Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

27. fejezet -

27. fejezet -

Tartalom

S

S

sakál J. a kutyával rokon, Ázsiában és Afrikában élő, sárgás szőrzetű dögevő ragadozó; Canis aureus.

Sakálnak nevezik a kutyafélék családjában a Canis nem három (néha négy) fajának tag­jait. Első írásos említése a magyarban ezen a néven 1792: „úgy uralkodtak, mint a’ sakalok” (TESz.). 1799-ben sakál (Fábián). 1815-ben sakál (Pethe).

Óindiai eredetű állatnév, amely a perzsa sagál, majd a tör. çakal és a fr. chacal révén terjedt el, a magyarba a ném. Schakal ’ua.’ (W.) közvetítette. A szanszkrit eredetű sagál, szagál arab közvetítéssel honosodott meg Európában. Az, hogy nem belső keletkezésű vagy szomszédainktól átvett jövevényszó, azt sejteti, hogy eleink más néven ismerték az állatot, vagyis rá is vonatkozhatott a toportyán és a nádi, illetve réti farkas megjelölés. Nemzetközi szó, további megfelelő az ang. jackal, ol. sciacallo, sp. chacal (uo.), blg. чакал, or.шакал(EL.) stb.

A sujtásos sakál ’Canis adustus’ onnan kapta nevét, hogy oldalát halvány fekete-fehér csíkozás díszíti. Gyakran vettük át az állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból; vö. panyókás sakál, ném. Schabrackenschakal ’Canis mesomelas’. A panyókás sakál esetében panyókának, illetve nyeregtartónak nevezett fekete hátszőrzete volt a névadási szemlélet háttere, ez teszi egyedivé megjelenését.

♦ Afrikában, Ázsiában és Délkelet-Európában élnek. Kisebb termetű állatokra vadásznak, dögevők és mindenevők, főként hajnalban és szürkületkor aktívak. Társadalmuk alapvető egysége a monogám pár, amely területét megvédi a többi pártól. Territóriumuk határait vizelettel és ürülékkel megjelölik, a behatolókat pedig kiűzik. A terület elég nagy ahhoz, hogy eltartsa utódaikat is, amíg saját területet nem keresnek. A sakálok időnként csoportokba tömörülnek, például egy nagyobb tetem körül, de általában egyedül vagy párban vadásznak. A sujtásos sakál Afrika középső és déli részén honos, a többi sakálhoz képest sokkal vegyesebb táplálkozású: rágcsálókat, tojást, madarakat, gyíkokat, rovarokat, hulladékot, dögöt és növényi anyagokat egyaránt eszik. A települések környékén is előfordul, és gyakori az erdővel határos mezőgazdasági területeken is. A panyókás sakálnak két, földrajzilag elkülönült populációja maradt fenn: az egyik Kelet-, a másik Dél-Afrikában. A mi rókánkhoz hasonló méretű, bár annál kissé magasabb és rövidebb. Arcorra is nagyon hegyes, a rókákra emlékeztet nagy füle és bozontos farka is, de oldalát fehér harántcsíkok tarkázzák. A csapat a kora esti órákban verődik össze, és hangos, hahotaszerű vonyítással hívják egymást. Puha prémjét Dél-Afrikában nagyon kedvelik; a 10–20 prémből összevarrt ágytakaró neve karosz.

Lásd még: csikasz, réti farkas, toportyán.

sárgarigó J. sárga tollazatú, fekete szárnyú és farkú énekesmadár; Oriolus oriolus.

1793-ban bukkan fel a név: sárga-rigó (Grossinger), 1801: sárga aranybegy (Földi), 1841: sárga lorió (Vajda). Ez utóbbi összetétel utótagja a fr. loriot ’sárgarigó’ (uo.) átvétele, 1898-ban Chernel is említi: lórió. A népnyelvben VasiSz. 2: sárgarigu.

A sárgarigó elnevezését a hím testének aranysárga színéről kapta. A név megfelelője a ném. Gelbling (Brehm) ’sárgácska’ és észt kollane rästas (KissMad.). A franciában is merle doré, az angolban golden v. yellow thrush, sőt régi lat. Turdus aureus (Nyr. 1938), ’arany- v. sárgarigó’. Vö. továbbá ang. golden oriole, mac.златна саријазма, sp. oropéndola ’ua.’ (EL.).

A hímek jellegzetes flótázó éneke a népnyelvben „huncut a bíró”. Chernel szerint „hangjának kellemes flótázása … annyira ismert, hogy különféle értelmet is magyaráztak ki belőle”. Például N. SzegSz.: szolgabíró | Nom.: szógabiró | MTsz.: lófilkóbiró | FTsz.: lufikuo | KissMad.: huncut a bíró, jó a bíró, kell-e dió fiu, csutora-bíró, szolgabíró. A hím aranysárga és fekete tollazatára utal a N. tarkarigó elnevezés (uo.). Az erdélyi nyelvjárási gángur a ro. gangur ’ua.’ (uo.) átvétele. További elnevezése a népnyelvben sárga velyhe (Chernel). A tudományos latin nevet tautonímiával alkották.

♦ A sárgarigó a madarak osztályának verébalakúak rendjébe és a sárgarigófélék ’Oriolidae’ családjába tartozó faj. Egész Európában és Nyugat-Ázsiában előfordul. A természetes élőhelye ligetekben, ártéri erdőkben, parkokban van. Tollazata aranysárga, csőre vörös, szárnya, farka vége fekete. Géczi János versében olvashatjuk a következőket:

A hét arany – káldeus iratokban

különböző fényűek – máshol csendül föl

máshol hull egymásra az öböl tarsolyában

s a sárgarigó (Oriolus oriolus)

nem tud mit kezdeni karátjaival.

Óvatos, vad és nyugtalan madár. Fajtársaival állandóan marakodik és kergetőzik, de más madarakkal is gyakran összekap.

Lásd még: aranymálinkó, málinkó, rigó.

sárkánygyík J. 1. dinoszaurusz. 2. Kelet-Indiában élő repülőgyík; Draco volans.

A sárkány előtag ’szárnyas, karmos, többfejű kígyó, mint mondák és mesék szörnye’: a hétfejű sárkány. Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből; vö. kun, kipcsak szazagan, oszm. sazagan ’sárkány, kígyó’. A mai csuvasból nem mutatható ki megfelelő szó, de feltehető, hogy régen volt ilyen, és *sarakan alakban jutott nyelvünkbe. A középső szótag magánhangzója kiesett a két nyílt szótagos tendencia jegyében, a szóvég palatalizálódott.

A latin szaknyelvi Draco nemi név a ’kígyó’, illetve ’gyík’ jelentésű lat. draco, draconis szó.

♦ A sárkánygyík (varánusz) a gyíkok rendjébe tartozó faj, a trópusokon, szubtrópusokon fordul elő: Afrikában, Ázsia déli felén (Délnyugat- és Dél-Ázsia, Dél-Kína, Délkelet-Ázsia), valamint Ausztráliában és Új-Guinea szigetén.

Lásd még: gyík, óriásgyík, repülőgyík, varánusz.

sarlósfecske J. sarlószerűen görbült szárnyú, fecskeszerű madár; Apus apus.

A terminus csak 1898-ból adatolható (Nom.). Nevének sarlós jelzői előtagját hegyes, hosszú sarló alakú szárnyairól kapta. (Erről nevezték el kaszásfecskének is /R. 1898: Chernel/.) Fecske neve pedig azzal magyarázható, hogy az Apus apus megjelenése a fecskék fajaira emlékeztet, ugyanakkor testalkata a hasonló életmódból eredeztethető konvergens evolúció eredménye, valójában a kolibrikkel áll rokonságban.

A tudományos latin binóment tautonímiával alkották. Latin szaknyelvi Apus genusneve (< gör. á-pusz) ’lábatlan’ jelentésű, ami kicsi, fejletlen lábaira utal, amelyekkel járni szinte képtelen, legfeljebb kapaszkodásra alkalmasak. A magyarban szintén említik igen régi lábatlan fecske nevét, 1604: labatlan feczke, 1793: lábatlan-fetske (Grossinger), 1898: N. lábatlan fecske (Chernel) elnevezése apró lábára utal, amely ráadásul repüléskor nem is látszik. Szintén tollas csüdje volt a névadási szemlélet háttere R. 1590: tallos labu neve esetében. R. 1808: török fetske (Mitterpacher) nevének az az alapja, hogy e madár hozzánk idegenből jön; vö. észt türgipääsuke ’ua.’ (KissMad.). A kazári sarlósfecske, kazári fecske (R. 1893: Madh.) összetétel jelzője pedig az előbbi török előtag megfelelője. Az Apus pallidus halvány sarlósfecske, fakó sarlósfecske (VNAE.)jelzője idegen minták fordítása; vö. lat. szaknyelvi neve, valamint ném. Fahlsegler, ang. pallid swift ’ua.’ (KissMad). Első magyar neve az egérszínű sarlósfecske a R. lat. szaknyelvi Cypselus murinus ’ua.’ (uo.) fordítása.

Az Apus melba ugyancsak igen korai, és magas, sziklás hegyvidéki élőhelyére vonatkozó neve a havasifecske (R. 1590: hauasi feczke, 1641: havasi föcske /NySz./), ez a madárnév a ném. Alpensegler és a R. lat. szaknyelvi Cypselus alpinus (Brehm) ’alpesi sarlósfecske’ nem szó szerinti, de értelemszerű fordítása. 1801-ben kőfali fetske, N. kőszáli fecske (Földi), 1898-ban toronyi fecske, fali fecske, hegyi fecske (Chernel). Volt még szirtifecske és kövifecske neve (VNAE.) is, ugyancsak a madár előfordulási helye alapján; vö.ném. Turmschwalbe, sv. tornsvala, norv. tårnsvale, észt tornipääsuke (KissMad.) ’toronyfecske’; észt müüripääsuke (uo.), norv. tårnseiler (EL.),ném. Mauerschwalbe, R. lat. szaknyelvi Cypselus murarius (Brehm) ’falifecske’, ném. Steinschwalbe (uo.) ’kövifecske’, Mauersegler (WbZ.), azaz ’falvitorlázó’. A sarlós fecskének a nyelvújítás korában a kőfali fölleng (Szóm.) nevet adták.

Jellegzetes, éles hangjáról kapta N. MTsz.: visító fecske | Chernel: vijjogó fecske; vö. ném. N. Krîtswalwe és holl. steenkrijter (KissMad.) ’sivító fecske’, ill. ’szirti visító’. N. kalapács föcske, kalapácsfecske nevét (uo.) pedig annak köszönheti, hogy a népi megfigyelés szerint a falakba lyukakat ver, s így készíti el a fészkét; vö. ném. N. Mauerhäckler (Brehm), azaz ’falkalapáló’.

Feketefecske, nagy feketefecske, nagy feketeföcske, kormosfecske (KissMad.), illetve rácfecske (ÚMTsz.) nevét tollazatának barnásfekete színe alapján kapta. A névben a nagy jelző arra vonatkozik, hogy hosszú szárnyai miatt repüléskor a többi fecskénél jóval nagyobbnak látszik. Idegen nyelvi megfelelők: észt must pääsuke (uo.), fr. martinet noir, or.чёрный стриж, szbhv. crna

iopa és szln.

rni hudournik (EL.). Mivel a költésen kívül mindig a magasban cikázik, elnevezték a népnyelvben felhőfecskének (R. 1898: Chernel). Esőfecskének (uo.) pedig azért hívják, mert a néphit szerint előre jelzi a csapadékot; vö. észt vihmapääsuke ’ua.’ (KissMad.).

♦ A sarlósfecske a madarak osztályának sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe és a sarlósfecskefélék (Apodidae) családjába tartozó faj. Európában és Ázsia nagy részén honos, telelni Afrika középső és déli részére vonul. Európa nagy részén elterjedt, gyakori fészkelő madár, jellemzően kultúrakövető, vagyis ma már elsősorban az emberi településeken fészkel. A sarlósfecske számára a magas épületek tulajdonképpen mesterséges sziklafalak. A Kárpát-medencében állománysűrűsége alacsonyabb, mint a környező országokban. A fészkelési időszakon kívül folyamatosan repül, szinte soha nem száll le. A leggyorsabban repülő madarak közé tartozik, naponta nagy távolságokat jár be.

