Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

16. fejezet -

16. fejezet -

Tartalom

I, Í

I, Í

íbisz J. hajlott csőrű gázlómadár, az ókori egyiptomiak szent madara; Threskiornis aethio­picus.

Először Miskolczinál, 1702-ben fordul elő Ibis alakban, ’egyiptomi íbisz’ jelentéssel. 1818-ban ibitz, 1840-ben íbis (Kiss 1985), 1841-ben íbisz (Vajda).

A név a magyarba a latinból került, fennáll a német közvetítés lehetősége; vö. lat. ibis, ném. Ibis ’ua.’. A szó végső forrása az óegyiptomi hbj, amely görög közvetítéssel került a latinba, s innen az európai nyelvekbe. Ma nemzetközi szó; vö. ang., fr., sv., le. ibis (KissMad.), ném. Ibis, or.ибиc ’ua.’ (EL.).

Ez a gázlómadár az ókori Egyiptomban Ízisz istennő és Thot óegyiptomi isten szent állata volt. Erre utal szent íbisz neve; R. latin szaknyelvi Ibis sacra (Brehm), ném. heiliger Ibis (WbZ.). Ez utóbbi megfelelője a mi szent íbisz (Chernel) nevünk.

A latin szaknyelvi Threskiornis genusnév görög elemekből áll, a gör. thrészkosz ’istenfélő’ és ómisz ’madár’ szavak összetétele. A lat. aethiopicus fajnév pedig ’Etiópiában élő’ jelentésű. Somogyban vad-póka az íbisz (Nyr. 17) neve.

♦ Az íbiszformák (Threskiornithinea) a madarak osztályának gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, az íbiszfélék (Threskiornithidae vagy Plataleidae) családjába tartozó alcsalád. 13 nem és 29 faj tartozik a családba. Hosszú nyakú és lábú, nagy testű gázlómadarak, mocsarak, lápok és vízpartok lakói. A szent íbisz, más néven egyiptomi íbisz ’Threskiornis aethiopicus’ élőhelye Afrika, a Szaharától délre, egy elszigetelt maradványpopulációja van Irak délnyugati részén. A szent íbisz egészen eltérő időpontokban költ Afrika különböző részein, mindig az esős időszakhoz igazodva. Egykor Egyiptomban is élt, ahol különösen nagy tiszteletben részesült. Az egyiptomiak szent állatként tisztelték, mert az íbiszek mindig a Nílus áradása előtt jelentek meg a folyó mentén. A képzőművészetben Thotot elsősorban íbiszként vagy íbiszfejű emberként ábrázolták. Thot isten székhelye Hermopolisz volt, ahol az egyiptomiak egész temetőket rendeztek be az íbiszeknek. Szakkarában szintén volt temetőjük. Géczi János versében olvashatjuk:

A történetet a másik oldalon állva

figyeled Az α

íbiszként gázol a Nílus fövenyén s mikor

fölrepül – tele szárnycsattogással – betűvé válik

A hegyesfarkú íbisz ’Cercibis oxycerca’ Dél-Amerikában honos. A pirosfejű íbisz ’Pseudibis papillosa’ Dél-Ázsiában él. Leggyakoribb Indiában, ott helyenként elterjedt fészkelő. A fehérvállú íbisz ’Pseudibis davisoni’ nevét fehér hátáról kapta. Délkelet-Ázsiában, tavak és lassú folyású folyók menti erdőségekben él, de nedves és kevésbé száraz réteken is előfordul. A feketearcú íbisz ’Theristicus melanopis’ Dél-Amerika magasabban fekvő füves területein és mocsaraiban fordul elő. Kisebb állatokra, így rovarokra, kétéltűekre, kígyókra és apróbb emlősökre vadászgatva ideje java részét a talajszinten tölti.

ichtioszaurusz J. delfinhez hasonló őskori hüllő; halgyík.

