Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

18. fejezet -

18. fejezet -

Tartalom

K

K

kacsa J. 1. a lúdnál kisebb, rövid nyakú, rövid lábú, hízékony lúdféle háziszárnyas; Anas domestica. 2. vadkacsa.

A név 1548-tól adatolható: kacza (OklSz.); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: kácscsa, kacso, kacsó, kácso | Nyr. 21: kocsa | Nyr. 19: gácsi.

Szlovák eredetű kölcsönszavunk; vö. szlk. ka

a (TESz.), ka

ka, ka

ica ’ua.’, valamint a szlávban fehéroroszкачка, le. kaczka (W.), cs. ka

e, ukr. ka

á, ká

ka (TESz.). Az ősszláv *ka

e és *kačьka a kacsa hangját utánzó ka

-féle kacsahívogató szóból alakult. Etimológiailag összetartozik a ’kacsa hímje’ jelentésű m. gácsér szlovák eredetijével. Ez a szlk. ka

er átvétele, a szó a kacsa szláv előzményének hímet jelentő változata. A szó eleji k > g változásra példa a gerezna, guzsaly.

A kacsa 1834-ben ruca, 1835-ben réce (Kassai), 1838-ban ua. (Tsz.). A kacsa nőstényének neve tojó. Kelet-Kína egyes vidékein a kacsa neve már-már tabunak számított, mivel hangzásában hasonlított a „homoszexuális” jelentésű szóhoz. Északon pedig a ya a férfi nemi szerv egyik elnevezése. A ya chao sheng feng, azaz„kacsafészekből főnix születik” kifejezés arra utal, ha valaki alacsony, szegény sorból sokra viszi.

Idegen nyelvi nevei közül etimológiailag összetartozik a blg.патица, патка, паток, bosny. patka, patak, chamicuro pato, mac. pátka, pátor, szbhv. patka, patak, ugyanígy a sv. and (vad),ném. Ente, norv. és dán and, holl. eend (W.).

♦ A házikacsa vagy röviden kacsa ’Anas platyrhynchos domestica’ a récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce („vadkacsa”) háziasított változata. Háziasítása megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt történt. Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken – különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen kereszteződhet – „vad” színezetű példányok is elő­fordulnak. Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojása – amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál – csak alaposan megfőzve fogyaszható, mert paratífusszal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek. A XX. század elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de származásáról biztos adatok ma sincsenek. A vízközeli falusi, tanyasi gazdaságok egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdaasszony a libát eladásra nevelte, addig a kacsahús a család ellátására szolgált. A leggyakoribb a fehér színű típus volt, amelyet a XX. század elején a pekingi kacsával akartak nemesíteni. A színes, vagyis a tarka kacsa kisebb rangúnak számított, pedig ez a fajtaváltozat őrizte meg leginkább a magyar kacsa ősi formáját. Állománya erősen fogy, Erdélyben és az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. A magyar kacsa jól bírja a mostoha viszonyokat, igénytelen, ellenálló. A pekingi kacsa klasszikus gazdasági fajta. Egyesíti magában a hús- és tojástermelő képességet. A kacsahústermelésben egyedülálló fajtává vált. A nemzetközileg ismert kacsahibridek a pekingi kacsára alapozottak.

A kacsa figurája régebben főként a földművesek körében volt kedvelt díszítőmotívum. Tajvanon az újévi ünnepség alkalmával fekete kacsa vérével kenik be a papírból kivágott tigris száját. Ezt követően a papírtigrist rituálisan elégetik, hogy távol tartsa az ártó erőket. Egyes ábrázolásokon a könyörületesség istennője, Guanyin kacsatojást tart a kezében. A mandarinkacsa a házastársi boldogság és hűség jelképe.

Lásd még: réce, vadkacsa.

kacsacsőrű emlős J. kb. 60 centiméter hosszú, tojásrakó, csőrös ausztráliai vízi emlősállat; Ornithorhyncus anatinus.

A kacsacsőrű emlős nevét még Blumenbachtól kapta 1800-ban, noha Show már Blumenbach előtt Platypusnak nevezte. Ez a név azonban már egy bogár-nemzetség számára le volt foglalva, úgyhogy az előbbi elnevezés, dacára annak, hogy az elsőbbség joga nem illeti meg, meggyökeresedett a rendszertanban. James Gordon Bennett, Sr. (1795–1872) alapította 1835-ben a New York Herald lapot, ő ír legelőször erről az állatról: „Az új-hollandiak apró lándzsákkal felfegyverkezve ülnek a parton és lesik, míg egy ilyen állat felbukik a vízből. Ha alkalmasnak látják a pillanatot, nagy ügyességgel hajítják bele a lándzsát a pecsenyébe és azt biztos kézzel el is ejtik. A bennszülött gyakran egy teljes óráig is ül lesben, mielőtt megkísérelné a csőrösemlős felnyársalását, de aztán mindig biztos hajítással döfi át testét.” Többféle néven ismerik hazájában: mallangong, tambriet, tohumbuk és mufflengong a neve.

A gyarmatosítók mindig is platypuskéntemlegették. A németben Schnabeltier, azaz ’csőrös állat’, az angolban duck billed platybus (W.) (duck ’kacsa’, bill ’csőr’) a kacsacsőrű emlős neve; vö. még cs. ptakopysk, ind. platipus ’ua.’ (uo.). A közös név a lat. platybus (< gör. platysz ’lapos’ és pousz ’láb’), azaz ’lapos láb’ kifejezésből való. Ma isπλατύπουςa görögben (uo.). A latin szaknyelvi Ornithorhynchus nemi elnevezés a gör. ornithorhynkhosz szóból való, jelentése ’madár, orr’, az anatinus pedig ’kacsaszerű’ jelentésű. Az újlatin nyelvekben pl. sp. ornitorrinco, fr. ornithorynque, ol. ornitorinco, port. ornitorrinco, ro. ornitorinc (uo.). Átvette a török is: ornitorenk (uo.).

Meglepetést okoztak azok az aranyásók, akik beszámoltak róla, hogy a nőstények tojásokat raknak. E hihetetlennek látszó tulajdonsága miatt első latin neve az Ornithorhynchus pa­radoxus volt.

♦ A kacsacsőrű emlős az emlősök (Mammalia) osztályának a kloákások (Monotremata) rendjébe és a kacsacsőrű emlősök (Ornithorhynchidae) családjába tartozó egyetlen élő faj. A hangyászsünnel együtt képviseli a tojásrakó emlősök rendjét. Kelet-Ausztráliában él, részleges vízi életmódot folytat. Kétéltű, dús szőrzet borítja, tápláléka csigák és kagylók. Állkapcsa csőrszerű, szaruval borított; kloákája van, nem elevenszülő. Amikor az első példány 1798-ban Angliába került, sok tudós egyszerűen ügyes hamisítványnak tartotta a maradványokat, amiket szerintük mintha egy hód farkából, egy vidra törzséből és egy kacsaféle csőréből fabrikáltak volna össze. A kacsacsőrű emlős kb. 50 centiméter hosszú állat. Áramvonalas testalkata a hódéra emlékeztet, ám széles és lapos szájszerve („csőre”) a kacsáéra hasonlít. Fogai sincsenek. A hímek hátsó lábaikon „sarkantyúkat” viselnek, és azokhoz méregmirigy csatlakozik, ezeket vetélkedéseikben használják. A méreg nem veszélyes, de rendkívüli fájdalmat okoz, amelyet fájdalomcsillapítók (beleértve a morfiumot is) sem mérsékelnek. A részlegesen vízi életmódhoz ujjai között úszóhártya alakult ki. A vízben főleg lapos farkával hajtja magát.

kafferbivaly J. Afrikában vadon élő, hatalmas testű fekete bivaly; Syncerus caffer.

Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, itt a magyar terminus tükörszó; vö. kafferbivaly, ném. Kafferbüffel ’ua.’. A hollandban is megvan – valószínűleg német jövevényszóként – a kafferbuffel (EL.) terminus. Az összetételek kaffer előtagja, valamint a lat. caffer fajnév a ’hitetlen’ jelentésű ar. káfir szóból származik. Tehát a kafferok (bantu törzs Délkelet-Afrikában) területén élő bivaly.

A latin szaknyelvi Syncerus caffer binómen Syncerus előtagja, a nemi név, a gör. synkerósz szóból való, mely ’összenőtt szarvú’ jelentésű. Arra utal, hogy a kafferbivalyok szarvtöve hagymaszerűen megvastagodott. Az állat további idegen nyelvi neveinek legtöbbje jelzőjében utal az afrikai élőhelyre, pl. ang. african buffalo, fr. buffle d’afrique, ném. afrikanischer Büffel, or.африканский буйвол(EL.).

♦ A kafferbivaly vagy fokföldi bivaly a tülkösszarvúak családjába tartozó párosujjú patás. A tulkok nemzetségének (Bovini) egyetlen Afrikában élő képviselője. A nyílt szavannától a sűrű bozótosokig előfordul. Akár az 1,7 méteres magasságot, a 3 méteres hosszúságot és az 1000 kilogrammos tömeget is elérheti. Az embereken kívül csak kevés természetes ellensége van, képes megvédeni magát az oroszlánoktól is. Általában több oroszlán kell egyetlen felnőtt példány leterítéséhez, inkább csak a sérült vagy idős egyedeket sikerül zsákmányul ejteniük. Az „öt afrikai nagyvad” közül számos kutató és hivatásos vadász szerint a kafferbivaly a legveszélyesebb. Alaptermészete mogorva, s ahogy öregszik, még inkább magában járó állattá válik. Ingerlékeny, gyorsan megdühödik, és ilyenkor többnyire hirtelen és váratlanul támad. A nekivadult és nagy területet elfoglaló bivalycsapat támadása félelmetes. A csorda dübörögve, mindent eltiporva rohan, és ritkán állítható meg puskalövéssel. Fürge vadállat, évente számos embert öklel fel vagy tapos meg.

Lásd még: bivaly.

kajdács J. papagáj.

A név 1843-tól adatolható írásbeliségünkben: „Kajdács: der Papagay”, 1845-ben kajdacs (TESz.). Népnyelvi és régies hangutánzó neve a papagájnak, kellemetlen rikácsolására utal. A N. és rég. ’rikácsol, lármáz’ jelentésű, hangutánzó eredetű kajdácsol (R. gajdácsol, kajdácsol /uo./, N. kajdácsúnyi /MTsz./, kajdácskodik „amikor egyes vadlúd elszakad a falkától s gágogva keresi társait, azt mondják: Kajdácskodhatik, míg megtalálja pajtásait” /Nyr. 15/) igéből alkotott elnevezés. A papagáj kajdács neve nyelvújítási elvonás lehet ebből az igéből.

Lásd még: papagáj.

kajmán J. a krokodillal rokon, Amerika forró égövi tájain élő ragadozó hüllő; Caiman.

A spanyolon keresztül elterjedt nemzetközi szó. A kajmán sp. caimán, yacaré (W.) nevének forrása valamelyik karibi indián nyelv. Számos európai nyelvben megvan; vö. ném., ang., ro. caiman, holl. kaaiman, or.кайман(uo.), blg., le., mac., cs.,hv. kajman ’ua.’ (EL.).

A Caiman caiman crocodilus pápaszemes kajmán neve a ném. Brillenkaiman ’ua.’ (uo.) tü­körfordítása. Másutt is utalnak „szemüvegére”; vö. cs. kajman brýlový, norv. brillekaiman (uo.).

A Cuvier-törpekajmán latin szaknyelvi Paleosuchus palpebrosus nevében a Paleosuchus genusnév jelentése ’ősi krokodil’ (< gör. palaiosz ’régi’), a lat. palpebrosus fajnév pedig ’csontos szemhéjút’ jelent.

♦ A kajmán közép- és dél-amerikai hüllőfaj. A krokodilok rendjében az aligátorfélék családjába tartozik. A kajmánok (Caiman Spix) abban különböznek az aligátoroktól, hogy orrukban hiányzik a csontos orrsövény, s a hátpáncél mellett haspáncéljuk is van. Öt fajuk ismeretes, melyeknek hazája Közép- és Dél-Amerika. A trópusi övezet lakói, elsősorban Brazília és Argentína esőerdeiben élnek. A leggyakoribb faj a pápaszemes kajmán. A nílusi krokodilnál jóval kisebb, testhossza legfeljebb 3 méter. Északon Mexikótól, délen Paraguayig él. Meg­található még a Karib-tenger néhány szigetén is, például Trinidadon. Elterjedési területén nagy számban fordul elő. Magányosan él, és élete nagy részét a vízben tölti. Táplálékát halak és puhatestűek alkotják. Az igen elterjedt fekete kajmán ’Melanosuchus niger’ Dél-Amerika számos országában honos. Természetes élőhelyei a tavak, folyók, mocsarak és árterületek. Testhosszúsága 4–4,5 méter. Éjjel vadászik halakból, kétéltűekből, hüllőkből, emlősökből és madarakból álló táplálékára. A Cuvier-törpekajmán Dél-Amerikában, Venezuelától Para­guayig, valamint az Amazonas és az Orinoco vízgyűjtő területén él. Elsősorban a gyors folyású, tiszta vizű folyóvizeket kedveli, de a nagyobb tavakban, mocsarakban is előfordul.

A kajmán viszonylag későn, 4–7 éves korára válik ivaréretté. Tojását kb. 1 milliméter vastag héj védi. Ez a tojáshéj a madarakénál vékonyabb, rugalmasabb, kevésbé meszes, és a felszíne sem annyira sima. A tojáson belül a megtermékenyített petesejtből fejlődik ki az embrió, amelyet a szintén a petesejtből kialakuló szikanyag táplál. Az embrió vékony nyélen kap­csolódik a szikzacskóhoz, így rendkívül érzékeny a rázkódásra. A kajmánok évente kb. 10–40 tojást raknak, amiből 3 hónap után csak minden ötödik kel ki.

Lásd még: aligátor.

kakadu J. fején legyezőszerű tollbóbitát viselő papagájféle madár; Cacatua.

A magyarban 1799-től adatolható: „a’ kakatuk, melyeknek szép bokrétájuk van a’ fejeken, mindig azt lármázzák: kakatu, kakatu” (Fábián).1800-ban Márton József szótározta: „Kakadú, v. Búbos-Papagáj” (Márton). 1801-ben kakatu, 1805-ben kakadu (TESz.).

A magyar szó a R. latin szaknyelvi kakatoe (Kiss 1985), illetve a ném. Kakadu ’ua.’ (W.) átvétele. Vándorszó, a portugál (cacatua, cacatu) és a holland (kakatoe) nyelv közvetítésével terjedt el. Végső forrása a maláj kakatūwa ’egy ottani papagáj’ név (Kiss 1985). A maláj kaka szó ’idősebb testvért’ jelent, és ezt az ’öreg, érett’ tua, tuwa szóval erősítik meg. Ily módon a kakadu név a madár hosszú élettartalmára utal. További idegen nyelvi megfelelője az ang. cockatoo, fr. cacatoès, or.какаду, sp. cacatúa (W.).

A magyar nyelvújítás idején a madárnak a szó magyarítására a kajba nevet adták (1845: Hanák 1845), nyilván a N. kajbál ’kiabál’ szóból.

♦ A kakadufélék (Cacatuidae) a madarak osztályának papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe tartozó család. A család elterjedési központja Ausztrália, a legnagyobb neme a Cacatua. A család képviselői sokféle helyen előfordulhatnak, Ausztrália száraz szavannáitól egészen a trópusi esőerdőkig, mint Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. Közepes méretű papagájok, fejükön bóbitát viselnek. Csőrük rendkívül erős. Kiváló hang- és beszédutánzó képességgel rendelkeznek. Egyik fajukról, a pálmakakaduról ’Probosciger aterrimus’ még a szerszámhasználatot is feljegyezték. A madár egy fadarabbal ütögetett egy üreges fatörzset, így olyan hangot tud adni, amely kilométerekre is elhallatszik. A papagájok többségéhez hasonlóan a kakaduk is jelentős kort érhetnek meg. A legöregebb egyed egy sárgabóbitás kakadu ’Cacatua galerita’ volt, amely a Londoni Állatkertben élt 82 éves koráig. A kakaduk nagyon régóta kedvelt díszmadarak.

kakukk J. sajátos hangú, tojásait más madarak fészkébe rakó, gerle nagyságú, hamuszürke tollazatú erdei madár; Cuculus canorus.

A kakukk köznévként 1395 k. bukkan fel a magyar írásbeliségben: „Cuculus: kukuch(BesztSzj.), 1570 k.: „kakuk fw”növn. (ArsMed.), 1585: „kakuk auagy kukuk(Calepinus), 1702: kukuk (Miskolczi), kúkúk, kakukkola, kukukk, kakukk (TESz.), kukukkmadár, kukukmadár, kukumadár (Nyr. 1963), N. Chernel: kakukmadár,kukóka | ÚMTsz.: kukulymadár.

Hangutánzó eredetű, a kakukk hangját utánzó hangsor vált e madár nevévé, „a nevét kiáltja” (EM.). A legtöbb nyelvben ilyen típusú, a madár hangját utánzó rengeteg neve van; például ang. cuckoo, fr. coucou, lat. cuculus, ném. Kuckuck, ol. cuculo, cucù, or.кукушка, sp. cuco, cuclillo (W.) stb.

1801-ben Földi hangos kakukk néven írja le, az elnevezést a madár „beszédes” természetéről kapta, a lat. szaknyelvi Cuculus canorus ’ua.’ (’énekes, hangos kakukk’ /1841: Vajda/) mintájára. Életmadár neve (KissMad.) esetében a névadási szemlélet háttere az volt, hogy tavasszal érkezik, s nappal hallatja kellemes hangját (ellentétben az éjjeli kuvikkal, a ’halálmadárral’). A Pozsony és Nógrád megyei N. kukucska a szóföldrajzi adatok alapján nyilván a szlk. kuku

ka ’ua.’ átvétele. A kakukk neve Zemplénben kukóka (Nyr. 4), a ’leskelődik’ jelentésű kukókál igéből való.

Szólásmondásaink gyakori szereplője, pl. Nehezen ér az több kakukkszót. Sokszor hallott már kakukkszót. Ritka, mint a kakukk a mezőn.

♦ A kakukk a madarak osztályának kakukkalakúak (Cuculiformes) rendjébe, a kakukkfélék (Cuculidae) családjába tartozik. Költési időben előfordul Európa és a mérsékelt égövi Ázsia nagy részén. Vonuló madár, a telet Délkelet-Ázsiában, Közép- és Dél-Afrikában, valamint a Fülöp-szigeteken tölti. Áprilistól szeptemberig tartózkodik nálunk. Tollazata világos, hátán szürkéskék színű, szürkén csíkozott alsórésze hasonlít a karvalyéra. Lehetséges, hogy ez a hasonulás egy formája, amivel a kakukk elijeszti a kisebb madarat a fészkéről, hogy saját tojását belerakhassa. Költésparazita madár, mintegy 9–25 fészket is meglátogat, melyekbe egy-egy tojást rak. Kedvenc gazdamadarai a nádirigó, a réti pityer és az erdei szürkebegy, de még sok más madár fészkébe is rak tojást. A fiókák 12 napi kotlás után kelnek ki, rendszerint hamarabb, mint a gazdamadár fiókái. A frissen kelt kakukkfióka kilöki a fészekből a többi tojást, vagy akár a frissen kelt mostohatestvéreit is, ezért a mostohaszülők egyetlen fiókaként nevelik. A fiatal kakukkok 19–24 nap után repülnek ki, és azt sem mondják a felnevelő szorgos szülőknek: kakukk.

A fészekparazitizmus különböző madárcsaládoknál egymástól függetlenül bontakozott ki. E különös jelenséget a kakukkféléknél tanulmányozták a legjobban a szakemberek. A 136 ka­kukkfajból 53 kizárólag ezt a szaporodási stratégiát alkalmazza. Már az ókorból, 2300 évvel ezelőtt, Arisztotelész idejéből köztudott volt a kakukknak ’Cuculus canorus’ az a szokása, hogy más madarak fészkébe rakja a saját tojásait. Az elterjedési területén belül a kakukk 149 kü­lönböző madárfaj, míg Európában több mind 100 faj fészkébe csempészi a tojásait. Egyik leg­elképesztőbb alkalmazkodása abból áll, hogy a tojásai színre és formára megtévesztően hasonlítanak a különböző madárfajok tojásaira, olyannyira, hogy különböző tojástípusokról beszélhetünk a fajon belül.

A futókakukk Észak-Amerika délnyugati részén honos. Nem hosszútávfutó, inkább rövid vágtában halad, általában eléri a 24 km/h sebességet is. Főleg gyíkokkal táplálkozik. Üldözőbe veszi őket és csőrével hirtelen lecsap rájuk.

kalapácshal J. pörölycápa.

A hal rendkívül széles fejére utal alakleíró kalapácshal elnevezése. A kalapácshal (kalapácsfej, kalapácscápa) terminus megfelelője többek közt az ang. hammerhead, ném. Hammerhai, Hammerfisch, norv. hamerhai, sv. hammerhaj ’ua.’ (EL.).

Latin szaknyelvi Zygaena malleus nevének szinonimája a Sphyrna zygaena (WbZ.). Az előbbi binómenben a fajnév a lat. malleus ’kalapács’ szóból, az utóbbiban a nemi név a szintén ’kalapács’ jelentésű gör. sphyra szóból származik.

♦ A nagy pörölycápa más néven kalapácsfejű cápa, az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán meleg vizeiben honos ragadozó. Koponyája kalapács alakú, két végén helyezkednek el szemei. Hawaii kutatók szerint ennek segítségével az elektromos erőterek változását érzékeli. A koponyájában található érzékszerv segítségével a homok alá elbújt élőlények szívverését is képes érzékelni. Hosszúsága eléri az 5-6 métert, tömege a 400 kilogrammot. Polipokkal, halakkal, rájával táplálkozik, és kannibalizmusra is hajlamos.

Lásd még: pörölycápa.

kaméleon J. színét környezete szerint változtató, a gyíkkal rokon, tarajos afrikai állat; Cha­maeleon.

A név 1750-től adatolható a magyarban: „Némellyek Camaleon-természetűek”, 1764-ben ká­mélion, 1783-ban kamaleon, kaméleon, 1800-ban kaméleo-gyék, 1801-ben cháméléon (TESz.).

Latin eredetű szavunk. Alat. chamaeleon ’színét változtatni képes, a gyíkokkal rokon hüllő, kaméleon’ jelentésű. A latin név pedig az ógör.χαμαιλέων’ua.’ (W.) átvétele; a gör. chamaí ’a földön, alacsony, kicsi’ és a léon ’oroszlán’ szavak összetétele. Már Arisztotelésznél olvasható a név. Nemzetközi szóvá vált a latinból; vö. ang., cs., dán chameleon, fr. caméléon, ném. Chamäleon, or., blg. хамелеон, sp. camaleón (uo.) stb.

♦ A kaméleonfélék (Chamaeleonidae) a hüllők (Reptilia) osztályának a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjébe és a gyíkok (Sauria) alrendjébe tartozó család. Az európai kaméleon vagy közönséges kaméleon ’Chamaeleo chamaeleon’ a leguánalakúak (Iguania) alrendágához tartozó faj. Elterjedési területének legészakibb pontja Spanyolország déli partvidéke, a Földközi-tenger másik partján az észak-afrikai partoktól Izraelig terjed. Nyelve akár 30 centiméter hosszú is lehet, a vége bunkó alakú és ragadós, villámgyorsan tápláléka után tud kapni vele. Képes egymástól függetlenül mozgatni a szemeit. Zsákmányszerzéskor mindkét szemét a célra állítja, és testhosszának kétszeresét meghaladó hosszúságú, ragacsos nyelve hihetetlen sebességgel ragadja meg áldozatát. Magányosan él, kivéve a szaporodási időt. Nappal aktív, és fákon, bokrokon él. Tápláléka főként rovarok és pókok, de csigák és ászkák is. A szaporodási időszak késő nyáron van.

kanalasgém J. az íbisszel rokon, fehér tollú, kanalas csőrű gázlómadár; Platalea leu­corodia.

1786-ban kanyálos, kalányos Gémek (MNy. 1969), 1793-ban kanalaslúd (Grossinger /< R. ném. Löffelgans ’ua.’/), 1798: kalános gém (Gáti), 1801: fejér kalános (Földi /< R. ném. weisse Löffler ’ua.’/), 1841: fehér kalános (Vajda), 1904: kanalasgém, kanálos (Petényi). A nyelvjárásokban KissMad.: kanálosgém, kanálorrú gém, kalánorrú gém | Nyr. 10: kanáli-gém | MTsz.: 1840: lapátos-gém ’kanalas-gém’.

Összetett elnevezését csőre kanálszerűen kiszélesedő végéről kapta. Neve szerint gém, de nem az ő rokonuk, hanem az íbiszfélékhez tartozik.

♦ A kanalasgém a madarak osztályának gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe és az íbiszfélék (Threskiornithidae) családjába tartozó faj. Fehér tollazatú madár, de nászruhában begyén a tollak színe narancsosabbra vált. Nászidőszakban a tarkóról hosszú bóbita nyúlik hátra. Síkvidéki mocsarak, fűzbokros árterek, nádasok, tavak mellett fészkel. A kanalasgémek csak olyan sekély vizekben tudnak táplálkozni, ahol a lábuk eléri az aljzatot. Táplálkozásukkor csőrüket nyitva tartják, fejükkel jobbra-balra kaszálnak. Amennyiben érzékeny csőrükhöz valami hozzáér, azonnal összezárják, és zsákmányukat lenyelik. Tavasszal még elsősorban a szikes vizeken táplálkoznak, de azok nyár eleji kiszáradásával átszoknak a halastavakra. Hazánk európai viszonylatban „kanalasgém nagyhatalomnak” számít. Habár a fokozottan védett faj állománya az elmúlt években nőtt, a fészkelő- és táplálkozóhelyül szolgáló sekély tavak egyre gyakoribb kiszáradása hosszú távon komoly gondot jelent. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2008-ban az év madarának választotta.

