai összefüggés a lat. delphinus alapján a bosny., blg., cs., dán, gör., le., mac., ném., norv., örm., ro., sp., sv., szbhv., szlk., szln. delfin, illetve az ang. dolphin, fr. dauphin, ol. delfino, or. дельфин(W.) terminusok esetében. Az ang. dolphin az ősi görög delphisz (jelentése ’a méhe’, azaz méhhel ellátott hal) szóra vezethető vissza.

A delfinnek Mikes Kelemen a disznóhal nevet adta. A középfelnémetben merswin (WbZ.), azaz ’tengeri disznó’ volt a delfin neve. Az állattani delfin műszó egyik származékaként említhető egy úszásmód, a delfinúszásnál az úszó mindkét lábát egyszerre mozgatja föl-le.

♦ A delfin a fogascetek közé tartozó egyes vízi emlősállatok összefoglaló neve. Összesen 50 fajuk hét családot alkot. Csoportokban él, a tagok jól ismerik egymást és közösen, jól összehangoltan vadásznak. Halakkal táplálkoznak. Különleges képességük, hogy visszhang alapján tájékozódnak. Szívesen játszanak az emberrel is, ezért a legkedveltebb állatok közé tartoznak. A delfin a víz alatt hozza világra kicsinyét, amelynek először a farka bújik elő, de hamarosan fel kell úsznia a víz színére, hogy levegőt vegyen. Az anyja és gyakran a delfintársak segítik, hogy mielőbb oxigénhez jusson. A szoptatás is a víz alatt történik. A kardszárnyú delfin ’Orcinus orca’ helytelenül gyilkos bálna néven is ismert. Az egyetlen cetféle, amely saját rendjének tagjait is vadássza. A palackorrú delfin ’Tursiops truncatus’ a legismertebb delfinfajta. A palackorrú delfinekről megállapították, hogy „neveket” használnak bemutatkozásra, és egymás azonosítására: víz alatti füttyjeleikben mindegyikük egy-egy egyéni, jellegzetes sorozatot használ, és egymáshoz is ilyen jelekkel szólnak. A delfineknél, vízi életmódjuk miatt, a hangokkal történő, vokális kommunikáció a legfontosabb. A vízben a fény kevéssé, a hang viszont igen jól terjed, így a távolsági kommunikációnak ez az egyetlen lehetséges formája. A delfinek hangjai két típusba oszthatók: kattogások és füttyök. A kattogások inkább navigációs célt szolgálnak, a tárgyakról, élőlényekről visszaverődő hangok segítségével a delfinek képet alkothatnak környezetükről. A füttyök ezzel szemben a fajon belüli kommunikáció fontos eszközei. Igen magas frekvenciájú, rövid, egy másodperc hosszú hangok, amelyek egyedileg jellemzőek minden delfinre. Mivel minden egyed füttyjelei különböznek, alkalmasak lehetnek arra, hogy a csoporttársak felismerjék egymást. A Csendes-óceánon folytatott tonhalhalászat évente több ezer delfin életét követeli. Egyes országokban a halászok húsukért szándékosan is ejtenek el delfineket.

Lásd még: beluga, kardszárnyú delfin.

denevér J. 1. a végtagjai között szárnyszerűen kifeszülő bőrhártya segítségével repülni tudó hasznos kis emlős. 2. az ilyen és hasonló emlősöket magában foglaló rend (Chirop­tera).

Korai felbukkanású név az írásbeliségben, 1395 k.: „veſpertilío: demenÿreÿ” (BesztSzj.), 1405 k.: deneuere (SchlSzj.), majd a szótörténetben dènèuerec, tenerÿ, teneuer, tendereuer, tenever alakváltozata fordul elő. 1792-ben tündevény (SzD.), 1808-ban tündemény (SI.). A nép­nyelvben MTsz.: bënëvér.

Ismeretlen eredetű szavunk. Több alakváltozata népetimológiai átalakítás eredménye.

A latin szaknyelvi Chiroptera terminus a ’szárny’ jelentésű gör. pterón szóból alkotott. A magyarban is használatos szárnyasegér társneve (R. 1835: N. szárnyasegér /Kassai/; N. MTsz.: ua. Brassó m). Kriza János a Székelyföldön a denevér bogonyavéri társnevét (Kriza:Vadr.) jegyezte föl. További népnyelvi elnevezése a Nyr. 9: lapatér,pilimajz,pilimajsz | uo. 18: pocik-madár,pun aga és a bőregér (lásd ott).

♦ A népköltészetben:„Oh, te szegény denevér / Se nem madár, se egér”. Miskolczi Gáspár is látja 1702-ben ugyan, hogy a „Denevér, bupenevér se nem madár, se nem egér, de emlős; – de végtére az Úr számlálja a madarak közé”, a Bibliában ugyanis ez áll az utálatos állatok sorozatában: „Az eszterág és a szarka az ő nemével, a büdös banka és a denevér” (3 Móz 11,19). Még a tudós Grossinger is Universa Historia Physica Regni Hungariae című művében (1793) idézi a népi megfigyelést: „Hungari aperte Murem esse pronunciant hisce nominibus Szárnyas-egér et Bőr-egér, pasim vero Denevér…”, de nem meri az emlősökhöz csatolni.

Pedig a denevérek az emlősök osztályának egy rendje. 17 család és 928 ma élő faj tartozik a rendbe. Az emlősállatok egyedüli csoportja, amely aktív repülésre képes. Mellső végtagjaikon a másodiktól kezdve valamennyi ujjuk erősen meghosszabbodott. Közöttük, valamint a törzs oldala között vékony bőrredő – „vitorla” – feszül, amely a hátsó lábra és a farokra is kiterjed. Éjszakai állatok. Napközben fejjel lefelé csüngenek faodvakban, barlangokban, padlásokon. Látásuk gyenge, ultrahangok segítségével tájékozódnak oly módon, hogy az általuk kibocsátott ultrahang az eléjük kerülő tárgyakról, rovarokról visszaverődik, és ezt érzékelik. Két fő csoportjuk: 1. nagydenevérek vagy repülőkutyák (Megachiroptera), többségükben gyümölcsevő trópusi állatok; 2. kisdenevérek (Microchiroptera), ezek az Európában is jól ismert rovarevő denevérek. Az itteni denevérállományok nagy része erősen csökken. Ennek legfőbb oka a rovartáplálék, a téli szállás, a szaporodási helyek és a nyári szállások megfogyatkozása, valamint a zsákmányállatokból a szervezetükben felgyülemlő, emberi eredetű szennyeződések. Magyarországon valamennyi denevérfaj védett. Népi hiedelmek miatt korábban számos kegyetlenkedés történt denevérekkel, pl. az ajtófélfára szögezték, hogy távol tartson ártó erőket.

Lásd még: bőregér, repülőkutya.

dévérkeszeg J. erősen szálkás, fehér húsú halfaj; Abramis brama.

A dévér halnév igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben, már 1545-től adatolható: dever (OklSz.), majd 1622: dévérkeszeg (HalK.), 1726: dewer-kesegi (Marsigli), 1767: dévér (PPB.), 1803: dévérponty (EWUng.), 1807, 1811: dévér (EtSz.), 1884: dévér, dévérkeszeg (Nyr. 13), mindenütt ’Abramis brama’. A népnyelvben a Balatonnál N. Jankó: dévérkeszeg (Balaton) | ÚMTsz.: ua. (Tihany). Az ország más helyeinek nyelvjárásaiban is megvannak a név alakváltozatai, uo.: dévér,dier | HalK.: dévért-keszegi | SzegSz., OrmSz.: dévérkeszeg | K.: diër, diërlapinta, karikadiër.

Munkácsi Bernát szerint (Ethn. 4) szláv jövevényszó. Ezt azonban nem támasztja alá az a tény, hogy a szláv nyelvek közül csak két szomszédosban található meg ez a halnév. Így inkább éppen fordítva áll a dolog, azokban jövevényszó a magyarból; vö. kárpukr. devir, diver ’Abramis brama’ (Vladykov), szbhv. dever ’ua.’ (UESkr.). A szerbhorvátban 1880-tól adatolható, és ez a – magyar szótörténethez képest – igen késői átvétel ugyancsak a magyarból való kölcsönzésre mutat. Ismeretlen eredetű halnevünk, valószínűleg belső nyelvi fejlemény. Ma szaknyelvi szó.