Lásd még: fecske, füsti fecske, molnárfecske, partifecske, szalangána.

sármány J. a pintyek családjába tartozó, veréb nagyságú, tarka tollú, hosszú farkú madár; Emberiza.

Szenczi Molnár Albert szótározta 1604-ben sármaló alakját (MA.). További szótörténeti adatai: 1643-ban sarmalyu (Com:Jan. 1643), 1685-ben Comenius Orbisában a sármály ’galgulus’ (az Oriolus régi szaknyelvi neve). Ezután 1702-ben sármány (Miskolczi), 1708: sármáló (PP.), 1787: sarmantyuk (Mátyus), 1795 k.: sármályú (TakátsRTold.), 1799: ſarmonták (Fábián), 1808: sármálú (SI.). A nyelvjárásokban Kassai: 1835: N. sármántyú, sárgyúka | ÚMTsz.: sarmadli, sarmandli, sármándli | Nyr. 1963: sármóka, sármók | Nom.: sármánykó | Chernel: sármánytyú, sármáljú | Nyr. 19: sármáluó, sármók,sárgo-sármándli | MTsz.: sármáluó. További alakváltozata 1702-ben a sármányka (Miskolczi), 1838: sárgyóka (Tsz.); N. Nyr. 5: ua. | uo. 18: sárjóka, sárjánka, kicsinyítő képzős származékok.

Összetett szó, a’sárga’ jelentésű sár az előtag, és a mál ’madár begye, állat melli, hasi része’ az utótag, illetve ennek melléknévképzős származéka.

A sármány társnevei a nyelvjárásokban: arany-áruló (Chernel), Háromszéken mimőke a sármány (MNy. 6), másutt pipöke (MTsz.). A citrom sármány ’Emberiza citrinella’ onnan kapta a magyar és szaknyelvi latin fajnevét, hogy feje, nyaka, hasi oldala élénk citromsárga. Népnyelvi neve Vas megyében a sördin (VasiSz. 1966: 3). Az Emberiza calandra a sordély. Neve igen korai felbukkanású: 1395 k.: зordel (BesztSzj.). N. sodrómadár alakváltozata (SzegSz.) a sordé népetimológiás változata. Régi neve a kölesmadár (1793: köles-madár /Grossinger/; 1841: köleses sármány /Vajda/, 1904: kölesi sármány /Petényi/), ezt arról kapta, hogy ősszel csapatosan jár a kölesföldekre; vö. ném. Hirsenammer ’ua.’ (Brehm).

A szürke sármány név és a ném. Grauammer ’ua.’ (uo.) a madár tollazata alapján keletkezett. A nádasok rendszeres költő madara, a nádi sármány ’Emberiza schoeniclus’ (R. 1841: nádas sármány /Vajda/) egyetlen népnyelvi neve a nádiveréb (Chernel). Mivel a nádirigót is nádiverébnek szokták nevezni, ez az elnevezés egyáltalán nem jellemző, s a madár fölismerését sem könnyíti meg; vö. ném. Rohrammer, Rohrsperling, Schilfvogel (Brehm), azaz ’nádi sármány’, ’nádiveréb’, illetve ’nádi madár’, észt roovarblane, dán rørspurv ’ua.’ (NA.), azaz ’nádiveréb’.

♦ A sármányfélék (Emberizidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 17 nem és 323 faj tartozik a családba. A kerti sármány ’Emberiza hortulana’ Európában és Ázsia nyugati részén honos, telelni a trópusi Afrikába vonul. Bokrosok, fákkal tarkított mezőgazdasági területek, szőlőkertek és erdőszélek lakója. Magyarországon kis egyedszámban, de rendszeresen fészkel, áprilistól augusztusig tartózkodik a területen. A sövény sármány ’Emberiza cirlus’ Európa középső és déli részén, valamint a Földközi-tenger környékén honos. Betelepítették Új-Zélandra is. A nyílt, napos területeket kedveli, de csak ha van ott rejtőzködésre alkalmas sövény vagy bokor is. Magyarországon kis egyedszámban, de állandó fészkelő. A nádi sármány Európa és Ázsia területein honos, fűvel benőtt mocsarak (elszórtan álló bokrokkal), fűzbozótok, keskenyebb nádszegélyek lakója. Tápláléka lepkékből és hernyóikból, bogarakból, pókokból, csigákból és magvakból áll. Télen nádmag a fő tápláléka. Magyarországon rendszeres fészkelő, állandó faj. A citrom sármány az egyik legközönségesebb madara Magyarországnak. Nyáron inkább csak erdőszéleken látható, de havas télen még a legnépesebb városokban, így Budapesten is csapatosan mu­tatkozott régebben. Mindig a hideg, havas időjárás jele, amikor a városokban megjelenik, mert akkor rendes tartózkodási helyén már nem talál megfelelő és elegendő táplálékot. Valaha a lófogatú járművek után maradó hulladékokon osztozott a városi madárlakossággal.

sárszalonka J. nedves réteken élő, hosszú, bunkós csőrű szalonkaféle; Capella gallinago.

1793-ban a szalonka német eredetű sneff szavával (lásd ott) bukkan fel a név, összetételként: sár-snef, sár-sneff (Grossinger). Az 1801-ből adatolható moh snef (Földi) a ném. Moosschnepfe ’mohás sneff’ fordítása. Grossinger említi 1793-ban moſz-sneff néven,ez aterminus szintén a ném. Moosschnepfe átvétele. Ugyancsak német eredetű a N. mórsneff (Chernel), a ném. Moorschnepfe ’ua.’ (Brehm) került a magyarba. Mocsári szalonka társneve (Chernel) esetében is a német volt az átadó nyelv; vö.ném. Sumpfschnepfe (Nyr. 1911), ennek tükörszava. Szintén élőhelyére utal ang. watersnipe neve (EL.).

A nagy sárszalonka vagy duplasneff ’Gallinago media’, a legnagyobb sárszalonkafajunk. Az óvilág tundráin fészkel, onnan minden évben átvándorol Európán és Közép-Ázsián, hogy elérje dél-ázsiai és afrikai téli szállását. Őszi vonuláskor augusztusban, tavasszal áprilisban mutatkozik. Hasznos rovarevő. Népi nevei: mór sneff, ács sneff, bárány sneff, benekecske, sártyúk, báránybégető (Chernel). A nagy sárszalonka duplasneff neve (R. 1893: Madh.) a ném. Doppelschnepfe ’ua.’ (Brehm) terminus fordítása, azt jelenti, hogy ez a szalonka termetre nagyobb a többi szalonkánál. És ezzel még korántsem ért véget a német jövevényszavak sora, pl. a kis sárszalonka ’Lymnocryptes minima’ bekasszin társneve (VNAE.) a ném. Bekassine ’ua.’ (EL.) átvétele. A német madárnév már 1742-től adatolható, a német nyelvben francia jövevényszó; vö. fr. bècassine ’ua.’ (uo.). Megvan más nyelvekben is: ol. beccaccino, or.бекас, norv., dán bekkasin, sv. enkelbeckasin ’ua.’ (uo.).

♦ A sárszalonka, más néven közép sárszalonka (Gallinago gallinago) a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjében a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozik. Kanadában, Izlandon, Európa és Oroszország északi részén költ, ősszel délre vonul, eljut Dél-Amerikába és Afrikába is. Mindig víz közelében található, mocsaraknál, sekély tavaknál, melyet sűrű növényzet borít. Barnás, sárgás foltos tollruhája kiváló rejtő színt biztosít fűvel és sással borított környezetében. Gerinctelen állatokkal, gilisztákkal és csigákkal táplálkozik, ezeket a földön vagy a sekély vízben keresgéli. A levegőben végzi násztáncát, repülés közben zuhanni kezd, miközben érdekes hangokat kelt. Magyarországon rendszeres fészkelő, márciustól novemberig tartózkodik a fészkelőhelyén.

Lásd még: sneff, szalonka.

sas J. nagy testű, barnás tollú, kampós csőrű, ívelt karmú ragadozó madár.

A magyar nyelvben körülbelül 60, egymással nem különösebben közeli rokonságban álló fajt illettek a sas elnevezéssel. Az Aquila nembe a parlagi sas mellett számos, a Kárpát-medencében előforduló faj tartozik: pl. békászó sas, fekete sas, pusztai sas, szirti sas.

A sas terminus köznévként 1525 k. bukkan fel a magyar írásbeliségben: „Aquila: saas keselÿw”(MNy. 11). Bizonytalan eredetű szavunk. Talán finnugor örökség; vö. zürj. śuź ’fülesbagoly’, lp. N. cisku ’sólyom’ (TESz.); a szó ősi, tágabb jelentésköre ’ragadozó madár’ lehetett.

A sas, sólyom a levegőég királyai, Zeusszal, Jupiterrel hozták kapcsolatba őket. Méltóságuk a Szentírásban tekintéllyel és megalkuvást nem ismerő morállal párosul. A sast már a régiek is a madarak királyának nevezték (Term. 1897. XII. 15.), megjelenése, nagysága miatt a hatalom szimbolikus kifejezését látták benne. Már 1843-ban verset ír Petőfi az áhított szabadságért a Megúnt rabság című költeményben.

Voltam sziklahomlok,

Zordon és magas,

Hol lakott mennydörgő

Villám s büszke sas.

A sas lat. aquila neve alapján keletkezett idegen nyelvi elnevezése többek közt az ang. eagle, fr. aigle, ol. aquila, sp. águila (W.). Régi indogermán gyökerű név a holl. arend, ném. Adler, Aar, walesi eryr (uo.); vö. germ. *aran, arnu, ófn. arn, aro, kfn. ar, arn, adelare ’nemes sas’ és a XVII. században kihalt gör. ornis ’ua.’ (DWb.).

A békászó sas ’Aquila pomarina’ név 1898-ban bukkan fel először (Nom.). Eredetileg nyelvjárási név volt, és e madár táplálékára utal. Egyik távoli rokon nyelvünkben is ugyanez volt a névadási szemlélet háttere: észt konnakotkas (KissMad.), azaz ’békasas’. 1841-ben Vajda – mérete miatt – apró sas néven írta le, 1904-ben Petényi pedig tükörszavakkal: szeplős sas, foltos sas (< R. lat. szaknyelvi Aquila maculata, azaz ’szeplős, foltos sas’), illetve csengő sas, lármás sas (< R. lat. szaknyelvi Aquila clanga), vagyis ’csengő sas’. A visító sas, kiabáló sas (R. 1887: TermtudKözl.), harsogó sas a ném. Schreiadler (Brehm) mintájára alkotott terminus; vö. még holl. schreeuwarend ’ua.’ (EL.). Erdélyben hangutánzó sápogó sas neve használatos a nyelvjárásokban. Ez a N. sápog ’hápog’ melléknévi igeneve.

Az Aquila rapaxa szavanna sas, más néven a pusztai sas (Brehm). Előfordulási helye alapján nevezték el, a füves puszták lakója. Szintén erre utal ném. Steppenadler (uo.), ang. steppe eagle, holl. steppe-arend, fi. savannikotka, or.степной орел(EL.) hasonneve. A rőt sas (VNAE.) nevet a tollazatában meglévő vöröses színről kapta.

Szólásainkban: Sas legyet nem fogdos. Sasnak sas a fia.

♦ A sas a vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjében a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó egyes ragadozómadár-fajok összefoglaló elnevezése. Nem rendszertani kategória. A sasok fészke 3 méter átmérőjű is lehet. Szemük olyan éles, hogy akár 3 kilométer magasból is észrevesznek egy nyulat. A legismertebb közülük a szirti sas, címerállat, és jelképpé is vált.

Lásd még: halászsas, királysas, kőszáli sas, parlagi sas, rétisas, szirti sas.

saskeselyű J. főleg Ázsiában és Afrikában élő, igen nagy testű, dögevő ragadozó madár; Gypaëtus barbatus aureus.

