Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

17. fejezet -

17. fejezet -

Tartalom

J

J

jaguár J. foltos bundájú, a macskafélék közé tartozó veszedelmes amerikai vadállat; Pantheraonca.

A név 1799-től adatolható nyelvünkben: „az Ámerikai tigris vagy Jáguár, tsak akkora mint egy juhászkutya, egyébaránt az Asiai tigrishez formájára, és eledelére nézve hasonló” (Fábián). A szótörténet későbbi alakváltozata a jeguár, jaguar és jaguár (TESz.).

A jaguár név a dél-amerikai, brazíliai guarani indián nyelvből ered. Nemzetközi szó vált a guarani jagoara ’húsevő’ szóból, a francián át terjedt el, G. L. Buffon (1707–1788) francia természettudós révén; vö. fr., ang., cs., ném., holl., mac., or., port., ro., sp., sv., tör., hv., le. jaguar, észt jaaguar, fi. jaguaari, ol. giaguaro (W.). A magyarba a német név kerülhetett.

A latin szaknyelvi Panthera genusnév a gör. pan ’egész’ és a gör. therion ’állat’ szavak összetételével alkotott. A lat. onca fajnév megvan a jaguár társneveként a portugálban: onça (W.).

♦ A jaguár a macskafélék nagy testű, Dél- és Közép-Amerika trópusi és szubtrópusi területein elterjedt faja. Közeli rokonságban áll más nagymacskákkal, köztük az oroszlánnal, tigrissel és leopárddal. Az Újvilágban élő legnagyobb és legerősebb macskaféle és az egyetlen amerikai faj a párducformák alcsaládjából (Pantherinae). Hasonlít a leopárdhoz, ám robusztusabb testfelépítésű, és nagyobb foltok díszítik bundáját. Feje szögletesebb, rövidebb, végtagjai zömökebbek. Elterjedt Dél- és Közép-Amerika esőerdeiben, mocsaraiban, magashegységeiben. Elterjedésének északi határa az Egyesült Államok délnyugati részein húzódik. A kifejlett jaguárok a párzási időszak kivételével, amikor a hímek és a nőstények rövid időre összeállnak, magányosan élnek. A párzást követően a hím azonnal elhagyja a nőstényt, amely egyedül neveli fel kölykeit. Bár a jaguárok kiválóan másznak, elsősorban a földön vadásznak, leginkább éjjel, bár gyakran fákról lesnek áldozatukra. Rövid távon gyorsan fut, vadászatának eredményessége ezért attól függ, hogy gyanútlan áldozata közvetlen közelébe tud-e lopózni. Jó halász, mozdulatlanul les egy sziklán vagy egy víz fölötti ágon, majd a halakat a mancsával kiüti a vízből a partra.

A jaguár valaha uralkodói cím volt, amelyet a maja hagyományokban az uralkodó hercegeknek, hercegnőknek adományoztak. A hatalom és erő szimbólumának tekintették. A maja civilizációban úgy hitték, hogy a jaguár közvetíti az élők és holtak párbeszédét, és megvédi a királyi családokat. Az aztékoknál létezett egy kiváltságos harcos osztály, tagjait jaguárharcosoknak hívták. A jaguárokat sok éven át vadászták a prémjükért, az 1960-as években az Amazonas-őserdő brazíliai részén évente több mint ezer állatot öltek le. Napjainkban a jaguárnak mind a nyolc alfaja veszélyeztetett, többségük az állatkerten kívül gyakorlatilag kipusztult. A legnagyobb veszélyt életterének szántófölddé alakítása és a túlméretezett vadászat jelenti.

jak J. vadon is élő hosszú szőrű, a bölényhez hasonló ázsiai szarvasmarhaféle; Poëphagus grunniens.

Két alfaja a vadjak ’Bos grunniens mutus’ és a házijak ’Bos grunniens grunniens’.

A jak tibeti eredetű nemzetközi szó, átvette számos nyelv, pl. le. jak, szbhv. jâk, szln., cs., holl. yak (W.). A Bos (Poëphagus) mutus tudományos latin névben a mutus, azaz ’néma’ fajnév arra utal, hogy mind a vadjak, mind a házijak – a párosodási idő kivételével – ritkán hallatja a hangját. Régebben használatos volt a vadjakok vastag bundájára utaló gyapjas jak elne­vezés.

