Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

11. fejezet -

11. fejezet -

Tartalom

E

E

eb J. kutya.

Személynévként már a XII. századtól (MNy. 32), köznévként 1372 u. adatolható: eb (JókK.). 1570 k.: eb (ArsMed.). Régies, ma már inkább csak a hivatali és a választékos nyelvben, valamint szaknyelvi szóként (ebadó, ebtenyésztő), illetve szólások, mondások elemeként (eben gubát cserél, ebek harmincadjára vet, ebül szerzett jószág ebül vész, eb ura fakó stb.) használatos. Származéka az ebadta, ebihal, ebugatta. Ugor kori örökségünk; vö. vog. és osztj. ämp (TESz.).

A kettős szókészletben a szópárok sok esetben nem válthatják ki egymást. Így pl. kutyaól van, ám eból nincs. Van azonban ebadó, eboltás.

Lásd még: kutya.

ebihal J. a béka kopoltyús lárvája.

1568-ban bukkan fel írásbeliségünkben: eb halac (TESz.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: ephal (Bélfenyér), ëbhal (Szentes), ëphal éphal | HalK.: ebhal, ebihal.

Az összetétel jelzői szerepű előtagja a fenti eb ’kutya’ származéka. A békalárvának használatos kutyalárva (Nyatl.) hasonneve is. A csuvasban is megvan, de egymástól független, azonos névadási szemléletű szóként. Van ebhal halnevünk is (R. 1794: eb-hal ’Cottus gobio’ /Gros­singer/, 1868: ebhal ’ua’ /Kriesch/, 1884: ebihal ’Umbra canina’ /Nyr. 13/), ez utóbbi latin szaknyelvi Umbra canina nevében a lat. canina fajnévi jelző a lat. canis ’kutya’ származéka.

♦ Az ebihal az egyedfejlődésükben teljes átalakulással felnövekvő kétéltűek lárvaállapota. A köznyelv általában a békák ifjú egyedeire használja, mivel azok a leggyakoribbak, de éppígy ebihal a farkos kétéltűek lárvája is. A kétéltűek petéiből kopoltyús lárvák kelnek ki, többségükben vízhez kötöttek. A fésűs kopoltyúk elsorvadásával párhuzamosan fejlődik a tüdő, és az ebihalak egyre gyakrabban jönnek fel a vízfelszínre levegőt venni. Természetes ellenségeik mellett az emberi tevékenység is veszélyezteti őket, mivel a mocsarak lecsapolása, a vizekbe eresztett szennyező anyagok az élőhelyüket csökkentik. Emellett a halivadékok nevelésére szolgáló tavakban is rendszeresen irtják az ebihalakat, abból a téves meggyőződésből, hogy a halak élelemforrásait fogyasztják.

egér J. lakóhelyek körül, maga vájta üregekben élő kis, szürke rágcsáló; Mus musculus.

A név 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „mus: eger” (BesztSzj.), majd a Bécsi kódexben ègèrèc, 1520–1530: egeer (MNy. 11), 1570 k.: eger fark (növn.) (ArsMed.), 1577 k.: eger (KolGl.), 1585: egér (Calepinus).

Ősi finnugor szavunk; vö. vog. tenker, osztj. lonker, md. sejer. A rokonnyelvi megfelelők szókezdő mássalhangzója a magyarban eltűnt, a g hang a közelebbről rokon ugor nyelvek nk-jának szabályos folytatása. Származékai: egerész, egerészik.

Amezei egér Hétfalun (Brassó m.) rapsin (Nyr. 22).

A latin szaknyelvi genusnév a lat. mus muris ’egér’ szóból való, a musculus fajnév pedig ’egérke’ jelentésű. A latin név folytatója az ang. mouse, or., szbhv., szln., bosny. miš, dán, fr., fríz, norv., sv. mus, ném. Maus. Az egér angol neve indoeurópai (szanszkrit mus ’egér, patkány’) eredetű. Az ókori rómaiak általában nem tettek különbséget egerek és patkányok között, hanem a mus maximus ’nagy egér’, és a mus minimus ’kis egér’ kifejezéseket használták.