Lásd még: gém.

kanári, kanárimadár J. sárga tollú, szobamadárként tartott pintyféle énekesmadár; Serinus canarius.

A név 1720-tól adatolható nyelvünkben: kanáli madár (TESz.). 1791-ben „szép Kanárik, vagy a’ közönséges ki-mondás szerint Kanálik” (Magyar Kurir 346). 1800-ban kanári-pinty (Márton).

A kedvtelésből tartott énekesmadár kanári neve önállósult főnév a kanárimadár össze­tételből, amely a ném. Kanarienvogel részfordítása. Ennek alapja pedig a R. lat. szaknyelvi Fringilla canaria ’kanáripinty’ binómen fajneve. A Kanári-szigetekre utal, ahonnan ezek a madarak Spanyolországon keresztül egész Európában elterjedtek. (A spanyol Islas Canarias második eleme a lat. canarius ’kutyákkal kapcsolatos’ folytatója a canis ’kutya’ nyomán, és arra utal, hogy ezeken a szigeteken valaha sok nagy testű kutya élt.)

Megfelelő szó, szószerkezet számos nyelvben használatos; vö. ang. canary, fr. serin des canaries, ném. Kanarengirlitz, or.канарейка, sp. canario silvestre (EL.) stb. A latin szaknyelvi Serinus nemi név ugyancsak más madár elnevezésével keletkezett, a csíz fr. serin, seserin nevéből való hasonlóság alapján.

A lizard (azaz gyík) kanári tollazata a gyík pikkelyezettségére emlékeztet.

♦ A Kanári-szigetek meghódítása után 1478-ban hozták a spanyolok a kanárimadarakat tömegesen Spanyolországba, ahonnan a közkedveltté vált szobai énekesnek élénk kereskedelme hamarosan Európa többi részére is kiterjedt. Tekintettel kellemes énekére, eleinte csupán a hím egyedek kerültek a kontinensre, így a szaporításukról szó sem lehetett. Ezért egy-egy madár értéke igen magas volt. Később nőstényeket is hoztak, és elkezdték őket szaporítani. Az olaszok a XVI. század közepén nagyban tenyésztették a kanárit, és elsősorban Tirolba és Németországba exportálták. A kanárimadarak énekét is nemesítették, kimutatható eredményeket először a német tenyésztők értek el. A mai értelemben vett nemes kanárimadarak kitenyésztése Henrik Seifert nevéhez fűződik. Az immár 500 esztendős céltudatos tenyésztés eredményeképpen a madár hangja is jelentősen megváltozott. Ma már jól megkülönböztethetően beszélhetünk hangosan, nyitott csőrrel éneklő, úgynevezett „csapper” madarakról, amelyeknek éneke csattogó, trillázó, valamint csukott csőrrel éneklő, úgynevezett „roller” madarakról, amelyeknek hangja halk, fojtott, gurgulázó. A kanárimadárnak általában csak a hím egyedei énekelnek. Az éneklési képesség független a madár színétől, alakjától, sőt olykor esetleges küllemi hibáitól is. Alak szerint vannak fodrosok, púposok, törpe kanárik, óriás kanárik, kontyos és lizard kanárik.

kánya J. a hollónál nagyobb testű, villás farkú (dögevő) ragadozó madár; Milvus.

Közszóként 1470-ben bukkan fel: „de milvo: kanya”, 1763-ban gánya (TESz.),a népnyelvben ÚMTsz.: kányha | KissMad.: kányo | Nyr. 6: gánya | Nyr. 15: kába alakváltozata adatolható.

Szláv jövevényszavunk; vö. szbhv. N. kanja, kajna ’egerészölyv’, szlk. N. kaňa ’ua.’, szln. kánja ’kánya’, le. kania ’ua.’ (TESz.), blg.кани(EL.). Az ősszláv kanja valószínűleg hangutánzó eredetű, a ragadozók vijjogását utánozza.

A vörös kánya ’Milvus milvus’ népi neve a villás kánya, fecskefarkú és villásfarkú kánya; csibehordó kánya (Tolna m.) Nevét onnan kapta, hogy fő színe élénk rozsdavörös. Német roter Milan (WbZ.) is színére utal. A barna kánya ’Milvus migrans’ név szintén a tollazat színére utal; népnyelvi neve a berki kánya. A kánya több régi neve olvasható legkorábbi tájszótárunkban: R. 1838: vadó,kur-héja (Tsz.); N. Nyr. 17: kur-mijja | uo. 10: kur-héjja | uo. 5: krampacs | Tsz.: 1838: tikölő-kánya ’tyúkhordó kánya’.

A latin szaknyelvi nemi terminus a kánya lat. milvus neve, ebből való a fr., dán milvus, port. milhafre (EL.). A ném. Milane (DWb.) francia jövevényszó.

Számos szólásmondásban szerepel, pl. „Hordja el a kánya”, „Megvág, mint a kánya”, „Még a tyúkfi is meglapul, ha kányát lát”, „Kánya egy nap el nem szállja földjét” (= gazdag), „Mely galambot megtépett a kánya, az ennek tollától is fél”, „Olyan, mint a kánya kopasztotta tyúk”, „Hol vigyázatlan a leány, csirkét ellik a kánya” stb.

♦ Gyakori madarunk a barna kánya ’Milvus migrans’, a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjében a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozik. Egész Európában elterjedt, de Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Délkelet-Ázsiában, az indonéz szigetvilágban, valamint Ausztráliában is él. Csőre görbe és éles, karmai kicsik, de élesek és tűhegyesek. Vonuló madár, tavasszal tér vissza Magyarországra trópusi telelőhelyéről, és októberig tartózkodik nálunk. Alacsony repülése közben észreveszi táplálékát, ami lehet kis emlősállat, madár, dög vagy hal. Folyóvizek menti erdős területeken fészkel. Fészket ritkán rak, mivel általában más madárfajok fészkét foglalja el. A vörös kánya ’Milvus milvus’ Európában mindenekelőtt Közép-Európában, Franciaországban, valamint Spanyolországban fordul elő. Száma erősen csökkent. Tartós párkapcsolatban él. Márciustól novemberig tartózkodik Magyarországon, alkalmi fészkelő. Nálunk főleg mocsaras, erdőkkel is bővelkedő alföldi vidékeinken él.

karakál J. Caracal caracal, Felis caracal Schreber, 1776, synonym Lynx caracal.

A sivatagi hiúz más néven karakál. Török eredetű szavunk, az átadó nyelvben a karakulak név jelentése ’fekete fül’. A legszembetűnőbb jellemzőjére, az állat hosszú, fekete füleire utal. Nemzetközi szó,megfelelője a ném. Karakal (WbZ.), bre., dán,észt, le., or., kazah, norv. karakal, kat., ok., ang., holl., fi.,port., ol. caracal (EL.).

A faj magyar sivatagi hiúz társneve (< ném. Wüstenluchs ’ua.’) némileg félrevezető, ugyanis a karakál a kimondottan sivatagos területeket kerüli. Félsivatagokban, szavannákon, bozótosokban, felföldi területeken tartózkodik legszívesebben, ahol a fialáshoz is megfelelő rejtekhelyet (sziklaüreget vagy dús aljnövényzetet) talál.

♦ Teste homokszínű, kivéve fekete füleit, fehér állát, torkát és hasát. Igen karcsú felépítésű, lábai meglehetősen hosszúak. A karakálok magányos éjszakai vadászok, elsősorban rágcsálókkal, madarakkal és kisebb antilopokkal táplálkoznak. Zsákmányukat olykor a leopárdokhoz hasonlóan fákon rejtik el, hogy később elfogyaszthassák a fölösleget. A nappalt árnyékban, gyakran földimalacok elhagyott üregében töltik. A könnyen szelídíthető és idomítható karakált régebben Iránban és Indiában vadászatokon, elsősorban nyúlvadászatokon használták.

Lásd még: hiúz.

kárász J. apró, magas hátú, ehető édesvízi hal; Carassius carassius.

Már 1395 k. adatolt: karaz (BesztSzj.), 1405 k.: ua. (SchlSzj.), 1435 k.: caraz (SoprSzj.), 1479: caras, 1518: karaz, 1545: karasz, 1553: karaz (OklSz.), 1560 k.: karasz (GyöngySzt.), 1585: ua. (SzT.), 1590: karasz (SzikszF.), 1640: karász (SzT.), 1673: kárász (Com:Jan. 1673), 1702: karázhal (Miskolczi), 1753: ua. (SzT.), 1792: kárász (Gáti), 1840: karász (Szirmay), 1846: kárász (ÁM.); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: karász,kárászkeszeg | OrmSz.: kűkárász | SzlavSz.: karasz ’ua.’.

A kárász szláv jövevényszavaink legrégebbi rétegébe, az orosz-szláv szavak közé tartozik, amelyek még a vándorlás idején való érintkezés során, 896 előtt kerültek a magyarba. Megvan ma számos szláv nyelvben; vö. szlk. karas (StSl.), szln. káras, blg. és ukr. karás, kárpukr. és cs. karas ’ua.’ (REWb.), or.карась, le. karaś(EL.). Hadrovics szerint a szerbhorvátban későn bukkan fel ez a halnév, ellentétben az északi szláv alakokkal (UESKr.). Tehát itt esetleg elképzelhető magyar közvetítés. Hasonló nevek a legtöbb európai nyelvben is kimutathatók. A ro. caras ’ua.’ (Gyurkó) is a szlávból való. A ném. Karausche valószínűleg a litv. karosas ’ua.’ átvétele, mely az oroszból származik. Az orosz elnevezés először koras (RF.) alakban a novgorodi Nikonkrónikában, 6724-ben [= Kr. u. 1216] fordul elő.

A latin szaknyelvi Carassius carassius terminus tautonímiával alkotott. A végső forrás többek szerint a gör. korakinosz ’varjúhal’ (BWDWb.) a korax ’varjú’ szóból. A lat. carassius név, amelyet számos európai nyelv átvett, valóban görög eredetű, azonban a gör. chárax ’ismeretlen tengeri hal’ (WbZ.) szóból való.

A kárász csutorahal (ÚMTsz.) társneve nagykanizsai adat. A kárászponty a kárász ponttyal alkotott hibridje (N. MTsz.: Velence). A dögkárász holtágban fogott kárász (SzegSz.). A SzlavSz. adata a hadikárász, másutt fattyúkárász (VNAE.) néven is ismerik. A nyelvjárási jappánhal ’Carassius auratus gibelio’ (K.) szigetközi név, ponttyal keresztezett, kínai származású hibridet jelöl. Tiszafüred környékén cigánykárász (Harka) a sötét színű példányok neve.

♦ A kárász a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe tartozó nem. A nembe tartozik többek között a széles kárász ’Carassius carassius’ és az ezüstkárász ’Carassius auratus gibelio’ is. Európában általánosan elterjedt halfaj a széles kárász. Elterjedésének keleti határa Szibériában a Léna folyó vízrendszere. A célzott telepítéseknek köszönhetően megtalálható másutt is. Nagy pikkelyű, oldalról lapított, magas hátú, tipikus állóvízi hal. Különösen az iszapos fenekű, vízinövényekben gazdag állóvizeket lakja. Nagyon igénytelen és szívós természetű. Olyan helyen is megél, ahol más halak már elpusztulnak. Befagyott mocsarakban is jól áttelel. Igénytelensége miatt kedvelt akváriumi hal.

A halászzsákmányban főleg tenyérnyi példányai kerülnek a piacra, szálkásságuk ellenére, alacsony áruk miatt el is kelnek. Ha nem erősen elmocsarasodott vízterületről valók, húsuk ízletes. A régi recepteket olvasgatni, böngészgetni igen jó – és tanulságos – szórakozás! Galgóczi István Szakácsi Tudoman című kézirata 1622-ből harmincféle magyar halat sorol fel, és ezekből 189-féle étel készítésének módját tartalmazza. Pl.: „Következnek karaszbol valo etkek: Karasz soba kapozta leben. – Karasz feier leben. – Karasz Egressél. – Karasz töret leuel. – Karasz ratua. – Karasz tiszta borsal. – Karasz sütve az ki öregh. – Karasz eles leuel.”

Lásd még: ezüstkárász.

kardhal, kardoshal J. éles, hosszú orrú tengeri ragadozó hal; Xiphias gladius.

1799-ben a Fábián-féle Természethistória a következőképpen festi le a koszperdorrú, vagyis kardhalat: „Lakik ez az Északi-tengerben, ahol a cetek, melyeknek sokszor, mikor észre sem veszik, olyan nagy szalonnájokat vágja le a hasokról, hogy a miatt egy néhány napok alatt meg kell döglenie.” A kardhal könnyen felismerhető hosszúkás orráról, amely testhosszának mintegy harmadát teszi ki.

Latin szaknyelvi neve Xiphias gladius, a zoológiai rendszertanban úgy a nemi, mint a fajnevét ’kard’ jelentésű szavakból alkották; vö. gör. ξίφος’kard’ és lat. gladius ’ua.’. Éles, hosszú orráról kapta elnevezéseit a legtöbb nyelvben; ang. broadbill, swordfish, fr. espadon, ol. pesce spada, sp. chichi spada, pez espada (EL.) stb.

A Makaira nembe tartozó halakat a régebbi források (pl. a magyarított Brehm) nyársos halak néven írják le. Nagyon hasonlítanak a vitorláshalakhoz. Az 1928-ban Spanyolország atlanti-óceáni partjain kifogott kormos nyársorrú hal vizsgálatával kapcsolatosan Fernando de Buen azt a javaslatot tette, hogy a Makaira Lacép. és a Machaera Cuv. nemeket el kellene választani a vitorláshalaktól, és Makairidae néven új családba egyesíteni. Szerinte a vitorláshalfélék (Histiophoridae vagy Istiophoridae), a nyársashalfélék (Makairidae) és a kardoshalfélék (Xiphiidae) családja számára kardoshalszerűek (Xiphiiformes) név alatt külön rendet kellene felállítani. A kardoshalféléken az orrcsont és az állkapocs hosszú, lapos, haránt met­sze­tű nyúlvánnyá alakult. A Xiphiidae családnak csupán egy faja van, a kardhal, amely minden tengerben megtalálható.

♦ Sajátos alakja, nagy teste mindig is foglalkoztatta az ember fantáziáját. Támadókedvét már az ókorban említik, a II. században élt Oppianosz görög költő halászatról szóló tanköltemé­nyében (Halieutika) azt írta: „A természet a bőkezűségét a szájára korlátozta, s kardot adományozott néki, a szellemét viszont fegyvertelenül hagyta.” A kevésbé ismert középkori szerzők közé tartozik Thomas Cantimpratensis XIII. századi szerzetes, fő művén, a Liber de natura rerum (A dolgok természetéről) című természettudományi enciklopédiáján hozzávetőleg tizenöt éven keresztül dolgozott (valószínűleg 1225-től 1241-ig). Kéziratos műve sok későbbi természetrajzi munka (pl. a híres Isten állatkertje) alapja. A tengeri kardszörny halról írja, hogy a kardállat Plinius és Szent Izidor (560–636, sevillai püspök, egyháztanító, a részben természeti csodákról szóló Chronica Majora szerzője) szerint tengeri szörny, valóságos kardjáról kapta nevét, ugyanis orrával, mely olyan éles, mint a kard, meglékeli és elsüllyeszti a hajókat. A kardhal, ahogy Nagy Szent Vazul a Hexaemeron című könyvében (Basilius Magnus: Homiliae in Hexaemeron. Nagy Szent Vazul /megh. 379/ beszédei. Buda, 1470–1480 között) mondja, rettenetesen erős. Tengeri szörny, és annyira különbözik minden megszokottól, hogy azt hihetnénk, a gondviselő anyatermészet ennek a vadállatnak az esetében tréfát űzött velünk.

Két hátúszója közül az első nagy és sarló alakú. Húsa igen kedvelt. Az amerikai horgászok broadbill, vagyis nagyszájú hala, a kardhal legjobban a 18–22 fok körüli vizekben érzi jól magát. Minden világtengerben otthonos, de a legtöbb példány az Atlanti-óceánban él. Előfordul a Földközi- és a Fekete-tengerben, nyaranta az Északi-, sőt a Balti-tengerben is feltűnik (mintegy 800 méter mélységig). Testformája ovális, oldalt kissé összenyomott. Az eddigi legnagyobb ismert példányt (1443 kilogramm) Chile partjainál fogták ki 1953-ban. Kisebb halakkal, puhatestűekkel táplálkozik, de ritkán a ceteket és az embereket is megtámadja. Igen jó úszó, sebessége elérheti a 70 km/h-t. Gyakori étkezési hal, fagyasztva és konzervben is árusítják. Több szigeten (Szicília, Madeira) nemzeti eledelnek számít. Hemingway talán legismertebb regényében (Az öreg halász és a tenger) Santiago nagy fogása egy jókora kardhal volt.

kardszárnyú delfin J. a tengerek rablója, halakra, fókákra, sőt bálnákra csapatosan vadászó ragadozó.

A kardszárnyú delfin Linné által választott latin neve Delphinus orca, azaz ’ördög-delfin’, a lat. orcus ’alvilág’ szó alapján. A latin szaknyelvi név további változatai: Grampus orca, Grampus rectipinna, Orca gladiator, Orcinus rectipinna. A szaknyelvi Delphinus terminus a gör. delphis ’delfin’ szóból származó latin név.

Hátuszonya alapján kapta kardszárnyú nevét. Ez igen hosszú, magassága 1,8 méter is lehet. A hímeké háromszögletű, a nőstényeké kisebb, hátrafelé hajló.

Társneve az orka a latin alapján, vagy (helytelenül) a német eredetű gyilkos bálna, ez a ném. Mordwal ’ua.’ (W.) tükörfordítása. Az európai nyelvekben használt elnevezései vagy a – már Pliniusnál egy delfinfaj neveként olvasható – lat. orca szó alakváltozatai (ol., port., ang., sp. orca, m., baszk, holl. orka, fr. orque /W./, vagy (mint a magyar név is) a hím kard alakú hátuszonyára utalnak (pl. ném. Schwertwahl ’kardbálna’ /WbZ./), vagy pedig az állat ragadozó, „gyilkos” természetére (ném. Mörder, Blutskopf /uo./ ’gyilkos’, ’vérfej’.A norv. spekkhoggar, sv. späckhuggare, dán spækhugger ’szalonnatépő’ (W.), mert nagy bálnafajokból csupán darabokat tép ki, továbbá ang. great killer whale, killer ’nagy gyilkos bálna’, ’gyilkos’ (uo.).

♦ A kardszárnyú delfin az ókor óta ismert, megemlíti Plinius is természetrajzának IX. kötetében. Tudományos leírását Linné tengerészek beszámolói alapján készítette el, anélkül, hogy az állatot tanulmányozhatta volna. Linné után, 1860-ban L. Fitzinger a fajt az Orcinus nemzetségbe helyezte át. A kardszárnyú delfin ’Orcinus orca’ az emlősök (Mammalia) osztályába, a cetek (Cetacea) rendjébe és a fogascetek (Odontoceti) alrendjén belül a delfinfélék (Delphinidae) családjába tartozik. Valamennyi óceánban előfordul, de a legtöbb az Antarktiszt körülvevő tengerekben él. Hossza 9 méter körüli, testtömege a 9 tonnát is elérheti. Teste vaskos, de áramvonalas. A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartozik, 50 km/h sebességre is képes. Testén jellegzetes nagy fehér foltok látszanak. Igazi ragadozó, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámad. A halak mellett megeszi a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a nála sokkal nagyobb bálnákat is. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy valaha embert támadott volna meg. Más delfinekhez hasonlóan hangjeleket bocsát ki, és a vissza­verődő hanghullámok alapján tájékozódik, találja meg zsákmányát. A cetvadászat ezt a fajt is érintette, bár más fajoknál kisebb mértékben. Kereskedelmi célú vadászata 1960 és 1980 között volt a csúcsponton. Egy kardszárnyú delfinből 750–950 liter olajat lehet előállítani. Állományait ma már inkább a tengerek növekvő szennyeződése és zsákmányállataik túlzott lehalászása veszélyezteti.

Lásd még: delfin.

karikakeszeg J. sajátos alakú keszegfaj; Blicca bjoerkna.

A név viszonylag kései felbukkanású, 1887: ua. HalK.; nyelvjárási alakváltozatai: Ti., ÚMTsz.: karikakeszeg | SzegSz.: karikakeszég | K.: karikadiër | Unger: karikaszeg. Egyike a hal alakját leíró elnevezéseknek, akár a tányérhal (MoH.; R. 1887:HalK.; N. MTsz.: tángyérhal, tányérkeszeg | K.: tányérkeszeg: „ojjan kerekes, pupús mint a tányér”) társneve. Tenyérkeszeg (Balatoni sporthorgász A.B.C.) elnevezése összefügg az előbbi nevekkel, ugyancsak testformára utal.

A Blicca bjoerkna számos forrásban a színre utaló ezüstös balin (pl. HalK., VNAE.) néven szerepel (az utótagra lásd a balin szócikkét). Cédulakeszeg (R. 1887: HalK.) a karikakeszeg találó balatoni neve, alakleíró elnevezés, a hal testének laposságára utal. A széleskeszeg (R. 1865: ua. és széles balind Hunfalvy, 1877:Pap) névadási szemléletének háttere ugyancsak a hal jellegzetes testalkata. Levélkeszeg (N. Bálint és K.: levélkeszég) népi elnevezése ugyancsak testformáját írja le. Babotás keszeg társneve a fekete bőrszemölcsökkel tarkázott halnak a babókás, babos ’pettyes, foltos’ jelentésű szóból képzett. Van süttyő (VNAE.) társneve is a nyelvjárásokban, és hívják bállókeszeg (OrmSz.) néven is. A régi bordély (Halh.) elnevezést Herman Ottó fölvette mesterszótárába (HalK.), Baróti Szabó Dávidnál találta, eredete ismeretlen. A jegeskeszeg (R. 1830: Reisinger; N. ÚMTsz.: jeges keszeg | Jankó: Balaton) kora ta­vaszi, jégzajláskor fogott hal.

♦ Euroszibériai, a pontokaszpikus faunavidék széleskörűen elterjedt faja. A Duna vízrendszerében is őshonos. Igen sok társneve is arra mutat, hogy Magyarországon szinte minden állóvízben előfordul. Szereti a hínárosokat, nem kedveli annyira a mély vizeket, mint pl. a dévérkeszeg. Nagy fogyasztója az árvaszúnyoglárváknak. Elérheti az egy kilogrammos súlyt, de már félkilós példányai is ritkának számítanak. Teste magas, oldalról erősen lapított, egész testalkata nagyon hasonló a dévérkeszegéhez, azzal gyakran össze is tévesztik. A hátvonal töretlenebb íve és nagyobb pikkelyei alapján lehet megkülönböztetni. Teste világosabb, mint a dévéré. Oldalvonalától a hátúszó tövéig csak 8–10 sor van, a dévérnél legalább 12 pikkelysor. Mivel síksági vízfolyásokban nagyon jól érzi magát, egyike a leggyakoribb halainknak, mind a horgászok, mind a halászok fogásaiban jelentős számban szerepel. Csak megfelelően irdalva, átsütve fogyasztható száraz, rendkívül szálkás húsa miatt.

Lásd még: keszeg.

kárókatona J. a halakat pusztító, lúd nagyságú, fekete tollazatú vízimadár; Phalacrocorax carbo.

A név 1519-től adatolható: kara kathona (JordK.). Szótörténetiváltozatai: 1531: karrakatona (TESz.), 1570 k.: karakatona madar (ArsMed.),majd karakutona, kárakatona, karakatna, kórókatonák, kárókatona (KissMad.); a nyelvjárásokban Nyr. 71: karókatona, kárókatna, károjkatona | ÚMTsz.: karakatana, kárakatna, karokatona | CzF.: kára-katona ’hegyes orrú, holló nagyságú fekete vízimadár’ (kormoránfaj).

Bizonytalan eredetű szavunk. Hangutánzó szóként való magyarázata nem fogadható el, a TESz. szerint talán valamely qara ’fekete’ előtagú madárnévből keletkezett katona szavunk népetimológiás beleértésével. Mindenesetre a kóró-, karó-, károj-, kára-, káro- előtagok egyértelműen néptimológiás alakulatok. Már Grossinger és Vajda is utal a népetimológiára ennél a madárnévnél; 1793: „Karakatna, aut corrupte Károl-katonája”, illetve 1841: „A népnél: karakatna, kára katonája”. Közmondásban: Kárakatonának gődiny a pajtása, azaz rossz rosszal társalog (MTsz.).

Lásd még: kormorán.

karvaly J. a héjához hasonló, galamb nagyságú, palaszürke tollazatú ragadozó madár; Accipiter nisus.

Köznévként 1395 k. adatolható: „ſufus: karul”, „erodius: karo(BesztSzj.). 1412-ben caruul (OklSz.).Későbbi változatai a szótörténetben: korwoly, karol, karuol, karuoly, karoly, Károly-madár, karaly, káróly, karuj, karvaj (KissMad.). A Székelyföldön Kriza János még följegyezhette régi karuj (Kriza:Vadr.) nevét. A nyelvjárásokban MTsz.: karvaó | OrmSz.: karhó | ÚMTsz.: karaj, karjus, karoj, káruj | Nyr. 13: kara | uo. 19: kardajú | uo. 6: karaj | MTsz.: karuj | Nyr. 21: karvó | Kriza:Vadr.: karujkám.

A TESz. szerint valószínűleg ótörök eredetű szavunk. A türk karguj, kazár kirgij ’héja’ nevek egy ’szürke’ jelentésű ótörök tőből erednek. A szóbelseji -v- másodlagos elem a régi adatokban gyakori a karuul, karul, karol formák tanúsága szerint. A szóvégi j > l(y) változást nehéz magyarázni.

