Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

25. fejezet -

25. fejezet -

Tartalom

P

P

pacsirta J. a verébnél nagyobb, barnásszürke, hasznos énekesmadár. Alauda.

Helynévben már 1338-tól adatolható: Pacirtasteluk (OklSz.). A pacsirta köznév szintén korai felbukkanású, 1405 k.: pachir (SchlSzj.), majd 1430 k.: „alauda: pachir” (SchlGl.), 1525 k.: pachÿrta (MNy. 11), 1712 k.: pacsérta (OklSz.), 1816: pacsérka, pacsér (TESz.); a népnyelvben MTsz.: pacsirka.

A régebbi, hangutánzó pacsir denominális -ta képzővel bővült alakja (mint pl. bóbita). Hangalakja a madár csicsergő, pityegő hangját adja vissza. Hasonló felépítésű pityer és csücsörke neve is.

Vas megyében csibolyó a pacsirta (MTsz.). További neve a népnyelvben a R. 1838: stisiike,süsölék, süsütke (Tsz.); N. Nyr. 17: süske | uo. 17: süsöke. Zalában szantu-pityér (Nyr. 2), a Székelyföldön R. 1838: szántóka (Tsz.), szántóka-madár (Kriza:Vadr.). A búbos pacsirta a butykás-Kató (Nyr. 9), R. 1841: bubor (MTsz.).

A pacsirta szólása a hidegben: Csiki szűr, csíki szűr! (Székelyföld); Kicsi csűr, kicsi csűr! (Szilágyság). Igen gyakori madár a népköltészetben, megjelenik például ennek a szép dalnak a szövegében is:

Erdő erdő, de magas a teteje.

Jaj de régen lehullott a levele,

Jaj de régen lehullott a levele,

Árva madár párját keresi benne.

Búza közé szállt a dalos pacsirta,

mert odafenn a szemeit kisírta.

Búzavirág, búzakalász árnyába’,

rágondol a régi első párjára.

Az ősi indogermán *laiwaz- hangutánzó tőből fejlődött a pacsirta R. germ. *laiwarikon neve, ebből való az ófn. lerihha ’ua.’ (DWb.), aln. levark, lauerk, lark ’ua.’ (W.); vö.óang. lāferce, ang. lark, holl. leeuwerik, ném. Lerche, sv. lärka ’ua.’ (uo.).

♦ A pacsirtafélék (Alaudidae) a madarak osztályának verébalakúak rendjébe tartozó családja. 19 nem és 92 faj tartozik a családba. Európa, Ázsia és Afrika területein honosak. A család valószínű keletkezési helye Afrika, ma is ott él a legtöbb faj. Európában és Ázsiában már sokkal kevesebb fordul elő, Ausztráliát pedig természetes úton csak egyetlen faj érte el. Csőrük erős, egyenes. Az emberek kedvelik a pacsirták hangját, főleg a mezei pacsirtáét, emiatt ezt a fajt távoli területekre is betelepítették. Az erdei pacsirta ’Lullula arborea’ Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában él. Homokpuszták, fákkal tarkított dombok lakója. Felső teste és szárnya fakó rozsdabarna, a farcsík inkább szürkésbarna. Feje tetején, dolmányán és vállain feketés-barna foltok vannak. Nyáron főleg rovarokkal és magokkal táplálkozik. Kora ősszel Dél-Európába és Észak-Afrikába vonul. Magyarországon rendszeres fészkelő.

Lásd még: mezei pacsirta, pipiske.

paduc J. a ponttyal rokon, szálkás húsú folyami hal; Chondrostoma.

1600 k.: paducz (TESz.), 1622: ua. (HalK.), 1727: paduc (SzlJsz.), 1794: padutz (Grossinger), 1795: ua. (Gáti), 1801: paducz (Földi), 1830: ua. (Reisinger), 1833: padútz (Dankovszky), 1840: paducz (Szirmay), 1863: Heckel, 1868: Kriesch, 1879: Károli, 1882: ua. Chyzer, 1884: ua. és paticz (Nyr. 13). A nyelvjárásokban is szélesen elterjedt, ÚMTsz.: paduckeszeg, paduchal | NéprKözl. 4/3: paluszt | Hal. 33: padóc | MoH.: patim | MTsz.: paduc, paduszk, paluc,podviz-hal,patic, patus,potoz, potoznak | HalK.: sodronypaduc | SzegSz.: patuskeszeg, paduc, patisz, patusz | K.: batuchal, patuc, fehérpatuc, pirospatuc, kutyaorrú patuc ’ua.’.

Szláv jövevényszavaink közé tartozik, viszonylag korai átvétel; vö. or. podúst, podus, podúzd, ukr. pidústva, kárpukr. podustva, le. podust, podusta, cs. podustev, szlk. podust, szbhv. podust, podus, podvust, szln. podust, melyek az ősszláv *podustva (ZfSl. 19) alakra vezethetők vissza. A halnév szóösszetétel, a pod ’alatt, alulról’ és ustá ’száj’ jelentésű szavakkal. A hal szájára vonatkozik, amely nem elöl, hanem alul van. (Ez a lefelé nyíló száj jelzi, hogy táplálékát a vízfenékről szedegeti.) A magyarba egy podust alak került át, esetleg a szlovénból (TESz.). A göcseji podviz azonban külön átvétel a szln. podvist (SzlJsz.) alakból. A t-s változatokból a magyarban t nélküli alakok lettek, a t-t tárgyragnak érezték és elhagyták. A paduszkk-ja elhasonulással alakult. A szerémségi patuca alak (SzlJsz.) a magyarból való visszavétel lehet. A ro. podut ’ua.’ (EL.) nem közvetlen átvétel a szlávból, mint többen föltételezték (pl. Cihac 2), hanem a magyar paduc kölcsönzése; vö. még podut (DLR.), N. Gyurkó: podut (Erdély), podete (Muscel), pod (Bihar) ’ua.’.

Szintén szájára utal hivatalos szaknyelvi binominális nevében a paduc vésettajkú jelzője is, ez Herman Ottó névadása. A vésettajkú paduc (MoH.; R. 1887: HalK.; N. Unger: vésett ajak) esetében tehát a hal éles szélű és alulra nyíló jellegzetes szája a névadás alapja. Alsó ajka vésőszerű, orra előreugró, így szája alsó állásúvá válik. A vésettajkú paduc társneve a petenye, sodronypaduc, stenger, szentgyörgypaduc, jászpaduc, szentgyörgykeszeg, végsőhal, patin.

Latin szaknyelvi Chondrostoma nemi neve a gör. chondrosz ’porcos’ szóból alkotott. Ugyanígy a paduc elavult szakirodalmi porcosszájú keszeg (Pap; R. 1863: porczszáj /Heckel/, 1876: porcszáj /Kriesch/, 1882: ua. /Chyzer/) neve a hal jellegzetes szája alapján képzett. Latin szaknyelvi nasus fajneve ugyancsak a hal sajátos szájára („orrára”) utal, akárcsak ang. nase, undermouth, fr. nase, ol. naso, ném. Schnabel, Nase, Quermaul, Untermaul, Mundfisch (EL.) stb. Az egérállú-hal igen régen följegyzett halnév (1544-ben eger allo hal /OklSz./), valószínűleg a paducot jelölte jellegzetes szájformája miatt.

Színre utal szilvaorrú paduc neve, orra kékes szederjes árnyalatú. A testüregét bélelő hártya fekete, ezért egyik társneve a feketebélű-keszeg (Halh. 48); N. ÚMTsz.: ua. (az OrmSz. adata) | SzegSz.: ua. Ugyancsak fekete hashártyája az alapja ném. Schwarzbauch (EL.), azaz ’feketehas’, valamint or.

ernobrjuška,

ernobrjuch ’ua.’ (RF.) társnevének, amelyben

ërnyj ’fekete’ és brjucho ’has’; vö. még fr. âme noire, ro. mate-negre (EL.), ukr.

ornopúz ’ua.’ (UESkr.). Használatosak még a paduc tintafosó, tintahas, tintáshal (HalK.) elnevezései is. A tintahal (MoH.; R. 1884: tintafosó /Nyr. 13/, 1887: tintahas, tintafosó, tintás hal /HalK./; N. MTsz.: tinta-fosó, tinta-has, tintás-hal | SzegSz.: tintalopó) név esetében az összefüggést a tinta, ténta, tenta szóval ugyancsak a paduc fekete hashártyája és fekete gyomornedve indokolja. A név a szerbhorvátba is átkerült; vö. tentaš, tintaš, tinta

(UESKr.).

Suszterkeszeg társneve nyelvi kölcsönhatás eredménye: „Zove se pismeno podust. To je šuster” (Srpskohrvatska leksika ribarstva: 279.). Suszterpaduc szigetközi neve arra mutat, hogy értéktelen halnak tartják, „csak ojjan suszterpaduc” (K.). A sodronypaduc (MoH.; R. 1887: HalK.; N: Unger: ua. | Gyurkó: sodri ’fiatal paduc’) név a sodrony előtaggal minden bizonnyal hengeres, nyújtott testét írja le. A surján (MoH.; N. Gyurkó: ua. ’fiatal paduc’) elnevezés a surján ’fiatal, cseperedő’ (MTsz.) szóval alkotott terminus. A Bodrog mellékén és a Szigetközben végsőhal (MoH.; R. ua. HalK., N. MTsz. és Dankó) a neve az értéktelennek tartott paducnak, ’utolsó hal’ értelemben: „a legrongyabb hal, ha kifogják, aznap megkő csinyáni mer epossad” (K.).

A havasi paduc (MoH., N. Gyurkó) gyergyói név, a folyók felső folyásán élő halé. A háromszéki körtepaduc (uo.) elnevezés esetében a hal testformája a névadás alapja. Népnyelvi cserkeszpaduc (uo.: Gyergyó) társnevénél a paduc név kiegészítésének értelmét a cserkesz előtaggal nem sikerült megfejteni megnyugtató módon. Az mindenesetre világos, hogy a cserkesz (ÚMTsz.) jelentése ’a halászbokor tagjai közül egy’; „Akié a háló, az volt a gazda, a többi a cserkesz” (uo.). További társneve a dunahal (SzegSz.) megkülönböztető terminus, úgy látszik, a paducot Szeged környékén nem tiszai halnak tartják (a Dunából úszhat föl). A csángó nyelvjárási eszkobáj ’paduc’ (Márton) átvétel a románból; vö. ro. scobai,scobar (DLR.),N. Gyurkó: scobai decîrma ’a félkilósnál nagyobb paducok neve’. Maga a román szó valószínűleg a bolgárból származik; vö. blg. szkobár (RB.), skobar, scobar, romans scobar ’ua.’(EL.).

♦ Európa nagyobb részén megtalálható, elterjedési területe Kis-Ázsiába is átnyúlik. A történelmi Magyarországon Petényi a Poprádból, a Dunából, a Drávából, a Murából, a Szamosból, a Marosból, az Oltból, a Garamból, a Szebenből és a Csernából, Reisinger a Balatonból (ma ott már nem fordul elő), Herman Ottó a Berettyóból, a Bódvából, az Ipolyból, a Körösből, a Küküllőből, a Rábából, a Sajóból, a Szernyéből, a Zagyvából, Zsarnovitzky a Vágból, Bodrossi pedig a Temesből említi. A paduc hossza általában 25–30 centiméter, elérheti az 50 centiméter hosszt és az 1–2 kilogramm súlyt. Teste nyúlánk, hátvonala kissé domborodó. Felhatol a pisztráng-szinttáj alsó szakaszára, de tömegesen a folyóvizek dombvidéki szakaszát lakja, ahol az aljzat kavicsos. Fenéklakó társas hal. A vízszennyeződés következtében leromlott feltételekhez sokkal jobban alkalmazkodik, mint a domolykó és a márna. A folyóvizeink hegyi és dombvidéki szakaszán oly gyakori, hogy a halnépség 70%-át alkotja. Ivarérettségét hároméves korában éri el. A hímek fején az ívás ideje alatt fehér nászkiütések jelennek meg. Április első felében és május első napjaiban ívik, amikor a víz hőmérséklete eléri a 16 fokot. Szaporodáskor elveszti éberségét, s a part melléki lakosság ezt kihasználva kosárszámra fogja. Húsa szálkás, de jóízű.

panda J. Dél-Ázsiában élő prémes emlősállat; Ailuropoda.

A legtöbb nyelvben megvan a panda terminus, nemzetközi szó; vö. ar., ang., blg., dán, fi., holl., ind., jap., izl., koreai, norv., ol., port., ném., szln., sv., sp., ro., or. tör., ukr. és szbhv. panda (W.). Kiegészített összetétel (általában a ’medve’ szóval) a holl. pandabeer, izl. pandabjörn, fi. isopanda, jättiläispanda, pandakarhu, fr. ours panda, cs. panda velká (uo.). Az angol panda név egy himalájai nyelvből, esetleg a nepáliból származik.

A panda név a XIX. században csak a vörös macskamedve elnevezése volt. Az angol szó valószínűleg az állat nepáli nevéből származik (punja a nigalja punja, azaz ’bambuszevő’ kifejezésből). A kis panda név az óriáspandától való megkülönböztetésre szolgál, amelyet később ismertek meg, és szintén pandának nevezték el, mivel a két fajt rokonnak tartották. Tévesen állapították meg, hogy kapcsolatban áll a vörös pandával, 1901-ig a giant panda volt ismert, mint ’foltos medve’ (Ailuropus melanoleucus). Szükségessé vált, hogy az „óriás” és a „kisebb”, „vörös” jelzői előtaggal ellássák a nevet. A kis panda név mellett a vörös panda elnevezés ma is előfordul.

Az óriáspanda ’Ailuropoda melanoleuca’ eredeti rendszertani nevén ’Ursus melanoleuca’. A fajt 1869-ben Père Armand David francia misszionárius írta le először, aki a ’fekete-fehér medve’ jelentésű Ursus melanoleucus nevet adta neki. A névadási szemlélet háttere az állatnak az a jellegzetessége, hogy a szeme környékét, fülét és kerek testét nagy fekete foltok borítják. 1870-ben csak csontok alapján Alphonse Milne-Edwards megállapította, hogy a faj közelebb áll az Ailurus fulgus (vörös macskamedve) fajhoz, ezért átkeresztelte Ailuropoda melanoleuca névre. A magyar szakirodalomban a bambuszmedve nevet kapta az Ailuropoda nem, ám ezt a nevet a köznyelvi, de pontatlan panda név elterjedtsége és a távoli rokonság felismerése miatt az óriáspanda név váltotta fel.

A macskamedve név a kínai nyelvből származik, ahol az állat neve xiao xiongmao (hsziao hsziungmao), ami ’kis medvemacskát’ jelent. A kis jelző az óriáspandától való megkülönböztetésre szolgál (vö. kínai da xiong mao, ta hsziung-mao). A medvemacska, macskamedve nevet az állat egyrészt annak köszönheti, hogy medvére emlékeztető külseje mellett ugyanolyan jól mászik fára és ugyanúgy nyalogatja tisztára magát, mint a macska, másrészt a pupillája – a többi medvéével ellentétben – nem kerek, hanem a macskáéhoz hasonlóan függőleges rés alakú. A kínai nyelvben egyébként húsz különböző név is használatos, pl. hua xiong ’foltos medve’, zhu xiong ’bambuszevő’, da xióng mao ’nagy medvemacska’ stb. A vörös macskamedve ’Ailurus fulgens’ név arra utal, hogy testének felső fele fényes rozsdavörös, hátán aranysárga árnyalatú, a combján vízszintesen sötétvörös sáv húzódik.

♦ A vörös macskamedve a ragadozók rendjének macskamedvefélék (Ailuridae) családjába tartozó egyetlen ma élő faj. Bhután, Kína, India, Laosz, Mianmar (a volt Burma) és Nepál az élőhelye. A Himalájában levő mérsékelt övi erdőkben él, mintegy 1500 méteres tengerszint feletti magasságig. Magányosan élő, éjjel aktív állat, a nappalt általában a fák ágai között alvással tölti, fejét bozontos farkával takarja be, amelyet párnának is használ. Éjszaka jár tápláléka után, amely jobbára bambuszból, gyümölcsökből, zuzmókból, gyökerekből, bogyókból, néha madártojásokból, rovarokból és hernyókból áll. Ez az állat tehát, noha a ragadozók rendjébe tartozik, elsősorban növényi eredetű táplálékon él. Kína délkeleti részén régóta vadásszák szőrméje miatt, melyből sapkákat, farka szőreiből pedig ecsetet készítenek. Az óriáspanda a medvefélék (Ursidae) családjába tartozó emlős. Elterjedése csak maradványfoltokra korlátozódik Közép- és Dél-Kínában. Táplálékának 98%-a bambusz, bár méz, tojás, hal, jamszgyökér is szerepel az étlapján. A bambuszbozótban alagútszerű járatokat készít, hogy a táplálkozási területét alvóhelyével összekösse. A bundájáért történő vadászata és a befogása folyamatosan tizedelte a populációt, amíg 1939-ben védelem alá nem helyezték.

papagáj J. színes tollazatú, kampós csőrű, rikácsoló hangú, emberi beszéd utánzására képes trópusi madár; Psittaci.

A papagáj név 1763-tól adatolható írásos forrásainkban: „Un Perroquet: Papagaj madar” (Nyr. 32). 1787-ben Mátyus Istvánnál papagáj (Ó és új Diaetetica), 1801-ben papagály (Nyr. 50). A nyelvjárásokban uo.: papagál, papagár | ÚMTsz.: papagány, papogány | Szóm.: Erdélyben sokfelé publikánmadár. A népnyelvben néhol papa-madár: „Francia is kevély, mint a papa-madár” (MTsz.).

A ném. Papagei ’ua.’ (W.) átvétele. Nemzetközi vándorszó. Végső forrását egy Közép-Afrikában, Sierra Leonéban élő néptörzs, a timneh (amelyről az ott honos jákó papagáj egyik alfaja, a Psittacus erythacus a timneh nevet kapta) nyelvében találjuk, ott a papagájt pampakajnak nevezték, ami ’fecsegő-locsogó’ jelentésű. A hangutánzó szó még sokat változott, a beduin kereskedők, akik a madarakat Észak-Afrikába vitték eladásra, pl. bábagára (vö. ar. babbağā/uo./) módosították, a bizánci görög papagasz ’ua.’ szóból terjedt el. A francia révén jutott az európai nyelvek nagy többségébe, itt nyerte el a ma elterjedt formát; vö. aln. Papegai, Papegoi, gör.παπαγάλος, holl. papegaai, ném. Papagei, norv. papegøye, port. papagaio, ol. pappagallo, or.попугай, sp. papagayo, szbhv. papagaj (W.) stb.

A latin szaknyelvi nemi Psittacus terminus görög eredetű (> lat. psittacus). Az ógör. pszitta szóból való, amely az ókori baromhajcsárok állathajtó szava volt. A papagáj francia perroquet (uo.) neve a Pierre személynév becézett formája (tehát „Peti”), amely talán egy hajdani híres példány neve után terjedt el. Innen származik a madár angol parrot (uo.) neve is.

Eredeti helyükről vagy az ott élő néptörzsről nevezték el a dél-amerikai aymara-, gvajakil-, pávuapapagájokat. A vörösessárga hasú Aratinga solstitialis neve a napra utal. Az első papagájok után a jákó papagáj törzsalakja, a Psittacus erythacus erythacus is kedvelt importáru lett. Egyes vélemények szerint amikor a kedves, szelíd, tanulékony madarat kézre hívták, német nyelvterületen ez így hangzott: ja, komm! (na, gyere!). Ezt a madár úgy adta vissza, hogy jákó, és ez a név rajta is maradt. Ez kissé naiv etimologizálásnak tűnik, különösen annak fényében, hogy pl. a haiti kreolban is kimutatható a faj jako (W.) elnevezése.

