Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

20. fejezet -

20. fejezet -

Tartalom

M

M

mackó J. kis, fiatal medve, medvebocs.

A XVII. század második felétől adatolható szavunk ’kisebb fajta parlagi ló’ jelentésben (TESz.). 1805-ben „A’ Matzkó majom” (Márton J.: Képes könyv). 1867-ben csikóhívogató szóként szótározták (CzF.). Másik jelentése ’medve’, így 1838-ban bukkan fel írásos forrásban: „Maczkó, fn. ein Name für einen Bär” (Tzs.).

A szlk. macko ’medve’ (TESz.) átvétele, ez pedig a Matej (Mátyás) személynév becéző alakja. (A szlovákban is van ’tipegőruha’ jelentése, akár a magyarban, ez a ’kezeslábas, tréningruha’ jelentésű szavunk azonban – a szabadidős és sportruházat átalakulásával – lassan kivész nyelvünkből. A mackó ’pénztárszekrény’ jelentése a magyar tolvajnyelvben alakult ki német mintára.)

Lásd még: medve.

macska J. kerek fejű, nyúlánk testű, hosszú farkú, behúzható karmú ragadozó háziállat; Felis catus.

Helynévben már 1249–1260 táján fölbukkan: „terram Machkazorm nominatam” (TESz.). Köznévként 1395 k.: „gattus: machka” (BesztSzj.), 1519: „vaſſ maſth” (JordK.), 1570 k.: machka (ArsMed.). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: macsaka, matyka | MTsz.: mâska, massa, moska.

Szláv eredetű jövevényszavunk; vö. blg. N. мáчка, szbhv.

ka, szlk. ma

ka, ukr. N. мáчка (TESz.), bosny., mac. ma

ka, szln. ma

ek, ma

ka ’ua.’ (W.). A szláv szavak vagy macskahívogató, vagy a macska hangját utánzó szóból erednek. Származékai: macskás, macskásodik.

A cirmos hamvasszürke alapon barna csíkokkal vagy foltokkal tarkázott macska.A cirmos (R. 1768: tzirmosok) „ismeretlen eredetű szócsalád; az etimológia tisztázatlansága miatt tagjainak egymáshoz való viszonya sem világos” (TESz.), illetve „származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható […] jelentésének alapeleme a piszkosság lehetett” (Zaicz). A macskának a Székelyföldön éjjelibútor (Szóm.) neve is van. A kis macska Háromszéken mióka, miuka (MNy. 6), Csongrádban fijók-macska (MTsz.).

A latin szaknyelvi binómen a macska lat. felis és gör. katta neveiből alkotott terminus. 1758-ban Linné a házimacskának a Felis catus rendszertani nevet adta, 1775-ben Johann Ch. D. von Schreber a vadmacskát Felis silvestris néven sorolta be. Jelenleg a házimacskát ennek alfajaként tartják számon; a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Szabályzata (ICZN) értelmében a faj hivatalos neve azonban Felis catus, mivel ezt Linné elsőként publikálta. Johann Ch. P. Erxleben Anfangsgründe der Naturlehre (1772) és Systema regni animalis (1777) című műveiben Felis domesticus néven jegyezte fel a házimacskát. A szabályzat értelmében ez az elnevezés, és változatai (Felis catus domesticus és a Felis silvestris domesticus), habár gyakran láthatók, érvénytelenek. A görög név és a lat. cattus folytatója a macska ang. cat, fr. chat, chatte, ném. Katze, ol. gatto, sp. gato, or.кот, кошка(W.) neve.

♦ A macska, vagyis házimacska ’Felis silvestris catus’ kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül a Felis nembe tartozik. Mintegy 10 000 év óta él az ember környezetében, fennmaradt háziasításának 4000 éves emléke Egyiptomban. Egy ciprusi sírból előkerült, mintegy 9500 éves leletben egy felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. Különböző maradványokat találtak Jerikó mellett, amelyek korát 9000 évesre becsülik. A macskának számos fajtája és színváltozata létezik. Sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi történeteiben is szerepel. Kezdetben Egyiptomban szent állatként – Básztet szent állataként – tisztelték a macskákat (elpusztításuk halálbüntetést vont maga után), később már tenyésztették őket, mert magtáraiktól távol tartották az egereket és más rágcsálókat, sőt a sivatagból betévedő kígyókat is.

Lásd még: cirmos, vadmacska.

macskabagoly J. nagy fejű, zömök testű, tollas lábú bagoly; Strix aluco.

Nevét alkonyatkor hallható, erőteljes, nyávogásra emlékeztető hangjáról kapta. Hasonneve a R. 1702: huholó bagoly, sivo bagoly (Miskolczi), 1793: síró bagoly (Grossinger), 1798: huhogató bagoly (Gáti), 1799: huhogóbagoly (Fábián), 1887: huhulóbagoly, huhos bagoly, közönséges huholy, csikorgó bagoly (TermtudKözl.), 1898: síró macskabagoly (Nom.); vö. ném. N. Zischeule, Knarreule, Heuleule (Brehm), azaz ’pisszegő bagoly’, ’csikorgó bagoly’ és ’síró bagoly’.

Társnevei feltűnően nagy, kerek fejére utalnak, R. 1673: fejes-bagoly (Com:Jan. 1673), 1702: matska fejue bagoly (Miskolczi), 1590: maczka fueloe bagoly (SzikszF.). A népnyelvben ÚMTsz.: macskafejü bagu, naffejü bagu. Idegen nyelvi megfelelők: ang. cat owl (VNAE.), ném. Katzeneule (Brehm), norv. kattugle, sv. kattuggla ’macskabagoly’ (W.), ném. N. Katzenauff ’macskauhu’, Katzenäugel ’macskaszemecske’, észt kassipeakull ’macskafejű bagoly’ (KissMad.).

Erdeibagoly társneve (R. 1887: TermtudKözl.) a ném. Waldeule, Waldkauz ’ua.’ (KissMad.) tükörszava. A fabagoly (1841: Vajda) fordítás a ném. Baumeule ’ua.’ (uo.) névből. A névadási szemlélet háttere az, hogy – mint Chernel bemutatja – „vén, odvas fákban bővelkedő erdőségekben tanyázik.”

A macskabagoly tudományos neve Strix aluco, azaz ’éjjeli bagoly’. A gör. strix szó ’baglyot’ vagy ’éji lidércet’ jelent, az aluco fajnév olasz szó, és ’éjjeli bagoly’ a jelentése. Ezt a bagolyfajt először Carl von Linné írta le 1758-ban, a Systema Naturae című könyvében, és már akkor is ez volt a tudományos neve.

♦ A macskabaglyok fületlen, gömbölyű, nagy fejű, tömzsi termetű baglyok. A macskabagoly Európa legtöbb helyén és Ázsiában is honos, valamint Észak-Afrikában. Hazánkban egyike a legközönségesebb baglyoknak, vén, odvas fákban bővelkedő erdőségekben tanyázik. Rendszeres fészkelő, nem költöző, állandó madár. A macskabagoly röptére a hosszú siklórepülés jellemző, kevés szárnycsapással. Az összes eurázsiai bagolyfaj közül a macskabagoly ver a legkevesebbet a szárnyával, és repül a legmagasabban. Zsákmányát egészben nyeli le, a megemészthetetlen részeket, mint amilyen a tollazat, a szőrzet, a csontok és karmok, köpet formájában öklendezi vissza. Monogám faj, a párok élethosszig kitartanak egymás mellett.

Lásd még: bagoly, buhú, fülesbagoly, gyöngybagoly, hóbagoly.

majom J. az emberhez leginkább hasonló, meleg égövi, általában fákon élő emlős.

1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „ſÿmca: moimok” (BesztSzj.). 1405 k.: „ſimea: maym(SchlSzj.), 1500 k.: maÿwm (MNy. 50), 1513: mayom (NagyszK.).

Vándorszó az ar. majmūn ’majom’ nyomán, amelynek végső forrása a perzsa majmūn ’kisebb majom’ (TESz.). Az arab és az oszmán-török révén sok kelet-európai nyelvben elterjedt, pl. blg. маймуна, szbhv. màjmun, oszm. majmūn (uo.),ro. maimúţă’ua.’ (W.), de megvan az olaszban is; vö. mammone, R. maimone ’majom’ (TESz.). Mivel igen koránról kimutatható, lehetséges, hogy arab műveltségű középkori izmaelita kereskedők révén került nyelvünkbe. A majom szónak az ’emberhez legközelebb álló, fákon élő emlősállat’ jelentésén kívül van ’valakit nevetségesen utánzó személy’, ’hiú, kényeskedő személy’: divatmajom jelentése is. Származékai: majmol, majomkodik.

♦ A majomalkatúak (Simiiformes) az emlősök osztályába, a főemlősök rendjébe, az orrtükör nélküliek (Haplorrhini) alrendjébe tartozó alrendág. A majmok testi jellegeik alapján az állatvilágnak rendszertanilag a legmagasabb rendű, s az emberhez valóban a legközelebb álló tagjai. Testnagyságuk tág határok között változik. Amíg a gorilla az erős férfinél is jóval nagyobb, addig a selyemmajmocska a mókus nagyságát sem éri el. Testük külalakja is nagyon különböző, mint azt találó elnevezéseik kifejezik, pl. emberszabású majom, kutyafejű majom, mókusmajom stb. Az állatok közül szellemi tekintetben is ők állnak a legközelebb az emberhez. Különösen érvényes ez az emberszabású majmokra.

Lásd még: apácamajom, berber majom, bőgőmajom, cerkófmajom, csimpánz, gorilla, lemur, makákó, maki, orangután, pávián, selyemmajom.

makákó J. igen nagy számban előforduló cerkófmajomforma.

Nemzetközi szó valamely afrikai bennszülött nyelvből. A makákó lat. macaca nevének megfelelője többek közt a port. macaco (W.),ang., fr. macaque, bre. makak, kat. macaco, ném., holl. makako, ol. macaca (EL.).

Az üstökös makákó ’Macaca nigra’ neve a nyelvek többségében – a latin fajnévnek meg­felelően – a ’fekete’ jelző megfelelőivel alkotott; vö.ang. celebes black macaque, holl. kuifmakaak of zwarte baviaan, fr. cynopithèque nègre, sp. macaca negra (uo.).

♦ A cerkófmajomformák közé tartozó makákó (Macaca) nembe 20 ma élő fajt sorolnak. Egy faj, a berber majom kivételével Ázsia déli és keleti részein élnek. A jégkorszak előtt elter­jedési területük jóval nagyobb, Kelet-Ázsiától Nyugat-Európáig egybefüggő volt, ennek emlékét őrzik egyes populációik a Himalájában és más magashegységekben. Részben fán lakók, részben a földön élnek; többnyire pár tucat fős csapatokban. Természetes élőhelyeik be­szűkülésével nagy csapataik költöztek be különféle emberi településekre (Delhiben már komoly problémát okoznak). Állati és növényi táplálékot egyaránt fogyasztanak. Jól szaporodnak fogságban is. A nembe 20 faj tartozik. A közönséges makákó vagy jávai makákó ’Macaca fascicularis fascicularis’ a makákók leggyakoribb, legnagyobb területen elterjedt faja, amelynek a változatos élőhelyeken több földrajzi változata alakult ki. Eredeti elterjedési területén kívül számos helyre betelepítették. Sűrű esőerdők, másodlagos erdők, mangroveerdők lakója, gyakran folyók közelében él. A burmai makákó ’Macaca fascicularis aureus’ Bangladesh déli részén, valamint Mianmarban (Burma) és Thaiföld középső részén honos. A Nicobár-szigeteki makákó ’Macaca fascicularis umbrosa’ csak az Indiához tartozó Nikobár-szigeteken honos. A Fülöp-szigeteki makákó ’Macaca fascicularis philippinensis’ a Fülöp-szigetek igen sok szigetén él. Számos más makákó csupán egy-egy szigeten fordul elő.

Lásd még: majom.

maki, makimajom J. a félmajmok közé tartozó, Madagaszkáron honos, kisebb kutyához hasonló állat; Lemur.

A maki köznapi elnevezés, amely többnyire a méhlepényesek (Eutheria) alosztályának euarchonta csoportján belül a főemlősök (Primates) rendjéhez tartozó félmajmok fajait, valamint a bőrszárnyúak (Dermoptera) rendjének egyes fajait jelöli. Főleg gyerekkönyvekben a makimajom összetett név is előfordul a fán élő főemlősök (makik és majmok) együttes jelölésére.

A maki név 1799-től adatolható nyelvünkben: „A’ makik … inkább agárhoz, mint majomhoz hasonlítanak” (Fábián). A ’félmajom, a lemurok egyik faja’ jelentésű elnevezés nemzetközi szó a malgas (madagaszkári) maky ’ua.’ (TESz.) nyomán, amely a francia és az angol révén terjedt el; vö. ang., ném., fr., or. maki (uo.), dán, holl. maki ’ua.’ (El.).

A tudományos latin nevet Linné adta. A makimajom szaknyelvi latin és angol neve lemur (lásd ott).

Az afrikai medvemaki ’Arctocebus calabarensis’ genusneve görög elemekből alkotott; gör. arktosz ’medve’ és kebosz ’medvemajom’. A gyűrűsfarkú maki legfeltűnőbb tulajdonsága a hosszú farok, mely fekete-fehéren gyűrűzött – nevét is erről kapta. A havasmakinak a nyelvújítás korában a közönséges rémke (Szóm.) nevet adták.A vöröshasú maki ’Eulemur rubri­venter’ hasonló értelmű neve azang. red-bellied lemur, fr. lémur à ventre rouge, ném. Rotbauchmaki, ol. eulemur rubriventer, sp. lemur de vientre rojo (EL.).