Bárdkeszeg (N. HalK.: ua. ’dévér, a nagyja’) társneve Balatonfüreden lejegyzett alakleíró elnevezés, a dévér testformájára utal. Siófokon a gardát is emlegetik így, ugyancsak éles, ívelt hasa alapján. Erdélyben tyiszága társneve is van (R. 1887: HalK.; N. Gyurkó, MTsz.: ua. | Beke: ptyiszága), mely viszontkölcsönzése a ro. chisoăgă, chisagă, chesacă ’ua.’ (UngElRum.); N. Gyurkó: chisoagă elnevezésnek, a magyar keszeg ’ua.’ átvétele. Bakos (REl.) ugyan nem tartja meghonosodottnak, és ma már tényleg ritka lehet, de tájnyelvi szóként – Gyurkó adatai alapján – ma is használatos Erdélyben; a századforduló körüli elterjedtsége pedig a források által igazolt. Áldozókeszeg (N. ÚMTsz.: áldozókeszeg ’áldozócsütörtök táján ívó dévérkeszeg’ | Lóczy: áldozócsütörtöki keszeg | Jankó: áldozókeszeg) a dévérkeszeg balatoni elnevezése, hasonlatos a többi, az ívás ideje szerinti nevéhez; vö. pünkösdikeszeg (R. 1887: pünköst-keszeg /HalK./; N. ÚMTsz. és MTsz.: ua. | Jankó: pünkösdi kezeg uo.), továbbá flóriáni keszeg és szentgyörgykeszeg (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., MTsz.: szent-György-keszeg |Lóczy: Szent­györgyponty /Balaton/ | Jankó: szentgyörgykeszeg). Másutt szentgyörgyi diër,szemgyörgy­keszeg. Viski Károly azt írja, hogy „a keszeg fiatalja, amelyik szëntgyörgynap körül jön ki fürödni; a summája később jön”. A szentháromságkeszeg szintén ívási idő szerinti elnevezés a Balatonnál (ÚMTsz.), akár az úrnapi keszeg (N. Jankó) vagy a fahegykeszeg (N. uo. és Ti., valamint ÚMTsz., HalK.: ua. ’közepes nagyságú dévér’). A név onnan ered, hogy e hal rügyfakadáskor ívik. Tiszafüred környékén kisszék (Harka) a nagy dévér bizalmas, helyi használatú neve.

A dorozsmás keszeg elnevezés a dorozmás ’durva felületű, érdes’ (ÚMTsz.) tájszóval függ össze, és a dévérkeszeg pikkelyes testére utal. A Szigetközben használatos népi pupúskeszeg (K.) név a dévér külső tulajdonságai közül a nyakszirtnél látható jellegzetes törést, a meredeken emelkedő hátvonalat írja le. Ugyancsak alakleíró terminusok a következők: a lapátkeszeg (R. 1884: ua. /Nyr. 13/; N. K.: lapátdévér) a dévér lapos, széles alakjára utal, összefügg alapiska, laposkeszeg, lapistyán (HalK.), laposka, lapkó (MTsz.), lapinta (K.) halnevekkel. A lepényhal (R. 1500, 1522 és 1549: lepenhal ’pér’ /OklSz./, 1604: lepényhal /MA./, 1720: lepény hal /SzT./, 1884: Nyr. 13; N. ÚMTsz.: lepényhal, lepinyhal) szláv jövevényszó; vö. le. lipień, cs.lipaň, szbhv. lipan (RF.), szln. lipan, szlk. lipeň (EIWF.). A pinafedél (MTsz.) a népi humor találó elnevezése, a dévér lapos, széles alakjára utal. A platyika (R. 1794: Grossinger, 1795: TakátsRTold., 1887:HalK.; N. Unger: platyicza | Beke: platikahal | Gyurkó: platyika) közvetlen szláv származtatása (Ethn. 4) helytelen, Kniezsa is (SzlJsz.) a románból történt átvételt feltételezi, noha csak egy román adata volt („de ez alighanem forrásaim elégtelenségének köszönhető”). Az azóta hozzáférhető források a román átvételt kétségtelenné teszik. A ro. -ca végződés helyén magyar kicsinyítő képző – mely hangalakban megfelelő – jelenik meg. Érdekes, hogy a szókezdő mássalhangzó-torlódás feloldása ennél a jövevényszónál nem történt meg. Vö. ro. plătică ’ua.’ (FR.), N. DLR.: plotícă | Gyurkó: platică. Bolgár jövevényszó a román halnév; vö. blg. platika ’ua.’ (RB.). További szláv megfelelő pl. a szlk. plotica ’Rutilus rutilus’ (Fe.), továbbiak használatosak még a cseh, orosz, ukrán, kárpátukrán, szlovén, lengyel és a szerbhorvát nyelvben. Szintén a szlávból átvett a német Plötze ’ua.’ (REWb.), és a görög platitsa ’Scardinius erythrophthalmus’ (EIWF.) is. A szláv szó pedig a ’lapos’ jelentésű plot- szótő (SzlJsz.) származéka.

A latin szaknyelvi binómen Abramis genusneve régi ókori név egy közelebbről meg nem határozható édesvízi hal jelölésére; vö. gör. abramísz (WbZ.).A lat. brama fajnév pedig a dévér fr. brème nevéből való. A francia szó a k. lat. bresmia, kfn. brasem ’ua.’ (uo.) szavakra vezethető vissza.

♦ A keszegfajok között dévérkeszeg a legtöbb. A halászok általában nem tettek különbséget a keszegfajok között. A keszeg közeli rokonait, a Leuciscus és Scardinius fajokat egyformán göndérnek, koncérnek vagy pirosszárnyú keszegnek hívták. Ezeket a halfajokat a halásztársaságok fogási és árszabási könyveiben nem is találjuk. Magas, lapos testű hal, feje viszonylag kicsi, háta szürkés, a fiatalabb dévérek pikkelyei ezüstösek, a nagyobbaké bronzszínűek. Szája ormányszerűen kinyújtható, a nyakszirtnél jellegzetes törés figyelhető meg, majd a hátvonal meredeken emelkedik. Nyáron kisebb, ősztől nagyobb csapatokban él. Tömeges előfordulása miatt a halászat egyik legfontosabb halfaja. Ez a Balaton igazi tömeghala, mely az összes évi halfogásnak átlagban több mint felét jelentette. Utánpótlása a természetes szaporulatból származik. Nyílt vízi hal, ezért a mélybe húzódó dévércsapatok a horgászok számára nehezebben hozzáférhetőek. Szálkássága ellenére kedvelt zsákmány, mert húsa sütve ízletes. Nagyra növő keszegféle, a hazai rekord 5460 grammos volt. Ennek ellenére a kilón felüli példányok ritkák.

Lásd még: keszeg.

dingó J. Ausztráliában élő kutyaféle ragadozó; Canis dingo.

Az ausztráliai vadkutya neve az ötödik kontinensről származik. Az angolon át elterjedt nemzetközi szó; vö.ang., fr., holl., dán, cs., fi., bre., észt, tör., szln., norv., or., le., port., lett, ind. dingo (EL.).

♦ A dingó ’Canis lupus dingo’ a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a kutyafélék (Canidae) csa­ládjába tartozó farkas (Canis lupus) alfaja. Feltehetően a házikutyából visszavadult fajta, a kutatók feltételezése szerint valamikor az ember révén érkezett Ausztráliába, ahol igen régóta vadon él. Előfordul Délkelet-Ázsiában is. A dingók, Ausztrália vadkutyái egy új nemzetközi kutatás szerint nem farkastól, hanem délkelet-ázsiai házikutyától származnak. Feltehetőleg ötezer évvel ezelőtt, csónakon érkezhetett Ázsiából Ausztráliába az a vemhes nőstény kutya, amelyből a dingók „elvadultak” – erre az eredményre jutott a stockholmi Royal Institute of Technology és a sydney-i University of New South Wales kutatócsoportja, vizsgálatukról a Proceedings of the National Academy of Sciences című szaklapban számoltak be (National Geographic Online 2004. augusztus 4). Nehezen szelídül, az ember társaságát nem kedveli. Pedig a fiatal dingó nagyon kedves jószág, ám felnőve bizalmatlanná, harapóssá, rendkívül önállóvá válik, ragadozó természete kitör belőle. A juhnyájak „hóhéra”, s ezért a farmerek kíméletlenül pusztítják, ahol érik.

dinoszaurusz J. 1. az őshüllőknek hatalmas testű állatokat magában foglaló rendje. 2. ennek egy egyede.