A szótörténeti adatokat Kiss Jenő összeállításából (KissMad.) közöljük, azzal a különbséggel, hogy a saskeselyű név első felbukkanása – ugyan ’Aquila’ jelentéssel – valójában korábbról adatolható: 1525 k.: saas keselÿw (MNy. 11). Ezután 1570 k.: saſkeſelÿw madar (ArsMed.), 1575-ben sáss keseloe (NySz.), majd 1585-ben sas keselyoe, sass keselyoe (Calepinus). A népnyelvben kesēisas (SzamSz.). Régebben, elsősorban az irodalomban csak keselyű, illetve kesely. A keselyűsas név szó szerinti megfelelője a lat. Gypaëtus genusnév és a ném. Geieradler ’ua.’, a m. és a ném. terminus is a latin név tükörszava.

Ugyancsak korai felbukkanású őszisas neve, már Calepinus szótárazta 1585-ben, majd Szenczi Molnár Albert 1604-ben. A madár tollazatának rozsdás színére utaló elnevezés. A szakállas keselyű (R. 1803: Szent-Györgyi), szakállas grif (R. 1801: Földi) a R. lat. szaknyelvi Vultur barbatus ’ua.’ és a ném. Bartgeier ’ua.’ (uo.) tükörfordítása; vö. még ang. bearded vulture, blg. брадат лешояд, cs. orlosup bradatý, fr. gypaète barbu, port. abutre-barbudo (EL.). A névadás alapja a madár állán lévő fekete, serteszerű tollszakáll volt. A szakállas grif utótagja (R. 1395 k.: gríph /BesztSzj./) német jövevényszavunk.1841-ben szakállas keselysas elnevezését említi Vajda, mely a ném. Bartgeier-adler ’ua.’ (uo.) tükörszava. Idetartozik még a R. 1887: saskesely, szakálas keselysas, szakállas saskeselyű (TermtudKözl.). A sárga sas (R. 1845: uo.) a has és a mell narancssárga színére, a zerge sas név (uo.) pedig a madár élőhelyére, a sziklás hegyekre utal.

♦ A saskeselyűformák (Gypaetinae) a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitri­formes) rendjébe és a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó alcsalád. A szakállas saskeselyű ’Gypaetus barbatus’ Dél-Európában, a Közel-Keleten, Mongóliában, Kínában, Tibetben és Afrika egyes részein is él. Magashegyi területeken fészkel. Mesterien vitorlázik a hegységek feletti szélben. Ha alacsonyabbra száll le, akkor a felszálló légáramlatokkal viteti magát. Hosszú, keskeny evezőtollai és nagy, ék alakú farka ideális a felszálló légáramla­tok meglovagolására. Gyakran órákon át, szinte mozdulatlanul köröz a levegőben. Testhossza 95–120 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 240–280 centiméteres is lehet.

Lásd még: dögkeselyű, keselyű.

selyemmajom J. Dél-Amerikában élő, apró, fürge, selyemszőrű majom; Hapale.

Gray javasolta 1866-ban a Cebuella nevet mint a Hapale (később Callithrix) rend alrendjét.

A selyemmajmok hátáról rendkívül hosszú, selymes szőrzet csüng, ez a névadás szemléleti háttere. A németben is megvan a Seidenaffe (WbZ.),azaz selyemmajom név, ám ott a Colobus satanus neveként, illetve a Seidenäffchen ’Guereza’ (DWb.), vagyis selyemmaj­mocska.

A közönséges selyemmajom (< ang. common marmoset)vagy fehérpamacsos selyemmajom ’Callithrix jacchus’ utóbbi nevének alapja a jellegzetesen hosszú, fehér fülbojtok. Számos idegen nyelvi neve is erre utal; vö.ang. white tufted-ear marmoset, ném. Weißbüschelaffe, port. sagui-de-tufos-brancos (EL.).

A fehérfejű selyemmajom ’Callithrix geoffroyi’ nevei között több is jellegzetes fehér színére utal:ang. white-faced marmoset, tör. tití de caba blanca; társneve, az ang. Geoffroy’s tufted-ear marmoset személynévi eredetű,akár alatin szaknyelvi fajnév vagy afr. ouistiti de Geoffroy (EL.). Az ezüst-selyemmajom ’Callithrix argentata’ szőrzete gyakran ezüstös árnyalatú, erről nevezték el. Idegen nyelvi nevei között is vannak hasonlók: ang. silvery marmoset,ném. Silberäffchen, illetve fr. ouistiti argenté, or.мармозетка серебристая(uo.). A törpe-selyemmajom ’Callithrix pygmaea’ igen apró termetére utal számos neve; vö. ang. pygmy marmoset, fr. ouistiti pygmée, ném. Zwergseidenäffchen, le. pigmejka (uo.).

♦ Apró termetük, bájos pofácskájuk és nagy szemeik teszik a selyemmajmokat különösen szeretetreméltóvá. A selyemmajmokra (Callithrix, Mico, Cebuella nem) jellemző, hogy sok gyümölcsöt és fanedvet fogyasztanak, és táplálékukban kisebb szerep jut az állati eredetű anyagoknak. Egymással javarészt éles, füttyszerű hangokkal kommunikálnak. Eredeti élőhelyükön az erdőirtás fenyegeti a selyemmajmokat. Jól képesek azonban alkalmazkodni az ember által megváltoztatott körülményekhez, másodlagos erdőkben, illetve bozótosokban is megélnek, sőt olykor nagyvárosok külső kerületeinek kertjeiben vagy parkjaiban is megtelepszenek. Fogságban a többi karmosmajomhoz hasonlóan kedvelt, gyakran tartott faj.

A közönséges selyemmajom a csuklyásmajomfélék (Cebidae) családjában a karmosma­jomformák (Callitrichinae) alcsaládjába tartozik. Családjában ez a legismertebb faj. Eredetileg csak Brazília északkeleti részén élt, mára Brazília délkeleti részébe és Argentína északi részébe is betelepítették. 14–18 centiméter hosszú és 400 gramm súlyú. Teste foltos szürkésbarna, feje búbja feketés, a homlokán fehér folttal. Farka szürke-fehér gyűrűs. Mintegy 15 fős csoportokban él, a csoportok az éjszakát a sűrű bozótban vagy egy fa odvában töltik, a nap legnagyobb részében pedig egyik gyümölcstermő fáról vándorolnak a másikra. Az ezüst-selyemmajom kis termetű, feltűnően világos, és igen karcsú testfelépítésű majom, nagyon hosszú farokkal. Az arc a fehér színű egyedeknél vöröses vagy fehér, a sötét színváltozatúaknál viszont barna. Az Amazonas torkolatvidékétől délre, a középső Madeira-szakasztól Kelet-Bolíviáig és a Mato Grossóig él. A törpe-selyemmajom a Cebuella nem egyetlen faja. A leg­kisebb a majmok között. Brazília nyugati részén, Délkelet-Kolumbiában, Ecuadorban, Peru keleti részén és Észak-Bolíviában honos. 11–15 centiméter hosszú, tömege 100–150 gramm. A főemlősök között is csak az egérmakik kisebbek nála. Szőrzete barnás aranybarna feketén tarkázva, lábai vörösessárgák. Füle kicsi, és a többi selyemmajomfajjal ellentétben – melyek hosszú fülpamacsot viselnek – a fejet borító sörényszerű szőrzet teljesen eltakarja. A nőstények az év bármely szakában fogamzóképesek, de egy-egy szaporodási ciklusban csak egyetlen nőstény lesz vemhes a csoportban. A többi egyed az utódnevelésben segédkezik.

Lásd még: majom.

selyempincsi J. kis testű, lekonyuló fülű, hosszú, selymes (fehér) szőrű öleb; Canis familiaris gryphus.

A máltai selyempincsi vagy máltai selyemkutya nevének az az alapja, hogy hosszú, selymesen fénylő szőrzet borítja az egész állatot. Sokan úgy gondolják, hogy a máltai selyemkutya eredetileg Málta szigetéről származik. Ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy valójában Ázsiában volt honos.

♦ 2000 év óta ismert, így a Föld egyik legrégebben kitenyésztett kutyafajtája. Marmagassága 30 centiméter alatt van. A máltai selyemkutya létezésére utaló ókori leleteket – írásokat, véseteket – már a Kr. e. 5000–2000 évekből találtak. Málta szigete földrajzi helyzetének köszönhetően a kereskedelem egyik központja volt, és a régészek minden kétséget kizárólag megtalálták a selyemkutya őseinek maradványait, amelyek valószínűleg cseretárgyak voltak a kereskedelemben. Arisztotelész egy fajtát így ír le: „Canis Melitae [azaz ’máltai kutya’] apró fajta, amely alacsony termete ellenére tökéletesen arányos.” A máltai selyemkutya nagy népszerűségnek örvendett az ókori görögök és rómaiak között. Számtalan görög és római edény, cseréptöredék maradt ránk, amelyek kicsi, hosszú szőrű kutyákat ábrázolnak. Angliá­ba az első máltai selyemkutyák VIII. Henrik uralkodása alatt kerültek, és kedvencei lehettek I. Erzsébet királynő korának is (1558–1603). A XIX. század közepére a fajta Anglia-szerte elterjedt, és a selyemkutya résztvevője lett a korai kutyakiállításoknak is.

Számos állat nevének jelzője a selyem, selymesen fénylő, selymes tapintású bundájukról, selymes tollazatukról kapták nevüket. Az érdekesség kedvéért megemlítjük a selyemmadarat. Ennek kedvenc színe a kék. Udvarláskor lugast épít, és a nőstény kegyeinek elnyerése érdekében a lugas alatt mindent felhalmoz, ami kék. Ez lehet kék műanyag, cseréptörmelék, bogyók, papagájtoll, bármi, csak kék legyen, sőt csőrével szétzúzza a kék bogyókat, és azok levével a „falakat” is kifesti.

Lásd még: kutya, pincsi.

seregély J. csillogó fekete tollazatú, rigó nagyságú énekesmadár; Sturnus vulgaris.

A madárnév igen korai felbukkanású, helynévben 1323: Seregelus, 1342: Seregylus (OklSz.).Köznévként 1356/1359: „Locum captionis fiscedularum wlgariter videlicet auium seregel dictarum” (uo.).További szótörténeti adatai: 1395 k.: зeregel (BesztSzj.), 1570 k.: seregelÿ (ArsMed.), 1762: seregélly (Mátyus),1763: seregéj, 1776: seregé (TESz.),1838: sereglye (Tsz.), 1863: serége (Kriza:Vadr.); a nyelvjárásokban MTsz.: sërege, seregi | ÚMTsz.: seregény, seregí, seregin, seregín, seregli, szelegér | Bálint: serög | CsángSz.: seregér | VasiSz. 1966: 3: seregin | SzlavSz.: serege madaor.

A seregély madárnév a sereg főnév származéka -él, -ély denominális névszóképzővel, az elnevezés alapja, hogy a seregélyek nagy csapatokban repülnek, és társas életmódot folytatnak. Más nyelvekben sem ritka az ilyen elnevezés. A közönséges seregély (R. 1801: Földi) a ném. gemeiner Star és a lat. szaknyelvi Sturnus vulgaris ’ua.’ (uo.) fordítása.

Mivel repülő csapata igen sűrű, szinte felhőnek látszik a levegőben, adtak e madárnak fellegmadár nevet (KissMad.) is. Zalai ződ-bákány nevének (MTsz.) jelzője a seregély zöldes tollazatára utal; mivel az öreg madarak tolla feketés színű, használatos az Őrségben feketë-madár neve (ÚMTsz.) is.

♦ A seregély a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a seregélyfélék (Sturnidae) családjába tartozó, Eurázsiában széles körben elterjedt faj. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Februártól novemberig tartózkodik itt, néha áttelel. Vonulásakor Észak-Afrikáig, Marokkóig és Egyiptomig található. A fülfedő tollak zöldek, a szeme barna, a csőre aranysárga, a lába vörösesbarna színű. Rovarokat és bogyókat eszik. Nagy tömegekben komoly károkat okoz a mezőgazdaságnak. Különösen a szőlészek, borászok esküdt ellensége, miközben csőrével lecsipkedi a szőlőfürtök bogyóit, kapálózó lábával az összes többit is leveri. Hatalmas seregekben szállnak le egy-egy szőlőtáblára, és semmit nem hagynak a tőkéken.

sertés J. húsáért, zsírjáért tenyésztett párosujjú patás emlős; disznó; Sus domesticus.