♦ A papagájfélék (Psittacidae) a madarak osztályának papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe tartozó egyik család. A család mérete nem minden rendszertani felfogás szerint azonos, egyesek ide sorolják a lórikat és a kakadukat is önálló alcsaládonként, mások ezeket különálló családnak tekintik. Díszállatként minden fajtából szívesen tartják őket, kétségkívül a leg­népszerűbb és legismertebb madarak a világon.

Lásd még: kajdács, lóri, törpepapagáj.

papfülemüle Lásd: barátka.

paradicsommadár J. Új-Guineában élő, díszes tollazatú énekesmadár.

Ez a madárnevünk a ném. Paradiesvogel ’ua.’ (DWb.) tükörfordítása. Az összetétel előtagja a gör. parádeiszo, lat. paradisus ’állatkert, vigalomkert, édenkert, istenkert, paradicsom’ szóból származik, ez a kifejezés korábban általánosan a szépséget jelentette. Mivel ezeknek a madaraknak az élőhelye eleinte nem volt ismeretes, elnevezték – feltűnő szépsége miatt – paradicsommadárnak. Idegen nyelvi megfelelője az ang. bird of paradise, holl. paradijsvogel, fr. oiseau de paradis, fi. paratiisilintu, ol. paradisea, sp. ave del paraíso (W.).

A németben volt Göttervogel (WbZ.) neve is. Ezt is átvettük tükörfordítással, a nagy paradicsommadár más néven az istenek madara (Brehm). A paradicsommadárnak a magyar nyelvújítás korában a közönséges édencz (Szóm.) nevet adták.

A kis pápua paradicsommadár régebbi latin nevén Paradisea papua. A galléros paradicsommadarat ’Lophorina superba’ két nyílhegy alakú, felmereszthető, széles, pajzsszerű tollgallér jellemzi. A szélmalom paradicsommadár ’Semioptera wallacei’ esetében a névadási szemlélet háttere az volt, hogy a hím mindkét szárnyán két furcsán meghosszabbodott, keskeny lapát alakú fedőtollat visel. Amikor vedlés után ezzel a díszével jelenik meg a hím, különös tollait keskeny szélmalomszárnyak módjára mozgatja.

A nagy paradicsommadár ’Paradisaea apoda’ hasonló neve az ang. greater bird of paradise, fr. paradisier grand-èmeraude, ném. großer Paradiesvogel (EL.). A kis paradicsommadár ’Paradisaea minor’ ugyanilyen jelzővel:fr. paradisier petit-èmeraude, ném. kleiner Para­diesvogel (uo.).

♦ A legtöbb faj öreg hímjei olyan pompás és feltűnően szép színezetűek, hogy azokkal csupán a legszebb kolibrik vetekedhetnek. A „dísztollakat” a legkülönbözőbb testrészeken viselik. A tollak szépsége és csodás fénye már régen felkeltette az emberek érdeklődését. A benn­szülöttek a hosszú fark- és oldaltollakkal testüket, a rövid tollakkal pedig fegyvereiket éke­sítik; a paradicsommadár bőre ezért még a bennszülöttek számára is kereskedelmi értéket jelent. Európába évszázadokon át importálták. A paradicsommadarak vadászata a hölgyek egy részének divathóbortja és fényűzési vágya következtében ijesztő méreteket öltött. Csak a Vilmos Császár Föld német területről 1910-ben nem kevesebb, mint 5706 paradicsommadarat szállítottak ki, sőt a következő évben 7376 darabot. Az első paradicsommadár, amely elevenen Euró­pába érkezett, a pápua-paradicsommadár volt 1862-ben. A nagy paradicsommadár a legnagyobb paradicsommadár-faj. Valamivel nagyobb a nálunk honos csókánál. Igen díszes, az Aru-szigeteken él. A kis pápua paradicsommadár dolmánya s válla, valamint a felső szárny­fedők két harántcsíkja szalmasárga; begye, valamint egyéb alsó részei sötét gesztenyebarnák, tollbokrétái tőben élénk narancssárgák. A galléros paradicsommadár két gallérja közül az egyik a nyak tövén ered és széles tollakból áll, a másik a mell felső részén ül és keskenyebb, merev tollak alkotják.

párduc J. Afrikában, Ázsiában élő, sárga alapon fekete foltos, néha fekete bundájú, macskaféle ragadozó; leopárd; Panthera pardus.

Már egyik első latin–magyar szójegyzékünkben felbukkan a szó, 1405 k.: „pardus: pardich” (SchlSzj.). 1519 k.: pardocz (DebrK.), 1571: parduch (MNy. 64), 1585: párdocz (Calepinus), 1604: pardutz (MA.), 1643: párdutz (Com:Jan. 1643).

Nyelvünkben valószínűleg latin eredetű, esetleg szláv közvetítéssel vettük át. A gör. pardosz ’párduc’ folytatása a lat. pardus vagy az ószláv pardosz közvetítése útján, a szóvég affrikálódásával. A végső forrás a szanszkrit pundarikam ’tigris’, tulajdonképpen ’sárgás állat’, a pandarah jelentése ’fehéres-sárga’. Ez került át a görögbe (πάρδος ’hím párduc’), illetve onnan a latinba: lat. pardus ’ua.’, pardalis ’nőstény párduc’. Vö. még ótör. bars > tör. bars, pars ’párduc’ (W.), mong. bars, kirg., or. барс, tat. parїs ’párduc’. Ugyanez megvan a perzsában és az arabban is; vö. perzsa pārs ’nagymacska; leopárdnál kisebb állat, amelyet vadászatra idomítanak; hiúz, gepárd’; ar. pārsh ’nagymacska; leopárd’. A lat. panthera név folytatója a blg., or., hv., ol., le., gal., kat., port., sp. pantera, ang. panther, fr. panthère, holl., dán panter, ném. Panther ’ua.’ (W.) stb.

Észak-Amerikában, főleg az Egyesült Államokban maga a párduc elnevezés a pumára vonatkozik, habár a fekete párduc meghatározást kizárólag a leopárdok vagy jaguárok melanózisos változatára használják. Európában és Ázsiában a párduc elnevezés a leopárdra vonatkozik és a pettyes és fekete leopárdra egyaránt használatos. Dél-Amerikában a párduc a jaguárt jelenti, és egyaránt használják a pettyes és fekete egyedekre is. A melanózist okozó gén más macskaféléknél is előfordul, mint például az oroszlán, tigris, leopárd, jaguár, karakál, jaguarundi, szervál, ocelot, margay, vörös hiúz, Geoffroy-macska esetében.

A hópárduc ’Uncia uncia’ hófehér színéről kapta nevét; társneve irbisz. A latin szaknyelvi fajnév ugyancsak irbis, de megvan számos más nyelvben is. Max Vasmer az or. ирбис’szibériai hópárduc, Felis irbis’ szó etimológiáját a mong. irbis, kalmük irws, teleut, lebed irbis, tuba ilbis azonos jelentésű nevek egybevetésével határozza meg (REWb.). Ide tartozik a kirg. ilbhirs ’hópárduc’ (W.) szó is.

♦ A párduc a macskafélék családjának számos faját magába foglalja. A korai természettudósok a leopárdokat és a párducokat nem színük, hanem farkuk hossza alapján különböztették meg – a párducoknak hosszabb a farkuk, mint a leopárdoknak. A fekete párduc melanózisos leopárd. Ezt a mutációt a fekete pigment (eumelanin) túltengése okozza a narancssárga pigment (feomelanin) ellenében. Ez merőben fekete bundát eredményez, habár a feketepárduc pettyei bizonyos részeken még kivehetők, mivel a pigmentek mennyisége eltérő a mintázatban és a fekete alapszínben. Fehér párducok is vannak. Mérete ellenére ezt a főként éjjeli és fán élő ragadozót nehéz megtalálni a vadonban.

A hópárduc ’Uncia uncia’ a ragadozók (Carnivora) rendjébe és a macskafélék (Felidae) családjába tartozó Uncia nem egyetlen faja. Korábban, több más nagymacskával együtt a Panthera nemhez tartozott, de a későbbiekben megállapították, hogy nem igazi leopárd, ezért önálló nembe sorolták. A felnőtt állatok tömege legfeljebb 75 kilogramm. A hasonló fajoktól markánsan megkülönbözteti hosszú farka, ezzel egyensúlyoz a meredek lejtőkön, és ha alszik, ezzel védi orrát és száját a rendkívüli hidegtől. Rövid lábait a hiúzéhoz hasonló vastag szőrzet borítja, hogy könnyebben járhasson a hóban. A hópárduc Tatárföld és Kazahsztán nemzeti jelképe, megtalálható Almati város címerében és szárnyas alakban szerepel Tatárföld címerében is. A magyar irodalomban Szentiványi Jenőnek A kőbaltás ember című kitűnő ifjúsági regényében találkozhatunk vele. A veszélyeztetett állatok közé tartozik, mivel bundája rendkívül értékes a szőrmepiacon. Az 1960-as években a vadon élő példányok száma 1000-re csökkent, és bár időközben sikerült megnövelni a populációt, az orvvadászat miatt a létszám ismét csökkenőben van.

Lásd még: leopárd.

parlagi sas J. zömök testű, barnás tollazatú, rövid farkú sas; Aquila heliaca.

A név 1801-ben bukkan fel írásos forrásban (Földi). A madár élőhelyéről kapta ezt a nevét. Az összetétel parlagi előtagja a ’műveletlenül hagyott szántóföld’ jelentésű parlag szó. A madár nevének alakváltozata a pallagi sas.

Népnyelvi neve a pusztai sas (Nom.), határsas (Chernel: Alföld). 1845-ben erdei sas és őszi sas (TermtudKözl.) néven említik. 1803-ban aranyos sas néven írták le (Szent-Györgyi), ez a nála is szereplő ném. Goldadler ’ua.’ tükörfordítása, a fiatal madarak tollazatának színére utal. Rövidebb farkáról nevezték kurtafarkú sas (R. 1887: TermtudKözl.) néven is.

A parlagi sas császári sas (R. 1841: Vajda) neve a fr. aigle impérial tükörfordítása; vö. még lat. szaknyelvi Aquila imperialis, ném. Kaiseradler, dán kejserørn, holl. keizerarend, fi. keisarikotka, sv. kejsarörn, ang. imperial eagle, sp. águila imperial, ol. aquila imperiale ’ua.’ (EL.), illetve királysas (R. 1887: TermtudKözl. < ném. Königsadler, szlk. orol kráľovský ’ua.’ /EL./) elnevezése e nagy ragadozó királyi megjelenésére utal; az eurázsiai sztyeppék nagy testű ragadozó madara valamivel kisebb a szirti sasnál, de még így is, 80 centiméter körüli nagyságával és 2,5–3,8 kilogrammos súlyával, szúrós tekintetével tekintélyt parancsol. E nevek szinonimája a fejedelmi sas (R. 1887: uo.). További hasonló név a R. lat. szaknyelvi Spizaetus coronatus, ném. Kronenadler, ang. crowned eagle; R.lat. Spizaetus tyrannus, ném. Tyrannenadler (Brehm).

♦ A parlagi sas a vágómadár-alakúak rendjébe, a vágómadárfélék ’Accipitridae’ családjába tartozó faj. Elsősorban Ázsia és Kelet-Európa füves pusztáin, sztyeppjein, ritkás erdőiben és fás mocsaraiban költ, legkeletibb előfordulása a Bajkál-tó vidékén, a legnyugatibb pedig a Balkánon és Közép-Európában (főleg Magyarországon és a volt Felvidéken) található. Közép-Európában a parlagi sas leginkább a Fruska-Gorában, a Duna ligeteiben és szigetein, valamint a delibláti homoksivatagban, ritkábban a Bakonyban, a Vértesben és Erdélyben is fészkel. A parlagi sas a Nílus völgyében, a Csendes-óceán nyugati partvidékén, Közép-Ázsiában, a Földközi-tenger keleti partvidékén és a Perzsa-öbölnél telel. Valaha vadászmadárként használták. Erős, hosszú karmú lába és kampós csőre sárga, csőrének hegyéhez közelebbi vége szürkés. Elsősorban különféle rágcsálókkal (főleg ürgékkel, hörcsögökkel, de gradáció esetén mezei pockokkal is), illetve olykor hüllőkkel és kisebb madarakkal táplálkozik. Legkedvesebb tápláléka az ürge. A birkanyájak fogyatkozásával eltűnnek az ürgék, és velük együtt ez a ragadozó madár is. Ezt figyelembe véve a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület ürgetelepítéssel is sikerrel járult hozzá a hazai állomány fenntartásához. 1993 decemberében nálunk, a Királyréten szervezték meg a nemzetközi parlagisas-védelmi konferenciát. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2005-ben a parlagi sast nevezte meg az év madarának.

Lásd még: halászsas, királysas, kőszáli sas, rétisas, sas, szirti sas.

partifecske J. meredek part üregében fészkelő fecske; Riparia riparia.

A partifecske ’Riparia riparia’ neveit jól magyarázza Chernel leírása a madárról: „Magas, meredek, agyagos partok felső szintjét foglalják el s hosszú, egy méternél is mélyebb csatornákat vájnak abba”. Nevének megfelelően ott tartózkodik legszívesebben, ahol meredek partot talál, nem ragaszkodik szigorúan a folyóparthoz, gyakran megelégszik valami meredek partoldallal is. Innen kapta partifecske (R. 1533: Murm., 1590: SzikszF., 1793: Grossinger), N. parti ásófecske, parti föcske, marti fecske, partika fecske, partika föcske, ásófecske, partika, kotrófecske (KissMad.) elnevezését. A partika a part kicsinyítő képzős származéka, a marti előtagnál a mart ’vízpart’ jelentésű. A martifecske ’marti lyukakban fészkelő fecske’ (R. 1838: Székelyföld /Tsz./; N: MTsz.).

Idegen nyelvi megfelelője a fi. törmäpääsky, észt kaldapääsuke, or. beregovaja lasztocska (KissMad.). A latin szaknyelvi Riparia riparia,Hirundo riparia (lat. ripa ’part, tengerpart’, riparius ’a parton élő’) ésa ném. Uferschwalbe (WbZ.) jelentése ’partifecske’.

♦ A kotrófecskék neméhez két Európában is előforduló faj tartozik, a partifecske és a szirti­fecske. Csőrük aránylag hosszú, lapos, oldalt erősen összenyomott, a homloktollak előtt nyitott orrlyukakkal. Lábukon a csüd oldalt összenyomott. Szárnyuk hosszú és hegyes, farkuk nem villás, hanem csak kivágott, egyszerű tollazatuk laza és igen puha. A partifecske a család legkisebb tagjai közé tartozik. Egyetlen fecskefajnak sincs olyan nagy kiterjedésű előfordulási területe, mint a partifecskének, mert Ausztrália, Polinézia és Dél-Amerika kivételével az egész földkerekségen költ. Élénk, mozgékony madár, természete sokban emlékeztet a füsti fecskére. Chernel még azt írta, hogy Magyarországon szintén gyakori, itt költ. Költöző madárként sokszor emlegetik a folklórban, pl.:

Emönt a búdosó fecske, meleg hejön van má fészke.

Hát én vajon hová rakjam fészkömöt, hogy abba lakjam!

Leggyakoribb az Alföldön, ahol különösen a nagy folyók meredek partjaiba vájja fészkét, de azért egyebütt is megtelepszik, ha partos helyet talál, így útbevágásokban, agyaggödrökben, téglavetőkben, a Balaton melletti löszfalakban. Veszedelmes fészkelőhelye a folyópart, mert azt áradások alkalmával sokszor alámossa a víz, s a part a folyóba zuhan.

Lásd még: fecske, füsti fecske, molnárfecske, sarlósfecske, szalangána.

pásztorkutya J. jószág őrzésére és terelésére használt kutya.

Elavult társneve a szelindek. Valaha a kutyák őrizték a házat és gazdájuk minden tulajdonát, beleértve a háziállatokat is, segédkeztek a nyájak, gulyák terelésénél, télen szánt, nyáron kis kocsikat húztak, és a gyerekekre is ők vigyáztak. A pásztorok legfőbb segítőtársai voltak. Erre utal pásztorkutya nevük.

Fontos pásztorkutyák: kaukázusi juhászkutya, buldog, komondor, kuvasz, mudi, puli, pumi, vizsla, malinois, német juhászkutya, óangol juhászkutya, snaucer. A holland pásztorkutya (< holl. hollandse herdershond)hosszú szőrű, erre utal holl. longhaar társneve is. A Bern-közeli Dürrbachból különösen szép pásztorkutyák származtak, melyeket dürrbachinak neveztek. A dürrbachi fajta leglelkesebb pártfogója Albert Heim professzor volt. Az első dürrbachit 1904-ben vezették be a svájci törzskönyvbe, ez a fajta hivatalos elismerését jelentette. 1907-ben Burgdorfban alakult meg a Dürrbach-klub, és megfogalmazták az első fajtaleírást is. 1912-ben keresztelték át a klubot Berni Pásztorkutya Klubra Albert Heim javaslatára, ezáltal a fajta is elnyerte mai elnevezését. Ettől kezdve, a többi svájci parasztkutya nevének mintájára, berni pásztorkutyának nevezték el, mely gyorsan népszerűvé vált egész Svájcban és hamarosan a szomszédos Németországban is.

♦ A berni pásztorkutya attraktív, háromszínű külsejének és alkalmazkodóképességének köszönhetően világszerte ismert és kedvelt családi kutya. A holland pásztorkutya izmos, vékony és szép kutyafajta. Feje hosszú és keskeny, füle hegyesen felálló. Háta hosszú, mellkasa mély, hasa felhúzott. Vidám, temperamentumos és hűséges eb. Régen nyájak őrzésére és terelésére használták, ma házőrzőként is tartják.

Lásd még: buldog, juhászkutya, komondor, kuvasz, mudi, puli, pumi, vizsla.

pásztormadár J. a seregéllyel rokon, rózsaszín és fekete színű, időnként nálunk is fészkelő madár; Pastor roseus.

A név tükörszó, a ném. Hirtenvogel ’ua.’ (Brehm) fordítása. A névadási szemlélet háttere az volt, hogy a madár a legelésző gulya környékén is futkos tápláléka után. Angol neve is pastor-bird (VNAE.). A tudományos latin névben a Pastor genusnév megfelelője a magyar összetétel előtagja.

A latin faji elnevezés pedig a madár rózsaszínű testére utal, akár a szaknyelvi rózsaseregély (Sturnus roseus), N. rózsaszínű seregély, apró piros szarka, rózsarigó (Petényi: Erdély), rózsaszínű seregélyrigó, rózsaszínű sáskaőr, rózsaszínű sáskamadár (KissMad.). Idegen nyelvi nevei között is számos rózsaszínre utaló terminus használatos, pl. ang. rosy starling, cs. špa

ek r ů žový, holl. roze spreeuw, fr. martin roselin, ném. Rosenstar, ol. storno roseo, sp. estornino rosado (EL.) stb.

1801-ben tsátsogó tsatskamadár néven említi Földi, 1904-ben csacska Petényinél, 1914-ben csacsogórigó Herman Ottónál. Csicsergő énekéről nevezték hangutánzó eredetű szóval. Szintén 1801-ben említi Földi bogarász tsatskamadár (< ném. Raupentöter ’hernyóölő’) és kukoriczakár (< ném. Maisdieb ’kukoricatolvaj’) elnevezéseit, ezek a pásztormadár német neveinek tudatos magyarításai. Sáskamadár, sáskafaló rigó, rózsaszínű sáskaőr, rózsaszínű sáskamadár (KissMad.) elnevezése kedvelt táplálékára utal, egyik német neve ugyancsak Heuschreckenvogel (Brehm), azaz ’sáskamadár’. A németben adatolható még Viehvogel, Viehstar, Viehamsel neve (Brehm) is, azaz ’szarvasmarha-madár’, ’szarvasmarha-seregély’, illetve ’szarvasmarha-rigó’.

