Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

24. fejezet -

24. fejezet -

Tartalom

Ö, Ő

Ö, Ő

ökle J. íváskor élénk színű, apró (dísz)hal; Rhodeus.

A név 1530-tól adatolható: oklye ’ua.’, 1544: ökle (Oklsz.), 1622: HalK., 1794: Grossinger; N. MTsz. és Nyr. 13: ökle | MoH.: keserű ökle.

Helytelenül magyarázták az öklelő szóból szúrós háttöviséről (pl. CzF.), ez a halnevünk is német jövevényszó. A magyarba a ném. ikle, ükle-féle formák kerülhettek át (TESz., Mollay); vö. ném. Uklei, Ukelei (RF.). A német halnév pedig szláv eredetű, közelebbről nyugati szláv, esetleg lengyel; vö. le. uklej, uklija (DWb.), kárpukr. guklej, guklejá (Vladykov), or. ukléja, cs. úklej, szlk. ukleja, szbhv. uklija, blg. okléj ’ua.’ (RF.). A románban is megvan ez a halnév, ott valószínűleg az erdélyi szászból való; vö. ro. ocléi ’Alburnus alburnus’, uclei, ucleie (Dankovszky), N. Gyurkó: oclei, oclete.

Ma a Rhodeus sericeus amarus szaknyelvi neve a szivárványos ökle (R. 1887: HalK.; N. K.: szivárványhal „picinkó és színes, mint a szivárvány”). Az a névadás szemléleti háttere, hogy a tejes teste íváskor a szivárvány valamennyi színében csillog. Elavult szakirodalmi nevének ugyanez a névadási alapja: díszponty (R. 1863: keserű díszponty /Heckel/, 1879: diszponty /Károli/). Chyzer Kornél adta ezt a nevet a halnak Heckel-fordításában (198: „készítenem kellett” /a nevet/).

Társneve a petikehal, Szent Péter hala (R. 1600 k.: péterke ’kis tengeri halfaj’ /Aforus…quidam pisciculus qui propter exiguitatem hamo capi non protest: Petherke/ BrassSzt., 1629: Péter halatska Mesés Könyvecske, 1887: petike-hal HalK.; N. MTsz.: ua. és Szent-Péter hala). Munkácsi (NéprFüz. 1893) a szbhv. pitka ’sügér’ halnévvel veti össze. Ez helytelen. Népetimológiára sem kell gondolni, természetes, hogy Szent Péterről, a halászról halat neveztek el. A névadási szemlélet háttere az, hogy a néphit szerint ez a hal magán viseli Szent Péter ujja nyomát az oldalán, ahol a szent megfogta, hogy átadja Jézusnak. Ez a bibliai történet lehetett a névadás alapja.

Keserűhal (R. 1830: keserű ponty /Reisinger/, 1877:Pap; N. HalK.: keserűhal) névvel kese­rű, élvezhetetlen ízéről nevezték el. Megfelelője az ang. bitterling (VNAE.),ném., holl., dán, norv., sv. bitterling ’ua.’ (EL.). Vutskits Gyögy szerint „díszponty, a balaton-melléki halászság keserű ízű húsa miatt pedig keserű hal néven ismeri.” Tőle származik a kakukkhal társnév (Term. 1897. XII. 15: kakuk-hal), mint írja: „Hogy édes vizeink e legközönségesebb, de annál érdekesebb életmódú pigmeusának e nevet adtam, azt hiszem teljesen indokolt. Indokolt egyrészt azért, mert ikráinak kiköltését az anya-állat, vagyis az ikrás, kakuk módjára más édesvízi állatra bízza; indokolt a madarakkal való összehasonlítás másrészt azért is, mert ívás idején a hím állatka, vagyis a tejes gyönyörű nászruhát ölt magára.” A népnyelvben a Balatonnál ÚMTsz.: lapistyán, laponya (Balaton-mellék). Peszle (K.; N. NyF. 38) neve szigetközi tájszó. Pohé neve (R. 1887: HalK., 1904: Vutskits; N. Dankó) a pohos ’nagyhasú’ (Nyr. 28) szóból képzett. Sároglya (R. 1779, 1887: HalK., 1904: Vutskits; N. Vásárhelyi: sáraglya) nevét Herman Ottó szerint (HalK.) Baróti Szabó Dávid „a francia Sarache kaptájára csinálta”.

♦ Élőhelye az álló- vagy lassú folyású víz, nagyobb tavakban kihúzódik a csendes öblökbe. Apró hal, gazdasági jelentősége nincs, mivel a szélvizeket kedveli, a ragadozó halak táplálékában sincs szerepe. Hímjei az ívás időszakában trópusi halakra emlékeztető, színpompás nászruhát öltenek. A szivárványos ökle előfordulásáról „a Balatonba ömlő mellékvizeknek és árkoknak halai” felsorolásban Vutskits György 1897-ben hírt adott.

ökör J. kifejlett, herélt szarvasmarha.