Legkorábbi írásos alak helynévben 1258: „In fine montis sertés heyg” (OklSz.). Köznévként 1533: „Hystrix: sertes disno” (Murm.), 1577: sertes (KolGl.), 1585: sertés (Calepinus), 1597: sörtes (OklSz.). A XVII. század első felétől a sertés szó inkább jelzős kifejezésekben szerepel; 1620: sertés-marha, 1533-ban sertés-diszno (Murm.), sokkal általánosabb a köznyelvben a disznó (lásd ott). 1649: sértes (MNy. 69), 1758: sertvés (uo. 55). Nyelvjárásainkban MTsz.: sërtvês | ÚMTsz.: sörtis, sörtís.

A serte származéka, sertés állat, sertés marhaféle jelzős szókapcsolatokból önállósult főnévvé. Ugyanilyen a lat. saetiger ’sertével ellátott; vadkan’ és a ném. Borstentier ’sertés’ (TESz.) terminus (< ném. Borste ’sörte’ és Tier ’állat’). Jelzői összetételben ’leölt disznóból való’: sertéshús, sertésoldalas, sertésbőr; ’tenyésztett disznókkal kapcsolatos’: sertéstenyésztés, sertéspestis. A közgazdasági, kereskedelmi és étlapnyelv szava a sertés, a köznyelvben inkább a disznó használatos.

A sertésfélék hímje kan, nősténye emse vagy koca, a fiatalabbja malac, majd egyéves koráig süldő. A sertések elnevezése ivar, kor és funkció szerint: malac (R. 1395 k.: malach /BesztSzj./, 1570 k.: malacз /ArsMed./), kor szerint szopósmalac, választott malac kb. 4–5 hónapig; hat hónapos korától süldő (R. 1240: szn. OklSz.) egyéves korig mindkét ivarban; magló bármely korú tenyészsertés. A hím sertés neve kan, a nőstényé a finnugor eredetű emse (< em-ni ’szopni’, akárcsak az emlő, csecsemő köznevek vagy az Emese, Emőke személynevek).Ha már ellett, koca vagy göbe. A herélt kan az ártány. (A „Majd ha az ártány hatot fial” szólás ezért jelenti, hogy sohanapján!) Ótörök jövevényszavunk az ártány (R. oklevélben 1247: „Porcus triennis, qui artan dicitur”),az ivartalanított koca miskárolt sertés a kézikönyvekben (< szlk. miskár ’herélő’, ’castrator’ a Miška személynévből, különleges jelentésváltozással).

A naponta kihajtott malac- vagy sertésnyáj őrzője a csürhés, míg a tavasztól őszig egy csapatban a legelőn élő sertésállományé a kondás. A disznócsürhe a konda.

♦ A házisertés, sertés vagy disznó ’Sus scrofa domestica’ (ang. domestic pig, ném. Haus­schwein) a disznófélék családjába tartozó vaddisznó (Sus scrofa) háziasított formája. Eurázsiából származik. Feje aránylag nagy, orra kissé ormányszerű, jól mozgatható, és orrkorongban végződik. Farka rövid, vaskos teste és rövid lábai vannak. Mindenevő, termé­szetközeli élőhelyen tartva táplálékának jelentős részét a talajból túrja ki, így fogyaszt pl. rovarlárvákat, férgeket, gumókat és gombákat is. Jó szaglása miatt szarvasgomba keresésére is használható. A hagyományos külterjes tartásmód mára megszűnt hazánkban. Ez a legeltető állattartás sajátos típusa volt, a kondás (vagy kanász, csürhés) a kondát (vagy csürhét) őrizte és terelte reggeltől estig. Világszerte számos fajtáját tenyésztik. Nevezetes, ősi jellegű magyar disznófajták a szalontai, a bakonyi, a lengyel (vagy hegyi-) disznó, a tüskés szőrű erdélyi sertés és a mangalica. Egyes vallások (pl. a judaizmus és az iszlám) tiltják a sertéshús fogyasztását.

A vadon élő sertések (Sus scrofa) körülbelül tízezer évvel ezelőtt csatlakoztak az emberhez. A háziasítás valószínűleg Délkelet-Európában, a Fekete-tenger partvidékén történt. A föltevések szerint halásznépek halhulladéka csalogathatta oda a területen népes populációban élő vaddisznókat. A Fekete-tengertől délre, Délnyugat-Anatóliában Cayönüben, illetőleg Kurd­isztánban 9 ezer éves sertéscsontok kerültek elő. Közép-Európában az első nyomok csak az időszámításunk előtti VI. és az V. évezredben jelentek meg. A NéprLex. szerint a magyarságnak is igen nagy jelentőségű háziállata volt. A honfoglalás előtt már ismerte a disznót, bár széles körű tenyésztéséhez valószínűleg csak a Kárpát-medencében kezdett. Két ősi tájfajtánk van: a bakonyi disznó (rőtes fekete vagy szürkésfekete színű, mérsékelten göndör szőrzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adó), amely már a honfoglalás korában itt élt, és főleg a Balatontól északra tenyésztették, valamint a szalontai disznó (nagy testű, hosszú lábú és törzsű, lelógó fülű, vöröses-barnás színű hússertés), amely valószínűleg a magyarsággal került a Kárpát-medencébe. Mindkét régi tájfajta a XIX. század közepétől a mangalicával való kereszteződés következtében mint önálló fajta kihalt.

A házisertést (Sus scrofa domestica) sokan hajlamosak piszkos, buta állatnak tartani. Az iszlám és a zsidó vallás szerint a disznó tisztátalan állat, ezért tiltott a fogyasztása. Ha az ólban tartott sertéseket nézzük (a nagyüzemi tenyésztelepekről nem is beszélve), akkor a vályú körül tülekedő, sárban, saját ürülékében fetrengő disznókról nem is nagyon alakulhat ki más kép. Pedig a látszat csal. Azzal, hogy az ember kis helyre zsúfolva tart sok állatot, elveszi tőlük a lehetőséget, hogy a természetben megszokott módon viselkedjenek. Márpedig a tágas helyen, nagy kifutóban tartott disznók rendkívül ügyelnek a tisztaságra. Nem végzik a dolgukat az evő- vagy az alvóhelyükön, hanem távolabb vonulnak egy erre a célra kialakított vagy maguk az állatok által „kijelölt” helyre. Az ilyen körülmények között tartott disznók éppen ezért nem is büdösek, ellentétben szerencsétlen sorsú társaikkal. Nem is izzadnak, hiszen a bőrükben nincsenek izzadságmirigyek.

A sertések értelmi és egyéb képességeivel kapcsolatos legalaposabb vizsgálatokat Kenn Kephart, a Penn State (Pennsylvania Állami Egyetem) állattan professzora és munkatársai végezték. Vizsgálataik szerint a disznók rendkívül tanulékonyak, számtalan dologra beidomíthatók. Régóta használnak például idomított sertéseket – különösen Franciaországban –, hogy kiszagolják a föld alatt rejtőző kincset, a szarvasgombát. A szarvasgomba a tölgyfa gyökerei között él, és az értékesebb fajtáinak kilójáért akár több ezer dollárt is megadnak az ínyencek. A kutatók könnyedén be tudták tanítani az állatokat arra, hogy érzékeny orrukkal és egy módosított botkormány segítségével egy kurzort mozgassanak a számítógép képernyőjén. A disznók különböző jutalomfalatokat kaptak, ha egy adott célra irányították a kurzort.

A szervátültetések egyik legfőbb akadálya a kevés donorszerv. Sertésből viszont annyi szervet lehetne kivenni, amennyi csak szükséges. A sertések azért használhatók emberi transzplantációhoz, mert az ember és a sertés sejtjei között sok a hasonlóság, ezt már a szívbillentyű-beültetések is bizonyították.

Lásd még: disznó, mangalica, siska, vaddisznó.

siketfajd J. hegyvidéki erdőkben élő, pulyka nagyságú vadmadár; Tetrao urogallus.

Régebben inkább a süket jelzővel illették; vö. 1793: süket-fajd (Grossinger), 1898 óta már kizárólag a siketfajd alak (Nom.) fordul elő.

Az összetételben a siket jelzői előtag (a süket régi és nyelvjárási változata) arra utal, hogy dürgéskor [a nász idején] e madár nem hall, ugyanis a fejébe száll a vére, és így a hallójárat hátsó falán elhelyeződött, a vértolulás folytán erősen megduzzasztható redő is, és a szájtátogatás következtében az alsó állkapocs hátsó csontnyúlványa is elzárja a fülnyílást. Ahogy Chernel fogalmazott: „a köszörülés ideje alatt … annyira átengedi magát érzelmeinek, hogy a szó szoros értelmében se lát, se hall.” (Ahogy azonban a csőrét összecsukja, ismét éles a hallása.)

Más neve is volt a régiségben, pl. 1604: erdei kakas (MA.), ez tükörszó, a lat. Gallus silvestris ’ua.’ (uo.) fordítása. Ugyanezt jelenti ném. Waldhahn és port. galo silvestre neve (KissMad.) is. Az 1769-ben Miskolczinál szereplő erdei tyúk minden bizonnyal a ném. Waldhuhn (Brehm) fordítása. Jellegzetes nyelvújítási képzés a nagy erdőszfajd (R. 1841: Vajda). Fekete madár nevét (KissMad.) a kakas sötét színe miatt kapta. Vadfácán neve,az erdélyi vad páva (1898: Nom.), vadkakas (uo.),N. fajdkakas, fajdkokas elnevezés (KissMad.) hasonlóság alapján jött létre; vö. ném. N. Wildhuhn ’vadtyúk’, Bergfasan ’hegyi fácán’ (Brehm). Ugyancsak a madár hegyi élőhelyére utal a gal. pita do monte és a romans cocoşul de munte (EL.) terminus.

♦ A siketfajd a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik. Gyenge repülő, a levegőben csak kis távolságot tud megtenni. Csüdjét is toll borítja, lábujjain a téli időszakban szarulemezek fejlődnek. Ezek a „hótalpak” megkönnyítik a mozgást a havon. Bogyókkal, rügyekkel, a fenyő tűleveleivel, hangyákkal és azok bábjaival táplálkozik. Dürgés idején tánccal, pózolással és hanggal udvarol a tojónak. Magyarországon ritka alkalmi kóborló. Erdélyben a Kárpátok egész területén megtalálható a tűlevelű erdőkben. Az Őrségi Nemzeti Park címerében is látható.

Lásd még: fajd, nyírfajd.

sikló J. 1. medencecsont nélküli, sajátos koponyaalkatú kígyók családja; Colubridae. 2. E családba tartozó nem mérges kígyó.

Legkorábbi írásos alakja 1808: sikló ’egy fajta, nem mérges kígyó’ (Márton J.: Képes könyv). Az állatnév az ’egyenletes, könnyed mozgással halad, gyorsan csúszik’ jelentésű siklik igéből fejlődött ki a sikló mozgása miatt.

A vízisikló latin szaknyelvi ’Natrix natrix’ neve az ’úszó’ jelentésű lat. natrix szóból tautonímiával alkotott. Ebből való a ném. Natter ’sikló’ (WbZ.) terminus.

♦ A siklófélék (Colubridae) a hüllők osztályába, a pikkelyes hüllők rendjébe és a kígyók alrendjébe tartozó család. Az erdei sikló ’Elaphe longissima’ (olykor ’Zamenis longissimus’) eurázsiai kígyófaj, amely az ókorban a gyógyítás istene, Aszklépiosz egyik attribútuma volt. Aszklépiosz botja a rátekeredő erdei siklóval a mai napig szimbólum az orvoslásban. Meglehetősen hosszú, akár 2 méteresre is megnövő kígyófaj, elsősorban napsütötte domb- és hegyvidéki erdőségekben és vidékükön találkozhatunk vele. Ragadozó, tápláléka főleg rágcsálók, cickányok, illetve madarak, tojások és fiókáik. Mérge nincs, így áldozatait vagy élve nyeli el, vagy afféle kis óriáskígyó módjára megfojtja őket. Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, az erdei sikló is védett. A vízisikló közismert és elterjedt eurázsiai, nevével ellentétben nem szorosan a vízhez kötődő kígyófaj. Elsősorban lassabb folyóvizek, tavak, holtágak, mocsarak mellett él, de kavicsbányákban, lápokban és víztől távolabb is előfordul sík-, domb- és alacsonyabb hegyvidéken egyaránt.