♦ A jak a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a tülkös szarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozó állatfaj. A Poëphagus alnem egyetlen faja. A vadjakhoz képest a házijak valósággal törpének tűnik, a háziasítás folyamán testmérete erősen csökkent. A vadjak, mint vadon élő állat, Ázsia magas hegyeit lakja. Tibet és Közép-Kína magasabb területein, Közép-Ázsia fennsíkján honos, akár 5000 méter fölötti magasságban. Valaha hatalmas csordákban népesítette be a tibeti fennsíkot. Hengeres a szarva, szőrzete hosszú fürtökben lóg, majdnem a földet éri. Leginkább a szarvasmarhára hasonlít. A többi szarvasmarhafélével könnyen kereszteződik. A hidegebb ázsiai tartományokban szelídített háziállatként tartják, tenyésztik. Szinte minden részét felhasználják, így tejét fejik, húsát szívesen eszik, bőrét kikészítik, gyapját nyírják, szárított trágyájukkal fűtenek. Sőt járomba is fogják, teherhordónak, hátasállatnak is használják. Hosszú, selyemszőrű farkát annak idején a török pasák jelvényül alkalmazták.

jász J. nagyon szálkás pontyféle édesvízi hal; Leuciscus idus.

Köznévként 1549-től adatolható: jaz kezeg (OklSz.), 1590: iaz kezeg (SzikszF.), 1673: jász keszeg (Com:Jan. 1673), 1791: ua.(Dugonics 1820), 1833: jászkeszeg, jászponty (Dankovszky), 1884: jász, jászkeszeg, jászponty (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: gyászkeszeg, jáz, jác, jász-keszeg | K.: jáz, jázikó, jászi | SzegSz.: jászkeszeg. A gyászkeszeg népetimologizálás eredménye.

A magyar szó forrásaként elsősorban a szbhv. jâz és a szln. jz (TESz.) jöhet számításba. További szláv megfelelői: szlk. jas, le., ukr. jaž, cs. jazek (SzlJsz.), cs. jezůvě, szln. jez, or.язь (EL.). Átkerült a németbe is; vö. N. Jase, Jesen ’ua.’ (uo.).

A tény, hogy ez a halnév csaknem mindegyik szláv nyelvben megvan és egybehangzóan a jászt jelöli, arra enged következtetni, hogy egyrészt igen régi szóval állunk szemben, másrészt a halfajta általános elterjedtsége is biztos. Ennek megfelelően írja Nikolskij: „Jaž… nazeljajet”. Ősszláv szónak tartja Machek (ZfSlaw.) és Vasmer (REWb.) is: azъ vagy jazъ. A kárpukr. jáz-gol, jaz-keszeg ’Leuciscus leuciscus’ (Vladykov) viszontkölcsönzés a magyarból. Ónkeszeg (R. 1622: Unger, 1787–93: ón, ónhal /Hal. 33/, 1887: ónkeszeg, ónos jász /HalK./) társnevét színéről kapta. A jász háta ívás idején különösen szürke. Tudományos ónos jász neve is a fémmel kapcsolatos. A jász színére utaló elnevezés létezik a vogulban is; vö.χulem-χul, khulem-khul ’jász’, ahol aχulem, khulem,kholem ’hamu’ jelentésű (WogWb.); a halnév je­lentése tehát hamu-hal, szürke-hal. Hasonló a ném. Schwarznerfling ’fekete jász’ (VNAE.) halnév.

Nyelvünkben a jász orfa neve (R. 1883: Hal.Lapok 62) német jövevényszó; vö. Orfe ’ua.’ (VNAE.). A németben igen régről adatolható: ófn. orvo, kfn. orve,orfe (NF.). A Grimm testvérek szótárában Cyprinus orfus a hal latin elnevezése. A szó görög-latin eredetű, az ókori orphus halnév a végső forrás. (Plinius egy pirosas színű tengeri halat jelölt vele.) Használatos a Rotorfe ’jász’ (EL.), valamint az unechter Goldnerfling (uo.), Goldorfe, Goldnerfling (NF.) elnevezés is a jásznak egy aranysárga színű tenyésztett változatára. Ide tartozik a fr. orfe, orphe ’ua.’ (VNAE.), az ang. orfe ’ua.’ (FF.) is.

