Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

15. fejezet -

15. fejezet -

Tartalom

H

H

hajnalmadár J. veréb nagyságú, palaszürke szárnyán piros foltokkal tarkázott madár; Tichodroma muraria.

A név 1899-ben olvasható először Chernel István ismert madártani könyvében. Kiss Jenő egyik madárneves munkájában (KissMad.) Keve András lektor szóbeli közlésére hivatkozik, aki szerint maga Chernel alkotta az elnevezést a madár rózsaszínű, hajnalpírra emlékeztető szárnya alapján. E madár első neve a falmászó volt (1793: Grossinger), amely a lat. szaknyelvi Tichodroma (< gör. teichosz ’fal’ és dromász ’futó’) és a ném. Mauerläufer ’ua.’ (Vajda), azaz ’falfutó’, illetve a R. lat. szaknyelvi Certhia muraria ’ua.’ (< lat. murus ’fal’) tudatos magyarítása. Földinél 1801-ben falmászó fakúsz, Vajdánál 1841-ben rendes falkusz. Kedvelt tartózkodási helyére, a kopár sziklafalakra utal még kőmászó, kőszáli falmászó, sziklamászó, kőfali harkály, sziklakúszó társneve is; vö. ném. Mauerspecht, Mauerklette, fi. kalliokiipijä (KissMad.), ezek’fali harkály’, ’falmászó’, illetve ’sziklamászó’ jelentésűek, a ném. Mauer ’fal’ jelentésű.

♦ A verébalakúak (Passeriformes) rendjében a csuszkafélék (Sittidae) családjába tartozó Tichodroma nemzetség egyetlen faja. Dél-Európa magas sziklás hegységeiben, a Kárpátokban, Kis-Ázsiában, a Kaukázusban a Himaláján, Kína nyugati részén fészkel. Testhossza 16–17 centiméter, szárnyfesztávolsága 27–32 centiméter, testtömege 15–20 gramm. Magyarországon ritka vendég szeptembertől októberig. A legtöbbször a Bükk hegységben észlelték. Télen alacsonyabbra húzódik, ilyenkor sziklás-köves részeken, esetleg régi épületeknél is előfordul. A hajnalmadár szinte észrevehetetlen, szürke háta lehetővé teszi, hogy teljesen beleolvadjon a környezetébe. Nagy, lekerekített szárnyai vöröses színűek, végük szürke, fehér pöttyökkel. Csőre hosszú és finoman ívelt, farka szürkés-fekete, fehér foltokkal. Éneke hangos és dallamos. Fészkeléskor a hím egy sziklafal árnyékos, nedves repedésében megfelelő fészkelőhelyet keres, amelyet akrobatikus táncot lejtve mutat meg a tojónak. A tojó ezután öt nap alatt száraz füvekből, gyökerekből, mohákból és zuzmókból megépíti a fészket, majd tollakkal, birkagyapjúval, kecske- és lószőrrel béleli. Május vagy június során rakja tojásait. A fiókák kb. 20 nap után kelnek ki, ezután 3-4 hétig mindkét szülő eteti őket. Sziklák között keresi rovarokból, százlábúakból, pókokból és azok petéiből álló táplálékát. Hosszú csőre segítségével minden repedésből ki tudja szedni ezeket.

halálmadár J. a halál hírnökének képzelt éjjeli madár (pl. a kuvik).

A név a magyar írásbeliségben 1793-ban bukkan fel: halál-madár (Grossinger). 1799-ben halálbagoly (Fábián). A nyelvjárásokban OrmSz.: halámadár | ÚMTsz.: halálbagó, ha­lál­bagóly, halálmadar, halálmodár, hàlámàdár.

A kuvikot a népnyelv mindmáig halálmadárnak is nevezi. Ha valahol megszólal, Európában, de még Ausztráliában is több nép hozza összefüggésbe egy ember halálával. A nevek magyarázatául Chernel Istvánt érdemes idézni: „Gyakran a kivilágított ablaknak repül… ĺgy született az a hiedelem, hogy a mely házon a kuvik szól, ott haláleset lesz.” Hangutánzó kuvik nevéből pedig „a képzelgős fül a ki-vidd, ki-vidd mondást is kivéli kihallani, mellyel a halálmadár figyelmeztet … hogy kividd a temetőbe”. A németben ugyancsak így értelmezték a madár hangját: komm mit, azaz ’gyere velem’ (KissMad.); vö. még ném. Sterbekauz (uo.), Todtenvogel, Leicheneule, Todteneule ’ua.’ (Brehm), azaz ’halálkuvik’, ’halottmadár’, ’halálbagoly’. 1801-ben Földinél Todesvogel, vagyis ’halálmadár’.

A kuvik ’Glaucidium noctuum’ népnyelvi neve is halálmadár. Árnyként elsuhanó esti szárnyalása, a háztetőkről lehangzó visítása, mely az éj csendjében kísértetiesen puhú, tuhú s kui-vitt, kúvik, kivitt, kivitt formán hangzik, sok babonaságot fakasztott. Amikor a bűnös haldoklik, Tompa Mihálynál is ez a madár teremti meg a hangulatot. Minden versszaknak refrénje „kuvik, kuvik!”

Csillagtalan, sötét az ég,

Az óra már éjfélt ütött;

Kiabál a halálmadár

Rozzant, szegény viskó fölött.

Lásd még: kuvik.

halászcsér, halászka Lásd: csér, küszvágó csér.

halászsas J. hallal táplálkozó sólyomféle madár; Pandion haliaëtus.

1702-ben Miskolczinál haláſzó sas, 1801-ben Földinél ugyanígy szerepel, 1841-ben Vaj­dánál rendes folyamsas, a madár ném. Flussfischadler nevének mintájára. 1887-ben (Lo­vas­sy összeállításában) halászsólyom, halász habsas, kéklábú halsas, folyami ráró (TermtudKözl.).

A halászsas név idegen nyelvi megfelelője a ném. Fischadler (Brehm), sp. áquila pescadora, fi. kalasääski, észt kalakotkas, fr. balhuzard pêcheur (KissMad.). Halászsas elnevezését és számos társnevét táplálkozásmódjáról kapta, hiszen halakra vadászik, azaz halászik. Szintén erre utal a halvágó ráró, halvágó sas, valamint a könyökös halvágó (a dunai halászok szerint mert „röpülés közben szárnyát behajlott /könyökös/ alakban szokta tartani”) és a búvár sas (uo.).

A Pandion haliaëtus népnyelvi neve még a kéklábú sólyom és a kéklábú halászsas; vö. ném. weissköpfigerBlaufuss ’ua.’ (uo.), a fehérfarkú halászsas a ném. Weiβschwanzseeadler ’ua.’ (WbZ.) tükörfordítása.

A halászsast Földi (1801) és Chernel (1899) még ráró néven írta le, ez a régi madárnevünk volt e madár tudományos neve. Latinosított alakban a XIII. századtól, köznévként 1405 k. adatolható: raro (SchlSzj). Északi szláv eredetű szó, a TESz. szerint a szlovákból vagy az ukránból való korai átvétel.

A latin szaknyelvi Pandion haliaetus binómen első tagja, a nemi név az egykori athéni király, a görög Pandion nevét őrzi. A lat. haliaetus fajnév a gör. halsz, halósz ’só, tenger, sós víz’ és az aetosz ’sas’ összetétele, tehát ’tengeri sas’ jelentésű.

♦ Noha sasnak nevezik a halászsast, a sólyomalakúak egy külön családját, a halászsasféléket (Pandionidae) alkotja, és a Pandion nemnek egyetlen képviselője. Az Antarktisz kivételével minden kontinensen előfordul. Szibéria nagy részén, Dél-Amerika masszívumain, valamint Afrikában a Szaharától délre nem költ. Az európai madarak Afrikában telelnek, kisebb állandó populációik élnek a Mediterráneumban és a Vörös-tenger vidékén. Minthogy tápláléka a vizekhez köti, télen, a tavak befagyásával ő is elköltözik melegebb vidékre, szabad vizekhez, s csak a jég elolvadásával tér vissza. Többször is megfigyelték, hogy erős pontyok magukkal húzták a víz alá, és a halászsas nem tudta kiszabadítani karmait a hal testéből, el is pusztult. A rárómadár szárny- és sugár evezőtolla szerepelt a régiek kalpagjain, Gyöngyösi István is említi: „Kalpagját tollazta ráró sugarakkal”. 1620-ból való Beniczky Péter Az embernek maga ajánlásárúl és biztatásárul című költeménye:

Szelek szárnyán járó

Kedves sólyom s ráró.

Szárnyfesztávolsága 145–170 centiméter, testtömege 1,2–2 kilogramm, csüdje roppant erős és vastag. A fej és tarkó tollai sárgásfehér alapon fekete-barna hosszanti sávokkal rajzoltak, háta barnásfekete, finom fehér tollszegéllyel, fejének teteje, tarkója és hasa fehér. A halászsas lába hosszú, lábfeje nagy, rajta erős lábujjakkal. Zuhanáskor, mielőtt a vizet elérné, előrenyújtja karmait, hogy megragadhassa zsákmányát. A költési idő kezdetén a hím látványos nászrepüléseket mutat be, amelynek során halat vagy éppen fészekanyagot visz karmaiban.

Lásd még: királysas, kőszáli sas, parlagi sas, ráró, rétisas, sas, szirti sas.

halfarkas J. barnás színű, hasoldalán néha fehér, vonuló sirályféle madár; Stercorarius.

A nevet Chernel István tette – tudatos terminológiafejlesztéssel – 1899-ben nemi névvé, eredetileg nyelvjárási madárnév volt a Velencei-tó vidékén. Rablósirály szinonimája tükörfordítás eredménye, a ném. Raubmöwe ’ua.’ (Brehm) tükörszava. A nagy halfarkas ’Stercorarius skua’ vagy ’Catharacta skua’ onnan kapta nevét, hogy ez a kimondott rablómadár a halászó madarakat addig üldözi, amíg azok ki nem öklendezik a táplálékot, amelyet még a levegőben elkap. A legyengült madarakat is megöli. Társneve szkua, ez a ném Skua átvétele; vö. még lat. szaknyelvi és ang. skua, a végső forrás a norv. skúfr ’ua.’ (KissMad.).

A Stercorarius longicaudatus hosszú, keskeny, tűhegyes farktollaira utal nyílfarkú halfarkas és nyílfarkú rablósirály neve (uo.), akár a lat. longicaudatus fajnév. Az ékfarkú halfarkas, ékfarkú rablósirály nevében a jelző arra utal, hogy két középső kormánytolla hosszabb a többinél, vége hegyes. A szélesfarkú halfarkas ’Stercorarius pomarinus’ neve a végén tompa, ezért vaskosnak látszó farktollára utal. Idegen nyelvi nevei, a ném. breitschwänzige Raubmöwe (VNAE.), sv. bredstjärtad labb, fi. leveäpyrstökihu, észt laisaba-änn (KissMad.) ugyancsak ezzel kapcsolatosak. Sarki halfarkas (uo.) társneve a madár élőhelyére utal.

A Stercorarius nemi név a lat. stercus ’szenny, ürülék’ szóból képzett, arra utal, hogy a madár a dögöket is elfogyasztja.

♦ A madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül a halfarkasfélék családjába tartozó faj. Az Északi-sark környékén, Izlandon, Feröeren és Skócia északi tájain fészkel, és szokatlan módon a Déli-sark környékén is honos. A fészkelésen kívüli időt a tengereken tölti, de közel a szárazföldhöz. Tollruhája sötétbarna, világosabb mintázattal. A szárazföldön elkapja az egereket, patkányokat, de akár az üreginyulat is. A fészkeket is megdézsmálja. Erős, erőszakos madár, a levegő kalóza. Ha meglát egy jóllakott madarat, addig űzi, zaklatja, amíg az ki nem adja magából, amit megevett. Május és június között földre, fűcsomók közé készíti fészkét, általában 2 tojást tojik. Fészke többnyire egyszerű gödör. A szülők felváltva költik és etetik fiókájukat, általában kettőt. Ha azonban az élelem kevés két fiókának, akkor az elsőként kikelt utód vagy a szülők megölik a másodikat. A szülők felöklendezett falatokkal táplálják utódjukat. Veszély esetén az idős madarak rátámadnak a közeledőkre. Magyarországon nagyon ritka kóborló. Az ékfarkú halfarkas ’Stercorarius parasiticus’ az északi sarkkör szélességén költ. Fészkelőhelyei Alaszkától kezdve Kanada sarkköri területein, Grönlandon és Észak-Európán át egészen Kelet-Szibériáig megtalálhatók. A telet főként a déli féltekén tölti a tengereken. Tápláléka halakból, madarakból, tojásokból, rovarokból, emlősökből és bogyókból áll. Magyarországon ritka átvonuló madár.

halgyík J. tengeri életmódú, halszerű, kihalt őshüllő.