Lásd még: vízisikló.

sirály J. nagyobb vizeken élő, fehér vagy szürke tollazatú, kb. varjú nagyságú kecses madár; Larus.

Viszonylag későn bukkan fel a magyar írásbeliségben, 1791: síráj, majd sirály, siráj (KissMad.). Mint szaknyelvi szó, 1801 óta (Földi) használatos; a nyelvjárásokban SzlavSz.: sivajka | MNy. 2.: sorigály, csíre.

Hangutánzó szó, a halászmadár éles, vijjogó hangját idézi. A szó -ly eleme alighanem deverbális névszóképző, mint a fogoly, harkály szavakban. Hasonló alakú és jelentésű szavak vannak ugyan egyes finnugor és török nyelvekben is, de ezek etimológiailag valószínűleg nem függenek össze a magyar szóval; vö. vog. śirä, cser. šere, tat.

arlah ’sirály’ (TESz.). Inkább belső nyelvi fejlemények lehetnek.

A heringsirály ’Larus fuscus’ neve tükörszó, a ném. Heringsmöwe ’ua.’ (Nyr. 1911) fordítása. A dolmányos sirály ’Larus marinus’ terminus ugyancsak fordítás eredménye, a ném. Mantelmöwe (uo.) tükörfordítása. Az idősebb madarak háta csaknem fekete, erről kapta nevét. Ugyanez a helyzet a sarki sirály ’Larus glaucoides’ nevével; vö. ném. Polarmöwe ’ua.’ (Brehm), a sarkvidéki élőhelyre utal az elnevezés. És a sor folytatható még tovább: vihar sirály ’Larus canus’ (< ném. Sturmmöwe /Brehm/), jeges sirály ’Larus glucoides’ (< ném. Eismöwe /uo./), feketefejű sirály ’Larus melanocephalus’ (< lat. szaknyelvi binómen és ném. Schwarzkopfmöwe /uo./), galambsirály ’Larus genei’ (< R. lat. szaknyelvi Gelastes columbinus ’ua.’ /Brehm/), ezüstsirály, ezüstös sirály ’Larus argentatus’ (< lat. szaknyelvi binómen /uo./), korallsirály ’Larus audouinii’ (< ném. Korallenmöwe /KissMad./), és végül a tükörfordítások hosszú sorát a fecskesirály ’Larus sabini’ (< ném. Schwalbenmöwe /Brehm/) nevével zárjuk. ’Nagyobbfajta sirály’ neve a népnyelvben a ló-szerkó (HalK.).

♦ A sirályfélék családja (Laridae) a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe tartozik. Korábban a csérféléket is idesorolták. 6 nem és 51 faj tartozik a családba. A kö­vetkező nemek tartoznak ide: Creagrus (villásfarkú sirály), Gabianus (bukósirályok), Larus (sirályok), Pagophila (hósirály), Rhodostethia (rózsás sirály), Rissa (csüllők), Xema (Sabin-sirály). Hosszú szárnyú, a rend legjobban repülő madarai, s többet tartózkodnak a levegőben, mint más lilealakúak. Viszont azokkal ellentétben a nászukat a talajon ülik. Tengeri madarak, csak néhány faj él az édesvizeken. A láb mindig úszóhártyás. Az általában fehér testük erősebb, hosszú, keskeny és hegyes szárnyuk szélesebb, lábuk hosszabb, mint a cséreké. Nagyon eltérő nagyságú (20–76 centiméter) madarak, a kisebbek alig rigó méretűek, mint a kormos szerkő ’Chlidonias nigra’. A nagyobbak viszont a házilúdnál is testesebbek. Csőrük erős. Tompa Mihály egyik költeményében a Bodrogköz leírásához több madár mellett a sirályt is segítségül hívja:

Hol vándor eszterágak

Lármás seregbe gyűlnek,

És hablakó búvárok

Örvény ölébe tűnnek,

Hol a sirály habokra csap,

Gyorsan miként a gondolat –

Midőn halászni megy.

Nádasainkban telepesen költ a dankasirály (lásd ott). A szerecsensirály ’Larus melanocephalus’ déli madár, de néhány pár nálunk is fészkel. Átvonuló téli sirályvendégeink közül legismertebb a mintegy 55 centiméter nagyságú ezüstsirály ’Larus argentatus’, már augusztustól gyakori a Duna fölött. A dolmányos sirály ’Larus marinus’ a Balti-tenger északi partvidékén, Skandinávia, Izland és a Brit-szigetek partjainál költ; délen Franciaországig, Grönland délnyugati részén, valamint Kanada keleti partja mentén, déli irányban New Yorkig. A háta és szárnyainak oldala feketébe hajló szürke, feje és tollazatának többi része fehér. A csőr hatalmas, erős és a csúcsán kampós. A sárgalábú sirály ’Larus cachinnans’ Európa és Ázsia területén honos. Telepesen fészkel, sziklapárkányokon vagy a talajon költ. Magyarországon egész évben előfordul, nagy folyóink és tavaink mellett ősszel tömeges is lehet. Zelk Zoltán Sirály című szép versének első és utolsó versszakát idézzük:

Vak szemgödör. Halott sirály.

Kihalt a tenger: medre már

vak szemgödör. Halott sirály

lelke vijjogva visszaszáll.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll

egy szárnyavesztett holt sirály.

Lebeg, lebeg, aztán leszáll.

Szívem vak tengerére száll.

Lásd még: dankasirály.

siska J. mn. és táj. lelógó fülű (disznó).

A név legkorábbi előfordulása írásban 1688: siska (Herman 1914). 1772/1832: „siska: Rácz disznó” (Kreszn.), 1818: „A sörtések sima szörü nagy fülü siskák(TESz.); a népnyelvben MTsz.: suski | NépkGy. 2: suski.

Nevének eredete vitatott. Melléknévi jelentésének elsődlegessége valószínűbb. Horvát vélemény szerint a hv. siska szóból való, más vélekedés alapján nevét a siskaszerűen előre konyuló fülétől kapta. (A magyarban a kajlán lelógó fülű disznó neve a siska.) Pethe Ferenc 1815-ben azt írta, hogy „kétféle házi disznó van: a siska és a mangalica” (Pethe). Az előbbi név alatt ő az ösztövér házi sertéseket, az utóbbi név alatt pedig a gömbölyű zsírsertéseket értette. Ezzel szemben Galgóczi a siskát, mint saját sertésfajtát írja le: „Szentes vidéken egy magas, hosszú, kicsit kónya fülű faj van elterjedve, melynek hízékonyságáról nem sok dicséretest hallottam.” A Magyar Néprajz (II. köt.) szerint „sok helyütt emlegetik a források a siska disznót. Ez azonban nem lehetett külön sertésfajta, legfeljebb a bakonyi vagy szalontai helyi kitenyésztésű csoportja, de valószínűbb, hogy a hosszú, lelógó fülű sertéseket nevezték siskának”.

♦ A siskát a horvátok, mint a legrosszabb formájú házi sertésüket tartották számon. Feltehetőleg a Kárpátoktól északra alakult ki, majd délebbre került; hazánkban a Dráva és a Száva közötti területen, majd attól északra Marcaliig és a Balaton partjáig is elterjedt. A zselici régi ka­nászéletről író Gönyei Ébner Sándor így jellemzi: „Az ősi siska – a zselici disznó suttyogó szőrű [felálló sertéjű] rikés disznó volt, nagy járó természetű. Úgy tudott menni, mint egy ménes és nagyokat ugrott, mert olyan vékony lábszára volt, mint a pipaszár s a kanász úgy elfáradt a hajtásban, hogy majd megszakadt bele. Orra hosszú volt (mintegy 30 centiméter), s a hasa karcsú, mintha bél sem lett volna benne. Hosszú farka, csúcsos füle volt, szőre, pedig ardas [ordaszürke], igyenös, singszőr…” Ma már tisztán nem található siska, de a mangalicák között még az 1940-es években is akadt pár olyan rikés disznó, amelyen az ősre való visszaütés látszott. A rikés disznó ugyanis a siskának a mangalicával való keresztezéséből keletkezett, előbbinek uralkodó tulajdonságaival.

Lásd még: disznó, sertés.

sneff J. erdei szalonka.

Első adata 1714: „Az Király elmeneteli után voltanak ki az Urak puskákkal vadkacsára és sneffekre” (MNy. 61). Szótörténeti alakváltozata a snepf, snepp, snef (KissMad.), 1795 k.: isnyeff (TakátsRTold.), 1808: isnef (SI.); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: nëff, snyeff.

Német jövevényszavunk, a ném. Schnepfe (Brehm), R. schnepf (GrimmDWb.) átvétele a régi vadásznyelvben. Vadászati szakszó, a szalonka szinonimája a sneff. A mássalhangzó-torlódás feloldásával jött létre a nëff és az isneff (R. 1793: Grossinger).

Az erdei szalonka legkorábbi neve 1749-ben erdei sneff (NySz.), 1793-ban erdei-sneff (Grossinger), 1801-ben erdei snef (Földi), 1898-ban erdei snyeff (Chernel).Az igen régről, 1555 óta adatolható ném. Waldschnepfe ’ua.’ (EL.) fordítása. A névadási szemlélet háttere a madár élőhelye volt. A német szó átkerült más nyelvekbe is; vö. or.вальдшнеп(uo.),észt valtsnepp (KissMad.).

Hasonló az erdei lebenke (R. 1841: Vajda) társnév is. A vadászok hívják hosszúcsőrű vándor néven is feltűnő csőre és költöző madár volta miatt. Az erdei szalonka megérkezése jelentette a tavasz és az új vadászati idény örömteljes kezdetét. A bagolyfejű erdei szalonka név (Nom.) a ném. Eulenkopfschnepfe és Eulekopf (VNAE.) fordítása.

A talajon látható számos apró lyukacska elárulja, hogy ott a szalonka hosszú csőrével kutatott táplálék után. Emiatt Erdélyben románul szitárnak nevezik, amely a magyar szita szóból ered – ez a népi megfigyelés az átlyuggatott talajt veszi alapul.

Noha mindenekelőtt az erdei szalonka neve a sneff,erdei sneff vagy snyeff, ám – összetett névként – a népnyelvben más madarak társneveként is igen gyakori; vö. göröngysneff (Alföld) ’pettyes lile’, túzoksneff, bagolyszemű sneff, furkófejű sneff, parlagi- vagy homoksneff (uo.)’ugartyúk’. A kardorrú sneff, pörgecsőrű sneff, hajóorrú sneff, kaszaorrú sneff, nagy fehér sneff (uo.) a gulipán. A gólyatöcs nyelvjárási neve a gólyasneff, a víztaposóé ’Phalaropics lobatus’ úszósneff (Velencei-tó). A sarlós partfutó ’Tringa subarcuata’ népi neve a paprikasneff, vörös partisneff, a havasi-partfutóé ’Tringa alpina’ pedig partisneff, partiszalonka, szőke sneff, széki sneff, patkósmellű sneff (Alföld). A pajzsos cankó veszekedő sneff, csapatsneff, fácánysneff, a szürke cankó zöldlábú sneff, fütyülő sneff, szürke sneff, nagy vízisneff, az erdei cankó cigánysneff, cigánycankó, fecskesneff, molnársneff, a nagygoda vonyóorrú sneff, lotyósneff, hosszúcsőrű sneff.