A latin szaknyelvi Leuciscus genusnév a gör. leukósz ’fehér’ szóból való, a hal ezüstös, világos színére utal. A jász az úgynevezett „fehérhalak” közé tartozik. Mai görög neve is leukiszkosz-tsziróni (uo.).A lat. idus fajnevet Linné adta, nem világos azonban, hogy miért. Eredete mindenesetre az az idus szó, amely a rómaiak naptárában a 13. napot, illetve a Martius, Maius, Quintilis és Octobris hónapokban a 15. napot jelentette. A jász egyik társneve az angolban és a franciában ide, a svédben id (uo.).

♦ Oldalról lapított hal, kis, csúcsos szája van. Háta sötétszürke, úszói közül a párosak és a farok alatti szép élénkvörös színű. Elsősorban a síkvidéki folyók lakója, tavakban ritkább előfordulású. Hazánkban legfeljebb 4 kilósra nő meg, a Dunán a horgászat talán legfontosabb hala. Kissé sárga húsa eléggé szálkás, de jól elkészítve ízletes.

jávorantilop J. az antilop legnagyobb termetű faja; Taurotragus oryx.

A jávor ’szarvas, bölény’ szó az összetétel előtagja (lásd jávorszarvas), az utótagot lásd az antilop szócikkében. Idegen nyelvi neve a búr telepesektől ered, akik annak idején a jávorszarvas jelentésű, az eredeti hazájukban használatos holl. eland elnevezést adták neki. Ezen a néven ismert a jávorantilop több európai nyelvben is, pl. ang. eland, ném. Elenantilop, or. оленебык, sv. elandantilop (EL.).

A latin szaknyelvi Taurotragus nemi név a lat. taurus ’bika, ökör’ és a lat. tragus ’bak’ szó összetételével alkotott. A lat. oryx fajnév pedig ókori eredetű szó, a görögből átvett (< gör. óryx)nevet Plinius vad kecskék, illetve gazellák jelölésére használta. Az óriás jávorantilop ’Taurotragus derbianus’ vagy ’Tragelaphus derbianus’ latin fajneve XIII. Edward Smith-Stanley, Derby grófja, a nagy angol természettudós és gyűjtő nevét örökíti meg.

♦ A jávorantilop a párosujjú patások rendjében a tülkösszarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozó afrikai kérődző, a világ egyik legtermetesebb antilopfaja. A dél- és kelet-afrikai száraz, füves és ritkás fákkal tarkított szavannák lakója. A nyak alsó részén vérerekben gazdag toroklebeny csüng, amely az idős bikáknál különösen nagy is lehet. Ennek a hőle­adásban van szerepe. Többszörösen csavart, egyenes szarvuk akár a 120 centimétert is elérheti, míg a tehenek tülkei majdnem felével rövidebbek. Leginkább élőhelyének pusztulása fenyegeti, emellett trófeája, ízletes húsa és erős bőre miatt a vadászok kedvelt célpontja. Az óriás jávorantilop a világ legnagyobb antilopfaja. Közép-Afrika szavannáinak lakója. A félénk, igen jól futó és ugró óriás jávorantilop a nap hűvösebb óráiban aktív, ekkor legeli fűfélékből, levelekből és gyümölcsökből álló táplálékát. A legforróbb órákat nyugalomban tölti. Csordákban él, amelyek az esős évszak váltakozását követve vándorolnak.

Lásd még: antilop.

jávorszarvas J. nagy termetű, lapátos agancsú szarvas; Alces alces.

Az állat neve 1800-tól adatolható a magyarban, Márton József szótározta: „Jávor Szarvas: Cervus alces, das Elendthier, der Elch” (Márton). A ’szarvas, bölény’ jelentésű jávor szó az összetétel előtagja. Ez bizonytalan eredetű, talán a német Auerochse ’őstulok’ összetétel első tagjából eredt. Az utótagot lásd a szarvas szócikkében.

A tautonímiával alkotott latin szaknyelvi Alces alces binómen a gör. alké ’erő’ szóból való, tehát ’erős állat’ jelentésű. Mai görög neve is άλκη(W.). A lat. alces folytatója azol. alce, port. és sp. alce (uo.). Közös az eredete a ném. Elch, lp. ealga, norv. elg, sv. älg (uo.) termi­nusnak.