Az őskori hüllő összetett magyar neve két állatnevet is tartalmaz, a vízi élőhelyre utaló hal előtagot és egy hüllőnek gyík nevét. Latinból származó szaknyelvi ichtioszaurusz nevének tükörfordítása, hiszen az szintén szóösszetétel a gör. ichthysz, ichthyosz ’hal’ és a gör. szaurosz ’gyík’ nevekből, az állat halszerű életmódjára utal.

Az ebben a korban élt plezioszaurusz régi magyar neve hattyúnyakú tengeri ősgyík. A ple­zioszauruszok ’Plesiosauria’ (< ógör. plesziosz ’közeli’ és szaurosz ’gyík’) a hüllők osztályának egy kihalt rendje. A plezioszaurusz elnevezést – nem teljesen következetesen – használják a Plesiosauria rend egészére, illetve szűkebben csak a hosszú nyakú formákra is (Plesiosauroidea alrend). A köztudatban inkább az utóbbiak ragadtak meg, ilyennek képzelik el leggyakrabban például Nessie-t, a Loch Ness-i szörnyet is.

♦ A halgyíkok (Ichthyosauria) a hüllők osztályának Ichthyopterygia alosztályába tartozó rend. A halgyíkok a földtörténeti középkor triász – azon belül is alsó-triász – időszakában jelentek meg, így az egyik legkorábbi hüllőcsoportnak tekinthetők. A késő triász ichthyoszauruszai 23 méteres testhosszt is elértek. A jura kor végére megcsappant az óceánok halgyíkfaunája, azonban a krétában ismét felvirágoztak, de a harmadidő elejére végképp eltűntek a vizekből.

Lásd még: ichtioszaurusz, szaurusz.

hangyász J. hangyával és termesszel táplálkozó dél-amerikai emlősállat; az ilyeneket magában foglaló állatnem; Myrmecophagidae.

Hangyász állatnevünk ahangyaszármazékszava. Latin mintára alkotott szaknyelvi terminus, a Myrmecophaga a hangya gör. myrmex, myrmekosz nevének, illetve a gör. phagein ’eszik, zabál’ szónak az összetétele. Arra utal, hogy ezek a fogatlan, hosszú nyelvű állatok hangyákkal táplálkoznak. A hangyászoknak speciális táplálkozási módjuk miatt (hangya- és termeszevés) az arckoponyájuk erősen megnyúlt, az alsó és felső állkapocs csőszerűen összeforrt, melynek végén kis nyílásként maradt meg a szájnyílás. A szájnyíláson kiölthető, hosszú, féregszerű nyelvükkel képesek a hangyákat és a termeszeket felnyalni. Német neve is Ameisenbär, Ameisenfresser (WbZ.), azaz ’hangyamedve’, illetve ’hangyaevő’.

♦ A hangyászok a vendégízületesek öregrendjében (Xenarthra) a Pilosa rendbe tartozó alrend. Dél-Amerika keleti részein élnek.A hangyászok sok sajátosságot mutatnak testfelépítésükben. Igen jellegzetes például szájukon és nyelvükön kívül a fej alakja, mely az erősen módosult koponyára vezethető vissza. A legtöbb emlőstől eltérően a hangyászok nem termelnek a gyomrukban sósavat az emésztés elősegítésére, erre a célra az elfogyasztott hangyákban meglévő hangyasavat használják fel. Húsát a bennszülöttek eszik. A sörényes hangyász magányos állat, sokféle élőhelyen megtalálható, a pampákon és az esőerdőkben egyaránt. Kiváló szaglásának köszönhetően már messziről felfedezi a termeszvárakat. Vadászterületén belül rendszeresen látogatja a bolyokat, de mindegyikből csak rövid ideig táplálkozik, így kerülve el a boly pusztulását. A dolmányos hangyászok kisebb termetű erdei, fán élő állatok. Farkuk fogófarok, alsó része csupasz, ami a biztosabb kapaszkodást szolgálja.

hangyászsün J. Új-Guineában és Ausztráliában élő, hangyával táplálkozó tojásrakó emlős; Tachyglossus aculeatus.

Összetett elnevezésében a hangyász előtagnál a névadási szemlélet háttere ennél az állatnál is hangyaevése volt, másrészt sün neve arra utal, hogy szőrzetük erőteljes tüskékké alakult a háti részen, amely védi az állatot a ragadozóktól. Veszély esetén a tüskés háta alá húzza sebezhető részeit, így a ragadozóknak esélyük sincs zsákmányul ejteni. A ném. Ameisenigel ’ua.’ (WbZ.) tükörfordítása.

A latin szaknyelvi Tachyglossus aculeatus binómenben az aculeatus fajnév utal a hangyászsün tüskéire (< lat. aculeatus, -a, -um ’tüskés’). A Tachyglossus nemi elnevezést a gör. tachinosz, tachysz ’gyors’ és a gör. glóssza ’nyelv’ szavakból alkották, tehát a jelentése ’gyorsnyelves’; az állat táplálkozási módjára utal (lásd a hangyász szócikkét).

A rövidcsőrű hangyászsün a ném. Kurzschnabel-Ameisenigel (WbZ.), ang. short-beaked echidna, fr. échidné à nez court ’ua.’ (EL.), az ausztráliai hangyászsün pedig a ném. austra­lischer Ameisenigel (WbZ.), or.австралийская ехидна’ua.’ (EL.) megfelelője.

♦ A hangyászsünfélék (Tachyglossidae) a tojásrakó emlősök (Ornithodelphia) alosztályában a kloákások rendjének (Monotremata) egyik családja, a kacsacsőrű emlősök mellett. Pápua Új-Guinea, Tasmania és Ausztrália lakói. Testük henger alakú, zömök, fejük csőrszerű nyúlványban végződik, mely tulajdonképpen a kacsacsőrűek módosult csőrképződményének tekinthető, a táplálkozási mód (hangyaevés) miatt alakult ki. Csőrük végén szűk szájnyílásukból öltik ki vékony, féregszerű nyelvüket. A nyelvet a nyálmirigyek állandóan ragadós váladékkal látják el a hangyák gyors és biztos felnyalása érdekében. Fogai nincsenek, mivel az állat rágásra sem képes. Helyette a szájpadlásról nyúlnak le szarutüskék, amelyekkel már elkezdik a rovarok kitinpáncéljainak szétmorzsolását. Végtagjaik zömökek, rajtuk erőteljes szarukarmok vannak, főképpen a mellső lábon. Ezt kaparóeszközként használják: feltúrják, feltörik vele a hangyák várait, hogy lakmározhassanak. A hímek hátsó lábain erős sarkantyúk merednek, ezek ugyancsak jó fegyverként működnek ragadozók támadásakor.

Lásd még: sün.

hantmadár J. a légykapók közé tartozó kis énekesmadár; Oenanthe oenanthe.

1793-ban Grossingernél hont-madár, ez a név első írásos említése. A hantmadár név e madár élőhelyére utal, mint Chernel írja: „mindig valami kiálló hant, kő, tuskó, néha bokor tetején” üldögél. Ennek megfelelően kapta a kövi, szirti, parti előtagú neveit; vö. ném. Steinbeisser, Steinpicker (Brehm), Steinschmätzer (WbZ.),vagyis ’kőharapó’, ’kőcsipkedő’, illetve ’kőcsámcsogó’.

A Dunántúlon használatos földi csuk (KissMad.), földi szarka, fődi szarka, fődi kalapács, fődi pacsirta (Chernel)nevei arra utalnak, hogy – a legtöbb madárral ellentétben – a hantmadár feltűnően sokat tartózkodik a földön. A szarka utótag tollazatának fekete-fehér színezete alapján született, a német nyelvjárásokban is van Steinelster (Brehm), azaz ’kövi szarka’ neve. A pacsirta utótag pedig rövid, dallamos énekére utal, akár ném. N. Steinsänger (uo.), vagyis ’kövi énekes’ neve.

Latin szaknyelvi Oenanthe oenanthe neve tautonímiával alkotott a gör. oinánthe ’szőlőszem, rügy, levél a szőlővesszőn’ szóból. A névadási szemlélet háttere az lehet, hogy a csöppnyi madárka az ágon üldögélve hasonlít a szőlővesszőn elhelyezkedő rügyekre, bogyókra.

A pusztai hantmadár ’Oenanthe isabellina’ nevét eredeti életteréről, az ázsiai pusztaságokról kapta.

♦ A hantmadár a madarak (Aves) osztályában a verébalakúak (Passeriformes) rendhez, ezen belül a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európa és Ázsia nagy részén költ, de Észak-Kanadában és Alaszkában is előfordul. Afrikában telel át, ritkábban Iránban és az Arab-félszigeten. Ausztrália és az Antarktisz kivételével valamennyi földrészen előfordul. Állománya csökkenőben van. Veréb nagyságú, de karcsú, hegyes csőrű. Felül világosszürke, alul sárgásfehér, szárnya szemsávja és farka vége fekete. Kopár legelőkön, köves domboldalon futkosva rovarokra vadászik. Csőre vékony, hegyes és fekete, kiválóan alkalmas a táplálék felcsipegetésére. Tápláléka rovarok, pókok, giliszták, valamint bogyók és magvak. A költési időszak április és június között van. A hantmadár a síkságon gyakran kétszer, a hegyekben csak egyszer költ évente. A fészek fűből, szőrből és tollakból készül. Egy fészekaljban 4–7 világoskék tojás van, melyeken körülbelül 13 napig, inkább a tojó kotlik. A pusztai hantmadár elterjedési területe Dél-Európa, a Közép-Kelet északi és középső része, Közép-Ázsia. Télen Kelet- és Közép-Afrika, és a Közép-Kelettől Indiáig. Sík vidékek madara, általában elkerüli a köves, sziklás területeket. A legnagyobb testű hantmadárféle a Nyugat-Palearkti­kumban. Jellegzetessége a hosszú, erős csőr, egyenletesen domború fej, meglehetősen hosszú, nyúlánk test, melyet gyakran függőlegesen kihúzva tart, nagy szárnyak, erős, hosszú lábak és a széles farok. Éneke gazdagabb, változatosabb és sokkal hosszabb, mint a többi hantmadáré, sok benne az éles füttyszó, erős hangok és sok az utánzás.

harcsa J. pikkelyek nélküli, hosszú bajuszú édesvízi ragadozó hal; Silurus glanis.

Igen régről adatolható halnevünk, 1395 k.: harga (BesztSzj.), 1405 k.: harcha (SchlSzj.), 1435 k.: horcha (SoprSzj.), 1527: harchya (OklSz.), 1533: harcza (Murm.), 1586: harchia (SzT.), 1604: harcsa (MA.), 1735 és 1774: ua. (SzT.), 1833: ua. és hertsa (Dankovszky), 1846: harcsa (ÁM.) mind ’Silurus glanis’; N. OrmSz.: halcsa ’ua.’.

Az ismeretlen eredetű magyar halnév szlávból (szlovákból) való magyarázata (Beke: Hal. 33), mint arra már Kniezsa (SzlJsz.) rámutat, téves. Munkácsi (Ethn. 4) finnugor egyeztetése is elfogadhatatlan. Az sem valószínű, hogy a magyarországi vizek legnagyobb hala a halcsa deminutívumból volna magyarázható. Conrad Gessner állattani munkájában (MNy. 14) olvasható, hogy a „Duna mentén lakó pannóniaiak a Silurust köznyelven Acchiának nevezik, mondja J. Monardus [II. Ulászló és II. Lajos királyok udvari orvosa 1513–1519-ig, és 1520-ban, hazájába visszatérve, Ferrarában írta könyvét], a ki úgy látszik, az aspriatiót és az r betűt kihagyta”. A románban, szlovákban, szlovénben és ukránban magyar jövevényszó; vö. ro. hárcă, N. hácă (UngElRum.), harc, harcă (Gyurkó), szlk. hr

a (SzlJsz.), szln. harcsa (TESz.), ukr. gar

, gár

a (Lizanec), kárpukr. gar

’ua.’. (Vladykov). A szlovák átvétel korai, már a XVIII. századból adatolható: hr

a, har

a, hartsa ’ua.’ (StSl.).

