Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

12. fejezet -

12. fejezet -

Tartalom

F

F

fácán J. színes tollazatú tyúkféle erdei madár; Phasianus colchicus.

A név 1395 k. bukkan fel írásban először: „fiſcíanus: fachian(BesztSzj.), 1525 k.: fachan (MNy. 11), 1573-ban faczam (NySz.), 1570 k.: faccзan,faccзÿan (ArsMed.), 1694: fáczány (TESz.);a népnyelvbenMTsz.: pácán, pácány | VNAE.: fácány, fácánymadár alakváltozatai fordulnak elő. Az 1801-ben, Földinél olvasható igazi fáczán elnevezés (1841: ua., Vajda) arra vonatkozik, hogy a fácán fajai között ez a legismertebb. Társneve a vadfácán.

A fácán név a görögből származó vándorszó; az ókori görögök a Kaukázus vidékén ismerték meg ezt a fajt, neve a Kaukázus déli oldalán eredő Phaszisz (ma Rion) folyó nevéből keletkezett; jelentése tehát ’Phasis menti (madár)’. Afácán ógörög phaszianosz nevének megfelelője a lat. phasianus, phasiana (TESz.), továbbá azang. pheasant, fr. faisan, ol. fagiano, or.фазан, sp. faisán (EL.), ném. Fasan (VNAE.). A magyarban a latinból vagy a németből eredeztették, újabb vélemények szerint – nyelvi és művelődéstörténeti alapon – minden bizonnyal olasz jövevényszó. A magyar szóalak a szóközépi -sz- affrikálódásával honosodott meg.

Régi neve vadpáva volt (R. 1702: Miskolczi, 1793: Grossinger), a fácánkakas és a páva közötti hasonlóság alapján. A színpompás kakas miatt nevezték pompás madár néven is; vö. ném. brauner Fasan, Kupferfasan (VNAE.), Edelfasan ’nemesfácán’, Goldfasan ’aranyfácán’ (KissMad.). Európában a hajdani Csehszovákia területén a legelterjedtebb, ezért hívják csehfácánnak is. Régóta vadásznak rá, erre utal vadászfácán társneve; vö. ném. Jagdfasan, észt jahifaasan (uo.).A fácánnak feltűnő tarajáról a nyelvújítás korában a bóbitár (Szóm.) nevet adták.

A Phasianus colchicus lat. faji neve az ókori Kolchis helységnévből származik, ez a Fekete-tenger melléki település volt a méregkeverők városa. A név arra utal, hogy e madár onnan származik, illetve ott ismerték meg. A régi városnevet találjuk a fácán bre. fazan Kolchis és fr. faisan de Colchide (EL.) elnevezésében.

♦ A Kaukázustól Japánig őshonos fácánféle, amely a görögök és a rómaiak közvetítésével terjedt el Európában. Eredetileg a Fekete-tenger, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó vidékén volt honos, de ma már egészen Tajvanig megtalálható. A görögök hozták be hazájukba a Kaukázus vidékéről, tőlük a rómaiak vették át udvaraik díszeként, majd telepítették tovább a megszállt területekre. Hazánkban sem őshonos madár, a Kárpát-medencébe is a rómaiak által jutott. Honfoglaló őseink már vadászták. Az erdőkkel, fasorokkal, nádasokkal tarkított mezőgazdasági területeken ma is viszonylag gyakori. A fácántyúkok színezete szerényebb a kakasokénál, tollazatuk fakó, nincs rikító színezetük. A kakasok jellegzetessége a feltűnően hosszú, színes farok és a szem feletti fehér folt. Az éjjelt – különösen a havas teleken – szereti a fán tölteni, mert ott biztonságban érzi magát. Vadászok körében nagy volt már a múlt század elején is a kereslet a fácán iránt. A faj fennmaradása annak köszönhető, hogy a tojókat tilos kilőni, s főként, hogy a tenyésztelepekről minden évben nagy számban telepítenek a vadásztársaságok a területeikre fiatalokat. A természetes szaporulat pótlására ugyanis idővel kialakultak a fácántenyésztelepek, ahol már mesterségesen, fény- és hőforrásokkal biztosították a szükséges feltételeket.

Lásd még: ezüstfácán.

fajd J. a szó a fajdféléket jelöli, pl. nyírfajd, siketfajd; Tetraonidae.

Korábban gyakoribb volt fajt alakváltozata. Helynévi származékban a XIV. század első feléből, köznévként ennek a századnak a végéről adatolható, 1395 k.: „nÿs: fauíd” (BesztSzj.). 1500 k.: „Bonosa vulgo Faid” (TemGl.), 1570 k.: faÿd (ArsMed.), 1588: faith madar (OklSz.).

Finnugor eredetű madárnevünk; vö. vog. pal’ta,pōl’t ’nyírfajd, siketfajd’, zürj. baideg, baidik ’hófajd’. A szabályos fejlemény fajt lenne, ám ennek t-je az előtte álló hang miatt zöngésült.

A sarki hófajd ’Lagopus lagopus’ német Moorschneehuhn neve (WbZ.) tkp. ’lápi, mocsári hótyúk’ jelentésű. A skót hófajd ’Lagopus lagopus scoticus’ alfaj neve a németben is schottisches Moorschnee vagy schottisches Heidehuhn (uo.), azaz ’skót mocsári hótyúk’ vagy ’skót rónatyúk’. Az alpesi hófajd ’Lagopus mutus’ a magas hegyek lakója, német neve szintén Alpenschneehuhn (uo.). Ennek lat. mutus fajneve ’néma’ jelentésű.

A lat. Lagopus genusnév pedig a gör. lagósz ’nyúl’ és pus ’láb’ szavakból való, e madarak tollakkal benőtt lábaira és ujjaira utal. A Tetrainidae terminus a fajdkakas gör. tetraon nevéből való. A legnagyobb fajdféle a fajdkakas ’Tetrao urogallus’ (uo.). A lat. urogallus fajnév a kelta urus ’vad’ és a lat. gallus ’kakas’ szavak összetételével alkotott.

♦ Idetartozik a sarki hófajd, a skót hófajd, az alpesi hófajd, a fent említett két faj és a császármadár ’Tetrastes bonasia’. A Lagopus a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjében a fácánfélék (Tetraonidae) családjába és a fajdformák (Tetraoninae) alcsaládjába tartozó nem. A nembe 3 faj tartozik, a sarki hófajd, az alpesi hófajd és a fehérfarkú hófajd (Lagopus leucurus). A sarki hófajd Eurázsia, Kanada északi részén és Alaszka területén honos. Fehér téli és barnás nyári tollazatot visel. Nászruhájában feje teteje és nyaka rozsdabarna, fekete pöttyözéssel és hullámos vonalakkal. Rovarokkal táplálkozik. Az alpesi hófajd vagy havasi hófajd a Föld északi részein honos. Megtalálható a Pireneusokban és az Alpokban is. Időszakonként változtatja tolla színét, háta nyáron szürkésbarna mintázatú, ami jól álcázza a sziklák között. A hasa ilyenkor is fehér marad. A téli tollruha fehér, a kormánytollak feketék. A hóval fedett tájon a tömött tollazat nemcsak hőszigetel, hanem álcáz is. Lábai nagyok és tollasak, a puha hótakarón elosztják a madár súlyát, és megakadályozzák, hogy besüppedjen; a tollak ezenkívül még melegen is tartják a lábat.

Lásd még: császármadár, nyírfajd, siketfajd.

fakopáncs J. tarkaharkály.

Fábián már említi így, 1799: Kopáts.A népnyelvben KissMad.: kopáncs, kopács, fakapács, fakopácsoló, fakopogtató (vö. ang. Woodpecker), fakoppogató, fakopogatú, fakopogtató madár, fakapagtató, kërëgkoppogatu | Nyr. 10: fa-kopáncs | uo. 18: fa-kotogató | MTsz.: cigány-kopagtató | Tsz.: 1838: fa-tetü.

A név onnan származik, hogy a harkály erős csőrével a fákat kopogtatva keresi élelmét. Hasonló a névadási szemlélet háttere favágó, kurta kalapács (R. 1793: Grossinger), kis kalapáts, favágittómadár, favágómadár (vö. ném. N. paumheckel /KissMad./), fadoktor, favagdacs, fákorvossa, ácsmadár elnevezései esetében. A hangutánzó igék családjába tartoznak az összetétel kopáncs stb. utótagjai, elvonással képzős alakulatok, elvonások a kopácsol igéből, illetve melléknévi igenévi származékok a megfelelő igéből. A balkáni tarkaharkály ’Dendroocopus syriacus’ korábbi neve szíriai fakopáncs volt (uo.), a lat. szaknyelvi terminus fordítása. Balkáni fakopács társnevét ugyancsak egyik előfordulási helyéről kapta.

Lásd még: ácsmadár, harkály, tarkaharkály.

farkas J. a kutyával rokon, szürkés szőrű vadállat; Canis lupus.

Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a préri farkas ’Canis latrans’, a vörös farkas vagy rőt farkas ’Canis rufus’, a réti farkas, nádi farkas ’Canis lupus minor’, a tundra farkas ’Canis lupus albus’, a kaukázusi farkas ’Canis lupus campestris’, a spanyol farkas ’Canis lupus deitanus’ és a sörényes farkas ’Chrysocyon brachyurus’. A mára már ritka nádi farkas a Kárpát-medencében él. E szócikkben a farkas a szürke farkast jelenti.

A farkas terminus helynévként 1113-ban („In villa Forcas”), személynévként 1138-ban (Farkas),köznévként 1372 u. bukkan fel írásbeliségünkben: „vala eugubia varaſanac tartomanÿaban egÿ zernyw farkas” (TESz.). 1570 k.: farkas (ArsMed.).

A fark főnév származéka -s melléknévképzővel (vö. szarvas, fogas stb.); egyfarkas állat körülírás önállósult első tagja, mivel totemállat volt.

A farkasnak mint totemállatnak (vallásos tiszteletben részesített állatnak) a neve tilalom alá esett, tilos volt nevén nevezni. Egy totemállat szelídebb néven való emlegetése több népnél is megfigyelhető. A törökségi nyelvek közé tartozó csuvasban például a farkast a „próféta kutyájá”-nak nevezik. E vadállatot a magyarban is többféle körülírásos, többnyire leplező szóval nevezik meg. Az állat legszembeötlőbb külső tulajdonsága a hosszú, lompos farok. Természetes volt tehát körülírással csak mint farkas állatról beszélni róla. E jelzős szerkezetből vonódott aztán el a ma általánosan használt állatnév, a farkas. Valaha a rettegett állatot valamilyen ártatlan állat nevén is lehetett emlegetni. Ennek a szokásnak a maradványa lehet, hogy a régi nyelvben s némely tájszólásban ma is a féreg szónak ’kártékony vadállat, különösen farkas’ jelentése is van; vö. még a ’farkas’ jelentésű toportyánféreg névvel (lásd ott). A farkas szónak egykorú szinonimája az ordas (R. 1838: ordas, hordás /Tsz./; N. MTsz.: ordas farkas | Nyr. 8 és 15: ordas| uo. 1: ordacs | uo. 6: ordos. A nyelvjárási hordas,ordos, hordás ’csíkos, barnacsíkos’ jelentésű). Az ordas szó eredetileg jelző, alakilag éppolyan képzett származékszó, mint a farkas. Az ordas (állat) tulajdonképpen ’csíkozott, tarkás színű’ állat. Szintén körülírásos elnevezés, az ordas jelentése is elsődlegesen: ’feketével, barnával tarkított’ (állat). Kemény teleken a kiéhezett farkas – akár a kóbor eb – csikasz, azaz: ’sovány, beesett horpaszú’ (lásd ott). Murádin László megállapítása szerint a féreg szónak ’farkas’ jelentése teszi érthetővé az „ordít, mint a fába szorult féreg” szólás kialakulását, hiszen fába szorult közönséges férget még senki sem hallott ordítani. A ’farkas’ jelentésű féregről, a csapdába esett farkasról azonban már el lehet képzelni. A szólásban szereplő fa ugyanis nem jelenthet mást, mint valami farkasfogó készséget, tőrt, csapdát.

