Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

19. fejezet -

19. fejezet -

Tartalom

L

L

labrador J. nagy testű, fekete vagy zsemleszínű vadászkutya.

Feltételezett őshazájáról, a kanadai Labrador-félszigetről kapta nevét, ez a földrajzi név spanyolul földmívest jelent a labrar ’megművel’ igéből, forrása a lat. laborare ’fáradozik, dolgozik’. Ugyanakkor a labradorfajtanevével ellentétben – nem a Labrador-félszigetről származik, hanem Újfundlandról. 1887-ben kapta a labrador nevet, ekkor már Angliában mint vadászkutya aratott sikert. A retriver szó a fr. retrouve ’visszahozni, apportírozni’ szóból ered.

♦ A labrador retrivert különleges intelligenciája, ragaszkodása a világ egyik legnépszerűbb kutyafajtájává tette. Elismert vadászkutya, különösen jeleskedik az apróvadak elhozásában vízből és mezőn egyaránt. Farkát úszás közben kormányzásra használja. Többnyire jeltelen fekete színű. Nagy-Britanniában mintegy 200 éve ismerik. Ide az első példányok Újfundlandról érkeztek, ahol a halászok segítői voltak. A St. John’s kutyának is nevezett állatok ősei Európából kerültek az Újvilágba, és több fajta is részt vett kialakulásában. (A labrador retriver hihetetlen vízszeretete miatt terjedt el az a legenda, mely szerint az újfundlandi és a vidra keresztezéséből származik.) Az amerikai halászok hajóikon magukkal vitték kutyáikat angliai útjaikra, ahol feltűntek kiváló apportírozó képességükkel. 1916-ban alakították meg Angliában a Labrador Retriever Clubot a fajta gondozása érdekében.

Lásd még: kutya.

lajhár J. Közép- és Dél-Amerikában fákon élő, lombbal táplálkozó emlősállat; Bradypus tridactylus.

A szót már Szenczi Molnár Albert szótározta, 1604-ben: „Layhár: Iners, Deſes, Vecors” (MA.). Az akkori jelentése ’lomha, tunya, rest’, illetve ’esztelen, bolond’ volt. 1780-ban ’lomha, lusta ember’, és csak 1798-ban bukkan fel állatnévként, ’a foghíjasok rendjébe tartozó, Dél-Amerikában élő, lomha kúszó állat; Faultier’ (TESz.) értelmezéssel.

Ismeretlen eredetű a TESz. szerint. Mollay megállapítása azonban az, hogy korai újfelnémet kori átvétel a bajor-osztrákból; vö. korai úfn. Laicher ’ugrató, csaló, hamisító’ (BWb.), kfn. leichere ’játékos, csaló’ (Mollay). Nyilvánvaló az állatnév etimológiai kapcsolata a lajha melléknévvel (ez Mollay szerint későbbi elvonás a már meghonosodott lajhár szóból). Mindenesetre a R. 1838: lajha ’rest, lomha, tunya’ jelentésű (Tsz.; N. Nyr. 4 és 6). A lajhár név az állat életmódjára, lassú, lomha mozgására utalhat. Mivel kizárólag levelekkel táplálkozó állatok, kalóriaszegény étrendjük miatt energiatakarékos életmódúak. Napi 9−10 órát alszanak, és amikor ébren vannak, jellegzetes testtartással, fejjel lefelé haladnak az ágakon. A magyar névátvitelt az állat idegen nyelvi megfelelői is segíthették; vö. lat. bradypus tkp. ’lomha járású’ (< gör. bradysz ’lassú’ és gör. pusz, podósz ’láb’), fr. paresseux ’lusta’, ném. Faultier ’lusta állat’ stb. A lomha, tunya ember jelzője is ez az állatnév.

A háromujjú lajhárok (Bradypodidae) családjába tartozó lajhárok szaknyelvi lat. tridactylus fajneve ’háromujjú’ jelentésű (< gör. tri ’három’ és daktylosz ’ujj’), mellső lábukon háromujjúak (a hátsó mancsokon minden lajhárnak három ujja van).

A lajhárnak Dugonics András szerzetes, író a röstnök nevet adta.

♦ A lajhárok a vendégízületesek öregrendjének (Xenarthra), a szőrös vagy páncélozatlan vendégízületesek rendjének (Pilosa) egyik alrendje. A Közép- és Dél-Amerika erdőiben élő emlősök közé tartoznak. Jellegzetes fán lakó állatok, amelyek annyira szélsőségesen alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, hogy a földön szinte alig tudnak mozogni. A mellső végtagok igen hosszúak, a hátsók jóval rövidebbek. A lábaikon hatalmas, sarlószerű karmokat viselnek. A lábujjaik a bőr alatt teljesen összenőttek, a karmok pedig erősen görbültek és hát­rahajlók: mindez lehetővé teszi, hogy a legkisebb erőfeszítés és izommunka nélkül lógjanak a fák ágain. Ehhez még az is hozzájárul, hogy homorú talpuk szorosan hozzásimul a faágakhoz. Két családjuk a háromujjú lajhárok (Bradypodidae) és a kétujjú lajhárok (Mega­lonychidae). A felosztás az állatok mellső mancsa szerint történik.

lajhunt J. hosszú pórázon tartott nyomkereső vadászkutya, vezetékeb.

Régi, elavult szavunk. 1395-től adatolható: „Quinque canes wlgariter layhunth dictos” (OklSz.). Középfelnémet kori német eredetű, az átadó a bajor-osztrák lehetett; vö. kfn. leithunt (GrimmDWb.) ’pórázon tartott, nyomkereső vadászkutya’, tulajdonképpen ’vezetőkutya’. Noha mai megfelelője, a Leithund (DWb.) már ’vakvezető kutya’ jelentésű, a XIX. századig fontos, erős vadászkutya volt.

Lásd még: kutya, vadászkutya.

láma J. a tevével rokon dél-amerikai (házi)állat; Lama lama.

Az állatnév 1787-től adatolható a magyarban: „Lámáknak híjják azokat vagy Gvânakóknak” (TESz.). 1799-ben Llama (Fábián). A szó végső forrása a dél-amerikai kecsua indián lama, llama ’ua.’. A spanyolon keresztül nemzetközi szóvá vált; vö. ang., gör., fr., le., holl., ol., or., ném., sv., szln. lama, fi. laama, jap., koreai rama, port. lhama, norv., ro., sp. llama ’láma’ (W.). A tudományos latin Lama lama elnevezésben tautonómia fordul elő, azaz megegyezik az első és a második tag.

A fenti, 1787-ből adatolt gvânakó társnevet Gelei J. a lat. Guanico-ból (WbZ.) vette át. Megvan a németben is; vö. Guanako ’ua.’ (uo.), a végső forrás pedig a kecsua indián guanakó, huanakó ’kis testű kérődző állat’ (TESz.).

A lámának a XIX. században a juhteve (Szóm.) összetett nevet adták, de említették tevekecske (uo.) néven is.

♦ A láma a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a tevefélék (Camelidae) családjába tartozó faj. A dél-amerikai tevefélék 4 faja közül a legismertebb. Kizárólag háziasított egyedek élnek, az emberek teherhordásra használják őket, de szőrméjük is értékes. Állománya Peru déli részétől Bolívia nyugati feléig, illetve Argentína északnyugati részétől Chile északkeleti feléig terjed. Nagy szemek, hosszú szempillák és hegyes fülek jellemzik. Gyapja hosszú szálú és tömött. Társas, barátságos állat, olykor azonban csökönyös is tud lenni. Tápláléka fűfélék, lágyszárú növények, cserjék és zuzmó.

lángbagoly Lásd: gyöngybagoly.

langur J. ázsiai cerkófféle majom; Trachypithecus.

A langur név jelentése a hindi nyelvben ’hosszú farok’. Nemzetközi szó. A fehérarcú langur név az állat sajátosságát írja le, hasonló az ang. white-faced langur, white-fronted langur, white-fronted leaf monkey, fr. semnopithèque à front blanc, ném. Weißstirnlangur és asp. langur de frente blanca (EL.). Az ezüstlangur név megfelelője az ang. silver langur, a németben indochinesischer langur (uo.). Az indiai szürke langur ’Semnopithecus entellus’ azang. indian grey langur (uo.) tükörszava. A fekete langur ’Trachypithecus auratus’mintája aném. schwarzer Haubenlangur (uo.) volt.

Mint a karcsúmajmok név is mutatja, a karcsúmajmok termete filigrán. A karcsúmajomformák (Colobinae) a főemlősök (Primates) rendjében az óvilági majmok közé tartozó cerkóffélék (Cercopithecidae) családjának egyik alcsaládja. Afrikai fajaikat gerezamajmok vagy kolobuszok, az ázsiaiakat langurok vagy hulmánok néven is emlegetik, és a nagyorrú majmok is ide tartoznak.