A dinoszauruszokat Richard Owen nevezte el 1842-ben. A dinoszaurusz latin eredetű tudományos szakszó (< dinosaurus). A kifejezés két görög szóból alkotott, a deinósz ’rettenetes’ és a szaurosz ’gyík’ összevonásából. A név ma nemzetközi szó; vö. többek közt bosny., mac., szerb, cs., észt, fi., holl., szlk. dinosaurus, ang. dinosaur, fr. dinosaure, ném. Dinosaurier, or.динозавр, ol. dinosauro, sp. dinosaurio (W.).

A Tyrannosauroidea kifejezés először 1964-ben jelent meg, Alick Walker brit paleontológus használta, az ebbe az alcsaládba tartozó Tyrannosauridae családot Henry Fairfield Osborn írta le 1905-ben. A magyarban – tükörfordítással – nevezik zsarnokgyík családnak is. A lat. tyrannus ’zsarnoki uralkodó, fojtogató’ szóból alkották a Tyrannosaurus terminust. A Cerato­saurus nasicornis jellegzetessége az orrcsonton ülő kis szarv, amiről latin faji nevét is kapta (< lat. nasus ’orr’ és cornu ’szarv’). Ugyancsak erre a sajátosságra utal a latin genusnév, a gör. kérasz ’szarv’ és a gör. szaurosz ’gyík’ szavakkal alkotott nemi terminus.

Mivel a – már régen kihalt – dinoszauruszok, a „dinók” a filmiparban, gyermekszórakoztatásban kitűnő üzleti lehetőséget kínálnak újabban, érdekességként megemlíthető, hogy a Ju­rassosaurus nedegoapeferkimorum nevű dinoszaurusz faji nevét a Jurassic Park című film első részének főszerepeit játszó színészek nevének betűiből állították össze (NEil, DErn, GOldblum, Attenborough, PEck, FERrero, Knight, rIchards és Mazzello).

♦ A dinoszauruszok a földtörténeti középkorban (mezozoikum) élt hüllők egy csoportja. A mezozoikum három korszakra osztható: a triászra (240–200 millió éve), a jurára (200–146 millió éve) és a krétára (146–64 millió évvel ezelőtt). Változatos méretű (csirke nagyságútól a 30 méteresig terjedő) szárazföldi állatok voltak, amelyek 165 millió éven át uralták az egyes ökoszisztémákat. A triász időszakban, 230 millió éve jelentek meg, és a kréta időszak végén, 65 millió éve pusztultak ki. A hüllők az első igazi szárazföldi gerincesek. Szaporodásuk teljesen független a víztől. Tojásokat raktak, amelyeket magzatburok védett a kiszáradástól. A hüllők osztálya a mezozoikumban igen gazdag volt. Legismertebb alosztályuk a Dinosauria volt, amelyeknek egyes fajai a valaha élt legnagyobb állatokat jelentették. Ugyanakkor tyúk nagyságú egyedei is voltak. A szárazföldi dinoszauruszok részben növényevők, részben ragadozók voltak. A leghatalmasabb példányok a mezozoikumban elterjedt nyitvatermő fák leveleivel táplálkoztak, mint pl. a 18 méteres Brontosaurus (más néven Apatosaurus), vagy a 23 méter hosszú Brachiosaurus, amely 12 méter magasan hordta a fejét. Más növényevők, mint a 10 méteres, a mai orrszarvúkra emlékeztető Triceratops, legelésző életmódot folytattak. A legkülönösebb dinoszauruszok közé tartozott a Stegosaurus, amelynek hátán különös lemezek helyezkedtek el, valószínűleg hőcseréjének biztosítása céljából. A 6 méter hosszú, 2 tonna súlyú állat agyveleje mindössze 7 deka volt, amely testéhez képest negatív rekordnak számít. A ragadozók mellső lábai elcsökevényesedtek, hátsó lábaikon azonban gyorsan futottak. A legfélelmetesebb közülük a 14–15 méteres Tyrannosaurus volt, amelynek testsúlya elérte a 8 tonnát. Jóval kisebb, de nem kevésbé veszélyes volt a Velociraptor, amely nevét gyors futásának köszönheti.

Lásd még: halgyík, ichtioszaurusz, szaurusz.

disznó, vaddisznó J. sertés.

Helynévként már az első szórványemlékünkben, 1055-ben, a Tihanyi alapítólevélben előfordul: „Aliuſ locuſ qui ſnav dicitur”. Köznévként 1283-ban bukkan fel írásban: dyzno­paztor (TESz.), 1330-ban geznopastor (MNy. 10), 1510 k.: kewergeysno (OklSz.), 1570 k.: dÿзno (ArsMed.), 1833: disztaja (Kassai), 1838: gyisznyó (Tsz.), 1862: dicznó (CzF.), 1885: disznu (Nyr. 14). Alakváltozatai a nyelvjárásokbanMTsz.: desztó, dittó | ÚMTsz.: desznyó, diszdó, gyisztó | Nyr. 4: desznu | uo. 7: desznyu | uo. 2: desztó | uo. 5: diszna | uo. 6: disznu | uo. 1 és 2: disztu | uo. 20: dittó | MNy. 5: gyesznő | Nyr. 7: gyisznaó.

Honfoglalás előtti szókölcsönzés, ótörök jövevényszavunk egy csuvasos török nyelvből; vö. csuv. sïsna, ócsuvas *jïsnaγ, a köztörökben *γasnaγ’ua.’ lehetett. A (feltételezett) ősi csuvas alak szabályosan gyisznó lett nyelvünkben, ez a XV. század előtti írásbeli adatokkal és sok nyelvjárási alakkal (gyesznó, gyisztó stb.) bizonyítható. A szókezdő hang depalata­lizálódott, akárcsak a dió esetében. Disznó szavunk átvitt értelemmel ’gyalázatos, mocskos, gusztustalan ember’ jelentésű, melléknévként ’trágár’, illetve ’nagyon nagy’. Származékai: disznóság, disznótor, disznóól, igei származéka a disznólkodik.

A kettős szókészletben a szópárok sok esetben nem válthatják ki egymást. Így pl. disznóól van, nem sertésól. Azonban a vendéglőben sertéspörkölt, és nem disznópörkölt rendelhető. Még véletlenül sem hallja a részegen hazatérő férj, hogy: te sertés!

A disznótartás szaknyelvének kifejezése a kan disznó, kancsi, kani, göbe, koca, poca, emse, eme, magló, siska, hízó, mangalica, mankus, ártány, malac, süldő, poci. Adisznó nősténye, az anyadisznó, koca a göje, gönye; R. 1833: gönye (Kassai); N. MTsz.: göje | Nyr. 20: gője-malac ’nőstény malac’ | Nyr. 6 és 9: gönne ’nőstény disznó, koca’ (Székelyföld). A palócoknál emics a nőstény malac (Nyr. 10) neve, ez nyilván az emse ’nőstény’ szó; vö. még eme, emse, emcse,emicse ’ua.’ (Nyr. 5). Van emse szamár, emse madár (Nyr. 6), encse nyúl (Nyr. 5) és természetesen emse ’nőstény disznó, koca’ (MTsz.) is.

A hízó disznó a nyelvjárásokban hizó, hizaó (Nyr. 16, 10 és 5). Vas megyében a malac neve régen 1838: poci (Tsz.) volt. A süldő R. 1838: süjdó (Tsz.), 1840: süldelék (MTsz.); a nyelvjárásokban Nyr. 4: südé,südü. 1840-ben volt sűdő nyúl, sűdő bika is Heves megyében (MTsz.). Szólásokban a Székelyföldön Disznyó keringette; Disznó veszett [káromkodás] (Nyr. 4).