Kriza János a Székelyföldön a farkas husztaj vagy hujsztaj, illetve ódalbahó társnevét (Kriza:Vadr.) jegyezte föl; ódal-bahó (Brassó m. Nyr. 9). A farkasnak volt régen 1838: csúnya-féreg, kórászó-féreg (Tsz.) neve is. Utóbbi a ’keres, kutat’ jelentésű kórászik szóból való. A farkas ang., ném., holl., fríz wolf nevének előzménye az ófn., kfn. wolf, amely a gót wulfs, ónord ulfs nevekre vezethető vissza. Ezek a germ. *wolfa, *wulfa szóból valók, mely végső soron az indogermán *uel ’magához ragadni’ (DWb.) kifejezéssel áll ősi rokonságban.

♦ A farkas vagy szürke farkas a ragadozók családjába tartozó kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris). Holarktikus faj, az ember után a legnagyobb területen elterjedt emlős. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek ragadozója, de élnek képviselői Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is, a félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni. A túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn. Magyarországon az I. világháború után pusztult ki, és az 1980-as években jelent meg újra. Szlovákia, Románia és Szerbia, Horvátország felől is elkezdett visszatelepülni. 1991-ben a Balaton-felvidéken lőttek ki egy példányt, és kitömött bundáját az Afrika Múzeumban állították ki Balatonedericsen. A farkas agytérfogata jelentős; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként fejlődtek ki. Falkáik olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyekben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket. A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. A közönséges farkas vagy európai farkas ’Canis lupus lupus’, a farkas ’Canis lupus’ eurázsiai alfaja. A közepes termetű, sötét szőrű alfaj egykor Európa-szerte közönséges volt, ma már csak szigetszerű populációi találhatók. Magyarországon is ez az alfaj települ vissza.

A farkas gyakori szereplője mítoszoknak, meséknek, könyveket írtak, filmeket forgattak róla. A legenda szerint Róma alapítóit, Romulust és Remust egy anyafarkas nevelte föl (akár Kipling regényének, A dzsungel könyvének főhősét, Mauglit), illetve egy másik változatban az anyafarkas szoptatta őket, amíg egy pásztor rájuk nem talált. Hasonló motívum régi magyar (moldvai) balladákban is előfordul, menekülés közben gyermekét elhagyja a szívtelen anya, akit a farkasok nevelnek föl. Számos mesének azonban gonosz szereplője a farkas, pl. Piroska és a farkas, A hét kecskegida, A kismalac és a farkasok. A farkasember-történetek egészen az őskori, alakváltó sámánokig nyúlnak vissza. A farkasüvöltés a horrorfilmek gyakori hangja, még ma is borzongást kelthet az emberben.

Lásd még: csikasz, réti farkas, toportyán.

farkaskutya J. farkashoz hasonló kutyafajta.

A ném. Wolfshund tükörfordítása. Társneve a német juhász, német juhászkutya, ez szintén tükörfordítás eredménye a németből; vö. deutscher Schäferhund ’ua.’ (WbZ.).

Lásd még: farkas, kutya, pásztorkutya.

fecske J. villás farkú, gyors röptű, rovarokkal élő madár; Hirundo.

A madárnév helynévként 1333/1468-tól adatolható: Feskekorongya (OklSz.).Köznévként pedig a nyelvtörténeti adatok szerint 1372 u./1448 k.: feſkeknek (JókK.) bukkan fel. 1377-ben Fychke szn. (OklSz.), 1395 k.: fechke (BesztSzj.), 1570 k.: fechke (ArsMed.), majd 1651-ben föchke (TESz.), 1864-ben fecske (CzF.). A népnyelvben MTsz.: fêske, fëske, föcsöke | ÚMTsz.: fekke, ficsike | Nyatl.: föcsike, fücsike.

Az egyik legedvesebb madarunk fecske neve hangutánzó eredetű. Valószínűleg önálló magyar fejlemény, a fecseg ige családjából, de lehet, hogy finnugor eredetű: zürj. piśt’śi, votj. pośki, md. peźgun, peźgata, piźgata, piźgun, fi. pääsky, pääskynen ’fecske’. Feltehető, hogy a rokonnyelvi szavak is hangutánzásból erednek.

A latin szaknyelvi Hirundo genusnév a fecske lat. hirundo, hirundinis nevéből származik, ennek folytatója többek közt a fr. hirondelle, ol. rondine, sp. golondrina (W.). A fecske szász swulk, swolk, swalk, swölk, ang. swallow, ném. Schwalbe elnevezése indogermán gyökerű; vö. *suolui-, suolen (DWb.). A ném. Schwalbe az aln. swa(ew)e, ófn. swalwa, kfn. swalwe, swalbe, swal, swale névre vezethető vissza. A végső forrás a germ. *swalwon (uo.) madárnév.

A népnyelvi úri-fecske a Hirundo urbica (MTsz.). A R. 1840: villás-fecske ’olyan fecske, amelynek szélső farktollai a közbülsőknél hosszabbak’ (uo.). A fecske szólásaink gyakori szereplője, pl. Egy fecske tavaszt nem szerez. Nem jó verébnek fecskével pörlekedni. Nyári szállásért még nem telel veled a fecske. Elmegy a fecske, marad a túzok.

♦ A fecske rendkívül kicsi és könnyű, kecses, hasznos madár. Repülő rovarokkal, levéltetvekkel, kisebb lepkékkel táplálkozik. Az ősz közeledtével mind kevesebb rovart talál a levegőben, ezért inkább a vízpartok környékén keresgél. Amikor eső közeleg, a rovarok is földközelben maradnak, ezért jelzik az alacsonyan szálló fecskék az időjárás változását. Augusztusban, szeptemberben a fecskék csoportokba verődnek a háztetők gerincén és a villanydrótokon, készülnek a költözésre. Ismert nóta szövege:

Eresz alatt fecskefészek,

fecskemadár, búsan nézlek.

Te voltál itt a múlt nyáron,

nem hagytál el, mint a párom.

Látlak-e még fecskemadár,

lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?

S ha én akkor már nem élek,

azért nálunk rakjál fészket.

Sajnos Magyarországon egyre fogynak a fecskék, már veszélyes az állománycsökkenésük. A fecskék erősen kötődnek az állattartáshoz; ennek vészes – és más szempontból is káros – csökkenése miatt ma jóval kevesebb a táplálékuk. A szélsőségesebb időjárás szintén sok bajt okoz. Jóslatok szerint 2020-ra kipusztulhat a fecskeállomány Magyarországon. A molnárfecskék populációja 65 százalékkal, a füsti fecskéké 44 százalékkal, a partifecskéké 30 százalékkal csökkent 1999–2009 között hazánkban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Monitoring Központjának elemzése szerint. A környezetszennyezés a leginkább városiasodott molnárfecskéket sújtja. Megdöbbentő a természettől elidegenedett ember közönyös, sőt ellenséges viselkedése. Sok helyen még a fészkeket is leverik, az épületek eresze alá tüskesort szerelnek, hogy a madarak ne telepedhessenek meg újra. Gyakori a népköltészetben a nép kedves madara, pl.:

Meghattam házam népinek

Haggyon békét a fecskémnek,

Mert a fecske jámbor madár,

Ő sönkinek kárt nem csinál

Ha kimögyön a határra,

A gazdája búzájára,

Visszatér ő nemsokára,

A megszokott szállására.

Kedves fecském, maraggy velem,

Veled tőtöm nyaram, telem,

Nem egy nyarat, nem egy telet,

Hanem egész életömet.

A fecske Európában a tavasz jelképe. Mivel sokszor lakóházak eresze alá építi fészkét, a siker, a boldogság és a gyermekáldás jelképes madara is. Ha az eresz alá fészket épít, ezt annak az előjeleként értelmezték, hogy a gyermekek közül valaki hamarosan megházasodik. Költö­zőmadárként ugyancsak gyakori a folklórban:

Elbúcsúzott az utolsó fecske,

Kis szárnyával ablakom érintve.

Úgy fájlalom fecske távozását,

Úgy sajnálom szíved változását.

Lásd még: füsti fecske, molnárfecske, partifecske, sarlósfecske, szalangána.

fekete gólya J. kisebb, nagyrészt fekete tollú gólya madár; Ciconia nigra.

1786-tól adatolható az elnevezés (KissMad.). 1793-ban Grossinger közli a barna-gólyaés az erdei gólya terminust is, a fiatal gólyák barnás tollazata, illetve a fészkelőhelyek alapján. Az utóbbi a ném. Waldstorch ’ua.’ (Brehm) tükörfordítása. A madár fekete gólya nevét onnan kapta, hogy majdnem teljesen fekete, csak a hasa fehér, csőre, lába és szeme környéke vörös.

A névadási szemlélet háttere más nyelvekben is hasonlóan a színe volt; vö. lat. szaknyelvi Ciconia nigra (< lat. ciconia ’gólya’ és lat. niger, nigra, nigrum ’fekete’), ném. Schwarz­storch, ang. black stork, fr. cigogne noire, ol. cicogna nera, or. чёрный аист, sp. cigüeña negra (EL.).

♦ A fekete gólya a gólyaalakúak rendjébe, a gólyafélék családjába tartozó faj. Nyugat-Európában csak Spanyolországban és Portugáliában fordul elő, kelet felé azonban elterjedt egészen Észak-Kínáig, síkságon és hegyvidéken egyaránt. Elsősorban a vizes élőhelyek közelében elterülő erdőket kedveli. Fontos számára a háborítatlanság. Augusztusban ártereken, holtágakban gyülekezik, sokszor a gémekkel alkot egy csapatot. Közép- és Dél-Afrikában telel ki, majd április elejére érkezik vissza Európába. Magyarországon kis állománya él és költ a Hanságban, a Vendvidéken, az Őrségben és a Szigetközben, a Felső-Tisza vidékén, a folyókat kísérő erdőkben.

Lásd még: gólya.

fekete rigó J. erdőkben, parkokban élő, rovarevő, füttyös és dallamos hangú énekesmadár; Turdus merula.

A madár fekete tollazatára utaló fekete rigó név 1793-tól adatolható, Grossinger említi így először. A fekete rigó idegen nyelvi megfelelője az ugyancsak fekete tollazatára utaló ném. R. Schwarzdrossel (Vajda), ang. blackbird, fr. merle noir, or. csornüj brozb (NA.), észt musträstas (KissMad.), szerb, bosny., le., hv., blg. kos, cs. kos

erný (EL.).

