Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

26. fejezet -

26. fejezet -

Tartalom

R

R

racka J. hosszú szőrű, dugóhúzószerűen csavart szarvú parlagi juh(fajta).

Legkorábbi feljegyzése egy német szövegből idézhető, 1799: racsco (MNy. 39), 1832: raczka (uo. 40); a népnyelvben ÚMTsz.: grackák.

Bizonytalan eredetű szó. Talán kicsinyítő képzős származék a különféle nyelvjárásokban élő raci, racó, raca ’korcs, keverék’ szóból, ennek eredete ismeretlen. A racka nevet aTESz. – nyelvjárási és állattenyésztési szóként – valószínűsíthetően magyar fejleménynek tartja. A racka szó gyöke a rac-. A -ka/-ke végződés gyakran előfordul az állatnevekben (pl. macska, kecske, szarka, fecske, sáska, szöcske stb.). A Magyar Néprajz (2001) Juhtartás című fejezete szerint „A rackajuh (magyar racka, hortobágyi racka) kevert gyapjas, hosszúfarkú (24 csigolya) parlagi juh. […] Úgy tűnik, hogy a régi fajtának csak a merinó birkák érkezése után adtak nevet.” A hortobágyi racka elnevezésre az lehet a magyarázat, hogy az 1930–1940-es években már csak Hortobágyon és környékén tenyésztették (mára szerencsére bővült a területük).

A racka nevet az állat valamely meghatározó sajátossága alapján adhatták, hogy megkülönböztessék az eredetileg csupán juhnak nevezett állatot az újonnan behozott, bundásabb fajtársától. A rackajuh két fő alfaja – a hortobágyi (magyar vagy alföldi) racka és a gyimesi (erdélyi vagy hegyvidéki) racka – közül az Alföldön tenyésztett az ősibb fajta, az utóbbi a magyar racka és a román curkana közös utódából alakult ki. Így nevének eredetét elsősorban az alföldi tájszavak, illetve a pásztorkodással kapcsolatos kifejezések között érdemes keresni.

Sokatmondó az a nyelvészeti adat, hogy őseink a finnugor eredetű juh szót eredetileg csak a rackára értették. Az Erdélyben tenyésztett gyimesi racka juhot régebbi leírásokban említik székácsmenti, korponai, háromszéki juhként is.

♦ A magyar racka legfeltűnőbb sajátossága a dugóhúzószerűen pödrött szarv. A jelenlegi V alakot feltehetően csak a XIII–XIV. század óta viseli mutáció eredményeképpen. Régészeti kutatások szerint (Bökönyi Sándor) a magyar racka a népvándorlás korában jelent meg a Kárpát-medencében. A honfoglaláskori juhoknak nem V alakú, pödrött szarva volt, hanem vízszintes tengely körül csavarodott. Első régészeti és írásos emlékei a XVI–XVII. századból maradtak fenn, már a V alakú szarvú példányokról (Matolcsi János). A másik egyedülálló tulajdonsága a domináns fekete szín más magyar és európai juhfajtákkal – merinó, cigálya/cigája, cikta, gyimesi racka – szemben, amelyeknél a fehér gyapjúszín az uralkodó. A magyar racka színe keleti eredetre mutat. Kányádi Sándor tréfás versében olvashatjuk:

Szép nagy állat volt,

fajtiszta racka,

Sajnálta is nagyon a gazda,

de nem volt mit tenni,

mivel a kos nem tudott viselkedni.

Sokáig az alföldi birkapásztorok meghatározó állata volt, mára azonban a magyarországi állományban a többi hagyományos fajtával (cigája, cikta) együtt sem tesz ki 5%-ot példányszámuk. A rackajuhok őse az arkal (Ovis vignei var. arkal), ez az egyetlen nagy testű vadjuh, amelynek hosszú farka van, és Délnyugat-Ázsiában élt, ahol a juhok háziasítása végbement. 1983-ban alakult meg a Magyar Rackajuh-tenyésztő Egyesület, amelynek célja többek között a fajtatiszta tenyésztés és génbankként való megőrzés. A fehér és fekete magyar (hortobágyi) racka juhot védett és őshonos állatfajtának nyilvánították. A gyimesi racka juh a hegyvidéki racka juhok legtipikusabb képviselője. Erdélyben alakult ki a középkor végén, elsősorban székelyek és csángók tenyésztették. Fajtatisztán ma már csak a havasi legelőkön található meg. Jelentősen különbözik a magyar racka juhtól, jobban alkalmazkodott a mostoha időjárási körülményekhez. A legnagyobb termetű juhfajta a racka juhok csoportjában. Tartása hagyományos módon, igen kemény körülmények között folyik, szinte egész évben a havasi legelőkön van, csak a téli hónapokban szorul be a pajtákba, ha nagy a hó.

Lásd még: birka, juh.

rája J. vízszintesen lapított testű, fenéklakó tengeri hal.

Első írásos említése 1795: „A’ rája bír, a’ nyaka körül gallérba szedett szárnyakkal” (Gáti). Magyar neve az ismeretlen eredetű latin raia átvétele. Már Pliniusnál raja néven szerepel. A nemzetközi szó a következő nyelvekben van meg: alb., kat., fr., le., ol., mált., lett, sp., port. raja, kat., sp. raya, rajada, cs. rejnok, ang. ray, szbhv. raža, ol., port. raia, gör. ράσα, ράγια(EL.), fi. rausku, fr. raie, port. arraia (W.).

A narcotic szó (érzéstelenítő, kábító, altató) az áramütésre képes zsibbasztó rája gör. narke nevéből származik (lásd alább). A tövises rája ’Raja clavata’ nevének jelzőjénél az volt a névadási szemlélet háttere, hogy a szeme előtt és mögött egy-egy sarló alakú tüske van, hátbőrén is tövisszerű bőrfogak találhatók. A közönséges mérgesrája ’Dasyatis pastinaca’ kampós mérgező tüskéje fájdalmas sebet okozhat. Erre utal ném. Stechrochen (WbZ.) neve is, ’szúrórája’ jelentésű. A ráját emiatt említették a régebbi szakirodalomban sajgatóhal (Szóm.) néven is.

Az adriai csillagrája ’Raja asterias’ latin szaknyelvi asterias fajneve a gör. asztér ’csillag’ szóból való. Az atlanti ördögrája ’Manta birostris’ fajneve pedig a lat. bi- ’kettő’ és a rostrum ’csőr, nyúlvány’összetétele, arra utal, hogy ennek a fajnak a fején két lebeny van, ezekkel tereli szájába a planktonokat.

♦ A Rájaszerűek (Batoidea) öregrendjébe három rend tartozik: a Rájalakúak (Rajiformes), a Fűrészrája-alakúak (Pristiformes) és az Elektromosrája-alakúak (Torpediniformes). Ragadozó, tengeri állatok, de édesvizekbe is felúszhatnak. A ráják lapos testalkata élőhelyük következtében alakult ki, a tengerfenék lakói. Számos fajuk közül a tövises rája az európai tengerparti vizek leggyakoribb rájája. Húsa ízletes, gyakran kerül a halpiacokra, ezért a kihalás fenyegeti. Az adriai csillagrája bőre érdes a hátoldalon, a szemtől az első hátúszóig 60–70 tövisből álló sor, a farkon két további sor húzódik. A kifejlett hímek mellúszóin és a szemek előtt kis, mozgatható karomszerű tövisek vannak. A sasrája ’Myliobatus aquila’ teste majdnem kétszer olyan széles, mint hosszú. Az atlanti ördögrája az Atlanti-óceánban, Írország délnyugati partjainál, Portugáliában, északnyugat-afrikai partok mentén és a Földközi-tengerben fordul elő, óriás a ráják között. A Diplobatis ommata kedvelt akváriumi díszállat. A Narke dipterygia sajnos értékes trófeaállat. Igen érdekes faj a zsibbasztó rája ’Torpedo torpedo’. Nagy elektromos szerve van a melluszonyai és a feje között, mellyel erőteljes sokkot képes okozni. Védekezésre vagy az áldozat megölésére használja, zsákmányát „elektrosokkal” (45–220 V) bénítja meg. Hihetetlenül összetett, különleges élőlény, képes áram kibocsátására idegimpulzus gerjesztésével. Az ókori görögök és rómaiak ennek a jellegzetes rájának az áramütését használták fel lépbetegség kezelésére, krónikus fejfájásra és köszvényre.