♦ Az erdei szalonka a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjében a szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozik. Európában és Ázsiában honos. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Márciustól októberig tartózkodik nálunk, majd délre vonul. Sűrű és nedves aljnövényzetű elegyes erdők lakója. Kellemes a vadászfülnek a tavaszi korrogás és pisszegés, amelyet a húzó szalonkák adnak. Hűvös, szeles időben cikázva, villámgyorsan, suhogva repül. Az erdei szalonka megérkezésének idejét a régi német vadászok a húsvétot megelőző öt vasárnap idejével egybevágónak tartották, amelyet bizonyítanak az alábbi mondások is: Reminiscere – nach Schnepfen suchen geh, Oculi – da kommen sie, Laetare – das ist das Wahre, Judica – sie sind noch da, Palmarum – trallarum, ami vadásznyelven annyit jelent, hogy virágvasárnap vége a szalonkahúzásnak. Életmódja, hajnali és esti húzásának megfigyelése, különleges hangulata adja sajátos értékét a vadászok számára. Trófeának tekintik és becsülik az erdei szalonka ecsettollát és a farktollak közötti zsírzón található, kalapba illő pamacstollakat. Európában, vonulási helyein mindenütt nagyra becsülik, a franciák az „erdők királynőjének” nevezik kecsessége és gasztronómiai értéke miatt. Sajnos telelőhelyein – a Földközi-tenger északi és déli partvidékén – a hálózók ezrével pusztítják, hiszen történelmi idők óta jól fizetett árucikk.

Lásd még: sárszalonka, szalonka.

sólyom J. hegyes szárnyú, gyors, vadászatra idomítható ragadozó madár; Falco.

Helynévi származékban már a XI. században felbukkan: Soulomos (Hazai Okmt. 4). Köznévként 1395 k. „falco: zoliom(BesztSzj.), majd sójom, sólyom madár (Nyr. 94). Nyelvjárási alakváltozata a sájm (Nyr. 25).

Bizonytalan eredetű szó, talán ótörök jövevény: türk, csag., oszm.

avlï ’fiatal sólyom vagy héja; karvaly’ (TESz.). A magyar szó tőalakja a fentiek alapján *solo- lehetett, ebből -m kicsinyítő képzővel, palatalizálódással és a tőmagánhangzó nyúlásával jött létre a sólyom. Származékai: solymár, solymász, solymászik, sólyomszárny, sólyomszem.

A vándorsólyom ’Falco peregrinus’ neve (R. 1841: Vajda) a lat. szaknyelvi Falco peregrinus és a ném. Wanderfalke (Brehm) tükörfordítása. A névadási szemlélet háttere a faj kalandozó természete volt, ugyanis igen nagy területeket jár be. Erre utal kóbor sólyom (R. 1904: Petényi) elnevezése is. A népnyelvben a hegyes szárnyú sólyom (R. 1898: Nom.) és a galambfogó héja (uo.)neve is használatos; vö. ném. Taubenfalk és Taubenstosser ’ua.’ (Brehm). Ez utóbbi neve (R. 1793: galamb-ölyv /Grossinger/) életmódjával függ össze, mint Chernel írja: „A galambokat is hamarosan elfogja, sőt előszeretettel jár a nyomukban.”

A kaba sólyom ’Falco subbuteo’ név előtagja szláv eredetű, értelmesítő utótaggal alkotott összetétel. Népnyelvi neve a Nom.: kaba | TESz., Földi: herjóka | SzegSz.: feketevércse | TermtudKözl. 1887: bajuszos sólyom |Chernel: szakállas vércse |ÚMTsz.: szakállas vircse. Utóbbi elnevezései feltűnő bajusza alapján keletkeztek; vö. ném. kleiner Bartfalk ’ua.’ (VNAE.), azaz ’kis szakállsólyom’. További népnyelvi neve kaba, fecskefogó sólyom, herjóka. A kis sólyom ’Falco columbarius’ (R. 1841: Vajda) a ném. Zwergfalk ’ua.’ (uo.) tükörfordítása; népnyelvi neve a törpesólyom és a téli sólyom.

Szólásban: Sólyommadárnak nem lesz galamb a fia.

♦ A sas, sólyom a levegőég királyai, Zeusszal, Jupiterrel hozták kapcsolatba őket. Méltóságuk a Szentírásban tekintéllyel és megalkuvást nem ismerő morállal párosul. Közép- és Észak-Európában, Szibériában honos. Mint költöző madár, a sólyom hozzánk márciusban érkezik. Legszívesebben mezőkkel határos erdőszélekben, irtások, vágások kiemelkedő magfáin, kisebb, szabadabb fás részeken üt tanyát. Tompa Mihály szerint

Kősziklák közt, biztos helyre

Van a sólyom fészke rejtve.

És a hím a puszta kőszál

Magas ormán űlvén, őrt áll.

A magyar népköltészetben az „Ifjúság mint sólyommadár | Addig víg, míg szabadon jár.”

A sólyomfélék családja (Falconidae) a madarak osztályában a sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe tartozik. Szinte a világ minden táján előfordulnak, kivéve Afrika egyes távoli kis szigeteit és az Antarktiszt. Legörbülő, hegyes csőrük és erőteljes, hegyes karmokat viselő lábuk van, látásuk kitűnő. Nappali ragadozók. Táplálékuk kisebb emlősökből, madarakból, hüllőkből, rovarokból és dögökből áll. Gyors repülők. A kaba sólyom Európában és Ázsiában fészkel. Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban és ártéri erdőkben él. Telelni délebbre vonul, eljut Afrikába is. Magyarországon rendszeres fészkelő, áprilistól szeptemberig tartózkodik itt. Rendkívül gyors, s talán a legtöbb időt tölti a sólymok közül a levegőben. A vándorsólyom kozmopolita elterjedésű faj, amely megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában. Tartós, gyakran élethosszig tartó párkapcsolatban él. Bár elsősorban sziklafalakon, magas épületeken költ, akár a földre (például homokdűnére) is lerakhatja tojásait. A vándorsólyom zsákmányára zuhanórepüléssel veti rá magát, ilyenkor 170–400 km/h sebességre is felgyorsulhat. Egy szempillantással az ütközés előtt a zuhanást hirtelen lefékezi, majd hátsó lábujján lévő borotvaéles karmát áldozatába mélyeszti. Hazánkban leggyakoribb zsákmánya a házigalamb és a seregély, de a meggyvágó, kék cinege, fekete rigó és különböző verébfajok is kedvelt prédái. Vizes élőhelyeken főleg dankasirályt, csörgő récét és pajzsoscankót ejt el. Képes elfogni a kiválóan repülő sarlósfecskét is. A varjaknak sem irgalmaz, sőt a ludakkal is megbirkózik.

A solymászat megszelídített és betanított gyors röptű vágómadarak (sólymok, sasok, ölyvek, karvalyfélék) segítségével folytatott vadászat A solymászatot tehát nemcsak sólymokkal űzték, hiszen madárfogásra, kisebb szőrmés vad levágására a legtöbb ragadozó madár betanítható. Találkozunk a sólymon kívül karvaly (karuly), ölyv, (ölyü), héja, ráró, kiköcsén, bastard, kék lábú karvaly, kék lábú ölyv stb. elnevezésekkel, a jelölt madár azonosítása igen nehéz. Hogy más volt a ráró, más az ölyű és más a sólyom, az – többek között – Bornemisza Pál nyitrai püspök egyik leveléből kitűnik. 1560-ban írta Ferdinánd királynak: „Négy sólymot küldök fölségednek, ketteje nagyobb fajta, ketteje pedig kisebb; úgyszintén négy rárót és három ölyüt.” 1564-ben már Miksa király kér a püspöktől vadászó madarakat: „sólymokat az ölyvek azon fajtájából, amelyet bastardnak, avagy kék lábúnak hívnak.” Azt gondolhatnánk, hogy a vadászat sólyommal nem volt fáradságos mulatság, pedig vágtatás volt az lóháton a javából. Azért az asszonyok is kivették belőle a részüket. Gersei Petheő Benedek bosszúsan írja feleségéről, hogy „Mindaddig nyúlásza sólyommal lóhátról, hogy tegnap kilencz órakor egy fiat foga. Im mostand mindketten fekszik az gyerekágyat.” Az erdélyi fejedelmek rájöttek, hogy a török portán örülnek a magyar sólymoknak, 1637-ben Szalánczy István vitte a portára, és Brassóban várta össze azokat, onnan írja: „Az sólymokkal mindenfelől ideérkezének. Az Fehérvárról idehozott sólyommal együtt 42 sólyom leszen.” Minden évben 24 sólymot követelt Konstantinápoly.

Lásd még: kerecsen.

sőreg J. a tokfélék családjába tartozó, hosszú orrú, nyúlánk testű hal; Acipenser stellatus.

Sőreg halnevünk már első szójegyzékeinkben előfordul, 1395 k.: seureg (BesztSzj.), 1405: sereg (SchlSzj.), majd 1517: sewreegh (OklSz.), 1525: sewregh (Ortus), 1590: soreg (SzikszF.), 1604: sorég (Századok 1900). A martonosiak 1641. május 13-i panaszlevelében seöregh (HungKözl. 21), majd 1702: soreg (Miskolczi), 1767: sörég (PPB.), 1794: sőreg (Grossinger), 1801: ua. (Földi), 1830: sireg, sőreg (Reisinger), 1868: sőreg tok (Kriesch), 1870: sőreg (CzF.), 1884: söreg, sireg (Nyr. 13). Népnyelvi alakváltozata Hal. 33: séreg, síreg, sőrég, sőrege és sőröge.

N. Sebestyén Irén szerint (NyK. 49) fgr. eredetű, szerinte ez a név ment át az oroszba, majd orosz közvetítéssel a törökség nyelvébe. Nem helytálló az etimológiai megállapítás. Már Gyarmathi (GyarmAff.) egyeztette megfelelő török halnévvel, utána Gombocz (MNy. 13) és Beke (uo. 33 és Nyr. 61) hasonlóan. Csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk; vö. csuv. šьwrege ’hegyes’, šürekkey pulă ’kecsege’, tat. söirök ’sőreg’, türkm. süirik ’ua.’, tarancsi sürük ’ua.’, kal­mük šowrlog ’kecsege’ (TESz.). E szavak alapja a tör. süvri, sivri ’hegyes’ melléknév, a meg­ne­vezett halak legsajátosabb alaki tulajdonsága ugyanis hegyes feje. Az or. sewrjugha (PallasZoogr.) szintén jövevényszó a tatárból, és ide tartozik a ném. Scherg, Schörg ’ua.’ (EL.) is.

Társneve a tetemes tok (MoH.; R. 1874: CzF., 1884: Nyr. 13, 1887: ua. és tetelmes tok HalK.); a nyelvjárásokban MTsz.: tetemes-tok, tetelmes-tok | Dankó: tetemes tok ’ua.’. A tetemes előtag itt nem nagy méretűt, hanem csontost, azaz vértes tokot jelent. Már Miskolczi Gáspárnál olvasható: „derekában harmintz oldaltetemi voltanak”, illetve „a mi halainkban ugyanezt a szálkák avagy tetemek viszik véghez”. A sőreg királyhal (MoH.; R. 1794: ua. Grossinger; N. Nyr. 13: királyhal ’sőreg’) nevének szemléleti háttere az értéke, hiszen ennek fogása nagysága miatt a legnehezebb, zsákmányul ejtése pedig a leginkább vágyott halászöröm volt. A leg­valószínűbb magyarázat azonban az, hogy „a királynak koronázási ajándékul ezt szokták adni a magyar halászok” (Unger). További társneve a vízipárduc (MoH.; R. 1887: HalK.).

A sőreg latin szaknyelvi fajneve a ’csillag’ jelentésű latin stella szóból alkotott. Ezt a nevét az apró, csillag alakú csontpikkelyektől kapta, amelyek bőrében szétszórtan láthatók. A németben is Sternhausen (EL.),azaz ’csillagtok’ a neve. Ez kerülhetett át a magyarba; vö. csillagos tok (MoH.; R. 1801: tsillagos tok /Földi/, 1830: ua. /Reisinger/, 1840: csillagos tok /Szirmay/, 1846: ÁM., 1863: Heckel, 1868: ua. /Kriesch/; N. ÚMTsz.: csillagostok ’halfajta’).Megfelelője még az ang. star sturgeon, dán stjernehus, ol. storione stellato, sp. esturión estrellado, sv. stjärnstör ’ua.’ (EL.).