Rigó madárnevünk pedig 1395 k. bukkan fel az írásbeliségben (BesztSzj.). Az utótag minden bizonnyal hangutánzó eredetű, a hangsor megfelel a rikolt, rikkant stb. igéknek. Miskolczi 1702-ben még réz orru Rigó néven említette. Népnyelvi neve ma is rézorrú rigó (sárga csőréről), illetve a gyászos rigó (fekete tollazatáról).

A lat. szaknyelvi Turdus merula binómen a rigó lat. turdus és merula nevéből alkotott. Ez utóbbi folytatója a kfn. mëri, mërie ’ua.’ (WbZ.), a fr. merle, ol. merlo, sp. mirlo (EL.). A francia madárnévből való – színbéli hasonlóság alapján – a merlot vörösbor és szőlőfajta neve.

♦ A fekete rigó Európa és Ázsia nagy részén megtalálható. Eurázsián kívül a Kanári-szigeteken és Északnyugat-Afrikában is fészkel. Síkságon, domb- és hegyvidéken egyaránt gyakori, nagyobb városokban is megtelepszik. Kiváló énekes, csak nappal énekel, de nagyváro­sokban a világítás hatására éjszaka is lehet hallani a hangját.Géczi János versében:

füttyel díszíti

a hárs szövegét kettő

feketerigó.

Bogarakat és azok lárváit, pattanókat, cserebogarakat, lószúnyogokat és gilisztákat zsák­mányolnak, de nagyon szeretik a gyümölcsöket is. Egy részük állandó, más részük a Földközi-tenger nagy szigetein és Olaszországban tölti a telet. A legismertebb rigóféle. Nálunk a városi kertekben ma már széltében megtelepedett, s ahol a növényzet sűrűbb, bogyótermő fák, cserjék bőven találhatók, ott rendszeresen áttelel. Fuvolázó énekét márciustól nyár derekáig hallatja. Alacsony fákon, épületek párkányzugaiban, folyondár között, évente kétszer-háromszor költ.

Lásd még: rigó.

feketesügér J. több kilósra is megnövő, szép fehér húsú, igen jóízű ragadozó halak; Centropristis striata és Micropterus salmoides.

A névadási szemlélet háttere e halak színe volt, az idősebb példányok sötétek. Színük a szür­készöldtől a feketésig terjed. A Centropristis striata binómenben a lat. fajnév jelzői szerepű, a lat. striatus ’csíkos’ jelentésű. Idegen nyelvi megfelelője többek közt az ang. black sea bass, fr. fanfre noir, ném. schwarzer Zackenbarsch (EL.).

Van két édesvízi feketesügérfaj is, az egyik a ’Micropterus dolomieui’, magyar nevének megfelelője a ném. Schwarzbarsch, fr. perche noire, illetve azor. чёрный окунь, ang. black-bass ’ua.’ (VNAE.). A másik az amerikai pisztrángsügér ’Micropterus salmoides’ (lásd ott).

♦ A tengeri feketesügér ’Centropristis striata’ a Serranidae család tagja. Florida északkeleti partjainál és a Mexikói-öböl keleti részének, valamint Georgia és Dél-Karolina, a Chesapeake-öböl és New York vizeiben él. A feketesügér teste orsó alakú, oldalról erősen lapított, az öregebb példányok háta valamivel magasabb. Nagy feje a teljes hossz több mint egynegyedét teszi ki.

Lásd még: pisztrángsügér, sügér, tengerisüllő.

fenyőmadár, fenyőrigó J. borókásokban élő, nálunk ősszel átvonuló fehér hasú rigó; Turdus pilaris.

Szaknyelvi elnevezését élőhelyéről és táplálékáról kapta. 1762-től olvasható a fenyőma­dár terminus (PP.), majd 1793: fenyves madár (Grossinger), 1799: fenő rigó (Fábián). Idegen nyelvi megfelelője a ném. Wacholderdrossel ’borókarigó’, Krammetsvogel ’fenyőmadár’ (Brehm).

Használták régen húrosmadár (1702: Miskolczi, 1708: MA., 1801: PPB.), húrosrigó (1702: Miskolczi) nevét is. A húr szónak a régiségben ’bél’ jelentése volt, a nevek magyarázata va­lószínűleg az, hogy a madarak húsát egészben elkészítve, a béllel együtt tálalták (mint Mis­kolczi írta, télen „fenyőmaggal teli lévén, bélit ki sem vetik, hanem egészen sütik meg”). Kedvelt pecsenye volt, ezért királymadár néven (MNy. 1949) is hívták.

♦ A fenyőrigó a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez, a rigófélék (Turdidae) családjához tartozó faj. Észak-Európa, Ázsia nagy részén fenyvesekben él, a Kárpát-medencében ritka, de rendszeres fészkelő. Háta gesztenyebarna, hasa fehér, feje hamuszürke, farka fekete, melle és oldalai rozsdasárgák, hegyes, háromszög alakú, sötétbarna foltokkal tarkázva. Rovarokat, csigákat, gilisztákat zsákmányol, de elfogyasztja a bogyókat és gyümölcsöket is. Sík- és hegyvidéki erdők, ártéri erdők fáin és bokrain készíti száraz növényi anyagokból álló fészkét. 5-6 tojásán két hétig kotlik. A fiatal madarak 12–16 nap után repülnek ki.

A fenyőmadárral kapcsolatos Pompeius egyik elhíresült mondása. A híres ínyenc, Lucius Licinius Lucullus Kr. e. 117 körül született a Liciniusok ősi plebejus nemzetségéből. Többek között e nemzetség egyik ágának szülötte volt a Spartacust legyőző Marcus Crassus is. A hazájába kényszerűségből visszatérő politikus és hadvezér Lucullus belátta, hogy az általa elképzelt Róma és a valóság között áthidalhatatlan az ellentét. Ha már nem élhetett kedve szerint kora politikai viszonyai között, kialakított egy külön világot, s mint államférfi, teljesen kiszakadt a közéletből. Ideje nagy részét gasztronómiai élvezetek rafinált kimunkálásának szentelte. Amikor a beteg Pompeiusnak orvosa fenyőmadár fogyasztását ajánlotta, és biztatta, hogy kérjen néhányat Lucullustól, Pompeius dühösen hárította el a javaslatot: „Mit? Hát Pompeius ne éljen, ha Lucullus nem ínyenckedik?”

A régi Pest-Buda étkeztetéséből az ország távoli vidékei és a környék falvainak gazdái egyaránt kivették a részüket. Idényszerűen jelentek meg a ma már igazi különlegességnek hangzó csemegével kereskedő fenyőmadár-árusok. A téli hidegben a távoli északról a Kárpát-medencébe húzódó rigórajokat a felvidéki tótok fogták be ezrével, és ahogy Létay Miklós Az utca népe Pest-Budán (1848–1914) című könyvéből kiderül, „csattogó léptekkel járták az utcákat”, portékájukat ajánlgatva.

Lásd még: rigó.

fésüsmerinó J. fésüsgyapjút szolgáltató juhfajta.

Lásd még: birka, juh, merinó.

flamingó J. hosszú nyakú és lábú, rózsaszín tollazatú gázlómadár; Phoenicopterus.

Madárnevünk első írott adata 1801-ből való: „nevezetes bennek a’ Flamingo vagy Ve­resgoja”, 1856-ban flamingó (TESz.). Nemzetközi szó a spanyol flamenco ’flamand’ nyomán, amely a flamandok saját vlaming ’flamand ember’ megnevezéséből ered. A név alapja, hogy a spanyolok a németalföldieket vöröses hajúnak s pirospozsgás arcszínűnek látták. A flamingó megfelelője az ang., dán, aln., fi., holl., gör., ném., norv., or., örm., port., sv., tör. flamingo, sp. flamenco (W.), fr. flamant, szerbфламинго(EL.).

A madár első adatolható neve a magyarban vörös szárnyú madár volt (R. 1590: SzikszF.), ez a lat. Phoenicopterus ’ua.’, tkp. ’vörös szárnyú’ fordítása. A latin nemi terminus görög elemekből jött létre, a gör. phoinikoysz ’vörös, piros’, pterón ’szárny’ összetétele. 1801-ben Földi – téves értelmezéssel – lángmadár néven írja le a ném. R. Flamant, Flaminger ’ua.’ mintájára (ugyanis ezeket a német madárneveket a ’láng’ jelentésű ném. Flamme, lat. flammea,flamma szóval hozta összefüggésbe). Arany János szintén használja a flamingó lángmadár nevét. Ugyancsak 1801-ből származik a flamingó magyarítási kísérlete, a veresgólya (lásd fent: veresgoja).

A flamingóalakúak rendjébe egyedül a flamingófélék családja tartozik, amely a Phoeni­copterus nemet és annak következő fajait foglalja magában. Élőhelyre utaló név a chilei flamingó ’Phoenicopterus chilensis’, a karibi flamingó ’Phoenicopterus ruber’ és az andoki flamingó ’Phoenicopterus andinus’ elnevezése. A binominális latin terminus fordítása a rózsás flamingó ’Phoenicopterus roseus’ terminus; vö. ném. rosenfarbiger Flamingo, ang. roseate flamingo, R. lat. szaknyelvi Phoenicopterus roseus (VNAE.). Akárcsak a kis flamingó ’Phoenicopterus minor’. Morfológiai tulajdonságra utal a rövidcsőrű flamingó ’Phoenicopterus jamesi’ név.

♦ A flamingófélék (Phoenicopteridae) a madarak osztályának flamingóalakúak (Phoenicopteri­formes) rendjébe tartozó családja. 1 nem és 6 faj tartozik a családba. Egyes újabb rendszerezések a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe sorolják. A rózsás flamingó ’Phoenicopterus roseus’ Dél-Európában, Délnyugat-Ázsia és Dél-Ázsia tengerparti vidékein, valamint Afrika nagy részén honos. A tengerek, sós vizű tavak és folyótorkolatok a kedvenc tartózkodási helyei. A Kárpát-medencében ritka, alkalmi kóborló. Teste és lába karcsú és hosszú. Csőre rózsaszín, a hegye mélyfekete. Tollazatának színe fehér és halvány rózsaszín, a szárnya felső része sötét rózsaszín, alsó része pedig fekete. Géczi János versében:

fosztogatják a flamingók rózsaszín tollát

kinek nem elég piros

kinek nem elég fehér

kinek nem elég rózsaujjú hajnal

kinek nem elég ex symposion…

Ha nem megfelelően etetik, rabságban a flamingók elvesztik rózsaszín színűket, és kifehérednek. A garnélarákokkal etetett madarak azonban visszanyerik természetes színüket. Egyetlen fiókát nevel, a begyében termelődő „tejjel” eteti. Hosszú lábaival a sekély vízben gázolva, horgas csőrével szántja az iszapot, nyelvével kiszorítja a vizet és a finom iszapot, a csőrében lévő szűrőkkel kiszűri az apró rovarokat, férgeket és moszatokat. Nagy zajjal, a vízen taposva szerzi meg a repüléshez szükséges sebességet, kinyújtott nyakkal repül. Egy lábon, fejét a testéhez szorítva alszik.

fogas, fogassüllő J. 1,5 kilogrammnál súlyosabb fogassüllő, illetve hosszúkás testű, ízletes, szálkátlan húsú nagyobb sügérféle ragadozó hal; Lucioperca lucioperca.