A Kanizsai-számadásokban (Holub) pontyokról (carpones), csukákról (lucei) és harcsákról (barbatae) olvasunk. A harcsának ez a latin neve ugyan erősen problematikus, hiszen a harcsa mindig is silurus volt (már Oláh Miklós Hungariájában az áll, hogy „silurum, quam nos Harcsam vocamus” /BélAdparatus I: 134/). Már Calepinus szótárának magyar nyelvi magyarázója a barbus latin szót hartsának fordította, érthető, hogy a barbatae ugyanazt jelenti. A leírásokban, összefoglalásokban sajnos egyáltalán nem ritka névtévesztésről, a fajok latin terminusának összecseréléséről lehet szó ennek a számadásnak az esetében is.

Hazánk legnagyobb ragadozó halát nevezik parasztfaló (VNAE.; R. 1887: HalK., 1898: Term. 21, 1919: Unger) néven is. Bár azért emberre nem veszélyes még ez a halunk sem… A szakáli (Szirmay) Erdélyben, Udvarhely megyében följegyzett népi halnév alapja a harcsa bajuszos szája.Moldvai csángó neve Magyarfaluból a szomn (Márton Gy.), amely átvétel a románból; vö. ro. somn ’ua.’ (DLR.), somn-pana, somotei (FB.). A román szó pedig szláv eredetű, a szláv nyelveken kívül a litvánban és a lettben is elterjedt; vö. blg., szln. som, ukr., or. сомstb.,lett sams, litv. šamas (FB.). Az angolba is átkerült; ang. som catfish ’ua.’ (uo.). Érdekes, hogy emellé a szlovák, a kárpátukrán, de a román is átvette a magyar harcsa elnevezést is. Harcsakölyök (N. ÚMTsz.:Keszthely) a fiatal harcsa neve. Különböző elnevezései más vidékeken uo.: harcsakupré,harcsapundra, harcsafityak ’fiatal harcsa’ | uo. és SzlavSz.: harcsafi ’ifjú leső-harcsa’ | Gyurkó: harcsapurdé ’harcsaivadék’. Tiszafüred környékén kupak, kupri, kuppancs (Harka) a kis harcsa.

A latin szaknyelvi Silurus nemi név a harcsa latin nevéből való, amelynek a gör szilurosz ’ua.’ a forrása. A latin név folytatója az újlatin nyelvekben a harcsa fr. silure, ol., port. és sp. siluro (FB.) neve. Ugyanakkor a lat. glanis fajnév is a harcsát jelölő régi latin névvel azonos, amely már Pliniusnál olvasható. A harcsa ném. Wels és Waller (uo.)neve a bálna Wal (Walfisch) nevével függ össze, a germ. hwalis (NF.) szóból magyarázható. Az óporosz kalis ’harcsa’ (FB.) névből próbálták megfejteni a mai halnevet, amely egy tengeri hal lat. squalus nevéből ered. A IV. század római költője, Decimus Magnus Ausonius a silurus halat, mint a ’Mosel folyóbeli jámbor bálnánkat’ (nostrae mitis balaena Mosellae) írta le. 1670-ben Conrad Gessner híres művében: „Diß scheußliche Thier könnte wegen seiner Gestalt ein teutscher Wallfisch genennet werden”, vagyis ezt a förtelmes állatot alakja miatt német bálnának is lehetne nevezni. A dánban és a hollandban még ma is van a harcsának meerval (FB.),azaz ’tengeri bálna’ neve.

♦ Mai vizeink legnagyobb testű ragadozó hala. 60–70 kilós példányok is előfordulnak, bár korábban nagyobbakat is emlegettek. Bél Mátyás írta a XVIII. század első felében: „Nagyra megnő, néha a száz fontos súlyt is meghaladja … Felette ragadozó hal: ami csak elébe kerül, azt behabzsolja. Éppen ezért érzi jól magát a Tiszában, ebben a halban gazdag folyóban. Régiektől hallottuk, hogy gyereket is megtámad, ha közel ér hozzá; s mindenfelé elterjedt a híre annak, hogy egy leányt, aki egy pár ökröt akart a Tisza partján itatni, kötelet tartván a kezében, a harcsa megevett.” A nagy harcsa ugyan lehúzza a vízimadarakat (vöcsök, vadkacsa, szárcsa), vízi cickány is lehet a zsákmánya, de azt a mesét, hogy embert is megtámadott volna, semmiféle konkrét adat nem teszi hihetővé.

Pikkely nélküli, hengeres a teste, nagy a feje és hatalmas a szája. Jellemző élőhelye a nem köves aljzatú állóvizek és lassú folyók gödrei és alámosott partrészei, éppen ezért szinte minden vizünkben előfordul. Magas kereskedelmi értéke miatt egyike a hagyományos, természetes vizekben űzött halászat legfontosabb halainak. Egy siófoki halászmester elbeszélése szerint (Ethn. 62) 1887 novemberében egy tanyában 5 szekér szép harcsát fogtak, ez volt a legnagyobb fogás harcsából, amit látott több mint 50 év alatt, a legnagyobb harcsa 93 kilogramm volt. Mivel egy ilyen harcsa gyomra 5–6 kilogramm halat is befogad, a halászok nem tartják kívánatosnak az ekkora ragadozót a halászvízben, hiszen évente vagy 2 mázsa halat, közte jócskán nemes halat kell elfogyasztania. A balatoni halászok 1995-ben 3,7 tonnát fogtak. A halászok azért kedvelték, mert a halkereskedelemben nagy előnye, hogy a harcsa igen szívós, hónapokig lehetett bárkában eltartani. Elevenen kosárba, szalma közé csomagolt harcsákat még 12–15 órás szállítás után is élve rakott át kádjába a halkereskedő. Fehér, szálkátlan, fehérjedús húsa igen ízletes.

A harcsa, tudományos fajnevén leső harcsa nem tartozik a vándorló halak közé. Remete harcsákról is beszélnek, amelyeket némely halászok, horgászok szinte személyesen ismernek, s amelyekre hetekig lesnek, amíg horogra kaphatják. Lukács Károlynak keszthelyi orvhalá­szok mesélték, hogy ha ma sikerült a nagy harcsa hímjét leszúrni, biztosak voltak, hogy holnap a nőstényét találják ugyanazon a fészken, a kikelő ikrák őrzését folytatva. Elsősorban májusban és a téli hónapokban lehetett tömegesen fogni. A nyári idényben, amikor legjobban keresték a halászcsárdák, igen nehéz volt a keresletet kielégíteni. A balatoni halásztársaság kimutatá­saiban az egyik legnagyobb zsákmány is jégi halászat eredménye, az 1924. január 15-i 30 mázsás harcsafogás csupa 6 kilósnál, de túlnyomó részben 40 kilósnál nagyobb példányokkal.

Lásd még: afrikai harcsa, törpeharcsa.

haris J. sötét tollazatú, harsogó hangú költözőmadár; Crex crex.

A madárnév igen korai felbukkanású, 1395 k.: „q[ui]scula: haras(BesztSzj.). 1405-ben haris (SchlSzj.), 1518: Harissas szn., hn. (OklSz.), 1708: hars (PP.), 1763: háris (TESz.), 1784: harizs (SzD.). A népnyelvben MNy. 13: harizs | Nyr. 1938: hars, hars madár | MTsz.: hors | Chernel: harsmadár | SzegSz.: harismadár. Grossinger óta (1793) a haris fajnév a ma­dártanban.

Hangutánzó eredetű, a harsog családjába tartozó önálló fejlemény. Elnevezése a hangutánzó harsan, harsog tövének származéka. A neve éppen messze hangzó, harsogó hangjára utal. Éjjel is szól. Nedves, tocsogós réteken a jelenlétére leggyakrabban a hím harsogó kiáltozásaiból következtethetünk. Rokon nyelveinkben is vannak hasonló hangzású szavak: vog. χars-χars uj, zürj. ger

kan, votj. kwaži, cser. karš, kärš, md. kërśi, fi. krääkkä ’ua.’ (Nyr. 1938). A csuv. kareš átvétel a cseremiszből (MSFOu. 48). Ezek valószínűleg nem előzményei haris szavunknak, hanem azonos névadási szemléletű, párhuzamos hangutánzó fejlemények.

A „harsogó harist” többen is megénekelték, a szabadságharc évében, 1848-ban a puszta téli képe tűnik fel Petőfinél:

… a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közül,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Régi szólásmondásban: Az harist az ő maga szaván fogják. Jellegzetes hangjáról kapta kétkés (MTsz., OrmSz.; R. 1898: Nom.) nevét is, amely népetimológiai alakulat, valamint beräkmeccő (Nyr. 1973) elnevezését. A haris latin szaknyelvi Crex crex tautonímiával alkotott binominális neve a gör. kréx > lat. crex, e madár ókori nevéből való. Szintén hangutánzó eredetű terminus, akár mai ang. corn crakes (EL.) elnevezése.

Igen régi neve a Fü viselö madar (1590: SzikszF.), jelentése ’fűben élő madár’, szintén élőhelyére utal réti haris neve (Nom.). 1841-ben említik fürjanya és fürjkirály neveit (Vajda). A Grossingernél (1793) olvasható Ör-madár a ném. N. Feldwächter nevével (Brehm) függ össze. A németben Wachtelkönig, azaz ’fürjkirály’.

♦ A haris a darualakúak (Gruiformes) rendjéhez, a guvatfélék (Rallidae) családjához tartozó faj. Nyugat- és Közép-Európában, Kelet-Szibériáig, valamint délre a Kaukázus előteréig költ, és Afrika déli részén telel át. Magyarországon rendszeres fészkelő. 1961-ig vadászható vonuló madarunk volt, attól kezdve védelmet élvez. Sajnos annyira hisz rejtőzködő képességében, hogy tojásairól a kaszagép közvetlen közelében sem kel fel. A nedves rétek titokzatos, fokozottan védett madarát a gyakorlott madarászszem is csak nagyon ritkán láthatja meg. Előszeretettel bujkál a fűcsomók és magas növényzet között, csak ritkán kap szárnyra. Recsegő hangja árulja el jelenlétét, melyet nászidőszakban a hím hallat (május–júniusban este 11 órától hajnali 4 óráig a legintenzívebben). Április végén érkezik vissza telelőterületéről. Tömzsi kis madár, színezete sárgásbarna, a hátoldalán fekete mintázattal. Repülés közben feltűnő rőtbarna szárnya alapján jól megkülönböztethető. Alig nagyobb, mint egy rigó. Kedveli a természetközeli kaszálókat, réteket, amelyek gazdag rovartáplálékot kínálnak számára. Érzékeny a megfelelő növénystruktúrára és takarásra.

harkály J. 1. tarka tollazatú, fákban élő rovarokkal táplálkozó, a fák törzsén kúszó és kopácsoló madár. 2. a hozzá hasonló alkatú madarak rendje; Piciformes.

Helynévként (Harkan)1323-ban már felbukkan írásbeliségünkben, köznévként 1560 k. harkaly (GyöngySzt.), 1570-ben harokalj (KolGl.), 1578-ban harokally (OklSz.). További szótörténeti adatai: harkány, harkáj, herkály, hárkály, harka, harkáts, harakály, horokáj (TESz.). Kriza János a Székelyföldön még följegyezte a horokály (Kriza:Vadr.) alakváltozatot. Továbbiak a nyelvjárásokban MTsz.: harakáj, harokáj, harukár, hërkáj, hërkál | ÚMTsz.: harukáj, harukály, hërka, kërká, hërkoány, herukáj, hërëkár, horká | Nyatl.: hárkány, herekály | 1833: N. harkács, harakáj,harka (Kassai) | 1838: N. horokály (Tsz.) | Nyr. 4: harka-madár | Nyr. 17: harkány | uo. 2: harokáj | uo. 19 és 20: herkáj, herkál | Kriza:Vadr.: liorokáj.