Helynévben már 1181-től, köznévként pedig 1395 k.: eker fark, oker, ekur paзtor (BesztSzj.), 1405 k.: wker (SchlSzj.) adatolható. Ezután 1448 k.: „el mene az meзewre hollott az ewkrewkewt hattaula” (JókK.), 1570 k.: eokėr (ArsMed.). A nyelvjárásokban MTsz.: ötyer | ÚMTsz.: ëkër, ekër.

Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből; vö. ujg. ögüz, tat. ügez, üzb. hükiz, jakut oγuz, csuv. veger ’ökör’, mong. üker, hüker (TESz.), tör. öküz ’ua.’ (W.). Származéka az ökrös, ökörködik. Az ökör átvitt értelemben ’ostoba ember’ jelentésű.

Csak akkor nevezik ökörnek a heréitől megfosztott szarvasmarha bikát, ha már teljesen kifejlődött; előbb, ameddig növésben van, tinó a neve, ha pedig az ökör megöregedik, és hízóba kerül, göbölynek (sőrének) hívják. A tinó jelentése ökörborjú; tájszóként idősebb, de még nem jármos bármely nemű borjú. Legkorábbi írásos említése 1528: „Thyno thawaly” (OklSz.). 1635-ben tinaját, 1818-ban tinu (TESz.). Ótörök eredetű szó, a csuv. tina ’kétéves tehén, tinó’ átvétele; vö. még. csag. tana, az. dana, türkm. tāna, tat., kirg., nogaj, üzb. tana ’ua.’, szalár tanê ’bika’ (uo.). A szóvégi a > ó változásra példa a kagyló. Háromszéken nagymonyú az ökör (MNy. 6); R. 1835: N. monyok ökör (Hegyalja /Kassai/).

♦ Az ökör a NéprLex. szerint „igavonásra használt, négyévesnél idősebb herélt szarvasmarha. A bikaborjút tavasszal, első fűre menendő korában herélik ki, neve hároméves koráig tinó, négyévesen, míg betanítják, ökörtinó; ha betanult, és rendszeresen jármolják, igás ökör.” Az igás ökröt általában istállóban és takarmányon tartják, legelőre csak a nyári munkák nagyobb szünetében hajtják, és külön ökörcsordában legeltetik.

Lásd még: ökörszem, szarvasmarha.

ökörszem J. erdőkben élő, barnás színű, apró erdei énekesmadár; Troglodytes troglodytes.

A név már igen korán felbukkan írásbeliségünkben, 1525 k.: „Regulus: ewkewr zem Crochilos: ewkewrzem(MNy. 11), 1531: ekerzem (ÉrsK.). Szeged környéki alakváltozata az ökörszöm (SzegSz.).

Az ökörszem minden bizonnyal a ném. Ochsenäuglein (TESz.), N. Ochsenögele, Ohseneugle (KissMad.), azaz ’ökörszemecske’ fordításaként jött létre. Megvan más nyelvekben is; vö. fr. oeil de boef, ol. occhio bovino, ro. ochiul-boului ’ua.’ (uo.). Ez a madárka a hazai madárvilág törpéihez tartozik, mérete miatt kapta ezt a nevét.

Parányi termete miatt hívták diómadár (Herman 1914), kiskirál (ÚMTsz.) néven is. Turkesztánban is cirtoghram, azaz ’egyfalat’ a neve. Igen régi neve a fa odvába tojó veréb (1590: fa oduabā toio vereb /SzikszF./), egyrészt arra utal, hogy fészkét fák repedéseibe, odvaiba rakja, másrészt hogy tollazatának színe a verebekéhez hasonló. A nyelvújítás korában, 1841-ben telelő gyepükér nevet kapott, mert „kellemesen dalol a tél legnagyobb hidegéig” (Vajda).

Népnyelvi nevei között is több idegen mintára keletkezett, természetesen fennáll a – hasonló szemléleten alapuló – egymástól független névadás lehetősége. Ilyen tüskebujkáló (R. 1898: Nom.) elnevezése, amely arra utal, hogy e madár a bokrok között bujkálva keresi táplálékát; vö. ném. N. Dornkönig, azaz ’tüskekirály’, Schlupfkönig, vagyis ’bujkáló király’, Zeunschlüpfer ’sövénybujkáló’ (Brehm). A ’bokros, bozótos hely’ jelentésű csádé főnévből alkották – igei melléknévként – Zalában csádészu, Vas megyében csádészó (ÚMTsz.) nevét. Szintén tartózkodási helyéről, a csalánnal benőtt sövényekről, farakásokról kapta N. csa­láncsattogató (Chernel), csoláncsattoktatóu (SzamSz.), csëláncsëttëgőü (ÚMTsz.) elnevezését, amely adatolható a régiségben is: 1793: tslányka (Grossinger), 1801: tsalántsattogató (Földi). Az ökörszem népnyelvi neve fágutu-király (Vas m.: Nyr. 7; Zala m.: Nyr. 2).