♦ Az egérfélék (Muridae) az emlősök (Mammalia) osztályában a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozó család. A család fajai az egész világon elterjedtek. Az egerek főbb fajtái, melyek az emberek közelében élnek, a háziegér ’Mus musculus’ és a güzüegér ’Mus musculus spicilegus’. A háziegér Északnyugat-Afrika, Spanyolország és Kelet-Ázsia sztyeppjeiről és félsivatagaiból származik. A lakóházak közvetlen közelében mindenütt megtalálható. Az Arktisz és az Antarktisz területén, valamint néhány esőerdő borította területen, ahol emberek sem laknak, a háziegér nem telepedett meg. 80–100 milliméter hosszú, szürkés színű kártevő. Farkának hossza megegyezik a testhosszával. Jó hallása van, a magas hangokra különösen érzékeny, ám szaglóérzéke gyengébb. Gyorsan szalad, egyensúlyozó, kúszó, mászó, ugró, úszó képessége jó. Rendkívül kíváncsi, gyakran ez okozza vesztét. Laza kolóniákban él. Kelet-Európában nyáron az egyes populációk mezőkön és réteken tanyáznak, de az ősz beálltával lakóépületekbe és padlásokra húzódnak. Fészkét az épületen belül a falak mentén lyukakban vagy régóta nem bolygatott helyeken alakítja ki. Érdekes, hogy ha kedvező körülményeket talál, akár az egész életét leélheti egy 1,5–2 méter sugarú körben. Mindenevő, növényi és állati eredetű élelmiszert is elfogyaszt, folyadékigénye csekély. A háziegerek szürkületkor és az éjszaka első felében a legaktívabbak, napközben többnyire búvóhelyükön rejtőznek. Legfőbb ellensége a házimacska, a nyest és a gyöngybagoly. A fehéregér fehér szőrű változat. Az egér rendkívül szapora kártevő, egész évben képes szaporodni, ha talál meleg helyet. Egy-egy egérpár optimális körülmények között évente számtalan utódot hoz létre, 5-6 alkalommal kölykezik, és a kölykök két hónap alatt már ivaréretté válnak. Fészkeiket ronggyal, vattával, papírral vagy növényi részekkel béleli ki. A zavartalan fészkelés fontos számukra, ha ez nem adott, fejlődésük és szaporodásuk leáll. Az ilyen helyeket elhagyják.

Lásd még: güzü.

egerészölyv J. apróbb rágcsálókat pusztító sólyomféle, barna ragadozó madár; Buteo buteo.

Legkorábbi neve 1590-ből adatolható: Nyúl vadaszo sas (SzikszF.). Újabb nyelvjárási nevei (nyulászu kánya, nyulászu kányo /ÚMTsz./) is bizonyítják, hogy az így jelölt madár egereken kívül más kisebb emlősökre is lecsap. Fő tápláléka azonban az egér, neve vadászatával függ össze, a ragadozó madár táplálékszerzésére utal. Ennek köszönheti számos elnevezését, R. 1793: egerészökánya (Grossinger), 1845: egerész-ölyv, egerész kánya, egerész vércse (Lovassy). Idegen nyelvi megfelelője a ném. Mäusebussard ’egerészölyv’, N. mauser ’egerész’, Mäuseha­bicht ’egérhéja’, Mäusefalk ’egérsólyom’, Mäusegeier ’egérkeselyű’ (Brehm),észt hiireviu ’egerészölyv’ (KissMad.).

Költési területe a Skandináv-félsziget, Kelet-Lengyelország és Kelet-Görögországtól Szibériáig: az Altáj, Jenyiszej és Kazahsztán vonaláig terjed. Talán ezért nevezték muszkaölyvnek a régi ornitológusok. Az egerészölyv neve a népnyelvben huszársas; a ném. Bussard, N. busaar ’ua.’ madárnévből népetimológiai átalakítással jött létre, korábban buszársas lehetett. További nyelvjárási neve az Alföldön a parlagi- vagy tarló-kánya (Chernel), ezt kedvelt élőhelyéről kapta. Jellegzetes magas, nyávogó hangja az alapja több dunántúli nyelvjárásunkban nyávogó-, sikoltó-, sió-, sivó-kánya (Zala m., Somogy m.) (uo.), sijókánya, sírókánya, siápkánya (< R. és N. siápol ’éles hangon beszél, ijedezve kiáltozik, csipog’ /NySz., MTsz./), siu-riu kánya, sijó-rijó kánya nevének. Idegen nyelvi megfelelője az észt viutsirk, viukull (KissMad.). Alakfestő a szaknyelvi kerékfarkú ölyv és a nyelvjárási kerekszárnyú sas (uo.) elnevezése. Nemi nevének alakváltozatai: ölv, örv, ölü, ülü, ölyü, ülyü, ölő, ölű.