Harkály madárnevünk ősi hangutánzó szó az ugor korból; vö. vog. karkai, χòrχi, χarχej, χăηra, χaχrài ’ua.’ (TESz.). Voltaképpen a magyar madárnévnek csak a har- alapszava egyez­tethető biztosan az ugor megfelelőkkel, a végződések bizonytalansága nyilván a szó hangutánzó eredetéből ered.

A feketeharkály a faj ném. Schwarzspecht (WbZ.) nevének tükörfordítása. Vas megyében a N. feketë küllü a feketeharkály ’Dryocopus martius’ (VasiSz. 1966: 3). Nevében a jelző a hím fekete színére utal. A Dryocopus nemi név a gör. drysz, dryosz ’fa’ és a koptein ’ütni’ szavak összetétele, azaz ’fakopácsoló’ a jelentése; vö. ácsmadár, fakopáncs stb. hasonneveivel. A madár lat. martius fajneve pedig Mars hadisten nevével kapcsolatos, bátor, harcias értelemben. A harkályalakúak Piciformes neve pedig a madár lat. picus elnevezéséből alkotott.

♦ A harkályfélék (Picidae) a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe tartozó családja. 28 nem és 214 faj tartozik a családba. A családhoz tartozó fajok világszerte megtalálhatóak, kivéve Ausztráliát, Új-Zélandot, Madagaszkárt és a szélsőséges sarkvidékeket. A legtöbb faj erdei élőhelyű, bár néhány faj fátlan területeken, sziklás domboldalakon és a sivatagokban is előfordul. Jellemző magyarországi képviselői a nagy fakopáncs ’Dendrocopos major’ és más fakopáncs- (más néven tarkaharkály-) ’Dendrocopos’ fajok, a zöld küllő ’Picus virirdis’, a feketeharkály ’Dryocopus martius’ és a nyaktekercs ’Jynx torquilla’. A feketeharkály Európa legnagyobb harkályfaja, a hím fekete színű, a fejteteje tűzpiros, a tojónak csak a tarkója. A nyaka feltűnően karcsú. Nagy kiterjedésű bükkösök, fenyvesek lakója. A harkályok vetélőujja és erőteljes, a test súlyát alátámasztó kemény tollú farktollai lehetővé teszik a függőleges fatörzseken való mozgást. Géczi János versében:

a tavalyi év

bő lombjában két harkály

gallyat forgácsol.

Vésőszerű csőrükkel vájják ki a fa kérgét, és hosszan kiölthető nyelvükkel húzzák ki alóla az élősködőket. Sok fajuk hímje odvas fatörzsön vagy valamilyen más, jól kongó aljzaton dobolva ad hangjeleket. Erdőkben a többi faj számára is hasznosak, hiszen odúkat készítenek, és így lakóhely jut más madaraknak, emlősöknek (pl. mókusoknak) is.

Lásd még: ácsmadár, fakopáncs, küllő, tarkaharkály, zsolna.

hárpia J. az amerikai trópusi vidékek erős ragadozó madara; Harpia harpia.

Valamilyen madár neveként már Miskolczinál felbukkan a név, 1769: „A’ Grif madárhoz számlálandók a’ Syrénesek és Hárpyák”. Kérdéses, milyen fajt is jelölt. 1894-ben hárpya (PallasLex.).

Latin eredetű szó a hárpia, a lat. harpya ’ua.’ (Brehm) átvétele. A latin név forrása a görög. A görög és a római mitológiában madártestű istennő a Harpya, aki az emberekre ártalmas. A magyar írásbeliségben ezzel az értelmezéssel 1570-ben bukkan fel: „Pilésses harpiac” (NySz.), 1604-ben hárpyac, harpyjak (MA.). (A szó „házsártos, veszekedő nőszemély” jelentése későbbi.) Kiss Jenő szerint (Kiss 1985) úgy vált – névátvitellel – madárnévvé, hogy ez a madár folyton vad és haragos madár hírében áll. A szaknyelvi latin Harpia harpia binómen tautonímiával alkotott.

Nemzetközi szó. Megfelelői e madár neveiben is elterjedtek, idegen nyelvi neveinek többségében szerepel. Például ilyen az ang. harpy, fr. harpie, ném. Harpyie, ol. arpia, port.,sp. harpía (EL.), or. гapпия ’ua.’ (Kiss 1985).

♦ A hárpia a madarak osztályában a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó Harpia nem egyetlen faja. Mexikó déli részétől Brazílián keresztül Argentínáig, a trópusi őserdőkben él. Felborzolható tollbóbitája, igen erős csőre és karma van. A világ legfélelmetesebb ragadozó madara, karmai 3,5–4 centiméteresek. Ezzel és erős lábaival disznók és antilopok elfogására és megölésére is képes. Nagy testéhez képest nagyon jól repül az erdő sűrű fái között. Majmokra és lajhárokra vadászik, a kisebb emlősöket és madarakat is megfogja. Magas fák tetejére rakja fészkét, mely vastagabb gallyakból épül. A hárpia csak minden második-harmadik évben költ. Fészekalja 2 tojásból áll, melyen 50 napig kotlik. Többnyire csupán az egyik fiókát sikerül a szülőknek felnevelni. A hárpiák egyedszáma az utóbbi időkben erőteljesen csökkent. Az őserdők folyamatos pusztítása miatt a kihalás veszélye fenyegeti. Kisebb mértékben, de a vadászat is veszélyezteti a faj fennmaradását.

hattyú J. hosszú ívelt nyakú, kecses, fehér lúdféle vízimadár; Cygnus.

A név személy- és helynévként már 1282-ben felbukkan írásbeliségünkben: Hathias (OklSz.), köznévként 1395 k. „tignus: hatyw(BesztSzj.). 1405-ben hate (SchlSzj.), 1527-ben hattyw (ÉrdyK.).

A TESz. és Kiss Jenő (KissMad.) szerint ősi örökség az ugor korból; vö. vog. kotàη, χotaη, osztj. kŏteη, χŏdeη’hattyú’. A szóvégen hátul képzett -n található (mint az ing szóban). Az ugorban ótörök jövevényszó: csag. qotan, oszm. kutan ’hattyú, kócsag’, ezek a magyar gödény szónak is előzményei (lásd ott). A szó eleji k > h változás szabályos.

Hattyúdal az ’utolsó, a halál előtt alkotott mű’. Tükörszó a ném. Schwanengesang mintájára. A más nyelvekben is ismerős kifejezés alapja az ókori eredetű hiedelem, hogy halála előtt a hattyú panaszos éneket hallat. Szólásmondásaink gyakori szereplője a hattyú, pl. Fehér, mint a hattyú. Ritka, mint a fekete hattyú. Hattyú a ludak közt. Nem fehér hattyú az, kinek tarka a tolla.

A görög mitológia egyik szereplője, Küknosz nevére (lásd alább) vezethető vissza a hattyú latin Cygnus elnevezése.

♦ A hattyúk (Cygnini) a madarak osztálya lúdalakúak (Anseriformes) rendjében a récefélék (Anatidae) családjának egyik nemzetsége. Az ókori Görögországban a hattyú Apollón isten jelképe és szent madara volt, több mítoszban is szerepelt. Zeusz hattyú képében csábította el Lédát, aki hattyútojásban hozta a világra a szép Helenét. Orpheusz halála után hattyúvá változott, és az égre helyezték. Így keletkezett a Hattyú csillagkép, amely kitárt szárnyú, hosszú nyakú repülő madárra emlékeztet. Egy másik legenda szerint egy Küknosz nevű ifjú szerelmes volt Phaetónba, a Nap fiába. Phaetón a Nap kocsiját maga akarta hajtani, de ügyetlensége miatt a haragra gyúlt Zeusz villámmal sújtotta, és az égből az Eridanosz folyóba zuhant. Az elkeseredett Küknosz olyan sokszor bukott a folyó vizébe kedvese testét kutatva, hogy Zeusz megszánta őt, és hattyúvá változtatta. Az irodalomban gyakori költői téma volt a hattyúdal, amelyet a madár állítólag csak a halála előtt énekel. Ilyen jelenség azonban a valóságban egyetlen hattyúfajnál sem létezik, csupán az ókori görögök hiedelemvilágában. Ismert balett Csajkovszkij Hattyúk tava című zeneműve. Géczi János versében:

a füredi hattyúk nyaka

se nem kérdő

se nem felkiáltó

fehér

asztalomra hajolva

látom

úszkálnak méltósággal

valamennyi papírlapomon

házinyúl J. az üreginyúl háziasított fajtája.

Az összetétel a domesztikált nyúl jelölésére szolgál, latin szaknyelvi neve Oryctolagus cuniculus var. domestica. A latin nemi Oryctolagus terminus a gör. oryktesz, oryktér ’kaparó, vájó’ és a gör. lagósz ’nyúl’ szavak összetételével alkotott, az üreginyúl ugyanis alagutakat, fészket váj magának a talajba. A lat. cuniculus fajnév a nyúl latin neve. Az alfaj domestica nevének (< lat. domus ’ház’) pedig ’házi, házias’ a jelentése.

♦ A házinyulat haszonállatként a húsa és a bundája miatt tartják. Házi kedvencként pedig a törpe fajták népszerűek, de erősen terjedőben van a különleges színezetű vagy különleges külsejű (pl. hosszú szőr, nagy test, igen hosszú vagy lógó fülek, különleges színezet) fajták díszállatként tartása is. A házinyúl ősével, az üreginyúllal együtt a nyúlalakúak, és nem a rágcsálók rendjébe tartozik, bár sokáig odasorolták a rendszertanban. A külön besorolást metszőfogainak száma indokolja. (A házinyúlnak négy metszőfoga van, a rágcsálóknak viszont csak kettő.) Ezen kívül a nyúl végtagjai szőrözöttek, és kizárólag növényevő. Ám ők is rágcsálnak, fogaik ugyanis folyamatosan nőnek, koptatni kell őket. A házinyúl végtagjai, a mellső és a hátsó lábak jellegzetesen az ugráló helyváltoztatás céljára módosultak. A mellső végtagok viszonylag rövidebbek. A hátsó végtagok nagy combizomfelülettel rendelkező, erős testrészek, összetéveszthetetlen faji bélyegei minden nyúlféle fajnak.

A nyúl háziasítása már az ókorban megkezdődött. Az üreginyúl, házinyulaink őse Észak-Afrikában és a Pireneusi-félszigeten volt őshonos, elterjedését nagymértékben emberi beavatkozásnak köszönheti. Az ókori Egyiptomból fennmaradt falfestményeken rabszolgák áldo­zati állatokat, közöttük hosszú fülű nyulakat is szállítanak. Az Ószövetségben Mózes a tenyésztett állatok között említi, de a nyúlhús fogyasztását tiltja. Annál inkább kedvelték az ókori Rómában. Hatalmas, falakkal körülvett kertekben, úgynevezett leporáriumokban tenyésztették a nyulakat. A rómaiak különleges csemegéjének számított a frissen született nyúl. A középkorban nemesi kastélyok kertjeiben, vadaskertekben éppen úgy megtalálhatóak voltak a nyulak, mint a szerzetesek kolostoraiban, a barátok böjti eledelként fogyasztották a rómaiak csemegéjét. Ekkoriban kezdődött a házinyulak fajtáinak kialakulása. Angliából igen nagy testű, lógó fülű „istállónyulakról” tudósítanak. Thaiföld kolostoraiban „ezüstszínű” nyulakat tenyésztenek buddhista szerzetesek. A nyulak már nem számítottak különlegességnek, megjelentek a köznép istállóiban, portáin is. A városiasodás folyamata alatt és az Európán kívüli földrészek gyarmatosítása során az emberek magukkal vitték a kis helyen is tartható, olcsón takarmányozható nyulaikat élelemforrásként. A XIX. században a tenyésztési kedv ismét magasra csapott a már meglevő különféle típusú nyulakból, és a spontán jelentkező külsejű nyulakból fajták sokaságát tenyésztették ki.