♦ Dél-Ázsia szárazföldje, Srí Lanka és az indo-maláji szigetvilág a langurok hazája. Kisebb-nagyobb csapatokban élnek az erdőkben, legszívesebben a folyópartok közelében, a falvak és ültetvények szomszédságában. Alapvetően Indiára és a vele határos szigetvilágra jellemzőek. Az erdőségekben rendszerint 20–30 fős csapatokban járnak táplálék után. A fekete langur vagy jávai langur Indonézia néhány kisebb szigetén, valamint Jáva és Bali trópusi esőerdeiben él. Élőhelyük pusztítása miatt is veszélybe kerülnek, de a faj legfőbb ellensége az ember, húsuk miatt vadásszák őket. Élőhelyük elsősorban nemzeti parkokra korlátozódik, melyek kis területeken még biztosíthatják fennmaradásukat, ám a hathatós természetvédelmi intézkedések nélkül a faj kipusztulhat.

lanthal J. kék foltos, sárga, illetve barnás tengeri hal; Callyonymus lyra.

Magyar neve minden bizonnyal a ném. Leierfisch ’ua.’ (DWb.) tükörfordítása (az összetételben a ném. Leier ’lant’, a Fisch ’hal’ jelentésű). Alakleíró név, a hal lantszerű hátuszonyára utal. Akárcsak a latin szaknyelvi lyra terminus, amely szintén ’lant’ jelentésű. A franciában ugyancsak callionyme lyre, illetve dragonnet lyre a hal neve. Hasonló a le. lira, port. peixe-pau-lira, or.мышь-лира, szln. lireš ’ua.’ (EL.) is.

♦ A lanthalak ’Callionymus’ feje felülről nézve többé-kevésbé háromszög alakú, szájuk kicsi vagy közepes nagyságú, felső állkapcsuk előre tolható, fogaik aprók, kopoltyúnyílásuk igen kicsi. Testük csupasz. Két hátúszójuk van. A kopoltyúfedelükön levő tövisükkel és első hátúszójuk tüskéivel fájdalmas és lassan gyógyuló sebet ejtenek. A halászok ezért sem szívelik őket. Karcsú teste kb. 30 centiméteres hosszúságot ér el. A Földközi-tengerben és Európa atlanti partjain él.

lantmadár J. ausztráliai énekesmadár; Menura.

Alakleíró elnevezés, a névadási szemlélet hátterében a madár lant alakú farktollai álltak. A név megfelelője a ném. Leierschwanz ’ua.’ (DWb.), holl. liervogels, fi. lyyrypyrstöt ’ua.’ (EL.).A lantmadár ’Menura Davies’ onnan kapta a nevét, hogy hosszú farkán a hímnél 16, a nősténynél 12 kormánytoll van, amelyek felfelé állnak, egyesek S alakúan meggörbültek, és így együttvéve sajátságos lant alakot mutatnak. Rendes körülmények között a hím farktollai összecsukódnak, ilyenkor a toll sötét színűnek látszik. De amikor a madár táncol és énekel, farktollai lant alakban kinyílnak, és láthatóvá lesz a tollak fehér alsó része is. Sétál fel és alá, táncol és dalol, énekét lanttollainak játékával kíséri.

♦ A lantmadár a verébalkatúak rendjébe, a rikácsolók csoportjába és a Menuridák családjába tartozó nem. Akkora, mint a fácán vagy a házityúk. Csőre középhosszúságú, egyenes és a végén kissé hajlott. Csüdje hosszú. Amikor a madár táncol, legyezőszerűen kibontott lantja gyakran a hátát, sőt a fejét is beborítja. Táncával és énekével tulajdonképpen rendkívül érdekes módon kelleti magát. A kiválasztott, jól védett helyen lévő fatönk a madárnak valóságos színpadja.

laposkeszeg J. Abramis ballerus. 

A név 1794-től adatolható: lapos-hal (Grossinger). A népnyelvben K.: lapinta. Származékszó a lap alapszóból; a hal testformájára utal. A magyarból való a kárpukr. laposko ’Rhodeus sericeus’ (Vladykov) és a ro. lopişcă, N. lopiştea ’Alburnus’ (Gyurkó).

Áradási keszeg (K.) a Szigetközben használatos neve, a laposkeszeg tavaszi, igen korai táplálkozására utal: „ha árad a Duna, elsőnek indul. Fél óra alatt harminc darabot foktam, amikor megpëzsdült a foló” (uo.). A baszár-keszeg (R. 1914: baszár EtSz.) hapax. A szalmán telelt (R. 1887: HalK.; N. MTsz.: ua. ’hitvány hal’) terminus a laposkeszeg palóc neve, a hal hitvány, csenevész voltára céloz. Szultánkeszeg (K.), a Szigetközből szulikeszeg, szulimánkeszeg ’ua.’ nevei ismeretlen eredetűek. Lánakeszeg (R. 1882: Chyzer; N. Dankó: lána keszeg) alakleíró elnevezése is van, amely a lánna, lána ’eszközök vasból készült részének lapja, lemeze, az ásó vaslemezének lapos felülete stb.’ (ÚMTsz.) szóval alkotott. A gardát is hívják így.

♦ Európa középső és keleti részének vizeiben él. Hazánkban a nagyobb folyókban, a velük összeköttetésben álló holtágakban, duzzasztott részeken, valamint a Balatonban fordul elő. Jellegzetesen nyílt vízi hal, csak íváskor jön partközelbe. Elsősorban vízközt szerzi táplálékát. Az összes keszegféle közül ennek van a legnagyobb pikkelyszáma. Teste oldalról erősen lapított, háta magas. Nálunk 35 centiméteres testhosszal fél kilogrammot érhet el. Húsa igen szálkás. Külföldön főleg szárított hal formájában forgalmazzák. Halászati és horgászati jelentősége csekély. Szálkás húsának minősége gyenge.

Lásd még: keszeg.

lappantyú J. rigó nagyságú, szürkésbarna tollazatú, rovarevő madár; Caprimulgus euro­paeus.

Fábián (TermHist.) szóalkotása. 1799-ben azt írja: „A’ Lappantyú Nachtschwalbe vagy ketskefejö … lappogva jár, és estve mint a tolvaj lappogva jár.” Ugyanebben az évben lappogó (Nyr. 28), 1801-ben lappogó (Földi), 1807-ben lappagó (Márton).

A lappantyú madárnév származékszó, a lappan (lappang) ige lappant ’rejtőzik’ származékából való főnevesült folyamatos melléknévi igenévi alak (vö. forgattyú, tolattyú, pattantyú). Lappangó életmódjáról nevezték el, ez a madár ugyanis késő este, lopakodva indul rovarzsákmánya után. Egyéb elnevezései ugyancsak a lappang szócsaláddal kapcsolatosak: lappogó, lappagó (TESz.), lapumadár (ÚMTsz.).

További neve a málonfekvü (uo.), málonfekvő, mályvánfekvő, fekümál, fekümár (KissMad.). Az összetételekben a mál tag ’mell’ jelentésű.Mint Chernel fogalmaz: „mert az ő élete akkor kezdődik, mikor az esti bogár zümmög, a csillagok pislognak s a nyugoti ég pírja emlékeztet még a fényes napvilágra.” Erről kapta számos társnevét, pl. R. 1793: ejjeli-fetske (Grossinger), 1808: éjjeli fetske (Mitterpacher), N. éjjelivércse (VNAE.), éjjeliföcske, illetve álmosmadár (ÚMTsz.), álom-fíkom (MTsz.), álomfilkó, álmosfilkó, álomfékó, bagolyfecske, bagolyföcske (KissMad.); vö. észt ööpääsuke, or. no

nik, ném. Nachtvogel (uo.), Nachtschwalbe, Tagschläfer, Nachtrabe, Nachtwanderer (Brehm).Társneve a kecskefejő (lásd ott).

♦ A lappantyúfélék trillázó füttyöket, hangos rikkantásokat, surrogásszerű hangokat hallatnak, aminek a tájékozódásban van szerepe. Az alkonyati órákban élénkülnek fel, éjjeli madarak. Ennek megfelelően a szemük nagy. Ez az életmód alakította ki a kicsiny csőrt, amely viszont nagyra tátható szájjal és úgynevezett torokzacskóval jár együtt.

Lásd még: kecskefejő.

lazac J. ívásakor a folyókba vándorló tengeri hal; Salmo.

Első írásos említése 1544 és 1572: lazacz (OklSz.), 1655: lazatz (Apáczai), 1729: lázácz (HalK.), 1830: losszos (Reisinger); a népnyelvben balatoni nyelvjárásokban bukkan fel, így HalK.: loszospisztráng | ÚMTsz.: lazacs (Kővágóörs) | Jankó: ua. „nem régi hala a Balatonnak, badacsonyi halászok szerint 1881-ben került bele”. Ez az állítás meglepő, hiszen a lazac a gyors folyású, hideg vizű folyók vándorhala.