♦ A zoológia rendszertanában a makik helye a főemlősök rendjében a következő családok: makifélék (Lemuridae), karmosmakifélék (Daubentoniidae), törpemakifélék (Cheirogaleidae), ugrómakifélék (Indridae), lajhármakifélék (Loridae vagy Lorisidae), fülesmakifélék (Ga­lagidae) és a koboldmakifélék (Tarsiidae). A bőrszárnyúak (Dermoptera) rendjébe a re­pülőmakifélék (Cynocephalidae) tartoznak. A makifélék Madagaszkáron és néhány környező szigeten élnek. Elsősorban fán élő fajok. Megnyúlt pofa, rövid fül és hosszú farok jellemzi az ide tartozó fajokat. Alsó fogsoruk, metsző- és szemfogaik úgynevezett fogfésűt alkotnak, amelyet szőrzetük ápolására használnak. 36 foguk van. Legfeltűnőbb tulajdonságuk a fekete-fehéren gyűrűzött hosszú farok, melyet a makik egyensúlyozásra és a csapattársaival való kommunikációra használnak. Az orr szürke, az arc és a szemek környéke fekete, szemeik világossárgák vagy narancsszínűek. Rendkívül beszédesek, hangosan nyávognak, rikácsolnak, dorombolnak. Különféle szerszámok használatára is képesek, még alapfokú matematikai számításokat is meg tudnak tanulni. A gyűrűsfarkú maki nappali életmódot folytat. Gyümölcsökkel, virágokkal, rovarokkal, különféle növényekkel táplálkozik, legfőképpen a tamarin­duszfa gyümölcsét kedveli. Ideje nagy részét a talajon tölti, 20–30 fős csoportokban él. A csoportban hierarchia uralkodik, rendszerint a nőstények dominálnak. Mivel a nőstény utódok a szülői csoportban maradnak, a csoport nőstényei egymással rokonságban állnak. A fiatal hímek gyakran fiúcsapatokat alkotnak addig, amíg ivaréretté nem válnak.

Lásd még: lemur, majom.

makréla J. társasan élő, kb. fél méter hosszú, kék színű, ezüstfehér hasú tengeri hal; Scomber scombrus.

A szó a ném. Makrele ’ua.’ átvétele latinosított szóvéggel, forrása a középholl. makereel közvetítésével a tisztázatlan eredetű k. lat. macarellus. A név számos más nyelvben is megvan, pl. ang. mackerel, fr. maquereau, ol. macarello, or. макрель(EL.).

A latin szaknyelvi binóment a ’makréla, tonhal’ jelentésű ógör. szkómbrosz szóból alkották. A görög név folytatója a hv. škombar, ol. N. sgombro, ro. scrumbie, or.скумбрия, tör. uskumru ’ua.’ (uo.).

♦ A makrélafélék (Scombridae) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe tartozó család. A közönséges makréla a makrélafélék (Scombridae) családjához tartozó faj. Elterjedési területe az Atlanti-óceán északi része, keleten Észak-Norvégiától Nyugat-Afrikáig és az Azori-szigetekig. Előfordul az Északi-tengerben, a Balti-tenger nyugati részén, a Földközi- és a Fekete-tengerben is. 40–50 centiméter hosszú, ízletes húsú tengeri hal. Teste megnyúlt, orsó alakú, vékony faroknyéllel, hegyes arcorral és széles szájnyílással. Sebesen úszó, nyílt vízi hal, amely gyakran a vízfelszín közelében, nagy rajokba verődve vándorol.

málinkó, málingó J. sárgarigó.

A név 1792-től adatolható: aranymálinkó, sármálinkó (SzD. gabos alatt), majd 1800-ban malinkó (Márton, aranybegy alatt),1801: malinkó (Földi), 1834: sár-málikó (Kassai). Nyelvjárásainkban MTsz., OrmSz.: málinkó, málingó | ÚMTsz.: aranymál-rigó, malingó, arany­málingu, aranymáringu, aranymálirigó.

Ez a terminus magyar fejlemény. Jelentéstapadással vált ki a sármáringó, sármálinkó, aranymálinkó (Chernel)összetételekből, illetve alakváltozataikból, és önállósult. A madárnévben szereplő finnugor eredetű mál szó jelentése ’állatnak has alatti prémje’. A sármálinkó és aranymálinkó társnevek utalnak a madár hasi színére (sár ’sárga’ jelentésű).

♦ A sárgarigófélék (Oriolidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 2 nem és 29 faj tartozik a családba. A Sibley–Ahlquist-féle madárrendszertan nem tekinti önálló családnak, hanem a varjúfélék (Corvidae) családjába sorolja őket. A fekete málinkó ’Oriolus hosii’ Malajzia területén honos. 900–2000 méter magasban lévő erdők lakója.

Lásd még: aranymálinkó, sárgarigó.

mamut J. az elefánthoz hasonló, de nagyobb, kihalt állat; Elephas primigenius.

Neve a magyarban 1807-től adatolható: „Vallyon a’ mammúth kétlakású állat-é?”, majd 1817: mammutok, 1845: mamuth, mamut (TESz.).

Nemzetközi szó az or. mamont (uo.) nyomán, ez talán jakut szó, a mamma ’föld’ származéka. Vö. ném. Mammut, ang. mammoth, fr. mammouth, ol. mamut (uo.), norv. mamut (W.). Az elnevezés magyarázata az, hogy amikor az első mamutot Jakutföldön kiásták a fagyos talajból, a helybeliek azt hitték, hogy föld alatti járatokban élő állat. Más magyarázat szerint a tudományos irodalomban az oroszból a francián keresztül nemzetközi szóvá vált terminus az oroszban valószínűleg uráli eredetű, közelebbről jurák-szamojéd. Tény, hogy legkorábban az oroszból mutatható ki (1618: maimanto /TESz./), ám a végső forrás nincs még kellően tisztázva.

A mamutok és a mai elefántok közös ősei a Primelephas, azaz magyarul ’első elefánt’ nem képviselői voltak. A Gomphotheriidae családba tartozó egyes fajok nevei megtévesztőek, mivel a mastodon szó szerepel a nevükben, ilyen pl. a Stegomastodon is.

♦ A mamut vagy masztodon az ormányosok (Proboscidea) rendjéhez, ezen belül a masztodonfélék (Mammutidae) családjához tartozó kihalt nem. A Mastodon nem fajai hatalmas agyarú elefántszerű állatok voltak, amelyek Ázsia, Afrika, Európa, Észak-Amerika és Közép-Amerika területein éltek, az oligocén kortól kezdve a holocén elejéig, vagyis ezelőtt 34 millió évtől 11 000 évig. A mamutok (Mammuthus) az elefántfélék családjának egy mára kihalt nemét alkotják, az első ismert mamutfaj az afrikai mamut ’Mammuthus africanavus’. A nem első képviselői mintegy 4-5 millió évvel ezelőtt jelentek meg, az utolsók pedig kb. 3600 évvel ezelőtt haltak ki. Utolsó fajai a kőkorszak emberének kortársai voltak Eurázsiában és Észak-Amerikában. Agyaraik hosszúak voltak (kb. 4-5 méteresek), méretük kb. a ma élő elefántokéval egyezett, hátuk erősen lejtett hátrafelé. Ragadozóktól (pl. barlangi oroszlán, amerikai oroszlán, kardfogú tigris) csak a borjaknak kellett tartani. Változatos éghajlati övekhez is alkalmazkodtak, a hideg tundráktól az enyhébb sztyeppékig, prérikig. Ennek megfelelően csontjaikat már a középkorban is szép számmal megtalálták, de akkor inkább óriásoknak, sárkányoknak és más hasonló lényeknek tulajdonították ezeket. Fontos kiemelni, hogy a mai elefántok nem a mamutok leszármazottjai. A masztodonok (Mammutidae) pedig (hasonlóságuk ellenére) külön családot alkotnak az ormányosok rendjén belül.

mangalica J. göndör szőrű, lógó fülű zsírsertés.

A név 1791-tőladatolható írásbeliségünkben: „Mintegy 1000 darab sertéseket, rész szerint mangaritzákat,rész szerént magyar fajtákat elhajtották” (Ethn. 50). 1792-ben mangalitza (uo.), 1807: mangolicza (MNy. 65), 1840: N. manka ’(fekete) sertés, mangalica’ (MTsz.; N. Nyr. 24). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: mangali, mangulica | Nyatl.: mangalic, mangolic | MTsz.: mongolic | Nyr. 18: mangolica | Nyr. 5: mongolica | NyK. 2: mangó, mankus. Somogyban a gica-disznó ’kurta fehér göndör szőrű szerbiai disznó’ (Nyr. 19).

Sertésfajtánk magyar neve a szbhv. mangùlica, mangúlac ’ua.’ (TESz.) átvétele, ennek eredete tisztázatlan. Lakosságunk körében a XVIII. században egyre népszerűbb lett az eredetileg Szerbiából származó zsírsertésfajta, amit akkor törökfajtának, rátznak, mangaritzának vagy mangalitzának is neveztek. József nádor 1833-ban Kisjenőn tenyésztette, ezért Jenei fajtának is nevezték.

♦ A mangalica a Magyarországon őshonos, törvényben védett háziállatok egyike, nagyhírű sertésfajta. A törökök kiűzése után az egykori hódoltsági területeken rendkívül kevés sertés maradt, hiszen a törökök vallási okokból nem fogyasztottak disznóhúst. A sertéstenyésztés a Felvidékre és az erdélyi területekre szorult. A XVIII. század végén főleg a dunántúli területek és Ausztria között volt jelentősebb sertéskereskedelem, amelynek fő fajtája a bakonyi sertés volt, mert ez a fajta jól bírta a hosszú utat, lábon hajtották messze földre. Milos Obrenovics szerb fejedelem ottani, úgynevezett sumadia sertésekkel kezdett kereskedni, tenyészetet alapított, ahonnan a magyar birtokosok tenyészállatot is vásároltak. Eljutott az ország minden részébe, s teljesen átalakította a sertésállományt. A bakonyi sertés az 1840-es évek közepére eltűnt. Pethe Ferenc 1814-ben már, mint közönséges fajtáról ír a mangalicáról. A XX. század fordulójára a gazdasági környezet változásnak indult. Az erdőket, amelyek makkoltatásra alkalmasak voltak, kiirtották, a legelőket felszántották. Csökkent a zsírsertések iránti kereslet, viszont nőtt a hússertés iránti érdeklődés. Megjelentek a nyugati fajták, amelyek már belterjes gondozási módot igényeltek. A folyók szabályozásával hatalmas mocsarak szűntek meg, és a helyükön előállított gabona lehetővé tette az abrakos hizlalás bevezetését. A legnagyobb csapás a fajtára az 1895-ben kitört sertéspestis volt, amely 20 évig tartott, és 4,5 millió sertés pusztulását okozta. Az elhullott állatok 95%-a mangalica volt. Ezután többé nem tudta visszaszerezni piaci pozícióit, állományának mérete egyre csökkent. Az 1927-ben megalakult Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete célul tűzte ki a fajta fejlesztését. A tenyésztési dokumentumokban részletesen leírt, fajtatisztának tekinthető mangalicaváltozatok a szőke mangalica, a fecskehasú mangalica és a vörös mangalica. Jelenleg a mangalica fajta fenntartásáért az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet mint tenyésztési hatóság felelős. A fajta jó tulajdonságai közé tartozik az edzettség, az igénytelenség, a nagyfokú zsírtermelő képesség. Vizsgálatok szerint a mangalicazsír 12–16%-kal kevesebb telített és 8–10%-kal több telítetlen zsírsavat tartalmaz, mint a modern sertésfajtáké. Zsírjában az olajsav 12%-kal nagyobb aránya táplálkozás-élettani szempontból különösen előnyös.

Lásd még: disznó, sertés.

marabu J. a gólyával rokon, de nagyobb, dögevő afrikai madár; Leptoptilos crumeniferus.

A név nyelvünkben 1841-től adatolható: marabu gólya (Vajda).

A magyar szó többek véleménye szerint a fr. marabout kiejtés szerinti átvétele. Azonban nyilvánvaló, hogy Vajda inkább a latin szaknyelvi Ciconiamarabu, azaz ’gólyamarabu’ nevet vette át; a ném. Marabu ’ua.’ (Brehm) közvetítésével.

A francia madárnév a port. marabuto átvétele, a végső forrás pedig az ’aszkéta, remete’ jelentésű ar. murabit. Nevét az afrikai muszlim szentek arab nevéből kapta, a madárra komikusan méltóságteljes járása miatt ragadt ez az elnevezés. Az egykori arab madárnevet – portugál közvetítéssel – a franciából vette át, mint nemzetközi szót, a németen kívül még számos nyelv; vö. cs., fi., sv. marabu, izl., sp. marabú, ang., bre. marabou, afr., holl. maraboe, fr. marabout, or. марабу(EL.).

A latin szaknyelvi Leptoptilus nemi név görög elemekből áll; vö. ógör. leptosz ’keskeny, vékony, kicsi’ és ptílon ’szárny’. A gólyafélék hosszú, de nem széles szárnyára utal. A lat. crumeniferusfaji név pedig a lat. crumena ’zacskó, erszény, begy’, illetve a ferre ’hordoz, visel’ szavak összetételével alkotott, ’zacskós, begyes’ jelentésű.