A latin szaknyelvi Sus genusnév a lat. sus, suis ’disznó’ szóból való, a lat. scrofa fajnév ’vaddisznó’ jelentésű. A disznó igen régi neve adatolható a legtöbb európai nyelvben. A kfn. swîn (WbZ.), ófn. (aln., ófríz, angolszász) swin ’disznó’ (DWb.) terminus a germ. *swina ’ua.’ névre, ez pedig a régi indogermán *s/u/wino- ’disznóhoz tartozó’ jelentésű szóra vezethető vissza (uo.). Ennek előzménye a lat. suinus, a végső forrás pedig a ’disznólkodni’ jelentésű gör. hyinosz (uo.) kifejezés. A disznó lat. porcus nevének folytatója a fr., ro. porc, ol.,port. porco (EL.).

♦ A házisertés, sertés vagy disznó (Sus scrofa domestica) a disznófélék családjába tartozó vaddisznó (Sus scrofa) háziasított formája. Eurázsiából származik. Gyakran falánk és piszkos állatként említik, ám magas intelligenciával rendelkezik. Magyarországon a disznóval kapcsolatos hiedelmek és mágikus eljárások elsősorban az állat egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak, másrészt az állatok egyes megnyilvánulásaiból az emberi élet fordulóira vagy az időjárásra következtetnek. A disznó egészségének biztosítására pl. vízkeresztkor a malacnak záptojást adnak. Disznóvész és rovarok ellen tüzet gyújtottak, és ezen hajtották át az állatokat. Rontás megelőzésére a disznóólra piros szalagot kötöttek. A praktikus gyógyszerek mellett gyógyították a disznót ráolvasással (pl. a nyüvet „kiolvasták” belőle), vagy nyál­folyás ellen a kihajtás előtt a disznóólban meghempergették az állatot. Hogy a disznó ne dögöljön meg, Szent György napja előtt fogott kígyó fejét tették a disznóvályúba.

Lásd még: mangalica, sertés, siska, vaddisznó.

dobermann J. nagy termetű, rövid szőrű, hegyes fülű őrző-védő kutyafajta.

A dobermann német fajta, amely kitenyésztője nevét viseli (Fridrich Luis Dobermann /1834–1894/), aki adószedő volt, de egyúttal ellátta a gyepmesteri és sintéri teendőket is, így feladatai közé tartozott, hogy a kóbor kutyákat befogja. Ezek közül választotta ki a legvadabb egyedeket, amelyeket aztán a pároztatások során felhasznált. Ugyanez a neve az angolban is: dobermann; vö. még ném. Dobermannpintscher (DWb.).

♦ A XIX. század végén tenyésztették ki a német juhászkutya, a rottweiler, a dog, a pincser, a beauce-i juhászkutya és az angol agár keresztezéséből. Erős, karcsú kutya. Háta rövid, merev és izmos; a marja szépen kirajzolódó. A dobermann harapása ollószerű. Nemcsak éber jelzőkutyaként, hanem mint őrző-védő feladatokra alkalmas munka- és házikutya került be a köztudatba, a XX. század elejétől pedig rendőrkutyaként is széles körben elterjedt. Régebben vágták a fülét és a farkát, ma már ez szerencsére hazánkban nem divat, és a csonkolást egyes országokban szigorúan tiltják. Általában agresszív kutya hírében áll, fontos, hogy már kölyök kora óta határozottan és következetesen neveljék.

Lásd még: kutya.

dog, dándog J. sima szőrzetű, felálló fülű, nagy testű kutya(fajta).

Neve angolból elterjedt nemzetközi szó. Az angol dog forrása a középangol dogge, az óang. docga ’nagy kutyafajta’. Az ógermán *dukkōn szóból való. A docga szóban a jól ismert kicsinyítő képzős -ga található; vö. frogga ’béka’, picga ’disznó’, stagga ’szarvas’, wicga ’bogár, féreg’ stb. A régi dog szó a legkorábbi proto-indoeurópai szókincsből való, tükrözi a kutya, mint a legkorábbi háziállat fontos szerepét. A XIV. századi Angliában még az óang. hund volt az általános szó az összes háziasított kutyára. Úgy tűnik, a hound típusnál annyira gyakori volt a dog, hogy végül a XVI. században a dog vált általános használatú szóvá, a hound már inkább a vadászkutyák neve volt. A hound rokon a német Hund, holland hönd, közös skandináv hund és izlandi hundur szóval, a végső forrás a proto-indoeurópai *kwon- ’kutya’, ebből való pl. a lat. canis, gör. ōn (W.).

A dog újkori megjelenését régóta vitatják. Főleg a német és dán tenyésztők között alakult ki heves vita, így két néven is ismeretes: német vagy dán dog. A hivatalos elnevezése Deutsche Dogge, azaz német dog, ám angol nyelvterületen ma is Great Dane (nagy dán) néven ismerik.

♦ A német dog igen nagy termetével népszerű fajta, a világ legnagyobb kutyáinak egyike. Komoly múltja van, már Kr. e. 2500-ban feltűntek a mai dogra emlékeztető, kutyákat ábrázoló rajzok az egyiptomi sírkamrák falain. Feltehetően fáraók kedvencei voltak ezek a hatalmas termetű, arisztokratikus megjelenésű kutyák. Őseiket harci kutyaként tisztelték, medvére, vaddisznóra, sőt, tigrisre is vadásztak velük. Marmagassága 70–100 centiméter, testtömege 50–80 kilogramm. Tekintélyt parancsoló megjelenése, megfontolt, de mindig bátor magatartása alkalmassá teszi testőri teendők ellátására.

Lásd még: kutya.

domolykó J. nyúlánk testű, nagy fejű, öblös szájú hal; Leuciscus.

1794-tõl adatolható halnevünk: tomojko ’Albula’ (Grossinger), 1801: tomolykó, timalykó ’Salmo thymallus’ (Földi), 1863: timalkó ’ua.’, tomojkó ’Squalius dobula’ (Heckel), 1867: tomolkó,timalykó (Ballagi), 1868: tomojkó dobáncs (Kriesch), 1884: domolykó ’ua.’ (Nyr. 13); N. Ti.: damajkó |Jankó: domojkó | ÚMTsz.: tomojkó, tumujkó | MTsz.: timalykó, tomolkó | MoH.: domi, domojka, domorkó, domoskó | Dankó: tomalkó.

A mai domolykó szaknyelvi terminus minden bizonnyal Herman Ottó gyűjtéséből származó, eredetileg nyelvjárási szó. A pénzes pér latin Thymallus nevéből származó timalkó (zászlós timalkó) elnevezésből alakult újabb halnév (a névátvitelre a timalkó< Thymallus ’vad csombor’ növénynév is jó példa). A szótörténet szerint a domolykó régi alakjai mind t-vel kezdődtek. Ezek egymás mellett élése a tájnyelvekben még ma is megfigyelhető. A pér latin neve egyébként virágillatából fakad, latin nevének mintájára „St. Ambrosius püspök virághalnak nevezte” (Hal.Lapok 1883). Chyzer Kornél azt írta 1863-ban (Heckel fordításában): „Ott, ahol tudtommal magyar elnevezéssel még nem bírtunk, magam csináltam és pedig olyformán, hogy rendszerint a nép által használt elnevezést fogadtam el tudományos nemi névnek.” A magyar halnevet átvette a szlovák; vö.: tmol’ka, tomolka (Fe.).

Nagyfejű hal (R. 1533: nag feo hal /Murm./, 1794: nagy-fejü hal /Grossinger/, 1887: nagyfejű hal, nagyfejű keszeg /HalK./; N. U.) társnevének esetében a domolykó feltűnően nagy feje a névadás alapja. A latin szaknyelvi Leuciscus cephalus binómenben a lat. cephalus fajnév (< gör. kephalé ’fej’) ugyancsak e hal nagy fejére utal, akárcsak mai szaknyelvi fejes domolykó, illetve holl. dikkop, ném. Dickkopf, Breitschädel, or.голавль(EL.),szbhv. glavo

(RF.)elnevezése. Hasonló a nyelvjárási tömpekeszeg (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) neve is. A törő (uo.) ugyancsak a nagy fejű, széles homlokú domolykó igen szűk elterjedtségű tájnyelvi neve.