Lásd még: fűrészhal.

ráró J. kerecsen, halászsas.

A szó latinosított alakja már 1273-ban felbukkan írásos forrásban: „…qui sunt tenentes raros(OklSz.). Helynévben 1327-ben Rarous (uo.). Köznévként 1405 k.: „eredíus: raro” (SchlSzj.). A ráró 1801-ben Földinél, 1898-ban a Nomenclatorban és Chernelnél a halászsas magyar tudományos neve, több más forrásban a kerecsensólyom. Balassi is megénekelte: „Ti is rárószárnyon járó sebes lovak…”.

Északi szláv eredetű szavunk; vö. cs., szlk. raroh, le. raróg, fszorb. raroh, ukr. rarig ’sólyomféle ragadozó madár’ (TESz.), ezek a madár hangját utánozzák. Stanislav szlovák etimológus szerint a raro név szláv eredetű.

Az orer vagy oror, illetve urur az indoeurópai ősnyelvben színnév volt, a fehér és a sárga közötti színkeverék. Többek szerint ez kerülhetett át nyelvünkbe, azonos jelentéskörrel raro vagy ráró alakban valahol az Urál vidékén. Mint az átadó nyelvben, a magyarban is bármit jelenthet, ami fehéressárga vagy sárgásfehér színű, így a téli napforduló körüli bágyadt nap színét éppúgy, mint a részben ilyen tollakkal is ékes madarakét, függetlenül rendszertani helyüktől, emlősökét, sőt utóbb az arany és ezüst ötvözetét, az elektrumot is. Egykor lószínnév is volt. Ma már inkább csak az említett gyors röptű madarakhoz hasonlóan „szárnyalva” vágtató népmesei ló neve. A legutóbbi időkben lovak egyedi neve is lehetett.

♦ A rárófélékhez (Pandionidae) tartozó fajokat néhány zoológus egyszerűen mint nemzetséget, a sasok alcsaládjához sorolja; a magyarított Brehm szerint a vágómadarak külön családja: „a külső ujj vetélő ujj, a csüd igen rövid, rövidebb, mint a középső ujj és csak kis pajzsokkal fedett, az ujjak talpi részén a halak megragadását elősegítő kemény, éles, szemcsés szaruképződmények vannak, a szemek oldalt irányulnak, a tollazat sűrű és kemény, a fedőtol­lakon vendégszár nincs. Szemük körül nincs fátyol.” A családba két nemzetség és három faj tartozik. A ráró itt a Pandion haliaëtus, azaz a halászsas, halvágó sas.

A kedvelt régi vadászatban, a solymászatban népszerű madár volt a ráró. Mária királyné Belgiumból ír 1550-ben Thurzó Ferenc püspöknek rárómadárért, ezeket Blaufuss-vogel, azaz ’kéklábú madár’ néven említi. 1558-ban Nádasdy Tamás egyik levele szerint (Nádasdy Levtár.): „Kértük vala taval kegyelmedet, hogy minekünk egy pár rárót szörözne ott az kegyelmed földén, mivelhogy bővelkedik efféle madarakkal kegyelmed.” Bornemisza Pál nyitrai püspök 1560-ban írta Ferdinánd királynak: „Küldök fölségednek … négy rárót és három ölyüt.” 1573-ban Thurzó Ferencné írja Batthyány Boldizsárnak: „Rárókat bizony nagy örömmel küldöttem volna kegyelmednek, de bizony, csak egy sincsen. Árvában volt egy, de bizony ennek sem mehetek végére, hová lett.” Forgács Simon rárókkal csalogatja Surányba Zrínyi Miklóst, a szigetvári hőst: „Jöjj el immár, töltsd bé szívünknek kívánságát: három rárót tartok kigyelmednek.” Pálffy Miklós nádor írja 1721-ben Károlyi Sándor generálisnak: „Az szarvasok és a rárómadarak már ide penetrálta, melyeket kedvesen vettem kegyelmedtől.”

Lásd még: kerecsen.

rattler J. kis testű, vékony lábú, sima (fekete) szőrű kutya(fajta).

A név német eredetű, a ném. Rattler ’Rattenfänger’ (DWb.), azaz ’patkányfogó’ szóból való. A rattler fajtanév a törpe pincsit jelöli, ez utóbbi név megfelelője az ang. miniature pinscher, ném. Zwergpinscher, fr. pinscher nain és a sp. pinscher miniatura. Nevei méretére utalnak.

♦ A törpe német pinscher az egyik legintelligensebb kutyafajta hírében áll. Fülét és farkát korábban vágták, de a mostani standard már a természetes állapotot írja elő. A dobermann tökéletesen kicsinyített mása. Nemcsak külsejében, de természetében is nagyon hasonlít a nagyobb rokonra. Nem az a kis öleb, amit a mérete alapján gondolna róla a laikus szemlélő. Kifejezetten határozott természetű, karakán kis kutya, kemény kézzel kell fogni, következetesen nevelni. Talán a legtökéletesebb lakáskutya, mert etetése gazdaságos, rövid szőre miatt kifejezetten tiszta, nem igényel nagy helyet. Kiegyensúlyozott, gazdájához rendkívüli módon ragaszkodik. Fáradhatatlan, ha kirándulásról, játékról van szó.

Lásd még: kutya, pincsi.

ravasz J. a róka elavult neve.

A ravasz szó helynévben már írásbeliségünk kezdeteitől szerepel oklevelekben, pl. 1015, 1158: Rowozluk (TESz.). 1055-ben a Tihanyi alapítólevélből adatolható: „inde ad harmu ferteu. poſteaadruuoz licu” (TA.), azaz ’rókalyuk’. 1342-ben Rawaz, 1349-ben Rouazlyuk (OklSz.); a népnyelvben MNy. 35: rivasz | uo. 37: Rohasz-lik | Nyr. 1936: ravaszállat | növénynévben uo. 30: ravaszfark (nyilván rókafark). Középkori szerzőknél a ravasz még főnévként szerepel. Földrajzi nevekben is előfordul.