Lásd még: nyúl, üreginyúl, vadnyúl.

házityúk J. tojásáért és húsáért tenyésztett háziszárnyas; Gallus domesticus.

A házityúk neve 1-2 hetes koráig csibe, ivarérettséget megelőzően csirke vagy jérce, ivarérett hím egyede kakas, ivarérett nőnemű egyede tyúk ’Gallus gallus domesticus’. Háziasított madárfaj, mely a háztáji baromfik legelterjedtebb tagja, néha még magát a baromfi szót is használják a csirkék megnevezésére. A házityúkkal kapcsolatos további kifejezés a tojó, kotlós; csibe, pipe; kappan, aprómarha, majorság. Egy fajtája a bosnyák nyakú ’kopasz nyakú <tyúk, csirke>’ (KkSz., ÚMTsz.). Szabó József szerint jelentéssűrítő szóösszetétel, amely hasonló-hasonlított jelentésszerkezetű (Nyr. 133: 492): „A bosnyák nyakú származékszó előtagja a bosnyák népnév, az állatokra (konkrétabban: a tyúkfélékre) átvitt jelentése pedig föltételezésem szerint a mohamedán bosnyákok egykori hajviseletével magyarázható.” Büky László megállapítása az (Nyr. 133), hogy a kopasz nyakú tyúk Tibetből származik, és keres­ke­dők révén Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül került Erdélybe a XVII. század vége felé. Erdélyből került e háziszárnyas a szerb és bosnyák hegyvidékre, s csak azután magyar te­rületre. E tyúkfajta 1875-ben s még 1925-ben is Bécsben kiállításon szerepelt. Számos neve ismeretes: erdélyi kopasz nyakú tyúk, erdélyi kendermagos, bosnyák tyúk, csóré ~ csóri [’tollatlan’, ’meztelen’] nyakú tyúk, Szeremley-tyúk, török tyúk (uo.). A bosnyák nyakú ki­fejezés jelentése szerkezetből önállósult lexéma gyanánt ’tyúk, amelynek bosnyák a nyaka’ (uo.).

A Gallus nemi terminus a ’kakas’ jelentésű lat. gallus szó, a domesticus fajinevének (< lat. domus ’ház’) pedig ’házi, házias’ a jelentése.

♦ Mind húsát, mind tojásait előszeretettel fogyasztják az emberek. Háziasításával kapcsolatban két, egymásnak részben ellentmondó elmélet létezik. A korábbi elmélet szerint a házityúk monofiletikus származású, tehát egyetlen őstől származik. Ezek szerint a házityúk őse a bankivatyúk, amely Elő- és Hátsó-Indiában, valamint Indonézia legtöbb szigetén őshonos. Az elméletet alátámasztó érvek szerint a bankiva, változékonysága miatt, könnyen képez fajtákat, a házityúk alapszínei felfedezhetők a bankiva színeiben, a hangjuk egyforma, a bankiva–házityúk keresztezések szaporodóképes utódokat eredményeznek. Az újabb vizsgálatok azonban egyre inkább a házityúk több ősre visszavezethető, polifiletikus származását valószínűsítik. Ezek szerint a következő fajok vehettek részt a házityúk kialakulásában: bankivatyúk vagy vörös dzsungeltyúk ’Gallus ferrugineus’, ceyloni dzsungeltyúk ’Gallus lafayetti’, szürke dzsungeltyúk ’Gallus sonneratti’, jávai dzsungeltyúk ’Gallus varius’. A kutatók érvei szerint a házityúk populációjában túl nagy a változatosság ahhoz, hogy egyetlen ősre legyen visszavezethető. Sokat nyom a latban az a tény, hogy a házityúknak vannak olyan tulajdonságai, amelyek a bankivánál hiányoznak (pl. öt lábujj).

Domesztikációja ásatási leletek alapján a Kr. e. III. évezredben ment végbe. A babilóniaiak már a Kr. e. II. évezredben tartottak tyúkot, az asszíroknál a Kr. e. VII. századból vannak róla adatok. Faliképek tanúsága szerint az egyiptomiak már használtak mesterséges keltetőt. Görögországba perzsa közvetítéssel került. Az ókorban jutott Európába, az első írásos feljegyzések a Kr. e. V–IV. évszázadból, görög íróktól származnak. Közép-Európába valószínűleg kelta közvetítéssel került. Háziasításuk tehát igen régen történhetett, de tojását tömegesen csak az 1800-as évektől kezdték fogyasztani.

A magyar tyúk a Magyarország különböző vidékein őshonos parlagi tyúkok tenyésztett változata. A csekély számú lelet alapján feltételezik, hogy a honfoglaló magyarok valószínűleg Kelet-Európából hozták be magukkal a magyar parlagi tyúk ősi változatát. Ezek késői utódaiból kezdtek kialakulni XIX. század végén a mai tyúkfajták. Kialakulásukban szerepe volt a tatárjárás idején hazánkba jutott nagy testű ázsiai fajtának, majd a törökök által behozott balkáni, kis-ázsiai tyúknak. Később a nyugatról betelepülő lakosság is hozta a saját, jól bevált fajtáit. Időközben kialakultak a különböző, egyre egységesedő színtípusok, így a XIX. századra már több fajtaváltozat létezett. A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a XIX. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A kendermagos magyar tyúk tenyésztése az 1890-es évek elején kezdődött Szolnokon, a parlagi állomány kendermagos színű egyedeinek szelektálásával, nemesítésével. Igen gyorsan kedvelt lett a tenyésztők között. Mivel színe igen alkalmas rejtőzködésre, főként az ország északi részén, a ragadozó madaraktól jobban veszélyeztetett helyeken tartották. A fogolyszínű magyar tyúk nevét onnan kapta, hogy a tojó színe a fogolyéra hasonlít barna rajzolattal. Elsősorban a Dunántúlon és erdős területeken terjedt el, ahol rejtőzködést elősegítő színe megvédte a ragadozóktól.

Lásd még: leghorn, orpington, tyúk, ugartyúk.

héja J. fehéres hasán keresztben csíkozott káros ragadozó madár; Accipiter.

A név 1395 k. már felbukkan az írásbeliségben: „mílus: heÿe(BesztSzj.). 1405-ben heya (SchlSzj.), 1500 k.: hÿazo (származék, ’héjászó’) (MNy. 50), 1590-ben hea (SzikszF.), 1608-ban héyja (MA.), 1707-ben héju (MNy. 8), 1833-ban hejjő (Kassai), 1838-ban hejjű (Tsz.). A nyelvjárásokban MTsz.: heélya | ÚMTsz.: hijja, híja, hejő | Madh.: hejjő.

A TESz. szerint valószínűleg származékszó, alapszava a ragadozó madarak vijjogását utánzó név. Ide tartozik a madárhessegető szóként is használt népnyelvi hé, hí, héj, híj indulatszó (ÚMTsz.). A héja a háziszárnyasokra mindig is veszélyes ragadozó volt. A szó kifejezetten ennek a madárnak a megnevezésére másodlagos jelentésszűküléssel jött létre. (Hasonló eredetű és szerkezetű állatnév a liba, koca.)

Igen sok társneve használatos a népnyelvben: nádi-, tavi-, mocsárikánya vagy -sas; víziölyv; örv, kerra,kara,kurhéja, tyúkhordó kánya, tikölő kánya,kara vagy gara, héjjamadár, galambász (Madh.). A hamvas rétihéja ’Circus pygargus’ népnyelvi neve a bagószemű, bagoly­fejű kánya, rétikánya, bagolyhéja. A kékesrétihéja ’Circus cyaneus’ népi elnevezése a fehérkánya és a fehérhéja. Minden elnevezése tollazata színére utal, a hím fő színe világos, kékes hamvasszürke. A névadási szemlélet háttere ugyanez a barnarétihéja ’Circus aerugi­nosus’ esetében is, túlnyomóan sötét, barnás fő színe jellemzi. A népnyelvben van a héjának siukánya, siókánya, sijó-rijó kánya (Nyr. 1938) neve síró, nyávogó hangja után.

A latin szaknyelvi Accipiter nemi terminus régi latin madárnév, a ’hozzányúl, hozzálát’ jelentésű lat. accípere igéből való.

♦ A héja ’Accipiter gentilis’ a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjében a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj. Európa, Ázsia és Észak-Amerika erdeiben fordul elő, de parkokban és falvakban is él. Tyúkra, galambra, fogolyra nagy veszedelem. A Kárpát-medencében főleg a hegy- és dombvidékeken vadászik, de az Alföldön is megtalálható. Hátoldala sötétszürke, melle és hasa szürkésfehér, barna keresztsávokkal. Csüdje rövid és vaskos, ujjai erőteljesek, hegyes karmokkal. Elsősorban különféle rágcsálókkal, kisebb madarakkal táplálkozik. Lesből támadva, nagy sebességgel üldözi zsákmányát. Ahol eltűnnek a héják, ott általában elszaporodnak a rágcsálók. A héjapárok hűségesek egymáshoz, látványos nászrepülést végeznek. Általában előző évi helyüket foglalják el, de váltó fészket is használnak. A barna rétihéja a legnagyobb a réti héják között. Majdnem egész Európában gyakori, de Skandináviában csak a délibb tájakon látni. Hazánkban mocsaras vidékeink legközönségesebb ragadozó madara. Szinte egész nap a nádasok fölött kering, folyton prédára leselkedve. Különösen a szárcsák, sirályok veszedelmes ellensége.

hering J. az északi tengerekben élő, ezüstös testű kis hal; Clupea harengus.

A hering név 1518-tól adatolható: hereng, 1519: heryngh (OklSz.), 1525 k.: Heryngh (Ortus), 1533: hering (Murm.), 1550: herengh, 1582: hering, 1585: heryng (SzT.), 1588: hering (OklSz.), 1590: ua. (SzikszF.), 1621: ua., 1685: ua. (SzT.), 1702: ua. (Miskolczi), 1757: héréng (TESz.), 1792: hering (Gáti), 1799: ua. (Mitterpacher), 1801: ua. (Földi), 1842: ua. (Peregriny), 1879: héring (Károli), 1895: ua. (Nyr. 24). N. ÚMTsz.: héring ’garda’ | SzamSz: ua.

A német Hering (< ófn. harinc) átvétele, ez egy ősi germán haringa folytatása, ennek első eleme, a har nemcsak szőrszálat jelentett (pl. német Haar, angol hair /BWDWb./), hanem halszálkát is. A hering tehát ’szálkás hal’, az aar ’szálka’ szóval függ össze.

A föllendülő kereskedelem révén, esetleg a hazai német városok nyelvéből kerülhetett a magyarba. A TESz. szerint a XVI. században terjedhetett el. Mollay a hazai korai újfelnémetből mutatja ki ezt a halnevet, amelynek XIV. és XV. századi előfordulásai is vannak Sopronban, Pozsonyban, Bártfán és Kassán. De használták ezt az elnevezést az erdélyi szászoknál is; vö. szász E. herenk,heränk (SSWb.). A magyarban korai újfelnémet eredetű; vö. ném. Hering, N. bajor häring, háring (BWb.), szász herenck (Kisch:Wb.) ’Clupea harengus’. Az ang. herring, holl. haring rokon nyelvi megfelelők, a fr. hareng, port., sp. arenque, észt heeringas és az ol. aringa (EL.) a germánból átvett népi lat. aringus, haringus folytatásai. További német eredetű megfelelők találhatók a szlovákban: haring (Fe.), a szerbhorvátban: N. haringa és a csehben: herynk (TESz.). Az ukr. N. gering ’ua.’ (Lizanec) átvétel a magyarból.

Hazai halaink közül a szaknyelvi szó az ívás idején a Bugba, Dunába, Donba, Dnyeperbe, Dnyeszterbe a Fekete-tengerből fölvándorló dunainagy heringet jelöli, a tájnyelviek pedig a gardát. Ennek az a magyarázata, hogy a garda is csapatokba verődő hal, nagy tömegekben fogható ilyenkor, mint a tengeri hering (lásd a garda szócikkében: balatoni hering és látott hal). Nógrádban apattszemű hauka (halacska) a hering (MTsz.).