A karvaly elsősorban verebet zsákmányol, ezért nevezik veréb-ülü, verebésző ölyv, verebésző karvaly, madarász-ölyv, verebésző-héja, pintyrabló, verebész karvaly (TermtudKözl. 1887), verébölő (Herman 1914) néven; vö. ném. Sperlingsstösser, Schwalbenstösser, Vogelstösser ’ua.’ (Brehm), azaz ’veréb-, fecske-, madárölő’, Spatzengeier ’verébkeselyű’, fi. varpushaukka, észt varblasekull ’verebeskarvaly’ (KissMad.). Népnyelvi neve még a csikós, „mert tereli a madarakat”. Az Accipiter trinotatus faj neve a farkára utaló ang. spot-tailed sparrowhawk, spot-tailed accipiter, fr. épervier à queue tachetée, ném. Fleckschwanzsperber (uo.) elnevezés.

♦ Egész Európában s Ázsia nagy részében honos, úgyszintén – főleg télen – Afrika északkeleti részein. Ahol apró madár bőven van s erdők, fás részletek a közelben, karvalyt is láthatunk. Jól ismert ragadozó: „Örül a karvaly, ha csirkét lát” – tartja a szólás. A kisebb madaraknak valóságos réme. A régen olyannyira kedvelt vadászatot, a solymászatot nemcsak sólymokkal űzték, hiszen madárfogásra, kisebb szőrmés vad levágására a legtöbb ragadozó madár betanítható, köztük a karvaly is. Zay Lőrinc 1583-ban panaszkodik bátyjának: „Az kegyelmed karolyát tanítom. Tudom, hogy kegyelmed neheztel rám az karolyért.” Ez a régiség karmadara, vagyis a karon hordott vadászó karvalya, melyet Belső-Ázsia népei, pl. a kirgizek, manapság is szárnyasok vadászatára használnak.

Rövid, kerek szárny és hosszú farok, sárga szem és láb jellemzi. A kifejlett példányok melle és hasa vörösesbarnával hullámos keresztsávos. Nagyon ügyes vadász, de a hím csak pintyekkel, pacsirtákkal és sármány nagyságú madarakkal boldogul. A tojó le tudja ütni a galambokat is. Röpte nagyon jellegzetes: néhány erőteljes szárnycsapás után hosszabban siklik. Nálunk április–május folyamán kotlik. Rendszerint fiatal erdők néhány méteres fái valamelyikének koronájába rejtett fészkébe 4–6 kékeszöld vagy barna foltos tojást rak. Esetenként fészket is foglal a varjaktól. Állandó madarunk. Télen behúzódik a lakott területekre.

kazuár J. Észak-Ausztráliában, Új-Guineán és a környező szigeteken honos, strucchoz hasonló alakú és életmódú, sisakos fejű nagy madár; Casuarius.

Annak ellenére, hogy egzotikus madárról van szó, neve korai felbukkanású írásbeliségünkben, 1628: kazewar (TörtT.), 1799: kázúár (Fábián), 1801: kazuár (Földi), 1803: kázuár (Szent-Györgyi).

Az első adat az ang. cassowary ’ua.’ (Kiss 1985) átvétele, a későbbiek a madár ném. Kasuar (EL.) nevére vezethetők vissza. E nagy testű futómadár neve vándorszó, a végső forrás a maláj kasuwārī, kasuārī, kasavārī’nagy struccszerű madár’ szó.A hollandon (casuaris ’ua.’ /Kiss 1985/) keresztül jutott az európai nyelvekbe; vö. még fr. casoar, ol. casuario, dán,sv., le. kasuar, port. casuar (uo.), blg., or.казуаp (EL.).

A magyar nyelvújítás idején a kazuárnak, nevének magyarítására a szalagáz (1840: Vajda) nevet adták, a szalad és a gázol igékből. A név nem terjedt el a köznyelvben, de a zoológia szaknyelvében sem.

A legismertebb fajt, a sisakos kazuárt ’Casuarius casuarius’ a fején található „sisakról” nevezték el. A felső csőrkáva vége a felnőtt állaton sisakká erősödik; ez a sisak lazán szivacsos, szaruval bevont orr-, homlok- és rostcsontokból áll. Német neve is Helmkasuar (WbZ.). A na­rancsnyakú kazuáron ’Casuarius uniappendiculatus’ a nyak mellső része narancsszínű. A Ben­nett-kazuár ’Casuarius bennetti’ nevét George Bennett ausztrál természettudósról kapta; vö. ang. Bennett’s cassowary, ném. Benettkasuar (uo.).

♦ A kazuár a lapos mellű futómadarak rendjébe, a kazuárfélék családjába tartozó nem. Nagy, erős, zömök testű madarak. Fejük sisak alakú, csőrük hosszú, egyenes, horgos véggel. Leginkább gyenge, zöld növényi részekkel, gyümölcsökkel és veteményekkel táplálkoznak. A sisakos kazuár vagy déli kazuár Ausztrália északi részén, Pápua Új-Guineában és az Indonéziához tartozó Aru- és Seram-szigetek sűrű erdőiben él. Mindenevő, bár főképpen hullott gyümölcsöket fogyaszt, nem veti meg a kisebb melegvérűeket, hüllőket, gombát, dögöt vagy bármi mást, amit a talajon talál, és le tud nyelni. A kazuároknak rendkívül fontos a szerepe a növények terjesztésében, ugyanis az emésztőcsatornájukon áthaladó termések csak húsukat vesztik, és életképesen pottyannak ki a madárból. Már 21 olyan esőerdei növényfajt határoztak meg, amelyek magja csak akkor indul csírázásnak, ha előtte áthaladt egy kazuár bélrendszerén. Könnyen felingerelhető állat, rátámad az emberre is. Kiérdemelte a világ legveszélyesebb madara címet.

Lásd még: emu.

kecsege J. hegyes orrú, tokféle, porcos, édesvízi hal; Acipenser ruthenus.

Korán felbukkan a név írásbeliségünkben, 1395 k.: kechege (BesztSzj.), 1405 k.: kechige (SchlSzj.), 1558: geczyge, getschege (MNy. 14), 1582: kechyege, 1662: kecsegehal (SzT.), 1641: kechige (HungKözl. 21), 1702: ketsege (Miskolczi); N. ÚMTsz. köcsöge,kecseg | MTsz.: köcsög, kecsöge,gedzsge | OrmSz.: kecsige | K.: köcsöge, kecsigetok. A köcsög, köcsöge népetimológiás változat.

Sokféle magyarázata született eddig ennek a halnévnek. Munkácsi nézete (Ethn. 4: a keszeg alakváltozata) vagy többek szláv eredet melletti kardoskodása azonban téves. Vándorszó a kecsege; vö. ro. cegă, căciúga, blg.

úga, szbhv. ke

iga,

iga, szlk. N. ke

iga, le. czeczuga, ukr., or.čečúga ’ua.’ (TESz.). A magyar szó közvetlen átadója nem határozható meg. A gombos orrú kecsege (Dankó) a Bodrogközben használatos név, a kecsege „ormányán nagyra növő gumó, gomb” alapján született.

Igen szélesen elterjedt halnév, ám az egyes nyelvi alakok egymáshoz való viszonya rendkívül bonyolult. Ha a szomszéd és a szláv nyelveket, valamint a cseremiszt, a tatárt és a törököt vizsgáljuk, négy különböző névcsoporttal van dolgunk: 1) palatális szókezdő hangzóval: le. czeczuga, ukr. čečuga (SzlJsz.), or.čečcúga (REWb.), or. чечуга(EL.),moldáv ceciuga, ciciuga, szbhv.čečcuga (RF.). 2) ezek rövid formái, azaz az első szótag nélküliek: cser. súga, tat.

ukja, tör. tchuga balyk (uo.). 3) nem palatális szókezdő hangzóval: ro. ceciugă (uo.), szlk. ke

ega, kocziha, szln. ke

iga, kárpukr. ke

ege (Fe.), m. kecsege, köcsöge, ukr. ke

éga (Lizanec), szbhv. ke

iga, ke

ega (RszK.),кечига(EL.). 4) ezek rövid formái: ro. cegă (DLR.), cega, cigã (EL.), szbhv.

iga (Bezlaj), blg.

iga (RB.), chiga, tör. çiga, çuka balığı(EL.). Az or., ukr. és m. halnevet összekapcsolja Vasmer (REWb.), Berg pedig kiemeli, hogy a cser. és csuv. súgn elnevezés a magyarral rokonságban áll. Ebben az esetben a magyarok juttatták vándorlásuk folyamán ezt a szót délnyugatra, az ukrán sztyeppékre. Mint a kronológia mutatja, a magyar halnevet vette át a szerbhorvát, a szlovák és az ukrán is. A ro. ceciugă, ciciugă (FR.), cégă, cigă (DLR.), N. Gyurkó: cegă,scegă közül a két szótagos alakok nem a magyarból valók, hanem délszláv, bolgár eredetűek. Ezek a Kárpátokon túl használatosak.

A latin szaknyelvi Acipenser nemi terminus a tokhal lat. acipenser (WbZ.) neve, a hal hegyes farokúszójára vonatkozik (< lat. acis ’csúcs’ és penna ’uszony, szárny’). A latin szaknyelvi ruthenus fajnév ’orosz’jelentésű, Oroszország lat. Ruthenia nevéből származik. A kecsege ném. Sterlet(EL.) neve jövevényszó, az or. стерлядь’ua.’ átvétele. Már a XVI. század eljétől adatolható régi német írásokban.

A kecsege és más tokhalak keresztezése a haltenyésztésben gyakori, ilyen nevünk a vicsege a viza és a kecsege névből. A vicsege esetében ritka szóalkotási módunk, a kontamináció (szóvegyülés) érvényesült. A Huso huso + Acipenser ruthenus keresztezésének szerepe az, hogy a vizeinkből teljesen eltűnt viza és kipusztulás előtt álló kecsege helyett mint tógazdaságban is nevelhető hal, pótolja a porcos, vértes halakat. Halászok, horgászok szerint a legfinomabb halak egyike: „csontya nincs, csak girince”. Az oroszban hasonló kontaminációs eljárással alkották meg a hibrid nevét. Akár a ném. Bester (NF.) a viza or. beluga és a kecsege or. sterlyad, vagy az Osster (uo.)a vágótok or. osetr és az or. sterlyad nevek első szótagjából.

♦ Áramvonalas testalkatú tokféle, feje megnyúlt, ormányban végződik. A Dunában egészen Bajorországig felvonul. A halrajzi irodalom korábbi forrásai a Balatonból is említik, a kecsege – amíg a Sión nem volt zsilip – betévedt a tóba is. A tiszai kecsege kedvenc csemegéje a tiszavirág lárvája. Kivételesen 6–7 kilósra is megnőhet. Jelentősége folyóink halászatában egykor sokkal nagyobb volt.

Lásd még: tok.

kecske J. a juhval rokon, állán szakállszerű szőrzetet viselő, jól tejelő háziállat; az ezt és vele rokon, vadon is élő fajokat magában foglaló csoport; Capra.

A házikecskét általában csak a kecske névvel jelölik. A kecske azonban tágabb értelemben több fajt is jelöl, így a vadkecskét és a bezoár kecskét ’Capra aegagrus aegagrus’, a kőszáli kecskét (több faj összefoglaló neve) és a havasi kecskét ’Oreamnos americanus’. Többes számban leginkább a házikecskével rokon, vadon élő fajokra utaló szó. Latinul ez a csoport a Capra. Ebben a névcikkben a kecske ’házikecske’ jelentésű.

Helynévként 1256-tól (OklSz.: Nogkechkes) adatolható, köznévként 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „Capra: kegke” (BesztSzj.). 1430 k.: keczyka (SchlGl.),1570 k.: kechke bak (ArsMed.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: gedzsge, këcske, keskë.

Török eredetű szavunk; vö. türk, kipcs.

i, oszm. kecsi, türkm.

i, tat. käzä, ujg.

ki, csuv. kadžaga ’kecske’ (TESz.). Ezekben a nyelvekben állathívogató szó származéka a kecske állatnév: ujg. či či či, čigε čigε.

Elnevezések a kecsketartásban: bakkecske, anyakecske; olló, jerke, bak, cáp. A hímet baknak, a herélt bakot cápnak a nőstényt anyakecskének nevezik. Kicsinyének neve gida, gidó, gedő, a régi gödölye főnév becézése (R. 1570 k.: kechke gėdėlÿe /ArsMed./). Ez valószínűleg a ’nőstény kecskegida’ jelentésű ném. N. Gittele átvétele.

Már Plinius megemlékezik a kecskebakról, a nála olvasható lat. ibex név lett a háromszög alakú szarvakkal rendelkező fajcsoport szaknyelvi fajneve (Capra ibex, Capra ibex aegagrus).A kecskebak tájnyelvi neve a román eredetű cáp ’kecskebak’ a keleti nyelvjárásokban, olykor ’herélt hím háziállat’ értelemben is; vö. ro. ţap ’ua.’. A jerke fiatal, még nem ellett nőstény juh, kecske. Kriza János szerint a Székelyföldön a jérke ’egyéves kecske’ (Kriza:Vadr.). Szláv eredetű szavunk; vö. szlk., ukr. jarka.Az átadó nyelv bármelyik lehetett a kettő közül. Forrása a sok szláv nyelvben használatos jaro ’tavasz’. A magyar szó hangrendet váltott, mint pl. az ugyancsak szláv eredetű csevice, rekettye, szelence szóban. A szarvatlan kecskét bugának, a növendék kecskét pedig ollónak nevezik. További tenyésztési kifejezés az ürü (herélt kecske), korcs (fejlődésben visszamaradt), basztard (ismeretlen származású, fajtajelleg nélküli) és a hibrid (céltudatos keresztezésből származó egyed).

A latin szaknyelvi Capra nemi terminus a kecske lat. caper, capra neve. Ennek folytatója a kecske kat.,norv.,ol., port., sp. cabra, ro. capră(W.) elnevezése.

Magyarországon a szegényebb néprétegek tartották, ezért a szegényember tehene néven is illetik, illetve a kecske tréfás neve Biharban zsidó-tehén (MTsz.). Szólásokban: A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad (mindkét fél jól jár). Kecskére bízta a káposztát (olyanra bíz valamit, aki maga is meg szeretné szerezni azt). Vén kecske is megnyalja a sót.

♦ A juhval rokon háziállat, amelynek fején szarvak, állán pedig szakállszerű szőrzet látható. Elsősorban teje miatt tartják. A házikecske ’Capra aegagrus hircus’ háziállat, a tülkösszarvúak családján belül a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó kérődző párosujjú patás. A vadkecske ’Capra aegagrus’ háziasított alfaja. Az ókori görögök szent állatnak tartották, mivel tőle „tanulták el” a szőlő metszését. Nálunk a szegényebbek, de a jobban tejelő szarvasmarhafajták térhódítása előtt gyakran olyan gazdák is tartották, akiknek rideg marhája gulyában volt. Kecskét Amerikába először a spanyolok vittek a XVI. században. A Balkánon és Afrikában nem volt szabályozva a kecsketartás. Ez vezetett oda, hogy a túllegeltetés következtében nagy terület elkarsztosodott, illetve elsivatagosodott. Magyarországon a kecsketartás a tiltások történetéből és szabályozásából állt. A tiltások kezdete a XIII. századra nyúlik vissza, amikor – Nyugat-Európát megelőzve – erdőtelepítéseket rendeltek el, ahonnan kitiltották a kecskéket. A XIX. század elejétől kezdve a jómódúaknak tilos volt kecskét tartaniuk, a kecsketartás a szegénység foglalkozása lett. Magyar kecskefajta a magyar parlagi kecske, a nemesített fehér kecske és a nemesített őzszínű kecske. Egyetlen gazdasági állatfaj sem termel olyan sokféle terméket viszonylag kis és szerény befektetéssel, mint a kecske. Olyan területeket (meredek kopárok, ugarok, beszántás előtti területek) is képes hasznosítani, amelyeket más haszonállat nem. A kecske a testtömeghez viszonyított tejtermelésben az élen áll. Húsa megfelel a korszerű konyha követelményeinek. Szőre, illetve bőre ipari nyersanyag. Trágyája sem elhanyagolható. A kecsketartás EU-beli főbb adatai: a kecskeállomány az EU 15 országában több mint 17 millió, az EU-10 új tagállamokban kevesebb, mint 700 ezer, a tejtermelés a régi EU-országokban évi 1 646 000 tonna, az új 10 országban 74 000 tonna (magyar termelés 12–15 millió liter). Az EU-15 hústermelése: 72 361 tonna, a 10 új tagállamban: 8319 tonna (Magyarország 900–1000 tonna – 10% export).

A népgyógyászat világszerte számos betegség gyógyításában használja a kecsketejet. A világ több részén az antibiotikumok felfedezése előtt a tbc gyógyításának fontos eszköze a kecsketej-kúra volt. Az ókor óta ismeretes, hogy az anyatej pótlására is a kecsketej a legalkalmasabb, mivel összetétele a többi tejhez képest a legjobban hasonlít az anyatejhez. (A görög mitológia szerint Zeuszt is kecsketejen nevelték.) Hazánkban a múlt században sok jómódú házban a dada tejét ezzel helyettesítették. Nem sokkal azután, hogy a kecskét háziasították, már készítettek a pásztorok a tejéből sajtot. Ma Magyarországon sokféle kecskesajt készül, és tehéntejjel keverve úgynevezett csemegesajtok is. A Kárpátokban a középkorban is, később is juhnyáj közt legeltették, tejét az esztenákon a juhokéval összefejve dolgozták fel.

Lásd még: kőszáli kecske, olló, vadkecske.

kecskefejő J. lappantyú.

Régi madárnév, már 1585-ben szótározta Calepinus: ketske feioe, majd1590-ben keczke szopo madar (SzikszF.), később 1604: MA., 1643: Com:Jan. 1643, 1702: Miskolczi, 1801: Földi, 1898: Chernel.

A kecskefejő ’Caprimulgus europaeus’ lappangó életformája, alkonyati előbújása miatt keletkezett az a mese, amelynek révén nevét is kapta. Eszerint éjszakának idején megfeji a kecskéket. Népnyelvi neve is álmosmadár,álomfilkó, tehénfejő, kecskeszopó,bagolyföcske és éjji föcske.

A görögben és a latinban is megvolt egy hiedelem, amelynek köszönhetően a madár ezt a nevet kapta; vö. gör. αιγούήλας, lat. caprimulgus ’kecskefejő’, számos mai nyelvben – elsősorban a latinból való tudatos fordítás eredményeképpen – ugyanígy jelölik a madarat: fr. tette-chévre, ol. succiacapre (KissMad.), ang. goat-milker, ném. Ziegenmelker, holl. geiten­melker, or. kozodoj poluno

nik (’éjféli kecske’)(Nyr. 1898).A régi hiedelem tehát megtette a magáét a névadásban.

1799-ben írta Fábián: „Arisztotelész azt költötte a madárról, hogy éjjel behatol az akolba és megfeji a kecskéket.” Nyomában Plinius közli a lat. caprimulgus terminust. Naturalis historiae libri című hatalmas művében szintén említi az ismert hiedelmet, nálunk 1702-ben Miskolczi ennek megfelelően írja: „A ketske-fejoe madár az ö neveztit vötte az ö tolvaj tselekedetitöl, hogy alattomban a ketskéket megszopja.” Jóval később kiváló természettudósaink közül Chernel István (1898) már a madár ártatlanságát hangsúlyozza, és az antik eredetű hiedelmet mesének nevezi. Herman Ottó pedig azzal igazítja ki az ókori s makacsul továbbélő téves névadást, hogy az akol és környéke rovarokban gazdag, ezért a madár ott keresi táplálékát.

♦ A kecskefejőfélék ’Caprimulgidae’ lapos, vastag fejű, nagy szemű, hosszú hegyes szárnyú, meglehetősen hosszú farkú, igen laza, puha tollazatú, kis csőrű madarak, amelyek éjjeli életmódot folytatnak. Majdnem egész Európában előfordulnak a költés idejében. Napközben ritkán kerülnek szem elé, mert a földön vagy valamely vastagabb faágon szunyókálnak.

Lásd még: lappantyú.

kékróka J. kékbe játszó szürke bundájú sarki róka.

Német neve is Blaufuchs (DWb.), a magyar kékróka név valószínűleg ennek tükörfordítása. Megvan a franciában és az angolban is: renard bleu, illetve blue fox ’ua.’ (VNAE.).

A sarki róka terminus szintén tükörfordítás eredménye; vö. ném. Polarfuchs ’ua.’ (DWb.). Idegen nyelvi megfelelője az ang. arctic fox, polar fox, fr. renard polaire, sp. zorro árctico, zorro polar, or. полярная лисица(VNAE.).Mivel csak nyáron szürkés a színe, télen viszont fehér a bundája, említik ném. Eisfuchs nevén is. Ezt a nevet ugyancsak átvettük, a magyarban szerzői ekvivalensként megvan jegesróka (uo.) társneve. Fehér bundájára utal fehérróka (< ném. Weissfuchs ’ua.’), fr. renard blanc ésang. white fox (uo.) elnevezése.

A latin szaknyelvi Alopex lagopus binómen előtagja, az Alopex nemi terminus a róka gör. alopex neve. A lat. lagopus fajnév görög elemekből áll; vö. gör. lagosz ’nyúl’ és pusz ’láb’. Gyors futására utaló elnevezés.

♦ A Canidae család tagja. Bundájából készül a boa. A sarki róka változata, a mi vörös rókánktól rövidebb lábai, kicsi orra és kisebb teste különbözteti meg. A sarki rókák élnek a legészakabbra fekvő területeken a szárazföldi emlősállatok közül. Vastag bundájának köszönhetően a -50 fokos hideget is túléli. Szőrzetének hihetetlenül jó a hőszigetelő képessége, a szőrszálak hossza nemritkán 10 centiméter, s a bunda nagyon tömör. A rendkívül dús érhálózat és a vastag zsírréteg is mind a hideg elleni védelmet szolgálják, több rétegben szigetelik az állatok testét.

A sarki rókának a természetben egy sötétebb színű változata is ismert, amelyet kékrókának is neveznek; volt idő, amikor ezekért hihetetlen pénzösszegeket fizettek. Mivel mindössze minden huszadik sarki róka kék színű, az emberi településektől messzire fekvő területeken különös szerencse kellett ahhoz, hogy a prémvadász el tudja ejteni az ilyen ritka állatokat. Feljegyezték, hogy volt olyan időszak, amikor egy-egy kékróka elejtéséből a trapper, azaz a csapdázó egy teljes évig vidáman élt a városban. Sokakat vonzott a gyors meggazdagodás reménye, így a híres dán sarkkutató, Rasmussen a XX. század elején azt írta, hogy egyik expedíciója során végestelen végig csapdákat talált, s már ekkor megkongatta a vészharangot a kékróka felett.

Lásd még: róka.

kék vércse J. ligetes mezőkön fészkelő, fehéres karmú, rovarevő, hasznos ragadozó madár; Falco vespertinus.

A nevet Petényi 1904-ben Heves megyéből közli, alföldi népnyelvi névből vált szaknyelvi terminussá. A hím hamvas palakék színére utal. Akár szintén alföldi hamvas vércse, szürke vércse, pala vércse, palaszürke vércse nevei(KissMad.).

Vajda két nevét is közli (1841-ben): a vöröslábú vércse a R. lat. szaknyelvi Falco rufipes és a ném. rotffüssiger Falke (Brehm), ang. red-footed falcon, Rotfussfalke ’ua.’ (WbZ.), a szürke vércse pedig a fr. la cresserelle grise ’ua.’ tükörfordítása.A N. papagályvércse (Velence /Chernel/) elnevezés a tojóra vonatkozik, mert fejteteje rozsdavörös, melle és hasa rozsdasárga, ahogy Chernel megjegyzi: „tényleg hasonlítanak holmi papagályokra, a mit a fehérmegyei nép észre is vett”.

A latin szaknyelvi Falco vespertinus binómen előtagja a sólyom lat. falco neve, a végső forrás a gör. phálkon ’ua.’. A latin szaknyelvi vespertinus fajnév az ’esti, nyugati’ jelentésű lat. vesper szó származéka.

♦ Nálunk az alföldi vidékeken, különösen vízben gazdag területek „homokerdeiben”, nagyobb fasoraiban, kertjeiben igen gyakori. Mint költöző madár, későn érkezik hozzánk, csak április végén, május elején. A kék vércse egyike a leghasznosabb madarainknak, tápláléka főleg különböző rovarokból, álcákból s ezek között számos igen kártékony fajból kerül ki. Különösen a tücsköknek, szöcskéknek, sáskáknak kíméletlen pusztítója, de a hernyókat, bábokat, kukacokat, szitakötőket, futóbogarakat sem kíméli. A kék vércse térségünk egyetlen telepesen fészkelő ragadozó madara. Mint az összes többi sólyomféle, a kék vércse sem épít fészket. Telepei ezért csak a vetésivarjú-kolóniákban tudnak kialakulni. A magyarországi vetésivarjú-állomány az utóbbi évtizedben a túlhajszolt gyérítés eredményeként drasztikusan csökkent. 2000-re a varjú állománya már annyira megfogyatkozott, hogy az súlyosan veszélyezteti a kékvércse-populáció fennmaradását is. Napjainkban a kék vércse hazai állományának már csak az egyharmada fészkel telepesen, a többi egyesével, elsősorban dolmányosvarjú- és szarkafészkekben költ. A telepen fészkelő párok költési sikeressége lényegesen nagyobb, mint a telepen kívülieké. A kék vércse állománya Magyarországon csakúgy, mint elterjedési területének nagy részén, fokozatosan csökken, ezért 2006. január 1-től az Európai Unió támogatásával a Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság koordinálásával komplex védelmi program (LIFE) indult e veszélyeztetett faj egymással szoros kapcsolatban álló magyar és nyugat-romániai állományának növelése és hosszú távú fenntartása érdekében.

Lásd még: vércse.

kele J. a ponttyal rokon, kicsi ferde szájú, szálkás húsú hal; Scardinius.