A több mint évszázados szakirodalom szerint a ravasz és a róka kialakulásának három lehetséges módja: indoeurópai, finnugor eredetű, illetve vándorszó. „Nem világos, milyen kapcsolatban áll a Canis vulpes magyar róka neve a magyar ravasz szóval és megfelelőivel. A szó bizonyára egy *rov- tőből -ka kicsinyítő képzővel létrehozott deminutívum” – írta a finnugrista Sebestyén Irén 1952-ben (ALH.: 273–346). Már a CzF. szótár utal arra, hogy „Jászay a igével hozza gyöki és fogalmi rokonságba”. Munkácsi Bernát szerint a róka nevének jelentése ’rabló’ (ÁKE.: 520). Bárczi szerint a ravasz és a róka, azaz mindkét szó finnugor eredetű, említi számos rokon nyelvi párhuzamát is (SzófSz.). Collinder a finnugor eredetűek közé sorolja őket, de hivatkozik az indoeurópai eredetet valló nyelvészekre is (FUV.). A TESz. áttekintése annyi újdonsággal szolgál, hogy (a ravasz szócikkben) megemlíti az állatnevek emberi tulajdonságra való használatát, és kimondja: „egy ’vöröses’ jelentésű alapszóból való magyarázata nem fogadható el. Iráni és alán származtatása szintén téves”. Az MSzFE. ravasz szócikke (itt tárgyalja a rókát is) a rokon nyelvi megfelelések mellett taglalja hangalakjuknak létrejöttét, s a zürjén és a lapp szó kialakulásának történetét is közli. Rédei finnugor korabelinek tartja a rókát, indoeurópai eredetét megkérdőjelezi (UEW.). A ravasz ősi örökség a finnugor korból; vö zürj. rutś, votj. ži

i, cser. reβež, md. ŕiveś fi. repo, észt rebu, lp. riepis ’róka’ (TESz.). Az ómagyar rav-, rov- tő a ravasz esetében denominális -sz képzőt kapott, ennek a tőnek másik származéka a róka.

A ravasz származékai: ravaszság, ravaszdi, ravaszkodik, ravaszkás. 1466-ban ’álnok, ravasz, agyafúrt (ember)’ (MünchK.), de van ’pisztoly, puska elsütő szerkezetének billentyűje’ jelentése is. Mint a ’tűzfegyver elsütője’ a szerkezet bonyolultságával lehet kapcsolatban.

Lásd még: róka.

razbóra J. apró termetű, gazdaságilag jelentéktelen hal; Pseudorasbora parva.

Neve latinból magyarosított, a latin rendszertani elnevezésből való elvonás, magyaros írásmóddal. Társneve a kínai razbóra, mert a Kínából importált növényevő halivadékok közé keveredett egyedekből terjedt el rohamos gyorsasággal Magyarországon. A gyöngyös razbóra szaknyelvi név.

♦ A razbóra eredeti előfordulási területe Kelet-Ázsia, az Amur folyó vízrendszerétől Kína déli részéig, valamint Korea, Japán és Taiwan szigete. Első hírmondói az 1960-as években indultak „hódító” hadjáratra Közép-Ázsia, Kazahsztán területére. Nem szerették volna meghonosítani, de elvegyült a gazdasági szempontból jó döntésnek gondolt amur és busa között. A tó­gazdaságokból ezt követően került ki a természetes vizekbe, ahol rendkívül gyorsan meghonosodott. Első példányait 1963-ban, a paksi tógazdaság lehalászásakor találták meg. 1967-ben már tömeges jelenlétét állapították meg a biharugrai halgazdaságban. A következő állomás a Balaton, oda 1971-ben hurcolták be, majd térhódítása rohamossá vált szerte az országban. Ma már mindenütt közönségesnek tekinthető. Apró termetű faj, a nagyobbak hossza is legfeljebb 12 centiméter. Halgazdaságokban megfigyelték, hogy a gazdaságilag értékes halaknak adott takarmányt szívesen fogyasztja, és táplálékhiány esetén a ponty apró ivadékait is megtámadja. Igen szívós, a sekély vizekben (leeresztett halastavakban) is jól áttelel. Akváriumban – akár trópusi díszhalak társaságában is – jól tartható. Természetes vizeink parti zónájában csökkenti a gazdaságilag értékes fajok ivadékainak táplálékbázisát. Rendkívüli szaporaságával veszélyezteti az azonos élőhelyű őshonos halaink fennmaradását.

réce J. lapos, széles csőrű, rövid, úszóhártyás lábú madarak nemzetsége; Anas.

A réce szó korán felbukkan a magyar írásbeliségben: 1395 k.: „aneta: reche” (BesztSzj.), 1560 k.: reche (GyöngySzt.), 1585-ben récze (Calepinus); a népnyelvben ÚMTsz.: riécë.

A madár hangját utánzó szó, a ruca változata. Egyes szláv és más nyelvekben is vannak hasonló hangalakú szavak, amelyek a magyartól s valószínűleg egymástól is függetlenül keletkeztek: szln. ráca, réca, szbhv. raca, ro. raţă, alb. rósë, ném. tájnyelvi rätsch, rätsche ’kacsa’ (TESz.). A népnyelvben a kacsa neve. A vadréce első felbukkanása az irodalomban 1641: vad-réce (NySz.).

A fűrészorrú réce népnyelvi neve a göncőgéger, ez a ném. Gänsesäger (Nyr. 1911) átvétele. A fütyülő réce, sípoló réce a ném. Pfeifente (uo.) tükörfordítása. A furcsa nevű, jellemzően elkeresztelt gőzhajóréce a világ leggyorsabb vízfelszínen úszója. Repülni nem tud. Úszóhártyái 15 centiméter szélesek. Úszás közben rövid szárnyait evezőként használja. Így gyakran eléri a 27 km/h sebességet is. A nyomában felhabzó víz, és a sebessége a XIX. század gőzhajóira emlékeztetett, innen kapta a nevét. A barátréce ’Aythya /Nyroca/ ferina’ német neve Tafelente, angolul common pochard. A népnyelvben vörös réce, nevezik hamvas, vörösfejű vagy török récének, cigány kacsának is. A legtöbb neve színre, a gácsér fejének és nyakának vöröses, rozsdabarna színezésére utal.

Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból; vö. hottentotta réce < ang. Hottentot, ném. Hottentottenente ’Anas hottentotta’. Vagy a fokföldi réce < ang. cape teal, ném. Kapente ’Anas capensis’. Valamennyi mintája a latin binómen. Özvegy réce < ném. Witvenente ’Dendrocygna viduata’; vöröscsőrű réce < ang. red billed teal, ném. Rotschnabelente ’Anas erythrorhyncha’. A nyílfarkú réce ’Anas acuta’ idegen nyelvi hasonneve azang. spike-tail, sharp-tail, sprig-tail, peak-tail, ném. Spießente, norv. stjertand, sv. stjärtand (EL.).

♦ A récefélék (Anatidae) a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe tartozó családja. 55 nem és 161 faj tartozik a családba. Közismert elnevezésük szerint az ide tartozó madarak három nagy csoportja a ludak, a récék és a hattyúk. A vízimadarak között ez a legismertebb és gazdasági szempontból a legfontosabb család. Egyes fajaikat ma is vadásszák, sokuk szerepel mítoszokban, mesékben. Öt fajukat sikerült háziasítani: a tőkés récét, a nyári ludat, a hattyúludat, a pézsmarécét és a nílusi ludat. Szerte a Földön elterjedt család, az Antarktisz kivételével a család képviselői valamennyi kontinensen előfordulnak. Szinte valamennyi fajuk erősen vízhez kötött madár. A legtöbb faj édesvizek közelében él, még az úgynevezett tengeri récék is csak télen, a szaporodási időszakon kívül élnek a tengeren, de ezek közül is a legtöbb faj a partok közelében él. A barátréce március közepe táján érkezik hazánkba. A csapatok egy része átvonuló, de tavainkon, holtágakban van hazai állomány is. Napközben a vízen pihen, hajnalban és alkonyatkor jár táplálék után. Elsősorban növényi táplálékokat fogyaszt, de magvakon kívül felszed rovarokat is, vagyis mindenevő. A németek ezért nevezik teríték récének. A tőkés réce vagy vadkacsa ’Anas platyrhynchos’ egész Európában, Ázsia és Észak-Amerika jelentős részén elterjedt, a Kárpát-medencében a leggyakoribb récefaj.