♦ A jávorszarvas a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a szarvasfélék (Cervidae) családjába tartozó faj. Óriási az elterjedési területe, Skandináviától Észak-Ázsián keresztül Észak-Amerikáig, majdnem egész Kanadában, Alaszkában és az USA északi tagállamaiban él. Lápos, mocsaras, nagyrészt elegyes erdőkben honos. Ez a szarvasfaj a legnagyobb a ma élők közül. A bikák szarván az ágak már röviddel a tövük felett kiszélesednek, és szétálló, hatalmas lapátokká fejlődnek, melyeknek 40-nél is több csúcsa lehet. Csaknem vízszintesen állnak a fejen, így a jávorszarvas agancsainak fesztávolsága könnyen elérheti a 3 métert. Szétterpeszthető patái lehetővé teszik, hogy behatoljon a lápokba és mocsarakba. A jávorszarvas kevésbé mélyre süllyed a hóba, mint az azonos súlyú gímszarvas, amely hasig eltűnik a magas hóban, és fáradságosan tör magának utat. További feltűnő jellegzetessége a felső ajak, mely mindkét nemnél lelógó „pofát” alkot. Az északi országok – főként Kanada és Svédország – egyik jelképe. Hatalmas termetével és vastag bundájával jól alkalmazkodott a hideg területek éghajlatához. Gazdasági jelentőségét korábban főleg a húsa jelentette, egy egész családnak hónapokra elég volt egy kifejlett állat, emellett a bundája a hideg elleni védekezés fontos eszköze volt.

Lásd még: szarvas.

jegesmedve J. fehér bundájú, északi-sarkvidéki medve; Thalarctos maritimus.

Az összetétel jeges előtagja az állat hideg, sarkvidéki élőhelyére utal, a medve utótagot lásd a medve szócikkében. A jegesmedve valószínűleg a ném. Eisbär ’ua.’ (W.) tükörfordítása.Vö. még fríz iisbear, dán isbjørn, holl. ijsbeer, észt jääkaru, fi. jääkarhu, hv. sjeverni medvjed, izl. ísbjörn, norv. isbjørn, sv. isbjörn, szln. polarni medved (uo.).

Idegen nyelvi nevei között is számos elnevezés a jegesmedve sarki élőhelyén alapul, pl. ang. polar bear, ném. Polarbär, ol. orso polare, sp. oso polar (uo.). A jegesmedve több nyelvben kapott ’fehér medve’ jelentésű nevet, így pl. fr. ours blanc, or.белый медведь, sp. oso blanco elnevezései ilyen értelműek (uo.).

♦ A jegesmedve ’Ursus maritimus’, korábban ’Thalarctos maritimus’ a ragadozók rendjébe, ezen belül a medvefélék családjába tartozó, az Északi-sarkvidéken élő emlősfaj, rendjének második legnagyobb tagja. A legtöbb jegesmedve szinte sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, többségük egész életét a sarkvidék befagyott vizein, a lassan sodródó jégmezőkön tölti. Csak a párzásnál mennek stabil helyre. A többi medvénél jóval nagyobb; testhossza 2,5–3 méter; vállmagassága 1,3–1,4 méter, a hím testtömege 400–600 kilogramm. Zsákmány után kutatva akár napi 70 kilométeres távolságot is megtesznek. Míg sok más medvefaj étrendjén igen jelentős a növényi eredetű táplálékok szerepe, a jegesmedve csak a sarki nyár hónapjaiban fogyaszt egy kevés zuzmót, mohát vagy bogyót, de azt is csupán étrendi kiegészítésként. Szaglásuk igen kifinomult, a fóka szagát 1,5 kilométer távolságról is megérzik. A jegesmedvét bundája és zsírja miatt az eszkimók már évezredek óta vadásszák. Az utolsó néhány évszázadban a jegesmedvék irtása egyre nagyobb méreteket öltött.

Lásd még: medve.

jégmadár J. hosszú csőrű, fénylő kék és zöld tollazatú, hallal táplálkozó kis madár; Alcedo atthis ispida.

A jégmadár név 1647-től adatolható: jégi-madár (NySz.). 1793-ban Grossinger már a Jég-madár terminust használja. 1801-ben Földi német minták tükörfordításait közli: Európai Jégmadár, Közönséges Jégmadár.