A madár rendszertelenül jelenik meg, vannak évek, hogy nagy tömegekben jön Magyarországra. Vándorló természetére utal a ném. Zigeunervogel (uo.) és a mi jöttment-madár és vándor serege (Petényi) nyelvjárási nevünk.

♦ A pásztormadár ’Sturnus roseus’ vagy ’Pastor roseus’ a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a seregélyfélék (Sturnidae) családjába tartozik. Kelet-Európa és Ázsia mérsékelt övi száraz sztyeppéin, félsivatagos területein él. Télen délre vonulva eljut Indiába és Észak-Afrikába is. Nagy sáskapusztító, követi a rovarokat, így új területekre is elvetődik. Sziklás helyeken telepesen költ. Fészkét fűcsomókból, szalmából és levelekből építi, szőrrel és tollal béleli ki. A Kárpát-medencében inváziós faj, egyes években meg sem jelenik, máskor hatalmas rajokban, május környékén érkezik.

patkány J. arasznyi nagyságú, hosszú farkú, barnás szőrű, hulladékon élő, kártevő rágcsáló; Epimys.

A patkány állatnév első latin–magyar szójegyzékünkben már szerepel, 1395 k.: „ſorax: patkan” (BesztSzj.). 1519-ben pathkan (JordK.), 1595-ben patkany (Ver.). A nyelvjárásokban MTsz.: pockán | ÚMTsz.: petkány, potykán, potykány | Nyr. 5: buzgány,patkán | uo. 18: pockány | uo. 23: potkány.

Vándorszó az újgörög pondikosz ’pontuszi egér’ nyomán. Vagy az ol. N. pantegána, pantekána ’patkány’, vagy a szln. podgána (TESz.), podgan ’ua.’ (Nyr. 88) alak révén jutott a magyarba, ahol a szóvégi -a elmaradt (mint a beszéd, lapát, tömlöc stb. esetében is), s a szóvég palatalizálódott. A szlovákba és onnan a csehbe a magyarból került; vö. szlk. potkan (W.).

A Székelyföldön malom-féreg (MNy. 6) a patkány egyik neve. A patkány nevet a vakondra is alkalmazzák az Ormánságban; vö. R. 1838: patkán, patkány, pockány ’vakandok’ (Tsz.).

A lat. mus terminus folytatója afszorb.wulka myš, aszorb.weliky myš, szárd mus (W.). A patkány ném. Ratte, ófn. ratta, rato (DWb.) származása a szótár szerint ismeretlen. Nyilvánvalóan összefügg azonban az óang. ræt, ang., fr. rat, aszorb. rata, dán, norv. rotte, sp. rata ’ua.’ (W.) stb. elnevezéssel.

♦ A patkány a rágcsálók (Rodentia) rendjében az egérfélék (Muridae) családjához tartozik. A köznyelvben patkány alatt leggyakrabban a vándorpatkányt vagy a házipatkányt értik. A nembe 69 faj tartozik. A patkányok az egerektől testük nagyságában és farkuk hosszúságában különböznek. Lábaik sokkal zömökebbek, és farkuk számos pikkelygyűrűvel fedett. A vándorpatkány ’Mus decumanus’ nálunk a múlt század első felében jelentkezett. Nemcsak a házak körül, hanem a csendes folyók partjain s barlangokban is felüti tanyáját. A ház körül megtámadja a csirkéket, galambokat, házinyúlfiókákat, sőt néha a tyúkokat is. Beás a hízódisznók és kotlópulykák testébe, sőt még a kis gyermekeket is megtámadja. A házipatkányt ’Mus rattus’ legelőször Albertus Magnus említi „német állat” gyanánt.

páva J. pompás tollazatú, hosszú farkú, rikácsoló hangú fácánféle madár; Pavo cristatus.

A páva nem rendszertani kategória, több nembe tartozó fajnak is ez a magyar elnevezése. Első latin–magyar szójegyzékeinkben már felbukkan a név, 1395 k.: „pauo: pana” (BesztSzj.). 1405 k.: paua (SchlSzj.), 1570 k.: „pawa fÿ” növn.(ArsMed.). A népnyelvben ÚMTsz.: páha.

A páva név a latin pavus nőnemű pava ’pávatyúk’ alakjának átvétele. Megfelelői más nyelvekben is megvannak, pl. ol. pavone, or. павa, павлин, cs., szln., szlk. páv, holl. pauw, port. pavão, gal.,sp. pavo (W.).

Szólásainkban: úgy jár, mint a páva; kevély, mint a páva.

♦ A Pavo nem fajai és az Argus-páva Ázsia lakói. A kongói páva pedig Afrikában honos. Az indiai páva ’Pavo cristatus’ a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj. Kelet-India, Banglades, Nepál és Srí Lanka erdeiben vadon él. Hossza 110–125 centiméter (a nőstényé 95 centiméter), szárnyhossza 45 centiméter. Feje egészen a szem környékéig tollas, a fejtetőn felmereszthető tollbóbitával. Csőre viszonylag vastag: szárnyai rövidek, lekerekítettek. A hím zöld páva hossza 3 méter. Fejdíszét aranyos zöld fémfényű tollak díszítik. Mind a két fajnál csak a hímnek vannak dísztollai, a tojók egyszerűbbek. Magvakkal, rovarokkal, hajtásokkal, rügyekkel, fiatal levelekkel és gyümölcsökkel táplálkoznak.

Az indiai páva India nemzeti madara. Nagy Sándor hozta először Európába, ahol csakhamar elterjedt mint háziállat. Több országba betelepítették, ma vadon is előfordul számos területen. 18 kormánytollas farkát képes legyezőszerűen felmereszteni, ezzel támasztva alá a színes felső farkfedőket, melyek végén pompás kékes zománcos színű foltok, az úgynevezett pávaszemek vannak. Hangja azonban kellemetlen, rikácsoló. Mint díszmadár a kevélység és a nagyravágyás jelképe, s még példabeszéddé is vált a „kényes, büszke, mint a páva”. Az ókorban is jól ismerték. Salamon király hajói Iphirból hozták. A rómaiaknál Juno istennő szent madara volt. Főleg Karthágóból hozták be. Cicero idejében nagyon sok volt már Rómában, dísztollait legyezőként használták, húsát, főleg pedig agyvelejét és nyelvét csemegeként ették.

pávagalamb J. farktollait páva módjára szétterjesztő galambfajta.

A pávagalamb ’Columba domestica laticauda’ nevét onnan kapta, hogy farkát képes páva módjára legyezőszerűen kiterjeszteni.

♦ Egyike a legismertebb galambfajtáknak. Többnyire fehér színű. Kelet-Indiából származik, ahonnan a hollandok 1600 körül hozták Európába.

Lásd még: galamb.

pávián J. kutyára emlékeztető fejű és testalkatú (afrikai) majom.

1800-tól adatolható pávián szavunk, Márton József szótározta először: „Pavián, Papio, der Pavian” (Márton). 1807-ben pávián (uo.). A ném. Pavian ’ua.’ (W.) átvétele, ez a holl. baviaan és fr. babouin ’ua.’ (uo.) közvetítésével az ismeretlen eredetű népi latin babewvynusból (TESz.) származik.

Az állat latin szaknyelvi nemi neve, a Papio a vörös páviánt jelentő középkori eredetű sp. papión szóból származik, amelyet e faj neveként a nagy világnyelvek közül a francia s az angol nyelv is átvett. A szó eredete egy afrikai helyi elnevezés volt, amely kapcsolatban állhatott az ókori egyiptomi páviánistenség, Babi alakjával. A papion szóból keletkezett a fr. babouin név (a ’grimasz’ jelentésű fr. babou szóval való hasonlóság hatására), amit Georges-Louis Leclerc francia természettudós használt először a páviánok tudományos neveként (Histoire naturelle, 1749–1788). Több más nyelvben is megvan, pl. ang. baboon, ol. babbuino, or.бабуин, port. babuíno, sp. babuino (W.).

Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből; vö. medvepávián, ném. Bärenpavian ’Papio ursinus’. Mindkettő mintája a latin tudományos elnevezés (lat. papio ’pávián’ és lat. ursus ’medve’, ursinus ’medvéknek al­kalmas’).

♦ A páviánok a Papio nembe tartozó óvilági majmok. Afrikában és egy kis területen az Arab-félszigeten fordulnak elő. Meglehetősen termetesek (50–120 centiméter, 14–40 kilogramm). Nagy csapatokban élő, mindenevő főemlősök. A pávián ülőgumói nagyok, néha élénk színűek. A páviánok gyakoriak az állatkertekben. Hagyományosan öt fajukat különböztetik meg. A galléros pávián Afrika északkeleti részén, a sziklás hegyekben él. Az összetartó család felett egy öreg hím uralkodik. A régi egyiptomiaknál a galléros pávián szent állatnak számított, tetemét gyakran bebalzsamozták.

Lásd még: majom.

pekari J. párosujjú patás amerikai disznóféle; Tayassu.

A Tayassuidae, azaz pekarifélék elnevezései ugyanezzel a szóval számos nyelvben használatosak; vö. ang. peccary, peccaries, holl., or., le. pekari, fr. pécaris, ol. pecari, sp. peca­ríes (EL.).

Az örvös pekari ’Tayassu tajacu’ esetében a névadási szemlélet háttere a vállától a torkáig terjedő sárgásbarna nyakörv, amely élénken elválik a test sötétebb alapszínétől. Idegen nyelvi neve a hasonló értelmű ném. Halsbandpekari (WbZ.),fr. pécari à collier, le. pekari obrożny, sp. pecari de collar, ang. collared peccary (EL.). A pézsma pekari ’Tayassu albirostris’ neve a hátán lévő pézsmaillatot termelő mirigyre utal. Német neve is Bisamschwein (WbZ.), azaz ’pézsmadisznó’.

♦ A pekarifélék Amerikában honosak. A zoológusok a Tayassuidae családot állították fel számukra. Jellemző rájuk a derék közepe táján található mirigytáska, mely erős szagú, kenőcsszerű váladékot termel. Előszeretettel turkálnak és hemperegnek a pocsolyákban. Éles fogú állatok, még az emberre is veszélyesek lehetnek. Az örvös pekari a két faj közül a kisebb, a pézsma pekari lényegesen nagyobb. A Dél-Amerika őserdeiben élő indiánok pekarikat is tartanak, a fiatalon befogott állatok kezes jószággá válnak. Szinte vadon élnek a települések környékén. Falkában minden ellenségtől meg tudják védelmezni magukat.

pele J. mókushoz hasonló, de kisebb, erdőkben élő, téli álmot alvó rágcsáló.

Első latin–magyar szójegyzékeinkben már felbukkan a név, 1395 k.: „glís: peley(BesztSzj.). 1405 k.: peleh (SchlSzj.), majd 1533: pöle (Murm.), 1590: pöliö (SzikszF.), 1604: pelye (MA.), 1643: pölyü (Com:Jan. 1643). A nyelvjárásokban MTsz.: pölle, pölő, pili-mókus, piri-mókus | ÚMTsz.: pelhë, pëli, pőhe, pöjü, pöjű, pöl | Kriza:Vadr.: pülü. Kriza János szerint a pele a bükkmakkon nagyon elszaporodik, elhízik, húsát és zsírját meg szokták enni; a pölhészni ’pelét fogni’ jelentésű Udvarhelyszéken (uo.).

Valószínűleg szláv eredetű szó, forrása a szln. polh vagy a szlk. plch ’ua.’. Ide tartozik a ném. Bilch ’ua.’ (DWb.) is, ennek az ófn. pilih, illetve az ószláv pluchu ’ua.’ (uo.)az előzménye. Magyarázó összetétellel Bilchmaus (uo.), azaz ’pele-egér’.

Az angolban dormouse (EL.) a neve, az anglo-normann dormeus ’álmos’ szóból származik eredetileg (később népetimológiás változtatással lett ’egér’). A spanyolban meg is van a „dormir como un lirón” ’aludni, mint egy pele’ szólás. A pele német társneve szintén Schlafmaus (DWb.), azaz ’alvóegér’, Schläfer és Siebenschläfer (WbZ.), vagyis ’alvó’, illetve ’hétalvó’.

Európában négy pelenemzetség képviselteti magát egy-egy fajjal: nagy pele, mogyorós pele, kerti pele és erdei pele. A Muscardinus avellanarius faja mogyorós pele, idegen nyelvi nevei közül az ang. hazel dormouse, holl. hazelmuis, ném. Haselmaus, sv. hasselmus, norv. hasselmus (EL.) összetételek ’mogyoróegér’ jelentésűek, ugyancsak kedvenc táplálékára utalnak.

A nagy pele latin szaknyelvi Glis glis nevét tautonímiával alkották a pele lat. glis (WbZ.) nevéből. Végül a két maradék faj neve élőhelyükre utal. Az Eliomys guernicus kerti pele nevének megfelelője az ang. garden dormouse és aném. Gartenschläfer (uo.). Az erdei pele ’Dryomys nitedula’neveazang. forest dormouse ’ua.’ (EL.) megfelelője.

♦ A pelefélék (Gliridae) a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozó család. Elterjedési területük Európa, Ázsia és Afrika. Erdőkben, ligetekben, kertekben élnek, rejtett életmódot folytatnak. Nappal alszanak, és csak az esti szürkületben kezdenek mozogni. A mérsékelt éghajlaton élők téli álmot alszanak. Leginkább gyümölcsökkel és magvakkal táplálkoznak. A nagy pele Európában mindenütt megtalálható. A sűrű erdőket kedveli, ahol a lombok között bujkál. Gyakran előfordul emberi lakóhelyek közelében. Nyáron mohából és rostokból készíti fészkét magasan lévő faodúban, fal- vagy föld alatti mélyedésben. A mogyorós pele Európa északi területei kivételével az egész kontinensen elterjedt. Magyarországon viszonylag gyakori. Dúsan szőrös farka különbözteti meg a hasonló nagyságú egerektől. Füle lekerekített, viszonylag kicsi. Feltűnően nagy fekete szeme az állat éjszakai életmódjára utal. Ősszel éjjeli ébrenlétét egyre hosszabb alvásokkal rövidíti meg, majd október vége felé téli álomba merül, amely áprilisig tart. Az alvó állat csak minden 5–10 percben vesz lélegzetet; szívverésének üteme a tizedére csökken.

pelikán J. gödény.

A gödény szinonimája, a pelikán szó 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „pellícanus: pellikan(BesztSzj.). 1490 k.: bellicanuſ(AporK.), 1522: peellycanus, pellicanus madar(KeszthK.), 1612: pellikán (OklSz.), 1708: pelikán (PP.), 1757: pelikány, 1770: perlikán, 1783: pelekán (KissMad.), 1787: pellikány (Mátyus), 1838: pellikán (Tsz.); a nyelvjárásokban MTsz.: piliká-madár, pilikán-madár.

Nyelvünkben latin eredetű; vö. lat. pelicanus ’pelikán’, de kerülhetett német közvetítéssel is a magyarba; vö. kfn. pillecān, pelikān, irod. ném. Pelikan ’ua.’ (TESz.). A név az azonos jelentésű ógörög πελεκανος(pelekanosz) szóból származik. Hangutánzó eredetű, a gör. πελεκαω ’fejszével vág’ származéka, a πελεκυς ’fejsze’ szó alapján. Idegen nyelvi megfelelője többek közt a cs., tör., or., ném., mac., le. és hv. pelikan, ang. és fr. pélican, holl. pelikaan, port.,sp. pelícano (W.).

Tollazatuk minden fajnál fehér, a szárnyuknál fekete, kivéve a barna pelikánt, amelynek a neve árulkodik a színéről. Miskolczi 1702-ben helyteleníti, hogy a pelikánt némelyek tévesen ökörbika néven emlegetik, mert ez a bölömbika elnevezése. Herman Ottó közli (Herman 1914) Karcagról N. nagybögyű nevét, ez a halakkal jóllakott pelikán találó neve.

♦ Trópusi, szubtrópusi és mérsékelt öveken élnek. Előfordulnak minden földrészen. A Duna-delta két gödényfaja a rózsás gödény és a borzas gödény. Mivel táplálkozásukhoz sok hal szükséges és nem tudnak víz alá merülni, inkább a sekély tavaknál élnek. Több fajt is találtak sós vízen, amelyekről bebizonyosodott, hogy kitelelnek a nyílt vízen is. A pelikánok csőre alatt akár 13 literes torokzacskó található, amely a táplálkozásban segíti őket. Szárnyaik hosszúak és szélesek. Akár 24 órán keresztül tudnak repülni megállás nélkül, akár 5000 kilométeren keresztül, 56 km/h sebességgel és 3000 méter magasságban. Táplálékuk szinte kizárólag halakból áll. Naponta testsúlyuk 10%-ával megegyező mennyiségű táplálékot fogyasztanak, ez kb. 1,2 kilogramm hal.

Lásd még: gödény.

pér, pénzes pér J. a pisztránggal rokon, tiszta vizekben élő hal; Thymallus.

Magas hegyekben folyó patakok hala, így nem csoda, hogy erdélyi oklevelekben bukkan föl először a neve. 1735-ben per hal, 1742: ua. (SzT.). 1794-ben pér-hal (Grossinger), 1801: pérhal (Földi), 1808: ua. (TESz., ott ez az első előfordulás), 1865: ua. (Hunfalvy), 1882: pér (Chyzer), 1887: pér, pérhal (HalK.); a népnyelvben a Szilágyságban és Székelyföldön MTsz.: pér-hal | HalK.: pénzes | a Bodrogközben Dankó 482: perhal.

A TESz. szerint „Az a feltevés, hogy Péter apostol nevének, illetõleg e név valamely újlatin nyelvben alakult Pér változatának köznevesülésével keletkezett, nem valószínű”. Ez Paizs Dezső gondolata volt (MNy. 32). A Péter keresztnévvel pedig számos halnevet alkottak (pl. petike hal, Szent Péter hala stb.). Mivel a pér élőhelye a magas hegységek gyors folyói – főként tehát Erdély és a Felvidék vizei –, és a szóföldrajz szerint is erdélyi szóval van dolgunk, elképzelhető, hogy ez a viszonylag későn fölbukkanó magyar halnév a Peer vagy Pér keresztnévvel függ össze. A kárpukr. pír, perek ’Thymallus thymallus’ (Vladykov) valószínűleg a magyarból átvett halnév. A magyar nevet összevetették még a ném. Perpel ’ua.’ (Hal. 34), a szintén ném. Pier ’Regenwurm’ (Ethn. 4; Nyr. 24), illetve a ném. Piere ’Phoxinus laevis’ (Hal. 33) szavakkal is. Ezek elfogadhatatlan etimológiák.

A szaknyelvi pénzes pér terminus Herman Ottó névadása. Olvasható zászlóshal (MoH.; R. 1863: zászlós timalkó /Heckel/, 1865: ua. /Hunfalvy/) régi szakirodalmi elnevezése, amely ma továbbra is használatos tájnyelvi szinten. Első hátúszója feltűnően nagy, zászlószerű, és 3–5 sötét pettysorral díszített, erről kapta zászlós timalkó nevét. Szintén régről adatolható neve a pénzes pisztráng (R. 1794: Grossinger, 1865: Hunfalvy, 1877: Pap, 1887:HalK.; N. ÚMTsz.: pénzes­hal | MTsz.: pénzes, pénzespisztráng), a pikkelyeire vonatkozik. Élettere, ragadozó volta következtében az azonos szinttájon élő pisztránggal nevezték így el.