Lásd még: kacsa, ruca, vadkacsa.

rénszarvas J. a szarvasfélék családjába tartozó, az északi sarkkör táján nagy csordákban tenyésztett állatfaj; Rangifer tarandus.

Az előtagot először 1775-ben jegyezték le: „egymásfelé hajlott lapos szarvuak, Rangifer, avagy Ren nevüek” (TESz.). 1795-ben: „Ama szarvasok’ neméből, mellyeknek a’ nevek németül Rennthier /magyarul Rénállatoknak, vagy Lószarvasoknak nevezhetjük” (uo.). A rénszarvas összetétel 1882-től adatolható: „Üdvözlégy Fréja istenasszony, te, ki könnyű lábaidon rénszarvas lapockájából rótt korcsolyával szelek szárnyán repülsz” (uo.).

Részfordítás az állat ném. Rentier nevéből, amely a skandináv eredetű ren ’rénszarvas’ és a Tier ’állat’ összetétele. A ren az ősi germán hrain szóból ered, amely a latin cornu ’szarv’ rokona; vö. még rétoromán ren, fi. renne, gal. reno, port. rena (EL.). A ném. Rentier megfelelője az ang. reindeer, dán rensdyr, holl. rendier, izl. hreindýr, norv. reinsdyr (uo.).

A rénszarvasnak Földi János orvos, természetbúvár, nyelvtudós és költő 1801-ben a nyargalócz nevet adta. Tipikus nyelvújításkori lelemény. Sándor István író és bibliográfus pedig a lószarvas összetett néven említi.

A rénszarvas latin szaknyelvi Rangifer nemi neve a lat. ramus ’ág, szarv’ és a ferre ’hordozni’ szavakból alkotott. Észak-Amerikában karibu néven is ismerik; vö. ang. carib, caribou, fr. caribou (uo.).

♦ A sarkvidéken élő szarvasfaj, Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és Izlandra is betelepítették. Legdélebbi alfajuk a mongol Ujgurföldön él. A történelmi időkben Lengyelországban és Németország egyes vidékein, a jégkorszak idején pedig a mai Magyarország területén is előfordult. Feltűnő jellegzetessége, hogy csülkei különösen szélesek, laposak, annak érdekében, hogy az állat ne süppedjen bele a hóba és a mocsárba. Futás közben ízületei kattogó hangot adnak. Az agancs a legtöbb szarvasra jellemző, ám a rénszarvas különleges, mert nemcsak a bikáknak, hanem a tehe­neknek is van agancsuk. Csapatokban, csordákban jár, s így vonul nyaranta az északabbra fekvő területekre. A sarkvidéki népek a rénszarvast már ősidők óta vadásszák. Az eszkimók még mindig az ősi vadászati módszert alkalmazzák, kihasználva a szarvasok gyenge látását. A szarvasok vonulási útvonalán ember formájú kőtömböket állítanak fel, ezekkel a réneket zárt völgykatlanokba terelik, ahol az egész csordát lemészárolják. Eurázsiában már legalább háromezer éve háziasították. A tundrán és a tajgában, ahol más háziállatok nem élnek meg, a rénszarvas a legjobb igásállat, húst és tejet ad, prémjét felhasználják ruhák és sátrak készítésére, csontja és ina különféle szerszámokhoz nyersanyag.

Lásd még: iramszarvas, szarvas, tarándszarvas.

repülőgyík J. az oldalán lévő hártyák segítségével sikló repülésre képes délkelet-ázsiai gyík; Draco volcus.

A repülőgyík terminus a magyar zoológiai szaknyelvben német átvétel, a ném. Flatterei­d­­echse, Flatterechse ’ua.’ (DWb.) mintájára. A repülősárkány név megfelelője az ang. flying­dragon, norv. flygeagamer (repülőagáma), or.летучие драконы, sv. flygdrakar és a ném. Flugdrache ’ua.’(EL.). A latin szaknyelvi volans fajnév is ’repülő’ jelentésű. A leginkább szembetűnő ismertetőjegy kétségkívül az álbordáktól támogatott ejtőernyő, mert ehhez fogható szerv egyetlen más állaton sem fordul elő.

A latin szaknyelvi Draco nemi név a ’kígyó’, illetve ’gyík’ jelentésű lat. draco, draconis szó. A Draco volans idegen nyelvi neve adán drage, holl., le. draco, ind. cecak terbang (uo.).

♦ A repülőgyíkok (Draco L.) az agámafélék egyik legérdekesebb neme. Mindkét oldalon 5–6 álborda a félkör alakú ejtőernyőt hordozza, amelyet pihenés közben összeráncolva, oldalához lapítva hord. Szállóernyőjük segítségével 6–10 méternyi távolságokon is átugranak. Valamennyi repülőgyík fán élő állat; ha nem kényszerítik, sohase szállnak le a földre. A repülőgyík, repülő sárkánygyík ’Draco volans’ a nem legismertebb faja, a Szunda-szigeteken kívül a Maláj-félsziget déli felében is honos. Hátát szabálytalan, ormos pikkelyek fedik. Az ejtőernyő külső felének színe narancssárga és rózsapiros között váltakozik, és szabálytalan fekete foltokat vagy harántcsíkokat mutat.

Lásd még: agáma, gyík, sárkánygyík.

repülőhal J. hosszú úszói segítségével a víz fölött hosszabb-rövidebb ívszerű út megtevésére képes hal(fajok valamelyike).

A németben is fliegender Fisch (WbZ.), Flugfisch (DWb.) az Exocoetus volitans neve, a magyar szaknyelvi név valószínűleg német eredetű. A lat. volitans fajnév ugyancsak ’repülő’ jelentésű. A repülőhal név megfelelője többek közt az ang. flyingfish, holl. vliegende vis, fr. poisson volant, ném. Flugfisch, fliegender Fisch, ol. pesce volante, ro. peste zburator, or.летучая рыба, sp. pez volador (EL.).

A latin szaknyelvi Exocoetus nemi terminus egy ismeretlen hal ókori gör. exókoitusz (WbZ.) neve (< gör. éxo ’kint, kívül /fekvő/’ és koíte ’tábor, ágy’).

♦ A repülőhalfélék (Exocoetidae) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályához és a makrahalalakúak (Beloniformes) rendjéhez tartozó család. Az összes nagyobb tenger trópusi területein előfordulnak. Egyes fajok elérhetik a 45 centiméteres hosszúságot és a 700 grammos tömeget. A nagy mellúszók úszás közben testükhöz simulnak, a „repüléshez” viszont mereven széttárulnak. Egyes fajoknál a hasúszók is nagyok. A farokúszó erős alsó lebenye ugyancsak nagyobb, a hal ezzel hajtja magát előre. A repülőhalfélék társas lények, többnyire azonban nem alkotnak sűrű rajokat. Táplálékuk plankton méretű állatokból és más halak lárváiból áll.

repülőkutya J. gyümölccsel táplálkozó nagy trópusi denevér; Pteropus.

A repülőkutya név a ném. Flughund ’ua.’ (WbZ.) tükörfordítása.

A latin szaknyelvi Pteropus nemi terminus a gör. pteron ’szárny’ és pusz ’láb’ szavak összetételével alkotott, tulajdonképpen tehát ’szárnyasláb’ jelentésű. A németben is Flederhund, Flugfuchs (uo.), azaz ’szárnyaskutya’, illetve ’repülőróka’ a neve. Az utóbbi megfelelője az angolban is megvan: flying fox (EL.), vagyis ’repülőróka’.