♦ A hal teste karcsú, megnyúlt, orsó alakú. Ormánya feltűnően hosszú, kissé felfelé hajló, középen nagy darabon hiányzó alsó ajka és egymástól különálló oldalvértjei vannak. Ez a faji bélyeg jól elkülöníti a többi tokfélétől. Háta világos barnásvörös, gyakran kékesfekete, hasi oldala és oldala fehér, ormányának alsó oldala hússzínű, vértjei szennyes fehérek. A tengerből seregekbe verődve indul fel a folyókba márciusban, és ívása végeztével, amely a nyári hónapokra esik, visszatér a tengerbe. A Fekete-, az Azovi-, az Adriai- és a Kaszpi-tengerben, valamint ezek vízgyűjtő területein honos. Általában 1–2 méter nagyságú és 25 kilogramm súlyú, de Petényi szerint fogtak 40–50 kilogrammos példányokat is. Valaha a Dunában Pozsonyig, a Tiszában Tokajig fordult elő, igaz, akkor is ritka fajnak számított. A folyószabályozások jelentősen csökkentették ívóhelyének kiterjedését. Változott a vonulás ideje és útvonala. Utolsó hazai példányát 1965-ben Mohácsnál fogták. Valószínűleg a magyar vizekből végleg kipusztult halfajnak tekinthető.

Lásd még: kecsege, tok, viza.

spániel J. hosszú, lelógó fülű, hullámos, selymes szőrű kutyafajta.

A magyar fajtanév angol szóból származik; vö. ang. spaniel ’ua.’ (W.). Az angol név az ófrancia espagneul (’spanyol, spanyol kutya’) származéka, a szó a spanyol españolon keresztül a latin hispaniolus (DWb.) ’spanyol, azaz Spanyolországból származó kutya’ szóra vezethető vissza (a Hispania országnévvel függ össze, amely a mi spanyol szavunk forrásával is kapcsolatos.) A spániel megfelelője a ném. Spaniel (uo.),fi. spanieli, fr. éspagneul, or. спаниель ’ua.’ (W.).

♦ A spánieleket eredetileg vadászatokra használták, mára azonban már egyre kevesebbet használnak erre a célra. Őshazájuk Spanyolország. Az angol cocker spániel a fajtacsoport legismertebb és legnagyobb számban tartott képviselője. Minden bizonnyal ősi vérvonalat képvisel, ám múltja tisztázatlan. Angol írásos emlékek már a X. században is említést tesznek róla, a nemesek kutyájaként írják le. Igen értékesek voltak. A legerőteljesebb spánielt az angliai Clumber parkban tenyésztette ki New Castle hercege. A clumber spániel vérbeli vadászkutya. Az angol springer spániel nagy múltú, ősi spánielfajta. Eredetileg vadászkutyaként tartották, így rengeteg mozgást igényel, futni és úszni egyaránt szeret. Az amerikai cocker spánielt – kedélyes természete és szelídsége, lankadatlan kíváncsisága és elbűvölő intellektusa miatt – főként kedvtelésből tartják, de vadászösztöne sem kopott a tenyésztés során. A kutyakiállítások és versenyek sztárja.

Lásd még: kutya.

stiglic J. tengelic(e).

A viszonylag későn kezdődő szótörténet szerint 1720: stiglicz, 1787: tiglintzeim, 1801/1898: stiglintz, 1844: istiglicz (TESz.); a nyelvjárásokban MTsz.: istiriglic, tiglic | ÚMTsz.: stenglinc, stiglice, istiglici, istiglinc. A népnyelvi tiglino (Bálint)kicsinyítő képzős alakulat.

A hangutánzó eredetű vándorszó forrása a magyarban a német lehetett; vö. ném. Stieglitz ’ua.’ (EL.). Más európai nyelvekben szintén megvan: blg. шиглец, szbhv. štìglīc, cs., szlk. stehlík, ro. stehlec, szlk.N. štiglic ’tengelic, stiglic’ (TESz.). A németbe és a románba is valamelyik szláv nyelvből került.

Szintén a madár hangját utánzó hangsorból vált madárnévvé a N. cibebek (Chernel) elnevezés. Székelyes csángó sztiklét neve a ro. sticlete ’ua.’ (RKsz.) átvétele.

Lásd még: tengelic.

strucc J. Afrika, Arábia pusztáin élő, 2,5 méter magasra is megnövő, hosszú nyakú és lábú futómadár; Struthio camelus.

A nagy testű afrikai futómadár neve már korán felbukkan írásbeliségünkben, 1416 u.: „ſiralmat tezec … gazolatot monnal ſtrucoket” (BécsiK.). 1531-ben yztrwcz (ÉrsK.), 1533: truccz (Murm.), 1541: uzturuc (KazK.), 1559: usztrucz (OklSz.), 1599: istruz (MNy. 67), 1604: sztrutz (MA.), 1664: strúcz (Lippay: Posoni kert), 1793: strucc (TESz.); a népnyelvben ÚMTsz.: turuc.

Az ol. struzzo, északi tájnyelvi struzz [sztrucc] alakjának átvétele. Az olasz szó forrása a lat. struthio ’strucc’, amely a gör. sztruthión ’ua.’ átvétele. A görög szó pedig a sztruthosz ’madár’ nagyító képzős alakja. A madárnév számos nyelvben megvan, megfelelője töb-bek közt: norv., sv. struts, ol. struzzo, ro. struţ, sp., port. avestruz (W.). Etimológiailag szintén összetartozik a blg. щраус, lett strauss, ném. Strauß, or., ukr., fehéroroszстраус’ua.’(uo.) név.

A futómadár struccnak a nyelvújítás korában Vajda Péter természettudós a szaladár (Szóm.) nevet adta. Hanák János, a reformkorban élt római katolikus pap, zoológus pedig nyarga (uo.) néven említi.

♦ A strucc a madarak osztályának struccalakúak (Struthioniformes) rendjébe és a struccfélék (Struthionidae) családjába tartozó nemnek egyetlen élő faja. Afrikában a Szahara déli részén, Kelet-Afrikában, Namíbiában és a Kalahári-sivatagban él. A nyílt, belátható, füves szavannák, félsivatagok lakója. Szegycsontja lapos, pajzs formájú és taraj nélküli, emiatt képtelen a repülésre. Lába hosszú, erős és kétujjú. Az ujjak rövidek és tompa karmokkal felfegyverzettek, erős rúgásával még az oroszlánra is veszélyt jelent. A feje és a nyaka csupasz. Hossza 2 méter, magassága 2,5 méter, tömege 100 kilogramm fölötti, azaz a legnagyobb jelenleg élő madár. Nemcsak a világ legnagyobb, hanem a leggyorsabb madara is. Meneküléskor 72 km/h sebességet is elér. 6–20 tojást rak. Ezek kb. 1,5 kilósak. A hím és a tojó felváltva költ.

sügér J. folyó-, állóvízben gyakori, kisebb, zömök, ízletes hal; Perca fluviatilis.

Első írásos említése 1435 k.: siger (SchlSzj.), majd 1500 k.: sigher (TemGl.), 1544: swger, siger (OklSz.), 1605: syger (OklSz.), 1735: sűgér (SzT.), 1794: súgár, sügér (Grossinger); nyelvjárásainkban Édes: ua. | MTsz.: sigér,sígér, súdér | NéprKözl. 4: singér | Gyurkó: süger, sügre.

Ismeretlen eredetű halnevünk. Származásának finnugor magyarázata (NyK. 2, Ethn. 4) nem állja meg a helyét. Beke (Nyr. 61) csuvas eredetet föltételez, illetve a kalmük sörgö ’ua.’ halnévvel veti össze (Hal. 33). A magyar halnevet átvette a kárpátukrán(singig, süger ’ua.’ Vladykov), a román (sugăr Gyurkó) és a szlovák is (šiger Sipos, šuder Fe.) hasonló jelentéssel.

Társneve a fésűshal (N. MTsz.), hegyes, tüskés és szúrós uszonyai miatt nevezik így, különösen fölmeredő hátuszonya hasonlít fésűre. Rappi hóhér nevének (N. uo.) magyarázata az, hogy „Egy rappi ember ezt ette, szálkája a torkán akadt, megfulladt” (Moháry Gyula varbói plébános tudósítása /HalK./). Bules nevét (R. 1863: Heckel, 1910: budres, bulhes /Nyr. 39/; N. ÚMTsz.: bulhes, budrihal, bujhes, butres | HalK.: bules | OrmSz.: bures | MNy. 40: budres) Kniezsa (SzlJsz.) és Beke (Hal. 33) az EtSz. nyomán egyaránt szerbhorvátból származó jövevényszónak tartja; vö. szbhv. buljes (RszK.), bul, bulezs ’sügér’ (Medic). Ennek eredete ismeretlen. Munkácsi előtte (Ethn. 4) még fordítva magyarázta, azaz a szerb halnév volna a magyarból. Viszonylag korai fölbukkanása nyelvünkben azonban amellett szól, hogy magyar fejlemény lehet. Mivel egyetlen más szláv nyelvben sem mutatható ki, inkább a szerbhorvát halnév lehet átvétel a magyarból.

Dibbancs népnyelvi neve (HalK.: Eger) a – más jelentésű – dobáncs (MoH.) halnévvel függ össze. Dóber társnevének (R. 1801: dúbír /F./, 1884: dúbér /Nyr. 13/; N. ÚMTsz.: dobír, dúbir, dúbé hal | HalK.: dóber,dúbár, dúbér, dúber | Ecsedi: dúbír | Halh.: dübér) németből való származtatása (Melich és Beke: DLw., Hal. 33) kevéssé meggyőző. Ez a halnév a dobár ’telt, domború, kövér, nagy hasú’ (ÚMTsz.) szóval függ össze, a testformára utalva. Esetleg a magyarból átvett az ukr. bobir, bubir ’Gymnocephalus acerina’ (FU.) halnév. Kándró (N. HalK.: ’tóban élő hal, talán sügér’ a Székelyföldön) halnevünk a szerb kodro ’sügér’ (Medic 1) átvétele. A nyelvjárásokban körmöshal neve is van (R. 1794:Grossinger, 1876: Kreszn., 1887:HalK.; N. ÚMTsz.: kőrmös-csuka, körmös), tüskés uszonyairól nevezték így el. Szolgabíró (N. Gyurkó) nevére azzal szolgált rá a sügér, ez a falánk kis ragadozó, hogy elfogyaszt mindent a planktonoktól a halivadékig. Ráadásul gazdasági értéke sincs, éppoly kevéssé kedvelhették a halászok, mint a szolgabírót.

A tudományos Perca nemzetségnév a latin perca ’sügér’ halnévből való, az ógörög πέρκη (pérkē) ’ua’ folytatója. A végső forrás az óindoeurópai *perk- / *prek- ’foltos, pettyes’ szó lehetett. Az ókori halnév a ’változatos, sötét színű, színes’ gör. περκνός, a ’sötétül’ jelentésű perkazein szócsaládhoz tartozik. A sügér a halak többségénél valóban jóval sötétebb színezetű.Az ógörög halnév folytatói az európai nyelvekben a sügér következő nevei: gör. πέρκα, ang. perch (R. XIV. század perche),ófr. perche, fr. perchat, perche, sp. és port. perca (EL.), ol. perca, persico (PI. 108). A magyarban is megvolt a perca, R. 1500 k.: „…silicet nomine dergecze, vel siger vel perca” (TemGl.), 1533: „Perca:eyn persich: Perca hal” (Murm.). Ennek az érdekes kéttagú magyar halnévnek az első tagja latin név a sügér helyett. A sügérfélék lat. perca nemzetségnevéből „magyarított”. Mivel annyi régi, saját név van a magyarban a sügérfélék képviselőire, ez a szerencsétlen névadási kísérlet nem járt eredménnyel.