Hangutánzó eredetű a népnyelvi csaláncsuk, csuk (R. 1836: Kassai, 1898: Chernel), csúk, cuk, cukk, csup (EtSz.), csajáncsukk (ÚMTsz.), csutkirájsz, csötkirál (uo.). A németben is megvan a név, ám a Tschuk ott a füleskuvik neve, a szln.

uk ’ua.’ átvétele lehet (KissMad.). Megvan azonban a németben ’ökörszem’ jelentéssel a – szintén hangutánzó – Tjürk terminus (uo.). A ficánkol ige tövéből keletkezett az erdélyi ficánka kicsinyítő képzős név, a madár igen mozgékony természetére utal.

A latin szaknyelvi binómen tautonímiával alkotott, arra utal, hogy az ökörszem föld- és sziklalukakban, kidőlt fák alatti gödrökben fészkel. A troglodytes nemi és faji név görög elemekből jött létre, ’üreglakó’ jelentésű; vö. gör. trogle ’üreg, barlang’ és dyein ’merül’.

Latin és német minta alapján az ökörszem szónak más jelentése is volt, illetve tájnyelvekben használatos máig is: ’margaréta’ (a görög eredetű lat. buphthalmum tükörfordításaként), ökörszemvirág, ökörszemszőlő. Belső nyelvi fejleményként vagy német mintára alakult az ökörszemszilva, valamint az ökörszív-annóna, ökörfarkkóró, ökörakadály, ökörfarkvirág, ökörfej-orchidea, ökörfülfű, ökörgúzs,ökörhagyma, ökörnyelvnövénynév.

♦ Az ökörszem a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és az ökörszemfélék (Troglodytidae) családjába tartozik. Az ökörszemfélék családjából ez az egyetlen, amelyik Észak- és Dél-Amerikán kívül is előfordul. A kicsiny, zömök testű és túlnyomóan egységes színezetű madarakból álló család több mint 250 fajt foglal magában. Az ökörszemek tulajdonképpeni hazája Amerika melegebb éghajlatú államai. Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában csak kevés faj él. A parányi madárka rendkívül kellemes éneke sokféle, kellemesen váltakozó, tisztán csengő szólamból áll, az elég hosszú ének közepén zengő, a vége felé elhalkuló trillává alakul: utóbbit az ének befejeztével gyakran megismétli, s ezáltal az egész éneket mintegy befejezi. Magyarországon az ökörszem mindenütt előforduló madár, de sehol se mondható nagyon gyakorinak.

Lásd még: királyka.

öleb J. kedvtelésből tartott kis testű kutya.

Lásd: eb, kutya.

ölyv J. sólyomhoz hasonló alkatú ragadozó madár; Buteo.

Helynévi származékban már legrégebbi szórványemlékünkben, a Tihanyi alapítólevélben előfordul, 1055: uluuef (TA.). Közszóként 1395 k.: „accípiter: elu(BesztSzj.). 1405 k.: wlw (SchlSzj.), 1430 k.: elÿw (SchlGl.), 1507: elyew (OklSz.), 1570 k.: eolÿw (ArsMed.). Szótörténetének további alakváltozatai: ewlÿw,oellyue, öjf, ölő (KissMad.). A nyelvjárásokban MTsz.: ëlyw, hülü, üjjü, üllü, üllű, ülő | ÚMTsz.: öjű, ölf, ölű, űjü, üli, ülö.

Régebbi elü, ülü, ölü alakjai ótörök előzményt sejtetnek. Ilyet azonban nem lehet a török nyelvekből kimutatni, csak a mongolból és közvetlen rokonaiból; vö. mong. elije, burját ilé, ojrat elé ’sasféle ragadozó madár’. Nyelvünkben a szó palatalizálódás révén fejlődhetett (ülü > ölü > ölyü > ölyv). Gömörben hajhaju ölyv, Vas megyében nyulászu-kánya az ölyv (MTsz.).

A darázsölyv ’Pernis apivorus’ magyar neve onnan ered, hogy tápláléka főképpen különféle darazsakból áll, s ezek között leginkább földi darazsakból, tücskökből, szöcskékből, méhekből és hernyókból. A népnyelvből került a madártani szaknyelvbe (R. 1841: N. darásölyv /Vajda/, 1898: Nom.). Táplálékára utal R. 1887: méhész, méhevő méhészölyv, méhevő ölyv, európai méhészölyv (TermtudKözl.) neve is; vö. ném. Wespenbussard, azaz ’darázsölyv’, Wespenfalke ’darázssólyom’, Bienenfalke ’méhsólyom’, Wespengeier ’darázskeselyű’, Bienengeier ’méhkeselyű’ (Brehm), lat. szaknyelvi Pernis apivorus ’méhnyelő ölyv’, fi. mehiläishaukka ’méhészölyv’, or. ocoeб’darázsevő’ (NA.).