Mivel magyar nyelvterületen a lazac csupán a Poprádban ismeretes, a magyar szó minden valószínűség szerint a Szepességből, kereskedelmi úton terjedhetett el. Így a lazac forrása a szlk. losos (TESz.) lehetett. A szó közepén zöngésülés, végén affrikálódás ment végbe. Munkácsi finnugor egyeztetése (Ethn. 4) tehát téves. További szláv megfelelője az or.лосось, ukr. losós’, szlk. losos, cs. losos, le. losos, łosoś(EL.). A szláv elnevezések csoportját a szlavisták germán és balti-szláv halnevekkel vetik egybe.

A hal lat. salmōnevének igen sok folytatója van, pl. azang. salmon, fr. saumon, ol. salmone, salmo, sp. salmón (uo.), ném. Salm, Salmen (EL.). Az indogermán *lakso-s ’lazac’, ófn. Lahs ’ua.’ (DWb.) a forrása a lazac óang. leax és későbbi neveinek, pl. bosny., cs., szbhv., mac., szlk., szln. losos, ném. Lachs, norv. laks (W.) stb. elnevezéseinek.

♦ A lazac ’Salmo salar’ a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához, ezen belül a lazacalakúak (Salmoniformes) rendjéhez és a lazacfélék (Salmonidae) családjához tartozó faj. Nyugat- és Észak-Európa tengerpartjainál és folyórendszereiben a Viscayai-öböltől Oroszország sarkvidéki részéig, az Amerikai Egyesült Államok és Kanada észak-atlanti partjainál is előfordul. A Grönlandi-tengerbe vándorol. Számára a fő veszélyt a túlhalászás, a folyók szennyezése és az ívás helyéül szolgáló folyókhoz vezető utat elzáró gátak jelentik. Korábban nagyobb csapatai voltak. A lazac testtömege 36 kilogrammos is lehet. A fiatal halak oldalain nagy, sötét foltok és piros pontok vannak. A már tengerbe érkezett, fiatalkori ruhájukat elveszített példányok fején kerek, fekete pettyek jelennek meg, oldalaik ezüstösek. Az ívó halak vörös és fekete foltosak, a hímek hasi oldala piros. Az ívási időszak november és február között van. A vándorlás során akár 3 métert is tud szökni, hogy áthaladjon az akadályokon. A nőstény farkával fészket ás, és ebbe rakja ikráit, melyeket a hím egyidejűleg meg is termékenyít. A fiatal lazacok a tenger felé vezető útjukon ezüstös színűvé válnak.

A magyar honosítási dilettantizmus csúcsa volt a XIX. század végi, csendes-óceáni púpos lazacok, Oncorhynchus fajok balatoni kihelyezése. Az akkori telepítések nagy része tudományos alapok nélkül, szinte találomra történt, ezért sikertelennek bizonyult. Számos egzotikus eredetű halfaj meghonosítását kísérelték meg, elsősorban a Balatonban vagy a vele összeköttetésben álló vizekben. Ugyancsak tanulságos a haltenyésztés története szempontjából az a jó szándékú, de kilátástalan kísérlet, amely egy tengerentúli halfaj, valódi lazacféle, a kaliforniai lazac ’Oncorchynchus tshawytscha’betelepítését célozta. A Balatonnál lényegesen hidegebb és mélyebb vizekben érzi jól magát. Migazzi Vilmos gróf, a magyar haltenyésztés mecénása 1880 elején nagyobb mennyiségű tenyészanyagot vásárolt Max von dem Borne híres haltenyésztő tógazdaságából. Az év márciusában Keszthely és Györök között 15 000, a kö­vetkező évben pedig, anélkül, hogy az első kísérlet eredményét bevárta volna, 40 000 db, egy hónappal előbb a gróf aranyosmaróti pisztrángtenyészetében keltetett kaliforniai lazacivadékot helyezett a Balatonba. Noha a halasítást vezető Ruffy Pál közlése szerint az ivadékok friss állapotban érkeztek a keszthelyi állomásra és késedelem nélkül kerültek új otthonukba, egyetlenegy lazacot nem láttak többé viszont, soha nem fogtak vissza egyetlen példányt sem. Ami érthető is, hiszen a Balatonnak 25–26 fokig, sőt néha még inkább felmelegedő sekély vize valóban nem alkalmas az egészen más életfeltételek között honos lazacfélék tenyésztésére. A kísérlet kudarcát egyébként annak idején Herman Ottó előre megjósolta, de nem hallgattak rá.

leánykamadár J. barázdabillegető.

A madár igen régi, ma már csak Erdélyből és Felsőőrből adatolható neve. Már Calepinus szótárazta 1585-ben, utána Szenczi Molnár Albert 1604-ben: leanka madar. 1784-benBaróti Szabó Dávidnál lyánka-madár (SzD.),1793-ban Grossingernél leányka-madár, leánymadár. A nyelvjárásokban leánka-madár (MTsz.: Székelyföld) | lyánkamadár, leánykamadár, leánykamadárka, vizi-lejánkamadár, láncsóka (ÚMTsz.: Erdély, Moldva) | menyecskemadár(Nyr. 1978: Erdély) | lányimadár, lányimodár (uo.: Vas m.) | liányi-madár (FTsz.: Felsőőr) | liánficuka (VasiSz. 1966: 3: Őrség).

Chernel szófejtési magyarázata: „tisztaságos külseje, apró léptei, izgékonysága bizonyos leányias vonásokat árulnak el s innét kapta Erdélyben a leánykamadár nevet.” Az Őrségbe pe­dig nyilván az odatelepült székelyek vitték magukkal a madár otthon használatos elnevezését.

Lásd még: barázdabillegető.

leghorn J. kis testű, (fehér,) sokat tojó tyúk(fajta).

A terminus a valószínű származásra utal, az olaszországi Livorno város angol Leghorn nevéből vált nemzetközi szóvá.

♦ A leghornt Olaszországból származó fehér színű tanyasi tyúkokból – a wyandotte és minorka fajtával keresztezve – a múlt század elejétől kezdve tenyésztették ki az Amerikai Egyesült Államokban. Nem kotlik. Jó takarmányhasznosító, az első évében képes 240 db körüli tojást tojni. Igen mozgékony, nyüzsgő fajta. Számos fajtaváltozata alakult ki, amelyek testalkatra nézve megegyeznek, kivéve a tollazat színét és a tarajformát. Ezek közül az egyszerű tarajú fehér leghorn gazdasági jelentősége a legnagyobb, a többi változatot főként kedvtelésből tartják. A fehér leghorn kiváló tojástermelő képességének és igen jó honosuló képességének köszönhetően az egész világon széles körben elterjedt. Hőtűrő képessége is jobb a többi tyúkfajtáénál. Kifejezetten tojástermelő, nagyszámú vonalát tenyésztik szerte a világon nagy teljesítményű, könnyű testű tojó hibridek előállítása céljából. A leghorntojások héjának színe mészfehér, átlagos tömege 56–60 gramm. Keltethetőségük igen jó. A fehér leghorn azonban hústermelésre nem alkalmas.

Lásd még: házityúk, tyúk.

leguán J. az amerikai kontinensen élő gyík; Iguana.

Haiti bennszülött nyelvi eredetű nemzetközi szó, a spanyol iguana ’ua.’ (DWb.) révén terjedt el; vö. ang., ném., cs. leguan (W.), szln. legvan, le. legwan (EL.). A legtöbb nyelvben iguána alakváltozata használatos, pl.ang.,blg., hv., holl., or.,gal., szerb, mac. iguana, fr. iguane (uo.), ind., le., ol., port., sp. iguana (W.).

A legnagyobbra a zöld leguán faj nő, magyar nevének szó szerinti megfelelője az ang. green iguana, ném. grüner Leguan, sp. iguana verde (uo.). A szigeti leguán ’Iguana delicatissima’ nevei (karib-szigeteki) élőhelyére utalnak: ang. west indian iguana, lesser antillean iguana, ném. karibischer grüner Leguan, akárcsak aCyclura nubila fajé:ang. cayman islands ground iguana, cuban iguana, fr. iguane terrestre des iles cayman, le. legwan kubański (uo.).