Az afrikai marabu neve más nyelvekben ugyancsak az élőhelyére utaló földrész nevével alkotott: fr. marabout d’afrique, or. африканский марабу, sp. marabú africano, illetve hívják ’marabugólya’ néven is; vö. ang. marabou stork, sv. marabustork (EL.).

♦ Az afrikai marabu a madarak osztályának a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, a gó­lyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó faj. Afrikában a Szaharától délre él, egészen Dél-Afrikáig. Szavannák és mocsarak lakója, de az emberi településeket sem kerüli el. Magassága 150 centiméter, szárnyfesztávolsága 320 centiméter, testtömege 9 kilogramm is lehet. Feje és nyaka kopasz, erős, ék alakú csőre és jellegzetes begyzacskója van. A begyzacskó vagy toroklebeny a nyaktól kiinduló, nagy kiterjedésű képződmény, az orrlyukakkal összekötött légzsákoknak köszönhetően felfújható. A begyzacskó 40 centiméteres is lehet.

maréna J. a lazaccal rokon, főleg Európa északi tavaiban élő, ízletes húsú hal; Coregonus.

A hazai vizeinkből véletlenszerűen előkerülő vándormaréna vagy nagy maréna ’Coregonus lavaretus’ és kis vagy törpe maréna ’Coregonus albula’ fajokon kívül ez a név a Coregonidae családba tartozó sok-sok lazacfélének a neve; lásd VNAE. 3197 és 3226 között a marénafajok elnevezéseit.

Maréna halnevünk (R. 1808: kis maréna /Márton J.: Képes könyv/, 1830: maréna /Rei­singer/) átvétel a németből; vö. Maräne ’Coregonus’ (DWSach.). A német halnév a pomeráni moranka átvétele, amely az ősszláv morje ’tenger’ (BWDWb.) szóval függ össze.

A különböző marénafajok legközelebbi nyelvrokonaink halászatában kiemelkedően fontosak. Ilyen a szibériai nagy maréna ’Coregonus lavaretus’ is, osztj. păr χul, por-χul neve népetimológiás átalakítás eredménye az osztj. păr ’fúró’ (DEWOS.) szóból (~ m. fúr, zürj. pir, fi. pura, vog. pore ’ua.’ /FUV./). A χul utótag ’hal’ jelentésű, finnugor eredetű szó. Az osztják halnév került át az oroszba Sebestyén Irén szerint; vö. polkur ’ua.’ (ALH. 1), ám régi források azt mutatják, hogy a szamojéd az átadó nyelv: „po-russki püžjan, po-samojed. pólkur, po-ostj. pydzschjan, pórcul” és „Salmo Polcur, Rossis ad Obum nomine Ostiacorum et VogulorumPydshjan” (PallasZoogr.). Az oroszban ma is használatos a полкyp ’Coeronus lavaretus pidschian’ (VNAE.) terminus, de Steinitz (Ostj.Arb. 4) értelmez egy halnevet a latin szaknyelvi Coregonus polkur binómennel is. Az osztj. pisjan ’Coregonus polkur’ (uo.) megvan a vogulban is: pisiana ’ua.’ (WogVd.), ahol osztják jövevényszó. Talán a zürjén a végső forrás, bár az óriási terület vándorszóinak esetében az átadó – közvetítő – átvevő nyelvek megállapítása rendkívül nehéz, a kölcsönzés iránya biztosan aligha igazolható. Tény azonban, hogy az osztják halnevet átvette az orosz; vö. пыжьян, cиг-пыжьян(REWb.). A szibériai nagy maréna (< ném. sibirische grosse Maräne /VNAE./) obi-ugor neve bekerült a nemzetközi zoológiai terminológiába, a latin szaknyelvi fajnév valószínűleg valamelyik orosz nyelvjárásból származhat; vö. Coregonus lavaretus pidschian. Megvan a németben is a Pidshjan-Maräne, Pidschian-Maräne (uo.).

A peled-maréna (< ném. Peledmaräne /VNAE./) ’Coregonus peled’ neve a vog. sareχ, soreχ, sireχ, sorkh ’Sirok-Lachs’ (WogWb.), sor khul ’eine Art Fisch’ (DEWOS.) és az osztj. sărək, sărəχ, sorəχ’syrok, Zährte, Coregonus vimba’ (uo.). A szótár értelmezése furcsa, hiszen a ném. Zährte ’Vimba vimba’, az or. syrok a Coregonus peled vagy Salmo peled (a régebbi ichtiológiai, azaz haltani terminológiában Coregonus syrok) neve. A megadott latin név is rossz, Coregonus vimba nincs, nem is volt, a marénák a Coregonidae család tagjai, a vimba egészen más, a Cyprinidae (pontyfélék) családba tartozó halakat jelöl. Az obi-ugor halnevet Paasonen (Fiugr. s-Laute) és N. Sebestyén (NyK. 49) helytelenül a lp. coaran ’lazac’, votj. coryg és zürj. cerig ’halfaj’ nevekkel hozza összefüggésbe. Gombocz pedig (NyK. 28) az osztják és a vogul halneveket jövevényszónak, az or. cыpок átvételének tartja. Az átvétel azonban éppen fordított, az or. syrok ’Coregonus peled’ (REWb.) terminus származik az osztjákból. Nem vette figyelembe, hogy a hódító oroszok Szibéria halaival és halászatával az Irtis alsó folyásánál és az Ob mellékén, azaz osztják nyelvterületen ismerkedtek meg. A zürjénbe is átkerült (zürj. sirok nilik ’apró syrok’ /NyK. 66/), továbbá a zoológia nemzetközi nevezéktanába: Coregonus syrok (VNAE.). Számos európai nyelvben ugyancsak használatos; vö. m. sirok, ném. Syrok, Sirok, ang. russian syrok, fr. sirok, or. cыpок (uo.).

A fehér maréna ’Coregonus ferus’ or. šokyr, š

okur ’ua.’ (Bausch) neve – viszontkölcsönzéssel – átkerült az obi-ugor nyelvekbe; vö. osztj. sokər ’Coregonus nasus’ (KT.), vog. suker ’Coregonus lavaretus’ (WogWb.). Az osztják halnév a tatárba, a tunguzba és a szamojédba orosz közvetítéssel került (tat. sareγ ’kecsege, viza’ /ALH. 1/; tunguz sekyr /Bausch/; szam. tschoker /PallasZoogr./), akárcsak a régebbi zoológiai terminológiába (Nikolskij) és számos európai nyelvbe; vö. m. csokor, ném., fr. tschokor, or. щoкyp,щyкp (VNAE.).

Pápay Osztják népköltési gyűjteményében a hősénekek között (38) olvashatunk az osztják mitológiában szereplő alvilági sokor-halról. Munkácsi is beszámol (Vogul Népk. Gyűjt. 2) erről a mitikus halról, amelyet paripaként használnak, azonban „meglovaglása nehéz és regébe illő feladat!” Ez valóban merész vállalkozásnak tűnik, szerencsére azonban nincs is erre szükség, mert az osztják sokər nevet tévesen azonosították a hallal, igazi lóról van szó, az osztj. sukər ’herélt ló’ (KT.) jelentésű. Ez a név megvan a zürjénben is: sokur, sokir ’ua.’ (NyK. 55).

A Coregonus muksun osztj. muχsaη, moksəη,muχsəη (DEWOS.), vog. moχsun, muksen-khul (WogWb.) (jövevényszóként megvan a zürjénben is a muksun ’ua.’ /NyK. 66/) neve szintén bekerült az oroszon keresztül egy marénafajra vonatkoztatva – alighanem Pallas révén – a nemzetközi zoológiai terminológiába (Salmo muksun, Coregonus muksun),valamint számos európai nyelvbe; vö. m. mokszun, mukszun-maréna, ném. Muksun, Muksun-Renke, Muksun-Maräne, ang. russian muksun, fr. moksun, or. мyкcyн, мoкcyн(VNAE.). Nem vehető komolyan Munkácsi (NyK. 25) etimológiája, aki a mi bucó szavunkkal veti egybe az osztják halnevet.

A nyelma, nyelmalazac ’Coregonus nelma’ (VNAE. Stenodus leucichtys alatt) név több európai nyelvben is használatos, pl. ném. Njelma, fr. njelma, or.нeльма (uo.). Az orosz név etimológiája Vasmer szerint (REWb.) bizonytalan, talán a ’menyhal’ jelentésű or. nalim névvel függ össze. A zürjén mindenesetre – az uráli név mellé – átvette az orosz halnevet; vö. zürj. nel’ma ’lazacféle’ (RF.). A Coregonus nelma osztj. un

-, ün

, wunš, wuš, us (DEWOS) és vog. uš, us ’Njelma-Lachs’ (WogWb.), uZ, oš (WogVd.) neve uráli örökség; vö. zürj. unš ’ua.’, szam. wuendš, wan

’ua.’ és ’tok’ (UEW.). Több kutató (Hajdú NyK. 55, Toivonen FUF. 19, Sebestyén NyK. 49) a lp. vaitsek ’kis lazac’ nevet is idetartozónak véli, azonban a szókezdő mássalhangzó és az -its- hangkapcsolat az egyeztetést bizonytalanná teszi. Gombocz szerint (NyK. 32) a zürjén és az obi-ugor halnév szamojéd jövevényszó.

♦ A marénák elterjedésének déli határa az Alpok, ettõl délebbre betelepítés révén találhatók. Így pl. a Lago-Maggioréban, továbbá a Comói- és a Luganói-tóban, ahová 1889-ben Pavesi természettudós telepítette őket, ezért ott a halászok Pesce Pavesi néven nevezik. A marénák helyi változatainak száma mindig gyarapodott. Új marénaalak keletkezett pl. úgy, hogy a Maria Laach-i jezsuiták a Lachersee nevű krátertóba 1866-ben Coregonus maraena ikrákat telepítettek be. Ugyanakkor a Coregonus fera ikráit is kihelyezték. Hat évvel később a Bodeni-tóból hoztak egymillió Coregonus fera ikrát a tóba. Sok helyen ma is mesterségesen tenyésztik a marénát. Észak-Szibéria nagy folyamaiban igen jelentős a halászati szerepük. Az 1880-as években Pechuel-Loesche leírása szerint „A hatalmas Ob folyóban milliárdnyi halsereg hemzseg, amelyek a vízrendszer kiterjedéséhez és a víztömeghez képest csak kevés fajhoz tartoznak”. Hasonlóan ma is: a Coregonus pidschian élőhelye Szibéria, a Skandináv-félsziget és Lengyelország északi részei, valamint az Alpokban számos tó; a Coregonus nasus a folyók alsó szakaszain fordul elő, Szibériától kezdve a Fehér-tenger vidékéig, valamint az alpesi tavakban, beleértve Ausztria és Bajorország előhegyeit is. A Coregonus oxyrhynchus élőhelye az Északi-tenger déli fele Szibériától kezdve a Brit-szigetekig, és egyes tavak a Balti-tenger vidékein. A Peled-maréna Coregonus peled Szibéria tavaiban és a folyók alsó szakaszain fordul elő, egészen a Balti-tengerig. Többnyire 60–70 centiméter, testtömege 14 kilogramm is lehet.

A kis maréna mélyebb tavakban honos, nagy csapatokban jár. Nyugat-Európában nincs komoly gazdasági jelentősége, Kelet-Európa néhány országának halászatában azonban igen fontos. Tipikus élőhelyei a mély, hideg és tiszta vizű tavak. Természetes élőhelye a Balti-tenger melléke és a Brit-szigetek. A Magyar Horgász 1955-ben (1–2. sz.) arról ad hírt, hogy hazánk halállománya új halfajjal gazdagodik, a lillafüredi pisztrángtenyésztő telepen marénákat keltettek. „A lazaccal rokon, ízletes húsú hal” (MÉKsz.) tenyésztése nem járt sikerrel, mert a marénafajok sem természetes vizeinkben, sem halastavakban, és így a piacokon sem terjedtek el. A nyílt víz zooplankton táplálékának kihasználása céljából 1955-ben, 1958-ban és 1959-ben előnevelt ivadékkal ugyan zajlott kismaréna-telepítési kísérlet a Balatonon, ám az alkalmatlan viszonyok miatt meghonosítása nem sikerült. A zsenge ivadékot a jég alá engedték be. A tó nyáron erősen felmelegedő vizéhez ez a faj sem tudott alkalmazkodni. A nagy maréna vagy vándormaréna élőhelye a Brit-szigetek (ott a neve Powan), az Alpok és az előhegyek tavai (ott Blaufelchen), a Balti-tenger (ahol Ostseeschnäppel a neve)és a beömlő folyók (pl. Madüsse-Maräne); Skandináviától Szibériáig honos. Magyarországon ritka vendég. Átlagos testhossza 30–50 centiméter.

marlin J. tengeri hal nagy hátúszóval, hosszú, tőr alakú felső állkapoccsal; Makaria.

A számos nyelvben használatos marlin név végső forrása a sp. marlin (VNAE.); vö. ang., norv., le., tör., sv., fr., or., ném., dán, ro., ol., port., szing., tag., szerb marlin, ném. Merlin, sp. marlín (EL.) stb. A marlint a marlinspike nevű fegyverről nevezték el, amely az angolban a középholl. marlijn ’vékony zsineg’ szó folytatója, 1626 óta adatolható (Random House Dictionary, Inc. 2010). Az óang. mārels, középangol marle (Collins English Dict. 2009) a szótörténeti előzmények.