Az indiai repülőkutya ’Pteropus giganteus’ név az ang. indian flying fox, cs. kaloň indický, fi. intianlentäväkoira (EL.) megfelelője.

♦ A repülőkutya-félék (Pteropodidae) az emlősök (Mammalia) osztályában a denevérek (Chi­roptera) rendjébe tartoznak, a nagy denevérek alrendjének egyetlen családja. A repülőkutya kolóniákban él, alkonyatkor és pirkadatkor a legaktívabb. Tápláléka mangó, guajava, banán és egyéb gyümölcsök. Az indiai repülőkutya széles körben elterjedt a Maldív-szigetektől Pakisztánon, Indián, Nepálon, Srí Lankán át egészen Mianmarig (Burma). Az egyik legnagyobb testű denevérfaj. Az indiai repülőkutya mellett az aranykoronás repülőkutya ’Acerodon jubatus’ és az óriás repülőkutya vagy kalong ’Pteropus vampyrus’ szintén hasonló méretű.

Lásd még: denevér.

réti farkas J. aranysakál; Canis aureus.

A Vadász és Versenylap harmadik évfolyamában (1859) Havas Sándor szerint „a német szakírók, különösen a régebbiek, a farkasnak két nemét, erdei vagy hegyi (Wald-Wolf) és réti farkast (Sumpf oder Rohr-Wolf) különböztetik meg; minálunk is ezen kétféle elnevezés van szokásban, pedig természettanilag a kettő közt semmi különbség nincsen”. Méhely Lajosnak a nádi farkasról írt kitűnő cikke 1898-ban jelent meg A Természet első évfolyamában: „A nádi farkas dolgában tehát a legsötétebb tájékozatlanságban vagyunk. Nem tudjuk, a farkasnak valamely határozott válfaját vagy csak színbeli eltérését lássuk-e benne, sőt még azt sem tudhatjuk, nem a sakál rejtőzik-e alatta?!” A Kramer által Canis lupus minor tudományos névvel ellátott kutyafélét rendre feltüntetik a farkasalfajok között, de faji hovatartozása erősen vitatott. A vitát 1960-ban K. Bauer azzal zárta le, hogy a nádi farkast kivette az ausztriai állatok listájáról azzal, hogy az nem más, mint a Délkelet-Európában is élő aranysakál (Canis aureus). Jelenleg ez a hivatalosan elfogadott nézet.

A réti farkas nevet Havas Sándor mellett Arany János említi a Toldi ötödik énekében. Az összetett névben a réti jelző élőhelyre utal. Akárcsak nádi farkas (VNAE.) társneve esetében, mely a ném. Rohrwolf ’ua.’ (uo.) tükörfordítása. A név akkor bukkan fel az irodalomban, amikor a régebbi szakállas farkas (R. 1801: Földi, 1815: Pethe) elnevezés a mondák ködébe vész.

A régebbi természetrajzi, zoológiai szakirodalomban az állat rendszertani besorolását illetően nagy viták folytak. Ezek eredményeképpen számos különféle néven emlegették. Latin szaknyelvi aureus fajneve ’arany, aranysárga’ jelentésű. Ugyancsak színre utal a réti farkas aranysakál (VNAE.) társneve, szintén német eredetű; vö. ném. Goldschakal ’ua.’ (WbZ.). Megvan más nyelvek­ben is: ang. golden jackal, dán guldsjakal, le. szakal złocisty (EL.),fr. chakal doré (VNAE.). Aranyfarkas neve szintén valószínűleg tükörfordítás; vö. ném. Goldwolf, fr. loup doré ’ua.’ (uo.). Származásra utal ném. turkestanischer Schakal, ang. asiatic jackal, oriental jackal (uo.) elnevezése.

♦ A réti farkasról először G. H. Kramer közöl tudományos leírást 1756-ban megjelent, Ausztria állatvilágáról szóló könyvében. Az osztrák–magyar határon, a Fertő tó térségében akkor nagy számban éltek réti vagy nádi farkasok. Nálunk Gáti István 1795-ben, A természet históriája című könyvében sokat ír a farkasról, de a nádi farkast nem említi. Földi János Természeti história (1801) című kötetében a szakállas farkasokról is megemlékezik. Pethe Ferenc 1815-ben megjelent Természethistória és Mesterségtudomány című könyvében, a farkas leírásában sem a nádi farkast, sem a szakállas farkast nem említi. Annál figyelemre méltóbb, amit a sakálról ír: „ennek a nevétől támadt volna az a híres Szakállas farkasbeli szóbeszéd … miért is mondanák azt magyarul szakállasnak, és nem inkább ördög-farkasnak, ha nem a Sakál névtől lett volna a mese?” A szakállas farkas név Pethe Ferenc szerint eredetileg sakálos-farkas, vagyis sakál jelentésű lehetett. Arany Jánosnál olvashatjuk a következőket:

Réti farkas fészke volt épen alatta,

Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.

Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,

Simogatta a két árva kis jószágot,

Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,

A komondor kölyköt végig simogatja.

Lásd még: csikasz, farkas, sakál, toportyán.

rétisas J. sötétbarna színű, fehér farkú, nagy ragadozó madár; Haliaeetus albicilla.

Alföldi nyelvjárási elnevezése, a réti sas (R. 1898: Nom.) vált a madár szaknyelvi nevévé. A faj gyakori tartózkodási helyére utal. Volt réti bese és réti csonttörő neve (KissMad.), és hasonló a nádisas (R. 1702: Miskolczi), valamint tavi-sas (R. 1898: Nom.) elnevezése is.

A rétisas népnyelvi neve még a fehérfarkú rétisas, a görögből fordított csonttörő sas, a csonttörő harács, halászsas, saskirály ’ahogy a véneket a nép nevezi’ (Term. 1897).

A régiségben 1590-ben tengeri sas keselioe (SzikszF.), a név a lat. Haliaëtus mintájára, részfordítással alkotott. (A tudományos latin név görög elemekből áll; vö. ógör. haliétosz ’tengeri sas’ a nemi névben.) A ném. Meeradler pedig a terminustükörfordítása. A német madárnevet közli 1793-ban Grossinger, nála szerepel ennek alapján a m. tengeri-sas név. 1841-ben Vajda meg is magyarázza a kifejezést: „A folyamok és tenger partján tartózkodnak…” Ugyancsak Grossinger közli 1793-ban tsont-törő sas társnevét, ez pedig a R. lat. szaknyelvi Ossifragus és a R. ném. Beinbrecher ’ua.’ (Brehm) fordítása és az értelmesítő sas hozzátétele. Mivel ez a hatalmas ragadozó madár kisebb emlősöket zsákmányol, és képes „összetörni” őket, népszerű lett a név; vö. csonttörő harács ráró (R. 1887: TermtudKözl.), csonttörő rétisas (1898: Nom.).

Nagy termetére utal N. saskirály neve (SzegSz.). Nyelvjárási báránysas elnevezését (uo.) azért kapta, mert képes a kisebb bárányokat is elragadni; vö. ném. Lämmergeier és Gemsengeier (Brehm), azaz ’báránykeselyű’, illetve ’zergekeselyű’. Az 1904-ben Petényinél olvasható fehérfarkú sas (1887: fehér farkúharács, fehérfarkú réti-sas, fejér sas /TermtudKözl./) neve fehér farkára utal.