♦ Az egerészölyv a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj. Európa, Ázsia nagy részén költ, egészen a Bering-tengerig előfordul. Az európai országok többségében a leggyakoribb ragadozó madár. Európai populációja megközelíti a 4 millió párt. A délebbre fészkelők állandó vagy kóborló madarak, az északiak részleges vonulók. A vulpinus alfaj egyedei a telet Afrikában vagy Délkelet-Európában és Ázsia délnyugati részén töltik, azaz hosszú távú vonulók. Testhossza 50–60 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 110–130 centiméter. Színezete változó, a sötétbarnától a majdnem fehérig terjed, ami egyedülálló az európai ragadozó madarak között. Az egerészölyv vagy kerítéskarókon, oszlopokon ül, vagy a felszálló légáramlatokon kering. Nyávogáshoz hasonló kiáltásokat hallat. Fészkelésre mélyebben az erdőkbe vonul. Nagyon komoly mennyiségű egeret fogdosnak össze a letarolt mezőkön és réteken, s ha egeres év van, szintén nagyobb számban jelennek meg a sújtott területeken, hogy a csapást, mely nekik terített asztalt jelent, kihasználják.

Lásd még: kígyászölyv, ölyv.

elefánt J. a legnagyobb szárazföldi, ormányos emlős; Elephas.

A név 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „elephas: elephanth(BesztSzj.), 1585-ben eléfánt (Calepinus). A latinból származó nemzetközi szó a latinos elephans, elephantis alakokon át került nyelvünkbe; vö. lat. elephas.A végső forrás az ógör.ελέφας’elefánt’ szó. A szó folytatója a ném., norv., dán,ok., kat., ro., fri., sv., szorb, alb. elefant, ol., sp. elefante, ang. elephant, fr. éléphant (W.).

Az afrikai elefánt lat. szaknyelvi Loxodonta africana nevében a Loxodonta genusnév görög elemekből álló összetétel; vö. gör. loxósz ’hajlott, görbe’ és odúsz, odóntosz ’fog’. A terminus hatalmas agyaraira utal.

Az elefántfélék hímjét, nőstényét, illetve kicsinyét a bika, tehén és borjú szavakkal jelölik. Az elefánt thai chang (uo.) neve számos földrajzi névben szerepel, sőt sört is jelöl.

♦ Az elefántfélék (Elephantidae) három ma élő faja az ormányosok rendjének (Proboscidea) egyetlen ma is élő családját alkotja. A család többi tagja – így a mamutok és a Stegodon nem tagjai is, illetve a hatalmas Elephas recki – már régebben kihalt. Az elefántok a ma élő legnagyobb szárazföldi állatok, a legtermetesebb szárazföldi emlősök. A legnagyobb elefántot 1974-ben lőtték ki Angolában, a hatalmas bika 12 tonnát nyomott. Az elefántok vemhessége igen hosszú, mintegy 22 hónapig tart. Sokáig élhetnek, akár a 70 év feletti kort is megérik. Számos lelet tanúsítja, hogy az őskor embere zsákmányolt különféle elefántféléket. Indiában a mai napig kultikus tisztelet övezi őket. A későbbiekben kedvelt cirkuszi attrakció, állatkerti látványosság, de erőgép szerepét is betöltötték. Közben azonban folyamatosan vadászták, elsősorban agyaruk, az elefántcsont miatt. Az elefántok felső metszőfoga fogzománcot nem, csak dentint tartalmazó agyarrá módosul, mely életük végéig növekszik, így akár 2 méternél hosszabbra is megnőhet. A táplálék kiásására, mozgatására és harcra használják. A legnagyobb elefántagyar, amelyről beszámoltak, 3,1 méter hosszú volt, és kb. 105 kilogrammot nyomott. Ma már minden elefánt szigorúan védett.