Keling (1887: keling, telen, telény /HalK./; N. Hal. 33: keling | Vutskits: telén, telea, telény Keszthely | Gyurkó: telen) népnyelvi terminusa a kele halnévvel függ össze. A lógya (R. 1887: lógga /HalK./; N. MTsz.) jövevényszó a németből; vö. ném. Lauge ’keszegféle’ (NWbdS.). Dunafehérhal (HalK.) nevét Komáromban jegyezte föl Herman Ottó, de ma is használatos elnevezés a Szigetközben: dunafehér (K.). Az Őrségben fejjiérhal ’fejes domolykó’ (VasiSz. 1966: 3).A szigetközi nyurgatomoly (K.) elnevezés a hal testének megnyúlt formájára utal. A sütő (R. 1887: HalK.; N. Gyurkó, MTsz.: ua. ’domolykó’ | MÁSz.: süttyő ’karikakeszeg’) terminussal kapcsolatban annyit tudunk, hogy „a halászok a maradék halat sütőnek mondják” (HalK.). Hogy a forrásokban miért éppen ennek a két halfajnak a neve, nehezen magyarázható. Talán a halászok a drágább halakat beszolgáltatták, illetve eladták, és a maradékot vihették haza megsütni. Az egérfogó (Nyr. 13) tájnyelvi név, Herman (HalK.) megismétli Petényi kézirata alapján. A németben is megvan a Mausefresser (EL.), azaz ’egérzabáló’ terminus. Tiszafüred környékén egérkapó, „mert bekapja az egeret is”, és kövesdi potyka néven (Harka) emlegetik.

A nyúldomolykót ’Leuciscus leuciscus’ (R. 1887: HalK.; N. K.: nyútomoly) rendszerint összetévesztik a fejes domolykóval. Más neve, népi elnevezése nincs, ezért hívhatta segítségül a halrajzi szakirodalom a német elnevezést, tükörfordítással átvéve a németből; vö. Hasel, Häsling ’ua.’ (DWSach.). E hal fehér színére utal számos idegen nyelvi elnevezése.

♦ A hengeres testű, nagy fejű domolykó Európában és Kis-Ázsiában fordul elő. Bár szereti a tiszta, magas oxigéntartalmú vizet, jól alkalmazkodik mostohább körülményekhez, így a mi folyóinkban is gyakori. A domolykó előfordulását a Balaton északi partvidékének patakjaiból Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben említik. Rendkívül falánk, igazi mindenevő, a ragadozókhoz hasonlóan kis mértékben ugyan, de télen is táplálkozik. Hosszú életű faj, akár 12–14 éves kort is megérhet. Kedvező körülmények között 6–8 kilósra is megnő, nálunk azonban a 3 kilósak már ritkaságnak számítanak. Húsa erősen szálkás, csak megfelelően elkészítve élvezhető.

dögkeselyű J. döghússal, hulladékkal táplálkozó piszkosfehér tollazatú keselyű; Neophron percnopterus.

A nevet 1799-ben említi Fábián: Dögkeselyü. A madár táplálékáról kapta a nevét. Létrejöttében, tudományos névvé válásában minden bizonnyal ném. Aasgeier ’ua.’ (KissMad.) nevének volt fontos szerepe, valószínűleg abból fordították.

A dögkeselyű társneve a holló- vagy törökkeselyű, fehér dögkeselyű, egyiptomi keselyű. Ez utóbbi a dögkeselyű ang. egyptian vulture, sp. buitre egipcio (W.), fr. percnoptère d’Egypte (EL.) megfelelője. Már 1799-ben szerepel Fábiánnál az egyiptomi keselyü, 1841-ben Vajdánál az aegyptusi dögkesely, később egyiptomi dögkeselyű, egyiptomi dögész (Nom.). Latin mintát követ a névadás; vö. R. lat. szaknyelvi Percnopterus aegyptiacus ’ua.’ (Brehm). A kesely nyelvújítási elvonás a keselyűből. A dögész ugyancsak nyelvújítási szó, a dögből képezték az akkor gyakori -ász, -ész képzővel.

A zoológiai szakirodalomban (pl. Lovassynál /TermtudKözl. 1887/) olvasható feketeszárnyú dögkesely, feketeszárnyú dögevő keselyű és feketeszárnyú dögkeselyű nevek jelzője a lat. percnopterus (ma tudományos fajnév) fordításával keletkezett. A földi keselyű a ném. Erdgeier ’ua.’ (KissMad.) fordítása. Népnyelvi vész-madár nevét (MTsz.) a Bodrogközben arról kapta, hogy megjelenése rossz jelnek számított.

A latin szaknyelvi Neophron percnopterus binómen Neophron genusneve az antik mondavilág Neóphron nevű hősének nevét őrzi, akit Jupiter dögkeselyűvé változtatott. A lat. percnopte­rus fajnév pedig a dögkeselyű szárnytollainak színére utal. A percnópterusz már Arisztotelésznél olvasható, a gör. perknósz ’sötétkék’ és gör. pterón ’szárny’ szavak összetétele.

♦ A dögkeselyű a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, a vágómadárfélék (Aegy­piinae) családjába tartozó Neophron nemzetség faja. Dél-Európában, Ázsia nagy részén és Afrikában fészkel. A madárvilág „sírásója”, nagy hírre tett szert. A régi egyiptomiak és zsidók mint a szülői szeretet példaképét ünnepelték. Családjának minden ismert fajától hollószerű alakjával, továbbá hosszú, elég hegyes szárnyai, hosszú, lépcsőzetes farka és tollazatának minősége révén különbözik. Többségében dögevő, de a hulladékokat is megeszi. A közhiedelemmel ellentétben a friss húst kedveli, nem eszi meg az olyan dögöt, amely már rothadásnak indult. Az arc és fej csupasz, kopaszsága a dögevéshez való alkalmazkodással kapcsolatos. Nehezen tudná ugyanis tisztán tartani fejtollát. Veszélyeztetett madár. Az állattenyésztés belterjesebbé vált, s a háziállatok tetemeinek hiánya fontos táplálkozási bázistól fosztotta meg a dögevőket. De a keselyűkre mért legnagyobb csapásnak a mérgezéses ragadozóirtás bizonyult. Az utóbbi ötven évben a vadgazdálkodás országszerte egyre erőteljesebb ragadozóellenes hadjáratot folytatott, amelyben a mérgezési eljárásokat különös előszeretettel alkalmazták. Főleg farkasok ellen használtak sztrichnines, letolinos hatóanyaggal kezelt csalétket, ezeket igen gyakran más dögevők, pl. ölyvek, sasok, keselyűk, hollók is fölvették, s tucatjával pusztultak egy-egy mérgezett tetem körül. Ezek a fajok annyira megritkultak, hogy 1955-ben szigorúan védetté nyilvánították az összes keselyűt s a hollót. Míg a hollók számára ez a határozat még menekülést jelentett, a saskeselyűnek túl későn jött az intézkedés. A többi ke­selyűfaj sem tudott már visszafejleszteni életképes populációt.

Az 1800-as években a Kárpátokban még rendszeres fészkelő volt, de a körülmények hatására szinte teljesen eltűnt. Mintegy negyed évszázada még fészkelt Dobrudzsa lekopott röghegységében, magános példányait szerencsés ornitológusok nagyon ritkán napjainkban is megpillantják. A dögkeselyű Közép- és Nyugat-Afrikában élő közeli rokona a sapkás dögkeselyű ’Neophron monachus’.

Lásd még: barátkeselyű, keselyű.

dromedár J. egypúpú teve.

A magyarban 1783-ban bukkan fel a név: „A’ dromedár nevű teve” (Molnár J.: Magyar Könyv-ház I.), 1865-ben ua. (TESz.). A népnyelvben dromedál (ÚMTsz.), dromëdár (Nyr. 29).

Német kölcsönszavunk (a R. dromedario pedig az olaszból való). Nemzetközi szó a lat. dromedarius alapján, amely a gör. dromasz, dromadosz, azaz ’(gyorsan) futó’ származéka a dromosz ’futás, futópálya’ nyomán; vö. ang. dromedary, fr. dromadaire (W.), ol. dromedario, or. дрoмадэр(TESz.) stb.