A szótár értelmezése hiányos, a hivatalos szaknyelvi név a Scardinius erythrophthalmus (MoH.), a vörösszárnyú keszeg neve. E faj korábbi neve volt a pirosszeműkele (pl. VNAE.). A szaknyelvi elnevezés Herman Ottó alkotása, korábbi nyelvjárási névből való. Nem jó név, mert a Scardinius erythrphthalmus szeme sárga, úszói viszont élénkvörösek, a Rutilus rutilus (ma bodorka, korábban ez volt a vörösszárnyú keszeg) szemei ugyanakkor pirosak. A magyar tudományos névadás zavaró hibája, és csak 1955-től az 19909-54 Magyar Szabvány tért el ettől, és – helyesen – a kelét vörösszárnyú keszegnek, a koncért (közismert népies nevén) bodorkának nevezte el.

A pirosszemű (kele) rövid szótörténete: 1863: pirosszemű (Kornhuber), 1877: pirosszemű keszeg (Pap), 1887: ua. (HalK.); A népnyelvben Jankó: pirosszemű hal, vörösszemű hal | Gyurkó: pirosszemű,veresszemű hal ’ua.’.

Az összetétel utótagja jóval régebbről adatolható: 1794: telen ’Dobula’ (Grossinger), 1795: telén (Gáti), 1801: telea ’Cyprinus ballerus’ (Földi), 1884: kelehal ’Scardinius erythrphthalmus’ (Nyr. 13), 1890: kelen (Nyr. 19), 1898: kelen hal ’ua.’ (Term. 9). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: kele ’jász’, telén,kelen, kelent,kälinnek ’Scardinius erythrphthalmus’ | MTsz.: kelehal, kelen | Dankó: kelehal ’ua.’ | HalK.: keling ’Squalius dobula’, telen,telény | Hal. 33: keling ’ua.’ | Vutskits: telén, telea, telény | Unger: klen ’Leuciscus rutilus’ | SzamSz.: telén ’halnév’.

A kele, kelen szláv eredetű szavunk, a szóvégi -n (melyet a nyelvérzék ragnak elemzett) elvonásával. A szó a legtöbb szláv nyelvben megvan ’keszegféle’ jelentéssel; vö. szbhv. klen (RszK. 9), szlk. klen, klen (Fe.), or., ukr. klen, klenek, klenok, kárpukr. klün (Vladykov), le. klen, kleniek, cs. klene (RF.), szln. klen, klin (SzlJsz.), blg. klen (RB.), mac. klen (EIWF.). Átvette a román is: clean (DLR. 1), ott bolgár jövevényszó.

Lásd még: bodorka, vörösszárnyú keszeg.

kelempászmadár J. mókus.

A mókus tájnyelvi, tréfás elnevezése. Első írásos felbukkanása 1873: „Kėlėmpájszmadár: evet, mókus” (Nyr. 2). A népnyelvben MTsz.: kelempejszmadâr | ÚMTsz.: körömpeisz madár. Összetett szó, magyarázó összetétel. Előtagjanémet eredetű; vö. Kernbeisser, R. kerbeiss ’a pintyek családjába tartozó madár, meggyvágó’ (TESz.). A német név (Kern ’mag’ és beisser ’harapó’) tulajdonképpeni jelentése ’magharapó’ (lásd a meggyvágó szócikkét). A magyarba e név nyelvjárási, bajor-osztrák alakja kerülhetett a mássalhangzó-torlódás feloldásával.

Lásd még: evet, meggyvágó, mókus.

kenderike J. piros begyű kis pintyféle énekesmadár; Carduelis cannabina cannabina.

A név szótörténeti adatai: 1538-ban kenderika (TESz.), 1708-ban kenderike (PP.). További szótörténeti alakjai: kenderitze, kendelitz, kendelitze, kenderke, kenderke-madár, kendёricz, kendёricze, kenderi (KissMad.). A népnyelvben MTsz.:1840: N. kenderice,kenderics | CzF.: kendёrike | ÚMTsz.: kendörice, kendörics.

Származékszó, a TESz. szerint a kender növénynévből alakult a magyar állat- és növénynevekben gyakori -ike képzőbokorral. A névadási szemlélet háttere az, hogy ez a madár kizárólag magvakkal, legszívesebben kendermaggal táplálkozik. Más nyelvekben szintén hasonló a neve, a ’kender’ jelentésű alapszóval képzett névvel jelölt a madár; vö. 1621: lat. cannabeus (MA.), ném. Hänfling, cs. konopka, szlk. konőpka, konőpkár, or. konopljanka (TESz.).

Még korábban felbukkanó neve a kendermag sinö madar (1533: Murm.), Këder mag szinö madar (1590: SzikszF.), kender szem madar (1577: KolGl.). A homoki kenderike (KissMad.) nevének jelzője a madár sárgásszürke tollazatára utal. A görling társnév jövevényszó; vö. ném. Grünling ’zöldike’ (uo.). Szintén a németből való a népnyelvi hanefelli (ÚMTsz.); vö. stájer Hanefel, Haneferl ’ua.’ (KissMad.).A kenderike népnyelvi neve még a zsezse.

♦ A kenderike hazája majdnem egész Európa. Közép-Európában mindenütt közönséges, de leggyakoribb a dombos vidékeken. A pintyfélék között talán a legkedvesebb és legvonzóbb, ráadásul kiváló énekes. Fiatalon fogságba kerülő hímek más madarak énekét is könnyen megtanulják, sőt rövidebb dalok fütyülésére is megtaníthatók. A szerencsétlen sorsú Mária Antoinette királyné 1783-ban állítólag olyan kenderikét kapott ajándékba, amelyik a „Didó”-opera összes áriájából tudott idézni. Magyarországon gyakori madár, amely éppen úgy előfordul az alföldeken, mint a dombvidéken. Kertekben, gyümölcsösökben, fasorokban, parkokban szeret tartózkodni, inkább keresi, mint kerüli az ember közelségét. A Balaton mentén sokszor fészkel a szőlőkben, igen hasznos, mint rovar- és gyompusztító munkás.

kenguru J. Ausztráliában honos, ugrólábú, növényevő, erszényes emlősállat; Macropus.

Magyar nyelvű szövegben először 1801-ben bukkan fel, kenguru alakban (TESz.). 1810-ben kanguru, kánguru, kängaru (Nyr. 92). A XIX. század végén váltotta fel a nyelvújítás korában született neveit (pl. ugrány /R. 1801: NyÚSz., górugrány/). Kenguru állatnevünk a ném. Känguru ’ua.’ átvétele.

Nemzetközi szó az ang. kangaroo ’ua.’ révén, végső forrása egy ausztráliai bennszülött nyelv: kangooroo, kanguru (TESz.). Az északkelet-ausztráliai guugu-yimithirr nyelv szókész­le­téből való. A szót James Cook 1770. július 14-i hajónapló-bejegyzése örökítette meg, és az útról szóló könyv kiadása nyomán vált világszerte ismert vándorszóvá. Naiv etimologizálás eredménye az a tévedés, amely szerint a szó eredeti jelentése ’nem értem a nyelvét’. Ezt mondták volna ausztrál őslakosok az európaiak kérdésére, amikor az állat nevét tudakolták. (A tév­hitet a nyelvészek közül John B. Haviland cáfolta meg az 1970-es években.) Az angolon és a németen kívül még számos más nyelvben használatos a nemzetközi szó, pl.fr. kangourou, kat., ro. cangur, ol., sp. canguro, bosny., szerbкенгур, szln., örm., norv. kenguru (W.).

Földrajzi névben szintén felbukkan az állatnév. A Kenguru-sziget (ang. Kangaroo-Island) Dél-Ausztrália egy szigete a Szent Vince-öböl bejáratánál, amelynek a Hindmarsh-félszigettel együtt déli partját alkotja. Területe 4350 négyzetkilométer.

A németben is megvan a szaknyelvi Springbeutler (WbZ.) elnevezés, ez tükörfordítással átkerült nyelvünkbe, a kenguruféléket (Macropodidae) régebben a magyarban ugróerszényes-féléknek nevezték. A kengurunak Földi János orvos, természetbúvár, nyelvtudós és költő a XIX. század elején az ugrány nevet adta. Tipikus nyelvújítás kori lelemény.

A latin szaknyelvi Macropus összetett nemi névben a gör. pusz ’láb’ szó az utótag, a terminus tehát ’nagy lábú’ jelentésű, a kenguru erős, hosszú hátsó lábára utal. A mocsári kenguru ’Wallabia bicolor’ nevében a nemi Wallabia elnevezés az ausztráliai dharuk nyelvből ered.

♦ A kengurufélék (Macropodidae) az erszényesek (Marsupialia) közé tartozó Diprotodontia rend egy családja. Rövid mellső és jóval hosszabb, izmos hátsó végtag, valamint a fejlett, előre nyíló erszény a jellemzőjük. Ausztráliában és Tasmaniában élnek. Általában szelíd állatok, csak a párzási időszakban agresszív a természetük. Egymás közti verekedésüket bokszmér­kőzéshez lehet hasonlítani, mellső lábaikkal jobb- és balegyeneseket kapnak egymástól. Hatalmas karmaikkal és tépőfogukkal komoly sérüléseket is okozhatnak egymásnak. A kenguru ugrással változtatja a helyét. Hatalmas, erős farka segíti az egyensúlyozásban, amikor viszont helyben álldogál, rá tud támaszkodni. A vörös óriáskenguru ’Macropus rufus’ (ang. red kangaroo, ném. rotes Riesenkänguruh) a világon a legnagyobb erszényes emlősfajta. A hímek narancssárgás-vörösek, a nőstények pedig kékesszürkék. Ausztrália belső, nagy kiterjedésű, vízben igen szegény területein él. Nagyon hosszú ideig bírja akár víz nélkül is. Tápláléka általában igen alacsony tápértékű fűfélékből áll. Kisebb létszámú csoportokban él.

kerecsen J. szürkésbarna tollú sólyomféle ragadozó madár; Falco cherrug.

Igen korai felbukkanású szavunk az írásbeliségben, szótörténeti adatai: 1268: Keerchen hn. (OklSz.), 1282 k.: kerechet (uo.),majd kerechen, kelechenyek, keleczen, keretsény, ke­recseny (KissMad.).

Keleti szláv név, a végső forrás az óorosz креченъ, N. кречuнъ, кречamъ ’kerecsensólyom’ szó, amely a madár kiáltását idéző hangutánzó név. Megvan az oroszban és az ukránban is: кречет ’kerecsen’ (TESz.). Kereskedelmi kapcsolatok révén kerülhetett nyelvünkbe. A magyarban a szó eleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e- oldotta fel, a szóvégi t > n változás talán a gereben, szelemen, szerecsen s hasonló hangzású szavak analógiájával magyarázható.

A kerecsensólyom nevének alakváltozata a nyelvjárási kelecseny. Mint állattani szakszó, a kerecsensólyom 1904-ben, Petényinél fordul elő először. A név önállóan is jelöli a madarat, pl. 1801: keretsen, keletsen (Földi). A madár zsákmányszerző, szabdaló módjára utal a szabda sólyom terminus (R. 1841: Vajda), akárcsak fojtogató sólyom (TermtudKözl. 1887), fojtó sólyom, mészárló sólyom (1904: Petényi) elnevezése, ezek a ném. Würgfalke, Schlachtfalke ’ua.’ (uo.) fordításai. Szintén tükörfordítás eredménye a nemessólyom (1801: Földi); vö. ném. Edelfalke (KissMad.). A fiatalok világoskék csüdjéről kapta kéklábú sólyom nevét, ugyancsak német eredetű: Blaufuss ’ua.’ (Brehm). Van rárósólyom neve (VNAE.) is.

A latin szaknyelvi Falco nemi terminus a sólyom lat. falco neve, a gör. phálkon ’ua.’ névből származik. A kerecsen ’Falco cherrug’ neve az angolban saker falcon, a németben Würgfalke (WbZ.).

♦ A kerecsensólyom a madarak osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjéhez, a sólyomfélék (Falconidae) családjába tartozik. Európában és Ázsiában honos, vonuló példányai eljutnak Afrikába is. Elsősorban a ligetes erdőkkel, fasorokkal, ürgés legelőkkel tarkított élőhelyeket keresi, hiszen legkedveltebb táplálékállata az ürge. Kora tavasszal hetekig a vonuló madarakból, elsősorban seregélyekből táplálkozik. Télen az öreg madarak gyakran mezei pocokra vadásznak. Költési időn kívül is összetartanak, párban vadásznak, előfordul, hogy más ragadozó madaraktól elveszik zsákmányukat. Általában a jó kitekintést és biztonságos beszállást kínáló költőhelyeket részesíti előnyben. Magyarországon rendszeres fészkelő. Az állomány egy része itt telel, egy része novemberben délre vonul. Igen veszedelmes ellensége a vadállománynak, baromfiaknak. Különösen a vízi vadban sok kárt tesz, a galambokat is előszeretettel öldökli. A betanított sólyom, a szaker hajdanában a vadász karjáról indult a repülő vagy futva menekülő zsákmány után. Régebben nálunk is gyakoribb s nyilván sokkal ismertebb madár volt, különösen a solymászat korában. Őseink kedvelt vadászó sólyma, híres „kelecsenyje”. A solymászattal kapcsolatosan Zay Lőrinc 1583-ban írta bátyjának: „Tudom, hogy kegyelmed neheztel rám az karolyért, de ha kegyelmed ideadta volna az kiköcsén ölyvet, én odaadtam volna kegyelmednek az karolyt érette.” Szárnyát, evező tollait kalpagdíszül előszeretettel viselték.

Lásd még: ráró, sólyom.

keselyű J. a sólyomfélék családjába tartozó, nagy testű, dögevő madár.

A keselyű helynévi adatban 1304-ből adatolható: keseleufescek(OklSz.). Köznévként 1372 után bukkan fel írásban: keſelÿw (JókK.). 1384: keselyew hn. (OklSz.),1395 k.: kezeÿleÿ (BesztSzj.),1433: kesselew (OklSz.),1533:ſelö,ſeliö (Murm.), 1536: kesely, 1562: kössellyö (TESz.),1570 k.: keſelÿw (ArsMed.), 1590: kesellyö (SzikszF.), 1600 k.: keosellö (BrassSzt.), 1602: köselyö, 1603: kesellö (NySz.). Elavult és irodalmi alakváltozata a kesely, pl. „A keselynek szárnya csattogását…” (Vörösmarty: A vén cigány).

Valószínűlegótörök jövevényszavainkhoz tartozik,de pontos megfelelőjét nem sikerült kimutatni. Viszonylag közel áll hozzá hangtanilag (bár mély hangrendű) a csag. qu

alaq ’keselyű’, az oszm. gücügen, illetve a kirg. kücsügön, amelynek -gön eleme idegen a magyar szótól. Az átvett alak, amelyből a keselyű levezethető, *

älä γ lehetett.

♦ A keselyűk Eurázsia, Afrika és Amerika nagy testű, dögevő madarai. A 23 keselyűfajt két jól elkülönített csoportba sorolják. Eltérő rendszertani besorolásuk ellenére viszonylag hasonló kinézetű és életmódú fajok tartoznak közéjük. Átlagosan 60–100 centiméteres a testhosszuk, és szélesek, nagyok a szárnyaik. Általában a csupasz, toll nélküli fej a jellemző rájuk. Nappal aktív, ekkor keresi a levegőben körözve táplálékát. Röpte jellegzetes, szárnyverdesés nélküli keringés. Éles látásának köszönhetően nagy távolságból képes rátalálni a táplálékául szolgáló állattetemekre. Az ókori Egyiptomban Mut és Nehbet istennőket gyakran ábrázolták keselyűként. Több hieroglifa is keselyűt ábrázolt.

Arany János Keveháza című költeményében említi:

Azért vijjog a keselyű

Azért szállong turul s ölyű,

Mert holnap ilyenkor halott

Százezrivel fog veszni ott.

Szász Károly hasonlata szerint:

Keselyűként szárnya meg se lebben,

Észrevétlen száll a gyors idő.

A szakállas saskeselyű rovására sok mendemonda terjedt el, amelyek nemcsak bizonygatták, hogy embereket támad meg, hanem egyenesen gyermekrablásokkal vádolták.

Lásd még: barátkeselyű, dögkeselyű, kondorkeselyű.

keszeg J. lapított testű, szálkás húsú pontyféle hal; Abramis.

A keszeg különböző Abramis (< ógör. abramisz ’egy hal’)és egyéb fehérhal fajok neve. Keszeg gyűjtőnéven tehát sok fajt ismerünk, ezeket a leggyakrabban jelzős nevekkel különböztetjük meg egymástól.

A keszeg terminus korai felbukkanású írásbeliségünkben, 1405 k.: kezeg (SchlSzj.), 1531: keszeg (SzT.), 1590: keszegg, keszeg (SzikszF.), 1697: keszeg (ComVest.), 1797: keszege (SzT.) (a keszege alakváltozat vagy a kecsege ’Acipenser ruthenus’ hatására jött létre, vagy kicsinyítő képzős alak), 1820: keszég (TESz.), 1852: keszeg (Peregriny); a nyelvjárásokban MTsz.: keszeg, kesze,geceg, keszék, keszeghal | SzlavSz.: keszég, keszek | OrmSz.: keszég | Gyurkó: keszeg,keceg.

Munkácsi Bernát oszét révén kaukázusi származtatása (Nyr. 29), vagy a kecsegével azonos eredetelmélete elfogadhatatlan. Ez a halnév egyike azon kevés finnugor halnév-etimológiánknak, amelyek mai hangtani és morfológiai ismereteink birtokában is megállják a helyüket. Akeszeg származékszó, kesze- alapszava finnugor eredetű; vö. vog. kaseuw,kasäuw, kasí, kasi,koaseη, khaseη(WogWb.), osztj. kŏse ’csabak’, kŏs-ime ’keszeg’ (DEWOS.), fi. keso ’kis hal’, kesämä ’ua.’, lp. kätjuk ’ua.’, koe

uk ’Coregonus lavaretus’, zürj. gi

’kárász’ (UEW., SKES., FUV.). Collinder fordítása a magyar keszeg halnévre (uo.) – valószínűleg a SKES. alapján – téves; annak jelentésmegadása ugyanis ’salakka’, azaz szélhajtó küsz, ezért szerepel nála is ennek latin ’Alburnus’ alakja. Ez a hal azonban egy más nembe tartozik. Az EWUng. osztják szócikkének fordításában (Plötze) nyomdahiba van. A finn -o, lapp -k, osztják -e, vogul -η és magyar -g képzők. Még egy osztják halnevet lehet idesorolni: kaseu ’koncér’ (DEWOS.), amely a vog. kasew alakkal közös. Ezek pedig etimológiailag az osztj. kŏse ’keszeg’ szóhoz tartoznak. A keszeg halnév a magyarból más nyelvekbe is átkerült; vö. szbhv. kesega ’Weissfisch’ (UESKr.), ro. chisoágă ’Rhodeus sericeus amarus’ (FR.). A nyelvjárá­sokban használatos többek között egy nyárfakeszeg (ÚMTsz.) terminus is.

♦ A pontyfélék családja a világ fajokban leggazdagabb családja. Jellemzően édesvízi halak, gazdasági jelentőségük nagy. Ennek a családnak tagjai a keszegek, ugyancsak számos fajjal.

Lásd még: dévérkeszeg, karikakeszeg, koncér, laposkeszeg, vörösszárnyú keszeg.

kígyászölyv, kígyászsas J. hüllőkkel és kétéltűekkel táplálkozó sasféle ragadozó madár; Circaëtus gallicus.

Korábban volt használatos a kígyászsas név (R. 1801: Földi: kígyós sas < ném. Schlangenadler ’ua.’ /Brehm/; 1841: rövidujjú kígyósas < R. ném. kurzzähige Schlangenadler ’ua.’ /uo./; 1887: kigyászósas, kígyó-sas /TermtudKözl./; 1904: kigyász sas /Petényi/). A kígyászölyv terminus első felbukkanása 1846, utána 1887, Lovassy közli (TermtudKözl.), ennek is van német megfelelője; vö. Schlangenbussard ’ua.’ (Brehm). Kiss Jenő megállapítása szerint (KissMad.) ragadozó madaraink névcseréje igazolható a magyarban is, létrejöttükben nem kell föltétlenül német hatással számolni.

E madár fő táplálékára utalnak a nevek. A madár akár 2 méteres kígyókat is megtámad, szárnyaival csapkodva körbetáncolja azokat, így a kígyó nem talál biztos célpontot halálos marásához. Azután a kígyászölyv elkapja a nyakánál, ezzel el is dőlt a harc.

A latin szaknyelvi Circaëtus gallicus binómen előtagja, a Circaëtus nemi név görög ele­mekből alkotott; a gör. kirkósz ’daru’ és az aëtosz ’sas’ szavak összetétele. A lat. gallicus fajnév ’gall’ jelentésű. A R. bagolyszemü pühők elnevezés nyelvjárási eredetű, Lakatos Károly 1910-es javaslata.

♦ A kígyászölyv a madarak osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék családjába tartozó faj. Európa délnyugati, délkeleti és keleti részén, Nyugat-, Közép- és Kis-Ázsiában, a Közel-Kelet nyugati, illetve északi részén, az indiai szubkontinensen, Kína és Mongólia kisebb területein él. Nagy szárnyaival és farkával igen termetesnek látszik. Rendszerint a vízben gazdag területek közelében fekvő nagyobb erdőségeket lakja. Vonuló madár, a telet az egyenlítői szavannákon tölti, ahol nemzetségének más fajai is honosak. Április elején jön Magyarországra, s májusban fészkel. Élelme leginkább kígyókból, békákból, nagyobb rovarokból, egerekből áll, de vakondot, ürgét is pusztít. A kí­gyászsas könnyen elbánik a kobrával vagy a puffogó viperával. Ha nem járna sikerrel, a kígyót a magasba emeli és ledobja.

Lásd még: egerészölyv, ölyv.

kígyó J. hosszú, hengeres testű, lábatlan, gerinces csúszómászó; a hüllők osztályának ilyen állatokat magában foglaló rendje; Ophidia.

A szó helynévként már 1279-tõl adatolható: Kygolyuk (OklSz.), köznévként pedig 1372 u.: kyon (JókK.). 1519: gygok (JordK.),1570 k.: kegÿo (ArsMed.), 1602: kilgyo (NySz.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: kegyó, kiggyó, kijjó, kínyó, kió | Tsz.: 1838: kégyó | Nyr. 4: kényó, kijő, kinyó | Nyr. 9 és 16: kijó | uo. 6: kíjó.

A kígyó név egy kigy- alapszó származéka, ez ősi uráli örökség: votj. kij, md. kuj, guj, fi. kyy, észt küü-uus, szam. śījjet, šy, šyy ’kígyó’ (TESz.). Az átvett kij- tőhöz kicsinyítő -ó képző járult, a j > gy hangváltozásra vö. pl. hajma–hagyma. Származékai: kígyózik, kígyós.

Volt régen 1835: „csúszó kígyó” (Kassai) neve, 1838: ua. (Tsz.), mely sokáig megőrződött a nyelvjárásokban: Nyr. 4, 11, 10 és 9, valamint MTsz.: csoszó. A népnyelvi kigyó-fujta kő Nógrádban ’verébtojás nagyságú, gömbölyű, fehér színű, vérerekkel futtatott kő, amelyről a nép azt hiszi, hogy a kígyók-fújta tajtékból lesz és gyógyító ereje van’ (Nyr. 23); vö. kigyó-kö (MTsz.). Szólásban: Kigyó lett utánam (azaz leselkedett rám) (uo.).

A latin szaknyelvi Ophidia terminus az ógör. θφις’kígyó’ szóból származik. Ma is ophisz a görögben az egyik neve. A ném. Schlange (ófn. slango /DWb./) a schlingen ’hurkol, fonódik, csavarodik’ igéből való. Megfelelője a kígyó dán,fríz slange, holl. slang, norv. slange (W.) elnevezése.Az ógör.έρπετόν ’kígyó’, lat. serpens folytatója a holl. serpent, ol. serpente, sp. serpiente (uo.) stb. név.

♦ A kígyók ’Serpentes’ a hüllők osztályának (Reptilia) Diapsida alosztályába tartozó, a pikkelyes hüllők rendjébe (Squamata) sorolt alrend. Legközelebbi ma élő rokonaik a gyíkok (Lacertilia), amelyekkel közös őstől erednek. Testalkatuk sajátos. Végtagjaikat az evolúció során teljesen elvesztették, így hason kúszó, esetleg vízi szervezetekké alakultak. Mintegy 2400 kígyófaj létezik. A termetes zsákmányt is le tudják nyelni, mert rugalmas összeköttetés van a koponyájuk néhány csontja, de különösképpen a koponya és az alsó állkapocs között. A kígyók sajátossága kétágú nyelvük is, a száj kinyitása nélkül ki tudják dugni a szájüregből egy kis ajakrésen. Ez a kígyók számára igen fontos érzékelő szerv, leginkább tapintásra használják, de emellett a szagérzékelést is fokozzák. A kígyók tekintete merev, soha nem pislognak, ugyanis az alsó és felső szemhéjak összenőttek egymással, átlátszó hártyává alakultak. Kultúránkban a kígyó sokszor jelenik meg szimbólumként, például a gyógyszerészet és az orvostudomány jelképeként. Az Ószövetségben az első emberpár, Ádám és Éva megkísértőjeként szerepel.

Igen sokfélék a kígyók! A kasszava kígyó például akár 1,8 méteresre is megnőhet, teste emberi lábszár vastagságú. 5 centiméteres méregfogában annyi méreg van, hogy akár 20 ember számára is halálos adag lehet. Nem rak tojásokat, elevenszülő. A megszülető kiskígyók harapása már halálos. A tojásevő kígyó teljesen ártalmatlan, blöfföléssel védekezik támadói ellen. Vékony testénél jóval nagyobb tojásra is rá tudja húzni magát. Elfogyasztás előtt nyelvével ellenőrzi a tojás frissességét. Ha már embrió van a tojásban, nem nyeli le.