A jégmadár tükörszó, a ném. Eisvogel ’ua.’ (Brehm) fordítása. A név egyrészt arra vonatkozik, hogy téli vendégünk, másrészt a madár színére utal, fejbúbja, tarkója, háta és farka csillogó, zománcos fényű kék. Erre utal kékmadár és kék halász elnevezése is.

Legkorábbról adatolható elnevezése a Tenger szigetebe toio madár (1590: SzikszF.). 1603-ban halczionmadar (KissMad.), 1643-ban hálcionmadár (Com:Jan. 1643), 1653-ban halcion (Apáczai), jövevényszó, a lat. Halcion ’ua.’ (SzikszF.) átvétele. 1808-ban tengeri szarka (Mitterpacher), 1841-ben közönséges jegér (Vajda), jellegzetes nyelvújítási név. A jégmadárnak volt a nyelvújítás korában zöldeskék jegér (Szóm.) neve is. A népnyelvben jégvágó (ÚMTsz.).

Táplálkozására utaló magyar társneve a halászmadár, halászó jégmadár, halászka, halászpéter (KisMad.); vö. ném. Fischfresser, Fischdieb ’ua.’ (VNAE.), azaz ’halzabáló’ és ’haltolvaj’. Nyelvjárási vizikirály (Chernel) és dunapáva (ÚMTsz.) nevét színe, egzotikus külseje alapján kapta, a németben is használatos Kingfischer neve (Brehm), akár az angol kingsfisher, fi. kuningaskalastaja ’ua.’ (NA.), azaz ’királyhalász’.

A latin szaknyelvi Alcedo genusnév a jégmadár gör. alkyón nevéből való. Alcyone alakban is olvasható: Aeolus lánya volt az ógörög mondavilágban, aki halála után jégmadárrá vál­tozott.

♦ Európa, Ázsia és Afrika lakója. Kisebb folyók és patakok partján halászik. Zömök testalkatú madár, rövid farokkal és egyenes, hegyes csőrrel. A szemétől a fülnyílásáig rozsdaszínű folt húzódik, ettől lefelé a nyakán egy kis fehér folt látható. A torkán ugyancsak fehér folt van. Igazi halivadék-pusztító, a kis halakat leginkább az ágakról lesi. A vízparton, ahol a bokrok, fák a víz fölé hajlanak, egy-egy kiálló száraz ág legvégére telepedik, türelmesen és mozdulatlanul lesi a vizet. Rendkívül gyorsan emészt, a halszálkát, pikkelyt, úszót pedig kiöklendezi. Tarka színe a védekezést és megtévesztést egyaránt szolgálja. A hasa olyan színű, mint valami száraz levél, a hal tehát nem gyanakszik. A háta viszont olyan, mint a csillogó kék víztükör, ezért felülről nem veszi észre a ragadozó madár. Vándorló madár, nem feltétlenül ugyanott fészkel minden évben, de gyakran évek múlva ismét megjelenik korábbi költőhelyén.

Géczi János versében:

jön a nap amikor

elhagynak a fények és szenvedélyek

átjárnak akár a nyársak az árnyak –

A ragyás rózsaszínben vagy a lébő kékben

a tekintetnek követhetetlen

a flamingó avagy a jégmadár.

juh J. gyapjáért, tejéért és húsáért tenyésztett, párosujjú, kérődző emlősállat; Ovis.

Helynévben 1208-tól adatolható: „In predio ipsorum quod dicitur yuhol” (OklSz.). Köznévként 1372 u./1448 k. bukkan fel a Jókai kódexben: „criſtuſnak yuhÿ vÿgaзtalaſarol”. 1395 k.: ÿch ol (BesztSzj.), 1533: ju (Murm.), 1565: gyuhok (NySz.), 1570 k.: iuh (ArsMed.), 1708: (PP.). A nyelvjárásokban MTsz.: joho | ÚMTsz.: jahak, jahu, jo, johó, johu, juak | Nyatl.: johú, juhú. Ismeretlen eredetű szó. Korábbi finnugor és török származtatása téves.

A kettős szókészletben a szópárok sok esetben nem válthatják ki egymást. Így pl. a juhokat őrző ember juhász, de bográcsban ő is birkagulyást főz.