Az ÉrtSz. latin értelmezése ma már elavult név. A fogassüllő latin szaknyelvi nevét nem régen cserélték le Stizostedion lucioperca-ról Sander lucioperca-ra (A Lucioperca lucioperca még előbb volt érvényes.) A lat. Stizostedion nemzetségnév a görögből magyarázható, a tüskés uszonyokra, érdes pikkelyekre és a hegyes fogakra utal. A lat. Lucioperca genusnév pedig összetétel, két halfajta, a csuka és a sügér latin nevét is tartalmazó kompozítum. A csuka lat. lucius nevének első említése a IV. században élt római költő, Decimus Magnus Ausonius írásaiból maradt ránk. Az ógör. lykosz ’csuka, ill. farkas’ állatnévre vezethető vissza. Az összetétel utótagja, a Perca nemzetségnév a latin perca ’sügér’ halnévből való, az ógörög pérkē’ua’ folytatója. Ennek a névadásnak a szemléleti háttere a süllő hasonlósága a csukához, illetve a sügérhez. Megnyúlt testükkel és fejükkel, tüskés uszonyaikkal egyeznek. A süllő természetesen nem a csuka és a sügér hibridje! Egészen az 1700-as évekig tartotta magát az a rendszertani tévhit, hogy a süllő valami hibrid fajta, a csuka és a sügér keveréke lehet. Ezért adta neki a svájci Conrad Gessner nagy zoológiai művében (Historiae animalium. IV. Zürich, 1558)a Lucio-perca nevet, amelynek ’csukasügér’ a jelentése. A szerző szerint „Ennek a különleges német halnak a feje egy csukáé, testének többi része pedig egy sügér”. Ez a latin lucioperca név volt a mintája az ang. pike-perch, illetve perch-pike (az ang. pike ’hegyes’, egyébként a zoológiában ’csuka’, a perch pedig ’sügér’ jelentésű), ném. Hechtbarsch (csukasügér),fr. perche-brochet (tkp. sügércsuka, azaz fordított szórenddel), ol., sp. lucioperca (FB.) társnevének. Szemléleti háttere a test alaki hasonlósága, gyökere régről adatolható: 1729-ben írja Gottfried Jacob Wagner Edlen Fischerey című művében a süllőről, hogy „aus einen Hecht und aus einen Parsch gleichsam zusammengesetzt, denn der Kopf ist schmal, nach Art der Hechte, der übrige Leib aber gleichnet einem Parsch” (azaz egy csukából és egy sügérből egyenlően összeállított, mert a fej keskeny, mint a csukáé, míg egyéb teste sügérhez hasonló). Bél Mátyás szerint is a csukához hasonló: „A mélyben vadászik, felszínre csak akkor jön, ha rabol. Húsa kissé szívós, akár a csukáé, miért is ’lucioperca’-nak, sügércsukának nevezik. Német nevük Schiel…” (HungKözl. 21: 1–2. sz.).

A fogast aXVIII. századtól a helyismereti irodalom már „balatoni specialitásként” méltatja, sok szerző azt is hozzáteszi, hogy más vizeinkben nem is fordul elő. Elterjedt ugyanis az a feltevés, hogy a Balaton kis süllője csak így nevezett, míg, ha nagyobbra nőtt, fogas lesz a neve. Az írott forrásokban már Bél Mátyásnál jelentkezik a névadásban, névhasználatban a különbségtétel a fogas és a süllő között a Balatonnál. A polihisztor szerint „Luciopercas, Hungaris Fogas et Süllyő”.Grossinger 1794-ben igen dicséri a Balaton halai között (Universa historia physica regni Hungariae. Pars. III. Ichtyologia): Dentex fogas &amp; süllö. 1812. december 16-án az alsóörsiek a vízjoggal rendelkező veszprémi káptalannal halászati szerződést kötöttek. Ennek 2. pontja szerint „a Tekéntetes Földesuraságnak az halnak csak az becsesebb nemei, úgymint süllő, fogas … tetszenek és kívántatnak a magok természetekben beszolgáltatni…” Oláh János tájékoztat arról Balaton mellyéki tudósítások barátságos Levelekben című írásában (TudGyűjt. 1834), hogy „Kenesén igen jó halászatok esnek. Az ő Balatonjokban, vagy mint magok nevezik, az ő vizekben vagyon fogas, fogassüllő, közönséges süllő.” J. S. Kohl 1842-ben megjelent útleírásában azt közli a „berühmte Fogasch”-ról, hogy a „süllőnek egy faja, és csakis ebben a tóban fordul elő” (Hundert Tage auf Reisen in den österreichischen Staaten). Továbbra is megvolt a kettősség a névhasználatban, Horváth Bálint (A füredi-savanyúvíz ’s Balaton környéke. Magyar-Óvárott, 1848.) azt veti fel, hogy „ha süllő és fogas egyfajta hal, honnét van az, hogy süllőt a Tisza és Dunában s más vizekben is fognak, de fogast soha?” A Czuczor–Fogarasi-szótár 1864-ben a fogasról az alábbi magyarázatot adja: „A Balatonban tenyésző, a süllőhöz hasonló s finom ízű hal; neveztetik éles fogairól”. Jókai Mór Az aranyember (Bp., 1872) című regényében ír le egy balatoni jégi halászatot, rövid részletéből megismerhetjük a korabeli halkereskedelem egyik formáját. Ő is különválasztja a fogast és a süllőt: „Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen, vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, amit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják.” Bátorfi Lajos leírása szerint (Adatok Zalamegye történetéhez I. Nagykanizsa, 1876) „A fogas, e különös neme a halnak, találtatik a Balatonban, melyet semmi más tóban, vagy folyóban nálunk eddig nem láttak, fogasnak azért neveztetik, mert midőn a száját beteszi, kiáll négy agyara.” Témánkkal kapcsolatosan hozzáfűzi még, hogy „Némelyek szerint a fogas nem egyéb, mint süllő, mely a Tisza- és Dunában s más folyóban számosan találtatik, ti. még kicsiny, vagy fiatal a süllő, fogasnak neveztetik, ha jobban megnőtt, süllőnek hívják. De ezek véleményében nem lehet osztozni, mert a Balatonban egyforma nagyságú süllő és fogas találtatik, más vizekben gyakorta különféle nagyságú süllőt, fogast pedig soha nem fognak. A süllő és fogas egy nemhez, a sügér nemhez (perca) tartozik.” Szintén 1876-ban írta Kriesch János (Kriesch 58), hogy „sokan még azon a balvéleményen vannak, hogy süllő és fogas két különböző hal, a mi nem igaz, mert a fiatal kisebb halat süllőnek, a nagyobbat, a kinőttet pedig fogasnak nevezzük.” Jalsovics Aladár bencés rendi tanár szerint (A balatonfüredi gyógyhely és ki­rándulási helyei. Bp., 1878) „A fogas és a süllő ugyanazon halfajhoz tartoznak. Ha a süllő 3-4 fontig megnől, akkor fogasnak nevezik.”

Az egykori sajtóban ugyancsak külön kezelték a fogast és a süllőt; vö. Zalai Közlöny(Nagy-Kanizsa), 1887. 50. szám: A balatoni fogas versenytársa című cikkben olvashatjuk, hogy „A tilalom folytán … kezd a nemes hal is, mint a fogas és a süllő szaporodni.” Tapolcza és Vidéke, 1891. 41. sz.: „apró halat, sőt süllőt is szép mennyiségben fognak, de a fogas ma is csak ritkaság.” 1891. 49.: „A balatonpartvidéken pár helyett jobb szerencsével halásztak a napokban, amennyiben a hálókban süllő is volt meglehetős mennyiségben, sőt ami csuda, fogas is! A Balaton e ritkaságát elfütyölte a gőzös Bpest és Bécs felé.” 1892. 5.: „A szerencse máig nem igen nagy, süllő még csak volna, s más apróbb hal, hanem fogas most is csak ritka…” 1921-ben Lóczy Lajos (A Balaton földrajzi és társadalmi állapotának leírása. Bp.) megjegyzése szerint a Balaton körüli lakosság tudja, hogy „a fogas csak a süllőnek öregje.” Sziklay János véleménye ugyanez (Balatonunk egészségügyi, gazdasági és turisztikai értéke. Bp., 1928.): „a közbeszédben megkülönböztetjük a süllőt és a fogast; holott a kettő egy.” 1939-ben Unger Emil megállapítja (Die Zucht des Zanders), hogy „minden gyakorlottabb ember a halpiacokon meg tudja különböztetni a Lucioperca sandra var, Fogas balatonicát a más származású Süllőktől.”

Tehát akkor mi is a fogas, azaz a süllő mitől és mikor fogas? A fogas a Balaton süllője. Rendszertani helyét Herman Ottó így jelölte meg: „A sügérfélék családjába tartozó csontos hal, neme – species – süllő, faja: Fogas Süllő.” Herman e rendszertani besorolással, a hal elnevezésével elfogadta és tudományos rangra emelte a balatoni süllő tájnevét. Tehát a balatoni fogas valójában süllő, de a másfél kilón felüli példányokat fogasnak nevezik. A fogas a balatonmelléki népnyelvi halnévből vált köznyelvi elnevezéssé. A fogas a sügér alakúak rendjébe (Perciformes) tartozik. A tudományos latin Perciformes elnevezés a görög perke ’sügér’ és az ’alak’ jelentésű latin forma szavakból képzett.

A fogas halnév viszonylag korai előfordulású a magyar írásbeliségben, már a XVI. század derekától adatolható, Désházy Boldizsár devecseri alkapitány Nádasdy Tamás nádorhoz, mint főkapitányhoz írt, 1551. december 28-án kelt levelében említi a Sárvárra küldött vadakat és halakat: „kegÿelmes uram hatta vala hogÿ … jó vadakat kÿldenek es fogassokat … Nagnak kildetem … keet fogasth.” Mezőlaky Ferenc apát, Nádasdy familiárisa pedig latin levelében 1561. február 10-én Zalavárról sajnálattal közli, hogy nem sikerült Salmo et Dentatus halakat küldeni (az utóbbi halnév nyilván a fogas latin fordítása). A későbbi szótörténet ezután 1719: fogas (MNy. 39), 1730 k.: ua. (Bél Mátyás: Notitia Comitatus Simeghiensis), 1799: ua. (Mitterpacher 1799). 1807-ben Márton József szótárazta (Magyar–német lexicon, vagyis szókönyv. Bécs) a nevet: „Fogas, egy Balaton-béli hal”. 1809–1812: ua. (MOL. Kiadványai 3.: Hatóság- és hivataltörténet 5. 1980; keszthelyi udvari gazdasági költségek), 1833: fogas hal (Dankovszky), 1838: ua. (Tsz.), 1840: ua. (Szilády), 1863: ua. (Heckel), 1882: fogas süllő (Chyzer), 1884: fogas (Nyr. 13), 1887: ua.(HalK.).