Az Észak-Amerikában honos fehérfejű rétisas ’Haliaeetus leucocephalus’ német neve is Weißkopfseeadler. A leucocephalus fajnév az eredeti görög szó latin átírásával ’fehérfejű’ jelentésű (< leukosz ’fehér’, kefale ’fej’). Amerikában a neve bald eagle. Az ang. eagle ’sas’ jelentésű, a bald elsődleges jelentése ’kopasz, csupasz, tar’, illetve ’tollatlan’. Egyes magyarázatok szerint a piebald ’tarka ló’ kifejezés hasonló, utalás a fehér fej és faroktollak, illetve a test többi részének sötét színe közötti kontrasztra.

♦ A rétisas vagy fehérfarkú rétisas a madarak osztályának a vágómadár-alakúak (Accipitri­formes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj. Európában Észak-Norvégiától egészen a Balkán-félszigetig honos. Igen sokféle élőhelyen előfordul, de táplálkozása miatt elsősorban a vizes területek (tengerpartok, folyók, tavak vidéke, mocsarak) kedvelt tartózkodási helyei. Magyarországon kis számban fészkel. Elsősorban halakat, madarakat, hüllőket és kisebb emlősöket eszik. Hiába tiltakozott Benjamin Franklin, a „haza atyja”, a fehérfejű rétisas lett és maradt az USA emblémája. Ott van az állami pecséteken, és jó néhány érme hátoldalán is, amint egy olajfaág felé fordítja a fejét. A legenda szerint ez csak békében van így, háborús időkben az ellenkező oldalra néz.

Lásd még: halászsas, királysas, kőszáli sas, parlagi sas, sas, szirti sas.

reznek J. a túzokhoz hasonló, de kisebb, nálunk átvonuló madár; Otis tetrax.

A név 1600 k. bukkan fel az írásbeliségben: „havasi pávát, rezneket, fogoly madarat … efféle madarakat meleg vízben ne mellyezd” (RadvSzak.). Tudományos névként 1801-ben használják először (Földi).

Ismeretlen eredetű madárnevünk. Használták reznektúzok (R. 1904: reznek-túzok /Petényi/) összetett nevét is később, Kiss Jenő megállapítása szerint „valószínűleg azért, mert a reznek jelentése ekkor már elhomályosult” (KissMad.).

1841-ben Vajda kis tuzok néven szerepelteti, ez a fr. petit outarde ’ua.’ mintájára keletkezett. Kis termetére utal N. törpe túzok (Chernel: Alföld) neve is; vö. ném. Zwergtrappe, kleine Trappe, ang. little bustard, fi. pikkutrappi, szbhv. potrk mali (KissMad.), norv. dvergtrappe (EL.).

A latin szaknyelvi Otis nemi terminus a túzok régi lat. otis neve, mely a gör. otísz ’ua.’ átvétele. A latin fajnév pedig a fajdkakas gör. tetrax = tetraón neve.

♦ A reznek a madarak osztályában a darualakúak (Gruiformes) rendjében a túzokfélék (Otitidae) családjába tartozó Tetrax nem egyetlen faja. Állandóan Európa déli vidékein, illetve Kis-Ázsiában és Észak-Afrikában él, de nyaranta megjelenik Franciaországban és a Duna medencéjében, illetve torkolatvidékén is. A Kárpát-medencében ritka kóborló. Szárnya szegélye, felső és alsó farkfedői, valamint alsóteste fehér. A földön keresgéli rovarokból, kisemlősökből, lucerna-, lóhere-, repcelevélből álló táplálékát. Erdős és árvalányhajas, félmagas füvű sztyeppek talajára rakja fűszálakkal bélelt fészkét. Tojásain három hétig kotlik.

Lásd még: túzok.

rigó J. erdei, de városokban is gyakori, rovarevő énekesmadár; Turdus.

A rigó többféle énekes madár neve. Régi madárnevünk, írásban először 1395 k. bukkan fel: „merula: rigo(BesztSzj.), 1570 k.: rigo (ArsMed.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: rigaja.

Valószínűleg hangutánzó eredetű szó a rikkant, rikolt családjából. A k > g hangváltozásra kevés a példa, de tény, hogy igen régen történhetett.

A latin turdus folytatója az ol., port. éssp. tordo, fr. tourd (uo.). Idegen nyelvi neveinek komoly hányada etimológiailag összefügg egymással; vö. bosny., cs., hv., le., or., mac. drozd, fszorb. drózn, szln. drozg, ném. Drossel, ang. throstle, thrush (W.).

1840-ben a régi maga-vereb, magányos-vereb ’egy rigófaj’ (MTsz.) neve. Az énekes rigó ’Turdus philomelos’ nevét onnan kapta, hogy nagyon szépen énekel, az egyik legszebb hangú madárénekesünk. Az énekes rigó, éneklő rigó megfelelője az ang. song thrush, dán sangdrossel, holl. zanglijster, fr. grive musicienne, ném. Singdrossel (EL.). Az énekes rigó hasonneve a dalos rigó. Korábbi latin szaknyelvi neve a Turdus philomelos előtt Turdus musicus volt.

További társneve a nyári rigó, tekerményes rigó, valamint a húros rigó, húros madár (Szóm. R. Nyr. 1570 k.: huroſmadar /ArsMed./). Húr szavunk ismeretlen eredetű, a magyar írásbeliségben már a XV. század elejétől adatolható: 1405 k.: „quaquinus: hurus madar” (SchlSzj. 1812) ’bél, belsőség’, 1516–1519: hwrath (JordK. 82), 1526: hwray (ÉrdyK. 204b), 1578: összetett növénynevek utótagjaként: pipe húr ’Alsine’, tyik húr ’hühnerdarm’ (Herbarium 33). A CzF. szótár (1864. 2: 1743) az ’állati bélből v. fonalakból v. érczszálakból való rugonyos és zsinegalakú test’ jelentésű húrt a lat. chorda szóval értelmezi. A m. húr szó tehát ’bél’ jelentésű volt a régiségben; lásd pl. 1682-ből Haller J. írását (NySz.): „Felette szűk az húr bennünk, mellyen le kéne takarodni, valami gyomrunkban vagyon”. A húr kicsinyítő származéka hurka szavunk. Apáczai Csere János Enciklopédiájában olvasható, hogy „a megrágott eledel a nyelő hurkán a gyomorba ér”. Míg a húr meg a bél a XV. század első felében tűnnek fel írásos emlékekben, a hurka közel egy évszázaddal később (1533: Murm.). A hurka eredeti jelentése is ’bél’ volt, lásd a Szakácstudományban (Nyr. 66): végső hurka ’vastagbél’; „az végső hurkának az hurát rizskásával is megtöltheted, ez az egyik igen kedves hurka az urak között” (a második hurka itt már a mai használatot tükrözi); segg-véghurka, R. 1604: seggvég-hurka ’Longanon’ (MA.); Pápai Páriznál is a Procidentia sedis: vég hurka. A nyelvjárásokat vizsgálva szintén találkozunk a húr használatával: a húr ’a sertés megtisztított vékonybele, melybe a kolbászt töltik’ (SzamSz.), Heves megyében és a Székelyföldön a ’disznó vékony, porcogós, kövér, fehér hurkája’ a gyöngyöshurka (MTsz.). Ismert a húros ’sérves állat’ (ÚMTsz. 2: Dunántúl) kifejezés.

A rigójancsi cukrászsütemény elnevezésének nincs köze közvetlen módon a madárhoz, személynévi eredetű, Rigó Jancsi cigányprímás nevét örökíti meg.