A juh származékai: juhos, juhász, juhászat, juhászkodik. A juhtenyésztésben kialakult kifejezések: kos, anyajuh, birka, bürge; ürü, berbécs, berba; bárány, diszké, bari, toklyó, olló; cáp stb. Kriza János a juhoknak számos kifejezését jegyezte föl; vö. baksa ’egyéves berbécs’, balán ’szőke szőrű juh’, bëlice, bölice ’tiszta fejér bárány, melynek a szeme körül nincs meg a szokott fekete gyűrűkarika’, cápsa ’kis cáp’, kirlán ’egyéves bárány’, mióra v. millóra (R. 1838: millora, miora /Tsz./), ill. düszke vagy diszke ’előhasi juh, egyéves bárány’, szőnye ’hamuszín szőrű bárány, mely sem fekete, sem fehér’, vakisa ’fekete szemkörű fejér juh; innen mondják vakisa-szeműnek a kecske, bika, ökör, tehen, sőt nagy feketeszemű, szemöldökű, de fejérbőrű embert is’ (Kriza:Vadr.).

Hogy a juhászat számos román neve átkerült a magyarba, egyáltalán nem szokatlan, hiszen a juhtartás fogalomkörére a vonatkozó terminológia átáramlása jellemző, ugyanis a juhtenyésztésben, az erdélyi fejősjuhászat fejlődésében komoly szerepe volt a románságnak. Erre mutatnak a magyar szókincsbe átvett román lexémák: pl. a juhászok nevei (bács, csobán stb.), ruházatuk, építményeik, tejtermékek és tejes ételek. Juhtartással kapcsolatos ételnevek a XVII–XVIII. századi átvételek: bálmos, mamaliga, tokány (NyK. 73), a juhpásztor berszán (uo.) neve. Továbbá a tejföldolgozás kifejezései, a juhok nevei, Bakos számos román eredetű jövevényszava (REl. 410). És természetesen a juhok betegségeinek elnevezései ugyancsak ide tartoznak.

A berbécs juhnév (R. 1423: szn., XVI. század vége: kn.) román eredetű, a ro. berbeci (többes szám) ’ua.’ a lat. berbex, vervex átvétele. A kivénhedt vagy meddő nőstény juh és a bárányától elválasztott fejősjuh tájnyelvi neve a canga.

A hímivarú juh a kos: R. 1210: hn., R. 1395 k.: „aríes: coз” (BesztSzj.), 1560 k.: kóós (GyöngySzt.), 1570 k.: kos töwÿſ (ArsMed.), ótörök eredetű; vö. oszm. koc, türkm. qo

’kos’ (TESz.). A kos, tenyészkos kifejlett hímivarú juh (féléves korban ivarérett, 3 évesen tenyészé­rett). A kereső v. kötényes kos a csendes ivarzás kiszűrése. Az ivarzó anyák kiváloga­tására használják a keresőkosokat. A tenyész anyajuhok hágatására vagy termékenyítésére használják a tenyészkosokat, míg a törzsnyájakra kiválasztott, kiváló tulajdonságú kosok elnevezése a törzskos. A kozsda többéves (néhol egyéves) berbécs a Székelyföldön (Kriza:Vadr.).

Az ivartalanított kos neve ürü, ha toklyó korában végzik el rajta a művi beavatkozást, a neve ürütoklyó. Az ürünevet már első latin–magyar szójegyzékünk tartalmazza, 1395 k.: „veruex: boch uag vru” (BesztSzj.). 1450 k.: oroknèc (BécsiK.), 1508: ürököt (DöbrK.), 1528: evruktul (SzékK.), 1787: örü (Mátyus); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: üre, ürrü. Ótörök jövevényszavunk; vö. kipcs. örük, oszm. N. irk, kirg., alt. irik, tuv. irt ’fiatal herélt kos’ (TESz.). A szóvég szabályos alakulásával és a magánhangzók labializálódásával fejlődtek a magyar alakok. A ro. iréu ’herélt kos’ (uo.) a magyarból átvett név.