Az ótörök eredetű süllő szó jelentése ’fogas, foggal ellátott’. Erre a jellegzetességre utal a fogas halnév is, ráértéssel a fogas halból, fogas süllőből keletkezett. Magyar fejlemény tehát, jelentéstapadással jött létre. Főnevesült jelző. A név keletkezése hasonló volt a sertés, szarvas, farkas állatnevek létrejöttéhez. A fogas esetében a névadási szemlélet háttere az alsó állkapcsán a fogak között elhelyezkedő két kiemelkedő, feltűnő, úgynevezett ebfog. A szlovákban és a csehben azonos szemléletű a fogas zubá

neve, amely tulajdonképpen ’nagy fogú (hal)’, illetve a német Zahnfisch. Más nyelvek is átvették ennek a rendkívül ízletes halnak a magyar nevét; vö. ném. Fogosch, szbhv. fogaš,fogoš, cs. fogoš és fr. fogache ’ua.’. Régi átvétel az osztrákban, hiszen már 1829-ben említi Csaplovics János (Gemälde von Ungarn): „köstliche Fogas, welchen man in Wien Fogosch nennt”. 1917-ben írta F. O. Waldman (Fischerei Zeitung 44), hogy „a világháború előtt Párizsban igen keresett volt a süllő, hol ’Fogach’-nak hívták”. 1920-ban a neves ichtiológus, azaz halkutató, Kurt Smolian a halfajokat ismertető művében (Merkbuch der Binnenfischerei) így szerepel: a) Zander; b) a német népnyelvi nevekkel Fogas, Fogasch, Fogosch nur im Plattensee in Ungarn. A bécsi konyha jövevényszavai között a magyar Palatschinken, Gulasch, Langos, Tarhonya, Letscho, Debreziner, Halasle és Dobostorte mellett ma is megvan a Fogosch halnév.

A fogasnak több tájnyelvi neve is használatos a magyarban. 1904-ben írta Vutskits György (Term. augusztus 1.): „A népies elnevezések ismerete a szakembernek is nagyon megkönnyebbíti feladatát. Aki ugyanis a Balaton Keszthely melletti részének halfajait össze akarja gyűjteni, a tudományosan megállapított magyar és latin elnevezésekkel néha nem boldogul … Ha középnagyságú, 1–2 kilogramm súlyú fogas süllőre van szükségünk, ’harcsa süllőt’ kérjünk.” A harcsasüllő ’közepes nagyságú fogassüllő; fiatalja süllő, a nagy fogas’ kontaminációs típusú elnevezés, népetimológiás magyarázó összetétel, két halfaj nevét is tartalmazó kompozítum. Olvasható a balatoni fogas elnevezés is a szakirodalomban, hiszen a süllő balatoni lokálvariációja ez a hal. Fehérhúsú, fehérhasú csuka néven világos húsa miatt hívják.Tiszafüreden hóttsüllő társneve is használatos, a név magyarázatát Harka Ákos adja meg: „Hóttsüllő (holt), halványabb színe miatt a fiatal példányra mondják a halászok” (Harka). A balatoni halászok a rövidebb és szélesebb ikrásokat a fogassüllő külön fajtájának tartották, és cöpeksüllő néven hívták. Csíkos süllő szigetközi neve sötét-világos váltakozású hátszínére utal. Szintén a Szigetközből adatolt, színre utaló név a kéksüllő és a ződsüllő; a hal környezetéhez alkalmazkodó színe a névadás szemléleti háttere. A fehérköves elnevezést egy hibrid süllő (fogassüllő ikrás × kősüllő tejes) kapta a kutatóktól (Acta Zoologica Academiae Scien­tiarum Hungaricae 55, 2009). Az Ormánysági Szótár (Bp., 1952) fogas ’halnév’ adata arról tanúskodik, hogy a balatoni tájszó más nyelvjárásokban szintén használatossá vált.

A német Sandbarsch minden bizonnyal népetimológia eredménye (< a ’homok’ jelentésű Sand és a Barsch ’sügér’ összetétele), az élőhelyre utal. A németben megvolt a hal Zahnfisch neve is (Korabinszky M.: Almanach von Ungarn auf das Jahr 1778. Preßburg, illetve K. G. Windisch: Geographie des Königreichs Ungarn. Uo., 1780),mely nyilván a magyar fogashal elnevezés tükörfordítása. 1782-ben: „Zahnfisch, ungrisch: Fogas” (Ungrisches Magazin, Pozsony), 1809-ben „Zahnfisch, magyarul fogas” (Rumy K.: Geogr.–stat. Wörterbuch. Wien). Ugyancsak erre utalnak ném. R. és N. Zahnt, Nachmaul, csuv. šêla, bask. hïla, karakalpak sïla, cser. šêla-kol és szlk. zubá

társnevei.

♦ A fogas a Balaton legjellegzetesebb és legértékesebb halaként vált ismertté. Ezüstös színe és igen jóízű, lemezesen foszló húsa más vizek süllőjétől előnyösen különbözteti meg. Elterjedési területe – a sikeres honosítások révén – ma már az Aral-tó vízrendszerétől az Atlanti-óceánig ér, de más kontinenseken is előfordul. Unger bebizonyította, hogy a fogas jellemző tulajdonságai genetikusan nem kötöttek, és a Balaton speciális környezeti viszonyai között lépnek fel. A fogassüllő állománya egész előfordulási területén viszonylag egységes, alfajokat nem különböztetnek meg. Az elmúlt századokban divatos volt elsősorban a fogast aszalni, szárítani, füstölni (erről van már adat 1778-ból), a füstölt fogas azonban inkább csak nagyurak asztalára került. A paraszti-köznépi konyhára ritkán jutott, és ma is drága falat a fogas. Általában roston sülve, rántva vagy sörtésztában kirántva tálalják, mint ünnepi ételt. Újabban sajnos – hasonló húsa és olcsósága miatt – nálunk is a kelet-ázsiai, mélyhűtött pangáziuszt kínálják süllő helyett. A Pangasius a hal tudományos neve, a németben Pangasius-Wels és Haiwels neve terjedt el, azaz ’Pangazius-harcsa’, illetve ’cápaharcsa’. (Ez utóbbi név nem arra vonatkozik, hogy a két faj hibridje volna, hanem a hal hegyes hátuszonyára utal.) Nagyon tanulságos és ma is – amikor a vendéglőkben gyakorta csapnak be bennünket balatoni fogas helyett más vizek halaival – erősen elgondolkodtató Lukács Károly egykori, háború előtti cikke, amelyben a következőt írta: „Mivel az utóbbi évek tapasztalatai szerint a Balaton fogasa helyett és ennek neve alatt a kereskedelmi versenyben sokszor silányabb minőségű, tógazdasági eredetű, sőt még fagyasztott orosz süllőt is adtak át a fogyasztásnak, a halászati társaság megkezdte a fogasnak márkázását és ennek a védjegynek a Bern-i nemzetközi iroda által való bejegyeztetését. A fogas védjegy kör alakú alumíniumplomba, amely minden egyes, tehát az egyadagos balatoni fogasnak is, kopoltyúfedelére van ráerősítve és Balaton-Fogas dombornyomású felirattal van ellátva.”

Lásd még: kősüllő, süllő.

fogoly J. a fácánnal rokon, csapatosan élő, galamb nagyságú, szürkés, barnás tollazatú madár; Perdix perdix.

A madárnév szótörténeti adatai 1395-től mutathatók ki: „perdix: fogol(BesztSzj.). 1530 k. fogoly, 1544-ben foglot (OklSz.), 1570 k.: fogol,fogolÿ (ArsMed.). A népnyelvben SzamSz.: fogōi | ÚMTsz.: foglu, fogony | KissMad.: fogol, foglyó, illetve értelmesító utótaggal megtoldott változata a fogolymadár, fogó-madár, fogor-madár, fogu-madár, fogol-madár (uo.).

A fogoly származékszó, fog- töve,alapszava uráli eredetű; vö. osztj. ponk, md. povo, pov, povńε, fi. pyy, észt püü, szam. pēge (TESz.). A szó eleji p > f hangfejlődés szabályos (lásd fal, fazék, fél, fog stb.). A szóvégi -ly denominális névszóképző, igen gyakori. Ezek a rokonnyelvi szavak az északabbra honos császármadarat jelentik, a délre költözött magyarság utóbb ruházta a fogoly nevet az ottani, hasonló küllemű madárra.

Az 1841-ben, Vajdánál előforduló szürkefogoly a lat. szaknyelvi Perdix grise ’ua.’ fordítása. A Göcsejből és Kőszegről adatolt N. gurgulamadár társneve (ÚMTsz.) a N. gurgul ’gurul’ (MTsz.) ige régies melléknévi igeneve. Tehát ’guruló madár’, mert a növényzetben futás közben nem látszik ki a lábuk. Népi neve még a füri csibe, Baranyában vad-csibe a fogoly (MTsz.).

Latin nevében tautonímia fordul elő, a fogoly lat. perdix (< gör.πέρδικα) nevéből való a szaknyelvi binómen. Folytatója többek közt afr. perdrix, ol. pernice, port., sp. perdiz (W.). A Perdix perdix ang. hungarian partridge (EL.) jelzője a nálunk olyan gyakori madár elterjedtségére utal.

♦ A fogoly a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Pha­sia­nidae) családjába tartozó faj. Európa mérsékelt övi részében, a természetes sztyeppkörnyezetben őshonos. A mezők madara, a megművelt, de változatos vidékeken érzi jól magát, azonban megkívánja közelében a sűrű bokrosokat, kisebb erdőrészeket, de legalábbis gazos bozótokat, ahol búvóhelyet találhat. A szálerdőt kerüli, csak az erdőszéleket keresi föl, s éppen úgy idegenkedik a nedves, mocsaras helyektől, kivéve, ha ezek között kis erdőcskék vagy jól kiemelkedő szigetek vannak. Tápláléka magvakból, kis részben rovarokból áll; különösen a fiatal egyedek fogyasztanak sok rovart, ami fontos fehérjeforrás a számukra. Csőrét csekély viaszhártya borítja, zömök testű, rövid a szárnya és a farka, sarkantyúja nincs. Monogám madár, egy életre választ párt. Egy-egy család 20–25 tagból is áll, vezetője a hím.

Három palearktikus faja közül hazánkban a közönséges fogoly ’Pedrix cinera’ él. Magyarországon mindenütt közönséges, különösen síkságon, vetések között szeret tartózkodni. Állandó madár. Félénk, gyorsan fut, fölriasztva nagy zörejjel emelkedik a levegőbe. Eledelét, mely magvakból, férgekből és pondrókból áll, kapargálva keresi. Földön fészkel. Nem jó röpülő, igazi földi madár, kivételes eset, hogy épületekre, fákra szálljon. Ízletes húsa miatt nagyban vadásszák. Nyáron magas növényzet közé veszi be magát, s csak miután a mezőt letarolták, húzódik bozótosokba, gazos tarlókra, friss szántásokra, barázdákba; télen pedig a hómentes helyekre, pajták, kazlak, árkok közelébe, a naposabb oldalakra, ahol a zord időjárás ellen oltalmat lel, és egyúttal a legtöbb táplálékot találja.

fóka J. nagy, megnyúlt testű, úszólábú ragadozó tengeri emlősállat; Pinnipedia.

A fóka állatnév 1702-től adatolható: „Tengeri borjú vagy foca” (Miskolczi). 1751-ben foka, 1755-ben fóka (TESz.). Számos nyelvben elterjedt szó a lat. phoca nyomán, amely a gör. phóké ’ua.’ átvétele; vö. ol., port., sp. foca, fr. phoque, gör. φώκιαstb.(W.).

A fóka régies neve a tengerikutya (Szóm.). A fülesfókák terminus arra utal, hogy – a valódi fókákkal ellentétben – van fülkagylójuk.