A gatyás ölyv ’Buteo lagopus’ név 1801-től (Földi) tudományos név. A madár nevében a jelzőt az indokolja, hogy lába gatyás, azaz tollas csüdű madár. A tudományos latin binómen is erre utal, a szaknyelvi Buteo lagopus ’nyúllábú ölyv’ jelentésű. Szinonimái: 1841: durvalábú ölyv (Vajda), ez a ném. Rauhfussbussard ’ua.’ fordítása, 1887: gatyás kánya (TermtudKözl.). Népnyelvi téli gatyásölyv, téli kánya, telelő ülü, telelő kánya, téli ölyv nevét azért kapta, mert Magyarországon „a téli táj leggyakrabban látható ragadozómadara”; egyik észt neve is taliviu (KissMad.), azaz a téli kánya pontos megfelelője. Az őszi kánya elnevezés pedig arra utal, hogy a gatyás ölyv ősszel érkezik hazánkba. Nem ezzel függ össze a N. őszkánya (Szeged, Hódmezővásárhely: Chernel), a fehérkánya névvel együtt fehér főszínére utal. Hókánya, havas ülü (R. 1887: TermtudKözl.) neve a ném. Schneegeier, Schneeaar ’ua.’ (Brehm) mintájára jött létre. A gatyás ölyv az angolban Rough-legged buzzard. A ném. Adlerbussard a Buteo rufinus.

♦ Az ölyvformák (Buteoninae) a madarak osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe és a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó alcsalád. 11 nem és 54 faj tartozik az alcsaládba. A gatyás ölyv Európa, Ázsia és Észak-Amerika északi részének tundráin él, rövid távú vonuló, de enyhébb időben áttelel. A vágómadárfélék családjának faja. Rendszeres téli vendégünk októbertől márciusig a sarkvidékről. Előfordulása ott szorosan összefügg a táplálékául szolgáló lemmingek jelenlétével. Minden tekintetben nagyon hasonlít a pusztai- és az egerészölyvre. Alacsonyan szállva vadászik. Sokszor lehet látni szitáló helyben függését is. Nálunk leginkább kis rágcsálókkal, esetenként üreginyúllal, ritkábban apró madarakkal táplálkozik. A darázsölyv szórványosan egész Európában, csaknem a sarkkörig előfordul. Nálunk költözködéskor gyakori. Tavaszi érkezése késői; április előtt ritkán szokott mutatkozni, inkább e hó második felében, sőt május elején. Különféle rovarokat, kígyókat, békákat is eszik. Madárfiókákat, kisebb madarakat alkalmilag pusztít, s fiókáit szívesen táplálja velük. Ősszel egereket is fog.

A solymászatot nemcsak sólymokkal űzték, hiszen vadászatra a legtöbb ragadozó madár betanítható. Bornemisza Pál nyitrai püspök 1560-ban írta Ferdinánd királynak: „…küldök fölségednek négy rárót és három ölyüt.” Zrínyi Miklós 1562-ben a Batthyány Kristóftól kapott ölyveket köszöni meg, mert „Sziget körül számtalan fácány vagyon.” Az erdőispán panaszkodik 1575-ben Batthyány Boldizsárnak: „Elmentem ölyvért, de az ölyveket ki nem vették volt az fészkéből, hanem elrepültek.”

Lásd még: egerészölyv, kígyászölyv.

őn, ragadozó őn J. ponty nagyságú, szálkás húsú édesvízi hal; Aspius.

Az őn a magyarban sokáig inkább csak nyelvjárásokban előforduló halnév volt, a XIX. szá­zadban került be az irodalmi nyelvbe, ma állattani szakszó. Ugyanakkor igen régi halnevünk, 1211: euuen ?Aspius rapax (OklSz.), 1794: ön ’Alburnus’ (Grossinger), 1830: ön ’balin’ (Reisinger), 1863: őn,ön ’jász’ (Heckel), 1884: őn, őnkeszeg ’ua.’, őn ’Aspius rapax’ (Nyr. 13). A nyelvjárásokban is sokfelé használatosak különböző alakváltozatai: a Balatonnál ÚMTsz.: csere őn ’vörhenyes színű őn’ (Keszthely) | MTsz.: őn, őny (Balaton melléke), másutt ün-hal | HalK.: on, őnkeszeg, őnhal, ün-hal, őnyhal | Gyurkó: őnhal mindenütt a fenti jelentésekkel.

Ez a halnevünk az etimológiai szótárak egybehangzó tanúsága szerint finnugor kori örökség; vö. fi. säynäs, säynää ’Leuciscus idus’ (SKES.), karjalai süneh, lív säünäg, vepsze säng ’jász’, észt säina ’ua.’ (EEWb.), lp. seuna, votj. son ’ua.’, sivn ’domolykó’, zürj. sin ’ua.’, md. seńi, seńä ’egy halfajta’ (Mart Mäger: Juhend ja nimastik kalanimetuste kogumiseks. Tallin, 1973). A fi. -s denominális névszóképző. Azonban biztosan nem tartoznak ide a Se­bestyén Irén idézte (NyK. 49) bizonytalan obi-ugor szóösszetételek második tagjai. Feltűnő az alapalak távoli finnugor nyelvekben való megléte azonos vagy majdnem azonos jelentéssel. Az etimológiát már viszonylag régen fölállították (Wichmann: MNy. 4; Setälä: FUF. 2; Paasonen: Fiugr. s-Laute; Beke, Itkonen: FUF. 31). Hibás a FUV. jelentésmegadása, ugyanígy a SKES. és az EEWb. adatai is, a m. őn ma nem jászt, hanem balint (Aspius aspius) jelent. A fenti mordvinhalnevet átvette az orosz; vö. or. singá és sengá (REWb.). M. Bausch viszont észak-orosz szónak tartja a senga halnevet, és átadónak a keleti-tengeri finn nyelveket jelöli meg.