A pénzes pér további magyar társnevei: lepényhal, márnafiú, ón, ónhal, timalyko, tomolyka és pérhal. Már igen korán felbukkan a pér lepényhal társneve, 1500: lepenhal ’pér’ (OklSz.), 1520 k.: lepinhal (MNy. 31), 1522: Lepenhal, 1549: lepen hal (OklSz.), 1590: lepen hal ’ua.’ (SzikszF.), 1604: lepényhal (MA.), 1720:SzT., 1767: PPB., 1794: lepény-hal (Grossinger), 1795: ua. (Gáti), 1799: lepényhal (Fábián), 1801: Földi, 1865: Hunfalvy; nyelvjárásokban Dankó, NéprÉrt. 23, MTsz.: lepényhal ’pér’. „Értelmesített” szláv jövevényszó, vö. le. lipień, cs. lipaň, blg., szbhv. lipan (RF.), szlk. lipeň (EIWF.), or.липљен(EL.). A ro. lipan ’pér’ (FR.) szintén szláv eredetű. A magyar halnevet átvette a kárpátukrán; vö. lepenjgol ’ua.’ (Vladykov). Érdekes, hogy az oroszban ez a halnév a legutóbbi időkig ismeretlen volt, a pért a többi szláv nyelvtől függetlenül a chárius (RF.), хариус(EL.) elnevezéssel jelölték, amelyet az északra nyomuló oroszok a korábban azokon a területeken élt finnektől vettek át; vö. fi., észt harjus ’ua.’ (uo.).

További társneve a népnyelvben a márnafiú (MoH.; R: 1884: Nyr. 13, N. Unger, Gyurkó: ua.). A kisebb termetű, azonos szinttájon élő pér nevét a Szamosnál a márna segítségével alkották meg. Ónhal nevének (R. 1787–1793: ón, ónhal /Hal. 33/, 1794: ón-hal /Grossinger/, 1865:ua. /Hunfalvy/) az az alapja, hogy háta ólomszürke, az ezüstös oldalakon fokozatosan elhalványodik. Az oroszban is használatos N.

ernoszpinka (RF.) elnevezése a ’fekete’ jelentésű

ernüj melléknév és a soiná ’hát’ szó összetételével. Színére vonatkozik ang. grayling neve is, a németben Äsche, Aescher (EL.)elnevezései szintén hamuszürke színére utalnak (< ném. Asche ’hamu’).

A pér latin szaknyelvi nevét tautonímiával alkották, a Thymallus thymallus binómen a hal virágillatára utal. A pér latin nevének mintájára „St. Ambrosius püspök virághalnak nevezte” (Hal.Lapok 1883). Chyzer Kornél írta 1863-ban Heckel-fordításában: „Ott, ahol tudtommal magyar elnevezéssel még nem bírtunk, magam csináltam és pedig olyformán, hogy rendszerint a nép által használt elnevezést fogadtam el tudományos nemi névnek”. (Jó példa a névátvitelre pl. a timalkó = Thymallus ’vad csombor’ neve.) Ebből a latin névből alakulhatott ki a mai domolykó név (lásd ott), a korai szakirodalomban még a pér neveként adatolható, R. 1801: tomolykó, timalykó ’Salmo thymallus’ (Földi), 1808: tomolykó, timalkó ’ua.’ (Márton J.: Képes könyv), 1830: tomolykó, timalkó ’ua.’ (Reisinger), 1833: tomajkó, tomojkó, tomolykó ’pér’ (Dankovszky), 1840: tomolykó ’ua.’ (Szirmay), 1846: tomolyka ’Salmo fario’ (ÁM.), 1856: tomolikó ’Thymallus vexilifer’ (Bielz), 1863: timalkó ’Thymallus’ (Heckel), Nyr. 1872: tomajkó ’pér’. A timalkó és a domolykó nevek egymás mellett élése a tájnyelvekben még ma is megfigyelhető. A magyar halnevet átvette a szlovák; vö.: tmol’ka, tomolka (Fe.).

♦ A fajt a XIX. században Magyarországon Heckel az erdélyi patakokból, Petényi a Poprádból, a Túrócból, a Garamból, az Oltból, a Felső-Vágból, az Aranyosból és néhány kisebb patakból, Herman Ottó pedig a Lucsivnából és a Vargyasból sorolta fel. A pér átlagos testhossza 25–30 centiméter. Teste megnyúlt, karcsú, többé-kevésbé oldalról lapított és aránylag nagy pikkelyekkel fedett. Feje elhegyesedő, és hátvonala az orrtól a hátúszóig egyenletes ívben emelkedik. Szája kicsiny, és felső ajka valamivel túléri az alsót. A hegyvidéki kavicsos, homokos aljzatú, tiszta, hideg és élénk folyású vizeket lakja. A kisebbek sekélyebb helyeken csapatosan járnak, a nagyobbak a mélyebb, csendesebb vízben tartózkodnak. Tápláléka nagyon változatos: megeszi a rovarokat (tegzes szitakötőket), apró rákokat (pataki bolharákokat), férgeket, csigákat, de kiugrik a víz fölött repkedő rovarok után is. Ahol nagyon elszaporodik, kárt tesz a pisztrángikrában és -ivadékban. Ívása március végétől május elejéig tart. A sekélyebb helyre, homokba vájt gödörbe rakja le a nőstény ikráit. Húsa nagyon ízletes.

A Német Sporthorgászok Szövetségének híradása szerint a pénzes pért választották 2011 halának Németországban, a szervezet szerint „folyóink legszebb halai közé tartozik”. Az év halának megválasztásával a német vizek veszélyeztetett helyzetére próbálják felhívni a figyelmet. A pénzes pér különösen érzékenyen reagál a környezetszennyezésre, azok közé a halak közé tartozik, amelyeket elsőként űz el életterükről a vízminőség rosszabbodása.

petymeg J. 1. hosszú törzsű, a macskánál nagyobb, pettyes tarka vagy csíkos szőrű afrikai ragadozó; Genetta. 2. N. mezei görény.

Pegyvet alakváltozata már 1395 k. felbukkan: „variolus: pegueth” (BesztSzj.). 1442: pedwet, 1519: pethweth (OklSz.), 1590: pegymet (SzikszF.). A petymeg csak 1743-tól adatolható: „Egy kötés petymeget lopott” (OklSz. pëgyvet alatt), 1870: pegymeg, petyveg (CzF.).

Ma nyelvjárási és szaknyelvi szó. Bizonytalan eredetű szócsalád. Tagjai talán elhomályosult összetételek, a TESz. szerint utótagjukban a ’mókus’ jelentésű evet szó rejlik, erre a korai alakváltozatok mutatnak.

A petymeg a cibetfélék, a Viverridae (ném. Schleichkatzen /WbZ./,azaz’surranó-, lopódzkodó macskák’) család tagja, a család neve az ókori viverra ’nyestféle, illetve vadász görény’ szóból alkotott. A latin szaknyelvi Genetta nemi nevet a lat. genista ’rekettye’ szóból magyarázták, ezt azonban a petymegek tartózkodási helye csöppet sem indokolja. Valószínűleg a Genetta genetta ném. Ginsterkatze (DWb.),szó szerint ’rekettyemacska’elnevezése is ezen a félreértésen alapul. A latin genusnév az állat fr. genette (WbZ.) nevéből való. Ez került át több európai nyelvbe is; vö. ang. genet, ol.,sp. genetta, or.генетта, le.żeneta (EL.).

♦ A petymegek (Genetta) a cibetmacskafélék (Viverridae) egyik neme összesen 15 fajjal. Törzsük erősen megnyúlt, talpukon csupasz hosszanti csík követhető végig. Mellső és hátsó lábaikon egyaránt öt ujjuk van, karmaikat vissza tudják húzni, farkuk hosszú. A petymegek fajai alaktanilag három típusba oszthatók: 1) A Genetta tigrina típus fajainak szőre rövid, sörényük nincs, lábaik világosak, és törzsükön nagy foltokat viselnek, amelyek közepe mindig világosabb. Afrika szavannáin, illetve a Dél-Afrikától Etiópiáig és Szenegálig az őserdők­ben élnek. 2) A Genetta genetta típus fajainak szőre hosszú, durva sörtés, egyenletes szín­kitöltésű foltokkal. Hátsó lábaikon a szőr sötét, hátsörényük fölmereszthető, farkuk bozontos. Ez a legelterjedtebb csoport: mindenfelé megtalálható Afrika szavannáin, eljutott Szíriába és Afrika földközi-tengeri partvidékére. Franciaországba és Spanyolországba telepítéssel került. 3) A Genetta servalina típus foltjai aprók; elterjedése a nyugat- és közép-afrikai őserdőkre (Kongó-medence) szorítkozik. Lábaik hosszúak, szőrük rövid, de puha, határozott hátsörényük nincs. Hátsó lábaik sötétek, bundájukat számtalan apró, barnásfekete folt tarkítja.

pézsmapatkány, pézsmapocok J. vízparton élő, arasznyi nagyságú, barnavörös prémű rágcsáló; Ondathra zibethica.

1525 k. már felbukkan a pezma ’őz nagyságú állat, amelynek egyik mirigyéből az illatanyagot nyerik’ (MNy. 11). 1708: ſma-matska stb. (PP.).

Az összetételek pézsma előtagja (R. 1504: pesma /MNy. 1/) ’átható szagú anyag; Moschus’ jelentésű. A magyar szó közvetlen forrása talán a szláv nyelvekben keresendő; vö. szln. pižem, cs. pižmo ’átható szagú anyag’. Végső forrása azonos balzsam szavunkéval. A pézsmapocok hímjének hasán a nemi szervek szomszédságában egy apró körte formájú és kifelé nyíló mirigy van. Ez fehér, olajos nedvet választ ki, amelynek szaga erősen hasonlít a pézsmaszarvas hasonló mirigyében kiválasztott pézsmára, innen nevének első fele. A külsejük, a koponyájuk és a fogazatuk a pockokéra hasonlít, innen az elnevezés második fele.

Vándorszó a lat. balsamum középkori lat. bisamum ’szagos kenőcs’ alakjából. A végső forrás a héb. besem ’jó illat’ (WbZ.) szó. A ném. Bisamratte ’Fiber zibethicus’ (WbZ.), Bisamtier ’Moschus moschiferus’, Bisamhirsch ’Moschinae’ (DWb.) állatnevek szó szerint ’pézsmapatkány’, ’pézsmaállat’, illetve ’pézsmaszarvas’ jelentésűek.

A ném. Moschustier ’Moschus moschiferus’ (uo.) összetétel Moschus ’mósusz’ előtagja szintén az állatnak illatszer készítésére használt mirigyváladékára utal, a szó a lat. muscus ’pézsma, mósusz’ szóból való, mely görög eredetű; vö. gör. μόδχoζ ’ua’ (< ar. musk ’ua.’ < perzsa mušk ’ua.’). A végső forrás az óind muskak ’here’ (uo.) szó. Ide tartozik késői kfn. kori (kfn. muscatel ’édes olasz borfajta’ /Mollay/, irod. ném. Muscateller ’muskotályszőlő és bor’ < ol. moscatello ’ua.’) bajor-osztrák eredetű muskotály szőlőnevünk (R. 1395 k.: muscath ’nectar’ /BesztSzj. 815/) is, hiszen a névadás alapja e szőlőfajta és borának jellegzetesen fűszeres illata, zamata.

♦ A pézsmapocok vagy fakó pézsmapocok az emlősök osztályában a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, az egérfélék (Muridae) családjához és a pocokformák (Arvicolinae) alcsaládjához tartozó Ondatra nem egyetlen faja. Eredeti élőhelye Észak-Amerika. Nappal és éjszaka egyaránt tevékeny, de ahol erősen üldözik, csak a sötétség beállta után mozog. Nem alszik téli álmot, de a hideg évszakban hosszú pihenőre vonul vissza a parti töltésbe épített várába. Az állatok egymáshoz közel élnek föld alatti odúikban, ezekben családi csoportokra oszlanak.

A prémje miatt nagyra becsült pézsmapockot 1905-ben Morvaországban Colloredo-Mansfeld herceg telepítette meg saját birtokán. Az állatok gyorsan megszokták új környezetüket, és olyan mértékben kezdtek szaporodni, hogy 1915-ben már Bajorországban, 1917-ben Szászországban, 1927-ben Württenbergben bukkantak fel. A volt Szovjetunióban alkalmas területeken csaknem 80 000 állatot bocsátottak szabadon a pézsmahozam növelése reményében. A pézsmapocok meghonosodott Szibéria és Közép-Ázsia egyes részein, teljes elterjedési területe jóval nagyobb az európainál.

Lásd még: patkány, pocok.

pikó J. csontlemezekkel borított testű, tüskés úszójú hal; Gasterosteus.

Herman Ottónál bukkan fel szaknyelvi névként, 1887: tüskés pikó (HalK.). N. MTsz., Gyurkó: pikó | HungKözl. 21: háromtüskéjű pikó. A névadási szemlélet háttere valószínűleg a ’szúrófegyver’ jelentésű pika szó lehet, mivel e hal legfőbb jellegzetessége a hátán lévő három tüske.

A tüskés pikó latin szaknyelvi Gasterosteus nemi neve a ’has, gyomor’ jelentésű gasztér, gasztrosz és a gör. osztéon ’csont’ szavakból alkotott, csontos, tüskés uszonyaira utal. Nemcsak hátúszója ilyen, ami nem ritka a halaknál, hanem hasúszói is. Ugyancsak erre utal aculeatus fajneve (< lat. aculeus ’tüske, tövis’). Német neve is dreistacheliger Stichling (WbZ.), azaz ’háromtüskés pikó’. Számos hasonló neve van; vö. cs. koljuška tříostná, holl. driedoornige stekelbaars, fr. epinoche à trois pointes, ol. spinarello, ukr. trigolkova koluchka, ném. Steckker, Stachelfisch (EL.) stb.

A lapos hasú pikó ’Gasterosteus platygaster’ kistermetű hal, testének alakja a nevében is kifejezett sajátsága. Az apró pikót (Pungitius) az aránylag rövid törzs és a lapos oldal jellemzi. A törpepikó ’Pungitius pungitius’ teljes hossza legfeljebb 7 centiméter. A nyurgapikót ’Spinachia’ nyúlánk, karcsú testéről nevezték el, a csőröspikót ’Spinachia vulgaris’ pedig a hosszú orr végén lévő szájáról.

Van pikó szavunknak ’pityókos, kótyagos, bohó’ jelentése is; R. 1723: „fele barátotokat sem bostelenéttitek csúfolodo, kóbé, piko, bolond vagy más gyalázatos szókkal” (TESz.).

♦ A Pikófélék (Gasterosteidae) családját négy nem tagjai alkotják. A négy kopoltyú rendesen fésűs. Jellemző rájuk a hátúszó, amelynek elülső része erős tüskékre bomlik. A pikók részben az édesvizek, részint a tengerek lakói, néhány fajt leszámítva az északi félgömbön, a Földközi-tengertől a sarkvidékig élnek. A sótartalom iránt nem érzékenyek.

A háromtüskés pikó, tüskés pikó ’Gasterosteus aculeatus’ fürge és ügyes ragadozó. Tápláléka rovarlárvákból, rákokból, férgekből, halikrákból és ivadékhalakból áll. Általában sekély vízben, a tengeri fűvel benőtt fenék közelében él. Az európai partokon az északi Jeges-tengertől kezdve a Fekete-tengerig mindenhol megtalálható. Európa édesvizeiben, a hegyvidékek vizeinek kivételével, mindenütt előfordul. Az 1930-as években tűnt fel Magyarországon, a Lágymányosi-öbölben az akkori akvarista újságok és könyvek már említik. Későbbi adatok szerint a faj 1956-ban az óbudai Tímár utcánál lévő Duna-parton is felbukkant. Az 1980-as években már megtalálható volt a Dunában Verőcemarostól Ercsiig. Valószínűleg ez az egyetlen hideg vízi hal, amelyet akvaristák honosítottak meg Magyarországon. A lapos hasú pikó magyar vizekből még nem ismeretes, de a Dunában honos, és így valószínűleg nálunk is rábukkannak majd. A Fekete-tengerből Kessler írta le, aki ezen kívül a Dnyeperben, a Kaspi-tóban, az Urál folyóban és az Aral-tóban is gyűjtötte. Különösen nagy mennyiségben népesíti be a Duna-delta vizeit.

pincsi, pincsikutya J. kis testű, tömpe orrú, hosszú, göndör szőrű öleb.

1838-ban bukkan fel írásban: „Pindsi: pumi kutya” (Tsz.), majd 1844: pincsi, 1845: pinchemet, pincser, 1871: pincsli (TESz.); a népnyelvben ÚMTsz.: pínzsí. A pincsi öleb neve a ném. Pinscher, R. Pintscher (DWb.), baj-osztr. binscher, binzger ’patkányfogó kutya’ (BWb.) átvétele.

♦ A pincsi keleti származású kicsi kutya, sokáig uralkodók kedvence volt. Napjainkban ugyanolyan népszerű, mint egykor a kínai császári udvarban. A pekingi palotakutya története nagyon régi időkre nyúlik vissza, egyesek szerint Kr. e. 2000-ig. Századokon át Kína templomaiban élt, a császár szokása volt, hogy kiválasztott négy kutyát, amelyek személyes „testőreivé” váltak. Ez a négy eb állami eseményeken a császári menettel tartott, közülük kettő szabályos időközönként éles, fülsértő ugatással jelezte az uralkodó közeledtét, a másik kettő a császári palástot tartotta finoman a szájában. Ha valaki ellopta vagy kárt tett az egyik ilyen kutyában, arra halálbüntetést szabtak ki. Ezek az ölebek mindenféle változatos és tarka színben pompáztak, hogy az ott divatos bő ujjú színes ruháik ujjaiban a ruhához éppen megfelelő színű ebet lehessen hordozni. Peking kifosztásakor (1860) a császár utasítására minden palotakutyát meg kellett ölni azért, hogy idegen kezekbe ne juthasson. Kínán kívül Angliában lett népszerű fajta, főleg romantikus története és a királyi családnál aratott tetszése miatt. Óriási kereslet alakult ki iránta. 1900 elején átkerült az Egyesült Államokba is, ahol szintén nagyon gyorsan felsorakozott a legnépszerűbb fajták közé.

Lásd még: kutya, rattler, selyempincsi.

pingvin J. a Déli-sark vidékén élő, repülni nem tudó, fölegyenesedve járó, fekete-fehér tollazatú úszómadár.

1802-től adatolható a magyarban: „Tűz föld, mellyet Magellánes talált fel… most az Ánglus birja, Pinguin, Dunhalud, Tengeri-bornyú, ’s a’ t. találtatik benne” (Nyr. 95). 1803-ban pengvin (Szent-Györgyi), 1805-ben pingin (Márton J.: Képes könyv), 1807-ben penguin (Nyr. 95).

Nyelvünkben német eredetű, a magyarba a ném. Pengwin ’ua.’ (Földi), Pinguin ’ua.’ (W.) került. Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű ang. penguin ’ua.’nyomán; vö.fehérorosz, bosny., blg., ukr., tat., or., dán, fer., szbhv., norv., szln., sv., örm. pingvin, fi. pingviini, jap. pengin, ol. pinguino, sp. pingüino, tör. penguen (uo.) stb.