Az atlanti kék marlin (< ang. atlantic blue marlin) a Makaira nem egyik faja, a Makaira latin szaknyelvi genusnév a ’rövid kard, hajlított tőr’ jelentésű gör. machaira, illetve a lat. machaera ’kard, pallos’ szavakkal függ össze. Az angolban és a németben is megvan a swordfish, illetve Schwertfisch, azaz kard(orrú)hal terminus (< ófn. swert ’kard’, germ. *swerda-, *swerdam). A kék marlin név megfelelője többek közt a dán, norv. blå marlin, sp. marlin azul, ném. blauer Marlin, ol. marlin azzurro, fr. marlin bleu (EL.).

A lat. nigricans fajnév ’fekete’ jelentésű, a hal neve számos nyelvben színre utal. A magyarban ugyancsak színre utaló kormos nyársorrúhal, fekete nyársorrúhal néven szótározták (uo.). A kormos nyársorrú hal ’Makaira nigricans’ nevét feketés színéről kapta. AMakaira indica fekete marlin nevének szó szerinti megfelelője azang. black marlin, ol. marlin nero, sp. marlín negro, fr. marlin noir, ném. schwarzer Marlin (EL.).

Számos más tudományos neve is volt, pl. Istiophorus herschelii (Gray, 1838), Tetrapturus herschelii (Gray, 1838), Makaira ampla ampla (Poey, 1860), Tetrapturus amplus (Poey, 1860), Orthocraeros bermudae (Mowbray, 1931) és Makaira perezi (Buen, 1950). A szuronyos halak, Tetrapturus nemzetségét ezen a néven Rafinesque 1810-ben vezette be az irodalomba.

Igen fontos hal volt mindig is a marlin az olasz halászatban, ezt bizonyítja számtalan társneve, nyelvjárási elnevezése is.

♦ A fekete marlin (Makaira indica) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához, a sügéralakúak (Perciformes) rendjéhez, ezen belül a vitorláshalfélék (Istiophoridae) családjához tartozó faj. A trópusi és szubtrópusi vizeket kedveli, megtalálható az Indiai- és a Csendes-óceánban. Kedvelt halfaj az ipari halászatban és a sporthorgászatban. Ezt a halat tartják a leggyorsabban úszó halfajnak; a fekete marlin eléri a 128 km/h sebességet is. 2010-ben a Green­peace szervezet az ehető halak vörös listájára helyezte a fekete marlint, mivel nagymértékben kereskednek vele, és élőhelyéről egyre csak fogy. Az atlanti kék marlint elsőként Bernard Germain de Lacépède írta le, 1802-ben. A hal hátán, teljes hosszában jól fejlett hátúszó található. Felső állkapcsának henger alakú meghosszabbítása hatalmas tőrre emlékeztet: valóságos fegyverként használja hegyes száját zsákmánya elejtésekor. Kiváló úszó, ugrás közben gyakran egész testével kiemelkedik a vízből. A kék marlin a család legtekintélyesebb méretű tagja.

A világon a legnagyobb marlinokat Peru partjainál fogták, ahol az Antarktisz felől érkező Humboldt-áramlat meleg egyenlítői áramlatokkal találkozik. Összefolyásuknál nyüzsgő élővilág alakult ki. Az állandó szél hatalmas planktonseregeket kavar fel. Több tonna apró hal követi őket, aminek következtében a nagy halak is a felszínre tévednek, egyenesen a lesben álló halászok hálói és szigonyai közé. A halászterület szívében található Cabo Blanco kis falu fejlett horgásziparral. A partjától nem messze lévő horgászterületet egykor Marlin sugárútnak nevezték. Az 1950-es években Cabo Blanco hírneve sok hírességet vonzott a faluba. Hemingway egy hónapot töltött itt. Egy 707 kilogrammos marlin volt a legnagyobb halzsákmány, amit valaha horoggal fogtak. Ugyanakkor minden 180 kilogramm feletti marlin bizonyosan nőstény. (A természet így biztosítja, hogy a legméretesebb példányok adjanak életet a következő generációnak.) Annyi halóriást fogtak ki, hogy az exkluzív klubhoz vezető utat marlinfarkak szegélyezték. 60 évvel később a sporthorgászat megszűnt. A marlinpopulá­ciók nem fognak helyrejönni, ha továbbra is a nagy, ikrás nőstényekre vadásznak. Az elmúlt 50 évben a kardorrúak több mint 90%-a elpusztult.

márna J. a ponttyal rokon, ízletes, de szálkás húsú folyami hal; Barbus.

Rövidített szótörténete: 1590: maarna (SzikszF.), 1700: merenne (Marsigli), 1791: márna (Dugonics 1820), 1794: marina (HalK.), 1884: márna (Nyr. 13), 1912: rózsás márna (Tömörkény). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: marna, szamosi márna, márna hal, márnakeszeg, marina, kismárna | K., MTsz.: málna | OrmSz.: márna ’a süllővel rokon’ (hibás jelentésmegadás!).

Szláv eredetű halnév nyelvünkben, közelebbi forrása nem határozható meg; vö. blg. mrěna, szbhv., szln. mréna, szlk. mrena, or. marená, mariná, ukr. marýna, kárpukr. merena, le. mrzana, cs. mrínka ’ua.’ (TESz., SzlJsz.). A szláv szó etimológiája nem világos, az összetartozó megfelelőket felsorolja Vasmer (REWb.); Machek egy ősszláv merna alakot tesz fel, és utal a liquida-metatézisre (ZfSlaw.). A magyar szó első szótagi hangváltozása a magánhangzó-harmónia kedvéért következett be az eredetileg palatális-veláris szónál.

Van tótkecsege, tótkeszeg (R. 1887: HalK.) elnevezése is. A zsidóhal (R. 1887: uo.; N. MTsz., SzegSz.: ua. | K.: zsiduhal) nevét Szeged környékén azért kapta, mert „különösen a makai orthodox zsidók kedvelték” (Bálint). Herman Ottó adatközlője Komáromból azzal indokolta, hogy „nincsen köröszt a fejibe” (HalK.). Ugyanakkor a Szigetközben „zsiduhal, mer ojjan szakállas” (K.). Szakálla ugyan nincs a márnának, de bajusza tényleg van. Egy másik lehetséges magyarázata a névnek az, hogy zsidó kereskedők, a fisérek vásárolták meg a márnát a halászoktól, és ők értékesítették azután a piacokon. Disznóhal társnevét azért kapta, mert Herman Ottó szerint „orra túrásra alkalmas, innen a sertéssel való összehasonlítás”. Szigetközi dögevő nevét pedig azért, mert minden előforduló döghúst, hullát, megeszik, „még az emberi hóttetemet is” (K.). A márna egyébként nem áll egyedül a halak között nem válogatós, jó étvágyával. Hullaevő (uo.) nevét szintén ez indokolja. A marcihal (R. 1884: marczihal Nyr. 13; N. ÚMTsz.: marci,nagymarci | Gyurkó: marcihal) a martikeszeg, márna elnevezésekre hasonlító népetimológiás változtatás személynévvel. A harcsaponty (Gyurkó; R. 1863: Mitterpacher) kompozítummal a szintén bajuszos márnát jelölik. A szigetközi bajuszsügér (K.) is arra utal, hogy a márna megnyúlt orra alatt bajuszszálak találhatók.

Brána társneve (R. 1887: HalK.; N. ÚMTsz. | RK.: Branat) román jövevényszó; vö. ro. breană (Dankovszky), N. breánă,imbreánă ’ua’. (DLR.), Gyurkó: breană-de-rîu, breană-de-vale. A román szó szláv eredetű. Rózsahal (R. 1887: ua. és rózsamárna HalK.; N. MTsz.: rózsa-hal | Unger: rózsahal | K.: rózsamárna) névvel valószínűleg a hal hátúszójában lévő kemény sugár hátsó részén fogazott úgynevezett bognártüskéjéről nevezték el. Mójna (RK.) társneve kölcsönszó a románból; vö. ro. móină ’Cobitis barbatula’ (Dankovszky), moiţă ’Petényi márna’ (FR.), N. Gyurkó: moină, moioacă. A Barbus meridionalis petényi alfaj, magyar neve Petényi-márna; Petényi Salamon fedezte föl 1837-ben a Poprádban, majd ugyancsak ő találta a következő példányokat Erdélyben, és írta le őket. Így lett a faji jelző személynév a nemi elnevezés előtt (R. 1863: ua. /Heckel/, 1868: Petényi-féle márna /Kreszn./). Egyik társneve a bartafia (Vásárhelyi; R. 1863: bartafiu /Heckel/, 1868: bartafin – az -n alighanem nyomdahiba /Kreszn./, 1884: bartafia /Nyr. 13/; N. Gyurkó: bartafiu) erdélyi név, az utótag ivadékot, kis halat jelent; vö. fiu ’fióka’ jelentéssel Háromszéken (Nyr. 36).

Gyakori szemling társneve, R. 1529: selming, 1590: semling (SzikszF.), 1728: szemling (Comenius), 1801: szemling és zsemlying (Földi), 1870: szemling, zsemlehal (CzF.); N. MTsz.: semling, semlyénk, zsemlén, zsemlénk, sëmlye,zsëjme, zsejme, zsëlyme, zselyme, zsémlye, zsömle, zsömle-hal | Gyurkó: semlehaj, zsemling. A magyarba többszörös – és utóbb részben tudósok által való – átvétellel kerülhetett különféle német nyelvjárásokból. Mivel a semling erdélyi nyelvjárási szó, a Petényi-márna elnevezése, leginkább a szász semleng ’ua.’ (Unger), erdélyi szász semlenk, semling ’a márnához hasonló kisebb hal’ (GrimmDWb. 10/1) jöhet számításba. Erdélyben egyébként a román is átvette; vö. ro. samle, zsome ’ua.’ (Bielz). De a külföldi ichtiológiai, azaz haltani szakirodalom szerint megvan még nyugati nyelvekben is: osztrák(EIWF.), ill. német Semling ’Barbus meridionalis petényi’ (Müller: Fische Europas).

♦ A márna megnyúlt orra alatt és a szájzugban két-két bajuszszál látható. Jellegzetes folyóvízi hal, leginkább a dombvidéki vagy a sík vidékre érkező, de a viszonylag gyors folyású vizeket is kedveli. Korábban említik a szakirodalomban balatoni előfordulását, még a II. világháború idején is (pl. „A rózsás márna előfordul a Balatonban is” /Hankó 1945/). Húsa szálkás, de ízletes. Kiváló sporthal, általában 4–5 kilósra nő Magyarországon, de a horgászok rekordpéldánya 10,54 kilogrammos volt, a Felső-Tiszán fogták.

Lásd még: vörösmárna.

mátyás, mátyásmadár J. szajkó.

A szajkó közismert népnyelvi neve a mátyásmadár vagy mátyásszajkó (R. 1786, majd 1860: TESz., 1887: TermtudKözl.), egyes vidékeken mátyás, illetve matyimadár (1899: Chernel). A szajkót messze hangzó mátyás-szerű kiáltásáról nevezték el. Keresztnévből alakult madárnév.

♦ A mátyásmadár nyugtalan, élénk, ravasz, sőt rendkívül agyafúrt madár, viselkedése sok örömöt, de sok bosszúságot is okoz. Természetes hangjai mellett még minden más hangot és zajt elsajátít, amiket csak hallhat a területén. A fiatalon elfogott, fogságban felnevelt mátyásmadár gazdájának sok gyönyörűséget szerez azzal, hogy megtanul néhány szót, sőt gyakrabban rövid dallamokat is elfütyülget.

Lásd még: szajkó.

medve J. nagy termetű, sűrű bundájú, növényi táplálékkal is élő ragadozó; Ursus.

Medve szavunk korán felbukkan írásos emlékekben, 1395 k. „vrſus: medue” (BesztSzj.). 1450 k.: mèdue (BécsiK.), 1570 k.: medwe (ArsMed.). A népnyelvben MTsz.: medvë.

Szláv eredetű jövevényszó; vö. cs., or., szerb., szln., szlk. medveď, hv. medvjed, ukr.ведмідь, le. niedźwiedź, fehéroroszмядзведзь(W.). Az ősszláv medvedj tulajdonképpen ’mézevő, mézlátó’ jelentésű, az összetétel elemei méz, illetve ebéd szavaink előzményeivel is kapcsolatosak. Az ősi szláv megnevezés valószínűleg olyan totemisztikus alapon született körülírás, mint a mi farkas, szarvas szavainké. A magyar szóvégi -d azért maradhatott el, mert kicsinyítő képzőnek érződött.

A medve volt sokfelé az egyetlen veszélyes állat. A totemként tisztelt állat valódi nevének kiejtését tabu tiltotta. A régi szláv, germán, balti (lett, litván) népek félelmükben az igazi helyett használtak tabunevet. Elnevezése a mézevő (ang. honey eater, szlk. medú jed, azaz méz-gyurgyalag) volt. A szlk. medú jed alakból jól magyarázható a későbbi medved elnevezés. Máshol tulajdonképpen ’egy barna’ a jelentése; vö. ang. bruin, bear, ír bearach, skót bearch, ném. Braun, Bär stb. A medve ang. bear és ném. Bär neve a szláv nyelvekhez hasonlóan az eredeti név tabutilalma révén alakulhatott ki, az ógermán brun, beron ’barna’ szóra vezethető vissza; vö. még dán, fer., norv. bjørn, holl. beer, izl., sv. björn ’medve’(W.). Szintén tabunevekkel illetik a medvét finnugor nyelvekben; vö. vog. mә-kwol uj jäni osjxχ ’földházas állat’, kwonsiá uj ’karmos állat’, sas-nәrxá-χum ’nyírhéjbocskoros férfi’ (WogWb.), fi. N. metsänpitävä ’erdei szellem’, népmesékben metsän vanhus ’erdei öreg’ vagy vanha mies ’öregember’. A litvánban: ieu > litv. irštvà ’medve’ > širtva, širtas ’(medve)barlang’.