Számos ókori civilizációban központi szerepet kaptak harci eszközként. Az elefántokat előszeretettel alkalmazták már az ókori perzsa és indiai hadviselésben. Nagy Sándor az ellenük való sikeres védekezés módját is megtalálta. Utódai, a diadokhoszok, az elefántokat a falanxszal kombinálva létrehozták a Kr. e. III. század uralkodó hadviselési taktikáját. Az ormányosok hátára fából készült tornyot erősítettek, amelyben egy dárdavető és legalább egy íjász foglalt helyet, míg a hajtó – csaknem mindig indiai – maga is részt vett a harcban lándzsával vagy íjjal. Pürrhosz épeiroszi király, Nagy Sándor unokatestvére, elefántjaival halálra rémítette a rómaiakat, különösen a lovasságot, mivel a lovak nem állhatták az elefántok szagát. Hannibál is széleskörűen alkalmazta az afrikai elefántokat a második pun háborúban. Az elefánt azonban a harci kürtök hangjára vagy a dárdák okozta sebek miatt könnyen megvadult, és ilyenkor válogatás nélkül letiport mindenkit. A makedónok gyakran bőrponyvákkal és fémből készült páncélzattal védték a sebesülés ellen.

Az afrikai elefánt a Földön ma élő legerősebb és legnagyobb szárazföldi emlősállat. Szavannákon él, élőhelyének közelében mindenképpen ivóvízforrásra van szüksége. Korábban a Szaharától délre egész Afrikában elterjedt volt, mai elterjedése elsősorban a nemzeti parkokra és egyéb védett területekre korlátozódik. Kizárólag növényevők, redős felületű őrlőfogaik vannak. Egy afrikai elefánt naponta összesen 225 kilogramm tömegű táplálékot vesz magához, és egyszerre akár 136 liter vizet is megiszik. Az elefántok köztudottan társasági lények. Élőhelyük alapján két alfaját különböztetik meg. A Loxodonta africana africana erdős és füves szavannákon, félsivatagos területeken egyaránt előfordul, míg a kisebb termetű Loxodonta africana cyclotis alfaj Nyugat- és Közép-Afrika esőerdeiben él. Utóbbit, az erdei elefántot újabban különálló fajnak tekintik. Fő különbség az indiai elefánttal ’Elephas indicus’ az, hogy az afrikai elefánt fülei jóval nagyobbak, mint az indiaié.

elefántfóka J. a déli tengerekben élő, nagy termetű, rövid ormányú fóka; Mirounga leo­nina.

Az elefántfókák rövid ormányukról kapták a nevüket. Nemcsak hatalmas méretük miatt hasonlítják őket az elefánthoz (az elefántfókák a legnagyobbak az úszólábúak rendjében), hanem a hímek orrán növő felfújható ormányszerű képződmény miatt is. Az elefántfóka név a ném. Elefantenrobbe ’ua.’ (WbZ.) tükörszava. Angol nevük elephant seal vagy sea elephant, a németeknél See-Elefant, spanyol nevük elefante marino, a franciában éléphant de mer, az oroszoknálморской слон(W.),azaz ’tengeri elefánt’.

Számos forrás szerint a latin szaknyelvi Mirounga nemi név az ausztráliai őslakosok nyelvéből ered. Pedig a lat. mirus ’feltűnő, különleges’ és az ugyancsak lat. ungere ’zsírossá tenni’ szavakból alkotott összetétel, az állat bőséges zsírját tekintve indokolt is ez a név. A ma hivatalos angustirostris fajnév jelentése ’keskeny csőrű’, ez a név arra utal, hogy az északi elefántfóka ormánya déli rokonáénál keskenyebb. A déli elefántfóka latin fajneve, a leonina elnevezés onnan származik, hogy az elefántfóka ordítása az oroszlánéra hasonlít.