A lat. szaknyelvi Pinnipedia genusnevet a lat. pinna ’uszony’, és a pes ’láb’ szavakból alkották, jelentése tehát ’uszonylábú’. Ez a terminus jól illik a fókákra, hiszen mellső végtagjaik úszólábakká alakultak, a hátsók pedig elcsökevényesedtek.

♦ A ma élő úszólábúak között három család különböztethető meg: a fókafélék (valódi fókák, Phocidae), a fülesfókafélék (Otariidae) és a rozmárfélék (Odobenidae) családja. Az úszólábúak szeme a víz alatti látáshoz alkalmazkodott, ezért a szárazon csak a közeli tárgyakat látják élesen. A fóka a valódi fókafélék (Phocidae) és a fülesfókafélék (Otariidae) családjába tartozó tengeri ragadozó emlősállatok összefoglaló neve. A fóka életmódja egyaránt vízhez és szárazföldhöz kötött. Teste orsó alakú, áramvonalas. Orrlyukai teljesen elzárhatók. Halakkal, rákokkal táplálkozik. Bőre alatt összefüggő zsírréteg van, ennek fő feladata az, hogy a hideg tengerben élő állatot megvédje a kihűléstől. A zsírréteg nem egyenletesen burkolja be az állat testét, legvastagabb a hátán és a farán, míg legvékonyabb a mellső uszonyokon. Ezért a fókák, hogy ne fázzanak, gyakran a víz fölé emelik uszonyaikat. A valódi fókáknak nincs fülkagylójuk. A hímek heréi a hasüregen belül vannak. Ezek a jellegek a közegellenállást csökkentve a gyors úszást segítik. Mellső uszonyaik kicsik, a hátsó uszonyokat nem tudják maguk alá hajlítani, így a szárazföldön nagyon ügyetlenül mozognak.

Nem töltik egész életüket a vízben. Kölykeiket vagy a szárazföldön, vagy a tenger jegén hozzák világra, ezért az év egy szakaszában jól behatárolt földrajzi területen tartózkodnak. Egy nősténynek egyszerre csak egy kölyke születik. Bizonyos fajoknál a nőstények minden évben utódot hoznak a világra, más fajoknál viszont csak kétévenként. A valódi fókák legtöbb faja a jégen hozza világra utódait, ezért ezek a sarkvidékekhez kötődnek. A jégen ellő fókák kicsinyei általában fehérek. Ez a rejtőzést is szolgálja. Az Északi-sarkvidéken él a gyűrűs fóka, a pettyes fóka, a szalagos fóka, a kúpos fóka, a hólyagos fóka, a szakállas fóka és agrönlandi fóka. A Déli-sarkvidék lakói a leopárdfóka, a rákevő fóka, a Weddell-fóka és a Ross-fóka. A szárazföldön szaporodó barátfókák és elefántfókák, valamint a fülesfókák viszont fekete vagy sötétbarna prémmel születnek. Vedleni is szoktak. A hólyagos fókák és a borjúfókák első vedlésére még az anyaméhben kerül sor, más fókák néhány hetes vagy hónapos korban vedlik le születéskori szőrzetüket. A későbbiekben évente ismétlődik a vedlés. A barátfókák és az elefántfókák nagy cafatokban vedlik le feleslegessé vált bőrréte­güket. A borjúfóka nem ragaszkodik a jéghez, ennek ellenére az északi félteke hűvösebb tengereiben él. A valódi fókák közül csak a barátfókák kedvelik a meleg éghajlatot. Egyik fajuk a Földközi-tenger térségében, a másik a Hawaii-szigeteknél él. Harmadik fajuk a Karib-tengerben fordult elő, amíg ki nem irtották. Nemcsak a tengerben, hanem egyes nagyobb tavakban is élnek fókák. A fülesfókák a szárazföldön szaporodnak. A valódi fókáknál kevésbé alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Uszonyaik nagyok és erősek, hátsó uszonyaikat maguk alá tudják hajlítani, így a szárazföldön más állatokhoz hasonlóan négy lábon járhatnak.

Lásd még: elefántfóka, oroszlánfóka.

fosógém J. 1. vörös gém. 2. szürke gém.

Ez a kifejezés Grossingernél bukkan fel (1793: fosó-gém), ma a nyelvjárásokban ÚMTsz.: fosógém, fosóugém, fosgém, fözsgém | SzegSz.: gémfosó | Herman 1914: fostosgém | Nyr. 15: gém-fos ’fosó-gém’. A név magyarázatául Chernel leírása szolgál: „még a fákban is tehet némi kárt, mert ocsmány szennyességével elöli azokat.” Idegen nyelvi megfelelője a ném. N. scheissrekel, scheissregel ’szarosgém’ (KissMad.).

Darugém nevének alapja a daruhoz való hasonlósága. Nagysága miatt nevezik öreg gémnek is (uo.). A SzegSz. említi tápai elöljáró nevét is, a tréfás elnevezés onnan származik, hogy „valamikor a jó tápaiak borgőzös állapotban a saját magisztrátusukat vélték bennük felismerni”.

Lásd még: gém.

foxi J. rövid szőrű, kis termetű kutyafajta.

1918-tól adatolható, első írásos febukkanásában fokszi (TESz.) alakban fordul elő. Később foxli, foxi (uo.). Eredeti neve az ang. fox terrier, wirehaired. Az angol foxterrier terminus a fox ’róka’ és a terrier ’üregi, üregásó’ elemekből áll, itt tehát olyan kutyát jelent, amely a rókát kiássa föld alatti vackából. A terrier a ’földi’ jelentésű azonos francia szó átvétele, amely a terre, végső soron a lat. terra ’föld’ származéka. A foxi az ausztriai német Foxl ’ua.’ magyarosodott formája.

♦ Mint a legtöbb terrier, a foxterrier is Angliából származik. Eleinte kizárólag vadászati célt szolgált. Azért tértek át a sötét színről a fehér alapszínű foxterrier tenyésztésére, hogy a vadászaton a kutya erősen elüssön a dúvad színétől. Az 1840-es években már a tényleges foxterrierekről írnak. Szépségkiállításokon legelőször 1862-ben Birminghamben jelent meg a fajta sima szőrű változata. A drótszőrű csak 10 évvel később mutatkozott be. 1876-ban megalakult az angol Foxterrier Klub, ennek egyik fő feladata a fajtastandard megállapítása volt. Kedves megjelenésű, kis termetű, arányos felépítésű kutya. Színe fehér alapon fekete vagy barna foltos, olykor tiszta fehér. Ma is híres kotorékeb, szenvedélyes patkány- és egérvadász.

Lásd még: kutya.

földikutya J. a föld alatt élő, vak, lapos fejű rágcsáló; Spalax.

Élőhelyére és testfelépítésére utaló állattani szakszó. A földikutyaformák holl. blindmuizen neve az állat vakságára utal (EL.). A Spalax microphthalmus guldenstaedtfajném. Ostblind­maus (uo.) nevének szintén az állat vaksága az alapja.

A lat. szaknyelvi Spalax nemi név a ’vakond’ jelentésű gör. szpalax, szpalakosz névből való, a földikutyának a vakondéhoz hasonló föld alatti élőhelyére utal. A nyugati földikutya ’Nannospalax leucodon’ lat. genusnevében a nanno előtagnak a gör. nannosz, nanosz ’törpe’ szó az alapja, e faj kisebb testmérete a névadás szemléleti háttere.

♦ A földikutyafélék (Spalacinae) az emlősök (Mammalia) osztályába, a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozó család. 30 faj tartozik a családba. Ritka hazai fajuk feltöretlen legelőkön a nyugati földikutya. Nincs a hazai rágcsálóknak még egy csoportja, amely ennyire rejtélyes és félreismert volna. Az átlagember szinte semmit sem tud erről a kis jószágról. Pedig a hazai füves élőhelyek jellegzetes faja, a Kárpát-medencei, füves élőhelyekhez kötődő emlősközösség tagja. Mintegy 20 centiméter hosszú, 140–250 gramm tömegű állat. Teste hosszúkás, hengeres, a hátsó végén lekerekített. Bundája lágy és tömött. Uralkodó színe a hamu- vagy palaszürke, mely a test bizonyos részein vörhenyes árnyalatú lehet. Első ránézésre szembetűnik, hogy szemei és fülei hiányoznak. A fülek a fej két oldalán elzárható fülnyílásként lelhetőek fel, de a szemeit bőr és szőr takarja. Az állat teljesen vak. Mivel egész életét a föld alatt tölti, a szemeinek nem is venné sok hasznát. Lent a sötétben kitűnő szaglása, kiváló hallása és a föld mágneses terének érzékelése révén tájékozódik. Igen nagy, kiálló metszőfogai vannak. A földikutya a vakondnál sokkal jobban alkalmazkodott a föld alatti élethez. Az előbbivel ellentétben szinte soha nem jön a felszínre. A föld alatt hatalmas járatrendszert alakít ki magának, kamrák sokaságával. Jelenlétét a felszínen csak a túrásai miatt lehet érzékelni. Ezek valamivel nagyobbak a vakondtúrásnál, tetejükön földhurkák vannak, és ritkásabban találhatóak, mint a vakond kupacai. A földikutyák valamikor Magyarország egész területén éltek, azonban a legelőterületek eltűnése, a mind nagyobb területek szántóvá alakítása beszűkítette életterüket. A mélyszántás elterjedése igen nehéz helyzetbe hozta őket.

fülemüle J. szürke vagy barna tollazatú, szép hangú kis énekesmadár; Luscinia.

Ez a madárnevünk 1395 k. bukkan fel először: „dulcíſſona: filemÿle(BesztSzj.), majd a szótörténet szerint fölemile, phwlemyle, filomele, filemwle, fÿlomela, fűlemüle, fil’mile, fülmile, fülemöle, fülmüje (KissMad.); a népnyelvben filemile, filumile, fülemina, fülyemülye (ÚMTsz.).

Latin eredetű fülemüle szavunkat labializáció, hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás igénye együtt hozta létre. Az első két szótagra hathatott a madár szép hangja miatt beleértett fül szó is. A fülemüle név a görög Philoméla, egy ókori mitológiai személy nevéből származik, Pandion athéni király lánya nevéből köznevesült. Ennek az a magyarázata, hogy a monda szerint az üldözője elől menekülő királylányt az istenek fülemülévé változtatták. A lat. philomela szó görög előzménye a gör. philosz ’barát’ és a mélé ’ének’ szavak összetételéből áll, tehát ’az ének kedvelője’. Meglehet, hogy nem az ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a madárnév vált személynévvé a mondában. A latin szó több európai nyelvbe is bekerült; vö. ang. philomel, sp. filomela, fr. philomèle, ol. filomela ’ua.’ (TESz.).

A madár társneve a bülbül és a csalogat szóból való csalogány. A fülemüle meg-megszakadó hangon énekel, a csattan, csattog igéből alakult a régi csattogány neve. 1841-ben Vajda dalabáj zenér néven írja le. Ez az elnevezés a dala bájos szó összerántásával és a zene -ér képzős származékából alkotott. A „fülemüle álmú ember” szólást Grossinger idézi (1793), arra vonatkozik, hogy a fülemüle éjjel is szól. Arany János A magyar tánc című versében:

Fülemile szó, rejtett magány

Holdas, sejtelmes éjszakán.

Az Est című költeményben:

Hallván a neszt, dalol vele

A fülmile lágy éneket.