♦ A Leguánfélék családjában az Iguana nemnek két faja ismert. Egyik a szigeti leguán, a Karib-szigeteken honos, a másik a hatalmasra növő zöld leguán. A zöld leguánnak két alfaja van. Az egyik az Iguana iguana rhinolopha, Közép-Amerikában él. Jellemző jegye, hogy a párzási idő során toroklebenye, feje és végtagjai élénk narancssárga színben pompáznak. Másik jellegzetessége az orrészen található számos kitüremkedés, a „szarvacskák”. Az alfaj másik képviselője és egyben a törzsalak az Iguana iguana iguana, mely Dél-Amerikában honos, arcorri részéről hiányoznak a szarvszerű nyúlványok.

Érdekes állat a békagyík. Észak-Amerikában honos, a leguánfélék családjába tartozik. Koponyája hátsó részén hatalmas, szarvszerű tüskéi vannak. Veszély esetén felpuffasztja magát, majd sziszegve előreugrál. Különlegesen furcsa képessége, hogy szeméből vért tud fecskendezni. Elevenszülő, átlagosan 15 utódot hoz a világra.

Lásd még: gyík.

légykapó J. rigószerű, szürke, rovarevő, vonuló énekesmadár; Muscicapa.

1533-ban leeg sedoe madar (Murm.), 1793-ban légy-kapó (Grossinger). A madár neve táplálékszerzési módjára utal, nyilván a latinból fordított; vö. lat. szaknyelvi Muscicapa, azaz ’légykapó’, ném. Fliegenfänger (Brehm), ang. flycatcher, vagyis ’légyfogó’(EL.). A Muscicapa dauurica,azaz a barna légykapó nevének megfelelője az ang. brown flycatcher, fr. gobemouche brun, ném. Braunschnäpper, sp. papamoscas pardo (uo.).

A kormos légykapó ’Ficedula hypoleuca’ hímjének feje és hátoldala tavasszal fekete színű, ezzel függ össze valamennyi neve: R. 1801: fekete hátú légykapó (Földi), ez a ném. schwarz­rückiger Fliegenfänger ’ua.’ (uo.) fordítása. 1841: gyász légykapó (Vajda), 1893: kucsmás legyész (Madh.), 1898: kormos légykapó, kormos légyvadász, feketefejű légykapó, gyászos légykapó (Nom.). Ezek idegen nyelvi megfelelője a lat. szaknyelvi Muscicapa, illetve Ficedula atricapilla, azaz ’feketehajú/-fejű légyfogó’, ném. N. Mohrenköpfchen, Trauerfliegen­fänger (Brehm), vagyis ’szerecsenfejecske’, illetve ’gyász légyfogó’. A szerbhorvátban is muharica crnoglava (NA.), azaz ’feketefejű légykapó’ a madár neve.

♦ A légykapófélék (Muscicapidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó család. A fajok közös jellemzője az énekükben hallható, a halk dallamokat megszakító számos hangos, éles kiáltás. Többnyire apró termetű rovarevők, melyek, mint azt a nevük is mutatja, zsákmányukat röptében kapják el. Erdőlakók, a lomb között, jó kilátást biztosító ágon ülve lesik a táplálékukként szolgáló rovarokat. Egyes fajok odvakban, fákon, bokrokon, mások pedig épületek zugaiban maguk építette külső fészekben költenek. Monogám állatok, a szülők együtt gondozzák az utódokat.

lemming J. időnként tömegesen vándorló, zömök testű, északi rágcsáló; Myodes lemmus.

Nemzetközi szó a norvég és dán lemming (WbZ.) nyomán, ez az óskandináv lómundr folytatása. Azonos alakban a következő nyelvekben használatos: ném. Lemming (DWb.), észt, holl., kat., fr., or., sp. lemming ’ua.’ (W.). Kis eltéréssel ro., le. leming, sv. lämmel és port. lêmingue (uo.).

♦ A norvégiai lemming vagy közönséges lemming ’Lemmus lemmus’ az emlősök egérfélék (Muridae) családjához és a pocokformák (Arvicolinae) alcsaládjához tartozó faj. Élettere Skandinávia tundramezőire, valamint a Kola-félszigetre korlátozódik. Bundájának színe vörösessárga, fekete foltokkal. Magányosan él, de kb. 4 évenként tömeges vándorlás figyelhető meg. Ekkor az állatok élőhelyén elfogyott a táplálék, és a lemmingek új helyet keresnek maguknak. A vándorlás során sokuk elpusztul. Az erdei lemming ’Myopus schisticolor’ Skandinávia északi tajgaerdejeinek vastag mohaszőnyegén él. Elterjedési területe Ázsiába is átnyúlik. Hasonlít a norvégiai lemmingre, de sokkal kisebb, egyszínű szürke, a hátán vörhenyes árnyalattal. Az időnkénti túlszaporodások rendszerint 10 évenként követik egymást, egyébként életmódja és viselkedése messzemenően megegyezik a norvégiai lemmingével, bár a vándorlásra kevéssé hajlamos.

lemur J. makimajom.

A ’kísértet, éjjeli szellem’ jelentésű lat. lemur szóból származik. A makimajom szaknyelvi latin Lemur nevét Linné adta, a lemures jelentése a ’halottak szellemei’ a római mitoló­giában. Arra utal az állatnév, hogy a legtöbb maki éjszakai állat, nagy, fényvisszaverő szemekkel. A lemur az angolban és a németben is (DWb.) megvan, a makifélék ’Lemuridae’ elnevezése latin eredetű, folytatója az ang. true lemurs, ném. Lemuren, or.лемуриды, лемуровые(EL.). Fajai a Lemur variegatus, Lemur macaco (ném. Morenmaki /WbZ./), Lemur catta (ném. Katta /uo./) és Lemur mongoz (ném. Mongoz /uo./).

Lásd még: makákó, maki.

leopárd J. párduc.

Korai felbukkanású állatnevünk a magyar írásbeliségben, már Murmelius szótárazta 1533-ban: „leopardus: Leopard” (Murm.). 1544-ben leopárd, 1791-ben leopardus (TESz.).

Nyelvünkben latin eredetű, valószínűleg német közvetítéssel. Az állat neve nemzetközi szóvá vált a latinból, a lat. leopardus görög elemekből való összetétel (leo-pard, azaz ’oroszlánpárduc’ < gör. leon ’oroszlán’ + pardosz ’párduc’). Eredetileg úgy gondolták, hogy a leopárd hibrid faj, amely az oroszlán és a párduc kereszteződéséből jött létre, és a leopárd általános elnevezése is ebből a hiedelemből fakad. A latinból számos nyelvbe átkerült; vö. ang. és sv. leopard, sp. leopardo (W.), ném. Leopard, kfn. lêbart (WbZ.), fr. léopard (TESz.), ófr. lebard, leupart ’Panthera pardus’.

♦ A leopárd a Panthera nembe tartozó négy nagymacskafaj egyike. Testének mérete elérheti a 2 méteres hosszúságot. A legtöbb leopárd világos sárgásbarna vagy őzbarna, fekete pettyekkel, ám bundájuk színe nagyban eltérő lehet. A pettyek a fej felé haladva kisebbek, és nagyobbak a halovány hasi tájékon. A leopárd áldozatainak mozgását a magasból figyeli, majd lemászik a földre, észrevétlenül odalopakodik a prédához, és egy hirtelen, erőteljes ugrással megtámadja, átharapva a torkát, hogy ne lélegezhessen. Ez a szokás gyakori a nagymacskáknál. Főképpen közepes termetű állatokra – gazellákra, impalákra – vadászik. Amikor emberlakta területeken portyázik, sokszor kutyákat zsákmányol, és – főként öreg korában, amikor már nem képes a gyorsabb zsákmányra lecsapni –, előfordulhat, hogy embert is öl.

Lásd még: párduc.

lepényhal J. a félszegúszók közé tartozó, tömegesen halászott tengeri hal; Pleuronectes.

A lepényhal – édesvízi halak neveként – régi felbukkanású írásbeliségünkben, 1500, 1522 és 1549: lepenhal ’pér’ (OklSz.), 1604: lepényhal (MA.), 1720: lepény hal (SzT.), 1884: Nyr. 13; N. ÚMTsz.: lepényhal, lepinyhal.

Szláv jövevényszó; vö. le. lipień, cs. lipaň, lipen, szbhv. lipan, lipen (RF.), szln. lipan, szlk. lipeň (EIWF.). A magyar halnevet vette át a kárpátukrán: lepenjgol ’ua.’ (Vladykov). A ro. lipan ’pér’ (FR.) szintén szláv eredetű. Érdekes, hogy az oroszban ez a halnév ismeretlen, a pért a többi szláv nyelvtől függetlenül a chárius (RF.) elnevezéssel jelölik, melyet az északra nyomuló oroszok a korábban azokon a területeken élt finnektől vettek át.

A tengerben élő lepényhal neve a hal lapos testére utal, akárcsak az ang. flatfish, fr. poisson plat, ném. Plattfisch, sp. pez plano (W.).