♦ Csak a hím elefántfókáknak van ormánya, ez erősíti fel kihívó bömbölésüket a párzási időszakban. Testük a többi fókafajéhoz hasonlóan a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Jellemző rájuk a többnejűség és a nemi kétalakúság. A kifejlett bikák 4 méteres hosszt és 2000 kilogrammos tömeget érnek el; a nőstények hossza 3 méter, tömegük 600 kilogramm lehet. A szárazföldre csak szaporodni járnak ki. Ilyenkor hatalmas fókatelepeken gyűlnek össze, főleg a Kalifornia és Mexikó partjai mentén található szigeteken. A szaporodási időszakon kívül több ezer kilométeres távolságra is elvándorolnak. Északi elefántfókákat láttak már a Hawaii- és az Aleut-szigetek, illetve Japán térségében is. A hím elefántfóka egy év alatt 20 ezer kilométert is megtehet, ennél az emlősök között csak a szürke bálnák vándorolnak többet. A hímek kegyetlen harcokat vívnak a nőstények birtoklásáért; küzdelmeik talán a legádázabbak az állatvilágban. 15 centiméteresre is megnövő szemfogaikkal a bikák hatalmas sebeket ejtenek egymáson, és eközben nem ritkán legázolják, agyonnyomják az útjukba kerülő teheneket, borjakat. A győztes hímek esetenként ötvennél is több nőstényből álló háremet tartanak, egy nagyon erős bika akár száz nősténnyel is párosodhat. Csak a legerősebb állatok jutnak nőstényhez.

Az északi elefántfóka a valódi fókafélék (Phocidae) közé tartozó elefántfókák egyik faja. A többi fókához hasonlóan tengeri emlős. Mellső végtagjai uszonyokká alakultak, a hátsók pedig elkorcsosultak. Halakkal táplálkozik. A déli elefántfóka a ragadozók (Carnivora) rendjébe tartozó fókafélék (Phocidae) családjának faja, a legtestesebb fókaféle. A déli óceánokban portyáznak. Táplálékukat, főleg halakat, részben a jégtakaró alól szerzik. Dél-Amerika, Afrika és Ausztrália partjainál egyaránt megfordulnak. A hímek 5 méter hosszúra és 5000 kilogrammosra is megnőnek. Kitűnő búvárok, egy hím északi elefántfóka, amelyre elektronikus mérőműszert szereltek, 1581 méter mélyre merült le. A hímek 80 percig is a víz alatt maradhatnak. A ragadozókkal nem sok bajuk van, bár a kardszárnyú delfinek és a fehér cápák néha széttépnek egyet-egyet közülük. Az északi elefántfókákat az indiánok ősidők óta vadászták. Kereskedelmi célú vadászatuk 1818-ban indult meg. Az állatok bőre nem volt értékes, de bőséges zsírjuk igen; ötven év alatt gyakorlatilag ki is irtották őket. A XX. század elején mind Mexikóban, mind az Amerikai Egyesült Államokban védelem alá helyezték a megmaradt elefántfókákat.

Lásd még: fóka.

emu J. 1,5–2 méter magas ausztráliai futómadár; Dromaeus.

Magyar névként 1852-ben bukkan fel: „újhollandi kazuár … Másképen Emunak neveztetik” (Peregriny).

A ném. Emu ’ua.’ (Brehm) átvétele nyelvünkben. Ausztráliai bennszülött eredetű név, az angolon át terjedt el. Hangutánzó szó, az emu hímjének jellegzetes rikoltását utánozza. (A párzási időszakban hallatott sajátos hangjuk a messzire elhangzó „dobolás”, amelyet a hosszú, felfújt légzacskójuk erősít fel.) Nemzetközi szóvá vált; vö. ang., ol., norv., port., sp., dán, észt, fi., lett., le., ukr., or., tag., mal., szlk. emu, fr. émeu (EL.).

A Dromaius novaehollandiae faj némelyik nyelvben jelzői kiegészítést kap. Régebben újhollandi kazuárnak nevezték a magyarban (R. 1852: Peregriny), mert az új-guineai kazuárokat korábban ismerte meg Európa, mint az emukat. Neve a németben is neuholländischer Strauss volt; vö. méglat. szaknyelvi Dromaeus novae-hollandiae ’ua.’ (WbZ.). Tudományos neve nem Ausztrália régi nevére utal, mint annyi helyen olvasható, a ’gyorsfutó’ jelentésű gör. dromaíosz szóból való. Rá is szolgál, hiszen a három ujjban végződő igen erőteljes lábainak köszönhetően 50 km/h sebességgel is tud futni.