♦ A rigófélék (Turdidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó család. Középtermetű, arányos testalkatú madarak, egy részük kiváló énekes. Rovarokkal, férgekkel, csigákkal élnek, s azokat főleg az erdő talaján, a lombtakaró alól keresik elő. Hasznosságuk különösen erdővédelmi szempontból jelentős. Ősszel, télen bogyókkal táplálkoznak. Az énekes rigó vagy húros rigó egész Európában, Ázsia egy részén, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában él, a Kárpát-medencében rendszeres fészkelő március–október hónapokban, de néha áttelel. Felül szürkés olajzöld, alul sárgásfehér sötét, háromszögű pettyekkel. Cserjés erdőkben, fiatal fákon évente kétszer költ. Magyarországon mindenütt gyakori közönséges, közismert madár; éppen csak a legmagasabb hegyvidék fenyveseit kerüli, egyébként minden bokros erdőben megtelepszik. A léprigó a leggyakoribb, hegyvidéki erdőkben költ, az alföldi erdőkben (ahol sok a fagyöngy vagy boróka) telel. A fenyő rigó vagy fenyves madár északi költő hazájából ősszel nagy csapatokban lepi el bogyótermő fáinkat. A szőlő rigó a legkisebb rigó, gyakori, az örvös rigó pedig ritka átvonuló.

Lásd még: aranymálinkó, fekete rigó, kövirigó, málinkó, sárgarigó, vízirigó.

rinocérosz J. orrszarvú.

Az állatnév rövidített szótörténete a magyar írásbeliségben: 1745: „Cornu Rhínocerotis: Rhinoceros-szarv”, 1796: rinocerus, 1865: rhinoczeroszok, 1886/1897: rhinoczérosz, 1895: rinoczérus (TESz.).

A rinocérosz név szó szerinti megfelelője az orrszarvú. Nemzetközi szó a lat. rhinoceros, illetve előzménye, a gör. ρινόκερως nyomán, a rhisz, rhinosz ’orr’ és kerasz ’szarv’ elemek-ből. Megfelelő szó más nyelvekben: ang., fr. rhinoceros, gör.ριονκερώντος, ol., port., sp. rinoceronte (W.).

Lásd még: orrszarvú.

róka J. bozontos bundájú, bozontos farkú ragadozó állat; Canis vulpes.

1519-től adatolható állatnevünk: „Az rokaknak lykok vag’on, es az eghy madaraknak feezkök” (JordK.). 1552-ben róka (TESz.), 1570 k.: roka (ArsMed.).

A szakirodalomban egymásnak homlokegyenest ellentmondó elképzelések olvashatók Balázsi József Attila összefoglalása szerint (Balázsi 2004) a róka szó eredetéről. Abban mindenki egyetért, hogy ró- a tő, azonban értelmezésére a szerzők ritkán szánják rá magukat. Indoeurópainak vagy meghatároz(hat)atlan eredetű vándorszónak vélik. Az MSzFgrE., a TESz. és az EWUng. róka szavunkat ősi örökségnek tartja az uráli korból, ahol a ró- a tő, a -ka pedig (kicsinyítő) képző. A fgr. *roβ3, *raβ3 formákra vezetik vissza, akárcsak deno­miná­lis ravasz főnevünket is. A fejlődés ravka > rauka > róka vagy rovka > rouka > róka lehetett. Rókának Magyarországon többnyire a vörös rókát ’Vulpes vulpes’ (~ ném. Rotfuchs ’ua.’ /WbZ./) hívják. A róka átvitt értelemben ’ravasz ember’ jelentésű. Származéka a rókázik, rókászik. A szegróka barnapiros szőrű és fekete málú.

Az állatfajok neveinél előfordulhat tautonímia, azaz lehet megegyező az első és a második tag. Ilyen például a róka Vulpes vulpes binominális latin szaknyelvi neve. A róka régi lat. vulpes, volpes nevéből alkották. A ném. Fuchs (< ófn. fuhs, fōFha, kfn. vuhs, vos),az ang. fox (< óang. fox),holl.,afr. vos (W.) forrása a régi germán fukhs, az ősi indoeurópai puk ’farok’ szó (vö. szanszkrit puccha ’ua.’). Ugyancsak az állat bozontos farkára utaló név a walesi llwynog (< llwyn ’bokor’), a sp. és port. raposa (< rabo ’farok’) stb.

♦ A róka a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjában a rövid lábú rókák (Vulpini) névadó neme. A kutyafélék többségétől eltérően a rókafajok többsége helyhez kötött (állandó föld alatti rejtekben, úgynevezett kotorékban él). A vörös róka az északi féltekén szinte mindenfelé előfordul, Afrikában csak a kontinens északi partvidékén. Ausztráliába betelepítették. Mérete a kis, illetve közepes termetű kutyákéhoz hasonló, de azoknál karcsúbb, nyúlánkabb. Koponyája hosszabb, arcorra hegyesebb a kutyákénál. Füle nagy, farka hosszú és bozontos, pupillája függőlegesen megnyúlt, elliptikus. A nőstényeknek általában hat emlője van.

Lásd még: ezüstróka, kékróka, ravasz.

rombuszhal J. Az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben élő, húsáért halászott, kb. 1 méter hosszú hal; Rhombus maximus.

Az összetétel előtagja e lapos hal testének alakleíró neve. Az óriás-rombuszhal társneve a nagy-rombuszhal, tüskés-rombuszhal, korábbi alakváltozata a rhombushal (VNAE.). Néhány idegen nyelvi elnevezésében ugyancsak szerepel a mértani alakzat neve; vö. or. большой ромб (uo.), gör; rómbos-pisci, ol. rumbulu, rombo, szln. romb (EL.).

A latin szaknyelvi Rhombus nemi név szintén a lat. rhombus (a geometriában a rombusz alak) szóból való, az úgynevezett félszegúszók (ném. Plattfische /DWb./; Flachfische /WbZ./) közé tartozó hal neme.

Az óriás rombuszhal ’Rhombus maximus’ neve az ol. rombo maggiore, rombo gigante ’ua.’ (EL.) szó szerinti megfelelője. Neve a németben Steinbutt (uo.), Butt (DWb.); szintén alakleíró elnevezés, forrása az aln. butt ’tompa, pisze’ (uo.) szó. Brehm szerint Velencében rombo di sasso, horvátul rumbac vagy oblic. A sima rombuszhalat ’Rhombus laevis’ Velencénél a parti halászok suazo, sfazo, svazo, másutt rombo liscio néven emlegetik, horvát neve svac, németül Glattbutt, Viereck, Margaretenbutt (uo.).

♦ A rombuszhal az összes félszegúszók között a legelterjedtebb nem. Legértékesebb tagja a nagy- vagy tüskés rombuszhal, az Atlanti-óceán európai partjainál és a Földközi-tengeren halásszák. A sima rombuszhal ’Rhombus laevis’ az Adriában a közönségesebb félszegúszók közé tartozik. Testét apró, csaknem sima pikkelyek fedik. A szárnyas rombuszhal ’Lepi­dorhombus megastoma’ aránylag keskeny testű félszegúszó. Szeme a bal oldalra tolódott át. Hátvonala a mellúszója fölött erősen hajlott ívet ír le. Pikkelyruhája érdes. A piacon kapós, mivel jó sütnivaló halnak tartják.

rozmár J. fókaszerű, északi-tengeri nagy ragadozó emlős; Odobenus.

Első lejegyzése 1798: „manát [< újkori lat. monatus ’tengeri borjú’] rozmár” (Nyr. 21). 1799-ben rosmár (Fábián).