A bolgár (едногърба камила), a héber (khirkhőrah) és a felsőszorb (wjelbłud) (W.) nyelvben nem a nemzetközi szóval jelölik az egypúpú tevét. A dromedárnak a nyelvújítás korában a poroszkateve (Szóm.) nevet adták. Az állat neve használatos az idomtalan testű, esetlen mozgású ember gúnyos megnevezésére is.

♦ Az egypúpú teve ’Camelus dromedarius’ vagy dromedár háziasított teveféle. Rokonával, az eredetileg Közép-Ázsiában elterjedt kétpúpú tevével szemben a hátán egy púp magasodik. Eredetileg az Arab-félsziget és Dél-Ázsia sivatagainak, félsivatagainak és száraz pusztaságainak volt lakója. Háziasításának első bizonyítékai mintegy 4000 évesek, Abú Dzabi mellett egy szigeten bukkantak rájuk. Nem véletlen, hogy az arabok első ismert említése, mely egy asszír feliraton látható, az arabokkal együtt a tevéket is említi. A teve a nomád beduinok életének meghatározó részévé vált: húsukat és tejüket fogyasztották, bőrüket kicserzették, trágyá­jukkal tüzeltek. A tevéknek a távolsági kereskedelemben is nagy szerepe volt. A XX. század végén újra felfedezték az ősidők óta űzött sportot, a teveversenyt, mely meghatározott útvonalon zajlik. Elsősorban az Arab-félszigeten művelik, dromedárok részvételével.

Lásd még: teve.

dugong J. a Vörös-tengertől az észak-ausztráliai partvidékig elterjedt szirénafaj; Dugong dugong.

A zoológia rendszertanában először Lacepede írta le dugong néven ezt az állatot, 1799-ben. A szó a tag. dugong ’ua.’ terminusból származik, amely a ’tenger hölgye’ jelentésű mal. duyung származéka. Az angolban használatos még sea cow, sea pig és sea camel, azaz ’tengeri tehén’, ’tengeri disznó’ és ’tengeri teve’ társneve, egyébként a legtöbb nyelvben dugong néven hívják; vö. ang., afr., bre., cs., fr., ném., norv., szlk., sp., sv. dugong (EL.). A szó alakváltozatai még számos nyelvben megvannak.

A Steller tengeri tehenének elnevezett faj Georg Wilhelm Steller német természetbúvár nevét örökíti meg. Amikor 1741-ben a neves földrajzkutató, Vitus Bering hajótörést szenvedett a később róla elnevezett Bering-tengeren, a legénység a Kamcsatka partjaitól keletre elterülő Bering-szigetre menekült, és ennek a dugongfélének a csordáit találta ott. Az állatok húsa és zsírja lett a hajótöröttek legfőbb tápláléka. Az expedíció tagjai között volt Steller, mint hajóorvos, az ő feljegyzéseinek köszönhetően a tudomány ezt – az azóta kipusztított – fajt jól ismerte.

♦ A dugong az emlősök osztályának a tengeri tehenek (Sirenia) rendjéhez, a dugongfélék (Dugongidae) családjához tartozó faj. Hazája Kelet-Afrika, Ázsia, Ausztrália és Új-Guinea trópusi partvidéke. A kifejlett dugong teste 25 liter olajat tartalmaz. A test bálnaszerű, áramvonalas és a pofa környékét leszámítva túlnyomórészt szőrtelen. A hímnek két nagy „agyara” (metszőfoga) van. Magányos, olykor kisebb csordákba verődik. Tápláléka főként tengeri fűből áll. A dugongok szemhéjai nyúlós váladékot termelnek, amely az elejtett és szárazra vontatott állatokon a szemek sarkaiban halmozódik fel. A bennszülöttek varázserőt tulajdonítottak a „dugong-könnyeknek”, és amulettekbe gyűjtötték össze.

Szirén, szirénafaj a dugong. A szirénhangokról Homérosznál olvasható, hogy „…aki esztelenül közeleg s meghallja a szirénzengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon azt többé sosem üdvözlik, neki nem örülnek, mert csengőszavú dallal a két szirén megidézi…” E vészterhes hangú (vö. sziréna) teremtmények küllemének leírását Homérosz nem hagyta ránk, ám az emberi képzelet pótolta a hiányt. A középkori természetrajzkönyvek lapjain meztelen keblű, halfarkú nimfák bűvölik a szerencsétlen tengerészeket. Kolumbusz azonban naplójában már olyan hús-vér teremtményekről számol be, amelyek „Nem oly szépek, mint a festményeken, ámbár bizonyos fokig emberi megjelenésű az arcuk.” Valószínűleg a manátusz nemzetség egy tagját láthatta, amely három ma élő fajjal (Trichechus manatus, Trichechus senegalensis, Trichechus inunguis) és a dugong nemzetség egy fajával (Dugong dugong) a veszélyeztetett Sirenidae rendet alkotja. Életterük Kelet-Afrika, Amazónia, Ausztrália, Ázsia és Észak-Amerika egyes trópusi partszakaszaira korlátozódik. Egyetlen rokonukat, a Bering-tenger hideg vizéhez alkalmazkodó, gigantikus méretű (8–10 méter hosszú, 6–9 tonna), algaevő Steller tengeri tehenét ’Hidrodamalis gigas’ 1741-es fedezése után 1768-ra már sikerült is kipusztítani. Ami a homéroszi leírást illeti, a szirénhangokkal kapcsolatban nem adhatunk hitelt neki. Az állatnak valószínűleg nem voltak hangszálai, csak primitív hangjelek kiadására lehetett képes.

Lásd még: tengeritehén.

dunnalúd, dunnaréce J. értékes pehelytollú kacsaféle tengeri madár; Somateriamollis­sima.

A pehelyréce ’Somateria mollissima’ korábbi neve a dunnalúd. Éppen 1800-tól adatolható: „Duna-Lúd, vagy Aidár-Lud, Puha-lud, Anas molissima, der Eidervogel, die Eidergans” (Márton). 1801-ben Földinél Dunhalúd.

A TESz. szerint a nyelvújítási összetett szó előtagja a ’pehely’ jelentésű aln. dune kifejezés, a dunnalúd pelyhe alapján, e lúdféle pelyhével ágyneműt töltenek. A m. dunyha alakváltozatai is hatottak rá. 1841-ben Vajda lágy dunna néven tárgyalja, minden bizonnyal a ’leglágyabb, legpuhább’ jelentésű lat. mollissima fajnév alapján (a R. szaknyelvi lat. Anas mollissima binómen utótagja volt már akkor is). További neve a dunnakacsa, dunnaréce, pelyhes dunnaréce, tengeri dunna, ajder dunna (< ném. Aider ’dunna’) és pehelykacsa, pehelyréce (KissMad.).

Az aln. dune, felném. Daune szó az óskandináv dúnn ’pehely’ megfelelője, ezt a más eredetű dunyha tájnyelvi dunna alakjával helyettesítve illesztették a lúd elé. A többes számú ném. Daunen azonos düftin ’bársonyos, sűrű szövésű pamutszövet, ördögbőr’ szavunk tövének eredetijével. Nemzetközi szó a francia duvetine [düvtin] nyomán, amely a német közvetítésével jutott hozzánk. Ez a duvet ’pihe’ szóból való, amely régebben dumet volt, ennek forrása pedig az óskandináv dúnn ’pehely’.

♦ A dunnalúd a lemezescsőrű úszók (Lamellirostres) Fuligulidae családjába tartozó madárfaj. Oldalt összenyomott, fejhosszúságú csőre és rövid, 14 kormánytollú farka van. Csőre hegye erős kampóban végződik. Északi vidékeken, Grönland, Izland, Skandinávia stb. körül él. Télen délre vonul, elvétve hazánkba is ellátogat. Az ember pehelytollait használja. Ezek többnyire barnák s oly könnyűek és ruganyosak, hogy 1-2 kilogrammot kitevő csomagok melegítésnél annyira felduzzadnak, hogy egy készlet ágynemű kitöltésére tökéletesen elégségesek.

durbincs J. ízletes húsú sügérféle apró ragadozó hal; Acerina.