A fekete emu ’Dromaius ater’ latin faji neve is e madár színére utal (< lat. ater, atra, atrum ’fekete’), idegen nyelvi megfelelője a fr. émeu noir, le. emu czarny (uo.).

♦ Az emu a madarak osztályának struccalakúak (Struthioniformes) rendjébe, az emufélék (Dromaiidae) családjához tartozó faj. Ausztrália füves területeinek, szavannáinak, bozótosainak lakója. Jelenleg az emu – a strucc után – a világ második legnagyobb madara. Magassága 160–180 centiméter, tömege 50–60 kilogramm. Az emunak szinte mindene hasznosítható, így a húsa, bőre, zsírja, tojása, tolla és csontjai is. Egy állatból kb. 10 kilogramm hús nyerhető. Vörös a húsa, a borjú- és őzhúshoz hasonlítható. Az emuzsír sokkal finomabb (olajosabb), mint az állati zsírok általában. Az emu a világ második legnagyobb madara, ám kezdetleges szárnyai nincsenek kifejlődve, nem képes repülni. Erőteljes lábaival viszont igen gyorsan tud szaladni, akár közel 50 kilométert is megtehet óránként. Lábai három ujjban végződnek. Képesek akár 2,7 méteres lépéseket is megtenni. Pihenés közben az emuk ledőlnek, és szárnyaikat széttárva hűsölnek. Mindenevők, elsősorban növényeket, füvet, gyümölcsöket esznek, de elfogyasztják a rovarokat is. A tojók jellegzetes, dobolásra hasonlító hanggal hívják fel magukra a kakasok figyelmét. Fészkük általában egy földbe vájt lyuk. Az 52 napig tartó költés és az utódok felnevelése a kakas feladata. Az emu magassága kb. 1,8 méter. Táplálékáért sokszor több száz kilométert is meg kell tennie. Szervezetében zsírt halmoz fel, és ínséges időkben felélheti testsúlyának a felét is.

Lásd még: kazuár.

eszterág J. gólya.

Első előfordulása 1395 k.: „cíconía: ſtrak (BesztSzj.), 1405 k. ztrag (SchlSzj.), 1533-ban ezterag (Murm.), 1570 k.: eзtrag (ArsMed.), további alakváltozata a szótörténetben az eztrag, isztrag, ësztrag, eszterák, ësztërag, ëszterág (KissMad.). A Székelyföldön R. 1838: eszterág, esztrág gólya (Tsz.).

A gólyának ez a társneve délszláv eredetű régi tájnyelvikölcsönszó. A délszlávban szbhv., szln. štrk, kaj-horvát štrok ’ua.’ (TESz.), más szláv nyelvekben is használatos a megfelelője. A magyar szóalak a mássalhangzó-torlódást két, illetve három ejtéskönnyítő magánhangzóval oldotta fel.

A régi etimologizálás olvasható Miskolczi Gáspárnál, 1702-ben megjelent művének kilencedik fejezetében: „Kinek gyenge fiai amíg fészkében nevekednek, alkalmatlanok lévén magoknak étel keresésére, annyoktól várnak kész eledelt, maga begyiből étetvén őket; mellyről Esztragnak is neveztetik, mert Esztrag annyit tészen mint készt rág”.

A gólya mára elavult eszterág neve a XIX. században még általánosan használt kifejezés volt, a költészetben szintén szerepelt: „Féllábon állva itt búsul az eszterág” (Tompa Mihály).

Lásd még: gólya.

evet J. (elavult) mókus.

Személy- és helynevekben már 1215-től adatolható (TESz.), köznévként 1395 k. bukkan fel írásos forrásban: „ſpiro: eueth”, „eueth Ber gereзna” (BesztSzj.). A népnyelvben 1840 eletke (MTsz.).

Bizonytalan eredetű szavunk, egyes magyarázatok szerint származékszó, és alapszava ősi uráli örökség, mások szerint az ugor korból való, osztják nyelvjárási megfelelője azonban nem meggyőző. A ’mókus’ jelentésű evet, evetke kihalóban lévő név, székely tájszó. Származéka az evetbőr ’szürke mókus prémje’ (PallasLex.).