Görög elemekből álló nemzetközi szó. Az ichtioszaurusz latin őslénytani szakszó (ichthyosaurus) jelentése ’halgyík’, a gör. ichtysz, ichtyosz ’hal’ és a gör. szaurosz ’gyík’ szavak összetétele. Az Ichthyosaurusbreviceps binómenben a lat. breviceps fajnév ’rövid fejű’ jelentésű jelző (< a lat. brevis ’rövid’ és gör. kephalé ’fej’ összetétele).

♦ Az ichthioszauruszok a hüllőcsoportok közül a legjobban alkalmazkodtak a vízi életmódhoz, sokkal tökéletesebben, mint a Lepidosauromorphák közé tartozó tengeri hüllők, így a plezioszauruszok vagy a moszaszauruszok. Testalkatuk erősen emlékeztetett a ma élő cápák és delfinek alakjára. Végtagjaik úszókká módosultak, kialakult a szimmetrikus függőleges farokúszó. Szemük igen fejlett volt, a megkövesedett koponyákon hatalmas szemüreget találunk. Hosszú, előrenyúló állkapcsukban számos gyökértelen fog ült. Ragadozók voltak, kisebb halakat, de főképp lábasfejűeket zsákmányoltak.

Lásd még: dinoszaurusz, halgyík, szaurusz.

impala J. szavannákon élő, kecses növényevő emlős; Aepyceros melampus.

Köznapi néven szinte minden nyelven impalának hívják, amely a ’gazella’ jelentésű zulu impala szóból származik. Uganda fővárosának, Kampalának a neve ugyancsak az impala szóra vezethető vissza. (Valószínűleg megalapítása helyén egykor igen gyakori állat lehetett az impala.) Megvan a szuahéliben is az impala (W.) név. Nemzetközi szóvá vált; vö. ang., bre., blg., hv., cs., holl., fi., fr.,gal., lat., litv., lux., mal., or., norv., le., romans, tör., yoruba impala ’ua.’ (EL.).

A közönséges impala ’Aepyceros melampus melampus’ arab neve pala, damara (uo.). A magyarban is olvasható korábbi forrásokban (pl. Brehm) a pála elnevezés.

Szaknyelvi latin nemi neve görög elemekből alkotott, a gör. aiposz ’magas’ és a cerosz ’szarv’ összetétele. Akár a fajnév, amely a gör. melasz ’fekete’, valamint a pousz ’láb’ szavaké. Leíró terminus, ’feketelábú magas szarvú’ jelentéssel.

♦ Ma már önálló alcsalád, nem az antilopok vagy a gazellák közé sorolják. Az impala a pá­rosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és az Aepyce­ro­tinae alcsaládba tartozó faj. Csak a hímek viselnek szarvat. Szarvuk jellegzetes lant alakú, hossza elérheti a 90 centimétert, és hátrafelé hajlik. Afrika keleti és déli részének a szavannáin fordul elő. Az impala híresen jó ugró, szinte száll a levegőben, képes 3 méter magas és 12 méter hosszú ugrásokra is. Társas lény; csordákban legelészik, amelyet egy bika vezet. Pecsenyéje gyenge és ízletes. Bőrét, mint szépszínű takarók anyagát, nagyra becsülik.

ingola J. a körszájúakhoz tartozó, angolnaszerű tengeri, illetve folyami állat; Petromyzon, illetve Lampetra.

Neve a XVI. században bukkan fel a magyar írásbeliségben, 1560 k.: yngola (GyöngySzt.), 1622: ingola (HalK.), 1647: ua. (MajorSzót.), 1697: ua. (ComVest.), 1865: ua. (CzF.), 1887: ua. (HalK.). A népnyelvben ÚMTsz.: ingola ’fekete, vízi kígyófajta’ | MTsz.: ua. ’Petromyzon fluviatilis’.

Munkácsi (Ethn. 4) déli szláv közvetítést föltételez, ezt azóta Kniezsa (SzlJsz.) megcáfolta. Az ingola minden bizonnyal összefügg az angolna, ingolna halnevekkel, amelyek a lat. anguilla szabályos fejleményei, lásd ott. Mivel már nagyon korán föltűnik és Erdélyben tájnyelvi szóként megőrződött, feltehetően a későbbi szakirodalmi forrásokban az angolna ingolna alakjával helyettesítették, keverve ezt a jelentést az Anguilla anguilla jelentéssel. Ma is szaknyelvi szó.