Lásd még: anakonda, boa, csörgőkígyó, kobra, óriáskígyó, tigriskígyó, vipera.

királyka J. az ökörszemnél is kisebb, fenyvesekben élő zöldesszürke madár; Regulus.

A madár neve 1533-ban kis keral (Murm.), 1643-ban kis páris madár (Com:Jan. 1643), 1702-ben Páris (Miskolczi), 1841: királyka ökörszem (Vajda), 1887-ben királyka zizike, közönséges királyka (TermtudKözl.).A népnyelvben madarak királya Erdélyben és a Székelyföldön (Herman 1914).

A királyka madárnév a szaknyelvben 1793-ban, Grossingernél bukkan fel először. A lat. regulus ’ua.’ (KissMad.) fordítása. A különös madárnév egy – nyomaiban már Arisztotelésznél és Pliniusnál is olvasható – régi mondának köszönheti létrejöttét, idézi Kiss Jenő (uo.). A királykák latin és magyar nevüket onnan kapták, hogy a fejükön lévő narancsszínű vagy sárga sáv miatt olyanok, mintha korona lenne rajtuk. Főként erről ismerhetők föl. Szép fejdísze a névadás alapja következő neveinél is: fr. roitelet, ol. regolo, dán, norv. fugelkonge, ném. Sommerkönig, szlk. krali

ek (Nyr. 1898) és m. N. vízi-király (Nyr. 1911).

A sárgafejű királyka ’Regulus regulus’ fejbúbján a toll sárga, a meghosszabbodott fejtetőtollak élénk narancsszínűek. A név a R. lat. szaknyelvi Regulus flavicapillus ’ua.’ (Brehm) részfordítása; vö. ném. N. Goldköpfchen (uo.), szbhv. kralji

zlatoglavi, or. želtogolovüj korolek, észt kollase peaga tihane, kuldpeapöialpoiss (KissMad.). A búbos királyka, búbos ökörszem, búbosfejű királyka a fr. roitelet huppé (uo.), R. lat. szaknyelvi Regulus cristatus, ném. Haubenkönig ’ua.’ (Brehm) mintájára alkotott nevek. A királyka társnevei még a narancsmadár (Madh.), narancszizike, sárgafejű zizike, sárgafejű pipőke (Nom.), közönséges aranypipőke (1910: Madarász).

♦ A királykafélék (Regulidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó család, amelybe egy nem (Regulus. Cuv. 1800) és 6 faj tartozik. Két színezetre utaló néven kívül az egyes fajok élőhelye alapján elnevezett Regulus fajok. A királyka vagy koronásmadár nemhez tartoznak Európa legapróbb madarai. A királyka nem tagjai egész Európában, Észak-Afrikában, a Kanári- és Azori-szigetekig, Ázsiában Turkesztántól a Himalájáig és Japánig, az Újvilágban pedig Grönlandtól Mexikóig terjedtek el. A sárgafejű királyka Magyarországon téli vendég, részben átvonuló. Az őszi és tavaszi átvonulás idején mindenütt nagyon gyakori. Halk hangon énekel. A cinkékkel együtt, társaságban keresi meg rovarokból álló eledelét. Mesteri golyó alakú fészket készít, többnyire valamely fenyő végágára erősíti. Évenként kétszer költ, májusban és júliusban. Igen apró madár, a sárgafejű és a tüzesfejű királyka mindössze 5-6 grammot nyom. Hazánkban mindkét faj fészkel, a sárgafejű a gyakoribb. Egyébként nagyon hasonlóak, csak a fejmintázatuk eltérő. Mindketten a luc­fenyvesek lakói, mohából készült, pihékkel és szőrszálakkal épült fészküket a magas ágak sűrűjébe rejtik. A tavaszi és később az őszi vonulás idején azonban nem ragaszkodnak a tű­levelűekhez, lombos fákon, bokrokon is felbukkannak.

királysas J. parlagi sas.

A parlagi sas régies neve. A királysas terminus 1887-től olvasható (TermtudKözl.). Tükörszó, a ném. Königsadler ’ua.’ (Brehm) fordítása. 1841-ben császári sas, ez a fr. l’aigle imperial ’ua.’ (Vajda) tükörfordítása. Lovassy közli fejedelmi sas szinonimáját is (TermtudKözl.). A névadási szemlélet háttere e madár termete, tekintélyt parancsoló megjelenése volt. Rövidebb farka az alapja kurtafarkú sas (uo.) nevének. 1845-ben Stettertől erdei sas és őszi sas nevet kapott (uo.).

♦ A királysas ’Aquila heliaca Sav.’, ’Aquila imperialis Bechst.’ a ragadozók rendjébe, a sólyomfélék családjába tartozó faj. Egyike a legmerészebb ragadozó madaraknak. Igen óvatos és ravasz, tápláléka elsősorban nyúl, fiatal őz, valamint túzok, lúd és más madarak. Szükség esetén a dögöt sem veti meg. Európa délkeleti részén, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában él. Magyarország nagyobb erdeiben nem ritka. Állandó madár. Erdőkben költ.

Lásd még: parlagi sas, sas.

királytigris J. a tigrisek egyik nagy testű változata; bengáliai tigris; Felis tigris regalis.

A latin szaknyelvi regalis fajnév azonos jelentésű, mint összetett elnevezésünk előtagja. A nagy testű, valóban királyi megjelenésű, csodaszép állat találó neve. A németben is Königstiger (DWb.) néven emlegetik.

Lásd még: bengáli tigris, tigris.

kivi J. Új-Zélandon élő, tyúk nagyságú, hosszú csőrű, elcsökevényesedett szárnyú madár; Apteryx.

A távoli madár neve 1854-ben bukkan fel nyelvünkben: „kivi röptelen” (Kiss 1985). A magyarban német eredetű, a ném. Kiwi ’ua.’ (Brehm) átvétele. Nemzetközi szó, végső forrása az új-zélandi bennszülöttek, a maorik nyelvéből származó hangutánzó kiwi (EL.) név. Számos más nyelvben is megvan; vö. or., blg., ukr., tör. kivi, le., vallon, holl., ind., romans, tag., viet.,mal. kiwi, észt kiivi, fi. kiivit ’ua.’ (uo.) stb.

A latin szaknyelvi Apteryx nemi név görög eredetű, a gör. aptérosz ’szárnyatlan’ kifejezésből származik. A kivifélék ugyanis nem tudnak repülni. Nincs szárnyuk. Elterjedt faj az északi-szigeti barna kivi ’Apteryx mantelli’, szó szerinti megfelelője az ang. north island brown kiwi, fr. kiwi brun de l’île du nord ’ua.’(EL.).

♦ A kivifélék (Apterygidae) a madarak osztályának struccalakúak (Struthioniformes) rendjébe tartozó családja. Egy nem és öt faj tartozik a családba. Új-Zéland szigetein élnek, és erősen veszélyeztetettek. Új-Zéland nemzeti szimbóluma. Hosszú, vékony csőrük van, és kültakarójuk a madarak tollazata helyett inkább az emlősök szőrzetére emlékeztet. Éjszakai madarak, a nappalokat az üregük mélyén töltik, éjjel pedig az erdők, bozótos területek talajában lakó lárvákkal, rovarokkal, puhatestűekkel táplálkoznak. A kivifélék példányai monogám párkapcsolatban élnek, amely élethosszig tart. Érdekes módon a tojáson legtöbbször a hím kotlik, mintegy 2 hónapon keresztül. Sajnos a kivik jövője nagyon bizonytalan. A jelenlegi tendenciák alapján nem érik meg a következő évszázadot. Megmentésükkel főleg kis költségvetésű öntevékeny civil szervezetek foglalkoznak.

koala J. az erszényesek közé tartozó ausztráliai növényevő állat; Phascolarctos.

A koala állatnév bennszülött nyelvi eredetű, az ausztráliai gula szóból terjedt el, ennek eredetileg ’nem ivó’ jelentése volt. A szóban az -u- betű latin olvasata „oo” volt, ez változott a szó belsejében a mai -oa- alakra. Bár a koalák tényleg keveset isznak, a név nem teljesen helytálló. Nemzetközi szóvá vált a koala, a Phascolarctos cinereust a legtöbb nyelvben ezzel a névvel jelölik; vö. ang., baszk, bosny.,dán, holl., fr., gal., fi., ind., hv., norv., litv., szundanéz, sv., tag., tör., viet. koala, blg., or., szerb, mac., ukr.коала, port. coala és ang. koala bear, szlk., cs. koala (EL.). Az indián navajo shash biza’azis hólóní (uo.) külön körülírásos kifejezés.

Noha a koalák nem medvék, az angolban a XVIII. században elterjedt a helytelen taxon­név, a ’koalamedve’ jelentésű koala bear terminus, amely mindmáig használatos Ausztráliában. (Nálunk pedig a koalamaci, köszönhetően az állat kedves plüssmackó kinéze­tének.)

Korábbi forrásokban (pl. magyarított Brehm) olvasható volt magyar erszényes medve neve is, illetve az első leírójának nevét megörökítő Phascolarctos Goldfuss latin binómen (lásd alább).A latin szaknyelvi nemi név görögül ’erszényes medve’ jelentésű, mert az első telepesek helyi medvefajnak gondolták a fura állatot. A Phascolarctos nemi név tehát görög elemekbõl áll; vö. gör. phaskolosz ’zacskó, zseb, erszény’ és az arktosz ’medve’ összetétele. A lat. cinereus fajnév jelentése pedig ’hamuszürke színezetű’.

♦ A koalafélék a Diprotodontia rend egy családja, amelybe egyetlen élő faj, a koala, valamint számos kihalt nem és faj tartozik. A család eredete a középső miocénig nyúlik vissza. Először Georg August Goldfuss zoológus írta le 1817-ben. A koala Ausztrália keleti területein található eukaliptuszerdőkben él. Elsősorban a fák ágai között található, ahol elegendő táplálékot, illetve a ragadozók ellen menedéket talál. Az egyetlen farkatlan erszényes. Karmaival nemcsak kapaszkodik, hanem harcol is, kemény sebeket okozva ellenfelének. Elsősorban éjszaka táplálkozik. Bár nemcsak eukaliptuszt, hanem más növényeket is fogyaszt, elsősorban az teszi ki étrendjének nagy részét. A koalák az alacsony energiatartalmú eledelük miatt – a lajhárokhoz hasonlóan – nem aktív állatok, a nap 18 órájában pihennek. Prémjéért a telepesek majdnem kiirtották. A közvélemény nyomására 1927-ben védetté nyilvánították. Jelenleg így nem a vadászat, hanem az élőhelyük pusztulása, az egyes területek közötti kapcsolat megszűnése jelenti a fő veszélyt a koalákra.

kobra J. fölemelt nyakát olykor korongszerűen kiszélesítő dél-ázsiai mérges kígyó; Naja.

E kígyó neve 1808-ban bukkan fel írásbeliségünkben: kobrakígyó, 1882-ben kobra (TESz.). Nemzetközi szó a port. cobra de capello ’kalapos kígyó’ kifejezés első tagjából, ez a lat. colubra, coluber ’kígyó’ folytatója. A kifejezés magyarázata a kobra testének korongszerűen kiszélesíthető első része, képes a fejét hosszú ideig vízszintesen tartani. Fenyegetettség esetén nyakát a mozgatható bordák segítségével kalapformájúra terpeszti ki. Ha veszélyben érzi magát, szétterpeszti a nyaki lebenyét, a csuklyát. A németben is Hutschlange (WbZ.), azaz ’kalapkígyó’ a neve.A portugálhoz hasonló kifejezés az ang. R. cobra de capello és a fr. R. cobra capel ’ua.’ is. Idegen nyelvi nevei szintén a kobra alakváltozatai(W.).

A latin szaknyelvi Naja nemi terminus az indiai kobra ceyloni (Srí Lanka) noya (WbZ.)nevéből származik.Megvan a franciában is a kobra naja (EL.) neve. A köpködő kobrák 2 méter távolságból is beletalálnak az áldozat szemébe. A németben is Speikobra (WbZ.) a neve; társneve pedig a nyaka fekete bőrlebenyére utaló Schwarzhals-Kobra (uo.). Ez a fekete szín az alapja lat. nigricollis fajnevének is.

Az indiai kobra ’Naja naja’ számos idegen nyelvi neve hasonlóan élőhelyére utal; vö. ang. indian cobra, fr. cobra indien, ukr. індійська кобра(EL.) stb. A pápaszemes kobra afi. silmälasikäärme ésném. Brillenschlange Kobra, Brillenschlange (uo.), ugyancsak a szemüveg szó megfelelőjével.

A királykobra ’Ophiophagus hannah’ név szó szerinti megfelelője használatos az európai nyelvek nagy részében, pl.ang. king cobra, ném. Königskobra, norv. kongekobra, szln. kraljeva kobra, sv. kungskobra (uo.). Az egyiptomi kobra ’Naja haje’ faj szintén élőhelyre utaló neve azang. egyptian cobra, holl. egyptische cobra, fr. cobra égyptien (uo.) stb.

♦ A kobra a mérgessiklófélék (Elapidae) egyes fajainak (különösen a Naja nemzetségbe tartozóknak) az összefoglaló neve. A kobrákat fel lehet ismerni a nyakukon lévő bőrlebenyükről. A távol-keleti hagyomány ennek szemet utánzó rajzolatát Buddha ujjlenyomatának tartja. Változatos élőhelyeken fordul elő, a sűrű dzsungelt kivéve szinte mindenhol él, sőt a falvakban és városokban is gyakori. Nappal farakások alatt, üregekben, termeszvárakban és épületek alapjánál rejtőzik el. Éjszaka vadászik főleg rágcsálókra és kisebb madarakra, de más kígyókat is szívesen zsákmányol. A vízben is otthonosan mozog, kiváló úszó. A kobra az egyetlen ismert kígyófaj, amely levelekből, ágakból fészket épít utódai számára. Veszélyes kígyó, mérge az idegrendszert károsítja. A köpködő kobra mérgének egy grammja akár 165 embert is megölhet. A mérgét 2,5 méterre képes kispriccelni. Bár látványosan „táncol” a kígyóbűvölők zenéjére, a kobra tökéletesen süket, csakúgy, mint a többi kígyó. Ilyenkor védekező testtartásban a bűvölő sípjának és kezének mozgását követi.

A királykobra a világ legnagyobb mérgeskígyója. India, Dél-Kína és Délkelet-Ázsia földjén mindenhol megtalálható. Átlagos hossza 3,5–4 méter. Ha fenyegetve érzi magát, képes hossza egyharmadára felegyenesedni. Egyes esetekben ez meghaladhatja egy átlagember magasságát. A különleges fejlődésű nyálmirigyek a szemek mögött találhatók, és mérget választanak ki. Amikor a kígyó az áldozatába harap, a méregfogakon át méreg préselődik a sebbe. A királykobra azonban félénk, visszahúzódó természetű. Az emberre is csak legvégső esetben támad, így elterjedési területén viszonylag ritka a királykobramarás, még ritkább az általa okozott haláleset.

Lásd még: kígyó.

kócsag J. a gémek rendjébe tartozó, tiszta fehér tollazatú vízimadár; Egretta.

A kócsag terminus szótörténeti adatai: személynévben 1469-ben Koczag (OklSz.), köznévként 1528-ban koocagh (uo.),későbbi alakváltozata a kócsog, kolcsak, kócsok, kócsak, koltsok, kótyag, kolcsag (KissMad). A nyelvjárásokban Chernel: kolcsag | MTsz.: kócag | ÚMTsz.: kótyak. Régies neve nemeskócsag a ném. Edelreiher ’ua.’ (Brehm) alapján.

A kócsag madárnév ismeretlen eredetű szavunk, török származtatása elfogadhatatlan.

A kis kócsag ’Egretta garzetta’ (R. 1841: Vajda) terminus a nagy kócsag ’Egretta alba’ (R. uo.) korrelatív párja, a két faj közötti méretbeli különbséget fejezi ki, egymásra vonatkoztatva van értelmük. A kis kócsag vakító fehér tollazatára utal fehér bakcsó, galambkócsag (Chernel),ném. Silberreiher (VNAE.),fekete lábára N. feketelábú kótyag (SzegSz.) elnevezése. A zátony kócsag ’Egretta gularis’ német neve Küstenreiher, angolul western reef-egret, ezek is kedvelt élőhelyére utalnak (ném. Küsten ’partok’, ang. reef ’zátony’). Hazánkban csak elvétve mutatkozik, de védelmet élvez.

A nagy kócsag ’Egretta alba’ v. ’Casmerodius albus’ angolul great egret. A népnyelvben (Chernel) lovas kócsag, fehérgém, török kócsag, lábas kócsag, pávakócsag, fehér fosgém. A nagy kócsag számos elnevezése tollazata színére utal. Első neve fejérgém (R. 1786: KissMad.), ma a nyelvjárásokban fehérgém (Chernel); vö. R. lat. szaknyelvi Ardea alba, Ardea candida, ném. N. Schneereiher ’ua.’ (uo.), azaz ’fehér gém, ragyogó gém’, illetve ’hógém’. 1801-ben Földinél fejér kótsag, ez a nála olvasható weisser Reiher ’ua.’ fordítása. A N. török kócsag neve a ném. türkischer Reiher ’ua.’ (VNAE.) megfelelője.

♦ Magyarországon nem ritka a nagy kócsag és a kis kócsag. Kóborlóként alkalmanként zátony kócsagok is felbukkannak. A nagy kócsag a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjében a gémfélék (Ardeidae) családjába tartozó gázlómadár. A hófehér gémfélék legnagyobb kép­viselője. A világ nagy részén – Észak-Amerikában (Egretta alba egretta), Afrikában (Egretta alba melanorhynchos), Ázsiában és Ausztráliában (Egretta alba modesta), valamint ritkábban Dél-Európában (Egretta alba alba) is előfordul. Amerikában Florida madara. Tollazata kikelésétől fogva fehér. Élőhelyei sziki és nádas mocsarak, lagúnák, árterek. Halakkal, kétéltűekkel, vízi rovarokkal, kisemlősökkel táplálkozik. Sekély vízben mozdulatlanná dermedve várja a halzsákmányt. Röpte jellegzetes, a többi gémféléhez hasonló: hátranyújtja lábát, nyakát S alakban hátragörbíti, s lassú szárnycsapásokkal halad a levegőben.

Vonuló madár, hazánkban februártól novemberig figyelhetjük meg. Európa területén belül Magyarország a faj egyik legjelentősebb előfordulási helye. A télen be nem fagyó vizek mellett lehet látni áttelelő példányokat. A hazai természetvédelem címermadara, amely az eredményes madárvédelem szimbóluma is lehetne. A múlt század elején külön kócsagőrt alkalmaztak, feladata az volt, hogy a töredékére zsugorodott állományt megvédje. A kócsagállományt a XIX. században tizedelte meg a kócsagtoll viselésének divatja. A kócsag gyönyörű válltollai inkább a nehéz, ragyogó díszruhákhoz illettek. Hajdan kizárólag fejedelmi forgókon díszlett, de később főuraink és végül a nemesség is használta. 1264-ből való adat, hogy Béla hercegnek brandenburgi Kunigundával tartott esküvőjén a magyar főurak süvegein magasló kócsagtollak különös figyelmet keltettek. Vörösmarty a hármas bérc uráról írta:

ki lobogtat kolcsagot

ékes Nyuszt kalpagja fölött

ragyogó nagy gyöngybe szegezve.

Gyöngyösi István pedig a Murányi Venusban följegyzi, hogy a lovakat is feldíszítették vele:

Szép medályos kócsag a lova fejében,

Magának is olyan fénylik süvegében.

kolibri J. Amerikának különösen a trópusi erdeiben élő, apró, tarka madár.

A név írásban 1789-ben bukkan fel: „holmi Coliber nevü apró madaratskák” (Mátyus). 1793-ban kolibri (Kiss 1985).

Nyelvünkben német eredetű, a ném. Kolibri ’ua.’ (W.) átvétele. Számos idegen nyelvben kimutatható, valamely közép-amerikai indián nyelvből (pl. karaib kolibri ’ua.’) a francián keresztül (fr. colibri) vált nemzetközi szóvá; vö. gör., sv., or., fi., zumbador, zunzún kolibri, ang., ol. colibri, cs. kolibřík, sp. colibrí, holl. kolibrie (uo.) stb.

A kolibrinek – színes tollazata alapján – Vajda Péter, a reformkor egyik természettudósa 1841-ben a pompály nevet adta a pompa szóból. Tipikus nyelvújítás kori lelemény. Kapott később virágmadár (Szóm.) nevet is. Minden bizonnyal apró termete miatt említették a kolibrit légymadár (uo.) néven is.

♦ A kolibrifélék (Trochilidae) a madarak osztályának sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe tartozó családja. 107 nem és 332 faj tartozik a családba. Igen apró madarak, a madárvilág Dél-Amerikában élő törpéi. A hím teljes hossza 57 milliméter. A tojó valamivel nagyobb. Súlyuk 1,6–2 gramm. A legtöbb kolibrinek színes, többnyire fémesen csillogó zöld tollazata van. Elsősorban feje, torka és a mellkas díszített csillogó színekkel. A kolibri nagyon gyors ütemű, másodpercenként 40–50 szárnycsapással hátrafelé és oldalra is képes repülni, sőt a levegőben helyben maradni, ami lehetővé teszi számára pl. a nektárivást. A kolibrifajok csőre igen változatos, a kardcsőrű kolibri ’Ensifera ensifera’ csőrhossza 10 centiméter, azaz olyan hosszú, mint egész teste. A kiscsőrű kolibri ’Ramphomicron microrhynchum’ csőrhossza mindössze 5 milliméter. A sascsőrű kolibrik ’Eutoxeres’ csőre erősen görbült lefelé, ezzel szemben a szablyacsőrű kolibrik ’Avocettula recurvirostris’ csőrének csúcsa felfelé hajlított. A nyelvük rendkívül hosszú, messzire kinyújtható, és hasított a végén. Szalmaszál alakú, hogy a nektárt a virágból ki tudják szívni.

komondor J. nagy testű, lompos fehér szőrű magyar pásztorkutya.

A komondor név 1519-től adatolható írásban: „egi fekete komondor” (DebrK.), majd kamondor, komondór, kommondor (TESz.). Alakváltozata a nyelvjárásokban Nyr. 22: ko­mëndër.

Török, mégpedig kun eredetű: a Qumandur törzsnév a kunok quman nevének továbbképzett alakja, tehát maga is ’kun’ jelentésű. A kutyanév egy komondor eb ’kun kutya’ szókapcsolatból önállósulhatott. A komondor a török nyelvekben a kumánokhoz tartozást jelentette, eszerint kunlakta vidékek pásztorkutyája lehetett. A ’kun’ jelentésű kuman szó 1454-ben bukkant fel nyelvemlékeinkben. A népnyelvben a komondor-kedvű ’komor, mogorva, haragos’ jelentésű a Csallóközben (MTsz.).

Pethe Ferenc 1815-ben megjelent Természet Históriájában egy rajzot is közöl a kutyáról. Az első részletesebb jellemzés 1841-ben készült. Nevezték gubancos magyar juhászkutyának, selyemszőrű farkasebnek, pusztaikomondornak, lompos szőrűkomondornak, bagolyszemű komondornak is, a komondor a nyelvemlékek szerint mindig a nyájat őrző nagy testű kutyákat jelölte. Használatos ordas ’komondor, farkasszőrü nagy eb’ (MTsz.) neve is. (Lásd a farkas szócikkét.)

Idegen nyelvi nevei nyilván átvételek, a hollandban utalnak is a kutya magyar eredetére; holl. Hongaarse herdershond, vö. ang., le., fi., or., fr., cs., bosny., ném., ol., sp., szlk. komondor, litv. komondoras (W.).

♦ A komondor az egyik legismertebb és igen régen kitenyésztett magyar pásztorkutyafajta. Valószínűleg a népvándorlás idején került a Kárpát-medencébe, de nem kizárt, hogy a kunok hozták be nagy testű pásztorkutyáikat a XIII. század közepén. Ezt bizonyítják romániai helynevek is (ro. Comăndăriascăi, Comăndăreştiĭhn. /MNy. 27/). A komondor feladata nem a terelés volt, hanem a kuvaszhoz hasonlóan a nyáj megvédése a ragadozóktól és a tolvajoktól. Legfeltűnőbb sajátossága dús szőrzete, amelyhez hasonló csak a pulinak és a bergamói pásztorkutyának van. Ez óvta meg az ázsiai pusztákon az időjárás viszontagságaitól, nyáron a tűző napsugaraktól, télen a metsző hidegtől. Az udvar őrzése annyira a vérében van, hogy tanítani sem kell. A területét nappal keveset mozogva, heverészve, ám éberen őrzi, éjszaka állandó mozgásban van, őrjáratozik. A betolakodókat lefogja, amíg a gazda meg nem érkezik, addig az idegen nem moccanhat. A komondor mellett be lehet menni a portára, de kijönni nem.

Lásd még: kutya.

koncér J. szálkás húsa miatt értéktelen, piros úszójú folyami és tavi hal; Rutilus rutilus.

A Rutilus rutilus ma érvényes szaknyelvi neve bodorka. A koncér pedig a Rutilus pigus virgo (MoH.). A név Bél Mátyásnál adatolható először, 1730: koncér (BélTractatus). 1799-ben kontzér (Fábián), majd 1863: konczér (Kornhuber), 1865: ua. Hunfalvy, 1868: Kriesch, 1884: Nyr. 13, 1919: Unger. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: koncér ’halfajta’ | MTsz.: koncér, koncsér ’keszeg’, koncár,konchal ’ua.’ | MoH.: koncér ’bodorka’.