♦ A lepényhalfélék (Pleuronectidae) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába és a lepényhalalakúak (Pleuronectiformes) rendjébe tartozó család. Az érdes lepényhal a lepényhalfélék (Pleuronectidae) családjához tartozó faj. Skandináviában, Közép-Európában és a Földközi-tenger minden partján él. A sporthorgászok ugyan nagyon kedvelik a lepényhalat, kereskedelmi értéke viszont alig van, s ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy túlhalásszák. Nappal a homokaljzatba ássa magát, éjszaka mozog, és a sekély vízben keres táplálékot. Tápláléka kagylók, rövidfarkú rákok, férgek és egyéb kis állatok. Nyáron a folyókba is felúszik, de télen lemerül a tengerfenékre. Az érdes lepényhal néha kereszteződik a sima lepényhallal. A sima lepényhalat az Atlanti-óceán holland partjainál, és kis mennyiségben a Földközi-tengeren halásszák.

Az óriás laposhal az egyik legnagyobb laposhal Európában. Az Atlanti-óceán északi részein él 100–2000 méteres mélységben. Különbséget tesznek a fehér óriás laposhal és a grönlandi óriás laposhal között. A fehér óriás laposhal elérheti a 2 méteres hosszúságot, és ritka finomság, sajnos mára majdnem teljesen eltűnt. A kevésbé rendkívüli grönlandi óriás laposhal 1,5 kilogramm körüli.

léprigó J. fenyvesekben, tölgyesekben élő, főleg fagyönggyel táplálkozó énekesmadár; Turdus viscivorus.

Neve 1793-ban lépes-madár (Grossinger), 1799-ben lép-rigó (Fábián), 1808-ban lépevő madár (Mitterpacher), 1841-ben lépi húri (Vajda). A népnyelvben enyves rigó, lépes rigó (KissMad.) neve használatos.

Legtöbb nevét táplálékáról kapta. A fagyöngy termését, a lépbogyót eszi, erre utal R. 1702: fa gyöngygyel éloe (Miskolczi) neve. A lép a TESz. szerint ’főleg a fagyöngy bogyóiból főzött, kisebb madarak fogására használatos anyag’.

A latin szaknyelvi Turdus viscivorus binómen jelentése ’fagyöngyevő rigó’. Idegen nyelvi neve az ang. mistle thrush (EM.), azaz ’fagyöngy rigó’, a ném. Misteldrossel, Mistrel (Brehm), vagyis ’fagyöngyrigó’, illetve ’fagyöngyös’. Hangutánzó eredetű népnyelvi cserregő rigó (Székelyföld) és csörgő rigó (Zala) neve (KissMad.), akár számos német nyelvjárási neve: Schnerrer, Zarrer stb. (uo.). Ugyancsak hangja után született zürj. tsak-tsak (uo.) neve.

♦ A léprigó a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, a rigófélék (Turdidae) családjába tartozik. Észak- és Kelet-Európa erdős tájain igen elterjedt, kivéve Izlandot, Norvégia nagy részét és Skócia északi fekvésű szigeteit. Törökországban és Izraelben is fészkel, keleten Szibériáig terjed állománya. A legnagyobb hazai rigó, közel vadgerle nagyságú. Télen kis csapatokba gyűlik, amelyek tavasszal fészkelő párokra bomlanak. Télen főként a sárga fagyöngy és a fehér fagyöngy bogyóival, hullott gyümölcsökkel, nyáron a talajról gyűjtött gilisztákkal, rovarokkal és csigákkal táplálkozik. Hazánkban elsősorban közép­hegységi területeken, ritkás, ligetes erdőkben költ. Nyugat-Európában már régóta elterjedt faj a városi parkokban is.

Lásd még: rigó.

levelibéka J. zöld hátú, fehér hasú, fán élő béka; Hyla arborea.

Az összetételben a növényi levél előtag az állat zöld színére és fákon való élőhelyére utal, akár a ném. Laubfrosch ’ua.’ (WbZ.). Meglehet, hogy a magyar terminus a német név tükörszava. A fákon tanyázó béka élőhelyére utal lat. szaknyelvi arborea fajneve, valamint ang. treefrog, holl. boomkikker, kat. reineta arbòria (EL.) elnevezése is. Latin szaknyelvi Hyla nemi neve ugyancsak’erdő’ jelentésű. Zöld színére pedig fr. rainette verte, szlk. rosni

ka zelená (uo.) neve utal.

♦ A levelibékafélék (Hylidae) a kétéltűek (Amphibia) osztályába és a békák (Anura) rendjébe tartozó család. 4 alcsalád, 39 nem és 856 faj tartozik a családba. A levelibékák hét nemét a költőbékák alcsaládjába soroljuk, és e költőbékafélék négy nemének valódi erszényeik vannak, amelyek azonban az erszényes emlősöknél jobb életfeltételeket biztosítanak az utódoknak. Az erszényesekkel ellentétben nemcsak védelmet nyújtanak az ivadékok számára, de a petekopoltyú és a nőstény béka között élettani kapcsolat alakul ki, amelyben a sűrűn erezett erszényfal oxigénnel és tápanyagokkal látja el az embriókat. Ez a méhlepényes emlősökéhez hasonló, tulajdonképpen azzal egyenértékű „vemhesség”. A vörösszemű levelibéka ’Agalychnis callidryas’ Dél-Amerika trópusi esőerdeiben honos, folyók és tavak közelében gyakori. Húsevő, éjszaka vadászik lepkékre, tücskökre, bogarakra, legyekre, sőt (ha nincs más zsákmány) néha kisebb békákra is. A zöld levelibéka ligetes folyóvölgyekben, víz közeli bokrosokban, erdőszéleken, nádasokban és ezekkel határos füves területeken él. Kis termetű béka, színe legtöbbször zöld. Mellső lábai és hátsó ugrólábai ujjain tapadókorongok vannak. Főként éjszaka tevékeny, napközben leveleken, nádszálakon sütkérezik. Hangos, hosszan tartó brekegést hallat, a hímek gyakran kórusban brekegnek, torkukon hanghólyag van. A népi időjárásjóslás szerint ilyenkor esőt jeleznek. Főként repülő rovarokra vadászik. A japán levelibéka ’Hyla japonica’ Oroszország délkeleti részén, Kína, Mongólia, Észak-Korea, Dél-Korea és Japán területén honos.

Lásd még: béka.

liba J. lúd.

1565-től adatolható nyelvünkben: „Továbbá im te Kdnek küldek az majorságombúl öt libát”, 1808-ban libuskáit (TESz.), 1833-ban riba (Kassai). A nyelvjárásokban MTsz.: libó | ÚMTsz.: jiba, luba, lyiba.

Származékszó. A lúd hívogatására és terelgetésére használt li, lib, libu szavakból keletkezett állatnév. (Az ostoba liba – akár más nyelvekben is, pl. ném. Dumme gans – ’buta nő’ jelentésű.)

A fiatal liba neveR.1833: riba (Kassai); N. Nyr. 3, 10, 15, 18 és 24: ua. | uo. 26: zsika-liba,zsika ’fiatal lúd’ | uo. 14: pipe ’fiatal liba’, illetve Nyr. 19: fiók-liba ’fiatal liba’ (Nyr. 19), továbbá Nyr. 3: papatyi ’zöldpihés kis liba’. A névadás szemléleti háttere itt a ház nádtetején termő moha, a ’papatyi’ (Nyr. 16) zöldes színe.

♦ A sült liba kiváló pecsenye. Régóta a karácsonyi ünnepek szimbóluma, és a karácsonyi ételek közül a mai napig talán a legjobb fogás. A sült liba nem annyira kiadós, mint a pulyka, de különleges íze miatt előkelő fogás egy karácsonyi menüben. A kész libasültnek puhának, kívül pirosnak és ropogósnak kell lennie. Szintén híres fogás a Márton-napi liba. Márton római tribunus Kr. u. 316-ban született fia 18 éves korában, apja kívánságára, a légió katonája lett. Nem sokkal később Amiens-ben megkeresztelkedett, otthagyta a sereget, és misszionárius lett, majd 371-ben a Loire menti Tours püspökévé választották. A hagyomány szerint Márton elbújt a nagy megtiszteltetés elől a libák között, de a nagy gágogás elárulta. Hiteles püspök volt. 397-ben hunyt el. Ausztriában, csak Karintia tartományban, 44 templomot szenteltek Szent Mártonnak. November 11. körül máig megemlékeznek róla, a gyerekek lampionos felvonulásokkal, a felnőttek inkább a Márton-napi libával és az újborral. A Márton-napi libalakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a gazdálkodási év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni. Ám e szokás gyökerei is mélyebbre, az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység így vett át.

Lásd még: lúd, vadliba.

libuc J. N. bíbic.