♦ A pingvinfélék (Spheniscidae) a madarak osztályában a pingvinalakúak (Sphenisciformes) rendjének egyetlen családja. 6 nem és 18 faj tartozik a családba. A Föld déli féltekéjén élnek, leginkább Dél-Amerika déli részét és a Déli-sark körüli tengereket lakják. Különös testalkatú madarak. Szárnyaik csak a vízben való evezésre alkalmasak, repülésre nem. Táplálékuk halakból, illetve krillekből áll. Régebben vadászták, húsát, zsírját és bőrét egyaránt feldolgozták, sőt az ürülékét, a tengerpartokon nagy mennyiségben felhalmozódó pingvinguanót is kereskedelmi forgalomba hozták. A tengeri olajszennyezések veszélyesek a pingvinekre, mert a tollaikra rakódó olajréteg csökkenti a hideg vízzel szembeni ellenállásukat.

pinty J. veréb nagyságú, tarka tollazatú, magvakkal táplálkozó énekesmadár; Fringilla.

A név 1533-tól adatolható: pyntg (Murm.), 1590-ben pintyoeke (SzikszF.), 1604-ben pyntyoe (MA.), 1662-ben pintyoka (NySz.). A népnyelvben Kriza:Vadr.: bincs | CsángSz.: binycs. Kedveskedő neve a pintyőke, nyelvjárásainkban MTsz.: pintyóka | SzamSz.: pinytyőüke | ÚMTsz.: piygyüőke, pintyüke | VasiSz. 1966: 3: pingyüke.

Hangutánzó eredetű szó a pityereg, pityeg, pintyeg rokonságából. Más nyelvekben is ilyen jellegű e madár neve: ném. Fink, ang. finch, óang. finċ, sp. pinzón, fr. pinson, ol. N. pin­cione (W.).

Az erdei pinty ’Fringilla coelebs’ tudományos nevét Fábiántól kapta: 1799: erdei-pinty. Élőhelyéről, az erdőről nevezték el, akár más nyelvekben; vö. R. lat. szaknyelvi Fringilla sylvestris, ném. Waldfink (Brehm), észt metsvink (KissMad.). Népnyelvi neve a szemeti pinty, mert hulladékot is eszik, erre vonatkozik ném. Mistfink,Dreckfink, Kotfink neve (KissMad.), azaz ’szemetes, piszkos, ganajos pinty’. A csicsimé madár társnév (VasiSz. 1966: 3) hangutánzó eredetű, akár a síró pinty (Nom.). Vékony hangja miatt kapta árva pinty (R. 1808: Mitterpacher) nevét is.

A hím vörös testaljára utal lángmadár (ÚMTsz.: Tolna) elnevezése. Borpintyőke neve valószínűleg a ném. Weindrossel ’szőlőrigó’ névre vezethető vissza. Használatos ez utóbbi borpintyőke (R. 1898: Chernel), boros-pinty (R. 1793: Grossinger) terminus a fenyőpinty’Fringilla montifringilla’ neveként is, mivel a szőlőkben gyakori vendég. Másik élőhelye az erdő, főleg a fenyves, erről kapta fenyőpinty nevét (R. 1702: fenyö pinty /Miskolczi/, 1793: fenyőpinty /Grossinger/); vö. ném. Tannenfink ’ua.’ (Brehm).

Téli pinty és hegyi pinty neve tükörszó, a ném. Winterfink és Bergfink ’ua.’ (uo.) fordításai. Alapjuk az, hogy e madár Közép-Európában téli vendég, és főként a hegyekben fordul elő. Erre utal a N. moldvai csángó havasi binycs (CsángSz.) és a R. 1533: hidekben cantalo madar (Murm.) név is. A nikevic, nikovic (R. 1793: Grossinger), N. nikovics (MTsz.), nyigovics, nikovic (KissMad.) Kiss Jenő megállapítása szerint délszláv jövevényszó; vö. szln. nikovec, szbhv. nikavac (uo.). Hasonló alakú és jelentésű név használatos a német nyelvjárásokban is: Nickawitz, Nicabitz, Nigowitz (uo.), ott is szláv átvételek. Szintén a délszlávból való a hangutánzó klikovic (R. 1898: Chernel) madárnevünk. A Passerina rositae neve a rózsáshasú pinty, megfelelője az ang. rose-bellied bunting, fr. passerin à ventre rose, ném. Rosenbauchfink, sp. colorín azulrosa (EL.).

♦ A pintyfélék (Fringillidae) a madarak osztályában a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó család. 3 alcsalád, 22 nem és 174 faj tartozik a családba. Csőrük rövid többnyire kúpos, de félgömb alakú is lehet. Egyik-másik faj (meggyvágó) csőre rendkívül erős; a madár egészen kemény magvakat is fel tud törni vele. Mivel magevők, nyelőcsövük beggyé tágult. Az északi fajok általában vonulók. Nálunk tizenegy faj költ rendszeresen, hat téli vendégünk vagy átvonuló. A hímek általában jó énekesek, és egyes fajok tojóinak hangja is dallamos. Régebben a pintyeket sokra becsülték s igen nagy összegeket is fizettek értük. Manapság ez a szórakozás már kihalófélben van. A pinty éneke vidékenként is nagyon eltérő, és a hegyvidéki pintyek általában jobb énekesek, mint a síkvidékiek, mintegy különböző tájszólásaik vannak. Az erdei pinty Magyarországon közönséges madár, állományát tekintve mindjárt a verebek, fecskék, cinegék, pacsirták, varjak és hasonló nagy számban előforduló madarak után következik.

pipiske J. búbos pacsirta.

A Galerida cristata legkorábbi neve, 1560 k. már adatolható: „Alauda: pypys: vel: pachyrtha” (GyöngySzt.), 1784-ben pipiske (SzD.), 1795 k.: pipiske, 1803-ban pipís, 1808-ban pipes, pupos (TESz.); a nyelvjárásokban Nyatl.: pípis, pipicske, pipícske, pipíska, pipískó, pipiliske, pipiricske, pipilyíske, püpülicske, püpütyűske | ÚMTsz.: pipískë, pipüske. Különböző kicsinyítő képzőkkel számos, elsősorban népnyelvi név jött létre: pisitnek, pipíske, pipískë, pipicske, pipícske, pípiske, pipiliske, pipilyíske, püpülyűske.

Az eredetibb pipis forma a madár hangját utánzó szó. (Akár a pipe, pipi szavakban.) A szlk. pipíška ’ua.’ (TESz.) valószínűleg átvétel a magyarból, hiszen a magyar nyelvterület északi részén használatos a pipiska, pipiskó-féle változat. A németben ugyancsak N. Pieplerche és Pisperling (Brehm), azaz ’píp-pacsirta’, illetve ’pí-veréb’. Hangutánzó ang. pipit és fr. pipit (NA.) neve is. Van a búbos pacsirtának tájnyelvi pityer elnevezése is, amely szintén hangutánzó eredetű.

A búbos pacsirta szaknyelvi (R. 1801: búbos patsirta /Földi/) elnevezés hegyes bóbitájára utal, amelyet többnyire fölmeresztve szokott tartani. (Már az ókorban észrevették ezt, a búbos pacsirtáról Plinius azt írta, hogy előbb galeritanak /konty-, parókaviselő/ nevezték, később azonban alaudának, és hogy Julius Caesar egyik új légióját /az ötödiket/, amelyet Galliában alakított, róla nevezte el.) Számos idegen nyelvi nevénél ugyancsak a madár bóbitája a névadási szemlélet alapja; vö. ném. Schopflerche (Brehm) ’kontyos pacsirta’, valamint szaknyelvi lat. Galerida cristata, ném. Haubenlerche, ang. crested lark, fr. cochevis huppé, or.хох­латый жаворонок’bóbitás pacsirta’(EL.).

Vonzódását az utakhoz már a régi ornithológusok is észrevették. A XVI. században, Conrad Gessner idejében is „útmenti pacsirtának” (ném. Weglerche) nevezték, „merthogy gyakran az út mellett látják”. Nálunk Grossinger 1793-ban megjelent nagyszabású munkájában szintén azt írja róla, hogy az utak mentén mindenütt közönséges madár, Landbeck szerint is igen gyakori volt a Szerémségben az 1840-es években. Talán erre vonatkozik a N. szarturó pacsirta és a lúszarmadár (KissMad.) név is, amely arra utal, hogy a pacsirtákat gyakran látni lóürülékes utakon táplálékkutatás közben.

A búbos pacsirta nagyszámú népnyelvi neve is azt bizonyítja, hogy általánosan ismert madarunk, bóbitájára utal a kontyos madárka, butykás kató, kontyos pacsirta, búbos pityer. Szavajárását is többféleképpen értelmezik, így panaszos téli szólását a magyar fül úgy hallja, hogy „szűrt vesz kend”, a szlováknak meg azt mondja: „vidrizsiis?”, vagyis „kibírod?” (ti. a hideget). Szintén hangutánzó neve a süsétek (R. 1590: suesetek /SzikszF./), N. Nyr. 1964: sűsítëk | MTsz.: süske, süsőke, süsüke, süsütke | ÚMTsz.: sisőke, süsi-pacsirta, süsü | Nyatl.: siska, sűske, süsők. Szintén hangutánzó eredetű N. csücsörke neve: MTsz.: csücsürke | KissMad.: csücsörgő, csicsörke, csicserke, csicseri, csicsürke. A régiségből adatolható neve a pizsétek (R. 1604: piſetök /MA./).A szlavóniai pacsírveréib elnevezés (SzlavSz.) a pacsirtaalapszavának, a hangutánzó pacsírnakés a verébnek az összetétele.

♦ A búbos pacsirta ’Galerida cristata’ a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pacsirtafélék (Alaudidae) családjába tartozik. Európa mérsékelt övi részén, a Közel-Keleten, Közép- és Belső-Ázsiában, a Távol-Keleten, valamint Észak-Afrika nagy részén fészkel. Összesen 28 alfaja ismert. Elég feltűnő madár, már a rómaiak is nagyobb figyelemre méltatták, mint más, hasonló nagyságú madarakat. A mezei pacsirtától első látásra különbözik zömökebb alakjával és bóbitájával. Magyarországon általánosan elterjedt madár, az utóbbi években megfigyelhető behúzódása a városi lakótelepekre. Valamivel nagyobb, mint a mezei pacsirta, szürkésbarna alapszínű, hosszú, hegyes bóbitával, amely még lapítva is jól látható. Éneke hosszú és változatos, gyakran nászrepülés közben hallatja, és beleszövi panaszos, hajlítás nélküli füttyeit. Nálunk rendszeres fészkelő.

Lásd még: erdei pacsirta, mezei pacsirta, pacsirta, pityer.

piranha J. tűhegyes fogú, erős állkapcsú kis ragadozó hal; Pygocentrus.

Az ÉKsz. latin jelentésmegadása régi szaknyelvi szóval történt, ma a Roosevelt és Natterer nevéből alkotott Rooseveltiella nattereri (WbZ.) a hivatalos terminus. Szinonimája a Ser­rasalmo piraya (uo.) a hal éles fogazatára utaló lat. serra ’fűrész’ és a salmo ’lazac’ szó összetételével képzett nemi névvel, illetve a lat. piraya fajnévvel.

A magyar piranha halnév valószínűleg a ném. Piranha ’ua.’ (DWb.) átvétele. Alakváltozata a németben a Piranja, Piraya (uo.). A piranha vagy piraña a hal dél-amerikai (brazíliai) indián nyelvi eredetű port. piranha ’ua.’ (uo.) nevéből származik. Nemzetközi szó; vö ang., ném., port. piranha, fi. piraija, or. пиранья, sp. piraña (EL.) stb.

♦ A Characidae család, a Serrasalminae alcsalád tagja. A fajok száma vitatott. Hagyományosan a Pristobrycon, Pygocentrus, Pygopristis és Serrasalmus nemek tekinthetők igazi piranháknak a speciális fogak miatt. Mindenevő édesvízi hal a dél-amerikai folyókban (eszik növényi anyagokat is, nem feltétlenül ragadozó hal). Az Amazonas-medencében, az Orinoco, a Guyanas, a Paraná és a São Francisco folyók lakója. Éles fogairól és falánkságáról ismert. Hossza átlagosan 20 centiméter. A piranha fontos ökológiai alkotóeleme környezetének. Több piranhafaj megjelent az akváriumi kereskedelemben.

A vöröshasú piranha vagy ragadozó pirája ’Serrasalmus nattereri’ a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályában a pontylazacalakúak (Characiformes) rendjéhez és a pontylazacfélék (Characidae) családjához tartozó faj. A dél-amerikai földrészen szélesen elterjedt Kolumbia, Venezuela, Guyana, Paraguay, Brazília és Közép-Argentína folyóiban. Állkapcsát erős izmok mozgatják. Az alsó állkapocs előre áll a felsőhöz képest, és az ajkak visszahúzódtak a fogakról. Tűhegyesen végződő, háromszögletű és lapos fogukat zsákmányuk bőrébe mélyesztik. A fogak borotvapenge élességű oldalaival képesek szétvágni húst és csontot. A vörös hasú piranháról az terjedt el, hogy vonzza a vér, és kizárólagos húsevő. Esetenként valóban rátámad emberekre is. Húsa népszerű étel, gyakori élelmiszer a helyi piacokon. Fogaiból szerszámokat és fegyvereket készít a bennszülött lakosság. Újabban a szárított példányok kerülnek piacra, mint turisztikai ajándéktárgyak.

pirók J. a pintyfélékhez tartozó, veréb nagyságú, elöl vörös tollazatú énekesmadár.

A madárnév 1800-ban bukkan fel a Búbospirók-magnyitó összetételben ’Loxica cardinalis, de Indianische Haubensink, die Virginische Nachtigall’ jelentéssel (Márton). 1821-ben piróka (TESz.).

A hím feje, háta, torka és begye piros, innen ered a pirók név. Származékszó; a pirít, pirul, pirongat, piros hangutánzó eredetű szócsalád tövéből keletkezett kicsinyítő képzővel (uo.).

A karmazsinpirók (R. 1904: Petényi) neve ugyancsak színezetére utal, túlnyomóan kárminpiros; nyakának hátsó része és háta barnásszürke, sötétebb, kármin árnyalatú foltokkal borítva; vö. latin szaknyelvi Carpodacus erythrinus (Brehm), azaz ’piros pirók’, ang. scarlet rosefinch ’ua.’ (NA.), vagyis ’skarlátvörös pirók’. Szintén színre utal a rózsás pirók (R. 1904: Petényi), rózsaszín pirók (uo.) neve; vö. latin szaknyelvi Carpodacus roseus, R. Pinicola rosea, ném. Rosengimpel (Brehm), azaz ’rózsáspirók’. Chernel leírása szerint az öreg hím feje, nyaka, melle rózsaszínű, háta rózsás alapszínű.

A süvöltő pirókfajnév jelzője a süvít igéből alkotott madárnév. A szaknyelvi terminus jelzője adatolható a régiségben és a nyelvjárásokban is; vö. R. 1838: süvöltyű (Tsz.), 1841: svétyü (MTsz.); N. MTsz.: silvöltyü | Nyr. 7: sivítyű. A szaknyelv ma már a süvöltő terminust részesíti előnyben.

♦ A nagy pirók ’Pinicola enucleator’ a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj. Eurázsia és Észak-Amerika északi részén tűlevelű és lombhullató erdőkben él, nyugaton Kaliforniáig fészkel. A rózsás pirók ’Carpodacus roseus’ Oroszország, Kína, Japán, Kazahsztán, Észak-Korea, Dél-Korea és Mongólia területén honos. Kóborlásai során előfordul Dánia és Magyarország területén is. A cirbolyafenyő-erdőket lakja, hegyek fennsíkjain és völgyeiben. Fa- és fűmagokat, bogyókat és fenyőrügyeket fogyaszt, felkeresi az emberlakta területeket is hulladékot keresgélve. Megfelelő időjárás és táplálék esetén állandó madarunk, rossz életkörülmények hatására délebbre húzódik. A rózsás pirók Géczi János egy versében is megjelenik:„az én két pirókom csupa rózsaszín” (a hím feje és melle halavány kármin, a háta barnás, mályva a fejebúbján, a torkán, váll- és szárnyfedelén havas, a tojó olajbarna, tele rózsakvarc-folttal).

A hosszúfarkú pirók ’Uragus sibiricus’ hazája Kelet-Ázsia, nevezetesen Kelet-Szibéria, Kína keleti része, Mandzsúria és Turkesztán keleti része. A karmazsinpirók éneke rendkívül vonzó, változatos és kellemesen csengő, s bár emlékeztet a tengelice, kenderike, valamint a kanári csattogó énekére, mégis annyira sajátságos, hogy egyetlen más pintyféle énekével sem lehet összetéveszteni. Kamcsatkában az oroszok a következő szellemes értelmezést adják a hangjának: „csevicsa videl”, vagyis „csevicsát láttam”. (A csevics az ottani legnagyobb és megbecsült lazacfaj, ugyanabban az időben érkezik Kamcsatkába, mint a karmazsin pirók, vagyis amikor az tavasszal először megszólal. Ezért a nép úgy értelmezi az énekét, mintha jelezni akarná a lazacfogás idejét. Így ez a madár ott nem csak a tavasz hírnöke.)

Lásd még: süvöltő.

pisztráng J. főleg hegyi patakokban élő, pettyes mintázatú hal; Salmo.

Első írásos említése 1395 k.: pistrang (BesztSzj.). Mátyás király szerette az ’aszalt’, azaz a szárított pisztrángot. Kazay Alberthez 1462-ben írott levelében Galeotto Marzio kéri ezeket a halakat a király számára: „Insuper etian rogamus, quod querere faciatis piztrang et edam velitis assatas dirigere regi nostro…” (Hal. 1983: 11). 1493-ban pystrang (OklSz.), 1590: piztrang (SzikszF.), 1604: pistrang (MA.), 1728: pisztráng (Comenius). A népnyelvben MTsz.: pisztrang (Erdély).

Szláv jövevényszavunk. A magyarba átkerült szláv pьstrogь alak (X. század körül) az adatok szerint pisztrung > pisztrong > pisztrang fejlődésen ment keresztül (TESz.). Az -á- hangú változat egy 1788-i adat szerint (MNy. 5) dunántúli. Az ott nem honos halfaj neve csak hallomásból lehetett ismeretes, könnyen átalakulhatott. A szláv szavak csoportja (le. pstrag, cs. pstruh, szbhv. pastrva, szlk. pstruh, ukr., or. pestrjuha, szln. pestroga, blg. pastarva /RF./) az ősszláv pьstrogь vagy pьstrogьa a ’tarka’ jelentésű pьstrь melléknévre vezethető vissza (REWb.). A magyar névben az első szótagi -i- ejtéskönnyítő hang szerepű. A ro. păstrăv (EL.) szintén idetartozó.

A szivárványos pisztráng színezete alapján kaphatta nevében a jelzőt, testén színes foltok láthatók. Amerikából importálták Európába, itt kapta a ném. Regenbogen jelzőt, ami magyarra fordítva szivárványos szóként csatlakozott a halnévhez. A tavi pisztráng ’Salmo trutta lacustris’ román neve is păstrăv de lac. Társneve a népnyelvben a halhuszár (ÚMTsz.) és a kóbler (MNy. 40), az utóbbi ismeretlen eredetű tájszó a Sárközből. Illánka a Salmo trutta lacustris (Halh.; R. 1794: Ilánka /Grossinger/, 1868: illánka /Kreszn./) neve, németből átvett, később kiveszett szaknyelvi szó; vö. ném. Illanke ’ua.’ (VNAE.), a tavi pisztráng (Seeforelle) nyelvjárási neve.