A medve tréfás neve Székelyföldön málnapásztor, további neve a máté (Nyr. 2), illetve Erdélyben a Szent Péter agara (Szóm.). A vérmedve húsevésre rászokott, háziállatokat pusztító medve. Erdélyben bálványmedve és gályamedve a neve a nagy, kifejlett, erős, hatalmas, öreg medvének. A medve székelyföldi tepsi neve (Nyr. 22) a szó eredeti ’szétnyomult, szétterjedt’, teps ’elhízott, széjjelment’ jelentésével magyarázható. A háromszéki tapsi ’tappogó, nehézkes járású’ (MTsz.) tájszó is ide tartozhat.

A medve neve az ógörögben arktosz, a latinban Ursus, a barna medve tudományos nevét is e két szóból alkották meg: Ursus arctos. Mindkét szó az indoeurópai arkt-, urkt- szótőre nyúlik vissza. A proto-indoeurópai haktos ősi szó; vö. walesi arth (> Arthur), hettita hartagga, ógör. aρκτος, gör.αρκούδα(W.). A latin ursus névre vezethető vissza afr. ours, ol. orso, ro. urs, sp. oso (uo.).

A medve kicsinye a bocs (ismeretlen eredetű szó), illetve a mackó (lásd ott). A medve hangja a brummogás, ami hangutánzó szó. Ez a szó elég későn jelent meg a magyar nyelvben, valószínűleg a szintén hangutánzó ném. brummen átvételeként. A medvével kapcsolatos közismert magyar szólás az előre inni a medve bőrére, vagyis „túl korán örülni valaminek”. A középkori Szent György Lovagrend egyes rabló lovagjainak medvebőrt ábrázoló címerének nevéből (ném. Bärenhäuter, azaz „medvebőrös”) való a pernahajder kifejezés.

A medve hindusztáni neve bhalu, A dzsungel könyvében szereplő medve ezért kapta a Balu nevet.

♦ A medvefélék (Ursidae) a ragadozók rendjének egyik családja. Nagy testű, erőteljes ragadozó emlősök, veszély esetén vagy vadászatkor rendkívül gyorsan képesek futni. Többségük mindenevő. Eurázsia és az amerikai kontinens lakói, Afrikában, Ausztráliában és az Antarktiszon nem fordulnak elő. A finnek és más finnugor nyelvű népek hajdanán a medvéket őseik szellemeként tisztelték. Hasonló medvekultuszt ápoltak a régi koreaiak is. Az ókori görögök a medvéről nevezték el a Kis Medve és a Nagy Medve csillagképet. A medve számos város címerállata. A leghíresebb ezek közül a svájci főváros, Bern, valamint a német főváros, Berlin címerében látható medve. (A Bern név maga is medvét, a Berlin név pedig mackót jelent.) Az USA Kalifornia államának zászlajában szintén látható. Oroszország hagyományos jelképállata ugyancsak a medve. Gyakori szereplője a különböző népek meséinek és legendáinak. Balu, Rudyard Kipling A dzsungel könyve című regényében szereplő ajakosmedve, az erdőben felnövekvő Maugli hű barátja. Joggal népszerű gyermekkönyvek főszereplője Dörmögő Dömötör, Brumi, Vackor, Micimackó, Füles Mackó és Mackó Lackó.

Lásd még: ajakosmedve, barna medve, grizzly, jegesmedve, mackó, szürke medve.

meggyvágó J. a pinttyel rokon, vastag kúpos csőrű madár; Coccothraustes coccoth­raustes.

A madárnév szótörténeti adatai: 1793-ban medgyes (Grossinger), 1898-ban N. meggyvágó, cseresznyemadár, vasorrú meggyvágó, meggymagtörő (Nom.). Fő táplálékáról kapta ezeket a neveit.

Tautonímiával (azaz lehet megegyező az első és a második tag) alkották a tudományos latin binóment. A Coccothraustes coccothraustes szaknyelvi név jelentése szintén ’gyü­mölcs­magharapó’.

Mivel a kemény, csontos gyümölcsmagvakat kedveli elsősorban, táplálkozásmódjáról kapott számos társnevet. Ilyen a R. 1793: mag-törő (Grossinger), 1801: vasorrú magnyitó (Földi), 1841: vasorrú kupály (Vajda), 1898: vasorrú magvágó (Nom.), népnyelvi csonttörő-pinty és pattogu dorálu (ÚMTsz.), illetve cseresznyemagtörő, magtörő pinty (KissMad.). Megfelelők idegen nyelvekben: dán kaernbider, norv. kjernbiter, észt kirsinärijä (uo.), ném. Kernbeißer, Kirschknacker, Kirschschneller, Kirschkernbeißer (Brehm).

A meggyvágó neve nyelvjárásainkban még a nagy, rendkívül erős csőrére utaló vasorrú, vasorrú pinty, magnyitó, valamint a kosorrú (R. 1793: kosorrú, seu kosorlyó /Grossinger/, 1799: kosarju /Fábián/), kosarju, kosarju, kosolló, husolló (népetimológiás alakulatok), Petényi: kosorrú veréb | MTsz.: kosolyó, kosoj | ÚMTsz.: kasórján, kasórgyán | KissMad.: kosorján. Ilyen a ném. Dickschnabel és a fr. gros-bec ’kövér csőr’, észt suurnokk-vint ’nagy­csőrű pinty’ (KissMad.) terminus is. Kelempászmadár nevének előtagja a ’magharapó’ jelentésű ném. R. kernbeiß ’ua.’ szó valamely bajor-osztrák nyelvjárási változatára vezethető vissza. Az összetétel madár eleme értelmesítő szótag.

♦ A meggyvágó a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj. Európa és Ázsia területén honos. Vándorlásai során eljut Alaszkába is. Lombos és elegyes erdők, parkok és gyümölcsösök lakója. Mint neveinek elemzéséből is láttuk, magevő madár, elsősorban kemény magvak, vadcseresznye, galagonya, juhar, kökény és kőris terméseit és rügyeit fogyasztja, de megeszi a hernyókat is. A fészket a tojó építi áprilisban. Magyarországon rendszeresen fészkelő, állandó, de az állomány egy része elvonul. A meggyvágó a gyümölcsösökben, a meggyben, cseresznyében jelentékeny károkat okoz. Egyetlen meggyvágó család csakhamar leszüreteli az érett meggyel, cseresznyével dúsan megrakott fát. Ha valamely gyümölcsösben egyszer jártak, mindaddig látogatják, amíg ott termés akad, nincs az a lárma, kerepelés, ostorpattogatás, fütyülés, amivel végleg távol lehetne őket tartani. A madárijesztőket is hamar megszokják.

Lásd még: kelempászmadár.

méhészmadár J. gyurgyalag; Merops apiaster.

A latin szaknyelvi Merops apiaster binómen a madár gör. meropsz és lat. apiastra (< lat. apis ’méh’) nevéből alkotott. Ahogy a gyurgyalag N. méhhészmadár, méhmadár, méhészbanka, méhészgyurgyalag, méhész (KissMad.), méhevő (R. 1808: Mitterpacher) társnevei és a lat. szaknyelvi Merops apiaster ’méhevő, méhészmadár’ is sejtetni engedik, darazsakat és méheket is fogyasztanak. Némileg ellenállóak a szúrásukra, de kitépik a fullánkjukat, mielőtt lenyelnék őket. Idegen nyelvi megfelelői a ném. Bienenfresser ’méhfaló’, Bienenfänger ’méhfogó’, Bienenvogel ’méhmadár’, Bienenwolf ’méhfarkas’ (Brehm), ang. bee-eater, sv. biätare, holl. bijeneter, fi. mehiläissyöjä (EL.)’méhevő’ jelentéssel.

♦ Jellegzetes fészkelőhelyei a nyílt területeken található löszfalak. 50 vagy annál több párból állnak a költőtelepek. Régebben jellegzetes költőhelyei voltak a folyók magas partfalai, elsősorban a Duna, a Tisza, a Szamos és a Hernád mentén. A kotlásban és a fiókák táplálásában mindkét szülő részt vesz. Ha a költőtelep közelében méhes található, akkor gyakoribbá válik a gyurgyalag táplálékában a háziméh.

Az egyik legszínpompásabb madarunk, ezért gyakran lelövik, hogy kitömessék, és falra akasztott „díszként” használják. Sajnos az is előfordul, hogy a méhészek a kaptárok környékén ejtik el. Az utóbbi években egyre többször fordult elő, hogy olasz vendégvadászok zsákmányából gyurgyalagok is előkerültek.

Lásd még: gyurgyalag.

menyét J. kb. 20 centiméter hosszú, karcsú, rövid lábú, vörösesbarna szőrű ragadozó emlős; Mustela nivalis.

A magyar írásbeliségben korai felbukkanású állatnevünk, 1395 k. „Muſtela: menied” (BesztSzj.). 1405 k.: meneth (SchlSzj.), 1470 k.: menÿet (CasGl.), 1533: moeniet, moenet (Murm.), 1585: menyét (Calepinus). Alakváltozata a nyelvjárásokban a Nyr. 17: menyet | Nyr. 21 és 22: menyétke, ménetke | uo. 4 és 10: menetke | MTsz.: menëtke, mënetke, mönyed | NyF. 9.: mëgyed, megyet | Nyatl.: mënítke, mënyed, menyék, mënyet, mennyit. Gyakori neve nyelvjárásainkban a Nyr. 17: menyét-asszony | uo. 7: ményet-asszon, menyét-asszon | NyK. 24: mönyed-asszony, menyét-asszony | Nyatl.: menyéttasszon, mönyéntasszony | MTsz.: szép-asszony ’vmi menyétféle’ (l. hölgymenyét).

A meny szó származéka, ’fiatal nő’ jelentése alapján, régi -d kicsinyítő képzővel (menyed > menyéd > menyét). Az elnevezés alapja a kis állat kecses formája és mozgása.

A latin szaknyelvi binómenben a menyét (és nyest) lat. mustela neve genusnév. A lat. nivalis fajnév pedig ’hófehér’ jelentésű (ez nyáron a mi menyétünkre nem jellemző). Neve a világnyelvekben: ném. Wiesel, Mauswiesel (WbZ.), ang. weasel, fr. belette pygmée, or. ласка малая (EL.).

♦ A menyét az emlősök (Mammalia) osztályában a ragadozók (Carnivora) rendjéhez, a menyétfélék (Mustelidae) családjához tartozó faj. Európában – Írországot és néhány távoli szigetet kivéve – mindenütt megtalálható. Ázsia, Észak-Afrika, valamint Észak-Amerika kiterjedt területein is jelentősen elterjedt. Új-Zélandra betelepítették. A hegyekben 3000 méterig felhatol. Magyarországon szintén közönséges. Ügyes vadász, éjszakai ragadozó, irtja a pockokat. A háziállatokat (csirke, tyúk) is megtámadja, a nyakuknál a vérüket szívja ki, így pusztul el áldozata. Ellenségei a ragadozó madarak, baglyok, a róka és a hermelin. Korábban csapdázták, kevés eredménnyel. Ma már védett, bántalmazása törvénybe ütközik.

Lásd még: hölgymenyét.

menyhal J. megnyúlt testű, apró pikkelyű, ízletes húsú, édesvízi ragadozó hal; Lota lota.

Korai felbukkanású név írásbeliségünkben, 1395 k.: mench hal (BesztSzj.), 1405 k.: men hal (SchlSzj.), 1493: menyhal (OklSz.), 1577: menj hal (K2), 1604: mëny-hal (MA.), 1702: menyhal (Miskolczi), 1830: menyhal (Reisinger), 1912: mennyhal (Tömörkény). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: mëhal, méhhal, méhal, mënnyhal | SzlavSz.: mënyhal | MTsz.: ményhal, mei-hal | SzegSz.: menyhal, mönyhal | K.: mönyhal, mönnyei hal, mennybéli hal, fekete meny „mennybéli hal, mert karácsonyra gyün meg”, és „a mönnyei azt jelenti, hogy ízletes”, tarka meny „folóbeli, sötétebb állóvizekben fogható”.

Összetett szó a menyhal, előtagja szláv eredetű; vö. szbhv. máni

, szln. menek, szlk. mieň, ukr. és or. meń, kárpukr. mnuch (TESz.), le. mień, cs. mník (RF.). A magyarban a meny és a menny szavaknak még további két jelentése miatt – homonímia elkerülésére – egyesült a hal főnévvel (mint pl. csíkhal, tonhal stb.). A kárpátukrán meny-gol ’Lota lota’ (Vladykov) viszontkölcsönzés a magyarból.

Több kutató korábban közzétett finnugor egyeztetése téves; nem a szláv szavak származnak a magyarból, hanem éppen fordítva. A finnugor nyelvi szavak, amelyekkel a magyar halnevet egyeztették, nem összetartozók (fi. monni ’harcsa’, lp. moanji ’Coregonus lavaretus’ veláris hangrendűek, a többiek palatálisok: cser. men ’menyhal’, md. mäntuk,mentuk ’ua.’ /SzlJsz./). Machek is, aki a balti és a szláv alakokat összetartozónak véli, finnugor eredetet feltételez. Más szlavisták (Vasmer, Preobraženszkij) ezt elvetik. Hangtanilag is komoly nehézségekbe ütközne egy szláv mъnъ< fi. monni, vagy cser. men magyarázat. Ez utóbbi az oroszból átvett. A szó óriási elterjedtsége miatt is kizárható a finnugor eredet. Ebben a szóban a halneveknek egy olyan ritka hasonlósága mutatkozik, mely Északkelet-Európától Délnyugat-Európáig terjed; egy olyan érdekes példája a balti–szláv–germán egybeesésnek, amely óindiai és görög kapcsolatokat is feltételez.