Az újkori latin állattani szakszó, a rosmarus (R. 1551: Nyr. 88) átvétele a szóvég elhagyásával (mint angyal, apostol stb.), ez a norv. N. rosmaar ’rozmár’ (TESz.) szóból való. A norvég szó a rosvhal eltorzult formája a skandináv ros(s) ’ló’ és hval ’bálna’ elemekből, az elnevezés az állat lónyerítéshez hasonló hangján alapul. Az összetétel tagjai fordított sorrendben szerepelnek az ang. walrus, ném. Walross (uo.), holl. walrus, norv., sv. vallross és dán hvalros ’rozmár’ (W.) szavakban. Az ang. walrus átvétel a hollandból; vö. wal ’tengeri’ és r(e)us ’óriás’.

A rozmárnak a nyelvújítás korában Bugát Pál a cetló nevet, Sándor István író és bibliográfus a tengeri ló nevet adta. A szakirodalomban említették tengeri oroszlán (Szóm.) néven is.

A rozmár latin szaknyelvi Odobenus nemi neve a gör. odúsz, odontósz ’fog’ és a bainein ’menni, illetve lefelé kikerülni’ szavakból alkotott. A felső sarokfogak kinövésére utal, amelyek folyamatosan lefelé növekvő hatalmas fogak, a rozmárok úgy használják ezeket, mint az elefántok az agyaraikat.

♦ A rozmár ’Odobenus rosmarus’ az úszólábúak öregcsaládjában a rozmárfélék (Odobenidae) családjába tartozó egyetlen nem egyetlen faja. Az Északi-sark körüli tengerpartok lakója. Ha teheti, elkerüli a nyílt vizeket, de úszó jégtáblákon is előfordul. Az Atlanti-óceán partjain levő állatoknak „beesett” az orruk és kissé hajlott az agyaruk, míg a Bering-szorosnál élőknek domború az orruk és egyenes az agyaruk. A hím elérheti a 4,5 méter hosszt és az egy tonnát. A rozmár, az elefántfókák kivételével, tömeg és méret tekintetében minden fókafélét felülmúl. Semmilyen más fajjal nem lehet összetéveszteni. Az első szemfogak hatalmas agyarakká alakultak át. A hímek agyara 75 centiméter hosszú és 3 kilogramm, a nőstényeké valamivel kisebb. Az irhában helyezkednek el a szőrtüszők, az izzadság- és a faggyúmirigyek. Az össze­függő zsírréteg a kihűléstől védi az állatot. Többnyire családban vagy csordában él: az öreg bikák háremet gyűjtenek maguk köré, és azt a riválisokkal szemben megvédik.

rozsdafarkú J. veréb nagyságú, karcsú testű, rovarevő énekesmadár; Phoenicurus.

A névadás szemléleti háttere az volt, hogy a farok rozsdavörös. Erre utal a latin szaknyelvi Phoenicurus nemi név is, amely görög elemekből alkotott: gör. phoinikosz ’piros’ és urá ’farok’. Ugyancsak farkának színe a névadás alapja ném. Hausrotschwanz (WbZ.),ang. redstart, holl. roodstaart, norv. rødstjert, ol. codirosso, sp. colirrojo (EL.) nevének esetében.

♦ A házi-rozsdafarkú ’Phoenicurus ochruros’ a verébalakúak (Passeriformes) rendhez és a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európa nagy részén, a Brit-szigeteken és Skandináviában csak délen fészkel. Ázsiában Kínáig, körülbelül a Sárga-folyó középső lefolyásáig terjed költőterülete. Kis foltokban fészkel Északnyugat-Afrikában is. Karcsú testű, egyenes tartású madár, rozsdavörös farkát sűrűn rezegteti. Elég félénk, ideges mozgású, táplálékát gyakran felröppenve szerzi meg. Hangos énekével gyakran már az első hajnali fénysugarat üdvözli. Őszi vonulásuk idején a fekete bodza bogyóit fogyasztják, a novemberig maradó példányok gyakran a gyalogbodzára járnak. Az egész Kárpát-medencében gyakori, rendszeres fészkelő március–október hónapokban, egyes egyedek áttelelnek. A kerti-rozsdafarkú tavasszal egész Európában megtalálható, Belső-Afrikáig és Dél-Perzsiáig vándorol. Mindkét szülő részt vesz az utódgondozásban. Rendszeres fészkelő nálunk. Vonuló madár, március végén vagy április elején jelenik meg. Szeptember végén vagy október elején ismét elhagyja hazánkat.

rozsomák J. a menyéttel rokon, északon élő, kb. 1 méter nagyságú, bozontos szőrű ragadozó állat; Gulo gulo.

A rozsomák szó már a XVI. századtól adatolható nyelvünkben: „Az rosmak wyzet ha ky meg Izya az meg hewlt agy welewt meg hywössyty” (MNy. 59). 1795 k.: rosomák (TakátsRTold.), 1799: rozomák (Fábián), 1801: rozsomák (MNy. 59).

Sok nyelvben megtalálható vándorszó, valószínűleg szláv eredetű, s terjesztésében a legnagyobb szerepe a le. rosomak, rosmak ’ua.’ (TESz.) szónak volt, lehet, hogy a magyarba is onnan származott át; vö. ném. Rosomak, cs., szlk. rosomák, or. pocoмаха’ua.’ (uo.).

A rozsomák népnyelvi neve torkosborz. Mivel amit nem tud megenni, azt elrejti, és később fogyasztja el, erre a torkos, zabáló névre egyáltalán nem szolgált rá. Valószínűleg az állat ném. Leckermaul, Fresser, Vielfrass (WbZ.), holl. veelvraat (EL.), azaz ’ínyenc, torkos’, illetve ’za­báló, sokat zabáló’ jelentésű nevének mintájára keletkezett. Medveszerű, zömök, izmos testű, eléggé szagos, hosszú és tömött bundájú állat, ezért kapta ang. little bear, stink-bear (uo.), azaz ’kis medve’, illetve ’büdös medve’ elnevezését.

A latin szaknyelvi Gulogulo binómen tautonímiával alkotott.

♦ A menyétféle ragadozók legnagyobb testű faja. Skandináviában, Kelet-Európa északi részén, Észak-Ázsiában és Észak-Amerikában él, szinte kizárólag a tajgán (fenyőerdőkben) és a tundrán. A Baltikumból, Lengyelországból, Északnyugat-Oroszországból a történelem során kiszorították, ám ezekre a területekre az utóbbi évtizedekben újra visszatért. Lába hosszú, széles mancsának ujjai között bőrhártya feszül. (Ez a hóba süllyedését csökkenti.) Állkapcsa nagyon erős. Egy kisebb medvére emlékeztet, azoktól az oldalán végigfutó világos sáv különbözteti meg. A rozsomák magányosan vadászik, területének határait illatmirigyével, vizeletével, ürülékével jelöli meg. Nyáron a lemmingeket ássa ki, a rénszarvas- vagy jávorszarvas-borjakat próbálja elfogni, a tundrán portyázva a télről maradt tetemeket és gyümölcsöket fogyaszt. Télen fajdokat, havasi nyulakat zsákmányol.

ruca J. 1. N. kacsa, réce. 2. táj. vadkacsa.

Legkorábbi írásos alakja 1682-ben: „az Biró légyen tyúk, lúd, pulyka, rucza etc. gazdálkodással” (Nyr. 71); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: rucs, rucc. A ruca név hangutánzó eredetű állathívogató szó, illetve annak főnevesülése, a réce mély hangrendű párja.

Lásd még: kacsa, réce, vadkacsa.