Ragadozó őn volt a binominális nómenklatúra hivatalos elnevezése (R. 1863: Heckel, 1865: Hunfalvy, 1868: Kriesch, 1887: HalK.), a pontyfélékhez tartozó, de ragadozó halnak, a ba­linnak a szaknyelvi elnevezése. Régi forrásokban szerepel ragadozó pontyként, illetve ragadozó küszként (HalK.) is.

♦ Európa valamennyi nagyobb folyó-, illetve állóvizében megtalálható. Nyílt vízi ragadozó, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Kis halakra, elsősorban küszökre vadászik, de a kifejlett példányok ragadozó mivoltuk ellenére szívesen fogyasztják a vízbe eső rovarokat és lepkéket is. Főleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy csapatokat, amint a víz felett repülő kérészt kapkodják.

Lásd még: balin.

ördöghal J. Lophius piscatorius.

A horgászhalfélék (Lophiidae) családjának egyik rendjébe (Lophius) sorolt fajokat nevezik általában ördöghalnak, de használják rájuk a horgászhal (< ang. angler, anglerfish ’ua.’ /EL./), a békahal vagy a horgászó béka kifejezést is.

Az ördöghal a németben Seeteufel ’ua.’ (uo.); vö. még holl. zeeduivel, ol. diavolo de mar, port. diabo-marinho, peixe diabo ’ua.’ (uo.). A név alapja az ördöghal ijesztő külseje. Piacra is úgy viszik, hogy előbb lefejezik, azután felvágják, és fehér húsát kiterítik. Így kapnak rajta a vevők, ha igazi mivoltában állítanák ki, elrettenne tőle mindenki.

♦ Legismertebb közülük az atlanti ördöghal (vagy európai horgászhal) ’Lophius piscatorius’, mely Európa és Északnyugat-Afrika parti vizeiben él. Elsősorban rendkívül nagy feje, széles szája, viszonylag keskeny farka és farokúszója feltűnő. Fehér húsát megeszik, de a feje nélkül szokták feltálalni, mert az a legkevésbé sem étvágygerjesztő. A Quarneró mellékén az olasz étlapokon rospo (Brehm) néven szerepelt.

őrgébics J. rigó nagyságú, hátán hamuszürke, hasán piszkosszürke színű, rovarevő madár; Lanius.

Az őrgébics terminus (R. 1801: őrgébits /Földi/) arra utal, hogy ez a madár alkalmas leshelyről, fák, oszlopok tetejéről csap le áldozataira, és területét harciasan, féltékenyen őrzi. Latin szaknyelvi excubitor fajneve is ’őr, őrtálló’ jelentésű, idegen nyelvi megfelelője a ném. N. Wächter ’őr’, Wehrvogel, Wahrvogel (Brehm), azaz ’védőmadár’ és ’őrködő madár’, sv. varfågel (EL.). Hasonneve az őrálló gyilkos (KissMad.).

A nagy őrgébics farkasmadár neve (Nyr. 1963) a madár vérengző, ragadozó voltára utal. A latin szaknyelvi Lanius nemi nevének is ’mészáros, hentes’ (PP.) a jelentése. A népnyelvben gyilkos gebenye, szarkakergető, szarkatépő (uo.); vö. ang. nine-killer, vagyis ’kilencgyilkos’,ném. Raubwürger, Rotkopfwürger (El.), azaz ’rablófojtogató’, ’pirosfejű fojtogató’.

Olvasható népnyelvi ÚMTsz.: bábaszarka (R. 1793: Grossinger) | hegyi szarka, ÚMTsz.:szarkagábor (R. 1841: Vajda) | VasiSz. 1966: 3: szarkagáborgyán, ÚMTsz.: szarkagáborján | uo.: szarkabojtorján (a gáborján népetimológiás változata) | uo. szarkakirály | Chernel: szarka­csettegető, szarkacserregő, ÚMTsz.: csëttëgető szarka | MTsz.: szarka-gebic elnevezése is.

Hangutánzó neve a KissMad.: cserregő, Herman 1914: csettegető, ÚMTsz.: csettögető, csacsa, csacsogó, csollánycsëttëgető, csillántcsattogtató. A N. szőri szarka, szériszarka (uo.) előtagja a szürke régi szür, szűr változatára vezethető vissza, a madár hamvasszürke fejére és hátára utal. A R. szűr melléknév elhomályosulása utáni népetimológiai „értelmesítés” eredménye. Szintén színére utal az ang. grey shrike, fr. pie-grièche grise (EL.).A Lanius senator vörös fejére utalholl. roodkopklauwier, fi. punapäälepinkäinen, fr. pie-grièche à tête rousse, norv. rødhodevarsler, or.красноголовый сорокоут, sv. rödhuvad törnskata (EL.) elnevezése. A nagy őrgébics magyar népnyelvi nevei ugyanazok, mint a kis őrgébicséi, mert a nép nem különbözteti meg egymástól ezt a két külsőleg is hasonló fajt.