♦ Az evet prémje drága, a szürke mókus ’Sciurus vulgaris’ bundájának régies neve. A középkorban az adófizetés részben evetbőrrel történt. A mókus fontos szerepet töltött be a germán hiedelemvilágban. Donar isten a vörös mókust szembeötlő bundája miatt szentnek nyilvánította. A germánok és angolszászok a téli és nyári napfordulókon áldoztak neki. Egy magyarországi ásatáson a gyermeksírokban mókuscsontvázakat találtak.

Lásd még: kelempászmadár, mókus.

ezüstfácán J. díszmadárként tenyésztett fácán, amelynek hímje a hátán ezüstfehér színű; Euplocomus nycthemezus.

A névadás alapja a hím madár háti tollazatának színe volt. Gyakran utal a jelzői előtag színre, mint jellegzetességre; vö. ezüstlile, ezüstsirály, kék vércse, zöld küllő, vörösbegy, sárgarigó, fehér, fekete gólya, kék cinege stb. Az ezüstfácán névszó szerinti idegen nyelvi megfelelője az ang. silver pheasant, holl. zilverfasant és a ném. Silberfasan (EL.).

♦ Az ezüstfácán a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj. Kína délkeleti részén, Vietnamban, Laoszban, Kambodzsában, Thaiföldön és Mianmar (Burma) keleti részén a hegyvidéki erdőket, a bambuszligeteket, buja, bokros, páfrányos vidékeket népesíti be. 1500–1800 méter magasságig megtalálható. Ezt a díszes tollazatú fajt többször megpróbálták meghonosítani Európában, de mindmáig sikertelenül. Az ezüstfácán nemcsak a legismertebb, hanem kétségtelenül a Lophura nem egyik legszebb képviselője is. A kínaiak ezt a madarat már 2000 éve dicsérték költészetükben, és dekoratív színpompáját gyakran megörökítették a festészetben is. Idővel háziasították is. A XVIII. században már tenyésztették Angliában és Franciaországban, s ma is Európa egyik legkedveltebb díszfácánja.

Lásd még: fácán.

ezüstkárász J. Carassius auratus gibelio.

Magyarországon – részben Heckelre hivatkozva – Herman Ottó 1887-ben (HalK.) még kövi kárász néven tárgyalta. A népnyelvben K.: ezüst kárász, ezüsthal, üstkárász. A melléknévi faji jelző egyébként gyakori, pl. ezüstös balin, ezüstponty (Halh.), ezüstangolna, ezüstlazac, ezüstpisztráng, ezüstponty (VNAE.), hogy csak az ezüst melléknévvel képzett halneveket említsük.

Az ezüstkárász a ném. Silberkarausche ’ua.’(VNAE.) tükörszava. Az volt a névadási szemlélet háttere, hogy e hal oldalai ezüstös csillogásúak. Szó szerinti megfelelői más nyelvekben is használatosak.

Társneve a jövevényponty, valamint a kövikárász, ez a ném. Steinkarausche ’ua.’ (VNAE.) tükörfordítása. Vélt származására utal a halang. prussian carp, tör. japon balığı, le. karas srebrzysty japonczyk (EL.) elnevezése.

♦ Az aranyhal közeli rokona. Kelet-ázsiai faj, részben természetes terjeszkedés, részben pedig mesterséges behurcolás következtében mára egész Európában igen gyakorivá vált. Oldalról lapított, magas testű hal. Háta sötétebb, pikkelyei nagyok. Farokúszója mélyebben bemetszett, mint a kárásznál. Az ívásra érett ikrások más halfajokkal összeívnak, kakukk módra csempészik ikráikat azok fészekaljába. A kikelő utódok azonban nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok. Nem eléggé átgondolva, 1954-ben Bulgáriából importáltuk és honosítottuk meg – tógazdasági hasznosításra – az ezüstkárászt ’Carassius auratus gibelio’, amely a halgazdasági szakemberek nagy bánatára gyorsan elterjedt vizeinkben. Elterjedése csak részben írható a betelepítés számlájára, az 1980-as években tömeges felvándorlását és terjeszkedését figyelték meg a Duna vízrendszerében. Az 1990-es évek közepéig csak gynogenezissel szaporodó nőstények alkották a magyarországi állományokat. Az utóbbi években viszont egyre nagyobb számban fognak hímeket is. A természetes tavak közül azokat kedveli, amelyek eutrof jellegűek, de még nem mocsarasodtak el. Balatoni adatok szerint a tóban igen gyors növekedésűek. Tógazdaságokban káros gyomhalnak minősül, mert a ponty elől eleszi a takarmányt, de gyengén hasznosítja, és húsa is csekélyebb értékű. Túlszaporodása természetes vizeinkben (pl.: Kis-Balaton) is nagy gondokat okoz. A horgászok a halászoknál jobban kedvelik az ezüstkárászt, szívós természete miatt fontossá vált a csalihal-kereskedelemben. Az egykilós példányok már ritkák.