A latin szaknyelvi Luscinia lusciniabinómen alapja a fülemüle lat. luscínia (WbZ.)neve.

♦ A fülemüle a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez és a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európában, Kelet- és Közép-Ázsiában költ. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti. A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok hasznos segítője. A legszebben daloló énekesmadár, a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Tompa Mihály szintén említi:

Hír, dicsőség fülmiléje csattog!

S elsimulnak lelkemen e hangok;

A mi rá hat, a mi elragadja

A boldogság házi pitypalatyja.

Éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják. Blaha Lujzát gyakran nevezik a nemzet csalogányának. Mária-képeken és a mennyország ábrázolásain a lélek örök boldogság utáni vágyának megtestesítője. Ha a fülemüle fiatalkorában nem hallja társai énekét, akkor más fajok dallamát sajátítja el. A fülemüle énekét Beethoven Pastoral-szimfóniájában komponálta meg. A horvát egy kunás érmének a fejoldalán ennek az énekesmadárnak a képe található.

Lásd még: bülbül, csalogány.

fülesbagoly J. a füle körül tollas pamattal ellátott nagy testű bagoly.

Az uhu fülesbagoly nevét Calepinus szótárazta először, 1585: fwles bagoly (Calepinus), 1590-ben eyel iaro fueles bagoly (SzikszF.), 1702-ben fueles bagoly (Miskolczi), 1799-ben Fábiánnál olvasható. A népnyelvben Chernel: füles bagó, füles bagol | SzamSz.: filezsbagōi | ÚMTsz.: fülbagoly, filesbagoly, fülesbagó, füles bagu.

Füles jelzőjét azért kapta, mert fejteteje oldalain egy-egy fülszerű tollpamat van. Idegen nyelvi megfelelője az Ohreule (Brehm), észt kõrvukas räts ’ua.’ (KissMad.). Kis fülesbagoly neve (R. 1799: Fábián, 1801: apró fülesbagoly /Földi/) a nagy fülesbagoly ’uhu’ korrelatív párja, méretkülönbséget jelöl. Füleskuvik hasonneve is apró méretére utal. Idegen nyelvi megfelelője a ném. Zwergohrreule, Ohrkrauz, lat. szaknyelvi Scops minuta, norv. dverghornugle,sv. dväeguv, fi. kääpiöpöllö (KissMad.). Az Asio otus magyar erdei fülesbagoly nevében a jelző nem helytálló, hiszen – neve ellenére – kerüli a nagy, zárt erdőket, kis erdőfoltokban, folyóárterekben, parkokban, öreg temetőkben telepszik meg.

A fülesbagolyneve füle-hágó volt a népnyelvben (Bars m. /Nyr. 3/). A réti fülesbagoly ’Asio accipitrinus’ népies neve a nádi, mezei bagoly.

A latin szaknyelvi Asio terminus a gör. aszisz ’mocsár, ingovány’ szóból való.

♦ A fülesbaglyok kis termetűek. Az erdei fülesbagoly ’Asio otus’ a madarak osztályához, a ba­golyalakúak (Strigiformes) rendjéhez, a bagolyfélék (Strigidae) családjához tartózó faj. Közép-Európa egyik leggyakoribb bagolyfaja. Jól látható tollfülei és nagy, narancsvörös szemei vannak. Ragadozó madár, rágcsálókkal táplálkozik, kedvelt eledelére, a mezei pocokra nyílt területeken vadászik. Havas teleken mindig több madarat, főleg verebeket fog. Fiókái háromhetesen hagyják el a fészket. Bár még nem tudnak repülni, ugrándoznak, majd este hívó hangokkal jelzik hollétüket. Magyarországon rendszeres fészkelő, állandó, nem vonuló állomány. A réti fülesbagoly ’Asio flammeus’ Észak- és Dél-Amerikában, a Karib-tengeri szigeteken, a Galápagos-szigeteken és Ázsiában költ, Dél-Európában, Kis- és Dél-Ázsiában, valamint Afrikában telel. Magyarországon rendszeres fészkelő. A fülesbaglyok törpéje, a füleskuvik ’Pisorhina scops’ Közép- és Dél-Európában, valamint Észak-Afrikában honos. Nálunk több helyen előfordul, de nappal nem jár, s általában igen rejtett életmódot folytat, nem látható.

Lásd még: bagoly, buhú, uhu.

fűrészhal J. fűrészes nagy tengeri hal; Pristis pectinatus.

A magyar állattani szakszó valószínűleg e hal ném. Sägefisch (EL.) nevének tükörfordítása. A nagy fűrészesrája vagy fűrészhal lat. szaknyelvi Pristis pectinata nevében a Pristis nemi név a gör. prion ’fűrész’, prísztesz ’fűrészelő’ szóból való találó név (mai gör. neve is πρίστης). A hal táplálék után kutatva fűrészes orrával felkeveri a tenger fenekét. De védekező, támadó fegyvere is. A lat. pectinatus, pectinata ’fésű, taraj’ fajnév is erre a testrészére utal. A fűrészhal számos idegen nyelvi neve szintén a fűrész szó megfelelőjével alkotott összetétel. Ilyen többek közt az ang. sawfish, ném. Sägefisch (VNAE.),ol. pesce sega, sp. pez sierra (EL.).

A fűrészes rája ’Pristis pristis’ v. ’Pritis perotteti’ (korábbi szaknyelvi neve Pristis an­tiquorum /pl. PallasLex./, ennek német megfelelője a Sägehai der Alten /VNAE./).

♦ A fűrészes rájafélék ’Pristidae’ a cápák és ráják (Elasmobranchii) alosztályba, de külön öregrendbe (Batoidea), a fűrészesrája-alakúak (Pristiformes) rendjébe tartozó család. Fő jellegzetességük a széleken fűrészfogakkal ellátott hosszú, kardszerű nyúlvány, a rosztrum. Ide tartozó nemek: Anoxypristis, Pristis. Az Anoxypristis cuspidata testhossza max. 470 centiméter. Homokos partokon, 40 méteres mélységig él. Előfordulása a Vörös-tenger, a Perzsa-öböltől Új-Guineáig, valamint Japán. Elevenszülő. Tüskéi súlyos sérüléseket okozhatnak, nagyon erőszakos állat. A fűrészeshal ’Pristis pectinata’ trópusi és szubtrópusi óceánok la­kója. Testhossza: max. 760 centiméter. Homokos és iszapos öblökben és lagúnákban él, 400 méteres mélységig. Elevenszülő, az újszülöttek fogai bőrrel vannak bevonva, hogy ne sértsék meg anyjukat. A Pristis microdon Kelet-Afrikától Új-Guineáig, Ausztrália és Vietnam partjainál is előfordul. A rosztrum mindkét oldalán 14–22 fog található, ajándékként árulják. Kihalófélben van, mert vadásszák húsáért, uszonyáért, bőréért. A közönséges fűrészhal ’Pristis pristis’ élőhelye az Atlanti-óceán, Portugáliától Angoláig, valamint a Földközi-tenger nyu­gati része. Teste megnyúlt, a cápához hasonlít; a rosztrum mindkét oldalát 16–20 erős, hegyes fog borítja. A farok oldalait bőrredő fedi. Testhossza max. 4,5 méter. Elevenszülő, egy 4,5 méter hosszú nősténynél 23 embriót számoltak meg.

Lásd még: rája.

fürj J. zömök, sötétszürke, gabonaföldeken, mezőkön élő madár; Coturnix coturnix.

Régi madárnevünk. Valaha nem lehetett ritka madár Magyarországon, erre utal a fürj név szerepe a helynévadásban (lásd alább). Helynévi származékban 1211-től, köznévként a XIV. század végétől adatolható. A fürj terminusban a szóvégi -j szervetlen járulékhang, nem eredeti. A nyelvtörténeti adatok alapján azt állapíthatjuk meg, hogy viszonylag késői felbukkanású, a toldalék nélküli szótő végén csak későn szilárdult meg. A korai forrásokban kivétel nélkül a madár nevének für alakja szerepel. Méghozzá a magyar írásbeliség igen korai emlékeiben, így 1395 k.: „cuturnix: fÿr(BesztSzj.), majd 1405 k.: firmadar (SchlSzj.), fyr a Jordánszky-kódexben 1516-ban, fwr a Keszthelyi kódexben 1522-ben, továbbá 1533-ban (Murm.). 1531-ben Quatuor fwr emi, 1544: Vettem két fyret (TermtudKözl. 26). 1550 k. a Kolozsvári Glosszákban, majd 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs Nomenclatorában. A század végén, Lencsés György híres orvosbotanikai kéziratában is még „Fwr haÿath vegÿ, de aз hartÿachkaÿat le vegÿed rola. lud monÿ heaban melegh paraſban feoзd megh, kend melegen aз Sirÿawal twзnel. aз el aзoth keзre huſth newel mÿnden ketſegnekwl” (ArsMed.). És ez a toldalék nélküli alakja használatos mindmáig a népnyelvben, számos nyelvjárásunkból így adatolható (pl. SzlavSz.: fír | MTsz.: füri-csibe | ÚMTsz.: fürgy, fürt, fürmadár, fír, für, a különösen archaikus csángóban szintén für; és a Balatonnál is így emlegették). Hogy a szóvégi -j nélküli alakváltozatok a régebbiek, azt az is bizonyítja, hogy sok származékában, összetételben is a toldalék nélküli alakja szerepel (pl. Füred, fürmadár, fürcsirke, fürmony, fürsíp, fürhús stb.). Ma is használatos személynév a Für. (Csak a XVII. században bukkan fel a szóvégi -j: 1604: fuerjec /MA./,1611: fuerj /uo./, a népnyelvben MTsz.: fürje |ÚMTsz.: firjóka.)

A TESz. szerint fürj madárnevünk ismeretlen eredetű. Azonban igen valószínű, hogy fürge szavunkkal összefüggésbe hozható; a für (fürj) madárnév esetében a jelölt madár fürge mozgása, gyors futása lehetett a névadási szemlélet háttere (vö. még fireg-forog szótöve). Erdélyben mondják is, hogy „futkos, mint a fürj”. Heves megyében „úsz szalad mint a firjóka” (NyF. 16). A fürge melléknév a csángóknál ’serény’ jelentéssel fürcse; a Szamosháton „úgy jár, mint a fürj”, azaz frissen, fürgén lépked; Szeged környékén „friss, mint a fürj”; Békés megyében „úgy beugrott az ajtón, mint a fürcsirke”, annyit tesz: gyorsan; Erdélyben, Zilah környékén „fut, mint a fürjfiók”, eleven, virgonc; Csongrádon „akár a fűrfiú”, különösen élénk gyermekekre mondják.