A durbincsfajok ma érvényes tudományos neve már nem Acerina, hanem Gymnocephalus cernuus, illetve Gymnocephalus schraetzer. Durbincs halnevünk 1801-ben durbants ’Perca cernua’ (Földi), 1867-ben ua. ’szúrós szárnyú kis hal’ (Ballagi), 1884: durbancs ’Perca fluviatilis’, durbincs ’Acerina cernua’ (Nyr. 13). A népnyelvben durbancs, durbincs, dirbincs,durbics alakváltozatai használatosak. Nyelvjárási és szaknyelvi szó, összefüggése a dürgencs halnévvel kétségtelen, egymásnak különböző hangtani változásokon átment palato-veláris megfelelői. A durbincs elnevezést átvette a szlovák nyelv; vö. szlk. durbanec, durbin

’Acerina cernua’ (Fe.).

A dörgencs, dirgincs korábbi felbukkanású a magyar írásbeliségben: R. 1500 k.: dergecz (TESz.), 1544: dörgecz (OklSz.). Nádasdy Tamásné írja férjének 1559-ben: „Főtt dörgecset is küldtem Kdnek…” (Hal. 1983: 11). 1622: dörgécse (HalK.), 1862: dörgicse ’apró hal, melynek hátgerincén éles szálkák emelkednek’ (CzF.), 1867: dörgécse, dörgicse, dörgőce ’szálkás gerincű kis hal’ (Ballagi), 1890: dörgencs, dirgencs ’sügér’ (Nyr. 19). A Szigetközben mondják róla, hogy „tüskís szárnyaivā, sörényivel odadörgüll a nagyobb halaknak, megszúrgya űket, így békíbe haggyák” (K.). Talán ezért hívják ott a dörgencs alakváltozattal. Népnyelvi neve a Balaton-melléken a dörgencs; ugyanakkor számos más alakváltozata használatos további vidékeken; vö. uo.: dörgécse, dörgics,dörgencs, dürgencs | HalK.: dörgicse, dörgőcse, dörgécse | Szilády: dirgecs | ÚMTsz.: dürge, görgécse, dirgincs, dörgincs, dörgöncs, dürgencs,dűrgencshal, dörgécs, dörgics, dörgőcs, mind ’Acerina cernua’.

Biztosan összefügg a durbancs ’kis kövér, tömzsi’, dörgécs ’vézna kisgyermek vagy állat’ (uo.), durbancsos ’erős, kövér’, dürgencs ’kicsi, csekély’ (Nyr. 16)kifejezésekkel. Tájszavakról lévén szó, lehetetlen megállapítani, hogy a felsorolt szavak vagy a halnév-e a régebbi. Mindenesetre nem szláv jövevényszó, mint Munkácsi állítja (Ethn. 4), és amire már Kniezsa (SzlJsz.) felhívta a figyelmet. Ugyanis csak a szerbhorvátból mutatható ki; vö. szerb grgac (Medic), horvát grge

a, grge

’sügér’ (RHJ.), így ott ez biztosan a magyarból való.

A Dörgicse (község Veszprém megyében) helynév ebből a halnévből származik, első említése1211, Kisdörgicse településé 1409 (FESz.). Dörgicse halászai sikeresek voltak, Oláh Miklós, Dörgicse kusztosa a XVI. század első felében feljegyezte, hogy „amint nékem vica­riusom mondotta, a Balatonból gyakran egyetlen húzásra húsz kocsira való különféle fajta halat fognak ki a falu lakói”.

Széles körben, minden vízparton ismert gyakori faj a durbincs, erre mutat rengeteg népnyelvi neve is. A vaskó (R. 1887: HalK.; N. Ti.: ua. | Jankó: vaskota) társnév nyilván a vaskos szóhoz tartozik, és a testforma alapján alkotott alakleíró halnevek közé sorolhatjuk. A durbincs zömök, kemény kis testére utal. Taknyos maca (R. 1887: ua. és taknyos lezsér /HalK./; N. Jankó: taknyos maca | Ny.: ’tüskös nagyon, girince felálló, mirges’ | Gyurkó és Nyr. 62: maca) nevének jelzője onnan származik, hogy teste rendkívül nyálkás. Maca neve pedig macskát jelent (cicuska-macuska); a durbincs szúrós, erős, felálló tüskéivel valóban hasonlít a szőrét felborzoló macskára. Érdekes hasonlóság van a durbincs német Rotzwolf, Rotzkater tkp. ’taknyos farkas, taknyos kandúr’ (uo.) neveivel. Selyemhal (R. 1884: Nyr. 13, 1887: selyem hal, selymes durbincs /HalK./; N. MTsz.: selyem-hal | K.: selemhal | Szabó: selëmhal) nevének az a magyarázata, hogy ennek a pikkelyei kisebbek, mint a másik két durbincsfajé, innen ez a megkülönböztető elnevezés.

Német eredetű a serinc (R. 1549: szerencz /OklSz./, 1794: serintz /Grossinger/, 1884: sréczer, sráczhal /Nyr. 13/; N. HalK.: serincz | VNAE.: srác, srác-hal | Unger: schratz | Ecsedi: sirinc); vö. ném. N. baj. Schrätz, Schrätzen ’sügér’ (BWb.), osztrák Schratz ’ua.’(EL.). Megvan más nyelvekben is, pl. ang. schraetzer, le. szrecer (uo.). Ez a halnév a régi kfn. schraz ’szúrós, bökős’ szóval függ össze. A baj. Schrätz szónak a halnéven kívül van egy másik jelentése is, mely viszont szorosan kapcsolódik a halnévhez: ’a növésben visszamaradt ember tréfás elnevezése’. Ebből származhat értelemszerűen az apró sügér és a selymes durbincs neve, amely még a sügérnél is kisebb. Megvan a szerbhorvátban is: srac, sarac, strac ’ua.’ (Medic), és a szlovákban: šerinec, šrecr ’ua.’ (Fe.). Mivel a szlovákban e halnév elterjedtsége kicsi, csak a Bodrogtól a Dunáig terjed, valószínűleg a magyarból való.

A durbincsnak létezik baráthal társneve is, és ennek egyéb változatai a nyelvjárásokban: N. ÚMTsz., SzegSz.: barátkóc,baráthal | MNy. 40: barátfasz. Részben barna a hal színe, mint a barátok csuhája, részben tömör, ruganyos kis teste a névadás alapja ennél a névnél. A népi humor, tréfásság adatta az Aspro zingel baszdmeghal (K.) társnevét: „Aki kifogja, nem örül neki, mert szálkás, uszonyai szúrósak, a kezet megsebzik” (uo.). Ugyanígy titulálják a selymes durbincsot is (Acerina schraetzer), melynek kopoltyúszegélye éles.Nem hízelgő paptetű neve sem (R. 1794: pap-tetü /Grossinger/, 1884: paptetü /Nyr. 13/; N. Szilády: pap, pópa | K. és ÚMTsz.: paptető, paptetű: „paptetű, mer a bőribe rossfirgek furgyák be magukat, s ettű ojan feketín pöttögetett lesz”). Régről adatolható népi halnév, az a magyarázata, hogy bőrét a szívóférgek lárvái feketén pettyessé teszik. Hasonló a német Pfaffenlaus ’ua.’ is. Szintén ennek a kellemetlen kis halnak a népnyelvi neve a pinahal (N. ÚMTsz.: ua. és pinavágó Tiszaföldvár, pinavágóhal |MTsz.: penavágó). A picsavágó (Halh. 51; N. Jankó és MTsz.: picsavágóhal ’ua.’) terminus esetében a vágó jelzőt a kopoltyúfedő főlemezén található tüskékről kapta a hal. Számos további neve is keletkezett hasonló névadási szemlélettel, pl. pinafésű, -reszelő, -fedél stb. N. uo.: pinafésű, pinarágó, pinareszelő. Ezeknél az elnevezéseknél a szemléleti háttér a vágódurbincs úszóinak tüskés, hegyes, rendkívül szúrós volta, a népi humor találó elnevezései.