Ezt a régi halnevet már Beke Ödön német halnevekkel (ném. Gunster, Güster ’Blicca bjoerkna’) vetette egybe, ám ezekkel aligha tartozhat össze. Hihetőbb, hogy a konchal magyarázó összetétel konc előtagja a ném R., N. kunze, kunz ’fiatal lazac’ (DLw.) halnévből kölcsönzött, ám ez az összevetés sem meggyőző. A szintén régi konc ’darab hús’ jelentésű szóval függ össze ez a halnév, a koncér ennek az -ár, -ér képzős származéka. Ezek szerint denominális képzővel alakult főnév.

Göndér az egyik társneve (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., MTsz., HalK., Jankó: csakis a Balaton mellékén), ez bizonytalan eredetű balatoni halnév, talán összevethető a ném. Gründel, Gründling ’fenékjáró küllő’ (DWb.), bajor Grundel (BWb.) terminusokkal.A kötyke (Jankó) szintén a Balatonnál följegyzett, ismeretlen eredetű népi neve. Társneve még a magyarban a varsaszárnyú koncér és a búzaszemű keszeg. Ez utóbbi neve a szemgyűrű pirosas, búzamag-színére utal.

Pápakeszeg (R. 1884: Nyr. 13; N. SzegSz., MTsz.: pápa-keszeg | Bálint: pápa-keszég) elnevezése a keszegfaj piros uszonyával függ össze, talán az a magyarázata, hogy a főpapok bíbor palástja hasonló színű. Jankó jegyezte fel balatoni ribicza nevét. A szláv riba maga halat jelent. Nyelvjárási neve még a tamáskeszeg (R. 1791: Dugonics 1791, 1884:Nyr. 13, 1887:HalK.; N. SzegSz.: tamáskeszég). A komonista keszeg (K.) nyilván a közelmúltban adott – szintén színre utaló – neve a Szigetközben. A Rutilus frisii kutum elnevezései a tudományos latin fajnévben is szerepelnek; vö. or.,az.és ang. kutum (NF.).

A menyecske koncér ’Rutilus frisii meidingerii’ társneve a gyöngyös koncér. E név megfelelője az ang. Perlfish és ném. Perlfisch (uo.), a tejeseknek ívási időszakban megjelenő gyöngyszerű nászkiütéseire utal. A név alapja a halászoknak az a megfigyelése, hogy „a fejin íváskor a tejesnek szíp tüskís koszorúja van”, azaz a göngyös koncér nászruhát ölt. A müncheni halpiacon Maifisch (uo.) a neve, mivel ívásakor (májusban) hatalmas tömegben fogják és viszik piacra. A latin szaknyelvi meidingerii fajnevet Heckel adta, egy kollégája, Carolus von Meidinger (1785–1794), az Icones piscium Austriae indigenorum quos collegit vivisque coloribus expressos edidit Carolus Lib. Baro a Meidinger című mű szerzőjének nevét őrzi.

A Rutilus pigus virgo neve leány koncér, leányhal, leánykahal, szűzleányhal, szűzhal (VNAE.; R. 1865: szűz száp /Hunfalvy/; N. Dankó: szűzhal | K.: szűzleányhal). Ezek a nevek és a ném. Frauennerfling, Frauenfisch (NF.) előtagja, valamint a latin szaknyelvi virgo ’szűz’ fajnév ugyancsak Szűz Mária hónapjára, a májusra (Marienmonat) utalnak, ekkor ívnak a leány koncérok. Magyar nyelvjárási nyerfli (VNAE.) neve a ném. Nerfling ’jász’ átvétele, amely a lat. Orphus ’ua.’ szóból való (> Orfe > Örfling > Nörfling).

♦ Európában még az alábbi koncérfajok honosak: a Rutilus rubilio Olaszország és Dalmácia folyóiban és tavaiban fordul elő. A Rutilus macrolepidotus az Ibériai-félsziget északnyugati részén honos. A félsziget délnyugati részén él a portugál koncér ’Rutilus lemmingii’ és a küszkoncér ’Rutilus alburnoides’. A Rutilus macedonicus kis elterjedési területen fordul elő a Balkán-félsziget középső részén a Vardar folyórendszerében, valamint a Dojrani-tóban. A félsziget délnyugati részén a Szkutari- és az Ohridi-tó környékén honos az albán koncér ’Pachychilon pictum’. A leány koncér állományának csökkenése miatt Európa ritka és se­bezhető halfajai közé tartozik. Csak a Duna vízrendszerében él. Herman Ottó a Szamosból említette. Áramláskedvelő folyóvízi hal, a kavicsos, sóderes aljzatú helyeken fordul elő. Háta zöldes, oldalai és hasoldala zöld és kék fémes csillogásúak. Hasúszói, valamint a farok alatti és a farokúszó vörhenyesek. A gyöngyös koncér teste orsó alakú, keresztmetszetében szinte kerek, oldalról csak nagyon enyhén lapított. Mélyvízi hal, a Duna felső szakaszát övező mélyebb tavakban fordul elő (Chiemsee, St. Wolfgang-tó, Traunsee, Mondsee, Attersee), de kisebb állománya folyókban is előfordulhat.

Lásd még: bodorka, kele, keszeg, konchal, vörösszárnyú keszeg.

konchal J. pirosszemű kele.

Korábbi felbukkanású név írásbeliségünkben, mint a koncér, 1600 k.: koncz hal (TESz.), 1622: ua. (HalK.). Az értelmező szótár jelentésmegadásában elavult név szerepel. Ráadásul az ÉKsz. szerint német eredetű az összetett szó első tagja. Ez elfogadhatatlan, a konchal magyarázó összetétel, előtagjának etimológiáját lásd a koncér szócikkében.

Lásd még: kele, koncér.

kondor, kondorkeselyű J. dél-amerikai keselyű; Sarcorhamphus gryphus.

1799-ben bukkan fel a név nyelvünkben: „Grifkeselyük (Grifgeier) vagy kunturok” (Fábián). A TESz. későbbre teszi az első előfordulást: 1822-ben kontor. 1841-ben kondor (Vajda),majd 1851-ben kuntur, 1865-ben condor, kondor, 1884-ben „egy óriási kondorkeselyűkóválygott felettünk” (TESz.).

Tautologikus jellegű magyarázó összetétel a kondorkeselyű, előtagja a spanyolon keresztül nemzetközi szóvá vált. A sp. cóndor ’ua.’ (Kiss 1985) terjedt el, amely a dél-amerikai kecsua indián kúntur ’ua.’ (uo.) madárnévből származik. Számos nyelvben használatos; vö. blg., le., szlk., sv., ném., lett, lux., or., ukr., cs., ind., norv. kondor, ang., holl., fr., port., romans condor, fi. kondori ’ua.’ (EL.).

A madár társneve andoki kondor, ez a ném. Andenkondor ’ua.’ tükörfordítása, de megvan más nyelvekben is; vö.ang. andean condor, or.андский кондор, cs. kondor andský (uo.) stb.Az andesi kondor terminusmegfelelője a holl., norv. andescondor, fr. condor des andes, port. condor dos andes (uo.).

♦ A kondorkeselyű a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjében az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó Vultur nemzetség egyetlen faja. Dél-Amerikában honos. Feje csupasz, homlokán felálló bőrtaréj, nyakán fehér tollgallér van. A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. Látása kitűnő, több kilométeres távolságból és nagy magasságból is észreveszi az elpusztult állatokat. Elterjedési területén egykor igen gyakori madár volt. Sok indián törzs totemállatként tisztelte. Több dél-amerikai ország címerében is szerepel, pl. Bolívia, Chile. Megritkulását a lőfegyveres vadászaton kívül az óceán növekvő szennyeződése okozta. A mérgezéstől elpusztult és partra vetődött tengeri élőlények egy része a kondor szervezetébe kerül, és a testükben felhalmozódott méreg miatt sokuk elpusztul.

Lásd még: barátkeselyű, dögkeselyű, keselyű.

kopó J. a vadat felhajtó vadászkutya.

Első írásos felbukkanása személynévben, 1237-ből származik (OklSz.), köznévként a XVI. századból adatolható: koposzaiuk (MNy. 3). 1788-ban koppó (Dugonics 1791). Nyelvjárási alakváltozata az Ormánságban MTsz.: kofó.

Szófajváltás eredménye. Származékszó, a kap ige kop változatának -ó melléknéviigenév-képzővel ellátott alakja főnevesült. Eredeti jelentése ’elkapó, megfogó, megragadó’ lehetett (TESz.). Több más nyelvben is a vadászatra, a vad követésére, elfogására szolgáló szavakkal alkotott a neve; vö. fr. chien courant, ol. cane da caccia, ném. Spürhund (uo.). A magyar kopó nevet átvette néhány szomszédos nyelv, pl. ro. copói, szlk., szbhv. kopov, kárpukr. kapov ’vadászkutya, kopó’. Az erdélyi kopó angol neve transylvanian bloodhound (W.).

Gúnyos értelemben ’rendőrkopó, detektív’ jelentése is van a magyarban.

♦ A kopó ősi vadászkutya. Szerepe a vad megkeresése, felverése, üldözése, a vadászok felé terelése. A kopóval való vadászatnak több formája is elterjedt az évszázadok folyamán. A klasszikus kopózás, falkavadászat volt a legelterjedtebb. Az erdélyi kopó a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő Magyarországról származó kutyafajta. Már a honfoglaló magyarok előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a magyar vizsla elődje. Kopókat a Képes krónika miniatúráin is ábrázoltak. A magyar királyok, nemesek is szerettek kopókkal vadászni, a magyar nemesi udvarhoz hozzátartozott a kopófalka. A XIX. században az erdélyi kopó meglehetősen elterjedt volt. A két világháború között is népszerű, de az 1947-ben hozott román rendelet kiirtandó dúvadnak minősítette a többi kopóval együtt, s ezzel szinte halálra ítélte a fajtát. Az erdélyi környezeti viszonyok a kopót szívós, bátor kutyává tették. Igénytelen és alkalmazkodó.

Lásd még: kutya, vadászkutya.

kormorán J. kárókatona.

A név szótörténeti adatai: 1793: komórán, 1795 k.: kormorán (TESz.),1829: kororány (KissMad.). A magyarba közvetlenül a franciából kerülhetett, de a német közvetítés lehetőségét sem lehet kizárni. A kormorán vándorszó, a franciából terjedt el; vö. ófr. corp és marenc. A fr. cormoran ófrancia elemeinek forrása a latin corvus ’holló’, illetve marinus ’tengeri’ a mare ’tenger’ nyomán. Megvan számos európai nyelvben; vö. ang. cormorant (W.), ném. Kormoran, fr. cormoran, ol. cormorano, szbhv. kormòrán ’kárókatona’ (TESz.).

1793-ban közli Grossinger a madár hosszú farkára utaló nyilas-holló és a nála olvasható ném. Seerabe ’ua.’ névből fordított vízi-holló nevét is. 1841-ben Vajda a madár nagy termete és koromfekete színe miatt a nagy koromisz nevet javasolta. Chernel közli büdösmadár nevét is, mint írja: „nagy emésztőségük és az így elszóródott eledel … olyan piszkot, bűzt támaszt a fészektelep környékén, hogy ember legyen, a ki ott sokáig kibírja.” Hasonló ném. N. Feuchtarsch neve is (VNAE.), ennek jelentése ’nedves seggű’.

♦ A kárókatonafélék (Phalacrocoracidae) a madarak osztályának gödényalakúak (Pelecani­formes) rendjébe tartozó családja. Kormoránok minden kontinensen élnek, kivéve az Antarktiszt, a legtöbb faj a trópusokon és a déli mérsékelt öveken. Nem fordulnak elő Közép- és Észak-Ázsiában. Sok faj él Kanadában. Megtalálhatóak a tengereken, a partokon, valamint a belföldi vizekben. Egyes fajok csak a belföldi vizeknél élnek, a folyóknál, tavaknál, főleg a halastavaknál. A kormoránok erős testfelépítésű vízimadarak. Testhosszuk 45–100 centiméter, testsúlyuk 360–2800 gramm. Csőrük hosszú, viszonylag magas és éles. Lábuk rövid, úszóhártyás, ezért a szárazföldön esetlenül mozognak. Szárnyaik rövidek, enyhén lekerekítettek. Repülési sebességük akár a 80 km/h sebességet is elérheti. Táplálékuk elsősorban hal, leginkább az 5–25 centiméter hosszúak. Jellemzően telepekben fészkelnek, a fészkelőhelyeket a hímek választják ki, ezek lehetnek sziklák, tengerpartok, fák. A hímek szárnyukat csapkodva és bemutatva világos torkukat csalják magukhoz a tojókat. Fészekaljuk 2–3 fehér tojásból áll, 20–30 napig költenek.

Lásd még: kárókatona.

kormosréce J. északon vadon élő, télen néha nálunk is felbukkanó fekete tollazatú réce; Melanitta.

Nevében a jelző fekete színű tollazatára utal. Más nyelvi elnevezéseinél hasonló volt a névadási szemlélet háttere, pl. a latin szaknyelvi Melanitta nemi név a ’sötét’ jelentésű gör. mélasz és a szintén gör. nétta ’kacsa’ szavakból származik. Hasonló az ang. black duck, nigger duck, holl. zwarte eend, fr. canard noir, ném. Dunkelente ’ua.’ (EL.).

♦ A kormosréce a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Főleg magvakat, növényi részeket fogyaszt. Növényi anyagokból épített, mohával és pihetollakkal bélelt fészkét talajra építi. Fészekalja 6–14 tojásból áll. A házirécénél valamivel kisebb testű, a gácsér egyszínű fénylő fekete, szeme sötétbarna, csőre kékesfekete, a csőr töve megduzzadt és narancssárga, lábai feketés olajzöldek, az úszóhártyák feketék. Európa és Ázsia sarkvidékein tartózkodik, ősszel és télen délibb vidékekre vonul, és ilyenkor a szárazföld belsejében, távolabb a tengerparttól, megpillanthatjuk. Hiteles adatok szerint ritka vándor hazánkban, a Fertő tavon vagy a Balaton környékén lehet téli megjelenésére számítani.

Lásd még: réce.

kölönte, botos kölönte J. hegyi patakokban, tavakban élő apró ragadozó hal; Cottus gobio.

A kölönte a mai ichtiológiai, vagyis haltani szaknyelvben a Cottus gobio (MoH.) és Cottus poecilopus (uo.) neve. Korai felbukkanású halnevünk az írásbeliségben, már 1577-től adatolható: kolonte ’piscis capitosus’ (KolGl.). Herman Ottónál 1887-ben a kölönte ’Cottus’ (HalK.) jelentésű. N. ÚMTsz.: kölönte | Nyatl., MTsz.: ua. ’ebihal’.

A kölöntz ’akadályoztató fa, melyet a koslató marha nyakába kötnek’ (MNy. 32) főnévvel, illetve a ném. Käuling, Keuling (Hal. 33) halnévvel hozták összefüggésbe. Mindkét magyarázat elfogadhatatlan. A R. kölönte halnevünk a székely nyelvjárásokban őrződött meg. Herman Ottó az Erdővidéken jegyezte föl botoskölönte alakban, és tette szaknyelvi terminussá.

Ő a kisszájú kölönte, illetve a botos kölönte neveket használta. A halnévben két egymástól függetlenül keletkezett és külön használt halnév kapcsolódott össze, a kisszájú kölönte ugyancsak Herman Ottó (HalK.) névadása. A botos kölönte ’Cottus gobio’ neve egyes magyarázatok szerint onnan ered, hogy régebben botra erősített villával szigonyozták meg. Jóval valószínűbb azonban, hogy alakleíró az elnevezés. A botfejű, boti, butikó, patkószegfejű társnevek ugyancsak bunkót formázóan megnyúlt, elöl hengeres, hátulsó részén oldalról összenyomott testére utalnak.

Kophal társnevének előtagja német eredetű.A botos kölönte ném. Koppe (NF.) neve nem a ném. Kopf ’fej’ (< Kopp < lat. capito ’fej’ <lat. cupa, cuppa ’pohár’) szóból fejthető meg, mint a Grimm testvérek magyarázták. Sokkal valószínűbb, hogy a koppen (kfn. Koppe /NF./) halnév a Kuppe ’valaminek a lekerekített felső része’ (BWDWb.) jelentésű szóhoz tartozik, és ennek a gömbölyű fejű, zömök, rövid testű halnak a kerekdedsége a névadás alapja. Nagy fejére ném. Broadschädl (Breitschädel), Schlegelkopf, Kaulhaupt (Kugelhaupt)(uo.), Dickkopp, Kaulquappe (EL.), Dickkopf,Kaulkopf, Kautzenkopf (VNAE.) nevei utalnak. Ugyanez a névadási szemlélet háttere ném. Turzbull, Bullen, ang. bunchhead, bullhead, azaz ’bika, bikafej’ és fr. têtard, têteau, têt-d’âne (< tête ’fej’), or. гoлoвач, гoлoвocтик,le. głowacz białopłetwy (EL.) nevei esetében.

Több elnevezése is ismert még a magyarban: bábec (< szláv eredetű, pl. ukr. babets zvychainyi’ua.’ /EL./), kolty, kophal, kopsa, köpőce és ördöghal. Békahal, ebhal, kutyahal társnevének alapja ugyancsak nagyon széles, fölülről békaszerűen lapított feje (a két utóbbi név az ebihal neve is). Erdélyben pópa a botos kölönte egyik társneve (Nyr. 21). Élőhelye az alapja ném. N. Müllerkoppe (uo.), Mühlkoppe (VNAE.), Müllerkopf (EL.),azaz ’malom-, molnárkölönte, molnárfej’ társnevének, ez a hal szereti ugyanis az oxigéndús folyóvizeket, és a malomárkok ilyenek. Az angolban is megvan miller’s thumb (uo.), azaz ’molnár hüvelykujja’ neve.

A latin szaknyelvi Cottus terminus a gör kóttysz ’nagy fej’ szóból való, középkori forrásokból is adatolható egy kótte (NF.) halnév. A lat. gobio fajnév pedig ókori halnév (lásd a küllő szócikkében). A cifra kölönte ’Cottus poecilopus’ nevének cifra jelzőjét színe alapján kapta, teste sötét tónusú foltokkal tarkított olívzöld vagy barnásszürke, és a hasa sárgásfehér. Az első hátúszó szegélye narancssárgás, a hasúszót keskeny harántsávok díszítik. A fa­rokúszó tövénél gyakran sötét folt látható. Petényi Salamon olyan példányokat is talált, amelyeknek narancssárga, zöldessárga vagy barnássárga hasúszóik voltak. Jakob Heckel szerint az eltérő színeket valószínűleg a környezet színéhez történő jó alkalmazkodóképessége eredményezi.

♦ A botos kölönte a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a skorpióhal-alakúak (Scorpaeniformes) rendjében a kölöntefélék (Cottidae) családjához tartozó faj. Korábban Európa-szerte elterjedt volt, de jelentősen csökkent az állománya, Magyarországon is ritka előfordulású. Nincs gazdasági jelentősége, élőhelyeinek csökkenése miatt Európa sebezhető halai közé sorolt védett faj. A tiszta, sebes sodrású, köves és kavicsos medrű folyóvizekben a fenéken tartózkodik. Teste csupasz, nincsenek pikkelyei. Apró termetű, falánk ragadozó hal, testhossza 10–12 centiméter. Legjobban a Magyarországon nagyon ritkán előforduló cifra kölönte hasonlít hozzá. Kicsi, hengeres teste két oldalról lapított farokban végződik. Kopoltyúfedőin nagyon erős, hajlott tüske van. A homokos vagy kavicsos talajú, tiszta, oxigénben dús vizeket kedveli, a felmelegedést nem bírja, ezért a 24 foknál melegebb vizekben elpusztul.

kősüllő J. a fogassüllőnél kisebb, sávos testű hal; Sander volgensis.

A kősüllő (R. 1887: HalK.; N. SzegSz.: kövisüllő) tudományos szaknyelvi név, főnévi faji jelző áll egyszerű nemi névvel.

Számos társneve van. A dandársüllő (Dankó) bodrogközi elnevezés, más forrásban nem szerepel. Esetleges népetimológia eredménye, és a kősüllő bandár nevével függ össze. Népnyelvi bandár nevét (R. 1887: HalK., 1927: Lovassy) a nyelvjárásokból Jankó János jegyezte fel a Balatonnál, az ÚMTsz. adata Fonyódról való. Az elnevezés ugyanakkor szerte az országban használatos; vö. uo. és HalK.: ua. | SzegSz.: bondárhal | Hal. 33: bandár. Unger azt jegyzi meg, hogy „magyaros német név” magyarországi német halnevek között. A nagy szlavista, Kniezsa István pedig Beke (uo.) és az EtSz. nyomán a magyar halnevet szláv jövevényszónak tartja; vö. szbhv. bandar ’sügér’ (SzlJsz.). Mivel azonban csak ebben az egyetlen szláv nyelvben van meg ez a halnév, a magyarban viszont elterjedt belső nyelvi fejlemény – minden bizonnyal bandázik, bandázó szavunkból –, valószínűleg éppen fordítva áll a helyzet, az ottani szó való a magyarból; vö. szbhv. bandar ’sügér’ (RszK.), bandras (Vutskits), bandára (Rje

nik hrvatszkoga jezika), bandal, bandaricse ’ua.’ Horvátországban és Szlavóniában (Medic). A halnév magyar eredetének igazolására lásd még a következő néprajzi adatot: „bandázik a süllő: csoportban jár” (MNy. 40).

Volga-süllő (VNAE.; R. 1868: volgai süllő /Kreszn./) a kősüllő elavult szakirodalmi neve, minden bizonnyal a korábbi lat. szaknyelvi Lucioperca volgensis binómen alapján készült, hasonlóan a ném. Wolga-Zander és a fr. sandre duVolga ’ua.’ (VNAE.) nevekhez. A vadsüllő (R. 1887: vadsüllő HalK.; N. Gyurkó: vadsüllő | Unger: ua.) a fogassüllőnél kevésbé értékes és kisebbre növő kősüllő megkülönböztető neve. A tótsüllő (R. 1887:HalK.; N. MTsz., Viski: Tihany) nevének az a magyarázata, hogy a keszthelyi halászok azt hitték, hogy halasításkor, az 1990-es évek elején a Balatonba került wittingaui, csehországi származású süllőivadékkal került ez a hal a tóba. A csehsüllő (N. Ti. és Jankó: Balatonnál) népi elnevezés rokon a tótsüllő névvel, a névadási szemlélet háttere ugyanaz.

Vutskits Tihanyban jegyezte le a bockasüllő terminust. Az összetételben a bocka jelző a hal kedvelt tartózkodási helyére utal. A Balatonnál a bocka (vagy dörc) szó jelentése ugyanis halásztopográfiai gyűjtésekben ’tőzeges, agyagos, kemény talaj’. Jankó Jánosnak a fonyódi halászok így magyarázták meg: „A hal a bockán végzi összegyüvetelét … s ezen fürdik a süllő, a fogas meg a keszeg.” Tarka süllő (R. 1887: HalK.; N. SzegSz., Unger, K.) a fogasnál színesebb, csíkos kősüllő nyelvjárási neve. A furkóhal (N. NéprÉrt. 13: ua. | ÚMTsz.: furkó­keszeg,furkóhal) a Közép-Tisza vidékén ismert név, a hal hengeres alakját írja le. „A furkóhalat olyannak tartja (ti. a tiszai halász), mint a süllőt” (uo.).

♦ A kősüllő zömökebb a fogassüllőnél, és sokkal kisebbre nő, a fél kilósnál nagyobb példányok már ritkák. Szájában hiányoznak a fogasra oly jellemző, úgynevezett ebfogak. Háta zöldesszürke, oldala ezüstös. Szép kékesfekete harántcsíkok díszítik. Kevésbé igényes környezetével szemben, mint a fogas, 1986-ban például a balatoni halászzsákmányba kerülő kősüllők szinte 60–70%-át a jobban felmelegedő, oxigénben szegényebb vizű Keszthelyi-öbölben fogták. Kedvelt horgászhal is, mert nem túl szálkás, és húsminősége kiváló.

Lásd még: fogas, süllő.

kőszáli kecske J. sziklákon élő, ott gyakori kecske.

A kőszáli kecske a tülkös szarvúak családjába és a kecskeformák alcsaládjába tartozó Capra nem öt különböző fajának közös elnevezése. Szokták kőszáli kecskének nevezni az ázsiai vadkecske (Capra aegagrus) egyes alfajait, mint a szindhi vadkecskét ’Capra aegagrus blythi’ és a házi kecske fő ősének tartott, közel-keleti elterjedésű bezoár kecskét ’Capra aegagrus aegagrus’ is.

A kőszáli jelzőa köves, sziklás élőhelyre utal, mert a kőszál (R. 1411: kewzal /OklSz./) ’szikla, kőszikla’ jelentésű összetett szó, a és a szál ’hosszú, egyenesen fölmeredő tárgy’főnevek összetapadásával keletkezett. A kőszáli 1787-től adatolható (TESz.).

A kőszáli kecske ’kőbak, kövi kecske’ jelentésű neve a dán stenbuk, holl. steenbok, ném. Steinbock, norv. steinbukk, ro. capra de stâncă(W.).

♦ A magas hegyeket lakják, ahol csupán kevés emlősállat tud megélni. Legfeljebb a leghidegebb téli időszakokban ereszkednek le valamivel mélyebben fekvő vidékekre. Európában két fajuk található, a spanyol kőszáli kecske ’Capra pyrenaica’ és az alpesi kőszáli kecske ’Capra ibex’. Ez utóbbi valaha sokfelé (például a Kárpátokban is) élt, ma már azonban élőhelye az Alpokra, elsősorban Svájcra szorult vissza. A kőszáli kecske fajok közül valószínűleg a szibériai kőszáli kecske ’Capra sibirica’ fordul elő a legnagyobb területen, az Altaj hegységtől a Himalájáig egész Közép-Ázsiában. Egyiptom és Délkelet-Arábia hegyeiben élő veszélyeztetett faj a núbiai kőszáli kecske ’Capra nubiana’. Etiópia hegyeiben fordul elő a kihalóban levő abesszíniai kőszáli kecske ’Capra walie’.