♦ Hazánkban a sebes pisztrángot két kisebb pisztrángos gazdaságban, Lillafüreden és Szilvásváradon tenyésztik. A szakirodalomban számos följegyzést olvashatunk a Balatonban, illetve a Dunában, Tiszában fogott sebes pisztrángokról. A szivárványos pisztráng ikráit Magyarországra 1885-ben hozták be, következő jelentős importjára 1975-ben került sor. Kiváló horgászhal mindkettő. Húsuk egyike a legízletesebb halhúsoknak, szálkájuk alig van. Szivárványos pisztrángból 1975–1976-ban telepítettek az Ódörögdi Pisztrángtelepen jelentős mennyiséget. (Ez a telep 1990 végén – miután a bányászati célú vízkiemelések miatt vízutánpótlása megszűnt – bezárt.) A tavi pisztráng a sebes pisztrángnál erőteljesebb és jóval nagyobb, a 10–15 kilogrammos példányok sem ritkák, de a 30 kilogrammot is elérheti. Igen szép a színezete. Háta zöldeskék, oldalai és hasa ezüstösek, testén fekete foltok látszanak. Hegyi tavak lakója, ahol a fiatalok rovarlárvákkal, az idősebbek, ragadozók lévén, halakkal táplálkoznak.

Lásd még: ezüstpisztráng.

pisztrángsügér J. Micropterus salmoides.

E hal pisztrángsügér neve a magyarban idegen nyelvi – valószínűleg német – mintára keletkezett. Nagy, ragadozó szája volt a névadási szemlélet háttere. Ennek a két halfaj nevéből összetett terminusnak idegen nyelvi megfelelője a ném. Forellenbarsch, fr. perche truitée, or. фоpелeокунь(VNAE.), holl. forellbaars, ol. persico trota (EL.).

Szaknyelvi neve mellett az amerikai black-bass elnevezése után egyik magyarországi társ­neve is feketesügér; vö. még ang. american black bass, fr. perche noire, ném. Schwarzbarsch (uo.), or. чёрный окунь(VNAE.). Alakleíró nagyszájúsügér társneve is van, ennek megfelelő­je az ang. large-mouth bass, large-mouthed black-bass, ném. groβmäuliger Schwarzbarsch ’ua.’ (uo.).

Latin szaknyelvi Micropterus genusneve a gör. micrósz ’kicsi’ és a gör. ptérón ’szárny, uszony’ szavak összetételével alkotott, e halnak az átlagosnál kisebb uszonyaira utal.

♦ Az édesvízi feketesügér,a pisztrángsügér az USA tiszta és hideg vizű nagyobb folyóiban és tavaiban él. A pisztrángnál kevésbé érzékeny, haltartó bárkákban tovább eltartható. Európa egyes országaiban is eredménnyel honosították meg. 1883-ban telepítették Németországba, ahol elég jó eredménnyel sikerült elszaporítani. A XX. század elején onnan került hazánkba. Magyarországon a Felvidéken, majd Somogysárdon kezdték tógazdasági tenyésztését, onnan került 1909-ben a Balatonba, majd néhány év után a Dunában és a Drávában is megjelent. Első tudományos leírása – a keszthelyi halászok által 1909-ben fogott példányok alapján – a balatoni ichtiológustól, azaz halkutatótól, Vutskits Györgytől származik. Kizárólag a Fonyód–Ba­da­csony vonaltól nyugatra eső vizekben találták, mint nagy ritkaságot, azon a vízterületen, ahol a Hirsch Alfréd-féle somogyi halastavakból, a tőle beszerzett törpeharcsa-ivadékokkal és pontyivadékokkal együtt a Balatonba eresztették. 1912-ben a lágymányosi felső tóba (Holt-Duna) is betelepítették, és ott az ivadékok súlya másfél év alatt 500 grammnyira gyarapodott. Unger Emil jóval később is még említi ott (ÁllKözl. 1916). Egy szobi halászmester a Dunában 1927. október havában körülbelül 40 dekás halat fogott, amely amerikai pisztrángsügérnek bizonyult. Elevenen szállították a fővárosba, és egy darabig az állatkert akváriumában élt. Ez a példány talán a tatai tógazdaságból szökött meg, az is lehet azonban, hogy messzebbről, osztrák területről jött.

Ennek a halfajnak sem kedvező élettere azonban a Balaton. Lukács Károly 1936-ban azt írta (Lukács 1936), hogy meghonosultnak tekinthető a tóban a pisztrángsügér, amelyből „a múlt nyáron is fogtak kettőt a keszthelyi halászok, bár nem magában a tóban, hanem a Zalába ömlő vörsi árokban.” Hankó Béla 1945-ben tudósított arról (Halak. Bp.,), hogy „Pontyos tógazdaságainkban néhol tenyésztik… Drávai pisztráng néven már a halpiacokon is előfordul”. Vásárhelyi István 1961-ben (Magyarország halai írásban és képekben. Miskolc) azt írta róla, hogy hazai vizeink közül a Dunában, Tiszában, Balatonban, Drávában és a Mályi tavon elterjedt. Ma már a Balatonban igen ritka, bár néhány, korábban kipusztultnak hitt halfaj, mint pl. ez a feketesügér (pisztrángsügér) is, a tóból kiszorulva önfenntartó állományokat alkot a befolyók és a Kis-Balaton refúgium [menedék] területein.

Lásd még: feketesügér, pisztráng, sügér.

pityer J. búbos pacsirta.

1772-től adatolható: „Bezzeg danulhatnál a rét pityerjével” (TESz.). 1872-ben pityer (Nyr. 1). A nyelvjárásokban MTsz.: pityér, pütyrök | EtSz.: fityer | Nyatl.: bubospittyër. Származékszó. Ugyanabból a hangutánzó tőből alakult -r képzővel a TESz. szerint, amelyből a pityeg családja, valamint a pinty is. A magyar nyelvterület nyugati részén használatos tájszó.

Lásd még: pipiske.

pitypalatty J. fürj.

Madárnévként 1777-tõl adatolható: „Pitty palattyal zeng bong a félénk fürjecske” (TESz.), 1835-ben pitypirity (Kassai), 1838: ua. (Tsz.), 1863-ban putypuruty (Kriza:Vadr.); a nyelvjárásokban MTsz.: pittypalatty, pitypalaty, pitypiritty, putypurutty, kitykurutty, kittykurutty,pütypuruty | Nyr. 1: kittykübütty.

A fürj hangutánzó eredetű társneve, a madár jellegzetes kiáltása volt a névadás alapja. Miskolczi azt írta 1702-ben, hogy „Fity-firittyeléssel keresik fel társaikat”. Hasonló hangutánzó neve az észt putpadadi, szbhv.

pura, ro. pi’pal’ac, votj. pütpülbük, csuv. pätäpältäk, üzb. putpulbok, bask., tat. bütbülbük, or. perepel, ném. N. putpurlút (KissMad.).

Lásd még: fürj

póc, lápi póc J. mocsárban élő, 8–9 centiméteres vörösesbarna hal; Umbra krameri.

A név 1794-től adatolható: potz (Grossinger), 1884: pócz (Nyr. 13). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: pocahal, pochal | K.: pocikhal | Dankó: póchal, mind ’Umbra krameri’. A Szigetközben a pocokhoz, pocegérhez hasonlítják: „ojjan mind a pocik, alófűreli, fúrgya magát” (K.), ottani nevének biztosan ez a magyarázata.

Másrészt a ’nagy has’ jelentésű poc, pocak szónak is szerepe van ennél a névadásnál. Beke (Hal. 33) szerint a póc és a bucó halnevek eredetileg azonosak voltak, a póc polc-nak hangzott, ebből volna a szlk. polec ’ua.’. Nem meggyőző az oroszból való származtatás (TESz.) sem. A kárpukr. poc-gol ’ua.’ (Vladykov) a magyarból való átvétel.

A lápi pócot ebhal, ebihal, kiskutyahal, kutyahal néven is ismerték. A kutyahal (R. 1794:Grossinger, 1799:Mitterpacher, 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Nyr. 38) esetében a névadás magyarázata az, hogy a póc jobb és bal oldali páros úszóit felváltva képes használni, és ilyenkor szaladó kiskutyára emlékeztet: „ha a víz kiszárott, kutyamódra halatt uszonnyaival, keresett magának vizes helet” (K.). Az összetett szó jelzői szerepű előtagja összefügg a lápokban, mocsarakban élő hitvány lápi póc szaknyelvi lat. Umbra canina nevével, amelyben a canina jelző a lat. canis ’kutya’ származéka. Ugyanez a szóösszetétel használatos a csuvasban is; vö. csuv. jede-pulli, jet-pulli (Paasonen–Donner OstjWb.), ahol a jide, jid ’kutya’, a pule ’hal’ jelentésű. Beke szerint feltételezhető volna, hogy a csuvas szó egy finnugor szóösszetétel fordítása (KSz. 14). Ám a magyar kifejezés is lehetne a csuvas tükörszava. Véletlen egyezésről lehet inkább szó. A kutyahal hasonneve az ebhal (R. 1568: TESz., 1794: Grossinger, 1884: ebihal ’póc’ Nyr. 13; N. ÚMTsz.: ephal, ëbhal, ëphal, éphal | HalK.: ebihal ’Umbra canina’ | Jankó: ebhal). A kutyahal, ebhal megfelelője a dán, norv. hundefisk, holl. hondsvis, ném. Hundsfisch, sv. hundfisk ’ua.’ (EL.).

Alápi póc a Kárpát-medencén kívül ritka hal. Ez magyarázza a hal ném. ungarischer Hundsfisch, sv. ungersk hundfisk valamint holl. hongaarse hondsvis (uo.) társnevét, amely ’magyar kutyahal’ jelentésű.

A pócnak van ribahal társneve is (R. 1794: riba /Grossinger/, 1863: ribahal, Kramer ribahala /Kornhuber/; N. Pótlékok a MTsz.-hoz: riba ’a kisznél kisebb hal’ | Jankó: ribicza ’Leuciscus rutilus’ | MTsz.: riba-hal, riba). Az 1863-ban megjelent Heckel-fordításban szereplő Kramerribahala ’ua.’ elnevezést váltotta föl azután a lápi póc név. A Kramer poczhala nevet Chyzer javasolta 1882-ben bevezetésre a „tót hangzású” ribahal helyett, miután a „Bodrogköz tavainál a nép poczhalnak hívja”. Maga a szláv riba ’hal’ jelentésű. A népi humor találó elnevezése a pinavágóhal (Ethn. 1954).

Bobály neve (R. 1794: bobalik /Grossinger/, 1898: bobály /Term. 7/; N. RK., HalK. és EtSz.: bobály) román eredetű kölcsönszó a magyarban; vö. ro. babóiu ’sügér’, baboiás ’kis sügér’ (Dankovszky), baboi (DLR.), N. Gyurkó: baboj-ghebos ’ua.’, baboi ’sügér’. A baboiás kicsinyítő képzős alak. A román halnév pedig valószínűleg átvétel a bolgárból; vö. blg. baboi ’ua.’ (ZfSlaw.) és más szláv nyelvi megfelelőkkel: szlk. bobal’, bobalik ’lápi póc’ (Fe.), le. baboj ’sügér’ (Bezlaj). Pecehal neve (R. 1887: peczehal /HalK./; N. ÚMTsz.: pechal | MTsz.: pece-hal) a póc elferdítése lehet, melyet átvett a kárpátukrán; vö. pecek ’ua.’ (Vladykov).

♦ Az euroszibériai fajkomplexum termofil csoportjához sorolható, a Duna vízrendszerének reliktum endemikus faja. Az alföldi kisvizekben gyakori, az áttetsző, illetve huminsavakban gazdag, vízinövényekkel benőtt vízterekben otthonos. Teste mérsékelten nyújtott, kissé zömök, oldalról lapított. Halaink többségétől eltérően, a farokúszója szabályosan lekerekített. Alapszíne barna, de a fején és a testén szabálytalanul elszórt fekete foltok láthatók. Apró termetű hal, 10 centinél nagyobbra nemigen nő. Az előzetesen letisztogatott alámerült növényekre ívik, a nőstény a lerakott ikrát kikelésig őrzi, gondozza. A Balaton vízrendszerében a lápi póc előfordulásáról először Heckel adott hírt 1874-ben, aki a „tapolczai turflápon” [tőzeg­láp] találta meg a „póczhalat”, másképpen „bobályt”. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. Lokális elterjedése, valamint élőhelyeinek zsugorodása miatt Európában a kifejezetten fenyegetett kategóriába sorolják. Magyarországon fokozottan védett.

A folyószabályozások előtt nagy mennyiségben fogták, alápi póc a Kárpát-medencében a hajdani lápokban hihetetlen tömegben hemzsegett, a pákász leggyakoribb zsákmánya a csík és a póc volt. Általában a pócot csak sertéshizlalásra használták. Olyan gyakori volt a mocsaras területeken, hogy állati takarmányként hasznosították. Herman Ottó 1887-ben így ír a Szernye-mocsár csíkászainak életéről: „A lápi póc mindenben a réti csík társa, és így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven, a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit. Igen óvatos és fürge kis hal, mely azonban a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri, és kézből kapdossa táplálékát – a gilisztát, nyershúst –, de kitűnik itt rabló természete, mely egészen csukaszerű. Húsát a Szernyevidék szegénysége szükségből eszi. Az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja, az előbbi helyen sertést és rucát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van, és én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval…” (HalK.). A mocsarak lecsapolása óta azonban a lápi póc is ritkábbá vált. Másutt Európának aránylag kevés helyéről ismerik.

pocok J. 1. egérhez hasonló, de zömökebb, erdőn, mezőn élő, kártevő rágcsáló; Microtus. 2. N. egér, patkány, vakondok.

1) A pocok szó 1519-ben bukkan fel írásbeliségünkben: „kyk ez folden yarnak mynt vakondagh, poczok, pathkan, egher, pwczók, ſaſka, gyeek” (JordK.). 1611-ben potzic (MA.), 1750: pótzik, 1759: potz-egerek, 1799: patz-egér(TESz.), 1832: poczk (Kreszn.), 1838: puczik (Tsz.), 1852: puckot (Peregriny). A nyelvjárásokban MTsz.: kucok, pácó | ÚMTsz.: pucegér, pocsik, pocak, pocika | Nyr. 4, 6, 7, 8 és 14: pocik | uo. 5: kucok.

2) A pocok alakváltozataival ’patkány’ jelentésű néhol,MTsz.: pácó, pocik | Nyr. 4, 5 és 16: poc. A pocok nevet a vakondra is alkalmazzák; vö. R. 1838: kurok, pocok, pucok ’vakandok’ (Tsz.); N. Nyr. 17, 11 és 23. ’Egér’ jelentéssel is használatos a pocok (Nyr. 8), a poc-egér (uo. 16), a pác-egér (uo. 5, 9 és 11) és a pocik (Nyr. 7 és 20).

A pocok név keleti szláv eredetű szavunk; vö ukr., or., fehérorosz pacjuk, kárpukr. packuny ’patkány’ (TESz.). A ro. poţóc ’pocok’ (uo.) átvétel a magyarból.

A Microtus arvalis mezei pocok nevének szó szerinti megfelelője ném. Feldmaus, holl. veldmuis, szlk. hraboš poľ(EL.) elnevezése.

♦ A mezei pocok az emlősök (Mammalia) osztályában a rágcsálók (Rodentia) rendjébe és az egérfélék (Muridae) családjába tartozó faj. Hazája Közép- és Észak-Európa, valamint Közép- és Észak-Ázsia nyugati része. Magyarországon a zárt erdők kivételével szinte mindenütt megtalálható. Nagyon kicsi rágcsáló, hossza mindössze 8–10 centiméter. Leggyakrabban mezőgazdasági, megművelt területeken él. Ősszel a gúlákba rakott kukoricaszárak, illetve a gabonakeresztek, bálarakások, szalmakazlak alatt igen sok a pocok. A föld alatt kb. 20–30 centiméter mélységben járatokat ás. Télen a hótakaró alatt ás hosszú folyosókat, amelyeket fűvel bélel ki. Kedvező időjárási körülmények között, ha enyhe a tél, kevés a csapadék és sok a táplálék, a mezei pockok nagymértékben elszaporodhatnak. Nagyon falánk mezőgazdasági kártevők.

pointer J. sima szőrű, egyszínű, kitűnő szimatú kutya.

Az ang. vagy ném. Pointer ’ua.’ (DWb.) átvétele ez a fajtanév.

♦ A pointer eredetileg a nyulak felriasztására Nagy-Britanniában kitenyésztett vadászkutya. A XVIII. század óta használják vadászatokon. Eleinte rókakopókkal, később buldogokkal, agarakkal, vérebekkel keresztezték. Az 1859-es első angliai kutyakiállításra már lényegében kialakult tiszta formája. Jellemzője a rövid hát, széles mellkas, hosszú ívelt nyak, szorosan a fejhez simuló fülek, homorú orrhát, hosszú lejtős vállak, egyenes mellső lábak, izmos combok, mélyen ülő csánk, boltozatos ujjak. Fehér alapon fekete, sárga vagy barna foltos szőrzete rövid, sima és fényes. Színváltozata lehet még egyszínű sárga, barna vagy fekete is. Értelmes, engedelmes, elegáns, élénk, gyors kutya.

Lásd még: kutya.

póling J. a szalonkával rokon, barna tollazatú, hosszú csőrű madár; Numenius.

A madárnév 1795 k. bukkan fel az irodalomban poling alakban (TESz.), 1801-ben póling (Földi), 1835-ben pólintz (Kassai); a népnyelvben NyF. 38: pólic | KissMad.: pálimadár, polyikmadár.

Hangutánzó eredetű, a póling hangját utánzó hangsor vált madárnévvé.

A póling csőrére utal latin szaknyelvi Numenius nemi neve. Az újhold jelentésű gör. numénia (< neosz ’új’ és mén, ménosz ’hold’) szóból való, a félhold alakban hajlított nagy csőrre utal, amely a táplálék keresésében, mint valami csipesz, jó segítsége e madárnak. A vé­konycsőrű póling ’Numenius tenuirostris’ lefelé hajló vékonyabb csőréről kapta nevét. Jelzője minden bizonnyal a latin tenuirostris fajnév (< lat. tenuis ’vékony, finom’) fordítása lehet. Hívják vékonycsőrű szélkiáltó, vékonycsőrű hujtó, vékonycsőrű gojzer (Nom.), vékonycsőrű póli (EM.) néven is. Az összetételek utótagjainak magyarázatát lásd alább.

1841-ben a nagy póling neve kurli ugarály (Vajda); nyelvújítási szóalkotás, Vajda a ném. Brachvogel ’ua.’ (uo.) mintájára alkotta részfordítással, a német madárnév ’ugarmadár’ jelentésű. Hangutánzó nagy hujtó és ujtó (KissMad.), akár N. tutuka (SzegSz.)neve; vö. ném. Tutvogel ’ua.’ (1793: tut-madár /Grossinger/). Ugyancsak hangutánzó a N. tőcs, tőcsmadár (R. 1904: Petényi), töcsmadár, tőcsér, tölcsmadár (ÚMTsz.).

Időjárásjósló tehetséget is tulajdonítottak neki, az ÚMTsz.-ban olvasható (tőcsmadár alatt), hogy „ha a tőcsmadár kiált, eső lesz”; R. 1801: eső snef (Földi), N. szélkiátó (SzegSz.), R. 1793: szél-kiáltó (Grossinger); vö. ném. N. Windvogel, Regenvogel (Brehm) /szélmadár, illetve eső­madár/, észt vihmakass, vihmakull (KissMad.) /szélkakas, illetve szélkarvaly/. A bécsi ném. Goiser ’nagy póling’ (uo.) átvétele a N. gojzer (SzegSz.), R. 1898: gujzer (Chernel) terminus. Összetartozik a ném. Kaiserschnepfe ’ua.’ (Herman 1914) név előtagjával a gojzer, ez a német madárnév volt a mintája a Rétközből közölt császársneff ’ua.’ (ÚMTsz.) nyelvjárási jövevényszónak. A gólyáéhoz hasonló hosszú lába miatt kapta N. gólyasneff, gólyalábú sneff, hosszúlábú csérgázló (Petényi) neveit; vö. ném. Storchschnepfe ’ua.’ (uo.). Lábára utal N. csülök (Herman 1914) neve is. Tréfás elnevezése a N. pisze (uo.), hiszen a nagy pólingnak igencsak hosszú a csőre. A N. víziszarka (Petényi) arra vonatkozik, hogy éjszakázni sekély vizű tavakra jár.