♦ A nagy őrgébics ’Lanius excubitor’ a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjében a gébicsfélék (Laniidaee) családjába tartozó faj. Európa nagy részén, Ázsia északi felén, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában fészkel. Nálunk leggyakrabban szeptembertől novemberig és februártól áprilisig látható, mert akkor kóborol, és számos vidéken mutatkozik. Tulajdonképpen nem gyakori Chernel szerint. Legnagyobb számban Erdélyben fordul elő, ahol elég gyakori fészkelő madár, míg az Alföldön túlnyomóan téli vendég. Fás, bokros területeken, gyümölcsösökben és mocsarakban él. Táplálékának jelentős része apróbb gerincesekből áll, de megeszi a rovarokat is. Pockot, egeret, tücsköt és lótetűt a földön zsákmányol, a kisebb madarakat a levegőben kapja el. A tövisszúró gébicshez hasonlóan tüskés ágakra szúrja fel a tartalék élelmet.A kis őrgébics ’Lanius minor’ Európa déli tájain, Ázsia nagy részén honos. Nyílt vagy bokros területek lakója, a modern mezőgazdaság miatt csökkenő állományban. Költöző madár, hosszú távú vonuló. Táplálékának jelentős része rovarokból áll, de megfogja a kisebb emlősöket és hüllőket is. Májustól augusztusig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon.

Lásd még: gáborján, gébics, tövisszúró gébics.

örvös galamb J. a legnagyobb európai galambféle; Columba palumbus.

Korai felbukkanású név írásbeliségünkben, 1536: ewrues galamb (PestiFab.). Nyelvjárási alakváltozata az őrmös galamb (Chernel), örvös-galamb ’nagyobb vadgalambfajta’ (MTsz.).

Az eltérő színű tollazat alkotta csík volt a névadási szemlélet háttere.Feltűnő külső ismertetőjegyéről nevezték el, az örvös galambot a nyakán lévő örv (körbe futó sáv) jellemzi. Erre utal ném. Ringeltaube, sv. ringduva (EL.) elnevezése is.

Népnyelvi neve székács, székács galamb, nagy vadgalamb (Chernel).

♦ Az örvös galamb a madarak osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjéhez és a galambfélék (Columbidae) családjához tartozó faj. Európában, Ázsiában, valamint Észak-Afrikában honos. Megművelt földeken, de városokban, emberi településeken is előfordul. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, még Budapesten is megtalálható. Költöző madár, Magyarországra általában márciusban érkezik, és októberben vonul el. Jóval nagyobb, mint a házigalamb. A felnőtt madaraknak jellegzetes fehér folt van a nyakukon, a fiataloknál ez még hiányzik. A költési időn kívül nagy csapatokban él. Gyommagvakkal, gabonamagvakkal és a tölgy makkjával táplálkozik.

Lásd még: galamb.

ősbölény J. a jégkorszakban élt bölény; Bison priscus.

Az összetétel előtagja a ’távoli előd, a távoli múltból származó’ jelentésű uráli ős (R. 1195 k.: Halotti beszéd) szavunk. Az őslény ’ősvilági élőlény; ném. Urwesen’ jelentésű. A Bison priscus vagy sztyeppei bölény megfelelője a kat. bisó de les estepes, holl. steppenwisent, fr. bison des steppes, port. bisonte-da-estepe (EL.).

♦ Az amerikai ősbölény ’Bison antiquus’ a késő pleisztocén kori Észak-Amerikában élt bölényfaj. A mai bölényeknél valamivel nagyobbak voltak. A faj a hosszúszarvú bölényekből ’Bison latifrons’ alakult ki mintegy 20–30 000 évvel ezelőtt. A megtalált fosszíliákból arra következtetnek, hogy a ma élő amerikai bölény ’Bison bison’ egyik alfaja, a síksági bölény ’Bison bison bison’ fejlődött ki belőle, mintegy 10 000 évvel ezelőtt.

Lásd még: bölény.

őshüllő J. a földtörténeti múltban élt, kihalt hüllő.

A hüllő tüdővel lélegző, nem állandó testhőmérsékletű gerinces állat. A név nyelvújítási képzés, voltaképpen folyamatos melléknévi igenév a hűl igéből, az ilyen állatok hidegvérűsége alapján. Vö. hüledezik, hülye. Az összetétel ős előtagját lásd az előző szócikkben.

♦ Az őshüllő vagy őskori hüllő olyan, többféle kategóriába tartozó állatok csoportját jelenti, amely segít a dinoszauruszok más korai hüllőktől való megkülönböztetésében. Mivel a dinoszauruszok évmilliókon át sikeresen uralkodtak, gyakorlatilag külön kategóriát jelentenek az evolúciós élettörténeten belül. Az e kategóriába tartozó hüllőket, főként a különféle tengeri plesiosaurusokat és a repülő pterosaurusokat, amelyek mellé besorolhatók az ősi krokodilok, például az óriás Deinosuchus is, gyakran tévesen dinoszaurusznak tekintik.