A közhiedelemmel ellentétben a Füred földrajzi név nem fürdő szavunkkal függ össze. Szemben például Tátrafüred, Lillafüred, Káptalanfüred vagy Biharfüred nevével, amelyek – az átértelmezett Balatonfüred mintájára – tudatosan készült későbbi névalkotások. Mivel a balatoni város már a XIX. század első felében népszerű, látogatott fürdőhely volt, több más fürdő és üdülőhely ugyancsak a Füred nevet kapta. (Elsőként a szepesi Schmecks, szlovák nevén Stary Smokovec kapta Ótátrafüred nevét: „1846. július 31-én az akkor ott mulató közönség nevezte el e helyet a regényes Balaton-Füred pandentjául Tátra-Füred-nek”.) Tátrafüred mintájára alakultak azután a Károlyfüred (Karlsbad), Mátrafüred nevek. Füred faluról már a XIII. század elejéről találunk írásos dokumentumokat: 1211: in uilla Fyred, majd 1272: fyured és 1298: Ville Fyured iuxta Balatinum, 1320, 1385 és 1416: Fyred, 1459: Fwred. A fürj madárnévvel függ össze, annak régi für alakjából keletkezett -d képzővel. Jelentése pedig ’fürjes’, azaz fürjekben gazdag terület (vö. Sólymos, Ménes stb., illetve egyéb helynevek ezzel a madárnévvel: 1268, 1297: Fyur, 1364: Fyurzygeth, 1677: Fürjes völgy, mai Für község Komárom megyében, továbbá Ártán-d, Kakas-d, Tyúko-d, Sás-d, Almá-d, Bogár-d, Mogyoró-d, Kerecsen-d, Nádas-d, Agár-d, Sasa-dstb. Éppen ilyen a Füre-d városnév is).

A madár társneve a harlekin. Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból; vö. ang. harlequin quail, ném.Harlekinwachtel ’Coturnix delegorguei’. Ugyanez történt futótyúkocska társneve esetében: <ném. Laufhühnchen ’Turnix sylvatica’. Több elnevezése hangutánzó eredetű. Ilyen a pitypalatty (R. 1777: TESz., 1793: Grossinger, 1799: Fábián); a nyelvjárásokban pittypalatty, pitypalaty, pitypiritty, kitykurutty (MTsz.). Kriza János a Székelyföldön putypurutty nevét jegyezte föl (Kriza:Vadr.). Miskolczi azt írta 1702-ben, hogy „Fity-firittyeléssel keresik fel társaikat”. Hasonló hangutánzó neve az észt putpadadi, szbhv.

pura, ro. pi’pal’ac, votj. pütpülbük, csuv. pätäpältäk, üzb. putpulbok, bask., tat. bütbülbük, or. perepel, ném. N. putpurlút (KissMad.). Szintén hangjára utal a ném. Schlagwachtel, Wachtel, ang. quail, fr. caille ’ua.’ (uo.). Népetimológiás elnevezés az erdélyi fűzmadár, a csángó prëpëlica, pripilica jövevényszó, a román prepeliţă’ua.’ (uo.) átvétele. A hím torka fekete, néha igen hangsúlyosan, ekkor cigányfürj (Herman 1986) a neve.

Szaknyelvi latin nevében tautonímia fordul elő, a Coturnix coturnix binómen a madár lat. coturnix, coturnicis nevéből alkotott terminus. Afürj idegen nyelvi nevei között több etimológiai csoport állítható össze, köztük a latin névből való az ang. coturnix quail (W.), port., sp. codorniz (EL.).

Számos közmondásunk mutatja a fürj alakjára, tulajdonságaira vonatkozó pontos népi ismeretet. Pl. Kövér, mint a fürj. Egészséges, mint a fürj. Úgy fut, mint a fürj. Gömbölyű, mint a fürj. Fürj természetű (igen szerelmes és féltékenységében veszekedő). Fürj is meg­szokja a tarlót (silányabb sorsba beletörődik). Fürge, mint a fürj. Vörhenyes, mint a fürjmony (szeplős). Stb. A vetésekből való hirtelen kireppenésére céloz egy népdal:

Kicsi nekem ez a csűr,

Kirepülök mint a für-madár.

♦ A fürj a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Pha­sianidae) családjába tartozó faj. Európában és Ázsiában költ. A telet Dél-Európában, illetve Észak-Afrikában tölti. A fürjek tavasszal április végén, május elején érkeznek, az őszi vonulás augusztus végén indul és szeptember végén, október elején fejeződik be. Arany János is említi énekét:

Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja,

Messze futhat benne fürjek pitypalattyja.

Tápláléka rovarok, magvak, bogyók és zsenge hajtások. Magyarországon elterjedt fészkelő, állománya újabban erősödik.

füsti fecske J. emberi lakóhelyek közelében élő, kékesfekete hátú, rozsdabarna torkú fecske; Hirundo rustica.

A leggyakoribb fecske nálunk a füsti fecske, igen sok elnevezése is ezt jelzi. Füsti fecske neve 1798-ban Gátinál bukkan fel: füsti fetske, 1801-ben Földinél kémény fecske, füstös fecske.

Elnevezését nem a színéről kapta, hanem arról a szokásáról, hogy a régi időkben a kéményekben is fészkelt; vö. N. kéményfecske, kéményi föcske. A füsti fecske terminus idegen nyelvi megfelelője a ném. Rauchschwalbe ’füstfecske’, észt suitsupääsukene ’füstös fecskécske’,a kémény fecske névé a fr. hirondelle decheminée, ném. Schorsteinschwalbe, sp. golondrina de chimena ’kéményfecske’(KissMad.). A németben használatos Feuerschwalbe, azaz ’tűzfecske’ (uo.) neve is.

Nem szűkölködik népi elnevezésekben: vizesfecske, cifrafecske, villásfarkú vagy villásfecske, vére-, vörös-, tarkafecske. A véres fecske, N. víres föcske nevet „az a hiedelem adta neki, hogy véres tejet ad abban a házban a tehén, ahol lepiszkálják Isten madarának a fészkét”. Német megfelelője a Blutschwalbe, Kiss Jenő megállapítása szerint nemcsak a hiedelem adatta a nevet, hiszen etimológiailag és onomasziológiailag is összefügg a madár R. vörös fetske (1793: Grossinger) nevével, „a névadás alapja a füsti fecske gesztenyevörös homloka és torka volt.” A füsti fecske társneve a Székelyföldön tarka-fecske (R. 1898: Nom.).

Mivel a hiedelemvilágban a fecske szerencsét hozó madár, használatos volt a népnyelvben istenfecske, istenföcske, Isten madara, Isten madárkája neve. Azt is hitték, hogy ahova ez a madár fészkel, nem üt a villám, ezért az észtben jumala kanake ’Isten csibéje’, jeesuse lind ’Jézus madara’, a vepszében d’umalan lind ’Isten madara’ (KissMad.). Erősen villás farka az alapja villásfarkú föcske, villás füstifecske, villásfecske (uo.) alakleíró neveinek; vö. ném. Gabelschwalbe, észt harkpääsuke, harksaba (uo.). Tarka fecske, cifra fecske neve (uo.) pedig tollazatára utal.

♦ A füsti fecske a verébalakúak rendjébe és a fecskefélék (Hirundinidae) családjába tartozó, apró testű, villámgyors röptű madár. Ausztrália kivételével minden kontinensen elterjedt vándormadár, csak a hideg éghajlati övet és a sivatagos területeket kerüli. Fészke félcsésze alakú, tehát nyitott öblű. Sárból épül, melyet ügyesen tapaszt, az anyagba fűszálakat, szalmát is vegyít. Ebből ered a szalmával elegyes sárból való építésnek fecskerakás neve. Kitűnő a látása, nagy távolságról észreveszi az apró rovarokat. Tavasszal a füsti fecske régi fészkéhez tér vissza, kitatarozza, és kezdődik a családi boldogság. Mint Herman Ottó írja: „kikelnek a fiak és kezdődik azoknak etetése, felápolása; felváltva nagy buzgósággal dolgozik a fecskepár, és mikor a fiak már anyányiak, sőt szárnyra keltek, még akkor is kiüldögélnek szép sorjában valamelyik ágra, telegrafdrótra, s az öregek nem sajnálják tőlük a falatot. Ennek láttára megenyhül még a falelkű ember érzete is. Csak a déli népeké nem: százezrével fogdossák és eszik! Népünknek kedves madara, tehát megvédi a magyarságnak tiszta embersége” (Madh.). David Fröhlichnek az 1639. évre szóló, bártfán kiadott latin naptárában olvasható az a néphit, hogy „Virágvasárnap táján jő vissza a fecske, Szent Kereszt fölmagasztalása táján mégyen el”. Az elvonulási időszakra vonatkozólag határozott időpont volt Kisasszony napja.

Lásd még: fecske.

füzike J. poszátaféle apró, költöző erdei énekesmadár; Phylloscopus.

Éppen 1800-tól adatolható ez a madárnév: „Fűzike, fűzi madár, a’ billegető Nem faja, Motacilla Salicaria, der Rohrsaenger” (Márton). 1801-ben fűzike (EtSz.). Több forrásban is olvasható, hogy a ’szűk nyíláson áthúz, befűz’ jelentésű fűz igéből alkotott madárnév a füzike. Kiss Jenő szerint azonban a fűz növénynévből keletkezett kicsinyítő képzőbokorral (KissMad.). A TESz. szintén ezt az etimológiát tartja helyesnek. A füzike előzménye a fűzfamadár (R. 1793: Grossinger), illetve a füzimadár (1801: Földi). A névadás alapja a madár egyik előfordulási helye volt (a füzesek). Chernel is azt írja, hogy a füzike „folyton a fák koronájában bujkál s kezdetben kivált a füzeken”. Idegen nyelvi megfelelői ugyancsak bizonyítják a növényneves származtatást; vö. ném. Waidensänger, azaz ’fűzi énekes’, R. lat. szaknyelvi Motacilla salicaria, vagyis ’fűzi billegető’, fi. pajulintu, tkp. ’fűzfamadár’ (KissMad.), ang. willow warblers, azaz ’fűz poszáta’(EL.).

A latin szaknyelvi Phylloscopus genusnév a gör. phyllon ’levél’ és a szkopósz ’hírszerző’ szóból alkotott, a madár lombok közötti fürkészésére utal. A fitiszfüzike ’Phylloscopus trochilus’ összetétel fitisz előtagja német eredetű; vö. ném. Fitis, Fitislaubsänger ’ua.’(WbZ.). A Bonelli-füzike ’Phylloscopus bonelli’ faj a nevét Franco Andrea Bonelli olasz ornitológusról kapta. A csilpcsalpfüzikét ’Phylloscopus collybita’ pedig az általa kiadott hangok (csip-csup-csip-csup) után nevezték el.

♦ A füzikék kis testű, rovarevő énekesmadarak, hazánkban erdei fajok. Számos faj Magyarországon is gyakran előfordul. A fitiszfüzike a verébalakúak rendjébe és az óvilági poszátafélék (Sylviidae) családjába tartozó faj. Európában és Ázsia mérsékelt övi részén él, telelni Afrikába vonul. Nagyobb kertekben, parkokban, ritkás erdőkben és erdőszéleken, lápi erdőkben és vizek part menti bozótosaiban fészkel. Általában rovarokat eszik, de ősszel bogyókat is. Magyarországon rendszeres fészkelő. A Bonelli-füzike hosszú távú vonuló faj. Délnyugat-Európában és Észak-Afrikában fészkel. Nálunk ritka, alkalmi látogató. Magyarországon leggyakrabban a csilpcsalpfüzikével találkozhatunk, jellegzetes éneke egész tavasszal és kora nyáron hallható. Európában, Ázsia déli részén és Észak-Afrikában, ritkás erdők, parkok nedves aljnövényzetében él. Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakori fajnak számít. A sisegő füzike ’Phylloscopus sibilatrix’ Európában és Ázsia nyugati részén él, telelni Afrikába vonul. Bükkösök, tűlevelű erdők madara.