♦ A nagy póling vagy szélkiáltó ’Numenius arquata’ a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjében a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozik. Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába is. Mindig víz közelében található, mocsaraknál, sekély tavaknál, réteken és legelőkön él. Férgekkel, rovarokkal, csigákkal és békákkal táplálkozik, de megeszi a bogyókat és magvakat is. Rendszeres fészkelő, februártól novemberig tartózkodik a fészkelőhelyén. A kis póling ’Numenius phaeopus’ Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában költ, ősszel délre vonul, eljut Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába is. Mindig víz közelében, mocsaraknál, sekély tavaknál él. Tundrákon tömegesen található bogyókkal táplálkozik, telelőterületén ízeltlábúakat és rovarokat is eszik. Vonulása során a tengerpart vonalát követi. Magyarországon rendszeres vendég áprilisban és ősszel, néhány példány átnyaral.

póni J. egészen alacsony ló(fajta).

A póni szó gyűjtőfogalom, általánosságban a kistermetű lovakat jelöli. 1822-től adatolható írásbeliségünkben: „Már csak a közönséges kis ponnyk, vagy a nehéz igáslovak kerülének eladásra” (Nyr. 96). 1831-ben pony (uo.), 1851-ben póny, 1861-ben póni, 1871-ben poni-lovad, 1893-ban ponni (TESz.).Az apró termetű lófajta neve nemzetközi szó az angol pony, poney alapján, mely vitatott eredetű. Több nyelvbe átkerült; vö. ném., ol., or., cs. pony, fr., ol. poney, cs. poník (uo.).

♦ A pónilovak kitenyésztésük foka, testrészeik egymáshoz viszonyított aránya, környezethez való viszonyuk és használati értékük alapján különböztethetők meg a faj többi egyedeitől. A nemzetközi pónikongresszus ajánlása alapján a 122 centiméter marmagasság alatt lévő lovakat a pónikhoz, a 148 centiméternél alacsonyabbakat a kislovakhoz sorolják. A pónik törzshossza meghaladja a marmagasságot, a lovaknál ez fordítva van. Télen vastagabb bunda­szerű, tömött, hosszú, esetenként göndör szőrt növeszthetnek, primitívebb fajoknál téli zsírpárna alakul ki. Jó takarmányértékesítők és hústartók. Méretükhöz képest nagy terhek elmozdítására alkalmasak, régebben a bányászatban alkalmazták őket teherbírásuk miatt csillék vontatására.

Lásd még: .

ponty J. lassú folyókban, állóvizekben élő, halastavakban is tenyésztett, nagy, lapos testű hal; Cyprinus carpio.

Halászatunk egyik legfontosabb hala, sok írásos említése van. A ponty halnév először személynévként bukkan fel. 1403: „Andree Ponthyos dicti de Nema” (MNy. 67), majd 1478: Johannem Ponthyos, 1479: Matheum Ponthos (OklSz.). Köznévként először 1508-ban bukkan fel: „Pisces wlgo ponthy(OklSz.).1533-ban „Ad piscinam iwatoth … ponthffy” (uo.),szintén ebben az évben Murmelius lexikonában Poong, 1544-ben „Uettem swgert, pontot”(TermtudKözl. 1894),1545-ben „Cukat, pontyfyat” (OklSz.), 1574-ben pontt (MNy. 62). Ezután 1590-ben ponttyo (SzikszF.),1603-ban ponty (Hal. 33), 1622-ben és 1708-ban ugyanilyen alakban olvasható Herman Ottó adatolásában (HalK.). 1720-ban szerepel egy Kassán kiadott évkönyvben (Calendarium oeconomicum perpetuum) halastóra vonatkozó regula: „Április. Az pontyokat, a kik ivadékra valók, Szt. György nap táján kell az halastóban ereszteni”. 1728-ban Comenius Orbis sensibus pictus című művében ponty. 1763-ban Michael Adámi magyar–német szótárában poty, 1779-ben pontyó (HalK.). 1791-ben ismét ponty Dugonics András Etelka című könyvének I. kötetében és Mitterpacher 1799-ben megjelent Compendiu­mában, valamint 1801-ben Földi János Természeti históriájában. 1833-ban Dankovszky Magyaricae linguae lexicon című munkájában ponty, pontyó. Ettől kezdve a természettudományi, ichtyológiai, zoológiai szakmunkák, szépirodalmi művek és az egy-, illetve többnyelvű szótárak sokasága közli ponty halnevünket. Népnyelvi, nyelvjárási előfordulásai: Dankó:pontyó | OrmSz.: potyó ’fiatal ponty’, potya, ponyty | SzlavSz.: ponytyhal. A pontyó talán a compó hatása alatt keletkezett, a ponty régies, kicsinyítő képzős neve.

A pozsár a Cyprinus carpio eredeti neve. A később fölbukkanó ponty Beke szerint a le. ploc ’Leuciscus rutilus’ (Hal. 33) átvétele. Petényi és Szirmay hasonló jelentésű adatait idézi rosszul, mert náluk megvan a ponty ’Cyprinus carpio’ jelentéssel is, csak a nevet segítségül hívták az ugyancsak a pontyfélék családjába tartozó más halfajok elnevezéséhez. Így tett Reisinger is; vö. egri ponty ’Phoxinus laevis’, ragadozó ponty ’Aspius rapax’, keserű ponty ’Rhodeus amarus’ stb. (lásd még alább). Ezek nem arra példák, hogy a ponty eredetileg a lengyel halnév jelentésével átvett volna.

Mások véleménye az, hogy a potyka alakból fejlődött a ponty (Nyr. 39). A potyka alapján az n esetrag későbbi hangbetoldás eredménye lehet a TESz. szerint. Ezek az etimológiai magyarázatok már csak azért sem vehetők komolyan, mert a potyka nem korábbi előfordulású, a szótörténet szerint a ponty volt korábbi felbukkanású! Igen sok helyen ismeretlen eredetűnek tartják ezt a halnevünket. Uráli, kaukázusi egyeztetései (Nyr. 18; Ethn. 4, FUF. 1 stb.) szintén tévesek. A pozsárnak a ponty elnevezéssel való összekapcsolása A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint téves. A szótárnak ez az állítása azonban tarthatatlan. Fekete Antal véleménye (MNy. 1994) az, hogy a ponty, potyka és pozsár nevek összetartoznak, az nty, ty és zs belső mássalhangzók cs-re vezethetők vissza (vö. konty, kocs, pinty, locs). Így pocs, pos volna az alapszó, és azonos tövű a halnév a pocs, pocséta,pocsolya, posvány alapszavával. Tehát a ponty(hal): sárhal, a pozsár pedig képzővel alakult. Ha a sarat nem is, de a ponty tényleg szereti az iszapos állóvizeket, és ennyiben ez a szellemes magyarázat az eddig ismeretlen eredetűnek tartott halnevekre meggyőző.

Halneveink eredetvizsgálatánál azonnal szembetűnik, hogy a magyar írásbeliségben az összes halfaj közül éppen a Cyprinus carpio korai neve, a pozsár bukkan fel legelőször. A ponty, potyka és pozsár közül az utóbbi pozsár terminus fordul elő tehát a legkorábban, már a XII. századtól adatolható. Személynévként 1138-ban Pasari (TESz.). Igen értékes okirat az esztergomi káptalant illető, 1198-ból való vámrendelet, amely a piacra vitt különféle halakra vonatkozik. Ebben „…et posardorum unciam dant.” A pozsár a középkori szójegyzékekben főleg latinosított változatban szerepel (pasardus, posardus, parandus). 1365-ben posardorum (MNy. 64), 1395 k.: pasardus: pasar (BesztSzj.), 1405 k.: posar (SchlSzj.). További szótörténete 1435 k.: ua. (SoprSzj.), 1525 k.: ua. (Ortus), 1544: ua. (OklSz.), 1560 k.: posaar (GyöngySzt.), 1600 k.: poszár (TESz.), 1635 és 1639: pozsár (Századok 1900). A mar­tonosiak 1641. május 13-i panaszlevelében szerepel a posar (HungKözl. 21: 1–2 sz.). 1681-ben posár (SzT.), 1685: posar (OklSz.), 1702: posár (Miskolczi), 1720: pozár (TESz.), 1732: posár (SzT.), 1795: ua. (Gáti), 1801: pozsár (Földi), 1815: pózsár (Nyr. 3), 1830: pozsár (Reisinger), ugyanígy 1833: Dankovszky, 1838: Tsz., 1868:Kriesch, 1887: HalK., mindenütt ’Cyprinus carpio’ jelentéssel. Az MTsz. adatai szerint a pozsár ’ponty’ (Balaton mellett és Erdélyben), a pozsár-harcsa ’Silurus glanis’ (Szatmár) jelentésű.

Beke (Hal. 33) a cs. pozsár ’tűzvész’ szóval veti egybe. Itt a jelentéssel is súlyos gond van, de aligha származhat egy ilyen régi és ráadásul igen szélesen elterjedt halnevünk a cseh nyelvből. Sem ez, sem a nyelvjárási pozsár ’gazból rakott fű’ Erdélyből (román jövevényszó) nem tartoznak ide. A ponty elnevezéssel való összekapcsolása a TESz. szerint téves, az etimológiai szótárnak ez az állítása azonban tarthatatlan. A pozsár halnév mára eltűnt, de a Pozsár családnévben megőrződik.

A ponty a népnyelvben bitanghal (R. 1882: Chyzer; N. Dankó: ua. ’a ponty fényes, aranyos pikkelyű példányai, melyeknek pikkelyei folytonos vándorlás [=bitangolás] közben fényesre csiszolódnak’) neve is használatos. Pikkölösponty (K.) a tőponty szigetközi neve, ezzel a névvel is megkülönböztetik a pikkely nélküli bőr-, csupasz- vagy meztelenpontytól. A csupaszponty (R. 1884: Nyr. 13) „teljesen pénzek nélkül való” (HalK.), azaz nincsenek pikkelyek a testén, a ném. Nacktkarpfen esetleges tükörfordítása. A kosorrú ponty (N. ÚMTsz.: nagy testű, fekete színű, tompa orrú pontyfajta) balatonmelléki elnevezés. Mint Jankó János írta (A Balaton-melléki lakosság néprajza. Bp., 1902.), a pontyok között „a balatoni ember megkülönbözteti a nádhegyi pontyot és a kosorrú pontyot, mely nagyobb, fekete és tompább orrú”. A nádiponty (N. Jankó, Viski: nádhegyi ponty Tihany) „förödik, mikor a nád a hëgyit dugja ki a vízből, félkilósig; ez förödik legelőbb”; K.: ua. ’Leuciscus idus’ (Szigetköz): „szereti a föhennyet s a nádasokat”.

A nyurgaponty terminus alfaj neve (N. K.: nyúrgaponty), a Halászat 1948-ban a nyurgapontyot (Cyprinus carpio Hungaricus) így írja le: „feje nagy, háta alacsony, teste megnyúlt, csaknem orsó alakúan hengeres”. A karcsúponty szintén a Cyprinus carpio nyurga változata (R. 1794: kartsóponty /Grossinger/, 1830: kartsu ponty /Reisinger/, 1877:karcsú ponty /Pap/), a vadponty nyújtott testét leíró név. A sodrófaponty hosszú, sovány, nyurga alakja alapján elnevezett silány, csökött, tógazdasági ponty. Babajkó az egy-másfél kilós, bajkó a félkilós (ÚMTsz.), kisbabajkó a negyedkilós ponty neve (MNy. 40). Putri (N. uo.: putri, cseputri ’egy pontyfajta apraja’ | Nyr. 32: putri ’félkilós ponty’) társneve a kidudorodó, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. Kráp (Márton) moldvai csángó neve a román crap ’ua.’ (DLR.), N. Gyurkó: carp-de-baltă ’kárász’ átvétele, mely a szláv karp ’Cyprinus carpio’ szóval függ össze. A pasztár a ponty és kárász kereszteződése (SzegSz.; N. Bálint: pasztárponty ’erős húsú, igen jóízű hal, mely a Palicsi tóban él’). A rugóponty (Vutskits) név más forrásban nem fordul elő, eredete ismeretlen. A tanyahal folyton egy helyütt, a fák gyökerei alatti tanyán él, sötét és nem fénylő testű (Chyzer); N. Dankó: ua. ’a ponty sötét példányai’.

A ponty latin szaknyelvi Cyprinus carpio elnevezése a binominális nómenklatúrában a gör. küprinosz (> lat. cyprinus) és a lat. carpio szavakból alkotott (mindkettő jelentése ’ponty’). Előbbi a nemzetség, utóbbi a faj neve. A latin név folytatója a ponty holl. karper, ném. Karpfen, norv., fr., dán karpe, ol., port., sp., kat. carpa, afr., ang., sv., szerb, or., le. karp, alb., ro., szln. krap (W.) elnevezése.

A Cyprinus carpio magyar nevei: ponty, tőponty; aranyhasú, babajkó, bajkó, dunaponty, fekete ponty, gyöngypotyka, karcsú ponty, királyhal, királyponty, királypozsár, koi, Kollár pontyárja, kosorrú ponty, kráp, magyar ponty, nádhegyi ponty, nádi ponty, nemes ponty, pathal, pikkölösponty, pozsár, rugóponty, sodrófaponty, sugárponty, tanyahal, tőkés potyka, vadponty. A vadponty két fajtája a Cyprinus carpio morpha hungaricus: nyurga ponty (változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.) és a Cyprinus carpio morpha acuminatus: tőponty.

Természetes körülmények között a ponty kereszteződhet a Carassius carassiusszal és a Carassius auratusszal, az ilyen hibridek neve: kárászponty, pontykárász,potyemkárász,pasztár, pasztárponty. A ponty elnevezés több más halnevünkben is előfordul; vö. zöldponty (MoH.) az amur elavult szakirodalmi neve. A fűponty (uo.) a növényevő amur találó neve, német mintára alkotott; vö. ném. Graskarpfen ’ua.’ (SE.). A balin régi forrásokban szerepel ragadozó pontyként,illetve ragadozó küszként(HalK.) is.Nádevő ponty (K.) a busa népnyelvi neve: „az amurral együtt nádevőnek, sás- ill. hínárevőnek nevezik”. A sásevő ponty (uo.) a fehér busa neve a Szigetközben. A pettyes busa márványponty nevét annak köszönheti, hogy testoldalai ezüstös alapszínűek, vörösesbarna vagy sötétszürke, szabálytalan márványzattal. A compónak van a Szigetközben cigányponty (K.), a fürge csellének pedig egri ponty (HalK.; N. MTsz.: ua.) neve. 1803-ban jegyezték fel a dévérponty (UEW.) elnevezést. Lóczy Lajosnál olvasható a Szentgyörgyponty. Ívási ideje, Szent György napja volt a névadás alapja. 1833-ban (Dankovszky) és 1884-ben (Nyr. 13) szerepel a jászponty terminus. 1801-ben a kövi ponty (Földi), 1830-ban a kövi pozsár (Reisinger), 1884-ben a köviponty (Nyr. 13) ’fenékjáró küllő’ jelentésű halnév. A harcsaponty (Gyurkó; R. 1863: Mitterpacher) kompozítummal egy harmadik halat, a szintén bajuszos márnát jelölik. A szivárványos ökle díszponty (R. 1863: keserű díszponty /Heckel/, 1879: diszponty /Károli/) elavult szakirodalmi nevénél a névadási szemlélet háttere az volt, hogy ennek a halfajnak a hímjei az ívás időszakában trópusi halakra emlékeztető, színpompás nászruhát öltenek. Chyzer Kornél adta ezt a nevet a halnak Heckel-fordításában. 1830-ból keserű ponty neve olvasható (Reisinger). Mai szakirodalmi név a szúnyogirtó fogasponty ’Gambusia affinis holbrooki’. Ennek elavult szakirodalmi neve a szú­nyog­evő fogasponty. Ez a hal fogasponty nevét az állkapcsain ülő apró fogairól kapta. A ’Scar­dinius erythrophthalmus’ hátúszója és a farokúszója vörhenyes árnyalatú, innen ered pirosszárnyú ponty (HalK.) népnyelvi nevében a jelző.

Személynevekben szintén gyakoriak a pontyok régtől fogva, a halfaj nevét a következő családok viselik: Pontyos, Pasari, Pozsár.

♦ Miskolczi Gáspár 1691-ben fejezte be állattermészetrajzát (Egy jeles vadkert), de megjelenését (Lőcse, 1702) már nem érhette meg. Ennek harmadik könyvében írja a békés pontyról: „A több folyó vízbéli Halak pedig, akárkicsodák előtt is elég ismeretesek … kiváltképpen a Potyka avagy Posar. Amelly nagy testű, édes húsú, kövér, kívül pedig nagy garas forma kerekdéd hajú nemes hal … Őnéki nincs valami hosszú feltátható szája mint a Csukának avagy Harcsának, hanem szép keskeny, kerekdéd szájacskája vagyon … A hátán is pedig semmi hegyes tetemü szárnyai nincsenek mint a Süllőnek vagy Sigérnek, hanem csak igen tompák … A potykával pedig néminéműképen rokonságosok a Kárászok, Márnák.” Napjainkban a ponty bolygónk leginkább elterjedt édesvízi halfaja. Élőhelye a nyáron felmelegedő síkvidéki, sekély tavak, holtágak. Az emberi kultúra történetébe part menti élőhelye, testnagysága és ízletes, fehérjedús húsa miatt elsőként vonult be az édesvízi halak közül. Albertus Magnus a XIII. században már utalt szaporítására kolostori tavakban. Növekedése természetes vizeinkben nagyban függ a táplálékkonkurensek állományától. A hazai horgászrekordot a Balatonból egy 30,5 kilós példánnyal tartják.

A ponty testalkata örökletes, illetve környezeti tényezők hatására igen változatos. A vadpontyok feje viszonylag nagy, a nemes változatoké valamivel kisebb. A száj harmonikaszerű. A felső ajkon egy-egy hosszabb, a száj szögletében pedig egy-egy rövidebb bajuszszál található. Színük is rendkívül változatos. A hát leggyakrabban sötét olajzöld vagy olajbarna, a testoldal zöldessárga, a has sárgásfehér vagy fehér. A mocsaras, iszapos fenekű állóvizekben sötétebb szí­nezetű, néha feketés árnyalatú. A folyóvizekben élők világosabbak, gyakran aranyos színűek. A nyurga ponty vagy magyar vadponty a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, aranyos pikkelyekkel, vöröses uszonyokkal, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb. A nyurga ponty mára veszélyeztetett fajta lett, a XX. században csaknem teljesen kipusztult.

Magyarországon a ponty nemesítésénél nem annyira fajtákat, hanem egy-egy vízterülethez kiválóan alkalmazkodó, úgynevezett tájfajtákat tenyésztettek ki. Egészen sajátos pontyfajta alakult ki a Tiszában. A tiszai nyurga ponty és a dunai vadponty (háziasításának első lépése a XIV–XV. században a fogságban történő szaporítás volt) a „köteles” és a „szer-halak” közé tartozott, amelyekkel – jobbágyi szolgáltatás részeként – adóztak. Úgynevezett ebédhalat, ajándékot, tizedet, halhetedet fizettek meg vele. A vízterület tulajdonosának a halászati jog után járó bérleti díjat is kiegyenlíthették kezdetben nemes hallal.