A heringből készül az ízletes ruszli ’orosz hal, ecetes, sós, hagymás hering’. Magyar fejlemény a német Russe ’orosz, svábbogár, orosz hal’, többes számú Russen alakja nyomán, ebből először egy ruszni szóalak jött létre, majd képzőcserével a ruszli.

♦ A hering a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a heringalakúak (Clupeiformes) rendjében a heringfélék (Clupeidae) családjához tartozó faj. Főleg az Atlanti- és a Csendes-óceán északi, hidegebb részén honos, de megtalálható a La Manche csatorna környékén és a Balti-tengerben is. 250 méterig terjedő mélységben fordul elő. A hering testhossza mindössze 30 centiméter, teste megnyúlt, ovális keresztmetszetű. Nagy tömegbe, több kilométer hosszú és több száz méter széles rajokba verődnek. A tenger felszíni rétegeiben vándorolnak, így keresik táplálékukat és a megfelelő helyet ikráik lerakására. A Föld halászzsákmányának nagy részét a hering adja, ez a halfaj a tengerpartok lakosságának egyik legfontosabb tápláléka. Bár a modern, iparszerű tengeri halászat meggyérítette állományukat, de még ma is bőven találhatóak az Atlanti-óceán északi részén. Több rokon faj a világ szinte minden tengerében megtalálható. Sok helyen frissen eszik, de füstöléssel, sózással, pácolással és olajban tartósítva a világ minden táján szívesen fogyasztják. A hollandiai Scheveningen számára a hering annyira fontos, hogy a város címerében három is található belőle, mindegyikük fején aranykorona.

A Kaszpi-tengeri vándorhering ’Caspialosa pontica’ élőhelye a Fekete- és az Azovi-tenger, valamint az oda ömlő folyók. Egyik alfaja a dunai nagy hering ’Caspialosa kessleri pontica’. Társneve a vándor alóza, heringhal. A magyar Duna szakaszon szórványosan előforduló halfajnak tekinthető, de a Duna-deltában néha tömeges. Antipa szerint scumbrie vagy scumbrie de Dunare névvel jelölik ott. Gáti István régi feljegyzése szerint (A természet históriája, 1798) jöttek „a heringek a Dunába, a Tiszába; és osztán jöttek a Szamosba, mégpedig a földbe való titkos csatornákon”. Ehhez a meseszerűen hangzó adathoz Hanusz István a következő megjegyzést fűzi (Hal. 1900): „Júniusban a Fekete-tengerből a heringhez hasonló halnem szokott Románia Dunájába fölúszni s vele ott nagy kereskedést űznek, úgy írja Fényes Elek 1854-ben a Török birodalom ismertetésében és ez talán kimagyarázza Gáti István heringjeit a Sza­mosban…”

hermelin J. nyáron barna, télen hófehér menyétféle ragadozó; Mustela erminea.

A név írásbeliségünkben először 1787-ben, Mátyus István Ó és új Diaetetica című munkájában bukkan fel: „Hermelint ’s több … aprobb havasi állatokat”.

Nyelvünkben német eredetű, a ném. Hermelin ’ua.’ átvétele. A német szó forrása az ófn. harmili, a harmo ’menyét’ kicsinyített formája. A németből származik számos más nyelvben is a hermelin elnevezése, többek közt vö. ang. ermine, blg., dán, sv., szln. hermelin, fr. hermine, ol. ermellino, sp. armiño (W.), bosny., szbhv. hermelin (EL.). Átkerült a cseh és a szlovák nyelvbe is, ott azonban az „állat fehér téli bundájából készült szőrme, hermelinpalást” a jelentése.

A latin szaknyelvi Mustela erminea binómen első tagja, a latin genusnév a ’menyét, nyest’ jelentésű lat. mustela állatnév. A szaknyelvi latin erminea fajnév pedig az ófn. harm ’menyét’ (WbZ.) szóból származó lat. ermineus, -a, -um állatnév.

♦ A hermelin az emlősök osztályának ragadozók (Carnivora) rendjében a menyétfélék (Mus­telidae) családjához tartozó faj. Ázsia, Európa és Észak-Amerika tundráin és mérsékelt égövi erdőségeiben él. Magyarországon ritka, védett állat. Leginkább a nyílt területek, így a mezők, rétek, folyó- és tópartok lakója. Előfordul szántóföldeken is, ahol mindig sok rágcsálóra számíthat. Ragadozó, elsősorban kisebb rágcsálókkal, madarakkal táplálkozik. Gyors, ügyes vadász. A nappalt rendszerint átalussza, és alkonyatkor indul vadászni. Téli vedlése novemberben vagy decemberben kezdődik; ilyenkor farkának fekete hegyét leszámítva hófehér színt ölt. Nyáron a háta gesztenyebarna, hasa és melle fehér, farka hegye fekete. Legközelebbi rokona a menyét ’Mustela nivalis’, amellyel össze is szokták téveszteni. Fontos különbség, hogy a menyétnek van rozsdabarnás-vöröses torokfoltja, a hermelinnek ilyen soha nincs! Közeli rokonai a görények is. Ez a rokonság sok félreértésre ad okot, így például Leonardo da Vinci híres Hölgy hermelinnel című festményén a hölgy valójában egy fehér vadász görényt tart.

Lásd még: hölgymenyét.

hiéna J. a kutyára emlékeztető, Afrikában és Ázsiában élő dögevő állatok családja; Hyae­nidae.

Az állatnevet már Szenczi Molnár Albert szótározta, 1604: „Egy igen ravaszokos vad allat, kit Hyaenanak is hinac” (MA. bélbus alatt). 1799-ben hiena (Fábián), 1800-ban hiéna-eb(Márton).

A magyarban latin eredetű. Nemzetközi megnevezés a lat.hyaena nyomán, amely a gör. hüaina ’vaddisznó, hiéna’ átvétele, ez pedig a hüsz ’vaddisznó’ származéka. A latin szó számos európai nyelvbe átkerült, például ang., holl., dán hyena, fr. hyène, ném. Hyäne, ol. iena, or. гиена, port.,sp., gal., litv., blg., mac. hiena (W.).

A foltos hiéna jelzője arra utal, hogy sárgás bundáját sötétebb, ovális foltok pettyezik. Gyakran vettük át az állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból; vö. foltos hiéna < ang. spotted hyena, ném. gefleckte Hyäne ’Crocuta crocuta’ (WbZ.), illetve barna hiéna < ang. brown hyena, ném. braune Hyäne ’Hyaena brunnea’.

A latin szaknyelvi Crocuta crocuta binómen tautonímiával alkotott. Görög-latin eredetű, a gör. krokóttasz, krokútasz, lat. crocotta, crocuta egy közelebbről ma már meg nem határozható etiópiai vadállat elnevezése volt.

Átvitt értelemben a hiéna ’kegyetlen, vérengző ember’; pl. Haynau, a „bresciai hiéna”, illetve ’harácsoló, más kárán gazdagodó ember’, pl. a tőzsdehiénák.

♦ A hiénafélék (Hyaenidae) a ragadozók (Carnivora) rendjének egy családja; mindössze négy fajjal. Bár a macskaalkatúak (Feliformia) alrendjébe tartoznak és fejlődéstörténetileg a cibetmacskafélékkel (Viverridae), a mongúzfélékkel (Herpestidae) és a macskafélékkel (Felidae) mutatnak rokonságot, megjelenésük kifejezetten kutyaszerű. Lábuk hosszú, tompa karmaikat nem tudják visszahúzni. Fogazatuk, állkapcsuk és rágóizmaik kifejezetten erősek, hiszen nagy testű állatokat zsákmányolnak. A foltos hiéna a hiénafélék családjának legismertebb tagja. Ma Afrikában (főleg Kelet-Afrikában) a Szaharától délre a nyílt, füves puszták és bozótosok lakója. Akár 4000 méterig is felhúzódik, de a sűrű trópusi esőerdőket kerüli. Nagy csoportokban él, ezek létszáma akár a 100 főt is elérheti. A nagyobb csapatok elsősorban a bőséges táplálékot kínáló területekre (pl. a Ngorongoro-kráter) jellemzőek. A hiénának túlzásokkal tele mendemondák miatt van rossz híre. Rendkívül rossz szaga miatt régen kizárólag dögevőnek tartották. Vihogásszerű hangját is kellemetlennek, félelmet keltőnek találhatták a régi utazók az ismeretlen, éjszakai tájon. A filmek közül jellemzően az Oroszlánkirály című Disney-rajzfilmben jelenik meg. Ott a hiénák a főhőst alakító oroszlán legfőbb ellenfelei. Hasonló szerepe van az Oroszlánbecsület című filmben is.

hiúz J. dús pofaszakállú, szőrpamatos fülű macskaféle ragadozó; Lynx.

A hiúz név már 1395 k. felbukkan írásbeliségünkben: „pamt’ na: heÿuz” (BesztSzj.). 1405 k.: hayoz (SchlSzj.), 1370 k.: hyuſ(ZirciGl.), 1520–1530: heoz (MNy. 11), 1533: hyoз(Murm.), 1577: hiuz (KolGl.), 1585: hiusz (Calepinus), 1607: heuz (OklSz.). A nyelvjárásokban MTsz.: viúz | ÚMTsz.: héjoz. Ismeretlen eredetű szavunk. Korábbi szláv egyeztetései tévesek.

A hiúz neve a Székelyföldön vad-les (MTsz.).

Latin szaknyelvi genusneve Lynx, amely az éles látására utal. Görög eredetű, a gör. lynx szintén a hiúz neve volt. Német neve is Luchs (W.) (amely a Licht ’fény’ szóval rokon), előzménye a germán eredetű ófn. luhs, a végső forrás az indogermán *leuk- ’világít’ (DWb.) szó. A latin név folytatója többek közt azang., fr. lynx, ol., port.,sp. lince ’hiúz’ (W.).

♦ A hiúz a ragadozók rendjébe tartozó macskafélék családjának egy neme. A nembe négy faj tartozik: kanadai hiúz ’Lynx canadensis’, eurázsiai hiúz ’Lynx lynx’, párduchiúz, más néven spanyol hiúz vagy ibériai hiúz ’Lynx pardinus’ és a vörös hiúz ’Lynx rufus’. Az eurá­zsiai hiúz Európa legnagyobb macskaféléje. A Kárpát-medence területén előforduló, vadon élő hiúzok a kárpáti hiúz ’Lynx lynx carpathica’ alfajba tartoznak. Magyarország, Románia, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna és a balkáni országok erdőségeiben élnek. Napjainkra Magyarország hiúzállománya katasztrofális mértékben megritkult. Pettyes bundája és sajátságos szakálla mellett egyik feltűnő jellegzetessége a fülek hegyén viselt szőrbojt (pamacs), amelyet régebben fülpamatnak is neveztek. Hallása, tapintása fejlett. Hosszú végtagjai és izmos teste még a mély hóban is lehetővé teszi, hogy egyetlen, 3-4 méteres ugrással támadja meg áldozatát. Erős, éles karmú mancsa a sikeres zsákmányfogást segíti. Aktív ragadozó, különféle madarak, kisrágcsálók éppúgy szerepelnek étlapján, mint őzek, rókakölykök, szarvasborjak vagy vadmalacok.

Lásd még: karakál.

hóbagoly J. nagy, fehér sarkvidéki bagoly; Nyctea scandiaca.

A hóbagoly terminus először Herman Ottónál fordul elő (Madh.). 1841-ben Vajda Havi (havas) éjbagoly, hóbag néven írja le. A hóbagoly esetében a hó, havas, havi jelzős összetétel a ném. Schnee-Eule ’ua.’ (WbZ.), vagyis ’hóbagoly’ fordításával jött létre. A névadási szemlélet háttere a faj túlnyomóan fehér tollazata.

Az éjbagoly előtagja a R. lat. szaknyelvi Strix nyctea jelzőjének a fordítása; vö. gör. nyx, nyktósz ’éjszaka’. A hóbag utótagja a bagoly csonkításával keletkezett. 1887-ben Lovassy felsorolja havas bagoly, havas csuvik, hó csuvik, havasi bagoly, nagy hóbagoly neveit (TermtudKözl.). Társneve az azonos szemléletű fehér bagoly, illetve az élőhelyére vonatkozó északi hóbagoly (Madh.).