A mitháj (RK.) Bakos Ferenc és Lajos Tamás (UngElRum.) szerint viszontkölcsönzés a románból; vö. ro. midhaj (FR.), mihalţ(EL.); N. DA.: mihálte, mihál, mialc, mehált ’ua.’, mert a román halnév (a szóvégi -t kicsinyítő képző) szerintük magyar elnevezés átvétele. Ám ez a halnév megvan délebbre is, a bolgárban; vö. mihalca (RB.), mihaltza, romans mihalt (EL.), ezért nem valószínű, hogy a magyar volna az átadó nyelv. A menyhal névből nem is lehet ezt az alakot hangtani nehézségek nélkül magyarázni.

A gadóc (R. 1794: gadótz ’ua.’ /Grossinger/, 1863: gadócz /Heckel/; N. ÚMTsz.: gadóc) nyelvújítási műszó, az újlatin gadus ’halfajta’ (EtSz.) szón keresztül a gör.γáδoξ ’ua.’ halnévre vezethető vissza, és mára kiveszett a természetrajz szaknyelvéből. Már Grossinger említi együtt a latinból vett gadóc nevet a szláv eredetű galóca halnévvel, és ezzel idézte elő a keveredést. Reisingernél és Szirmaynál mindkét név előfordul 1830-ban, illetve 1840-ben, ám különböző halfajokra vonatkozóan.

A menyhal társneve a nagyagyú hal (R. 1702, 1794: HalK.), Herman Ottó szerint a név Miskolczitól való. A menyhal feji része jellegzetesen nagy, lapított, innen ez a neve. A törzsökhal (R. 1884: Nyr. 13; N. MTsz.) összetételben a törzsök a mészárszéki vágótőke neve. A menyhal a tőkehalakkal rokon. A zsicëlar (Bakos) román eredetű erdélyi neve; vö. ro. vitelar ’ua.’ (DLR.). Téli harcsának (HungKözl. 21: 1–2. sz.) is nevezik, mert csak „télen jön elő, októbertől márciusig”. Bodrogközi neve is téli hal (Dankó), magyarázata az, hogy a menyhal hidegvíz-kedvelő faj, a hideg folyókban érzi jól magát, a felmelegedő tavakban nyári álmot alszik; csapatostól vándorol a mélyebb, hűvösebb mederrészekbe. A víz lehűlésével élénkül föl, táplálékfelvétele fokozódik, ívásuk is decembertől februárig tart. Tiszafüreden is a menyhal, menyus (bizalmas, ritka neve ez utóbbi) társneve a téliharcsa „alakra olyan, mint a harcsa, de csak télen lehet fogni, amikor harcsát nem” (Harka).

A menyhal tautonímiával alkotott latin szaknyelvi Lota lota neve ókori halnévből való, már Pliniusnál olvasható a menyhal lat. lota elnevezése. Erre vezethető vissza a hal észt luts, fr. alote, lote, perzsa lot, port., sp. lota (EL.) neve.

♦ A tőkehalakkal egy családba tartozik, hazai vizeinkben a menyhal az egyetlen képviselője ennek a családnak. Testformája nagyon emlékeztet a harcsáéra. Vásárhelyi István 1961-ben (Magyarország halai írásban és képekben. Miskolc) a menyhal Kárpát-medencei elterjedésénél még a Balatont is említi. Berinkey László 1966-ban („Halak – Pisces”) szintén ezen a véleményen van: „Elsősorban folyóvízi halfaj, de állóvízben, így a Balatonban is előfordul.” Azonban ritka, hiszen jellegzetes hidegvíz-kedvelő hal. Ívásuk is decembertől februárig tart. Igen hosszú életű, 20 éves kort is elérhet. Az egy kilósnál nagyobb példányok hazai vizeinkben ritkák. A szakszerűen elkészített menyhal igazi csemege, húsa kemény, szálkamentes.

merinó J. finomabb gyapjút adó juhfajta.

A merinó spanyol eredetű fajta, neve 1828-tól adatolható, Széchenyi István írta: „Hogy tiszta merinosok voltak-e, vagy sem, ki mutathatta-meg minden bizonnyal?” (TESz.). 1832-ben merinóval, 1833-ban „merino rekli” (MNy. 65). A népnyelvben ÚMTsz.: marinó.

A fajta neve vitatott eredetű, tény, hogy a sp. merino szó terjedt el. A sp. merino szó származhat a kasztíliai hatósági ellenőr merindad nevéből. Ez a szó a középkori lat. maiorinus (falu központi tisztviselője) név folytatója. Nemzetközi szóvá vált; vö. ang., ném., sp., ol. merino, or., fr. mérinos ’merinójuh, merinógyapjú’ (TESz.), ném. Merino-Schaf ’ua.’ (WbZ.).

♦ A középkori Spanyolországban a legnagyobb nyájak birtokosai egy Mesta (Honrado Concejo de la Mesta de Pastores egyesület) nevű egyesületbe tömörültek. A Mesta szervezet spanyol elnevezése a lat. animalia mixta ’kevert állatok’ kifejezésből ered. Az 1273-ban létrejött intézmény a több milliós vándorló merinó juhállomány ’Merinos transhumantes’ legelőváltós tartására a spanyol királyoktól a legeltetés helyére és utak kijelölésére 1858-ig privilégiumot élvezett. Így a Mesta tagjainak juhai a vándorélet következményeként hatalmas területeket bejártak.

Lásd még: birka, juh.

mészároskutya J. a szelindek régies, ma már ritka elnevezése, lásd ott és buldog.

mezei nyúl J. mezőn élő nyúl.

Mezei nyúlnak nevezik a vadnyulat, mert természetes élőhelye a mező. Szó szerinti megfelelője a ném. Feldhase, cs. zajíc polní, szln. poljski zajec, sv. fälthare ’ua.’ (EL.).

A népnyelvben bence (VasiSz. 1936: 3) a társneve Vas megyében. A latin szaknyelvi Lepus nemi név a nyúl lat. lepus nevéből való. A mezei nyúl néhol megosztja területét a havasi nyúllal ’Lepus timidus’, ez a név a ném. Schneehase, Alpenhase ’ua.’ (WbZ.) mintájára keletkezett, az élőhelyre utal.

♦ A mezei nyúl a Lagomorpha rendhez, a nyúlfélék ’Leporidae’ családjához tartozó faj. Európa és Ázsia nyugati felén él természetes körülmények között, de a világ számos területére betelepítették. Mezőkön, erdővel határos szántóföldeken és kertekben fordul elő. Nálunk is élő alfaja az európai mezei nyúl ’Lepus europaeus europaeus’, a kárpáti mezei nyúl ’Lepus europaeus karpathorum’ és az erdélyi mezei nyúl ’Lepus europaeus transsylvanicus’. A mezei nyúl tavasszal a fiatal vetésben tartózkodik, később a lóherét és a lucernát keresi fel, aratás után a kukorica-, burgonya- és répaföldekre vonul, majd a fiatal őszi vetéseket és káposztáskerteket látogatja. Télen, ha nagy a hó, behúzódik a kertek és a szérűk környékére, ilyenkor a gyümölcsösökben, faiskolákban, csemetekertekben rágásával komoly károkat okoz.

Magyarország legfontosabb szőrmés apróvadja. Húsa ízletes, de jellegzetes vadas ízét nem mindenki kedveli. A mezei nyulat már sokan, sokszor elsiratták. Azt mondták, hogy Magyarország jelentős nyúlállománya már a múlté, az állományt járványok és a modern gazdálkodás okozta élettércsökkenés tizedelte meg. A nyulat általában fácánvadászaton lövik, de gyakori a hagyományos nyúlhajtás, az úgynevezett U-hajtás is. Egykor nem volt ritka 8–10 vadásszal a több száz nyúlból álló teríték sem, a mai állomány pedig ismét nagy reményekkel kecsegtet.

Lásd még: nyúl, vadnyúl.

mezei pacsirta J. röptében éneklő, jellegzetes dalú pacsirta; Alauda arvensis.

A szaknyelvi terminus 1801-től adatolható: mezei patsirta (Földi). A madár tartózkodási helyéről kapta nevében a jelzőt. A latin arvensis faji név megfelelője a magyar elnevezés mezei előtagja. Az észt põldlõoke (Kiss Mad.), ném. Feldlerche, fr. alouette des champs, hv. poljska ševa, cs. skřivan polní, holl. veldleeuwerik, or.полевой жаворонок(EL.) szó szerint megfelelő összetétel.

Legkorábbról adatolható neve a magyarban 1395 k. zamlka (BesztSzj.), ez a R. számlik ’szántódik’ tövéből alakult -ka kicsinyítő képzővel. A későbbiekben 1655: szántoka (NySz.), 1793: szántóka (Grossinger), 1798: szántó-madár (Gáti), 1801: szántóka patsirta (Földi). A mezei pacsirta népnyelvi neve is szántóka; ÚMTsz.: szántópityer, szántu pityër, szán­tókamadár, szántókamadárka, szántómadár | Chernel: szántó pityer | MTsz.: szantu pityér. Arra utal, hogy a szántóvető szívesen hallgatja hangját. A szántóvető embert megörvendezteti, mert a tavaszt hirdeti. Arany János szép versében olvashatjuk:

Kis pacsirta is szánt,

Mint a szegény költő, fényes levegőben:

Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban…

Hallgat leesőben.

Petőfi A tavaszhoz című versében:

Hozd magaddal a pacsírtát,

Nagy mesteremet,

Aki szép, szabad dalokra

Tanít engemet.

Egy másik versében:

Pacsirtaszót hallok megint!

… Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár!

Dalolj, pacsirta, hangjaid

Kikeltik a virágokat;

Szívem mily puszta volt és benne már

Milyen sok szép virág fakad.

Énekére utal népnyelvi énekes vagy dalos pacsirta neve is; vö. sv. sånglärka, dán sanglærke, norv. sanglerke (EL.), ném. N. Singlerche (Brehm). A N. csücsörgő, csücsörke elnevezés hangutánzó eredetű, pontos megfelelője az észt lõõritama ’pacsirta csicsereg’ igéből képzett lõõritaja ’csicsergő’ (KissMad.) főnevesült melléknévi igenév.

♦ A mezei pacsirta a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pacsirtafélék (Alaudidae) családjába tartozó faj. Európa és Ázsia jelentős részén és Észak-Afrikában költ. Az erdőségek és a vízi élőhelyek kivételével úgyszólván mindenütt előfordul. A háta világos- és sötétbarna foltokkal pettyezett, a hasa piszkosfehér. Tápláléka sokféle rovarból, rovarlárvából, gilisztából áll, fiókáinak főleg hernyókat hord. Szeptember táján csapatokba verődik, és november elején kezd vonulni. Géczi János egyik versében olvashatjuk:

keményített vásznak lebegnek a szappanszínű égen

dérhüvelyekbe tolják a fűszálakat

tollbúbos mezei pacsirták lepik el a parkot

hars pittyegéssel

mint mindig

szemelgetik a dércsípett aranyalmát –

Egyike Magyarország legnépszerűbb madarainak, a tavasz várva várt hírnöke és énekese. A népköltészetben gyakran szerepel, egyik ének- és hangfestő versikénk a mezei pacsirta énekét adja vissza:

Dicső-dicső-dicső

Kikelet-kikelet

Kivirít-kivirít

A virág mind.

Amikor pedig már kifáradt az éneklésben s látja, hogy a szántóvető is delelésre készül, akkor a következő versikével fejezi be az énekét:

Enye, uccu teremtette

Leesett már az isztike.

Régi költőink is gyakran említik verseikben, főként Arany János, Tompa Mihály és természetesen Petőfi Sándor:

Mi kék az ég!

Mi zöld a föld!

Zöld föld felett, kék ég alatt, a

hangos pacsirta fütyörész;

dalával a napot kicsalta,

a nap rá gyönyörködve néz.

Lásd még: pacsirta, pipiske.

mókus J. erdei fákon élő, bozontos farkú, barnásvörös szőrű kis rágcsáló állat; Sciurus vulgaris.

Neve személynévben már 1348-ban felbukkan: „Mauritius dictus Mokus” (MNy. 63), 1398: Moukus (OklSz.), köznévként 1668: mókus (TESz.). 1702-ben „Az evet méltán neveztetik mókusnak az ö mokogásáról” (Miskolczi), 1834: mukuc (Kassai). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: makkus, mánkus, mokus, mukis, mukus | Nyatl.: mókusz | VasiSz. 1936: 3: mankus | MNy. 5, Nyr. 3 és 10: mukucs. (Volt a népnyelvben R. 1838: csahó ’evet, mókus’ /Tsz./ neve is.)

A mókus hangutánzó eredetű szó, az állat makogó, mokogó hangjából, kedveskedő -us végződéssel (mint cicus, kutyus). A feltehető móka alapszó Balassi Bálint egyik versében olvasható először, 1589–1591: „Friss szép fejér póka [pulyka] | Édes szűrő [szőrű] móka, | Porcogós Annóka.”