Az ingola prikhal társneve (R. 1617: prikhalat, 1618: prik halat /OklSz./) átvétel a németből, vö. ném. Pricke, Bricke ’folyami orsóhal’ (BÖWb.; SchwäbWb.). A középkori, ma már nem használatos halnév minden bizonnyal az alnémet prick ’hegyes, tüske’ (BWDWb.) szóval függ össze. Etimológiailag tehát a Prickel ’tüske’ (BWb.), prickeln ’szúrni’ (GrimmDWb.) szócsaládhoz tartozik. A névadás szemléleti alapja az, hogy ez a halfaj megszúrja, megfúrja más halak testét, hogy szívással táplálékához jusson, mély lyukakat rágva a testükön.

Az ingolák családjának a Petromyzontidae, a nemnek a Petromyzon terminust adták az ingola ógörög neve alapján, mely a gör. petrha ’szikla’ és myzō ’szívni’ szavak összetétele. A ingola latin szaknyelvi nemi társneve Lampetra. A német nyelvjárásokban az ingolák neve szintén Lampreten. A ném. Lamprete(< ófn. lampreda, kfn. Lampride /NF./) a lat. lampetra szóból származik, amelynek ’kőszópó, kőszívó’ a jelentése. Megvan más nyelvekben is; vö. ang. lampern, fr. lamproie, sp. lamprea, ol. lampreda (uo.), sp. lampardia (VNAE.). A magyarban a lampréta már 1549-től adatolható: lampreten (Stripszky), 1590: lampetra (SzikszF.), 1794: lampréda (Grossinger), 1799: lampretta (Mitterpacher). A latinnal szemben (középlat. lampetra, lampreda) a szó hangalakja valószínűsíti a németből való átvételt.

A pataki ingola ’Petromyzon planeri’ (szinonimák: Lampetra planeri; Ammocoetes branchialis) magyar neve a kígyóhalacska, kilencszemű hal. Ez utóbbi név megfelelője a ném. Neunäugler, Neunhocker, Neunauge, N. Neünaug (uo.). A m. kilencszemű hal, ném. Neunaugen név magyarázata az, hogy ha egy kifejlett ingolát oldalról nézünk, kilenc szemet látunk rajta (a valóságban természetesen csupán két szeme van). Szemei mögött hét páros kopoltyútáska van, elöl pedig páratlan orrlyuk, így támad a kilenc szem benyomása. Idegen nyelvi nevei közül a legtöbb terminusban ugyancsak szerepel a leggyakoribb előfordulási helyét jelölő ’patak’ jelző megfelelője; vö. fr. lamproie de rivière, ném. Bachneunauge, sp. lamprea de arroyo (EL.).

A kárpáti ingola ’Eudontomyzon mariae’ (Lampetra vladykovi) vakcsík (MoH. R. 1865: ua. ’Cobitis barbatula’ /Hunfalvy/), illetve vak ingola (R. 1887: ua. ’Petromyzon fluviatilis’ /HalK./) társnevének az a magyarázata, hogy a körszájúak osztályába tartozó ingolák látása gyenge, a lárvák egészen vakok, szemük kifejletlen. A szívóka (MoH.) népnyelvi elnevezésnek az a megfigyelés az alapja, hogy a felnőtt ingolák szájnyílását korongszerű tapadószáj veszi körül. Az ingolák élősködő életmódot folytatnak, gyengébb pikkelyzetű halakra tapadva azok vérét szívják. További olajhal, olhal (MoH. R. 1884: ua. és ólhal ’ua.’ /Nyr. 13/, 1887: ua. /HalK./) társnevét Petényi nyomán Beke Ödön (Hal. 33) a ném. Uhle ’ua.’ halnévvel hozza összefüggésbe. Ez nem meggyőző etimológiai magyarázat, inkább belső nyelvi fejlemény lehet ez a név. A kárpáti ingola idegen nyelvi elnevezései az ’ukrán’ jelzővel képzett összetett halnevek.