A növendék állatokat a szopás, illetve a mesterséges táplálás ideje alatt szopós báránynak nevezik. Az egy éven aluli juh neve – szláv jövevényszóval – bárány (R. 1206: hn., 1395 k. kn. /BesztSzj./). A szopós bárány 4–5 kilogramm, 50–60 napos korig szoptatják, majd le­választják; választott bárány vagy növendék: egyéves korig. Toklyó, tok vagy másodfüves (utóbbi magyarázatát lásd a szócikkében) a juh 13–24 hónapos korban. Kétéves kora után harmadfűnek nevezik. A lisza-bárány olyan bárány, amelynek a négy lába meg a hasa alja barnásabb, mint a többi szőre (uo.). A R. 1835: surma bárány ’oláhfajta apró bárány’ (Kassai).

Az egyéves kort betöltött juh a toklyó. A szó 1661-től adatolható: „hozott gazda bőrt 4. Bolond toklyó juhot” (TESz.). 1763-ban tok juh (Nyr. 44), népetimológiás átalakítás ered­ménye; 1796: tokjó (MNy. 49); a népnyelvben MTsz.: tokjú | ÚMTsz.: toklu. Honfoglalás előtti, ótörök eredetű szavunk: csag. toglï, toγlï, üzb. toqli, kirg., kazak toqtu, tunguz togdu, oszm. toklu ’bárány egyéves korig’ (TESz.). Az eredetibb magyar tokló szóban palatalizáció történt.

Korra utalnak a metszőfogak kiváltódását jelző elnevezések, így a juh egyéves korban kétfogú, kétévesen négyfogú, háromévesen hatfogú vagy szegletfogas, és berakott a négyéves kor után. Az ütecs-juh, üvecs másodéves juh (MTsz.). Apáca az egy éven felüli, de még nem hágatott növendék állat. Az anyajuh: az első ellés utáni név. Az első bárányozásig a vemhes állatot előhasi anyának hívják, az először ellő anyajuh a toklyó anya, a több éven át nem elletteket meddő anyának, szűzmeddőnek, a csak egy évben nem ellőket pedig üres anyának nevezik.

A ’göndör szőrű’ jelentésű döndöbe szóból való a R. 1833: döndöre juh (Kassai), 1838: ua. ’göndör szőrű magyar juh’ (Tsz.). A bárány nevét sok helyen ivar szerint is megkülönböztetik: a szopós hím a kosbárány, a szopós nőstény a jerkebárány, majd egyéves koráig jerkének hívják. A jerke északi szláv eredetű jövevényszavunk; vö. ószlk., óukr. jarka ’ua.’.

A juh vagy birka ’Ovis gmelini aries’ vagy ’Ovis aries’ latin fajneve a lat. aries, arietis ’kos’ név. Latin szaknyelvi genusneve a juh lat. ovis neve. Ennek folytatója aszláv nyelvekben az ószláv овьца, le. owca, cs. ovce, or.овцаstb., másutt a port. ovelha, sp. oveja (W.).

♦ A juh vagy birka az egyik legrégebben háziasított állatfaj, melynek gyapja, teje és húsa is felhasználható. Kérődző állat, és szinte a füvön is megél – ezért lett a gyengébb legelők első számú hasznosítója. Természetes körülmények között is könnyen szaporodik. Amerikába először a spanyolok vitték a XVI. században. A magyaroknál a ló után a legfontosabb háziállat volt. A rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta, sehol a világon nem található, csak ott, ahol magyarok laknak. Magyarországon az elmúlt ötven év során az őshonos kiskérődzők közül a juh volt az, amely számban, népszerűségben és jövedelmezőségben nagy jelentőségű volt.

Lásd még: birka, merinó, racka, vadjuh.

juhászkutya J. gulya vagy nyáj őrzésére és terelésére használatos kutya(fajta).

Használatára utaló a neve más nyelvekben is, a juhászkutya megfelelője többek közt az ang. sheepdog, fr. chien de berger, ném. Schäferhund, ol. cane da pastore, sp. perro pastor (W.).