Latin szaknyelvi Sciurus nemi neve a gör. szkia ’árnyék’ és oura ’farok’ elemek összetétele. Arra utal, hogy árnyékot vet a mókus nagy bozontos farka. Erre utal a mókus ang. squirrel (W.) neve is, az anglo-fr. esquirel szóból származik, végső soron a görög szavak folytatója; vö. még fr. écureuil, lat. sciurus, port. esquilo ’ua.’ (uo.).

♦ A valódi mókusok (Sciurini) a mókusfélék családjába tartozó nemet jelöl. Bozontos farkú, erdőlakó rágcsálók. A legtöbb faj az amerikai kontinensen él. Eurázsiában csupán négy található meg a 40 faj közül. Közép-Európában elterjedt fajuk az európai mókus, más néven közönséges erdei mókus vagy vörös mókus ’Sciurus vulgaris’. Az emlősök (Mammalia) osztályában a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül a mókusfélék (Sciuridae) családjához tartozik. Tápláléka fák magvaiból, gyümölcseiből, gombákból és rovarokból áll, de előfordul, hogy madártojást és madárfiókákat is eszik. Ősszel különféle magvakat gyűjt, ezeket elraktározza télire. A mókus jól alkalmazkodott a fán való életmódhoz. Rendkívül fürge, szüntelenül táplálék után kutat. Fogai a rágcsáláshoz alkalmazkodtak. Városi parkokban is – gyakran teljesen szelíden – előfordulnak. Skóciában olyan súlyosra becsülték a mókus által az erdőkben okozott károkat, hogy a mókus kipusztítására egyesület alakult, a Highland Squirrel Club. A Field című lap közli (1910. február 26.), hogy a Dingwallban tartott utolsó évi közgyűlésen megállapították, hogy az egyesület kezdeményezésére több mint 7000 mókust pusztítottak el.

Lásd még: evet, kelempászmadár.

molnárfecske J. tollas lábú, rövid farkú, fehér hasú fecske; Delichon urbica.

A molnárfecske lisztesfehér alsó oldaláról és farcsíkjáról kapta nevét; vö. ném. Mehlschwalbe ’lisztfecske’, baj.-osztr. Weissärschel ’fehér fenekecske’, észt valge kohuga pääsuke ’fehérhasú fecske’, fr. hirondelle à cul blanc, sp. oreneta de cul blanc ’fehérfarú fecske’ (Kiss Mad.).

Legkorábbról adatolható neve 1629/1641: házi föcske (uo.), 1798: házi fetske (Gáti). Ennél a névnél a szemléleti háttér az, hogy a molnárfecske a fészkét házak, pajták eresze alá rakja. 1801-ben Földi ezért a külsőházi fetske nevet adta neki. A németben is Hausschwalbe (VNAE.); vö. még ang. house-martin, sv. hussvala, holl. huiszwaluw (NA.). Van ezért városifecske neve is; vö. ném. Stadtschwalbe (Brehm), or.городская ласточка(VNAE.), vagy a latin szaknyelvi Delichon urbicum vagy Delichon urbica binómen.

Társneve még 1801: fejérhasú fetske (Földi), 1841: ua. (Vajda), a fehérmellű házifecske (Madh.), fehérmellű fecske (Chernel); N. fejjiérhátú föcske (VasiSz. 1966: 3). A gatyás fecske, kapcás fecske és bercés fecske (KissMad.) neveket arról kapta, hogy lábát finom pehelytollak borítják. Éles riasztó hangjára utal lármás fecske, pricsföcske, piricsföcske elnevezése (ÚMTsz.).

A molnárfecske latin szaknyelvi Delichon neve a Chelidon szóból származik, eredetileg görög eredetű. Betűcserével az eredeti görög szó ma más faj neve (Chelidoptera < gör. pteron ’szárny’, mert az amerikai őserdők fecskebukkójának szárnya hasonlatos a fecskééhez). Már a görögök is ismertek egy fecskefüvet, a gör. chelidon szó ’fecske’ jelentésű (< gör. chelidónion /Theophrasztosz, Dioszkuridész/), bár a görögök minden olyan növényt chelidónionnak hívtak, amely kihajtott vagy virágzott a fecskék megérkezésekor. Ebből a szóból származik a Pliniusnál olvasható latin chelidonium, chelidonia növénynév.

♦ A molnárfecske a madarak (Aves) osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez, a fecskefélék (Hirundinidae) családjához tartozó faj. Nyáron szinte mindenütt előfordul Európában és Ázsiában egészen India északkeleti csücskéig és Mandzsúriáig. Télen Afrikában és Ázsia délkeleti területein tartózkodik. Nagy csapatokban vonuló madár, csapatokban is költ. Repülő rovarokkal táplálkozik. Tavasszal a molnárfecske később érkezik, mint a füsti fecske. Ősszel pedig a tornyokra, házakra, néha fákra gyülekezve ő alkotja a tömeget. A délről megérkezett fecskék költési időszaka májusban érkezik el, ekkor párokat alkotnak, és közösen fészket építenek. Elkészítéséhez körülbelül 2500-szor kell fordulniuk. A csésze alakú fészket szinte kizárólag emberi környezetben, épületek (istállók, pajták) fedett részeiben cseppenként és szálanként tapasztják össze a pocsolyák sarából és növényi részekből. Sokszor előző évi fészkeket foglalnak el újra. A füsti fecske néha a molnárfecskével kereszteződik.

Lásd még: fecske, füsti fecske.

mongúz J. mungó.

Az angolból terjedt el (ang. mongoose /W./), végső forrása az újind (maráthi) mangūs ’ua.’ (TESz.); vö. port. manguco (uo.),holl. mangoeste, fr. mangouste, ném. Manguste, le. mangusta, sv.,or. мангуст’ua.’ (EL.).

A zebramungó ’Mungos mungo’ szó szerinti megfelelője a ném. Zebramanguste, holl. zebra mangoeste, or. зебровый мангустés asv. sebramangust (uo.).További idegen nyelvi nevei szintén az állat csíkosságára utalnak; vö. az ang. banded mongoose, cs. mangusta žíhaná, fr. mangouste rayée, le. mangusta pręgowana (uo.).

♦ A mongúzfélék (Herpestidae) a ragadozók (Carnivora) rendjében a macskaalkatúak (Feliformia) alrendjének egyik családja 14 nemmel és 32 fajjal. Képviselői Afrikában, Ázsiában és Dél-Európában élnek. A sivatagoktól a trópusi esőerdőkig sokféle élőhelyet benépesítenek. Legtöbb fajuk ragadozó életmódú, különféle gerincteleneket és kis testű gerinceseket zsákmányolnak, néhány fajuk azonban elsősorban növényi részeket fogyaszt. Többnyire erősen talajhoz kötött életmódúak, föld alatti üregeiket maguk ássák, néhány fajuk azonban jól és gyakran mászik fára is, kiválóan úsznak, és halakra is vadásznak.

Lásd még: mungó.

mopszli J. tömpe orrú, kerek fejű öleb.

1761-től adatolható nyelvünkben: „Arról sem ſzóllok már, ki mopſl kutyájábann | Gyönyörködik, ’s kedve telik matskájábann” (MNy. 34). 1786-ban mopsz (TESz.), 1808-ban mupſzli (MNy. 34). Ezt a tömpe orrú ölebfajtát Petőfi is említi: „kólyika kezdi gyötörni | A mopszli-kutyácskát”.

Német eredetű szócsalád. A mopsz a ném. Mops ’ua.’, a mopszli az osztrák mopsel (DLw.) átvétele. Ez utóbbi kicsinyítő forma az alnémet eredetű irodalmi ném. Mops nyomán, valószínűleg a kutya torz pofájára utaló hangfestő szó. A holl. mopperen és ang. mop ’fintorog, torz pofát vág’ igékkel áll etimológiai kapcsolatban. A fr. mops, mopse, szbhv. mòps ’mopszli’ (TESz.), fi. mopsi, le., sp. mops (W.) ugyancsak a németből származik.

A XVII. század közepén már Európa egész területén ismerték a kínai eredetű mopszokat. De mindenhol más nevet kapott: mops hond (Hollandia), mops (Svédország), mopsi (Finnország), Mops Hund (Németország), carlin, doguin (Franciaország), carlino (Olaszország), doguillo (Spanyolország), pug, dutch mastiff (Anglia), smutmhadra (Írország).

♦ A mai napig sem eldöntött, hogy mikor alakultak ki olyan rövid szőrű, kunkorodó farkú és rövid orrú kutyák, mint a mopsz. De abban egyeznek az álláspontok, hogy már időszámí­tásunk előtt tenyésztettek a kínaiak kisméretű, rövid, széles és lapos fejű kutyákat. Az uralkodók kedvelt társai voltak, előfordult, hogy 4000 eunuch tevékenykedett egy tökéletes egyed létrehozásán. Tenyésztésük során a legfőbb elvárás az volt, hogy minél kisebb legyen, rendelkezzen minél rugalmasabb bőrrel, rövid szőrrel és a hercegi jegyekkel (három ránc a pofán és egy függőleges csík). Nagyra becsülték a fehér fejfoltot is. A Ming-dinasztia (1368–1644) idején kiépült kereskedelmi kapcsolatok folyamán a kereskedők hamar felismerték az üzleti lehetőségeket a kis testű kutyákban, így jutott a mopsz Európába. A XVII. század második felében már más országok udvaraiban is felbukkan: jelen van a francia, az olasz, a szász és a sok más német állam arisztokrata köreiben.

Lásd még: kutya.

mormota J. ürgéhez hasonló, téli álmot alvó hegyi rágcsáló állat; Marmota marmota.

Mátyus Istvánnál bukkan fel a szó, 1793-ban: „A Havasi murrogó, marmotta nevű nagy egerek” (Ó és új Diaetetica). 1794-ben marmóta (Fábián), 1881-ben mormota (TESz.).

A latin marmota átvétele, hangalakját a mormog ige népetimológiás beleértése hozta létre. Ez párhuzamosan történt a ’mormogó állat’ jelentésű német Murmeltier név kialakulásával. Maga a latin név a mus, muris ’egér’ és mons, montis ’hegy’ elemekből alkotott, a közbeeső murmontana ’hegyi egér’ formán át jött létre. A latin név megfelelője számos nyelvben használatos; vö. ang. marmot, fr. marmotte, ol. marmotta (TESz.),alb., ang., baszk, gal., kat., ladino, ok., port., ro., sp. marmota, blg., holl. marmot, szerb, mac. мрмот(W.), erdélyi ro. mormotã ’ua.’.

A magyarban az állatot hangutánzó igék főnevesült igenevével is jelölték: murrogó (R. 1793, lásd fent), N. mormogó, morga (Nyr. 7). A mormota ’álomszuszék, hétalvó’ átvitt értelmű jelentésének az az alapja, hogy ezek az állatok hat–hét hónapos álmukból csak április táján ébrednek fel (akkor már általában van annyi zöld növény, amennyiből jóllakhatnak). A tudományos binómen tautonímiával alkotott.

A mormota számosidegen nyelvi neve az Alpok hegység nevével alkotott összetétel, a faj élőhelyére utal; vö. ang. alpine marmot, holl. alpenmarmot, fi. alppimurmeli, ro. marmota alpină, szln. alpski svizec (W.). A hosszúfarkú mormota és latin szaknyelvi Marmota caudata nevének megfelelője azang. long-tailed marmot és asp. marmota de cola larga (uo.).

♦ A mormota nemet a Xerinae alcsalád Marmotini nemzetségébe sorolják. Ezek a legnagyobb mókusfélék. Tizennégy fajuk közül kettő él Európában, a havasi mormota ’Marmota marmota’ és a bobak ’Marmota bobak’. A havasi mormota a fahatár fölött az Alpokban, a Kárpátokban és a Pireneusokban él a havasi legelőkön. A bobak a kelet-európai síkság déli sztyeppéin honos. A történelmi Magyarország több hegyvidékén is elterjedten élt a mormota, ám a Szörényi-havasok és a Magas-Tátra kivételével mindenhol kipusztították. A régi magyar konyhán a mormotát ehető vadnak tekintették, és számos ízletes fogást készítettek belőle, különösen Erdélyben. Gyógyító hatásúnak vélt zsírja miatt is olyan irgalmatlanul üldözték, hogy egyes helyekről teljesen kipusztult. A szirti sas, az uhu és a holló is vadászik rá. Bundája az úgynevezett félnemes szőrmék közé tartozik, de tartósabb a nemes prémeknél. Hőtartó, kopásálló, mindenféle szőrmeipari termék készítésére alkalmas.

Az európai mormota rendszertanilag a rágcsálók (Rodentia) rendjébe, a mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozik. A család legnagyobb termetű képviselője, testhossza eléri a 60 centimétert, míg testtömege elérheti akár a 9 kilogrammot is. A mormoták zöldtakarmányt fogyasztanak, kolóniában élnek, és mint a mondás is tartja: „úgy alszik, mint a mormota”, téli álmot alszanak 6–7 hónapon át. A kotorék bejáratát belülről elzárja. Téli álma idején nem vesz magához táplálékot. Tavasszal a nagy téli közösségek feloszlanak. Az egy lakóhelyen élő mormoták szoros kapcsolatot tartanak, rendszeresen üdvözlik egymást, orrukat összedörgölik, fejüket összedugják, mintha beszélgetnének. Ha valami gyanúsat észlelnek, éles, messze hangzó füttyel jeleznek.

mosómedve J. eledelét vízbe mártogató, kis mackóra hasonlító észak-amerikai ragadozó emlős; Procypon lotor.