A ma már csak a nyelvjárásokban használatos hangutánzó libuc korai felbukkanású a magyar írásbeliségben: 1577: „libecz: terraneola” (KolGl.). 1604-ben „Lárus: vízi madár, lebotz(MA.), 1673-ban libocz (Com:Jan. 1673), 1708-ban libatz (PP.), 1767-ben líbotz-madár (PPB.), 1784-ben libitz (SzD.), 1787-ben libutz (Mátyus). 1801-ben fajnévként líbucz Földinél, 1841-ben közönséges libuc (Vajda), 1898-ban a liboc már csupán szinonima (Nom.). Alakváltozatai a szótörténetben: lebotz, libocz, libatz, líbotz-madár, libitz, libutz, libótz, libat, líbicz, líbucz és lébuc (KissMad.). A libuc lile elnevezést (Nom.) – a bíbichez való hasonlósága miatt – az ezüstlile ’Pluvialis squatarola’ kapta.

A libuc hangutánzó eredetű név, a madár éles, vijjogó hangja a névadás alapja. A bíbic elhasonult alakja.

Lásd még: bíbic.

lile J. mocsaras vagy szikes helyen élő, rövid csőrű kisebb madár; Charadrius.

1786-tól adatolható a magyarban: lilli (Nyr. 44). 1800-ban „lile: Charadrius, der Regen­pfeifer”. A nyelvjárásokban ÚMTsz.: lili. 1801-ben Földinél már nemi névként szerepel.

Ugyancsak hangutánzó eredetű madárnév, a madár hangját utánzó hangsor vált főnévvé. A latin szaknyelvi Charadrius genusnév ókori eredetű, egy ’sárga, éjjeli vízimadár’ jelentésű gör. charadriósz név folytatója.

Élőhelyéről kapta a parti lile ’Charadrius hiaticula’ nevét, ahogy R. 1801: vízi lile (Földi), 1904: homoki lile (Petényi), 1898: N. sármadár (Nom.), 1899: gyöpi madár, fövényfutó (Chernel) társneveit is; vö. ném. Strandpfeiffer (Brehm) ’parti fütyülő’, Sandregenpfeifer ’homoki esőfütyülő’, Seeregenpfeifer, azaz ’tavi esőfütyülő’, észt randtill, sp. pluvial de las costas ’parti lile’ (KissMad.), afr. ringnekstrandkiewiet, sv. större strandpipare (EL.). Dallamos hangjáról, igen gyakori fütyüléséről nevezték így el, továbbá csöröcsirr, juhászka lile, nagy juhászka, juhászkamadár nevén (KissMad.) is. Mivel hasonlít a cankóra, de annál jóval kisebb, hívták a Kunságban cankócsirke néven (Chernel) is.

Szintén a madár előfordulási helyére utal a havasilile ’Eudromias morinellus’ és a széki lile ’Charadrius alexandrinus’ faj szaknyelvi, valamint az utóbbi R. 1793: gyöpi-tsirke (Grossinger), 1898: mocsári lile (Nom.), 1904: N. gyepi csirke, gyöpi madár, úti sneff (Petényi), sármadár (VNAE.) társneve is. A széki lile jelzője a ’szikes talajú föld, mocsaras hely’ jelentésű szik, szék főnév. Találó guruló neve arra utal, hogy „futtában lába sokszor nem is látszik; olyan mintha gurulna” (EM.). A széki lile (ang. kentish plover) társneve a népnyelvben – az előbbieken kívül – a fütyülő, a németben is Regenpfeiffer (WbZ.), azaz ’esőfütyülő’ a neve.

Nagy, sárga szélű szeme volt a névadási szemlélet háttere N. bagolysneff elnevezése (Petényi), fehér hasa és melle molnársneff (uo.) neve esetében. A feketelábú lile, feketelábú juhászka (Nom.) terminus a láb színére utal; vö. sv. svartbent strandpipare, fi. mustajalkatylli ’ua.’ (NA.). Vízi egér tréfás társneve (VNAE.) víz közeli élőhelye és kis termete miatt született.Ugyancsak színre utaló nevet kapott az aranylile ’Pluvialis aprcicaria’ (R. 1841: ua. és fr. pluvier doré, ném. Goldregenpfeifer /Vajda/) és az ezüstlile ’Plivialis squatarola’ (R. 1899: Chernel) faj. A vörösfejű lile nevének idegen nyelvi megfelelője az ang. red-capped plover, holl. roodkopplevier, fr. pluvier à tête rousse, ném. Rotkopf-regenpfeifer (EL.). A kis lile ’Charadrius dubius’ társneve a sármadár, juhászka, csöröcsir.

♦ A parti lile az Atlanti-óceán északi partjain, a Keleti-tenger mellékén és az eurázsiai tundrákon él. Kanadában egyes helyeken együtt fészkel a vele rokon örvös lilével. Afrikában telel, s már ott, áprilisban megkezdi a nászrepülését. Májusban és szeptember–október hónapokban fordul elő az alföldi szikeseken. A kis lile kavicsos partrészeken költő, 15–16 centiméter nagyságú lileféle, a nyakörves lilék csoportjában. Egész Eurázsiában előfordul, sőt felbukkan az Atlasz-hegységben és Új-Guineában is. Nagyon hasonlít a parti lilére. Nálunk is vannak kisebb fészektelepei. Vonuló madár. A széki lile a lilefélék családjának fekete csőrű és lábú faja, a mi szikeseinken viszonylag gyakori. Előfordul az USA sós pusztaságain, az Északi-tenger homokos partjainál, sőt a melegebb tengerpartokon is. Az aranylile teste felül, a nyak hátulsó éle, a tarkó és a fej egészen a homlokig (a szárnyat is beleértve) pettyezett aranysárga. Az aranysárga területeket az altest barnájától a szemöldöksávban és a homlokban folytatódó fehér csík választja el.

lilik J. a vadlibához hasonló, de annál kisebb és sötétebb színű, nálunk átvonuló madár; Anser albifrons.

A madárnév 1795 k. adatolható először lillik alakban (TESz.). 1834-ben lilik (Kassai). Ez a madárnév is hangutánzó eredetű. Hangja éles „lilik-lilik”, erről kapta a nevét. Mint Chernel írja, e madár hangja „vonulás közben a magasban is megkülönbözteti a többi vadlúdfajtól.” Finn és észt nevében is van hangutánzó elem: fi. isokiljuhanhi, észt kiuhani (KissMad.), azaz ’sivító lúd’. Hasonló a ném. nyelvjárási Lachgans és Helsinggans ’ua.’ (Brehm), vagyis ’kacagó lúd’, illetve ’hangosan éneklő lúd’ neve. A nagy lilik a kis lilikkel van korrelációban.

A latin szaknyelvi genusnév a kacsa lat. anser neve. A lat. albifrons fajnév pedig ’fehér homlok’ jelentésű.

Igen régtől adatolható gyöngyvér elnevezése: 1395 k. gengyer (BesztSzj.), 1621: gyoengy­madar (MA.), 1708: gyöngy vér (PP.), 1793: gyöngy-vér (Grossinger), 1798: gyöngy vér (Gáti), 1799: gyöngyvér (Fábián); N. gyöngy-vír, gyöngyér (ÚMTsz.). A névadási szemlélet háttere az, hogy „Temesvári Pelbárt óta nálunk is az a rege fűződik hozzá, hogy a gyöngyéből, fehér homlokából fakadt vér festette a csőrét vörösre” (MNy. 1935). Összefügg ezzel a névvel a hókás lúd (R. 1898: Nom.), hókás vadlúd (1899: Chernel), az elnevezésben a jelző a madár csőre felett lévő fehér homlokfoltra utal; vö. ném. Bläβgans, weiβstirnige Gans (VNAE.), lat. szaknyelvi Anser albifrons, észt suur-laukhani (KissMad.), ang. white-fronted goose, or.белолобый гусь(EL.). A névben a hókás jelző a ’fehér folt bizonyos állatok homlokán’ jelentésű hóka származéka.

A lengyel lúd (Nom.), lengyel liba nevének az a magyarázata, hogy a nagy lilik Magyarországon nem állandó madár, hozzánk észak felől, az idő hidegre fordulásával érkezik, Lengyelország irányából. A németben is megvan a szó szerinti megfelelő, a polnische Gans ’ua.’ (VNAE.) terminus.