A tiszai ingola ’Eudontomyzon danfordi’ (Lampetra danfordi) idegen nevei a ’kárpáti’, néhol a ’dunai’ jelzővel alkotott összetételek. A dunai ingola ’Eudontomyzon vladykovi’ idegen nyelvi neveit pedig a latin szaknyelvi fajnévben is szereplő személynévvel alkották. A folyami ingola ’Petromyzon fluviatilis’ (Lampetra fluviatilis) számos idegen nyelvi elnevezésében az élőhelyre utaló ’folyami’ jelző megfelelőjét találjuk, a németben a Rheinpricke (EL.)terminussal konkrétan a Rajna folyót is megnevezik.

♦ Az ingolák (Petromyzontida) a gerincesek altörzsének egyik osztálya. A korábbi rendszertanokban a körszájúakhoz (Cyclostomata) sorolták őket. Szájuk teljesen kerek, erős szívókészülékké alakult át, amelyben nagyszámú szaru fogacska is van. Minthogy rossz úszók, alkalomadtán más halakkal vitetik magukat oly módon, hogy rászívják magukat. Szívószájuk különben a táplálék megszerzésére való. A dunai ingola megtalálható a Dunában és több mellékfolyóban, a Drávában, Nyugat-Szlovákiában és Romániában. Kevésbé érzékeny a víz tisztaságára, abban is különbözik az erdélyi ingolától, hogy nem élősködő faj. Az erdélyi vagy tiszai ingola elterjedt Erdélyben, a Körösökben, a Marosban, a Szamosban, a Tisza felső szakaszán. A hegyi patakok és dombvidéki folyók lakója. A víz tisztaságára rendkívül érzékeny. A kifejlődött példányok élősködő életmódot folytatnak, gyengébb pikkelyzetű halakra rátapadva azok vérét szívják. Az Északi- és a Keleti-tenger környékének kisebb patakjaiban, folyóiban honos a nem vándorló pataki ingola, mely nem parazita. A legnagyobb a tengeri ingola ’Petromyzon marinus’, eléri az 1 méteres hosszúságot és a 3 kilogrammos súlyt. Szívószájának közepén több kéthegyű fog van. Tavasszal a kifejlett állatok elhagyják a tengert, s ívás céljából felhatolnak a folyókba. Baldner Leonhard strassburgi halászmester, aki a XVII. század második felében Strassburg víziállatairól igen érdekes könyvet írt, a tengeri ingolákról ezt mondja: „Márciusban jönnek fölfelé a folyóvízben, akkor a legjobbak és telve vannak ikrával. Áprilisban nagy vízben ívnak, köves fenéken. Gödröket vájnak s szájukkal kétfontos köveket hordanak a gödör köré.” Már Conrad Gessner tudósított arról 1551-ben, hogy a tengeri ingolák, szájukkal a tengerből a folyókba felvándorló lazacokra vagy vándorheringekre tapadva, velük mennek, és számtalan adat szerint e két hal társaságában fogják őket. Szájával a halak testére tapadva azok húsával és vérével táplálkozik. A kárpáti ingola teste hengeres, farokrésze oldalról lapos. 30 centiméternyire nő meg, s minden bizonnyal csak helyi változata a törpe ingolának.

Lásd még: orsóhal.

iramszarvas J. rénszarvas.

Az iramszarvas név nyelvújítási szóalkotás az iramlik ige elvont iram ’futás, lendület’ töredékével. Voltaképpen tükörfordítás akart lenni a ném. Rentier ’rénszarvas’ magyarítására, ám valójában baklövés, mert a német szó első eleme nem a ’fut’ jelentésű rennen származéka, ahogy a szóalkotó hitte, hanem a skandináv eredetű ren szó.

Lásd még: rénszarvas, szarvas.