A jupiter balatoni tájszó, Jankó Siófokon, Tilesch pedig Tihanyban jegyezte föl. Másutt ilonahal (R. 1838: Ilonka keszég /Tsz./, 1884: Ilonahal, ilonkakeszeg /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: ua. | MTsz.: ilonahal, ilonkakeszég). A tövishal (N. uo. és Gyurkó; R. 1887: HalK.) és a tüskés hal (R. 1887: uo.) név esetében a durbincs uszonyaiban, különösen a hátuszonyában lévő kemény tüskék, sőt még a kopoltyúfedő főlemezén is megjelenő tüskék szolgálnak a névadás alapjául. Hasonló az elavult szakirodalmi tüskés pikó és a népi tüskés tok elnevezés is. Az érdesz (R. 1863: Heckel, 1884: Nyr. 13) mára kiveszett szaknyelvi szó. Mivel a magyar orvosok és természetvizsgálók nyolcadik nagygyűlésére (1847) készített és 1863-ban kiadott Heckel-fordításban bukkan föl először, minden bizonnyal Chyzer Kornél, a fordító adta ezt a „magyar” nevet a bucónak. Utána azután néhány szerző elfogadta és idézte, ám nagy pályafutása nem lett; már a század végén új néven emlegették ezt a halat. Chyzernek egyébként nem volt könnyű dolga a fordítással. Bár láthatóan ismeri az elterjedt népi halneveket, többször újjal kísérletezik. Herman Ottó szerint (HalK.) ez „a fordítás a rendszeresen űzött nyelvrontás tekintetében ritkítja párját”. Petényi agyonbírálása miatt Herman kifejti véleményét az érdesz megalkotásáról is Kriesch János ellen (Nyr. 13): „az a közönséges érdesz is föl van húzva a magyar nyelv szelleme ellenében s daczára annak, hogy a jó névhez való anyag megvolt.”

Népnyelvi disznóhal elnevezésénél a névadás szemléleti háttere az volt, hogy teste zömök, háta ívesen domborodó. A bozók (Term. 1898: 12) Szabolcsban följegyzett tájszó, ismeretlen eredetű. A kerékszeg (R. 1884: uo.) nyelvjárási név a hal hengeres testét írja le; vö. ÚMTsz.: kerékszeg ’a kerék tengelyén átütött, a kereket tartó fa- v. vasszeg’. Hasonló szemléleten alapul a cs. és szlk. kolek, kolok ’Aspro streber’ (Nyr. 13), kárpukr. kolok ’ua.’ (Vladykov) halnév is (lásd a kolcnál), vagy a ném. Spindelbarsch (tkp. orsós sügér). A merge (Chyzer) Zemplén megyében följegyzett, a forrásokat illetően hapax, eredete ismeretlen. A nemhal (R. 1887: HalK.) apró, értéktelen halfajta, ezért hívják a durbincsot így is. A pistahal (K.) szigetközi népi halnév a kispistával együtt, „csak ojjan pistahal” – mondják Kisbodakon, és visszadobják, vagy a macskáé lesz. Porhó (R. 1887: HalK.) neve a borholy halnévvel függ össze, népetimológiás változat: borholy (R. 1887: uo.; N. EtSz., ÚMTsz.). A fütyülőhal (uo.) szeghalomi név, érthetetlen, hogy a durbincsnak miért adták. A kűrágó (K.) szigetközi neve, mert a köves fenekű sekélyebb vizeket kedveli. Verébhalnak (MTsz.; R. 1694: FelvSchSal.; N. Nyr. 25: ua.) is hívják a kis testű durbincsot, az ugyancsak mindennapos, értéktelennek tartott, kicsi madár elnevezésével. Az apró termetű, szúrós, bökős, mohó kis vágódurbincsnak vízidarázs (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) tájnyelvi nevet is adtak.

Népnyelvi barsóka nevének a Balatonnál a következő alakváltozatait jegyezték föl, mind ’durbincs’ jelentéssel: Ti.: borsóka | Jankó: borzsóka, barsóka | HalK.: barsóka. Az ország más részeiben használatos még Gyurkó: parcs, persli, persling, barsling | Bálint: persling, persli. A terminus első felbukkanása R. 1730: persling (BélTractatus), majd 1838: barsóka (Tsz.), 1887: persli (HalK.), 1895: persli-hal (Nyr. 24), 1914: ua. (EtSz.). A magyarban a névadási szemlélet háttere csak akkor világos ennél a névnél, ha megvizsgáljuk a szó eredetét. A németből származik ez a nyelvjárási halnevünk, a ’sügér’ jelentésű ném. Barsch megfelelője. A ném. Barsch, kfn. bars (ang. barse) a germán bars ’hegyes’ jelentésű szóval tartozik ugyanis össze. Lásd még ném. Bart ’szakáll’, Bürste ’kefe’, barsch ’durva, barátságtalan’ ugyanebben az etimológiában. A sügér tehát nevét hegyes, szúrós hátuszonyáról kapta. Az elnevezés átkerült a környező szláv nyelvekbe is; vö. szlk. peršla, szln. peršelj és szbhv. pers ’ua.’.

Balatoni varsinta társneve (N. Ti.: varsinta | Jankó: vasinta, varsinta | Unger: vasinta) viszonylag korai jövevényszó nyelvünkben, R. 1715 k.: varsinta (MNy.), 1730: ua. (BélTracta­tus), 1868: ua. (Ke.). Német eredetű halnevünk; vö. ném. Waschinger ’sügér’, N. baj. Wärsch, Wärschinger ’ua.’ (uo.), a nyelvjárási szó a Barsch ’sügér’ halnév változata. Petényi Salamon szerint a vasinta vagy varsinta a Balaton-mellék népének nyelvén a tudományban a Phoxinus laevis (fürge cselle) néven ismert halat jelentette. Ő is megjegyezte azonban, hogy ezt a halat ott nem ismeri. Herman Ottó azonban kiderítette, hogy ezen a néven az itteniek – Petényi tudomásával ellentétben – a vágódurbincsot ismerik. Ezzel a német eredetű halnévvel egyébként az altenbergi bencéseknek átadott tihanyi apátságtól Örvényes halászfaluba telepített sváb halászok ajándékozták meg a szomszéd tihanyi halászokat, és ennek révén az egész Balaton halászságát. Németek laktak Aszófőn és Örvényesen, ezek a munkás svábok öltözködésükben magyarosodtak, de nyelvükben sokáig nem. (A Tudományos Gyűjteményben /TudGyűjt. 1817. III./ azt írják róluk: „Különös, hogy mindenben jobban boldogulnak a magyar embereknél. Nagyok és csinosak az épületeik. Pincéik nagyobbak, és még akkor is tele vannak óborokkal, amikor másoknak már az új is elfogyott.”)

A latin szaknyelvi Gymnocephalus jelentése tkp. ’meztelen fejű’ (< gör. gymnósz ’meztelen’ és gör. kephalé ’fej’), a pikkely nélküli fejre utal.

Tengeri halakat is jelölünk a durbincs névvel; vö. aranydurbincs (ném. Goldbrasse), vörös, rózsaszínű durbincs (ném. Meerbrasse).

♦ Az édesvízi durbincsok teste oldalról lapított, megnyúlt, a selymes durbincsé lényegesen alacsonyabb, mint a vágó durbincsé. A hegyi patakok kivételével szinte minden vízben előfordul. A tavakban elsősorban a mélyebb, kemény talajú mederrészeket kedveli. A Balatonnál végzett vizsgálatok (Tölg és Bíró) szerint tápláléka eleinte lárva és ágascsápú rák, később a planktonszervezetek mellett az árvaszúnyogok lárvái, majd bolharákok és rovarfélék szerepelnek étrendjében. A durbincsot szívből utálták a halászok, részben azért, mert állítólag halszűkét jelent a hálóba kerülésük, másrészt, mert tüskés hátúszója könnyen ejt a kezükön gyulladásba jövő sebeket. Falánksága, szúróssága miatt a horgászok sem kedvelték. Olyan erőteljes a kapása, hogy a horgász szívdobogva vág be, majd dühösen rántja partra az apró halacskát, amely ráadásul mélyen lenyeli a horgot.