♦ A nagy lilik ’Anser albifrons’ a madarak osztályának a lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe, a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Oroszországban, Észak-Amerikában és Grönlandon honos. Vizek közelében, folyóparton, tengerparti dombokon költ. A Kárpát-medencében rendszeres vendég, néha áttelel. A vízparthoz közeli, nyílt élőhelyeket kedveli. Hazánkban az egyik legnagyobb tömegben megjelenő vadlúdfaj. Október és március között nyári ludakkal és vetési ludakkal keveredett csapatai minden jelentősebb vizes élőhelyen megfigyelhetőek. A Kárpát-medence fontos telelőhelyük. A pihenőhelyeken nyári ludakkal és vetési ludakkal együtt alkot nagy csapatokat, de köztük időnként ritkább fajok, mint a hasonló színezetű kis lilik ’Anser erythropus’ is előfordul, mely mára rendkívül ritka, veszélyeztetett madár. Eurázsiában költ az északi erdőhatár közelében, télen délre vonul. A Kárpát-medencében rendszeres vendég, néha áttelel.

Lásd még: nyári lúd, vadliba.

J. vontatásra és lovaglásra használatos, páratlanujjú patás háziállat; Equus caballus.

szavunk helynévben már 1055-ben, a Tihanyi alapítólevélben felbukkan. A főnév lovász származéka is szerepel ott (TA.). Köznévként 1395 k.: „ýpus: low” (BesztSzj.), 1450 k.: olauat (BécsiK.), 1500 k.: „lo mentha” (növn.) (MNy. 21), 1519 k.: loh (DebrK.), 1559: lón (NySz.), 1577: „lo tetw”, „lo bogar” (KolGl.). A népnyelvben MTsz.: lo | ÚMTsz.: lâ, lut.

Ősi örökség az ugor korból; vö. vog. лō, luβ, osztj. loχ, lau, taw ’ló’ (TESz.). Az átvett alak lovu lehetett, a átmeneti lou formából fejlődött ki. Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall. A állatnévvel igen sok összetett növénynév alakult.

A lóval kapcsolatos elnevezések a köznyelvben, népnyelvben és a szaknyelvben: tátos, gebe; csődör és mén, monyas, monyi; kanca, anyaló, kabala, kacola; döher, düherc; paripa, paci, pacér.Heréit csikó, maca, maci néven hívják. Alkalmazása szerint elnevezett a tenyészló, hátasló, versenyló, hintósló, igásló, parasztló stb. Kocsi elé fogva a jobb oldali neve rudas, a bal oldalié nyerges, a lógó rúd melletti a lógós. Négyes fogatnál pedig a rudas előtti az ostorhegyes vagy kisefás, a nyerges előtti a gyeplős. Fajtája pl. arab telivér. A berber ló igénytelen, szívós észak-afrikai fajta. (A berber jelzőt lásd a berber majom szócikkében.)

A paripa a szép mozgású, büszke, nemes ló neve (R. 1528: „Paruum parypa feci babtizari” /OklSz./), volt azonban ’herélt ló’ jelentése is (1795 k.: TakátsRTold.). Vándorszó a paripa, végső soron a görög eredetű lat. parhibbus ’mellékes ló’, azaz ’be nem fogott ló, hátasló’ átvétele (> k. lat. palafredus, ófn. parafred, úfn. Pferd). Szélhámos melléknevünk szintén ezzel függ össze, eredetileg a szélső hámba fogott, tehát könnyen táncoló lovat jelentette. A gebe a rossz, hibás lovat jelenti (a ném. Schindmähre). R. 1566: gebe /NySz./; N. MTsz.: gébe | ÚMTsz.: göbe. Hangfestő eredetű szó (~ gebed, gebeszkedik).

A csődör, mén a ló, szamár s más nagyobb patás állat hímje. Az ismeretlen eredetű mén főnév már Anonymusnál olvasható a XII. században a Menu-Morout (Mén-Marót) összetételben, illetve a Ménrót személynévben. Mint köznév, 1395 k. bukkan fel: „emíſaríus: men” (BesztSzj.). 1560 k.: meny loo (GyöngySzt.), 1570 k.: men lo (ArsMed.). A ’hím-ló, apa-ló’ jelölésére szolgál továbbá a csődör (R. 1521: OklSz.) szó is. Német származtatása (< ném. Zelter ’poroszka’) helytelen, török vendégszavaink kun-besenyő rétegéből való, egy valószínű *csevdür szó szabályos fejleménye. Ilyen szóra ugyan nincs írott bizonyíték, de a rokon csag. csavdur alapján feltételezhető. Monyas a ménló, a csődör társneve (R. 1834: monyas-ló /Kassai/, 1839 /MTsz./; N. Nyr. 6, 9, 10 és 14, MNy. 6).

A nőstény ló kanca (R. 1435: Kancha szn., 1584: „Ötödfy wehem. Ötödfy kancza” /OklSz./, 1590: SzikszF.; N. MTsz.: kánca | ÚMTsz.: ganca | MNy. 64: kanco, konca) neve szláv jövevényszavunk, a konjъ’ló, csődör’ -ica képzős származéka. Hasonló jelentésű a kabala szó is (< szláv kobyla ~ lat.-gör. caballus ’ló’), de a kabala, kacola jelent mindenféle lovat is (Kriza:Vadr.), köztük ’rossz, vén kanca’ jelentése is van. 1838: kabala, kabola ’kanca’ (Tsz.); N. MNy. 6: ua.; másutt ’ló’ jelentésű (NyK. 10, Nyr. 4). A gyermeknyelvben paci, pajci a ló. Az Ormánságban pacér a hitvány, kis ló (Nyr. 9) neve.

A fiatal ló neve a Székelyföldön lófiú (Szóm.), de legközönségesebb neve a csikó; 1213: szn. Váradi Regestrum, 1525 k.: „Poledrus: wehem vel chÿthko” (MNy. 11), 1533: czetko (Murm.), 1585: tsiko (Calepinus),1590: cziko (SzikszF.), 1835: N. csinu ’kis csikó’ (Kassai). A nyelvjárásokban Nyr. 6: csinuská,csiná | uo. 21: csuba | Kriza:Vadr.: csitkó | MTsz.: szitku | ÚMTsz.: csütkó, csítkó, sitkó, csiku, csika. A csit, csidi, csih csikóhívogató szó köznyelvi behatolása. A régiségben még adatolható a gyermek-lo, gyermekded-ló megjelölés.

A másodfű, harmadfű ló ’második, ill. harmadik évében járó ló’, 1395 k.: „Biennis: maſud fiw”; „Tēnius: harmad fíw” (BesztSzj.), 1587: „harmadfüre kelendö(OklSz.). Nyelvjárásainkból adatolható a heted-fű ’hétéves’ (MTsz.: Székelyföld), Hetedfűre ment: hetedik évében jár (Kriza:Vadr.) kifejezés is. Hasonló elemekből álló, azonos jelentésű összetétel a vog. χūrum-pum luβ(TESz.), azaz ’három-fű ló’, a magyar szó tükörfordításaként a hazai lat. triherbis, XIII. századi „unum bovem triherbem” (uo.), vagy a kit pom tēm lū(Ethn. 42), vagyis ’két füvet evett ló’. A vén ló neve Székelyföldön düherc, düher (Kriza:Vadr.), döher (MTsz.), düherc ’vén ló’ (MNy. 6). A tátos ló népmesei ló, bűbájos tulajdonságokkal; tréfásan sovány, borzas, horgas lábú lóról is mondják.

A lovak szőrének színei szerint (pl. hóka, almásderes, fakó, murga stb.) számos változatot neveznek, Herman Ottó 1914-ben 320 színárnyalatot különböztet meg (Herman 1914). A ló lehet fehér, deres, almásderes (kerek foltokkal tarkázott ló, az almásszürke ugyanaz szürkében), vasderes; szürke, hamvasszürke, seregély szürke, egérszőrű; szürkefakó, zsufa, fakó, fakósárga, veressárga, szögsárga, sárga, veres; pej, pejkó, fakópej, barnapej, barna, ráró, fekete; tarka, sárgatarka, tarkapej. A lámpás ló, lámpásos ló, liszá a Székelyföldön olyan ló, amelynek hosszúkás fehér homlokjegye van (MTsz.). A hóka szintén olyan, amelynek a homlokán fehér folt („csillag”) van (1834: Kassai, 1838: Tsz.; N. Nyr. 14). A hóka-lábú ’fehér-lábú (ló)’ jelentésű (MTsz.; Nyr. 9). Szólásmondásban: hókán csapja, azaz homlokon csapja (Nyr. 18). A kese lábú lónak az alsó lábszára világosabb színű. A kesej, kese ’sárgásfehér, fakó (ló, ökör stb.)’ jelentésű (MTsz.). 1838-ban kesely-lábú ’fehér-foltos lábú’ (Tsz.).

A latin szaknyelvi binómen a ló lat. equus, késő lat. caballus neveiből alkotott. A latin caballus folytatója pl. afr. cheval, ol. cavallo, sp. caballo (W.). A ló ném. Pferd (DWb.), N. baj. Pferdl (W.)neve – mint fent láttuk –, a k. lat. Paraveredus ’szélső hámba fogott postaló’ szóból származik az ófn. pfarifrit, pfärit (uo.) szón keresztül, a végső forrás a görög. Megfelelője az aln. peerd, afr. perd, holl. paard, jiddis ferd (uo.).