A német juhászkutya, ahogy nevében a jelző is mutatja, Németországból származik. Eredetileg a neve Deutscher Schäferhund, ennek tükörfordítása a magyar elnevezés. A skót juhász nevében ugyancsak származási helyére utalnak, hiszen az minden valószínűség szerint Skócia, ahol felbecsülhetetlen értéket jelentett a juhászoknak. Angol neve rough collie. Collie nevének eredetéről több elmélet is született. Richard Strebel szerint a collie a skót felföldön tenyésztett fekete lábú és fejű juhfajtáról, a colleyról kapta a nevét. Egy másik feltételezés szerint a név a kutya színére utal. Abban az időben a kutyák nagy része még fekete színű volt, és ezért nevezték el őket coally dognak, azaz ’szenes kutyának’. T. Gray 1887-ben egy kelta szóra, a cu-luth kifejezésre vezeti vissza az elnevezést. A cu ’kutya’, a luth jelentése pedig ’kitartó’. Daziel 1891-ben a collar, vagyis a ’gallér’ szót tartotta a collie eredetéhez közel állónak. Ő a kutya dús szőrére gondolt a nyaki részen. A nyelvészprofesszor Rödiger szerint is kelta eredetű a szó. Így a collie a kelta culian, culien szavakra vezethető vissza, amelyek ’fiatal állatot, kölyökkutyát’ jelentenek (ugyanúgy, mint a gör. kylla).

♦ Számos kutyafajtát használtak juhászkutyaként. A horvát juhászkutyáról az első írásos dokumentum 1374-ből származik Ðakovo egyházmegyéből, ahol Canis pastoralis croati­cusként említik a fajtát. Ebben Petar, Ðakovo püspöke az általános leíráson túl azt is megemlíti, hogy a horvátok, amikor a VII. században bevándoroltak erre a területre, már használták ezeket a kutyákat. A szervezett tenyésztést Stjepan Romi

professzor kezdte el 1935-ben, az FCI 1969-ben ismerte el önálló fajtaként. Közepes termetű, mindig fekete, de a mellkasán és a lábujjai végén fehér jegyek megengedettek. Éber, temperamentumos, tanulékony, jó alkalmazkodóképességű eb. Fontos számára a szoros kapcsolat a gazdájával, egygazdás kutya. Sok foglalkozásra és következetességre van szüksége, különben túlságosan ugatós lehet. Egyes pásztorok szerint kutyájuk képes megkülönböztetni minden egyes marhát a gulyában név alapján. A hosszú szőrű skót juhászkutya gyakori családi kutya, nyugodt és megbízható. Tulajdonképpen bárkinek ajánlható, aki nem kifejezetten kemény őrző-védő kutyát keres (ez a fajta karakterétől idegen). Állítólag már Kr. e. 50 körül is voltak a mai collie-hoz kissé hasonló kutyák, amikor a rómaiak megszállták a skót szigeteket. Ott nem kellett, hogy a kutya erős és harapós legyen, mivel a nyájat nem fenyegették ragadozók. Az elsődleges szempont a mozgékonyság, gyorsaság és a tanulékonyság volt. Az iparosodás megindulásával – mivel egyre nagyobb szükség volt a gyapjúra – a juhászkutyáknak is több dolguk akadt. Ekkor alakult ki a tömött, vastag szőrzet és az edzett test. A skót juhász igazi tenyésztése a XIX. században indult meg. Angliában, 1859-ben megtartották az első kutyakiállítást. Ezen még nem, de egy év múlva már külön osztályban szerepeltek a juhász- és pásztorkutyák is a kiállításon. Ezt egy „tiszta fajtájú skót szuka” nyerte. A fajta megkedveltetéséhez Viktória királynő is hozzájárult, amikor ugyanebben az évben vásárolt néhány skót juhászt windsori kastélyába. A német juhásztaz ónémet juhászkutyából és különböző pásztorkutyákból tenyésztették ki. Végleges, mai formáját az 1800-as évek körül érte el. Okos, kedves, játékos kutya, és mindemellett hűséges társ. Gyakran alkalmazzák nyomozó-, mentő és vakvezető kutyaként. A tenyésztők azt akarták elérni, hogy a juhászkutya leginkább hasonlítson a farkashoz. Ilyen kutyák főleg két helyen voltak, Türingiában és Württembergben. A német juhászkutya „atyja” Max von Stephanitz (1864–1936) lovaskapitány volt. 1899. április 22-én von Stephanitz és barátja, Arthur Meyer megalapították a „Verein für Deutsche Schäferhunde” (Német Juhászkutya Egylet) egyesületet.

Lásd még: kutya, pásztorkutya.