őstulok J. az európai szarvasmarha kipusztult őse; Bos primigenius.

Az összetétel előtagját lásd az ősbölény, utótagját pedig a tulok szócikkében. Az őstulok idegen nyelvi neve az ang. wild ox, fr. aurochs, ném. Auerochse, port. auroque, blg,, ukr., or.тур(EL.).

♦ Az őstulok ’Bos primigenius primigenius’ vagy ’Bos primigenius namadicus’ az emlősök osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához tartozó kihalt faj. Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a jégkorszak után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Különös módon az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. 1627-ben teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt. A populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a jaktorowi erdő jegyzőkönyveiből. 1564-ben 38 példányról számolnak be, amiből csak 8 volt viszonylag fiatal, 1599-ben 24 példány, 1602–1620 között kettő, 1627-ig egyetlen példány élt. Az őstulok az őse az összes házi szarvasmarhafajtának, de a háziasítás után még több ezer évig fennmaradt. A bikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjak világosabb, vörösbarna színűek voltak. Jellemző volt még rájuk a hosszú, karcsú, nagy ívben felfelé hajló, világos szarv. Az őstulok legkorábbi lelete a közép-európai térségből negyedmillió éves, a riss-jégkorszak kezdetéből való. A jégkorszak végére elterjedési területe elérte legnagyobb kiterjedését, Nyugat-Európától a Kínai-tenger partjáig húzódott. A szarvasmarha az első háziasított fajok egyike.

Lásd még: szarvasmarha, tulok.

őszapó J. fehér fejű, nagyon hosszú farkú cinege(faj); Aegithalos caudatus.

A név erdélyi, tiszántúli tájszóból (őszapa; alakváltozata Hevesben ősz apa /MTsz./) vált szaknyelvi névvé. A névadási szemlélet háttere e madár fejének színe volt. Mint Herman Ottó írta A madarak hasznáról és káráról című művében: „feje fehér, nagyon emlékeztet a galambősz apóra.” Ugyanezért olvasható 1904-ben molnárcinke neve (Petényi). Vö. még ném. N. Mehl­weisse ’ua.’ (Brehm), azaz ’lisztescinke’.

Legtöbb nevét hosszú farkáról kapta: R. 1801: hosszúfarkú cinke (Földi), N. dorongos őszapó, farkoscinke, hosszú farkú cinege, durungfarku cinege, kalánfarkú cinëge (KissMad.). Az őszapótársneve a népnyelvben a dorongfarkú cinke, rudas cinke (R. 1898: Nom.). Idegen nyelvi nevei között is vannak hasonló névadási szemléletűek; vö. ang. long-tailed tit, fr. mésange à longue queue ’hosszúfarkú cinege’ (EL.), fi. pyrstötiainen, észt sabatihane ’farokcinege’ (KissMad.),ném. Schwanzmeisse, R. lat. szaknyelvi Parus caudatus, mindkettő ’farkos cinege’, ném. Pfannestiel (Brehm),azaz ’serpenyőnyél’. Ide tartozik az őszapó nyelvjárási ösztönfarkú,ösztönfarkú cinege (Nyr. 1963) neve is, amelynek jelentése Beke szerint (Nyr. 1939) ’ösztökefarkú’ jelentésű, „e név az ösztön eredeti ’ösztöke; vasvégű bot a jószág ösztönzésére’ jelentését őrzi.”

Ormánsági kimpics neve (OrmSz.) hangutánzó eredetű, több folklór versikében is előfordul. Egérmadár elnevezése a kis termetéhez képest hosszú farkára utal; a ném. Mausvogel ’ökörszem’ (VNAE.) tükörfordítása.

A latin szaknyelvi Aegithalos nemi név a cinke ógör. aigíthalosz, aigithalósz nevéből származik. A lat. caudatus fajnév (< lat. cauda ’farok’) ’farokkal ellátott, farkas’ jelentésű.

♦ Az őszapó a verébalakúak (Passeriformes) rendjében az őszapófélék (Aegithalidae) családjának névadó neme, egyes szerzők szerint 5–20 fajjal, számos alfajjal. Fajai Európában, Ázsiában, Amerika északi vagy középső részén élnek. A Nyugat-Palearktiszban, így hazánkban is mindössze egy faja költ. Törzse rövid és zömök. Igen rövid, kúpos csőre elöl kihegyesedik. Hosszú, erősen lépcsőzetes farka villás. Valamennyi cinegefaj közül az őszapó szelídül meg a legjobban, kedvelt szobamadár. Magyarországon elég gyakori, inkább az alacsonyabb vidékeken tartózkodik. Valószínű, hogy az európai őszapó ’Aegithalus caudatus europaeus’ a fészkelő, míg az északi őszapó ’Aegithalos caudatus’ mint téli vendég jut ide északi hazájából.

öszvér J. ló és szamár kereszteződéséből származó állat.