1823-tól adatolható írásos emlékekben: „Waschbär…: mosó medve” (MártonLex.). Német mintára alkotott nyelvújítási tükörszó; vö. ném. Waschbär ’ua.’ (< ném. waschen ’mosni’, Bär ’medve’). A névadási szemlélet háttere az volt, hogy a mosómedve először vízbe mártja táplálékát, jól meg is tapogatja, úgy tűnik, mintha megmosná. Ami a nevét illeti, a medvefélékhez nincs szorosabb köze. A mosómedvének a nyelvújítás korában a mosó talpány (Szóm.) nevet adták.

A latin szaknyelvi Procyon lotor binómen is tulajdonképpen ’mosó kutyaféle állat’ jelentésű (gör. pro ’elő’, kyon ’kutya’ és lat. lavare ’mosni’ /lat. lotor ’mosó’/), Linnétől származik. Az állat hasonló neve az ang. washbear, fr. raton laveur (azaz ’mosópatkány’), ol. procione lavatore (TESz.), dán, norv. vaskebjørn, fi. pesukarhu, holl. wasbeer (W.). Angol raccoon neve az algonkin aroughcoune szóból származtatható.

♦ A mosómedve közismert, csíkos farkú, jellegzetes mindenevő, jól alkalmazkodott az emberek közelségéhez. Hazája eredetileg Észak- és Közép-Amerika; Kanada, az USA és Mexikó víz közeli vidékein fordul elő, illetve bárhol, ahol emberek élnek. Prémje miatt Európában és Ázsiában is nyíltak mosómedvefarmok, és az elszökdösött példányok a helyi körülményekhez alkalmazkodva elszaporodtak. Európában a terjeszkedés központja Németországban a Mosel völgye és az Eifel-hegység, a Benelux államok és Franciaország keleti vidéke, de a hajdani Szovjetunióban is megtelepedett. A XX. század végén Magyarországon is megjelent. 1934-ben Hermann Göring, aki akkor a Birodalmi Erdészeti Hivatal feje volt, adott engedélyt arra, hogy néhány mosómedvepárt szabadon engedjenek a német erdőkben „a Birodalom faunáját gazdagítandó”. Természetes ellenségek híján azóta jelentősen elterjedt. Ahol megjelenik, nagy pusztítást képes okozni a madarak között, tojásaikat elrabolja.

mudi J. rövid szőrű, felálló fülű, pumiszerű magyar pásztorkutya.

A mudi az egyik legritkább, legkevésbé ismert magyar pásztorkutyafajta. A pásztorok német puli néven ismerik, az állomány zöme ma is az ő kezükön van. Az angolban is megvan a mudi ’ua.’ (W.) név.

♦ Már 1773-ban Buffon is leírt egy mudi jellegű pásztorkutyát, majd Pethe Ferenc 1815-ben a Természet Históriájában, Méhelÿ Lajos 1902-ben és Herman Ottó 1912-ben kiadott munkájában. Ennek ellenére a mudi szervezett tenyésztése a legkésőbb indult meg a magyar fajták közül. Sokáig nem is különböztették meg a pumitól és a pulitól, a források gyakran így is említették. Hosszú ideig tartotta magát az a téves nézet is, hogy a mudi fajta a pumi és a puli kereszteződéséből jött létre, pedig egyikre sem hasonlít. Míg a pumi terrier jellegű ősökkel dicsekedhet, addig a mudi spicc jellegű kutyákból alakult ki két-háromszáz évvel ezelőtt. Szőre rövidebb, mint a többi pásztorkutyáé. Könnyen tanuló, intelligens állat.

Lásd még: kutya, pásztorkutya.

muflon J. csigásan csavarodó szarvú vadjuh; Ovis musimon.

A vadjuh muflon neve a magyarban a fr. mouflon ’ua.’ (VNAE.) átvétele, a ném. Mufflon ’ua.’ (WbZ.) közvetítésével. Megvan más európai nyelvben is, pl. or., blg. муфлон, cs. muflon, holl. moeflon, fi. mufloni, port. muflão(EL.).

A latin szaknyelvi Ovis nemi név a juh latin neve.

♦ A muflon az emlősök osztályának a párosujjú patások rendjéhez, a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó faj. Eredeti vagy legalább túlnyomórészt tiszta vérű, vad muflonállomány csak Szardínián és Korzikán él. Ez a faj a gyakran csak szórványos növényzettel borított Földközi-tenger melléki hegyekhez alkalmazkodott. A muflont Európa sok részére vadászati célokból telepítették be. Hazánkba Forgách Károly gróf hozta, aki az 1868–1869-es években 10 muflont hozatott a gimesi (Nyitra m.) vár melletti vadaskertjébe a brüsszeli és a frankfurti állatkertből. Később Magyarország több vadaskertjébe és erdőterületére is telepítették. E juhfélére jellemző az erősen ívelt, csigás szarv. A vadjuhok közül a legkisebb termetű, a házijuh őse.

Lásd még: vadjuh.

mungó J. a cibetmacskával rokon indiai ragadozó állat; Mungos mungo.

A magyarban 1883-tól adatolható írásos forrásban: „Mungos (viverra Mungos) az ichneumonokhoz tartozó emlős állat” (MagyLex.). 1895-ben mungosz (PallasLex.). Latin eredetű szó; vö. újkori állattani lat. mungo ’ua.’, mely újind eredetű. Az ind név az ang. mongoose (W.) szóval jutott Európába. Változatlan formában van meg az oroszban(мунго/EL./) és a németben (Mungo ’ua.’ /WbZ./).

Lásd még: mongúz.

muraközi ló J. nehéz, nagy testű igásló(fajta).

A Muraköz a híres magyar lófajta, a muraközi ló hazája. Egykor nagyon elterjedt faj volt, ma már a legtöbb területről kihalt.

♦ A muraközi fajta története a nóri vagy pinzgaui lóhoz nyúlik vissza. A rómaiak Noricum nevű tartománya az osztrák Alpok nagy részét foglalta magában. Ezen a változatos domborzatú, hatalmas területen több típusa élt, illetve fejlődött ki annak a hegyi lónak, amelynek képe s szobra a római korból maradt ránk. Spanyol, andalúziai vérrel is nemesedett, szakszerű tenyésztése a salzburgi érsek 1675. évi riesi méneséhez kötődik. A 160 centiméter magas, durvább csontú, rövid, izmos nyakú, hosszú, hajlott hátú, csapott farú és nagy, terült patájú pinzgaui hozzánk Vas és Sopron megyébe került át. A XVIII. században a nyugati határvidék lakossága rendszeresen fuvarozott bort, gabonaféléket és más terményeket is Ausztriába. Közben előszeretettel hozta magával az itthoninál erősebb, nagy terhek vontatására alkalmasabb nóri és pinzguai lovat. Ez a két lófajta a tenyésztésben két, eredetében hasonló, de jellegében eltérő tájfajtát, a muraközit – egy kisebb, de erőteljes nehézigás típust – és a nagyobb pinkafőit hozta létre. A XIX. század második felében már elismert hidegvérű tenyészetek alakultak az országban, és 1904-ben a kormány már 140 hidegvérű mént bocsátott a tenyésztők rendelkezésére. Jellegzetes színe a tarka, a deres, a sárga és néha a pej.

A pinzgauinál kisebb, élénkebb a Mura–Dráva mentén, Szlavóniában kialakult muraközi, amelynek tenyésztésében a mozgó fedeztető rendszer, az arab hatás érvényesült. 1893-ban a Gazdasági Lapokban a következő hirdetés jelent meg: „A muraközi lovak beszerzési forrása c. kérdésre a felelet: muraközi lovakat nagy mennyiségben lehet beszerezni a szentkereszti, szentannai, csáktornyai, perlaki és varasdi vásárokon. Ezer számra hozzák fel a parasztok oda lovaikat, amelyeknek ⅔-át olaszok vásárolják meg. Annyi az olasz vevő ezeken a vásárokon, hogy szinte Olaszországba képzeli magát az ember, a sok olasz szó hallatára. Meg kell azonban jegyeznünk azt, hogy csakis őszi vásárokon lehet ott lovakat vásárolni, mert a paraszt tavasszal és nyáron nem ad el, úgy okoskodva, hogy akkor a tartása a lónak ingyenben van és ezzel mond is valamit.” A lap 1910. júniusi száma A Muraközi ló az alföldi gazdaságokban című cikkében így írt: „A vezetésem alatt lévő uradalomban Tolna-vármegyében részben hullámos fekvésű, homokos, részben ármentesített ún. berek-talajon éppen úgy, mint Baranya-vármegyében – talán még délibb fekvésű, meredek, hegyes-völgyes, nagyon kötött talajon az itt tenyésztett muraközi lovakkal minden gazdasági munkát legkisebb fennakadás nélkül végeztek. A szántást 20 centiméter mélyen két ló úgy végzi, mint 4 ökör. Fuvarozásnál mély homokban a 7 kilométer távolságban lévő vasútállomásra 3 ló 15–18 mázsa teherrel hármat fordul, míg 4 ökör erőltetve csak kettőt, s miután egész héten ezen munkákat teljesítették, pihenőül vasárnap kőműveseket, stb. szállítanak 18–20 kilométer távolságra. Ha szükséges, ügetésben is minden erősebb ostorozás nélkül jobban elmennek, mint egy fuvaros, sem mély agyagos sár, sem síkos hegy nem fárasztja ki.”

Lásd még: ló.

muréna J. meleg vizű tengerekben élő halfajta.

Muréna halnevünk latin eredetű, a lat. muraena folytatója, a végső forrás a hal ógör. myraina neve. Számos nyelvben megvan a név; vö. többek közt ném. Muräne (WbZ.),fi. mureena, fr. mourena, murène, or.мурена, ol., sp. murena, tör. merina ’Muraena helena’ (EL.).

♦ A murénafélék (Muraenidae) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, abban az angolnaalakúak (Anguilliformes) rendjébe tartozó család. 2 alcsalád, 15 nem és 190 faj tartozik a családhoz. A murénákat az állkapcsok messzemenő visszafejlődése és átalakulása, továbbá többnyire a mellúszó hiánya különbözteti meg az angolnaalakúak többi családjától. Testük teljesen csupasz és többnyire élénken színezett, szabálytalan foltokkal és sávokkal díszítve. A legtöbb fajnak erős, kampós fogai vannak. Erős ragadozóhalak, 3 méteresre is megnőnek. Elsősorban a meleg vizű tengerekben élnek, különösen a korallzátonyokat kedvelik. A halak között egyedül a murénáknál fordulnak elő valódi méregfogak. A közönséges muréna ’Muraena helena’ húsát már a régi római ínyencek is rendkívül nagyra becsülték. Egész tengeröblöket rekesztettek el, hogy a muréna számára halastavuk legyen. Plinius adatai szerint Hirtius volt az első, aki ilyen halastavat rendeztetett be, és úgy telezsúfoltatta, hogy Cézár diadalmas bevonulása alkalmából barátait 6000 murénával vendégelte meg: „Crassusról jegyzik föl, hogy egy igen szép és termetes murénát nevelt fel, amelyet nagyon szeretett és arany ékszerekkel díszített fel. Ez a muréna megismerte gazdája hangját, odaúszott hozzá a parthoz és a kezéből evett. Amikor a hal kimúlt, Crassus meggyászolta, eltemettette, és keservesen megsiratta.” Vidius Pollio a murénák hizlalására legalkalmasabbnak az emberhúst találta, s erre a célra több rabszolgáját áldozta fel, akiket valami elkövetett hibájukért a halastóba fojtottak.

musztáng J. Észak-Amerika pusztáin élő félvad ló.

Indián eredetű angol szó a mustang, amely a tisztázatlan etimológiájú, ’vad, kóbor, gazdátlan’ jelentésű sp. mesteño vagy mostrenco átvétele. Nemzetközi szóvá vált. A la mesta kifejezés hozzávetőleges jelentése ’mindenkihez és senkihez sem tartozik’. Ugyanakkor néhány forrás szerint az ang. mustang szó a mexikói-spanyol mestengo szóból származik, amely a sp. mesteño szóból származtatható, ennek jelentése a Mesta (Honrado Concejo de la Mesta de Pastores egyesület) kiterjedt intézményében tartott és elkóborolt jószág.

A musztáng név a lófajta szívóssága, kecsessége miatt a nagy teljesítményű gépek és sportkabalák körében világszerte népszerű lett.

♦ A musztáng kis testű, erős testfelépítésű fajta, amely az Észak-Amerikába behozott spanyol lovak elvadult utódjának tekinthető. Hernán Cortés 1519-ben hajózott Amerikába, 16 lovat vitt magával. 1541-ben a spanyol Coronado-expedíció is lovakkal érkezett, és sokáig úgy gondolták, hogy a musztángok az onnan elcsatangolt lovak leszármazottai. Az 1800-as évek közepétől a fehér telepesek elkóborolt vagy nagy számban kinn tartott lovai frissítették a génállományt. Sok farmer télen kiterelte az állatokat, később ismét befogta őket, amikor a tavasz beköszöntével újra szükség volt rájuk. A XX. század elején már hozzávetőleg egymillió vad musztáng élt Észak-Amerikában. Napjainkban a vadon élő musztángpopuláció nagysága 100 000 alatti, az állomány fele Nevadában él. Pár száz vad musztáng fordul elő még Albertában és Brit Kolumbiában. Ma az állami földeken élő musztángok védelem alatt állnak.

Lásd még: .