Lásd még: kecske, vadkecske.

kőszáli sas J. sziklákon élő, ott gyakori sas.

1887-ben olvasható a kőszáli sas (TermtudKözl.), 1910-ben Lakatosnál újra, ez „legeredetibb és vadászos neve”. Társneve szirti sas.A kőszál vagy szirt a köves, sziklás élőhelyre utal. Mint Chernel írja: „hegyes, sziklás, magányos tájakra húzódik.” Erről kapta több nevét is, pl. 1773: havasi sas (Grossinger), kövi sas (< ném. Steinadler ’ua.’ /Brehm/), bérci sas (Arany János elnevezése Chernel szerint).

♦ A kőszáli sas ’Aquila chrysaetos’ a madarak (Aves) osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjéhez, a vágómadárfélék (Accipitridae) családjához tartozó faj. Megtalálható Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában és Észak-Afrikában, de manapság nagyon leszűkült az élőhelye. A hegyvidékeket, a sziklafalakat és a nyílt területeket kedveli. Szárnyfesztávolsága 2 méter körüli. Hosszúak, élesek a karmai, nagy, horgas és erős csőre van. Gyakran kering kifeszített szárnyain, és tekintélyes magasságra felemelkedik. Ivarérett csak 4-5 éves korában lesz, költési időszaka februártól júniusig tart. Szirtekre és magas fákra készíti a fészkét, a sasfészek igen nagy. Magyarországon rendszeresen költ néhány pár. Legközelebbi rokona a parlagi sas.

Lásd még: sas, szirti sas.

kövirigó J. rozsdavörös és halványkék tollazatú, vonuló énekesmadár; Monticola saxatilis.

1829-ben bukkan fel a név először az írásbeliségben: kövi rigó (KissMad.). Nevében a jelző élőhelyére utal, a száraz, délre néző, sziklakibúvásokkal tarkított kopár hegyoldalak madara. Élőhelye volt a névadás alapja egyéb neveiben is: sziklarigó, szirti rigó, sziklai rigó, havasi rigó, illetve idegen nyelvi megfelelőiben; vö. ném. Steindrossel, R. lat. szaknyelvi Turdus saxatilis (Brehm), azaz ’kőrigó’, ’sziklai rigó’, továbbá fi. kivirastas, cs. drozd skalní (NA.), vagyis ’kőrigó’ és ’szirti rigó’.

A népnyelvi körösztös rigó, keresztes kövirigó, keresztes veréb (KissMad.) terminus egyrészt a verébhez való hasonlóságra, másrészt az alsótest sávozott tollazatára utal. Remeterigó (uo.), magányos veréb (R. 1793: magános-veréb, remete-veréb /Grossinger/), maga veréb (MTsz.), özvegyke (Tsz.) neveit arról kapta, hogy magányosan jár; vö. ném. einsamer Spatz, Einsiedler, R. lat. szaknyelvi Turdus solitarius ’ua.’ (Brehm), azaz ’magányos veréb’, ’remete’, illetve ’magányos rigó’. A kék kövirigó ’Monticola solitarius’ a R. lat. szaknyelvi Monticola cyanus, tkp. ’kék hegylakó’, ném. Blaumerle, Blaudrossel ’kék rigó’ (Brehm) fordítása; vö. fr. merle blue ’kék rigó’, ang. blue rock thrush, or. szinij kamennüj drozd ’kék kövirigó’ (NA.). A névadás alapja a faj élőhelye és a hím palakék tollazata.

♦ A kövirigó ’Monticola saxatilis’ a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rend­jébe és a rigófélék (Turdidae) családjába tartozó faj. Elterjedési területe Dél-Európától Közép-Ázsián keresztül Észak-Kínáig húzódik. Vonuló madár, a telet a Szaharától délre tölti Afrikában. Magyarország középhegységeiben megritkult, de kis számban még rendszeresen fészkel. Rigó nagyságú madár, a nászruhás hím jellegzetes kék-vörös-fehér mintázatáról könnyen felismerhető. Nyáron sokféle rovart fogyaszt, de zsákmányul ejt kisebb gyíkokat is. Ősszel bogyókkal is táplálkozik.

Lásd még: rigó.

krokodil, krokodilus J. a forró égöv édesvizeiben élő, gyíkhoz hasonló, hatalmas testű, szarupáncélos bőrű ragadozó hüllő.

Ezt az állatnevet már 1585-ben szótározta Calepinus: „crocodilus: Sárkány, krokodillus(Calepinus). 1590-ben „Crocodil sarkany” (SzikszF.), 1604-ben krŏkŏdillos (MA.), 1702-ben krokodilus (Miskolczi), 1708-ban krokodil, krókódillos (PP.). A népnyelvben SzegSz.: korkogyél.

Latin eredetű, esetleg német közvetítéssel átvett szavunk. Nemzetközi szó az állat latin crocodilus neve nyomán, amely a görögκροκόδειλος (W.) átvétele, a görög szó a gör. króké ’kavics’ és a drilosz ’féreg’ összetétele, tkp. ’kőféreg’. Végső eredete tisztázatlan. Megvan számos európai nyelvben; vö. bre., bosny., holl., hv., ném., ro., sv. krokodil, blg., mac., or., szerb, ukr.крокодил, ang., fr. crocodile, ol. coccodrillo, port., sp. crocodilo (uo.) stb.

A legnagyobb faj a nílusi krokodil, akár a 6–8 métert is elérheti, de leírtak már 10 méteres példányokat is. Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból. Az élőhelyre utal ennek a krokodilnak néhány összetett neve; vö. nílusi krokodilus, ang. nile crocodile, ném. Nilkrokodil ’Crocodilus niloticus’ (Brehm). Bőrük rendkívül erős, páncélszerű, innen ered régebbi nevük: páncélos hüllők. A szarupikkelyek egységes szarulemezekké és szarupajzsokká forrtak össze, melyeket alulról még csontos pajzsok is erősítenek.

♦ A krokodilok (Crocodylia) a hüllők (Reptilia) osztályába tartozó egyik rend. A legfejlettebb hüllőcsoport. Fogaik nem ránőtt fogak, mint a többi hüllőnél tapasztalhatjuk, hanem valódi gyökeres fogak, beékelődnek az arckoponyába. Zárható orrnyílásuk a fej magasabb részén van, ezért úgy képesek víz alatt maradni, hogy közben a víz felszíne fölött mindent látnak, és lélegezni képesek. Agyuk fejlett, gyors reagálásra képes. Így ír az Urania Állatvilág (Gondolat, Bp., 1969) a krokodilok fészkelési és utódgondozási szokásairól: „Valamennyi hüllő közül – amennyire ez ismeretes – kitűnnek tevékeny ivadékgondozásukkal. A nőstény a kiköltést a Nap melegére bízza, vagy iszapból és füvekből fészket készít, a tojásait rothadó növényanyaggal takarja le, úgyhogy valóságos költőkemence jön létre. Az anyaállat az ivadékok kikelése közben, amely 70–90 napig tart, a fészken vagy annak közelében tartózkodik. Őrzi tojásait. Az ivadékok röviddel a kibúvás előtt a tojásban elkezdenek vartyogni. A nőstény ekkor odasiet, az ágakat vagy a homokot és földet félrekotorja, s az ivadékokat odavezeti a vízhez.” A krokodil falánk ragadozó, mindenféle állati eredetű táplálékot felfal, sőt a dögöt sem veti meg. Ha jóllakott, kitátott szájjal sütkérezik, hogy a „krokodilus madár” ki tudja szedegetni a fogai közé szorult húsfoszlányokat, illetve a bőréből az élősködőket. Többször megfigyelték, hogy áldozatának elfogyasztása közben vagy közvetlenül utána könnyezik. Innen való a „krokodilkönnyekkel” kapcsolatos mondás. Ennek természetesen nincs köze a részvéthez, így választja ki a szervezetébe az áldozatával bekerülő, szükségesnél nagyobb mennyiségű sót.

kuszkusz J. tömzsi testű, fán lakó kúszó erszényes; Phalanger.

Kuszkusz állatnevünk nemzetközi szó. Megvan több európai nyelvben; vö. cs., ném., le., kuskus, ang. cuscus, holl. koeskoes ’ua.’ (EL.).

A pikkelyes kuszkusz ’Wyulda squamicaudata’ nevének jelzője a szinte végig csupasz, vörösbarna pikkelyekkel borított testre utal. Az egyszínű kuszkusz ’Phalanger gymnotis’ neve az ang. ground cuscus, bre. kouskous-douar, cs. kuskus pozemní (uo.).A foltos kuszkusz ’Phalanger (Spilocuscus) maculatus’ sűrű, pettyezett szőrzete gyapjas, tömött bunda, erről nevezték el. Hasonló értelmű neve az ang. spotted cuscus, holl. gevlekte koeskoes (uo.), ném. Tüpfelkuskus (WbZ.). Az egyszínű vagy földi kuszkusz ’Phalanger gymnotis’ név a ném. Gleichfarbkuskus, illetve Bodenkuskus ’ua.’ (W.) tükörfordítása. Az angolban ugyancsak ground cuscus ’ua.’ (uo.) a neve. Bár az állat ideje nagy részét a fák ágai között tölti, a többi kuszkuszhoz képest viszonylag sok időt tölt a talajszinten. Emiatt nevezik földi kuszkusznak. Az egyik leginkább elterjedt faj a csíkos kuszkusz ’Phalanger orientalis’.

A latin szaknyelvi Phalanger nemi név az ’ujjak végtagja’ jelentésű gör. phalanx szóból való, az ötujjú fogó, markoló kezekre utal.

♦ A kúszóerszényes-félék (Phalangeridae) családjába tartozik. A kuszkusz Ázsiában, az Indonéz szigetvilágban és a még keletebbre fekvő szigeteken terjedt el, de Ausztráliában és Új-Guineában is előfordul. Szeme nagy és kerek, az éjjeli életmódhoz alkalmazkodó. Lábuk aránylag rövid, erős és hosszú karmokkal. Macska nagyságú állat. Testét feketés, sötétszürke szőrzet fedi, amely a hasi oldalon világosabb szürkébe megy át, a hát középvonalában azonban csaknem feketés. Nagy szemén, és hosszú tapintószőrein kívül feltűnő jellegzetessége a hátulsó kétharmadán teljesen csupasz farok. A faroknak e csupasz vége az ágakon való kapaszkodást szolgálja, felülete kifejezetten érdes. Az erszényesek jelentős részével ellentétben nem Ausztráliában, hanem Új-Guineában, illetve az Aru-szigeteken honos, az ottani sűrű eső­erdőkben él. Az első állatokat az Aru-szigeteken fedezték fel, az új-zélandi alfajt ’Phalanger gymnotis leucippus’ 1898-ban írták le először. Magányosan élő, éjjel aktív állat. Nagy szemei, kifinomult szaglása, valamint hosszú bajusza is ezt az életmódot szolgálja.

A foltos kuszkusz az emlősök (Mammalia) osztályának az erszényesek (Marsupialia) alosztályágához, ezen belül a diprotodontia rendjéhez és a kuszkuszfélék (Phalangeridae) családjához tartozó faj. Új-Guinea erdeiben, a Maluku-szigeteken és az Új-Guineát övező egyéb szigeteken él. Előfordul továbbá az ausztráliai Észak-Queenslandben is, a York-foki-félszigeten. Magányos, éjjeli életmódot folytató fakúszó állat. Tápláléka levelek, virágok, gyümölcsök, rovarok, kisemlősök, hüllők, madarak és tojásaik.

kutya J. a ragadozók közé tartozó, ház- és nyájőrzésre, vadászatra használatos vagy kedvte­lésből tartott háziállat; Canis familiaris.

A kutya név megvan más családba tartozó állatoknál is, tágabb értelemben kutyának neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül a valódi kutyaformák (Canini) nemzetségéhez tartozó több más fajt is: ilyenek például a kisfülű kutya ’Atelocynus microtis’, az ázsiai vadkutya ’Cuon alpinus’, a nyestkutya ’Nyctereutes procyonoides’, az afrikai vadkutya vagy hiénakutya ’Lycaon pictus’, az őserdei kutya ’Speothos venaticus’ vagy a prérikutya. A háziasított kutyát mindezektől a házikutya elnevezéssel különböztetik meg. E névcikkben a kutya ’házikutya’ értelmű. A kutya vagy eb ’Canis lupus familiaris’ az egyetlen olyan állatfaj, amely latin nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt.

A kutya név 1511-ben bukkan fel az írásbeliségben: kwtyok (OklSz.), 1585-ben kutya, kutyo (Calepinus), 1748: kútyók, 1782: kútya (TESz.), 1808: kuttya, kutyu, kutyú (Kreszn.). A népnyelvben MTsz.: kusa | ÚMTsz.: kucsa.

Kutya szavunk hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered. Erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó, kutyó, kutyusz. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: vog. kūtuw, zürj. kitś, észt kutsikas, ol. cùcciolo, szbhv. kúca, ukr. kucsu kucsu, oszm. kuçukuçu (TESz.),blg.куче, bosny. ku

ka (W.) stb.

A kutyának Jókai Mór az ugatár nevet adta. A kutya ’házőrzésre és nyájterelésre használt négylábú háziállat’ jelentésén kívül számos átvitt értelmű is ismert, pl. ’elítélendő személy’: gyáva kutya, (melléknévként) ’rossz’: kutya idők. Származékai: kutyus, kutyul, kutyagol, kutyaság, kutyálkodik.

A kutya lat. canis (WbZ.) nevének folytatója a gal. can, cadela, ol. cane, N. szicíliai cani, ro. câine, câini, szárd cani, cane (W.).

A kutyatartás kifejezése az eb, kurta, fakó; kan kutya; nőstény kutya, szuka; kölyökkutya, kutyácska, kiskutya. A kutya tréfás neve a csontevő, körmöscsuka, tótrák. A sovány, beesett horpaszú kutya népnyelvi neve a csikasz eb. Szólásokbanpl.Kaparj, kurta, neked is lesz. Eb ura fakó.

♦ A kutya ujjon járó ragadozó állat, a farkas ’Canis lupus’ háziasított alfaja. Fajtáit feladatuk, hasznosításuk szerint csoportosítva három fő csoportjuk: 1) vadászkutyák – fő típusaik: agarak, kopók, retriverek, spánielek, tacskók, terrierek, vérebek és vizslák; 2) munka- és őrkutyák – fő típusaik: terelő- és kísérőkutyák, őrzőkutyák, mentőkutyák, harci kutyák, masztiffok (más néven szelindekek vagy mészároskutyák), buldogok, buldogterrierek, dogfélék stb., spiccek és szánhúzó kutyák; 3) ölebek, azaz kis termetű kutyák. Ma a kutyáknál megkülönböztetik a két vagy több fajta kereszteződéséből származó keverékeket és a fajtatiszta egyedeket. Utóbbiakat törzskönyvi nyilvántartásba veszik. Az azonos fajtájú egyedeket közös külső és belső jellemzők (úgynevezett vézenjegyek) kötik össze a közös származáson kívül. Ezeket a fajtastandard tartalmazza. A fajtajegyek némelyike negatívan hathat a kutya egészségére. Más külső jellemzők egyenesen genetikai rendellenességként foghatók fel, például a buldogok állkapcsa, a meztelenkutyák vagy a tacskók rövid lába. A kutyák szőrével szemben kialakulhat allergia. A tüneteket rendszerint a szőrszál belégzése váltja ki. Kinofóbia a neve a kutyáktól való kóros félelemnek. Ugyanakkor veszélyesek a kutyatámadások, amelyek során az áldozat súlyos sérüléseket szenvedhet, vagy akár meg is halhat. Sokakat zavar a neveletlen, izgága kutyák folytonos ugatása, acsarkodása. Kutyák az irodalomban és a filmművészetben: Ted Clever A repülő kutya című regényében szereplő kutyák skót juhászok, ahogy Lassie, Eric Knight Lassie hazatér című regényének hőse is az. A könyvet filmre vitték, többször fel- és átdolgozták. Peggy, Terence és Briggi Jack London A beszélő kutya cím regényének szereplői; Jeromos Jack London Az éneklő kutya című regényének főhőse; Buck Jack London A vadon szava című regényének főhőse; Gömböc Mihail Bulgakov Kutyaszív című kisregé­nyének szereplője; Bogáncs egy pumi, Fekete István azonos című regényének főszereplője; Niki Déry Tibor Niki című kisregényének tacskó főszereplője; Basa Szász Imre Basa – Egy kutyacsalád története című könyvének kuvasz főszereplője; Karin nevű kutya szerepel Milan Kundera A lét elviselhetetetlen könnyűsége című regényében; Fekete István több művében is szerepel Vahur nevű kutya; Rex egy osztrák bűnügyi sorozat, a Rex felügyelő főhőse; a 101 kiskutya és a 102 kiskutya Stephen Herek filmjei (1996 és 2000), melyekben sok kölyök és két felnőtt dalmata a főszereplő; Foxi Maxi, Frakk és Plútó rajzfilmszereplők. Híres kutyák: Lajka, az első kutya a világűrben; Mancs, német juhász mentőkutya; Chappy, Mancs kollégája; Kántor, magyar rendőrkutya, német juhász: életéről könyveket írtak és filmsorozat is készült. A maga 279 felgöngyölített bűnesetével máig a magyar bűnüldözés legeredményesebb négylábú nyomozójának számít. Bevetés közben pusztult el, kitömött testét a Bűnügyi Múzeumban őrzik. Rin tin tin, becenevén Rinty: Németországban született, az I. világháborúban Franciaországban magához vette egy amerikai katona, majd Hollywoodban a filmtörténelem leghíresebb német juhászává vált. Bukfenc és Jeromos, Csányi Vilmos etológus két kutyája és több könyvének ihletői, főhősei; Greyfriars Bobby, minden idők leghűségesebb kutyája; Smoky, a háborús hős… És még sokáig sorolhatnánk.

Lásd még: agár, buldog, eb, foxi, juhászkutya, komondor, kopó, kuvasz, labrador, lajhunt, mészároskutya, mopszli, mudi, pásztorkutya, pincsi, pointer, pudli, puli, pumi, rattler, selyempincsi, spániel, szelindek, tacskó, terrier, uszkár, vadászkutya, véreb, vizsla.

kuvasz J. nagy, fehér, lógó fülű magyar házőrző vagy pásztorkutya.

A kuvaszról szóló írásos emlékek feldolgozását nehezíti az a tény, hogy a fajtát több néven is hívták, pl. simafejű magyar komondor (a komondor volt a borzasfejű), farkaseb, parasztkutya. A kuvasz szó jelentett egyszerűen keveréket is.

1511-től adatolható: kwazok ’hitvány ember’ (MNy. 3). 1560 k.: kwŭaz ’nagy testű házőrző kutya’(GyöngySzt.), majd 1723: koasz, 1792: kavasz (TESz.), 1807: kuvasz ’farkaskutya; Wolfshund’ (Márton). A népnyelvben ÚMTsz.: guvaz, kumasz.

Bizonytalan eredetű szó, egy-két lehetséges megfelelője a török nyelvekből (pl. csag., kipcs. qubas) kevéssé meggyőző. Olyan magyarázat is van, amely szerint a ’büszke’ jelentésű ótör. küvaz szóból ered, amelyhez közvetlenül kapcsolódik a kipcs. qubas ’egy kutyafajta’. Néhány idegen nyelvben is használatos; vö. ang. kuvasz, jap. kūvāzu,hungarian kūvāzu, litv. kuvasas (W.).

♦ A kuvasz a Magyarországon ismert kutyafajták közül az egyik legrégebbi nyájőrző kutya. A pásztorkodás megszűntével a tanyák és vidéki kúriák őrzőkutyája lett, s esténként, ha eleresztették őket a láncról, életveszélyes volt magányosan sétálni az alföldi tanyáknál. Hajdan vadászkutyaként medve-, bölény- és őstulokvadászatnál alkalmazták. A népvándorlás során jött a Kárpát-medencébe, mint a nyájak nagy testű védelmezője. A Keszthely melletti Fenékpusztán feltárt honfoglalás kori leletben talált kutyacsontokról kiderült, hogy a mai kuvasz ősétől származnak. Hunyadi Mátyás kedvelte a kuvaszt, udvarában hajtóvadászatokon is használták, főleg farkas és vaddisznó ellen. A XV. században fellendült marhakereskedelemben a hatalmas magyar szürkemarhagulyákat kuvaszok kísérték a nyugat-európai állatvásárokra, pl. Bécsbe, Nürnbergbe. A gulyák napi 20–25 kilométert tettek meg, s őrzésükre fáradhatatlan, mindig éber, bátor állatokra volt szükség. A hajcsárok a vásárokon nemcsak a marhákat adták el, hanem nagyon gyakran néhány kutyát is. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben említi a kuvaszt. Kosztolányi Dezső kedvelője volt a kuvaszoknak, két kutyát is tartott. Az egyik neve Hattyú volt, amelynek a Bús férfi panaszai versciklusában egy egész verset szentelt:

Állj a határnál, hűen, régi jelkép,

Igaztalan világban az igaz.

Tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,

Fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

Lásd még: kutya.

kuvik J. a galambnál kisebb, szürkésbarna tollú, a baglyok rendjébe tartozó madár; Athene noctua.

A szótörténeti adatok: 1793: tsuvik (Grossinger), 1799: tsuvikbagoly (Fábián), 1801: kúvik (MNy. 40), 1834: kivik (Kassai), 1841: kú-vikk (KissMad.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: csubik, kujikmadár, kuvikk.

Hangutánzó szóból alakult madárnév. A madár kiáltásának éles hangját utánzó hangsor vált más nyelvekben is e bagolyféle nevévé; vö. cs. N. kuvík, szlk. kuvik, ol. civetta (TESz.), ném. N. Kiwitt-Huhn, ro. ciuvica (KissMad.).

1841-ben közönséges éjbagoly nevét használták (Vajda). 1887-ben a veréb bagoly és a verebi csuvik (TermtudKözl.) a R. lat. szaknyelvi Strix passerina ’ua.’ (Földi) fordítása. A kuvikot így kis termetéről nevezték el. A régiségben volt 1533-ban Iyel iaro madar (Murm.), 1577-ben eiel Jaro madar (KolGl.) elnevezése. A népnyelvi gurgulya bagó nevet (Chernel) Kiss Jenő szerint (KissMad.) valószínűleg hullámvonalú, alacsony repüléséről kapta. A gurgul ’gurul’ (MTsz.) ige melléknévi igeneve. A füleskuvik ’Otus scops’ nevében a jelző fölmereszthető tollfülére utal, akár ném. Ohrkauz (Brehm) elnevezésében. A törpekuvik ’Glaucidium passerinum’ népi nevei Chernel: törpe bagoly; kis csuvik; kanakúc.

Latin szaknyelvi Athene noctua elnevezésében a genusnevet Pallasz Athéné tiszteletére kapta. A bagoly volt ugyanis Athéné szent madara. A kuvik francia neve is chevêche d’athéna (W.). Az ókori görög istennő apja, Zeusz fejéből pattant ki, és a bölcsesség és tudomány istennőjeként tisztelték. Pedig a kuvik, de általában a baglyok nem tartoznak a legértelmesebb madarak közé, képességeik e téren legfeljebb közepesek. A lat. noctua (< lat. noctuus, -um ’éjjeli’) fajnév pedig a kuvik éjszakai életmódjára utal.

♦ A kuvik a madarak osztályának bagolyalakúak (Strigiformes) rendjéhez, a bagolyfélék (Strigidae) családjához tartozó faj. A valódi baglyok közül a kuvik kötődik legszorosabban az emberi lakóhelyekhez. Európában, Ázsiában és Afrika északi részén honos, a sivatagoktól az északi tűlevelű övezetig előfordul. Rovarokkal az alkonyati órákban táplálkozik, besötétedés után kis emlősökre és madarakra vadászik. Magyarországon rendszeresen fészkel, állandó, nem vonuló állomány. Közismert madár, vén, odvas fákban tanyázik. Szeret régi épületek padlásain, várromokban, templomokban, pajtákban is megtelepedni. Fiókáinak rengeteg egeret, rovart hord. A törpekuvik Észak- és Közép-Európa hegyvidékeit lakja, előszeretettel él fenyvesekben.

Háborút, betegséget is jósolnak a kuvik megjelenéséből, mint ezt Bozzay Pál versben is feljegyezte:

Én kiáltom: kuvik, kuvik

És mindenki fél, elbúvik.

S kiáltom kuvik tuhú

S mondják lesz dögvész, háború.

Lásd még: halálmadár.

küllő 1 J. a márnához hasonló, főleg a fenéken élő apró édesvízi hal; Gobio.

Kései felbukkanású halnevünk az írásbeliségben, 1884: küllő (Nyr. 13), 1887: felpillantó és fenékjáró küllő (HalK.); N. MTsz.: küllő. Jankó János szerint csakis a Balaton mellett használatos.

A küllő a Gobio fajok zalai népnyelvi neve. (A régi Zala megyéhez tartozott a Balatonnak szinte az egész északi partja.) Herman Ottó szaknyelvi kifejezéssé tette a nyelvjárási szót, ebből a népi elnevezésből alkotta meg a hal tudományos magyar nevét. Egyes magyarázatok szerint a Gobio fajok e magyar nevüket a hónaljuszonyaikról kapták, melyek úgy állnak el a hal testétől, mint a kerék küllői a kerékagytól. Valószínűbb azonban, hogy a névadás alapja az, hogy a mederfenéken csapataik gyakran fejüket összedugva – küllős kerékre emlékeztető alakzatot felvéve – pihennek.

Még ma is tapasztalható, hogy a halnevek tekintetében vidékenként, sőt ugyanazon halászvíz különböző partszakaszain is egymástól eltérő, sokszor téves a halak megnevezése. Itt csak egy példa: „a pár év óta elszaporodó Gobio fluviatilist [fenékjáró küllő] a balatoni horgászok – nyilván a parti lakosok után – következetesen pócnak, póchalnak nevezik, s talán sejtelmük sincs róla, hogy a póc egészen más fajnak a halrajzilag közismert neve [Umbra krameri]. A küllő név sehogy sem tud a Balaton körül polgárjogot nyerni” (Lukács 1941).