♦ A ló az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez, a lófélék (Equidae) családjához tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy abból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használhatjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a háziló névvel különböztethetjük meg (Equus ferus caballus). A ma ismert ló ’Equus caballus vagy Equus ferus caballus’ hosszú törzsfejlődés során alakult ki. Ez a törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza. Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki. A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók lovon szállították felszerelésüket, málhás állatként használták őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátas állatként. A lovas nomád népek – ahogyan a régi magyarok is tették – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek. A lónak ma több mint 300 fajtája ismert. A ló ábrázolása kiemelkedő szerepet kapott a lo­vasnépek művészetében.

Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. A Magyarországon tenyésztett lófajták három vadon élő ősre, a tarpánra (Equus caballus gmelini), a diluviális ra (Equus caballus robustus) és a pónira (Equus caballus europaeus) vezethetők vissza. A XIX. század közepe óta két fajta változat tenyésztése vált általánossá. A nyugati tájakon a nagy termetű, igavonásra alkalmas hidegvérű (muraközi) és a különböző, főleg keleti (arab) fajta keresztezések révén kialakult, kocsilónak, igavonónak és hátasnak egyaránt alkalmas melegvérű változat (gidrán, kis és nagy nóniusz). Ez utóbbi tenyésztésében a II. világhábo­rúig a nagybirtokokon kívül a Duna–Tisza közén (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza), a Tiszántúlon (Debrecen, Hajdúböszörmény, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szentes) a parasztgazdaságok is kiváló eredményeket értek el.

Lásd még: muraközi ló, musztáng, nóniusz, póni, vadló.

lóri J. hosszú szárnyú, tarka tollazatú papagáj; Lorius.

Viszonylag korai felbukkanású nyelvünkben ennek az egzotikus madárnak a neve, 1801: lory (Földi), 1805: „lóri papagáj” (Márton J.: Képes könyv), 1895: lori (PallasLex.).

A magyarban a ném. Lori ’ua.’ (Brehm) átvétele; vö. még latin szaknyelvi Lori ’ua.’ (Kiss 1985). A név az angolon keresztül nemzetközi szóvá vált, végső forrása a mal. lūrī (uo.). A maláj szó a nüriből származik, amit néhány területen lürinek ejtenek, jelentése ’fénylő’. Ezeknek a papagájoknak lori neve számos nyelvben használatos, pl. blg., hv., holl., le., szlk., norv., sv., fr., sp. lori, ang. lory (EL.)

A lórifélék más néven ecsetnyelvű papagájok, nevüknek az ajellegzetességük az alapja, hogy nyelvük ecsetre emlékeztető végű, ennek segítségével szerzik be táplálékukat.

A szivárványlóri vagy sokszínű lóri ’Trichoglossus haematodus’ gyakori madár Kelet-Ausztrália erdős vidékein. Idegen nyelvi neve a – szintén színes tollazatára utaló – ang. rainbow lory, ném. Allfarblori, or.многоцветный лорикет, sv. regnbågslorikit (uo.). A vö­rös­lóri ’Eos bornea’ élőhelye az indonéz szigetvilág. A fiatal madarak alapszíne fakóbb vörös. Idegen neve – megfelelője – az ang. red lory, fr. lori ècarlate, ném. Rotlori (uo.). A sárgaköpenyes lóri, más néven sárgadolmányos lóri ’Lorius garrulus’ az Indonéziához tartozó Maluku-szigetek érintetlen esőerdeiben él. A bennszülöttek szívesen tartják kunyhóikban. Alapszíne skarlátvörös, a válltájékon sötétebb árnyalatú, változó nagyságú sárga folttal. Erre utal ang. yellow-backed lory, ném. Prachtlori (uo.) neve. A vöröstarkójú hölgylóri ’Lorius lory’ nevei hasonló névadási szemléletűek:ang. black-capped lory, ném. Frauenlori, le. dama niebieskobrzucha (uo.). A vöröshasú lóri ’Trichoglossus rubritorquis’ hasa csíkozástól mentes vörös, erről kapta szaknyelvi nevét.

♦ A lórifélék (Loriinae v. Trichoglossinae) alcsaládja a papagájalkatúak rendjében, a papagájfélék családjában 11 nemzetséggel, 55 fajjal rendelkezik. Celebesz szigetétől Új-Guineán át Ausztráliáig fordulnak elő. Elterjedésük legdélebbi pontja Tasmania, legészakabbra a Fülöp-szigeteken élnek. Többnyire nektárral, gyümölcsökkel, virágporral és rovarokkal táplálkozó, rendkívül színpompás papagájok. Tollazatuk feltűnően színes. Különösen gyakori a tollruhájukban a világító piros, valamint a zöld és a kék szín. Az eredeti élőhelyükön gyakran csapatostul törnek az ültetvényekre, és a virágok, illetve a gyümölcsök vagy a félérett gabonák megrágásával óriási károkat okoznak. Magas intelligenciájú madarak. A röptük nagyon látványos, rendkívül gyors.

Lásd még: papagáj.

lúd J. fehér tollú, úszóhártyás lábú, nagy testű, hosszú nyakú háziszárnyas; Anser do­mesticus.

1211-ből adatolható helynévi származékban: „Tendit ad locum qui uocatur Ludos Here” (OklSz.), köznévként 1395 k. „auca: lud(BesztSzj.). 1517-ben lwdas, 1544-ben ludas (OklSz.).

A lúd szó ősi örökség a finnugor korból; vö. vog. lōnt ’lúd’ (ÁKE.), lunt ’vadliba’ (JSFOu. 30), osztj. lont ’lúd’, cser. дê ’kacsa’, lp. lodde ’madár’ (TESz.). A fi. lintu és észt lind ’madár’ idetartozása bizonytalan. Ha a finn és észt szó nem ide, hanem más származási összefüggésbe tartozik, akkor a lúd ugor eredetű, és őrzi ősi jelentését.

A népnyelvben a lúd sokfelé inkább a vadlibát jelenti.Szinonimája a liba. A gúnár (R. 1525 k.: „Anser: Lwd et Gwnar” /MNy. 11/; N. ÚMTsz.: gënár, gînár, gonár | Kriza:Vadr., MNy. 6, NyK. 3: ganár | Nyr. 20: gunyár) a lúd hímje. Középnémet eredetű; vö. gunner, ganner, szász gōner, bajor-osztrák ganauser ’ua.’ (TESz.), ezek az irodalmi német Ganser ’gúnár’ változatai. A magyar szó hangrendi illeszkedéssel alakult ki.

Nógrádban a szűr-lúd ’hamvasszürke lúd’ (Nyr. 22), Göcsejben a lúd vizi-gágány (MTsz.). Gyakran vettük át az állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből; vö. nílusi lúd, ném. Nilgans ’Alopochen aegyptiacus’.

A folklórban számos szólásban szerepel: Szép állat a lúd, magát mosogassa / Órrával tollait fölborzolgassa; Nincs okosabb mint a lúd / Télbe, nyárba gyalog út, vagy Nincs szebb madár, mint a lúd / Nem kell neki gyalog út; Hopp a jégen mezítláb / Úgy kimélik a csizmát, vagy Télbe nyárba mezítláb / Úgy kimélik a csizmát; Sok lúd disznót győz; Tengeren innen, tengeren túl csak lúd a lúd; Lúdtól tanul a liba; Ludas benne.

♦ A lúdalakúak (Anseriformes) a madarak osztályának egyik rendje. 3 család és 165 faj tar­tozik a rendbe. A lúdformák (Anserinae) a lúdalakúak (Anseriformes) rendjén belül a réce­félék (Anatidae) családjának egyik jól elkülöníthető alcsaládját alkotják. Vízfelszínen és szárazföldön táplálkozó állatok. Úszóhártyás lábaikkal jól úsznak és repülnek. A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége.

Szent Márton napján már az ókori népek is megünnepelték az első kierjedő mustot, az újbor kóstolását. Márton napja a gazdasági év fontos zárónapja volt, Bod Péter írja 1757-ben, hogy „a Martinalia… olyan második Fársáng is volt a régieknél. Sült ludat ettek, s új Bort ittak.” Az újbor kiforrásakor kerül sor a Szent Márton-napi rendezvényekre, borünnepekre, borrendi bálokra újbor mustrával, mert „a bornak Szent Márton a bírája.” A vacsorák jellemző étele ilyenkor a libagégeleves, ludaskása, libasült, lúdlábtorta.

Lásd még: liba, nyári lúd, vadliba.