♦ A hóbagoly a madarak osztályában a bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe és a bagolyfélék (Strigidae) családjába tartozó faj. Az északi sarkkör területén költ, Izlandtól és Skandináviától keletre Kelet-Szibériáig, valamint Alaszkában, Kanadában és Grönlandon is. Gyér növényzetű, nyílt területeken, tundrán, füves, lápos területeken fordul elő, az erdős élőhelyeket többnyire elkerüli. Télen gyakran délebbre vándorol, ilyenkor lakott területek közelében is feltűnik, és ritka kóborlóként alkalmanként Magyarországon is felbukkan. Ragadozó, táplálékát elsősorban kis termetű rágcsálók (pl. lemmingek, egerek, patkányok, mókusok) alkotják, de elkapja a nagyobb termetű nyulakat is. A nála kisebb termetű madarak sincsenek biztonságban tőle, hiszen a fácánokat, havasi hófajdokat, récéket, ludakat, sirályokat és énekesmadarakat is elfogyasztja. Alkalmanként halat is zsákmányol, de nem veti meg a dögöt sem.

Lásd még: bagoly, buhú, fülesbagoly, gyöngybagoly, macskabagoly.

hód J. nagy testű, értékes prémű, rágcsáló víziállat; Castor.

Személy- és állatnévben már 1138-tól adatolható: Hodus (MNy. 32). Köznévként 1395 k. bukkan fel az állatév: „caſtor: hod” (BesztSzj.).

Hód szavunk ősi ugor örökség; vö. vog. khontel, khuntel, χuntel ’hód’ > osztj. χundil ’vakond’ (TESz.). Az ugor alapnyelvben ótörök származék lehet: csag. qunduz, oszm. kunduz, tatár kondïz ’hód’ (uo.). A szó eleji k > h változás szabályos, lásd hab, hal, ház, hó, akárcsak a szóvégi nt, nd > d megfelelés, lásd gödény, lúd stb.

A latin szaknyelvi Castor nemi név a hód lat. castor neve, amely az állat ógör. κάστωρ (WbZ.)nevéből való. Megfelelője a mai gör.κάστορας, a latin név folytatója többek közt a fr., gal., kat., port., ro., sp. castor, ol. castoro, tör. kastor (W.). Számos nyelvben az ősi indogermán *bhero ’barna’ (DWb.) szóból származik a hód neve (a medvéhez hasonlóan). A germ. bebru- szó van meg a hód ang. beaver, ófn. bibar és ném. Biber (uo.), fr. bièvre, holl. bever (W.), valamint számos szláv nevében.

♦ A hódfélék (Castoridae) a rágcsálók rendjének egy családja. Az alábbi fajokat foglalja magában: castor, kanadai hód ’Castor canadensis’, eurázsiai hód ’Castor fiber’ és az óriáshód ’Castoroides ohioensis’. Ez utóbbi mára kihalt. Az eurázsiai hód valaha egész földrészünk folyó menti ligeterdeit és állóvizeit benépesítette. Később nemcsak élőhelyei fogyatkoztak, de vadászata is egyre kíméletlenebbé vált, ezért a XX. század elejére Európa nagy részéről kipusztult. Csak néhány egymástól távol eső állománya maradt fenn. Magyarországon 1854-ben figyelték meg az utolsó egyedeket. Az elmúlt évtizedekben Európa több országában sikeresen megindult a visszatelepítésük. Magyarországra az 1990-es évek elején érkeztek az első egyedek. A hód legfőbb jellegzetessége hatalmas fák kidöntésére is alkalmas narancssárga metszőfoga. Lapos, pikkelyszerű képletekkel borított farkával a vízben ügyesen kormányozza magát. A vizet csak rövid időre és kis távolságra hagyja el, a szárazföldön esetlenül mozog. Éjszakai állat, így ritkán kerül szem elé, jelenlétéről főleg nyomai árulkodnak. Környezetét kisebb-nagyobb gátak építésével tudatosan alakítja, hogy a megemelt vízszint révén a ragadozók előtt észrevétlen maradjon. A nagyszabású gátépítés nem annyira az eurázsiai hódra, mint inkább Amerikában élő rokonára, a kanadai hódra jellemző. Az eurázsiai hód általában a magas partfalba ás üregeket, azokat használja lakhelyül.

hódpatkány Lásd: nutria.

holdhal J. tányér alakú tengeri hal; Mola mola.

A holdhalnak számos szinonimája van. Korábban a gömbhalfélék családjába sorolták Tetraodon mola néven. A gömbhalalakúak latin szaknyelvi neve Tetraodontiformes, amelynek jelentése ’négyzet alakú fog’ (< tetra ’négy’, form ’alak’ és odous ’fog’), jellegzetességükre, négy összeforrt fogukra utal. Újabban saját nemet alkottak neki, a Mola nemet egy másik halfajjal, a Mola ramsayival.

A ném. Mondfisch ’ua.’ (DWb.) tükörfordítása lehet a magyarban a holdhal elnevezés. Az ang., holl., port., fr., sp., or. és ném. nyelveken a hal nevei: moonfish,maanvis, peixe lua, poisson lune, pez luna, рыба-луна(FB.)és Mondfisch (WbZ.), Meermond (VNAE.), mind szó szerint ’holdhal’ jelentésűek. Alakleíró név, e hal testformájára utal. Megjelenése nagy fejhez hasonlít, amelyhez egy farkat illesztettek. Az állat teste lapos. Mikor a hát- és hasúszóit kinyújtja, a holdhal éppen olyan magas, mint amilyen hosszú. De indokolja a névadást az is, hogy ez a hal a világító halak egyik legérdekesebb, legszebb képviselője. Nem hiába nevezi a tengerparti nép holdvilágnak, mert a magas hajófedélzetről nézve csakugyan úgy rémlik, mintha a hold ködbe burkolt képe tükröződnék vissza.

A holdhal latin szaknyelvi Mola mola neve a halra jellemző lapított testre utal. Tudományos nevét tautonímiával alkották. A mola szó jelentése ’malomkő’, hiszen mint a malomkő, a hal teste is szürke, durva felületű és kerekded alakú. A holdhal oldalára fordulva pihen, napozik a tenger felszínén. „Amikor hajdanában Linné legelőször látott ilyen monstrumot – írja William Beebe –, így kiáltott fel: »Mola mollium!« A legnagyobb malomkő valamennyi között! ” Ennek a latin szónak a folytatója a holdhal ang. mullet, molebut, fr. mőle, sp. mola, mula (VNAE.) neve.

A németben schwimmender Kopf (uo.) neve is használatos, ami ’úszó fej’ jelentésű. Ebből való a hal m. úszó fej (uo.) társneve. Volt korábban Orthagoriscus (WbZ.)szinonimája is a szaknyelvben (< gör. orthagoriszkosz ’malac’, ’sündisznócska’), ebből származik a hal fr. orthagorisque, illetve m. ortagoriszkusz (VNAE.) elnevezése. A lengyeleknél samogłów, ami magyarul ’csak fej’ jelentésű, nyilván azért, mert a hal feje testéhez, farkához képest aránytalanul nagy. A kínaiaknál fan-che, azaz ’felborult autó’, gömbhal.

A holdhal angol neve sunfish (VNAE.), azaz ’naphal’, ilyen társnév más nyelvekben is használatos; vö. m. naphal, sp. pez sol, peje sol (uo.), ném. Sonnenfisch (WbZ.). A név onnan származik, hogy a hal a vízfelszínen szokott napozni. Nevezik világító hal néven is, mert bár nem rendelkezik világítószervvel, éjszaka különös fénnyel veri vissza a hold sugarait. Ez a képessége elsősorban a védekezését szolgálja, mivel visszatartja a cápákat a támadástól.

♦ A holdhal az összes mérsékelt övi és trópusi tengerben megtalálható, 600 méteres mélységekbe is alámerül. Bár úgy tartják, hogy a holdhal idejének legnagyobb részét napozással tölti, ez nem igaz: a holdhal főként a 200 méternél mélyebb szintet kedveli, azt a „határt”, ahol a napsütötte, termékeny vízfelszínhez közeli réteg találkozik a mélység sötétségével. Csak egészen csendes időben jön a felszínre. A Michael Sars nevű norvég kutatóhajó 1910-ben az Atlanti-óceánból halászott ki egy 2 méteres, körülbelül 600 kilogrammos példányt. A kifejlett állatok hatalmas mérete és vastag bőre számos ragadozót elriaszt, de a fiatal egyedeknek nincs meg ez a védelmük. Legfőbb ragadozóik a nagyobb Thunnus-fajok és az aranymakrahal-félék (Coryphaenidae). A kifejlett egyedeket megtámadhatják a fülesfókafélék, a kardszárnyú delfinek és a nagyobb cápák. A holdhal húsa a Föld egyes részein ínyencfalatnak számít, minden részét fogyasztják, egyes részeit a hagyományos orvoslásban is használják.

holló J. a varjúnál nagyobb, fekete tollazatú, nagy csőrű madár; Corvus corax.

Korai felbukkanású a magyar írásbeliségben ez a madárnév, 1220-tól adatolható személy- vagy helynevekben. Köznévként 1395 k.: „coruus: hollo(BesztSzj.). 1570 k.: hollot (ArsMed.).

A magyar holló név ősi hangutánzó szó, amelyhez hasonlóan hangzik a madár neve néhány más uráli nyelven is; vö. vog. koлaχ, osztj. kolek, szam. χùllī, kuruke, kula, kūli ’holló’ (TESz.). A szó eleji k > h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar szó -ll- hangzója intervokális kettőződés eredménye. Bár a holló név leggyakrabban a közönséges hollót jelöli, a következő hat varjúfélét is hollónak nevezik: hawaii holló ’Corvus hawaiiensis’, fehérnyakú holló ’C. cryptoleucus’, barnanyakú holló ’C. ruficollis’, csutakfarkú holló ’C. rhipidurus’, örvös holló ’C. albicollis’, vastagcsőrű holló ’C. crassirostris’.

A közönséges holló latin szaknyelvi Corvus corax nevét a lat. corvus és az ógör.κόραξ (latinosan corax) szavakkal, a madár latin és görög nevével alkották. Idegen nyelvi nevei között sok a szintén hangutánzó, pl. perzsa kalāγ, kälāγ, kuloγ, lat. szaknyelvi corvus, ném. Rabe, Kohlrabe, fi. kaarne (TESz.).

Tollazata fekete színéről nevezték fekete hollónak (R. 1801: Földi), a népnyelvben feketekányának (ÚMTsz.). Nagyvarjú nevét (KissMad.) azért kapta, mert színében is hasonlít a varjakhoz, csak jóval nagyobb náluk; vö. ném. grosse Krähe, fr. grand corbeau ’ua.’ (VNAE.). Népnyelvi zsidó-pap neve (SzegSz.) hasonlóságonalapuló névátvitel eredménye a rabbik fekete öltözetéről. Az akasztófán tevékenykedő holló neve a törvényfa madár (Szóm.). Fekete színe miatt a gyász madarának is tartják, mint a népköltésben (Kriza János gyűjtése):

A fekete holló gyászt visel magáért

Én is gyászt viselek jegybeli mátkámért.

A népköltészet madárpostájában:

Hollóm, édes hollóm, vidd el levelemet…

A hollótól ne küldd, mert a holló olyan:

Ahol dögöt talál, ott mindenütt leszáll.

Kriza Jánosnál a rab a holló két szárnyára írná meg levelét:

Száj le holló, száj le,

Száj alább egy ágra,

Had írjak levelet

Mind a két szárnyadra.

Hadd írjak levelet

Apámnak, anyámnak.

Apámnak, anyámnak,

Jegybéli mátkámnak.

Ha kérdik, hogy vagyok?

Mondd meg, hogy rab vagyok,

Kolozsvár piacán

Térgyig vasba vagyok.

A székelyes csángó kronkán ’holló, varjú’ a ro. N. croncan, a csángó korb pedig a ro. corb ’holló’ (KissMad.) átvétele; vö. még alb. korb, sv., észt korp, fi. korppi, szárd corbu, crobu ’ua.’ (W.).