Lásd még: bőrponty, potyka, tőponty, tükörponty.

poszáta J. a verébnél kisebb, szürke vagy barna tollazatú rovarirtó énekesmadár; Sylvia.

1590-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben: poszata (SzikszF.). További szótörténeti adatai 1604: poβáta madár (MA.),1708: poszáta madár (PP.), 1793: ſzáta (Grossinger), 1838: poszta (Tsz.), 1872: paszáta (Nyr. 1), 1873: poszúta (uo. 2), 1898: mezei poszáta (Nom.).

Valószínűleg szlovák eredetű madárnevünk; vö. szlk. psota ’nyomorult teremtés’ (MNy. 56). A szlovák főnév az átvétel után melléknévvé vált, majd az apró, hitvány madárra vonatkoztatva újra főnevesült. A poszáta madárnév összefügg a ’satnya, vézna, sovány, idétlen, gyenge, beteges’ jelentésű poszáta, poszáto, poszka (R. 1838: Tsz.; N. Nyr. 7, 19 és 16), az el-poszátásul ’elnyomorodik’ (Kreszn.) szavakkal. A poszáta fészkébe előszeretettel rakja tojásait a kakukk, ez is lehet a magyarázata a kis madárka ’nyomorult, szerencsétlen’ jelentésű neveinek. 1702-ben nyavalyás a neve (Miskolczi), még előbb 1395 k. „timidula – nomarek” (BesztSzj.), 1405 k.: nyomarik (SchlSzj.), 1585: curuca, curruca – nyomarek (Calepinus),1590: niomorek, vag’ poszata (SzikszF.), 1604: nyomorec, poβáta madar (MA.), 1708: nyomorék poszáta madár (PP.). Ezek alapján kétségtelen, hogy a poszáta madárnév a népnyelvi MTsz.: poszáta ’satnya, vézna, sovány, idétlen, beteges’ melléknévvel azonos.

1702-ben Miskolczinál ſt-farkú a poszáta neve. A berki poszáta ’Cettia cetti’ nevében a jelző élőhelyére utal, akár a csíkos mocsári poszáta, csíkosfejű nádiposzáta, N. csíkosfejű sitke ’Acrocephalus paludicola’ nevében. Ennek mai szaknyelvi neve a feltűnően sávozott fejtetejére utal. Szintén egy poszátafaj tollazatára utal a foltos nádiposzáta (R. 1898: Chernel),korábban foltos sitke, foltos mocsári poszáta (Nom.),az Acrocephalus schoenobaenus elnevezése. Nádika neve Herman Ottónál bukkan fel (Madh.). Nádtyüvü társneve (KissMad.) hangutánzó eredetű. Az Acrocephalus scirpaceus régi neve 1590: reti és nadi vereb (SzikszF.). A név a nyelvjárásokban ma is használatos a nádasokban élő kis madarakra. Mai szaknyelvi neve a cserregő nádiposzáta (R. 1898: hangos nádiposzáta /Nom./).

A Sylvia communis mezei poszáta neve (R. 1898: Nom.) a madár gyakori előfordulási helyére utal. Tüskebujó, sövénybujó (R. 1898: Chernel) nevének az a magyarázata, hogy tüskés bozótokban bujkál, fészkét is csalános, szederindás sövénybe rakja; vö. ném. N. Hagschlüpfer, Dorngrasmücke (Brehm), sv. törnsångare (NA.), azaz ’sövénybujó’, illetve ’tüskésposzáta’. A feketetorkú poszáta ’Sylvia rüpelli’ neve a hím fekete torka alapján keletkezett; vö. norv. svartstrupesanger, dán sortstrubet sanger ’ua.’ (NA.). A Sylvia cantillans bajszos poszáta neve a madár fehér bajuszsávjára utal; vö. ném. Bartgrasmücke ’ua.’ (Brehm), azaz ’szakállposzáta’. Szardínia szigetén él a szardíniai poszáta ’Sylvia sarda’, magyar neve a lat. szaknyelvi binómen és a ném. Sardengrasmücke ’ua.’ (Brehm) fordítása. A latin nevet – tudatos fordítással – számos más nyelv is átvette.

Szép, dallamos éneke és élőhelye volt a névadási szemlélet háttere az Acrocephalus palustris énekes nádiposzáta nevének; vö. ném. Sumpfrohrsänger (Brehm) ’mocsári nádiénekes’. Rozsposzáta neve (VNAE.) arra vonatkozik, hogy kedveli a gabonaföldeket, így a rozstáblákat is. Szintén a jelölt faj dallamos énekére utal a dalos poszáta ’Sylvia hortensis’ mai szaknyelvi neve. 1841-ben Vajda valódi zenér néven írta le; vö. R. lat. szaknyelvi Curruca musica, ném. Meistersänger (Brehm), azaz ’muzsikus poszáta’, illetve ’mesterdalnok’ és ang. orphean warbler, ném. Orpheusgrasmücke, fr. fauvette orphée (NA.).

A kerti poszáta ’Sylvia borin’ első neve 1793: kerti fülemile, póſzáta (Grossinger), itt is a madár szép éneke volt a névadás alapja, később gyakori tartózkodási helye; vö. R. lat. szaknyelvi Sylvia hortensis, ném. Gartengrasmücke (Brehm), ang. gardenwarbler, fr. fauvette des jardins, or. szadovaja szlavka (NA.), azaz’kerti poszáta’. A szürke poszáta név (Madh.) tollazatának színére utal; vö. ném. graue Grasmücke ’ua.’ (VNAE.). A N. csettegő (KissMad.) találó hangutánzó elnevezés.

♦ Az óvilági poszátafélék (Sylviidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 48 nem és 277 faj tartozik a családba. Zöme, mint nevük is mutatja, az Óvilágban (Eurázsiában és Afrikában) él. Eurázsia északi részének egyik jellemző neme a valódi poszáták (Sylvia) nem. Ázsia déli és délkeleti részének jellemző poszátái a varrómadarak (Orthotomus) nem 15 faja, valamint a téziák (Tesia) nem képviselői. A család egyik legnagyobb neme az Acrocephalus nembe sorolt nádiposzáták és nádirigók, melyek elterjedési területe szinte teljesen felöleli az egész család elterjedési területét. A foltos nádiposzáta ’Acrocephalus schoenobaenus’ Nyugat-Ázsia egyes részein és Spanyolország, illetve Portugália kivételével csaknem egész Európában költ. Téli szálláshelyei Afrikában, a Szaharától délre találhatók. Különös ismertetőjegye a hosszúkás, kecses testfelépítés. Hosszú, vékony csőre minden átmenet nélkül simul bele a fej kontúrjába. Áprilistól októberig tartózkodik Magyarországon.

Lásd még: barátka.

potyka J. ponty.

A pontynak ez a neve szintén korai felbukkanású a magyar írásbeliségben. 1549-ben „…pisces vivos pottÿka, harcha, keszegh, chÿka”(MNy. 31), 1553-ban „Ex piscibus minoribus apro potyka, kezegh, karaz, swger, apro chwka” (OklSz.), 1585-ben Calepinus potykasz alakváltozatát szótározta. Szikszai Fabricius Balázs 1590-ben megjelent Nomenclatorában ismét potyka, 1637-ben pottyka (SzT.) Ezután állandósul a potyka alak (1673: Com:Jan. 1673, 1795: Gáti, 1799: Fábián, 1801: Földi, 1830: Reisinger, 1833: Dankovszky, 1838: Tsz., 1840: Szirmay, 1863: Heckel, 1865: Hunfalvy, 1868: Kriesch, 1884: Nyr. 13, 1887: HalK.). Tájszótárak Szlavóniából (MTsz.: potykász), illetve a Közép-Tisza, Tiszántúl vidékéről (Ecsedi: potykafiú) adatolják.

Származékszó, a ponty -n- nélküli változatából jött létre kicsinyítő -ka, ill. játszi-kicsinyítő képzővel. Ezt a halnevünket átvették a környező szláv nyelvek; vö. ukr. pőtka (Lizanec), szlk. podka (Fe.), kárpukr. potka (Vladykov), ro. pótcă ’ua.’ (UngElRum.).

Lásd még: ponty.

pörölycápa J. 3–4 méter hosszúra is megnövő, rendkívül széles fejű cápa; Zygaena zygaena.

Ismert hasonneve a pörölyfejű cápa. A kalapácshoz hasonló, a vas megmunkálására, formálására használatos súlyos eszköz a pöröly. (Ez a ’nagykalapács’ jelentésű szerszámnevünk német nyelvjárási szó átvétele; vö. szász E. perel ’kovácskalapács’; labializációval és a szóvég palatalizációjával: perel > pöröl > pöröly.)

Az összetett halnév előtagja ezzel a pöröly szóval a jelölt állat rendkívül széles fejére utal, akárcsak kalapácshal társneve. A pörölycápa jellegzetes feje a zsákmány felkutatására szolgál, „mozgásérzékelőként” működik. Rendkívül érzékeny, minden mozgást érzékel.

Tudományos latin Zygaena zygaena nevében tautonímia fordul elő. Ókori halnévből, a pörölycápa már Arisztotelésznél olvasható gör. zygaina nevéből alkották.

♦ A pörölycápafélék (Sphyrnidae) családja a porcos halak (Chondrichthyes) osztályában az Elasmobranchii alosztály Selachimorpha öregrendjének Carcharhiniformes rendjébe tartozik. A rendre általánosan jellemző, hogy mindig 5 pár, oldalt elhelyezkedő, szabadon nyíló kopoltyúrésük van. Mellúszóik a kopoltyúrések sora után következnek. Hátúszójukban nincs tüske. Mindig van farok alatti ’anális’ úszójuk. Szemüket a sérülésektől egy harmadik szemhéj, az átlátszó pislogóhártya is védi.

Lásd még: cápa, kalapácshal.

pudli J. uszkár.

1675 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „Mint az pudli farka szintén olly nemes vér” (MNy. 42), 1770–1790: puldi (Nyr. 88). Német eredetű szavunk; vö. ném. Pudel ’uszkár’, Pudelhund ’uszkárkutya’ (TESz.).

A német név a hangutánzó eredetű pudeln ’kutyaúszással úszik’, felném. pfüdel ’mocsár’ (uo.) szavakkal áll származásbeli kapcsolatban. Jó vízi vadászkutyaként kapta Pudelhund nevét. A németből átkerült néhány szomszédos szláv nyelvbe is.

Lásd még: kutya, uszkár.

puli J. kis termetű, rendszerint fekete, hosszú, gubancos szőrű, lelógó fülű (pásztor)kutya.

A puli név 1765-től adatolható a magyarban: „puli ebecske” (MNy. 37). A népnyelvben ÚMTsz.: pulyi. Az Alföldön följegyzett adat szerint a puli (Nyr. 15), a puli-kutya ’juhászkutya’ (MTsz.).

Bizonytalan eredetű, talán német jövevényszó: a pudli német eredetijének megfelelő felném. pu’l ’uszkár’ (MNy. 39) átvétele lehet. Talán a pudli alakváltozata a két kutya szőr­zetének némi hasonlósága alapján. Az ősi magyar pásztorkutyafajta neve az ang. puli, fi. koiratotu (W.).

♦ A puli világszerte a legismertebb magyar terelőkutya-fajta. Ősei a pásztorok nélkülözhetetlen segítői voltak. Akár egy marhát is adtak egy-egy híres terelő kölykéért. A külsejével nem törődtek. Mintegy 100 éve szervezetten tenyésztik. Mozgásigénye nagy. Nagyon élénk, mozgékony, bátor, eléggé ugatós, hihetetlenül tanulékony. A puli legfeltűnőbb külső tulajdonsága szinte páratlan bundája. A zord körülmények, a kemény munka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné tették a fajtát. Kedveskedő, családszerető, különösen kedveli a gyerekeket, ezzel együtt önérzetes és sértődékeny. Erről a kutyáról el lehet mondani, hogy csak éppen beszélni nem tud.

A XIX–XX. század természettudósai, néprajzkutatói, akik a népi pásztorkodás tanulmányozása során közelebbi ismeretséget köthettek a „terelő őspulival”, elragadtatással írtak rendkívüli intelligenciájáról, terelő tehetségéről. Herman Ottó írta Halászélet, pásztorkodás című művében: „A puli működése bámulatos. Az eb csöndesen, mintegy unottan ül a juhász lábainál, egy szóra felpattan, ránéz a gazdájára s erre a szóra: Teeee erigy árra! – vágtatva indul abban az irányba, amerre a gazda fejével intve mutat; egyet-kettőt vakkant, mire a nyáj már kanyarodik; minden késlekedő juhnak nekiront, s ha nem szedi elég szaporán a lábát, vakkant, s meg is czibálja a bundáját”. Eleink a népvándorlás során Közép-Ázsiából hozták magukkal terelő kutyáikat, amelyek hosszú útjuk során keveredtek más pásztorkutyákkal, mégis megőrizték sajátos típusukat.

Lásd még: kutya, pásztorkutya.

pulyka J. a tyúkkal rokon, nagy testű háziszárnyas; Meleagris gallopavo.

Balassi Bálint egyik – a mókusnál már idézett – versében bukkan fel a szó 1589–1591-ben: „Friss fehér póka…”. 1597-ben pokat, 1627-ben puika, 1647-ben pulykát, 1763-ban pojka (TESz.), 1834: póka (Kassai), 1838: sarjú-póka ’egyazon évi második költésből való pulyka’ (Tsz.). Nyelvjárásainkbnn ÚMTsz.: púka | Nyr. 5, 10, 11, 17 és 19: ua. | Nyr. 17: polka | uo. 8: pulka | MTsz.: pák | Nyr. 3: kurka | uo. 10: kurkan.

Vitatott eredetű szavunk. Alighanem állathívogató puj, puly, pul szavakból alakult származékszó -ka kicsinyítő képzővel (mint a csirke is), kevésbé valószínű, hogy a páva lett volna egy hasonló képzés alapszava. Adatolható egy (érdekes módon távoli) szláv nyelvben is; vö. blg.пуйка’ua.’(W.).

Arany János részletes természetrajzi hűséggel írja le az ingerült pulykát A Jóka ördöge című versében:

Láttad-e a pulykát, ki magas szeméten

Gőgösen országol, mint királyi széken,

Legkisebb bántásra, legcsekélyebb gúnyra,

Mirígytelte nyakát, a midőn felfúja?

Vérszín pötyögője, haragtűzben égve,

Mikép megyen által szép világos kékbe?

Mikép játszik újra halaványas zöldet?

És mikép kotorja szárnyával a földet?

♦ A pulyka a legnagyobb testű baromfifajta. Őse az Észak-Amerikában ma is megtalálható vadpulyka. Háziasítása a Kr. e. I. évezred elején kezdődhetett, valószínűleg mexikói indián népeknek köszönhetően. Írásos bizonyítékok szerint Európába a spanyolok hozták be. Hazánkba török közvetítéssel került a XVI. században, II. Lajos király említi is egyik levelében, amit a milánói herceg követének írt. A Duna–Tisza közén a magyar parlagi pulyka két színváltozata, a fekete és a fehér terjedt el, de a nagyobb testű és a jobb tollhasznosítású fehér lassan kiszorította a feketét. Dél-Magyarországon és Boszniában pedig a harmadik változat volt kedvelt, a rézpulyka. A XX. század elején megnőtt az Amerikából újabban behozott és nagyobb testű bronzpulyka szerepe, és kezdte kiszorítani a hagyományos fajtákat. A pulyka volt az 1621-ben az Újvilágba érkező telepesek első vadászzsákmányainak egyike, s a hagyomány szerint az első hálaadás napi vacsorára sült pulykát készítettek. Az Amerikai Egyesült Államokban ezért ma is elképzelhetetlen egy hálaadásnapi vacsora a hagyományos sült pulyka nélkül.

puma J. Amerikában honos, a tigrisnél jóval kisebb, fákon is ügyesen mozgó, szürkés bundájú nagymacska; Puma concolor.

Neve 1852-től adatolható a magyarban: „A puma: (Der Kuguar. Felis concolor) … amerikai oroszlánnak is neveztetik” (Peregriny).

Nemzetközi szó a perui kecsua indián puma nyomán, amely a spanyol révén terjedt el Európában, vö. cs., ang., bre., dán, kat., fr., ol., jávai,lat.,lett, litv., mac.,mal.,mong., norv., le., or., sp.,szerb, sv., szlk., tör.,ukr., vall. puma, romans pumă, ido pumao, holl. poema ’ua.’ (EL.).

A puma egyéb ismert elnevezése még a kaguár (< ang. cougar, or.кугуар/uo./), a hegyioroszlán (< ang. mountain lion /uo./), az ezüstoroszlán és a festettmacska. Brazíliában a tupi nyelvből eredő suçuaranának nevezik, ám még egyéb nevei is ismertek. Az angol nyelvben a pumának több mint 40 különféle elnevezése van.

♦ A puma (1993 óta Puma concolor, előtte Felis concolor) amerikai macskaféle ragadozó. Az egyetlen állatfaj, amely – Kaliforniát kivéve – egész Amerikában vadászható, még akkor is, ha a kölykeit szoptatja. Homokszínű, fekete hegyű fülekkel és farokkal. A puma több mint 50 km/h sebességgel is futhat, 6 méterre ugrik el álló helyzetből, függőlegesen 2,5 métert ugrik, és gyakran 70 kilogramm fölötti a tömege. Az ember elleni támadásai ritkák, ám elő­for­dulhatnak – különösen, ha az ember behatol a vadonba, és a pumának a hagyományos zsákmányállat látszatát kelti. Megközelítőleg 100 pumatámadás történt az USA-ban és Kanadában 1890 és 2004 között, 16 volt halálos. A floridai puma ’Puma concolor coryi’ a puma egyik ritka alfaja, Dél-Florida alacsonyan fekvő fenyőerdeiben, pálmaerdőiben és mocsaraiban él, főleg a Big Cypress Nemzeti Park közelében.

pumi J. a pulihoz hasonló, de rövidebb szőrű, galambszürke (pásztor)kutya.

A pumi 1756-ban bukkan fel írásbeliségünkben: „a’ maga pumlyi kutyáját latván … azt mondotta, hogy annyit sem parancsol néki egy vice ispány, mint az eö pumlija” (MNy. 58). 1779 u.: pumijok, 1808: pomi, pumedli (TESz.), 1815: pumi (Pethe), 1838: puncei-kutya ’pumi-kutya’ (Tsz.), 1839: pumi ’kisfajta eb’ (MTsz.), 1840: pene ’pumi-kutya’ (uo.).

Német eredetű szavunk, többszörös átvétellel. Valószínűleg becéző alak a korábbi pumel, pumli alakokból, amelyek a délnémet pommer ’pomerániai kutya’ származékai. A R. pumli, pumlyi változatra vö. baj.-osztr. pumel ’hosszú szőrű, hegyes fülű kis kutya’, ném. Pummel ’kis kutya’ (TESz.). A pumedli pedig a baj.-osztr. pummerl ’ua.’ (uo.) átvétele.

♦ Ma már a puli mellett a legismertebb terelőkutyánk. Hazánk területén alakult ki a XVII–XVIII. század folyamán a puli és a merinói juhnyájakat hazánkba kísérő terrier jellegű pásztorkutyák kereszteződéséből. Így jött létre a pulinál rövidebb szőrű, lebicsakló fülű terelőkutya, amely gyorsan népszerű lett a pásztorok között, hiszen minden jószág mellett használható volt. Első ismert tenyésztője gróf Festetics Sámuel volt. A pumi első fajtaleírását 1924-ben Raitsits Emil készítette. Igen élénk kutya, rendkívül éber, véleményének mindig hangos csaholással, ugatással ad hangot. Gyorsan tanul, ideális a különböző kutyás sportok űzésére.

Lásd még: kutya.