Lásd még: aranyhal, kárász.

ezüstpisztráng J. a sebes pisztráng ezüstös színű változata.

A pikkelyek színére utaló név. Az ezüstpisztráng előtagjának megfelelője a ném. Silberforelle, Silberlachs (EL.). A hal néhány magyar társneve tükörfordítás eredménye a németből; vö. lebegő pisztráng (< ném. Schwebforelle), májusi pisztráng (< ném. Maiforelle),szintén színre utal a ném. Goldlachs, akár a m. aranylazac (VNAE.).

A szakirodalomban gyakran tavi pisztráng néven szerepel. A Salmo trutta lacustris idegen nyelvi nevei között több is a hal tavi élőhelyére utal, akár a lat. szaknyelvi lacustris alfaj név. Ilyen például az ang. lake trout, fr. truite de lac, ném. Seeforelle, ol. trota di lago, or.форель озерная (EL.),sp. trucha del lago (VNAE.).

A Salmo trutta lacustris társneve az illánka (Halh.), a régebbi szakirodalomban 1794: Ilánka (Grossinger), 1830: ua. (Reisinger), 1840: ua. (Szirmay), 1865: ua. (Hunfalvy), 1868: illánka (Kriesch). A németből átvett, majd kiveszett szaknyelvi szó; vö. ném. Illanke ’ua.’ (VNAE.). A tavi pisztráng (Seeforelle) nyelvjárási neve a ném. Illanke, Inlanke, valamint Rheinlanke (EL.).

♦ Az ezüstpisztráng édesvízi hal, különösen a sebes folyású és jéghideg hegyi vizekben érzi jól magát. Háta olajzöld, oldala sárgán, feketén és narancspirosan pettyezett. Óvatos hal, villámgyors úszó, magas vízeséseken képes felvetődni; a Sierra Nevadában háromezer méternél magasabbra is fölúszik, egészen a hóhatár fölé. „Még sohasem láttam ezüstpisztrángot, de a neve mindig nagyon tetszett. Régóta készülök rá, hogy Ezüstpisztráng címen írok egy könyvet, melyben csak remekművek lesznek. Most megtettem.” Örkény István írta ezt, egyik kötetének címe: Ezüstpisztráng. 1956-ban jelent meg először ez az elbeszéléseket tartalmazó nagyszerű könyv.

Lásd még: pisztráng.

ezüstróka J. északon élő ezüstös prémű róka; Vulpes fulva.

Az ezüstróka értékes prémjéért a XIX. század óta tenyésztett színváltozata a vörös rókának. Nevét onnan kapta, hogy bundáján a szürke szőrök részben feketék, hegyük mélyen lefelé ezüstfehér. A végtagok oldalain ezüstös sáv vonul végig. Latin szaknyelvi fulva fajneve szintén színre utal.

♦ Természetes élőhelye Kanadától Szibériáig terjed. A farok fekete, a vége pedig tiszta fehér. Kikészített prémje értékes, különböző ruhadarabok, nyakbavetők készülnek belőle. Prémjének értéke függ a szőrzet sűrűségétől, finomságától és főképp az ezüstös végek elrendeződésétől. K. Beljajev az 1950-es évek második felében egy szibériai telephelyen szelídségre szelektáltan kezdett rókákat tenyészteni, és mintegy 40 év alatt teljes sikert ért el: rókáit a kutyákhoz hasonló mértékben domesztikálta.

Lásd még: róka.