Szólásmondásaink gyakori szereplője, pl. Ritka, mint a fehér holló. Hollófészken hattyút keres. Holló volt, hattyú lett. Nem fél a holló akasztott embertől. Fekete hollónak fekete a fia. Két holló összevész a koncon. Holló hollónak nem vájja ki a szemét.

♦ A holló vagy közönséges holló a madarak osztályának verébalakúak rendjébe (Passeriformes) és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozik. Földünk északi féltekéjén Ázsiától Észak-Amerikáig mindenütt megtalálható, területileg a legelterjedtebb az összes varjúféle között. A közönséges holló a vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris) mellett egyike a két legnagyobb varjúfélének. A holló nem csak nagyobb méretében különbözik rokonaitól, a varjaktól, csőre nagyobb és vaskosabb, farka ék alakúan kerekített, és jól megfigyelhető a torkán a bozontos, szakállszerű tollazat. Párválasztás idején művészi mutatványokat végez. Rendkívül éber, tanulékony madár. Megfigyelték, hogy a hollók gyakran vezetnek más állatokat (például farkasokat, prérifarkasokat) elpusztult állatok tetemeihez. A ragadozók föltépik a dög tetemét, amire a madarak amúgy képtelenek lennének – ezek után a hollók már könnyedén hozzáférnek a húshoz. A szarkákhoz hasonlóan a hollók is előszeretettel gyűjtenek („lopkodnak”) fényes tárgyakat, melyek a fénylő kavicsoktól a kisebb fémdarabokon keresztül a golflabdákig terjedhetnek. Hosszabb hanyatlás után az utóbbi években hazánkban is növekedni kezdett a számuk.

Valaha Magyarországon a holló, mint királyi jelkép, Mátyás király udvarában jelent meg. Kódexeit corvináknak, könyvtárát Bibliotheca Corvinianának hívták. Mátyást latinul és németül Matthias Corvinusként ismerik. A Corvinus nevet a család címeréről kapta, amely egy gyűrűt tartó hollót ábrázolt. A Sziléziai Krónika szerint Mátyás király a kezéről egy vadászat alatt levette gyűrűjét, és azt egy holló elragadta. Mátyás üldözte a madarat, visszaszerezte gyűrűjét, és ezen esemény emlékezetére választotta a hollót címerállatául. Tudományosabb magyarázatként román források megemlítik, hogy Mátyás nagyapjának egy Holló Köve (ro. Piatra Corbului) nevű birtoka volt, és ez kapcsolatba hozható a névvel. A híres legenda szerint, amikor a fiatal Hunyadi Mátyás Prága városában fogságban volt, akkor édesanyja egy holló segítségével küldött neki levelet. (A történetet Arany János is feldolgozta a Mátyás anyja című balladájában, eredeti szövegemlékek alapján.) E történet miatt volt a Magyar Posta emblémája sokáig a holló.

Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak. Mint dögevők, a kivégzések, csaták, háborúk után az emberi tetemeket is csapatostul lepték el, így nem csoda, hogy jelenlétét sokáig baljós jelnek vélték, a halál madarának tartották. A régi kor emberei kapcsolatot láttak a hollók és a szellemek között. Svédországban és Németországban sokáig úgy tartották, hogy a hollók nem mások, mint meggyilkolt emberek szellemei, illetve elkárhozott lelkek. A nyugati parton élő észak-amerikai bennszülöttek istenként tisztelték; a Tlingit és Haida hagyományok szerint a Holló egyszerre Szélhámos és Teremtő isten. A vikingek úgy hitték, hogy az Odin isten vállán ülő két holló, Hugin és Munin mindent lát és mindent hall, ami a világban történik. Nem ritka, hogy olyan vikingeknek is (mint Orkney grófja, I. Nagy Knut dán király vagy akár Harald Hardrada) hollót ábrázoló zászlójuk volt. Az Ótestamentumban szintén találunk utalásokat hollókra. Szibériá­ban ugyancsak nagy tiszteletben tartották. A Kamcsatka félszigeten élők hite szerint Kutkh isten egy holló alakját veszi fel a leggyakrabban. A Brit-szigeteken a hollóknak szimbolikus jelentőségük volt mind a kelták, mind az írek számára (Cú Chulainn mondakör). A Holló csillagkép keletkezési mítosza arról szól, hogy Apollón büntetésből sújtotta a hollót örök szomjúsággal és fekete színnel, amiért elhanyagolta feladatát, és az áldozathoz szükséges víz meghozása helyett a fügék beérésére várakozott, majd hazugsággal leplezte bűnét. Ebből a történetből származhat az a hiedelem, amely szerint a hollók a nyári napfordulótól hatvan napon át, a füge beéréséig nem isznak vizet.

Ahogyan a mitológiában, úgy a modern irodalomban is gyakran szerepel a holló, pl. Shakespeare, Dickens, Tolkien, Stephen King vagy akár Joan Aiken műveiben. A legismertebb azonban minden bizonnyal Edgar Allan Poe A holló című verse. A fogságban tartott holló egy idő után ragaszkodóvá válik és képes gazdája védelmére kelni. Könnyen elsajátítja pár szó kimondását. Magyarországon befogását és fogva tartását a törvény tiltja!

honcsok J. ritk. vakond.

A vakond társneve, a ’kis földkupac, halom’ jelentésű hant vagy homp, honcsok, hancsik ’földkupac, göröngy’ szóból való, az állat földtúrásaira utal.

Lásd még: vakond.

hósármány J. nálunk télen megjelenő, fehér és barnás tollazatú pintyféle madár; Passerina nivalis.

A név írásban 1904-ben, Petényinél fordul elő először. A madár korábbi neve hómadár és havasi sármány (R. 1801: Földi, 1841: havasi sárma /Vajda/), mindkettő német mintára alkotott tükörszó; vö. ném. Schneevogel és Schneeammer ’ua.’ (Földi). A névadási szemlélet háttere a madár fehér színe, ráadásul északon él, Közép-Európában csak télen fordul elő.

♦ A hósármány ’Plectrophenax nivalis’ a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a sármányfélék (Emberizidae) családjába tartozik. Észak-Amerika sarkkörön túli tájain, Grönlandon, Izlandon, Skandináviában és Oroszország északi részein honos. Sziklás területek, köves vízpartok, zuzmós tundrák és havasok madara. Télen délebbre költözik. A Kárpát-medencében rendszeres vendég október–március hónapokban. Háta, szárnya és farka sötét, a többi része piszkosfehér. Költési időszakban lepkéket, pókokat és egyéb rovarokat fogyaszt. Telelőhelyein magokkal táplálkozik. A fészket a tojó földre építi füvekből, mohából, tollakkal béleli ki. Fészekalja 4–6 tojásból áll, melyen a tojó 10–15 napig kotlik. A fiókákat mind a két szülő táplálja.

hölgymenyét J. hermelin.

A hermelin elavult társneve a hölgymenyét (Szóm.), R. 1324: „Dominas Zypazzon et Hewlgazzon” (nőnév és menyétnév együtt) (NyK. 25), 1395 k. „hermelus: helg | hermelina helg ber gereзna”, azaz ’hermelin’, illetve ’hermelinprém’ (BesztSzj.), 1800: hölgy-menyét ’Mus­tela, Erminea, das Hermelin, das grosse Wiesel’ (Márton). A nyelvjárásokban MTsz.: meny, menyecske, menyét, mënyetasszon | Nyr. 17: mënyét-asszony | uo. 7: ményet-asszon, menyét-asszon, mönyétasszon | MNy. 18: mënyetasszony | Nyr. 2: mönyedasszon | NyK. 24: mönyed-asszony, menyét-asszony | Nyatl.: menyéttasszon, mönyéntasszony | MTsz.: szép-asszony ’vmi menyétféle’.

A hölgy finnugor örökségű szavunk, a vogulban, osztjákban, lappban ’kisebb prémes állat nősténye’ jelentésű. Lányt, asszonyt jelölő szónak menyétféle prémes állat nevére való átvitelére más nyelvekben is van példa: ol. bellula, donnola, fr. belette, sp. comadreja, óang. fairy ’menyét’ (TESz.), tkp. ’nő, szépasszony; szépecske, asszonyka’.

Ilyenfajta azonosítás az ókori görögöktől kezdődően kialakult hiedelmen alapul, amely szerint a menyét bűvös hatalmú nővé, nimfává, tündérré változhat. A menyétben a néphit szerint démoni tulajdonságok lakoznak, neve tabuszó lehetett, ezért hívhatták ’szépaszonynak, szépecskének’. A menyétet a Dunántúl nagy részén nevezik menyétasszony néven is. Rutén lakodalmi népszokás, hogy amikor a násznép a menyasszonyi házhoz érkezik, a menyasszony elrejtőzik. A násznagy pedig azt mondja, hogy egy ritka szép menyét (kunica /Nyr. 1963/) nyomán értek ide, s ne rejtegessék, de adják elő a nemes vadat, mert különben átkutatják a házat. A „nemes vadat, a menyétet” azután menyasszony képében, számos akadály legyőzésével fölkutatják és elővezetik (Ethn. 11).

Lásd még: hermelin, menyét.

hörcsög J. kb. 30 centiméter hosszú, nagy pofazacskójú, kártékony mezei rágcsáló; Cricetus cricetus.

Személynévben már 1138-tól adatolható (MNy. 32), köznévként 1395 k.: „bufo: herchek” (BesztSzj.). 1533-ban hoerczuk (Murm.), 1577-ben hoercziek (KolGl.), 1592: „Heorzeg Georgy”, 1650: „Heőrczyeők Mihály”, 1688: hörcsöggerezna,1720: „hörcsök bör”, 1724: hörcsök, 1748: hörcsögök, 1746: „hörcsök bőr” (SzT.), 1784-ben hörtsög (SzD.). A népnyelvben MTsz.: hörcsik | ÚMTsz.: hërcsëk.

A hörcsög állatnév szláv eredetű szó; vö. szbhv. hŕčak, szlk. chr

ek, le. N. skrzeczek (TESz.), mac., bosny. hr

ak, szln. hr

ek, cs. křeček, szlk. škre

ok ’ua.’ (W.). A szláv szavak a hangutánzó ősszláv hrkati ’horkol, hörög’ családjába tartoznak. A magyar szóban a szó eleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, így állt elő a régi forrásokban gyakori hercsek, amely később labializálódott, a szóvég pedig zöngésült.

Latin szaknyelvi Cricetus cricetus elnevezését tautonímiával alkották, a hörcsög újlatin cricetus nevéből. A latin név folytatója a fri. cricęt, gör.κρικετόµυς, ol. criceto (W.). Egész sor nyelvben használatos a hörcsög hamster neve; vö. ang., baszk, bre., dán, észt, fríz, fr. holl., gal., kat., mált., norv., port., ro., ném., sp., sv., lp., tag., tör. hamster (uo.). Igen régi állatnév, amely az ószláv chomestoru, ófn. hamustro ’ua.’(WbZ.) névre vezethető vissza, és igen sok európai nyelvbe bekerült.

♦ A hörcsög a rágcsálók (Rodentia) rendjébe és a hörcsögformák (Cricetinae) alcsaládjába tartozik. Közép- és Kelet-Európában gyakori faj. Hazánkban közönséges, Nyugat-Európában állománya nagyon megritkult. Elsősorban az alföldeken, mezőgazdasági területeken fordul elő. Zömök testű rágcsáló, éjjeli táplálékgyűjtése közben nagy területeket jár be. Egész nyáron gyűjtöget, egy öregebb hímnek akár öt éléskamrája is lehet, amelyeket télire megtölt. Területét mirigyváladékával jelöli meg. Az alagútrendszerben különféle kamrák vannak: bélelt hálókamra, éléskamra és WC. Rendkívül tiszta állat, a latrinát télen használja, amikor üríteni sem megy ki a járatból. Kedvelt tápláléka a nagyobb ragadozó madaraknak, például a parlagi sasnak vagy a baglyoknak. Sok hörcsögöt zsákmányol a görény és a róka is. A görény még a járataiba is követni tudja. Mezőgazdasági kártétele miatt pedig az ember irtja. Október végétől márciusig téli álmot alszik, ezalatt többször felébred, és a felhalmozott készletekből táplálkozik. Hatalmas mennyiségű, akár 15 kilogramm magot is felhalmozhat télire.

Lásd még: aranyhörcsög.