Már első szórványemlékeinkben felbukkan írásbeliségünkben, 1395 k.: „mulus: uзuer” (BesztSzj.). 1405 k.: eз per (SchlSzj.), 1450 k.: ozuerek (BécsiK.), 1490 k.: ÿзuer (NagyvGl.), 1525 k.: ewswer (MNy. 11), 1526: „Eleybe yewe egy ember ylween eegy zeep ezweernek hatan” (ÉrdyK.), 1570 k.: eoзwer (ArsMed.), 1585: öszuér (Calepinus).

Ismeretlen eredetű szavunk. Az állattenyésztés szavai az ótörök nyelvekből gyarapodtak, ilyen a bika, ökör, tinó, borjú, kecske, kos, sajt, túró, gyapjú, béklyó, gyeplő, karám, ól, disznó, ártány (ma: herélt sertés), tyúk, teve. Az öszvér szavunk viszont az iráni jövevényszavaink (tehén, tej, nemez, hús, szekér, gulya) közé tartozik esetleg. Másik lehetséges etimológiája szerint keverékre utaló magyar szóösszetétel össz + vér. A szónak van – átvitt értelemmel – másik jelentése is: ’felemás, különnemű elemekből való’, azaz öszvér megoldás.

Mind a kétféle öszvér (lásd alább) génjeinek egyik fele ló, a másik fele szamár eredetű, küllemük azonban annyira különbözik, hogy sok nyelvben külön szavakat is használnak rájuk.

Az öszvért jelölték az irodalomban a lószamár (R. 1808-ban /Sándor/ és 1831-ben /Kreszn./) névvel is. Gyakoribb állat a lóöszvér ’Equus mulus’, amelynél ló a kanca és háziszamár az apaállat; neve a világnyelvekben az ang. mule, ném. Maultier, sp. mula, or.мул, лошак(EL.).

♦ Az öszvér a háziszamár ’Equus asinus’ és a ló ’Equus caballus’ reciprok keresztezéséből származó fajhibrid (basztard, interspecifikus hibrid). A keresztezésből született öszvér utód erős, szívós, igénytelen haszonállat. Hegyvidéken is biztonságos járása miatt évezredek óta használják teherhordóként, igavonóként, de hátasnak is. Egy lókanca és egy szamárcsődör hibridje, a lóöszvér a ló anyára, a szamárkanca és a lócsődör hibridje, a szamáröszvér, a szamár anyára hasonlít. Miután a ló és a szamár rendes körülmények között sohasem párosodik, különböző módozatokhoz kell folyamodni a tenyésztésnél. Legegyszerűbb módja a fedeztetésnek, ha a csikókat egymás társaságában nevelik fel. Ezt az eljárást követték az ókorban a rómaiak is. Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint az öszvér – egészség; kereskedőnek öszvér nyakán függő csengőt hallani megkárosodást jegyez.

őz J. a szarvassal rokon, de kisebb, kecses termetű kérődző állat; Capreolus capreolus.

1330-ban helynévben (wzwyze /OklSz./), 1395 k. már köznévként adatolható: „caper: eз” (BesztSzj.). Ezután 1456 k.: eзз(TESz.),1525 k.: eoz (MNy. 11), 1714–1776: űzet (IrtörtKözl. 14).A nyelvjárásokban ÚMTsz.: ősz, őcike.

Ismeretlen eredetű szavunk. Egy régi – sajnos nem meggyőző – magyarázata szerint egy föltett őszbőr (> őzbőr) ’őszi irha’ összetételből vonódott el jelentéstapadással. Kaukázusi, iráni és török származtatása szintén téves.

Az őz egyik társneve Erdélyben a vad-kecske (ErdLapok 22). A Székelyföldön a fiatal őz neve: őz-olló ’őzfiú’ (MTsz.), lásd az olló szócikket. Az őz hímje a bak, nősténye a suta, fiatal egyedeinek neve a gida.

Latin tudományos nevét tautonímiával alkották, a szarvasok, őzek lat. capreolus nevéből. A latin név folytatója az ol. capriolo, kat. cabirol és aro. căprior ’ua.’ (W.).

♦ Az európai őz (röviden gyakran csak őz) Európa nagy részén és Kis-Ázsiában fordul elő. Az erdős sztyeppék és a kis erdőfoltokkal tarkított mezőgazdasági területek szarvasféléje. Kedveli azonban a nádasokat, magas füves bozótosokkal tűzdelt térségeket is. Előfordulási területe a vadászat és más emberi beavatkozások következtében a XIX. század végén és a XX. század elején a mainál sokkal kisebb és elaprózott volt. Az őz szőrzetének színezete ősz végén szembetűnően megváltozik, a vörhenyesbarna nyári bundát szürkésbarnára cseréli fel. Ilyenkor a combok hátulsó felén lévő „tükör” csaknem egészen fehérnek tűnik, míg nyáron sárgásfehér alapszínű. Nyáron jellemzően magányosan vagy kis családi csoportokban él, például a suta a gidáival, ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb csapatokat formálnak.

Lásd még: olló.