Társneve a gobhal: R. 1237 és 1325: gob, 1544: kop hal (OklSz.), 1604: gob-hal (MA.), 1702: gob (Miskolczi), 1804: gob, goboly, göb, kop (CzF.), 1884: gőbhal, 1895: gob (Nyr. 24); N. Vutskits: kopsa | MTsz.: goboly | Beke: kophal | Hunfalvy: kopza. A magyarázó összetétel előtagja korai újfelnémet eredetű; vö. Kopp ’Cottus gobio’ (Mollay). A ném. Kopp (NWbds.), Koppe (DWb.), bajor Göb (BWb.), erdélyi szász Koppe (SSWb.) halnév a Kuppe ’valaminek a lekerekített felső része’ (BWDWb.) jelentésű szóhoz tartozik, és ennek a gömbölyű fejű, zömök, rövid testű halnak a kerekdedségére utal. Hasonló szemléletű a magyar halnév is; vö. a kerekded, gömbölyű jelentésű gyökelemmel (vö. gomb, golyó stb.). Szintén átkerült a magyarba a ném. (kicsinyítő képzős) N. Gobel ’ua.’ goboly alakban, mely erdélyi nyelvjárási szó. Később tudományos elnevezéssé lépett elő: fenékjárógoboly, felpillantó goboly (Lovassy) és goboly ’Gobio gobio’ (MÁSz.). A halnevet egy szláv nyelv is átvette; vö. kárpukr. koppe ’ua.’ (Vladykov).

Kőhal társneve igen korai felbukkanású: 1395 k.: keuy hal (BesztSzj.), 1405 k.: kwij (Chyzer), 1435 k.: kiuihal (SchlSzj.), 1529: kewy hal (OklSz.), 1533: koues helon lakohal ’Steynbeyss’ (Murm.), 1544: kövi hal (OklSz.), 1641: kővágó-hal (Hal. 33), 1799: kövihal (Mitterpacher), 1801: kőmaró kolty, kövi ponty (Földi), 1830: kövi pozsár (Reisinger), 1884: köviponty, kővágó, kőrágókolty, kövi csík, kövihal, kűhal, kőhal ’ua.’ (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: kűhal ’Cobitis barbatulus’| MTsz.: kőhal, kövicsík,kövihal,kövi, kőfúró kövecshal | Gyurkó: kövi márna, kővágó | OrmSz.: kűkárász | Unger: kövikárász | MTsz.: kavicshal | K.: kűhal, kűmárna. Ez az igen régi név olyan halakat jelöl, amelyek nappal a kövek alá rejtőznek. A kő­vel kapcsolatos a ném. Steingrundel ’kövicsík’ (VNAE.) név is. Hasonló a fi. kivikala név is, a kőhal szó szerinti megfelelője. A kőharapó név a ném. Steinbeisser ’Cobitis taenia’ tükörfordítása.

A Gobio uranoscopus ném. Steingreßling, Steinkresse (NF.) az előző faj nevének és a Stein ’kő’ szónak az összetétele, a köves vízfenékre, e hal élőhelyére utalva. A lat. uranoscopus fajnév görög eredetű, a gör. ouranisz ’ég’ és szkopeo ’nézni’ szavak összetétele. Tulajdonképpen ’eget néző’ a fordítása. A név alapja az, hogy e faj szemei fején magasan, felül helyezkednek el. Erre utal magyar szaknyelvi nevében is a felpillantó jelzői előtag.

Putri nyelvjárási neve (R. 1801: Földi, 1830: Reisinger, 1865: Hunfalvy, 1870: CzF.; N. MTsz.: putra, putri | Dankó: putra) a dudorú, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. A sármászó szaka (R. 1887: HalK.; N. uo. és Gyurkó) a Székelyföldön használatos tájszó. Egyrészt a hal alakjára enged következtetni; vö. szaka ’horog v. szigony visszája, vagy visszhorga’ (NéprFüz. 1893), a Balaton vidékén (szakás horog, szakás szigony). Másrészt sármászónak hívják, mert szereti a víz fenekét, az iszapon szeret feküdni. Köpőce neve (N. Gyurkó) talán alakleíró, és a köpőce ’kivájt fából készített vízmerítő eszköz’ (ÚMTsz.) szóval függ össze. Nemhal (MTsz.: „hitvány volta miatt” | SzegSz. | ÚMTsz.) társneve arra utal, hogy a fenékjáró küllő apró, értéktelen halfajta, ezért hívják így is Szeged környékén. A szigetközi rundli (K.) a német nyelvterülettel határos helységekben a német rund ’kerek’ szóból képzett halnév. Hasonló a ném. Ründling ’maréna’ (VNAE.) és a Rindling ’ua.’ (RF.) név is. Ezek szintén testformára utaló nevek. Az ugyancsak szigetközi krungli és grundli (K.) a ném. Gründel ’ua.’ (< ófn. grundila, kfn. grundelinc /NF./) név nyelvjárási megfelelői. A magyar és a német név alapja e hal fenéklakó életmódja. Erre utal a fenékjáró küllő szaknyelvi binómenben a faji jelző is. Egy 1030-ból való hősénekben, amelyet egy bajor tónál, a Tegernsee-nél élt szerzetes írt, a küllő latin neve fundicula (uo.). Ez a ’fenék, talaj, alap’ jelentésű lat. fundus szó származéka, a névadási szemlélet ugyanaz volt, akárcsak ném. N. Lettenwühler és Bodenhocker (uo.) társneve esetében. Romlott húst is szívesen esznek a küllők, ezért kapták ném. Mannfresser, Totengräber (uo.), azaz ’emberevő’, illetve ’hullatemető, sírásó’ nevüket. Már Conrad Gessner is utalt erre 1670-ben: „die toten Leiber der Menschen und des Rinds fressen” (az emberek és marhák hulláit megeszik). Brehm a következőket írja: „mikor 1863-ban Bécs ostroma után az agyonvert törököket és a döglött lovakat úgy takarították el, hogy a Dunába vetették, később nagyon sok fenékjáró küllőt találtak a holttestek közelében”. A törbők (N. Jankó: ua. ’pici, pocakos s a csíkkal együtt feredik télen’) ismeretlen eredetű, mára esetleg már ki is veszett halnév egyetlen régi forrásból.

A latin szaknyevi Gobio genusnév ókori halnévre vezethető vissza, a lat. gobio, gobius görög eredetű; vö. kobiósz ’ua.’. Első írásos emléke egészen korai, már a IV. században élt római költő, Ausonius említi a gobio fajt a Mosel folyó halai között. Nyilván erre az antik névre vezethető vissza Linné tudományos latin, illetve e hal ném. Göbe és Kobe neve. A latin halnév folytatója az ang. gudgeon (< ófr. gojon, NéprFüz. 1893. goujon), ol. gobione, sp., port. gobio, gör. gobios ’ua.’.

♦ A küllőfélék a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához és a sügéralakúak (Perciformes) rendjéhez tartozó család. Szinte egész Európában előforduló, gazdaságilag jelentéktelen fajok. A Gobio fluviatilis már Heckel 1863-ban megjelent dolgozatában is szerepel, mint a Balaton és mellékvizeinek egyik halfaja. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Keszthelyi-hegységben lévő Gyöngyös-patakot, a Kővágóörsi-patakot és a Kornyi-tavat jelölik meg lelőhelyeként.

küllő 2 J. zöld harkály; Picus viridis.

Korai felbukkanású a magyar írásbeliségben: 1405 k. „merops: kulw” ’gyurgyalag’(SchlSzj.), 1533-ban küllö ’harkály’ (Murm.). A népnyelvben TESz.: küllü | ÚMTsz.: killő | Chernel: külü | Nyr. 1964: külű | Nyr. 2: sár-külü | Kriza:Vadr.: ződ-külü.

A hangutánzó eredetű madárnevek közé tartozik, a küllők sajátos hangját utánzó hangsor vált a madár nevévé; vö. ném. N. Schreiheister ’kiabáló szarka’ (KissMad.), Wieherspecht (Brehm), amelynek ’ordító harkály’ a jelentése. Az Őrségben a sárgoküllü a zöld küllő (VasiSz. 1966: 3).

A zöld küllő vagy zöld harkály ’Picus viridis’ névben a zöld jelző alapja a madár tollazatának eleven olajzöld színe. Teste felső része olajos fűzöld, mely szín a szárnyakon barnásan elmosódott. A zöld küllő idegen nyelvi nevei között a legtöbb – a magyar elnevezéshez hasonlóan – a színre utaló ’zöld’ jelző megfelelőjével alkotott; vö. ném. grüner Holzhaker, ang. green woodpecker, green peek, fr. pic vert, sp. pico verde, or. зеленый дятел (VNAE.), ném. Grünspecht, ol. picchio verde (EL.) stb. Mosonyi György versben üdvözli a zöld küllőt:

Újra itt vagy kis zöld madár!

Férgek ördöge, zöld harkály!

A szürke küllő vagy szürke harkály ’Picus canus’ társneve az ugyancsak színre utaló hamvas küllő (VNAE.). Számos idegen nyelvi neve szintén színére utal; vö. ném. Grauspecht, graugrüner Specht, ang. green woodpecker (uo.). Mivel mindkét faj kedvelt tápláléka a hangya, hívják a németben Ameisenspecht (uo.), azaz ’hangyaharkály’ néven is. A hangyafogásban valamennyi harkálynál ügyesebbek, mert nyelvük hosszabb. Még télen is fölkutatják a hangyabolyokat.

♦ A harkályfélékhez tartozik a zöld küllő. A láb két ujja előre, kettő hátrafelé áll, a karmok erősek, hajlottak, megkapaszkodásra kitűnőek. A farok kúszás közben szinte a harmadik láb szerepét tölti be, kopácsolás közben támaszték. Hangos madár, szavától csak úgy zeng az erdő. Szívesen tanyázik a nagyobb kertekben, gyümölcsösökben, parkokban is, a mezőkkel szomszédos lombos erdők szélén. A szürke küllő valamivel kisebb előbbi rokonánál. Előfordulási területe sokkal nagyobb. Nagy-Britannia kivételével Európa legnagyobb részén, egész Szibériában, Kína északi részén, Mandzsúriában egész Japánig és dél felé egész Perzsiáig találkozhatunk vele. Még a héjánál is veszélyesebb ellensége a szigorú tél.

Lásd még: ácsmadár, fakopáncs, harkály, tarkaharkály, zsolna.

küsz, szélhajtó küsz J. a vízfelszín közelében mozgó, száraz, szálkás húsú apró édesvízi hal; Alburnus alburnus.

A TESz. szerint csak 1800-ban bukkan föl a név, ám jóval korábbról adatolható. 1641 májusában a tápai bírák és polgárok a királyi kamarának küldött évi hal-ajándékában szerepel: „30 fogás kösz hal” (Századok 1900). 1794: küsz (Grossinger), 1800: ua. ’heringfajta, Balatonbeli hal’ (Márton), 1838: küz (Tsz.), 1879: kisz ’egy kis hal’ (Nyr. 8), 1884: küsz, kisz, kiszhal (Nyr. 13); N. MTsz.: kísz (Balaton), küsz (Zala m. Tapolca, Szepezd) | HalK.: kisz (Keszthely). Munkácsi török származtatása (Ethn. 4) téves.

Bizonytalan eredetű halnevünk, esetleg finnugor kori, ha megfelel neki a finn kiiski, kiiskinen ’vágó durbincs’, karjalai kiiškoi, lűd kiškine, észt kiisk, lív kiś ’ua.’ (SKES.) név. Nehézzé teszi az egyeztetést az eltérés a jelentésben, de különösen a hangtani probléma. A sza­mojéd egyeztetést a SKES. és még előbb N. Sebestyén Irén (NyK. 49) említi, Rédei (UEW.) a veláris magánhangzók miatt elveti. A lett kisis ’vágó durbincs’ és a balti német Kisse, Kiesse ’ua.’ (EEWb.) a lívből, illetve az észtből átvett halnevek.

A gardaküsz (N. ÚMTsz.) ’közepes nagyságú szélhajtó küsz’ összetételben két halnév szerepel, az előtag a gardát jelöli, a pontyfélék családjának egyik legjellegzetesebb alakú halát. Homokküsz neve Jankó János adata; a parti sekély, fövenyes vízben tartózkodó küsz nyelvjárási elnevezése.

Herman Ottó a küsz három faját különíti el, a sujtásos küszt, az állas küsztés a szélhajtó küszt. A két utóbbi az ő elnevezése. A nem legismertebb faja a szélhajtó küsz ’Alburnus lucidus’. Ismertségére mutat igen sok népnyelvi neve is: bökle, dobóka, fehérke, fejérkeszeg, fűzfahal, fűzfalevél, fűzike, göce, huszárkeszeg, kisz, löbő ökle, pehelyhal, peholhal, pelehal, penmethal, pine, pinehal, pinke, pisze, ribihal, ruszli, rütyőke, snajder, snájder, snöci, szélhajtó, szélhal, szélkeszeg, szellőkeszeg, szűkehal, tejhal, ünhal. A küszt Tiszafüred környékén az idős halászok szűcstű néven (Harka) ismerik, „mert úgy átmegy a hálón, mint a tű” (a szűcstűt a bőrök varrásához használják, és ellentétben a közönséges varrótűvel, nem hengeres, hanem három éle van).

Pisze(hal) (N. Ti.: piszke | HalK.: piszehal, piszke | MTsz.: pisze, pise, pisle, piszla) társneve már Mikes Kelemennél olvasható: pisle ’ua.’, majd 1838: piszke (Tsz.), 1884: pisze, piszehal (Nyr. 13). Kicsit felhajló hegyű „orráról” kapta, szája egészen magasan nyílik. A piszke a pisze kicsinyítő képzős alakja. Szólásokban Nyr. 30: „kerül még pisze a horogra” (lesz még másként a dolog), Nyr. 31: „gyün még pisze a horogra” (fordulhat a sors kereke). A fehérhal, fehérke (N. Ti.: fehérhéjjas | Jankó: fejérhal) már igen korán felbukkan a magyar írásbeliségben (1518: feyr hal, 1519: feyer hal, 1544: feier hal, 1549: feyer kezeg, 1662: fejér hal /SzT./, 1865: fehérke,fehérhal, fehérkeszeg /Hunfalvy/, 1868: ua. és fényesfehérke /Kreszn./), színre utaló elnevezés, akár a ném. Weißfisch vagy a Silberling, Silberfisch, Silberlauing, Weißerl, Kleinweißerl ’küsz’ (EL.), azaz ’ezüstke, ezüsthal, fehérke, kisfehérke’. Gyakran mindenféle olyan halfajt jelöl, amelyek színe ezüstösen fehér. Ilyen az egészen világos küsz fehér színére utaló tejhal elnevezés is (R. 1794: téj-hal Grossinger, 1830: tejhal Reisinger). Az Alburnus alburnus kárpukr. feir-gol neve a magyarból való átvétel.

A csurgóküsz népnyelvi nevet Unger Emil jegyezte le a Balatonnál, az ÚMTsz. értelmezése szerint ’téli tartózkodásra összeverődő apró halfajta’. A cérnafosó, cérnapér (K.) szigetközi elnevezés. Lőbő társneve (R. 1506: lebel, 1522: löböl /TermtudKözl. 26/, 1887: lőbő /HalK./; N. MTsz.: ua. | Hunfalvy: lóbó) német jövevényszó; vö. ném. Laube ’ua.’ (BWDWb.), Lauben, Loben ’ua.’ (BWb.). A felnémet szó talán a Laub ’elszáradt falevél’ kifejezéssel függ össze, s e kis hal testformájára utal. Megvan a franciában is a laube ’ua.’ (EL.). A snájder (N. Hunfalvy: sneci, snöci | K.: sneci, snájder | Unger: schneider) szintén német jövevényszó nyelvünkben; vö. Schneider ’küsz’ (BWDWb.), N. bajor Schneiderlein, Schneiderfischlein ’kicsi, rossz halfaj, küsz’ (BWb.) nevekkel, melyek a schneiden ’vágni’ igéből képzettek. Kései kölcsönzésű, de nagy elterjedtségű halnév a magyarban. Megvan az angolban: schneider ’küsz’ (Freshwater Fish) és a románban is: snaidăr ’ua.’ (RF.). A népnyelvben srécer. A N. srác megfelelője megvan a szerbhorvát népnyelvben is: šrac. A német Schraetzel ’ua.’ kerülhetett át nyelvünkbe.

A horgas-hal (Nyr. 59) magyarázata: „mert a legkönnyebben jár a horogra; minden gyerek meg tudja fogni”. Még gombostűből készített horoggal is sikerrel pecáznak erre a kis halra, amely a partok mentén minden vízbehulló élelmet elkap. Fűzfahal (N. ÚMTsz.: füszfakeszeg, fűszfakeszek,fűszhal, fücfakeszeg, ficfakeszeg | Gyurkó: fűzfalevél, füzike | K.: füszfalevél | Mo.: fűzfahal) nevét testének fűzfalevél alakjáról kapta. Egy-egy halnév összekapcsolása fák neveivel nem ritka; vö. zürj. bad’-tseri, bad’-kor-tseri ’koncér’, bad’-kor-myk ’keszeg’ (< bad ’fűzfa’ és kor ’levél’) (NyK. 49). Bökle társneve (R. 1863: böke /Heckel/, 1865: bőke /Hunfalvy/, 1884: bökle /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: ua., büke ’veresszárnyú koncér’, bűke ’fiatal keszeg’, ’bélférges apró dévérke’ | Nyr. 13 és Ti.: bökle | HalK.: bőke ’koncér’) valószínűleg német eredetű; vö. Blicke (BWDWb.), Blikke (VNAE.), N. Blieke (BadWb.). Melich János (DLw.) és Beke Ödön (Hal. 33) vetik fel a németből való átvétel lehetőségét, Munkácsi Bernát (Ethn. 4) szláv, Kniezsa (SzlJsz.) pedig ismeretlen eredetűnek tartja. Sokkal valószínűbb, hogy inkább belső nyelvi fejlemény, és a bizonyíthatóan németből átvett ökle halnévvel függ össze az öklel, bök, bökle átmenettel.

A hullámhal terminus esetében a névadási szemlélet háttere az, hogy vízpartról jól látni a felszín közvetlen közelében vonuló küszöket, a parti hullámzás sokukat a kövek közé sodorja. Dobóka (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Jankó: dobóka) neve Jankó leírásával magyarázható: ez a hal ugyanis „feldobálja magát”. Pehelyhal a könnyű, apró küsz találó neve: R. 1794: peleh-hal (Grossinger) (Herman Ottó nyomán Unger és Beke /ÁK. 29/ szerint sajtóhibás a Grossingernél fölbukkanó alak), 1865: pehelyhal Hunfalvy. A ruszli (N. SzegSz.: ruszi, ruszki ’oroszhal’) név átkerült a kárpátukránba (Vladykov). A küszből savanyítják az ecetes, hagymás ruszlit nálunk, melyet más – főként tengermelléki – országokban inkább a heringből készítenek. A rütyőke, rügyő (R. 1838: Tsz., 1887: HalK.; N. MTsz.: rütyőke ’valami apró hal’ | Jankó: rücső, rütyőke) balatoni halnév, a Vas és Zala megyei rütyőke ’női kurta kabátka’ jelentésű szóból eredhet a kis küsz jelölésére.

A sujtásos küsz ’Alburnoides bipunctatus’ szaknyelvi nevét (R. 1887: HalK.; N. Jankó: sujtásos kisz | HalK.: sujtásos a Balatonnál) sajátos oldalvonaláról kapta, mely a has felé erősen ívelt lefutású. A németben gestreifte Laube, N. Streifling, a spanyolban alburno bimaculado, a portugálban alburno pintado és a hollandban is gestippelde alver (EL.),azaz ’csíkos küsz, csíkoska’ a neve. Fecskefarkú (HalK.) társneve ágas, villás farkára utal. Habnyelő (Gyurkó) nyelvjárási nevét azért kapta, mert felszíni hal. A sugárkeszeg (R. 1887:HalK.; N. K.: sugárhal | Unger: sugárkeszeg) esetében a sugár ’sovány’ jelentésű, a sudár szóval összefüggő, testformára utaló alakleíró név. A latin alburnus folytatója a küsz ném. Albe, Albola, ol. alborella, port. alburno, sp. albur, alburno (EL.) neve.

♦ A küsz teste csillogóan ezüstös, háta zöldes. Szája felső állású. Napos, szélcsendes időben közvetlenül a felszín alatt tartózkodik. Áramvonalas, nyúlánk testű, apró hal. Kedveli a nyílt vizet, csapatokba verődve vonul. Az ívó küszcsapattól – változékony időjárású években – még nyáron is szinte forr a víz. A ragadozó halak fontos táplálékbázisát adják a küszök. Régen olyan tömeges volt, hogy állatok hizlalására is hasznosították. Az 1950-es évek elején a Balatonból is nagy mennyiségű küszt szállítottak a konzerviparnak. A legtöbb horgász a gyerekkori küszözéssel, a „snecizéssel” oltódott be a horgászszenvedéllyel.

A fáradhatatlan néprajzos, Jankó János írja: „Badacsonytomajon hallottam először, hogy ott valamikor soproni németek jártak, azok a Balaton mellett azonban nem halásztak általánosan, hanem különösen küszt fogtak, annak pénzét [pikkelyeit] levakartatták, és a küszt magát többnyire elásták; ezt a küszpénzt állítólag Bécsbe küldték, ahol abból gyöngy- és tükörfonósort készítettek” (Jankó).

A Halászat szaklapban olvasható 1901-ben Vutskits György Balatoni halászfurfangok című írása, amelyben azt írja a küsznevű halacskáról, hogy „nemcsak a falusi nép ette meg szívesen az apró halat, hanem a halászok asztalán is gyakori volt. Az ezüstösen fénylő apró halacskákat megmosták, és úgy, ahogy volt, fejestül-belestül, pénzével együtt egy bezsírozott tepsibe rétegesen elhelyezték, liszttel meghintették, kissé megpaprikázták, és jó szárazra kisütötték. Ha különösen jóízű falathoz akartak jutni, a kisült halat még leöntötték fokhagymás ecettel, újra tűzre tették, hogy az ecetes gőz átjárja az egész tömeget.” Lukács Károly azt teszi hozzá a küsznek a táplálkozásban betöltött szerepéről, hogy „A Kis-Balaton lecsapolása óta ez a haleldorádó is veszendőbe ment, de a lakosság annyira megszokta ősidők óta ennek az apró halnak a fogyasztását, hogy a Balaton túlsó, legkeletibb sarkáról is nagy tömegekben küldeti oda a halászati vállalat a legapróbb küszhalat, melyet a fogás helyén, Siófok táján senki nem vásárol, a Keszthely és Szentgyörgy vidéki szegény lakosság azonban szívesebben megveszi, mint a sokkal nagyobb keszeget.”

küszvágó csér J. sirályhoz hasonló, víz mellett élő, villás farkú madár; Sterna hirundo.

A küszvágó csér elnevezés eredetileg nyelvjárási név volt, Herman Ottó jóvoltából vált szaknyelvi terminussá. A név előtagjában a küsz halnevet (lásd ott) találjuk, ez a kis hal a madár egyik fontos tápláléka. A táplálékszerzés módjára utal az elnevezés. A vízben élő állatokat lecsapva, bukás útján szerzi meg, hasonneve is halász csér, küszvágó, kiszvágó, hal­kapó, folyami halászka (Nom.), halászka, halászfecske (Chernel). Idegen nyelvi megfelelők a sv. fisktërna, fi. kalatiira ’halcsér’, cs. rybák obecn’közönséges halász’ (KissMad.). Mint Chernel írja, „ha a víz színéhez közel jutott halacskát, keszeget, küszt pillantanak meg, hirtelen összecsapják szárnyukat s mint a kő esnek alá, belevágnak a vízbe annyira, hogy félig meg is fürödnek s úgy ragadják ki csőrükkel prédájukat … Kisebb halak, mint a keszeg, sügér, s különösen a küsz … legjobban kielégíti ízlésüket.”

További társneve a csélla, csille, csilling, csérja és a czerkó. Bálint Sándor, a szegedi nagytáj néprajzi leírója szerint „A halász hűséges kísérője, mindig a falatért kunyorál. Innen kúdúska neve.”

♦ A küszvágó csér a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe és a csérfélék (Sterniidae) családjába tartozó faj. Széles körben elterjedt Eurázsiában, Észak-Afrikában, Észak-Amerika keleti felén és a Karib-tenger mentén. Afrika déli és nyugati partjain, Dél- és Délkelet-Ázsiában, Ausztrália keleti részein, Közép- és Dél-Amerikában telel. Hosszú, villás farkának köszönhetően röpte elegáns. Vonuló madár, telepesen fészkel. Áprilistól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Fészkelés céljából az Alföld és a Dunántúl halas vizei mentén szokott megtelepedni, főleg az állóvizeken, de a folyók zátonyain is. Teste rigó nagyságú, de hosszú szárnyaival és farkával nagyobbnak látszik. A fejtető és tarkó fekete, egyébként főszíne felül halvány kékesszürke, alul fehér. Nyáron melle ezüstszürke, különben az egész alsó test fehér. A küszvágó csér évenként csak egyszer költ. Nincsen ideje másodszor is magzatokat nevelni. Élelmüket a vizek szélén, a folyók fölött lebegve, lassú, egyenletes szárnycsapásokkal, csőrüket egyenesen lehorgasztva kémlelik. Kisebb halak, mint a keszeg, a sügér s különösen a küsz, valamint egyéb halivadékok, ezek mellett azonban némely vízi és mocsári rovar, szöcskék is alkotják táplálékukat.

Lásd még: csér, székicsér.