A Gymnocephalus cernuus magyar varsinta társneve a Barsch nyelvjárási Waschinger ’sügér’ (baj. Wärsch, Wärschinger, Wärschling ’ua.’) alakváltozatából való; R. 1715 k.: varsinta (MNy. 46), 1730: ua. (BélTractatus), 1887: ua. (HalK.); N. MTsz., Ti., Jankó: Balaton. Lukács Károly írta (MNy. i. h.), hogy e halnévvel az altenbergi bencéseknek átadott tihanyi apátságtól Örvényes halászfaluba telepített sváb halászok ajándékozták meg a szomszéd tihanyi őshalász népet, és ennek révén az egész Balaton halászságát. Szintén német eredetű, a Barsch halnévből való a következő néhány terminus. R 1730: persling (BélTractatus), 1838: barsóka (Tsz.), 1887: persli (HalK.), 1893: parcs, persli (NéprFüz. 25), 1895: persli-hal (Nyr. 24), 1902: barsóka (Jankó), 1904: ua. (Vutskits), 1914: ua. (EtSz.); népnyelvi MTsz.: persli ’sügér’ | HalK.: barsóka ’durbincs’ | Ti.: borsóka | Jankó: borzsóka ’ua.’ | Gyurkó: parcs ’sügér’, persli, persling, barsling. A ’sügér’ jelentésű német halnév az aln. *base ’éles, hegyes’, kfn. bars ’sügér’ jelentésű szóval tartozik össze; vö. még ném. Bart ’szakáll’, Bürste ’kefe’, barsch ’durva, barátságtalan’ (BWDWb.). A sügér tehát nevét hegyes, szúrós hátuszonyáról kapta. Ez a neve átkerült néhány más nyelvbe is; vö. ang. bass, barse (R. XV. század óang. bærs), holl. baars (FB., középholl. baerse), szlk. peršla, szln. peršelj (DLw.), szbhv. pers ’ua.’ (Medic).

A sügér számos elnevezése között testének színezete alapján keletkezett a ném. Buntbarsch, azaz ’színessügér’vagy a Graubarsch, vagyis ’szürkesügér’ elnevezés. Csíkozottságára utal Streifbarsch, azaz ’csíkossügér’ neve. A Jagebarsch, azaz ’vadászsügér’ a szabad vizek lakója, ezért világosabb színű. A Tiefenbarsch, azaz ’mélysügér’ akár 50 méter mélységű vízben él, ennek megfelelően jóval sötétebb. Szintén élőhelyére utal a Krautbarsch, azaz ’fűsügér’, a hal elsősorban növényzettel gazdagon benőtt vizekben tartózkodik. A Seebarsch pedig ’tavisügér’ jelentésű.

♦ Az állóvizek és a lassúbb folyóvizek lakója, a víz tisztaságára érzékeny. Fiatal egyedei kisebb csapatokba verődnek, a nagyobbak magányosan vadásznak az apró halakra. Ikra és halivadék fogyasztásával nagy károkat tud okozni. A Balatonban nagyon megritkult az állománya, halászati jelentősége nincs. Külföldön a horgászok kedvelt zsákmánya, sokfelé telepítik is. Nálunk a félkilós sügér már ritkaság. Pedig kiváló a húsa, és alig szálkás.

Lásd még: feketesügér, pisztrángsügér.

sül J. hátán hosszú tüskékkel borított, kb. nyúl nagyságú, melegebb tájakon élő rágcsáló.

A szó régről adatolható, ám nem a Hystrix cristata neveként. Elsősorban a sündisznó jelölésére szolgált, valamint számos növényt jelöltek vele. Első latin–magyar szójegyzékeinkben (1395 és 1405 k.): zeul, zwel, zwl (BesztSzj., SchlSzj.),majd zöl (BécsiK.), zwl (JordK.), 1552, 1566: szüldiszno (Heltai Gáspár bibliafordításai), 1570 k.: swl dÿзno (ArsMed.), 1577: thenghewry sindhysno ’ein merkatz’ (KolGl.),1578: szöldizno (Herbarium), 1590: sül dizno, vagy touisses dizno (SzikszF.), 1604: ua. (MA.). Növénynevekben szintén régről adatolható: XV. század legvége: swl ’aaron’ (Herbolarium), 1531: syl ’herba’ (TermtudKözl. 1894), XVI. század: sewl fw’Barba iovis’ (MNy. 39), swl fw’Arum’ (NépNyelv. 1935), 1578: sül fü ’Scrophularia minor’, erdei sül fü ’Polygonatum’ (Herbarium), 1590: sül fü ’Arum’ (SzikszF. 10), 1604: ua. (MA.), 1807: sülbige ’Ulex’ (MFűvK.), 1843: ua. (Bugát). (Fölvetődik a kérdés, hogy  elsősorban egyes régebbi források adatainál  egyáltalán az állatnévvel van-e dolgunk, ugyanis a régi nyelvben a sül, süly ’kelés’ jelentésű is volt. Melius például 1578-ban számos növény hasznosságának leírásakor említi, gyógyhatásának tárgyalásakor kiemeli a süly elleni alkalmazást. Pl. „Chelidonium minus, kisseb Fetske fü. Más neue Scrophularia minor, az az, Gelyua rontu fü, sül fü, Mezei sül fü… nagy Gelyuákat, sülöket el ronttya” /Her­barium/).

A sül rágcsáló nevének az a magyarázata, hogy az állatot háta közepétől a farkáig 40 centiméter hosszúságot elérő, fekete-fehér gyűrűs tüskék borítják. A kimeresztett tüskék a fején hosszú, tövises tarajt alkotnak.

♦ A gyalogsülfélék (Hystricidae) az emlősök osztályában a rágcsálók rendjébe tartozó család. Hosszú és vastag tüskéik, hasított felső ajkuk, csökevényes kéz- és teljesen fejlett lábhüvelykujjuk, hatalmas vájó karmaik és csupasz, sima, egyenes állású tenyerük és talpuk van. A tarajos sül ’Hystrix cristata’ Észak-Afrikában a Szaharán kívül mindenütt elterjedt. Bokrokkal borított sziklás lejtőkön, elvadult kertekben vagy a régi mezőgazdasági kultúrák szegélyein él. A visszahajló horgokkal sűrűn tűzdelt tüskék lazán ülnek az állat bőrében, és azonnal leválnak, amint egy másik állat húsával érintkezésbe kerülnek. Az áldozat minden egyes mozdulatára egyre mélyebbre hatolnak testébe a tüskék.

Lásd még: tarajos sül.

süllő J. 1,5 kilogrammnál kisebb fogassüllő.

Süllő halnevünk a fogasnál korábbi felbukkanású írásbeliségünkben: személynévként már 1138/1329 (MNy. 32: Sileu)és1211-ben kimutatható (OklSz.: Silleu), halnévként 1395 k.: scilew (BesztSzj.), 1405 k.: sille (SchlSzj.), 1435 k.: ua. (SoprSzj.), 1514: swllw, 1519: silew, 1521: sywlle, 1532: silew (OklSz.), 1570 k.: sillö (ArsMed.), 1588: sillo (FrankHasznK.), 1590: süllö (SzikszF.). A süllö „Ujfalvi-Szikszainál a XVI. században capito squalus; a latin meghatározás inkább a fejes domolykóra illik; de később még egyszer előfordul ’Lucioperca Gessnero’ helyes meghatározással” (HalK.). [Ez utóbbi jelentésmagyarázatban Conrad Gessner neve szerepel, akitől a latin elnevezés származik, lásd alább.] 1647-ben ua. (Szentmártoni), 1719: sullyő (MNy. 39), 1791: süllö (Dugonics 1791), 1801: süllő (Földi), 1830: ua. (Reisinger), 1863: ua. (Heckel), 1870: ua. (CzF.), 1884: ua. (Nyr. 13). Nyelvjárásainkban Gyurkó: sül | MTsz.: sillő | OrmSz.: süllő | Ethn. 1943: szúróshátú sillér, szúrós süllő ’sügér’ | K.; ÚMTsz.: feketesüllő; a süllők színe ugyanis a környezethez alkalmazkodik: zavaros vagy sötét, mély vizekben sötétebb lesz a háta, fekete csíkokkal. A szellő,sül,sillő,süllér a süllő név népnyelvi alakváltozatai.

A fogaséhoz hasonló szemléleten alapul a süllő halnév is, a TESz. szerint csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk; vö. csuv. šêla, baskír hïla, karakalpak sïla ’fogas, süllő’. A csuvas halnév a ’fog’ jelentésű csuv. šêl szónak ugyanolyan származéka, mint a magyar fogas a fog főnévnek. A cseremisz šêla-kol ’fogas’ (MNy. 23) (kol ’hal’) ugyancsak csuvas eredetű halnév.

A csuvas nyelvben aşăla, şăla pula főnév a m. fogas, fogashalhoz hasonlóan szintén elliptikus alak: şăla pula > şăla.Süllő és fogas szavunk sajátos tükörfordítás. Az ócsuvas szó is átkerült a magyarba, illetve annak tükörfordítása is, és az ócsuvas szó morfémáit szintén lefordították magyarra. Fejes Lászlónak a Nyelvészeti világfórumon (http://seas3.elte.hu/nyelveszforum) írt megállapítása szerint az ócsuvas -lig hangalakú képző, amelyből a magyar -lő kialakult, ugyanazt a szerepet töltötte be (ellátottság), mint a magyar fog szóhoz járuló képző. Hasan Eren szerint (MNy. 2002) az etimológiai szótárainkban megadott süllő szó töve vitatható (EWUng.: csuv. şăla, ócsuv. *şilek /középtör. tişek/), a magyar szó előzményeként feltett ócsuvas *šillik hangalakjából nem magyarázható sem a mai csuvas alak, sem pedig annak tatár és baskír megfelelői. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a török ş-nek a csuvas l- megfelelése szerint a csuv.şăla egy *şillik-ből származna, pedig a süllő megnevezésben előforduló gemináta magyarázatához ez szükséges volna. Mivel a csuvas halnév nem magyarázható a *şillik alakból, a szomszédos baskír, tatár és karakalpak nyelvjárások hïla és sïla alakjai semigazolják a geminátát. Ezzel szemben a törökországi šišek (< tišek) alakkal jól megfeleltethető a mai csuvas. Noha ennek elterjedt jelentése ’egy-két éves bárány’, azonban egy törökországi nyelvjárásban kimutatható halnévként is: az ott sïraz-nak nevezett hal hímjét nevezik így (uo.). A magyar süllővel Hasan Eren megállapítása szerint egyetlen halnév vethető össze, a csuv. şăla. Ennek megfelelője pedig a török şişek halnév, és ez is tanúsítja, hogy a csuvasban nem beszélhetünk geminátáról.

A Kárpát-medencébe, a Duna térségébe a török eredetű halnevet a magyarok hozták, és tőlünk vették át a környező szláv nyelvek. A magyarból való a románşalău ’ua.’ (FR.), sulă ’Aspro zingel’, sul ’Lota lota’ (Gyurkó), şalăiăs ’ua.’ (DA. 11), ez utóbbi kicsinyítő képzős alak, és a N. şuléu, şaliu, şelău, cealău ’ua.’ (uo.), első fölbukkanása 1802 (UngElRum.).

Néhányan (pl. Lumtzer–Melich: DLw.) süllő halnevünket tévesen a németből magyarázták, holott éppen fordított a szókölcsönzés, a német halnév való a magyarból. Már Herman Ottó felismeri ezt jó érzékkel, szerinte a süllő „a német Schill és Schiel névvel egy tőből fakad. Galgóczinál (1622) megvan” (HalK. Mesterszótár). Régi átvétel lehet (vö. pl. 1726: L. F. Marsigli: Danubius Pannonico-Mysicus /Hága–Amszterdam/ című műve IV. kötetében a XXII. táblán: Lucioperca. Schiel. Smul. Sÿllo). A Zander mellett Ausztriában a magyarból átvett Fogosch, illetve – az Alsó-Bajorországban szintén ismert, és ugyancsak magyar eredetű – Schill használatos a süllő neveként; vö. osztrák: Schill ’ua.’ (DWb.). A németben R. Schicel, Schiele (uo.), Schill, Schiel (VNAE.), N. Schindel (uo.); a felvidéki és erdélyi németeknél is megvan (Berg). Minden bizonnyal összetartozó etimológiailag a süllő kárpukr. šull’u (uo.), or. és ukr. szulá,szbhv. šúlj (RF.), šíl (Hirtz),cs. šíl, szlk. šíl, šúl, gör. sula, blg. sulka, kárpukr. šull’ju (Fe.) neve, a német, a román megfelelők és természetesen a mi süllő halnevünk. Már P. S. Pallas említi a nem szláv nyelvi megfelelőket: „Malorossis Sulá, Tataris Syla (unde Hungaris Sylli)” (Zoographia Rosso-asiatica III. Petropoli, 1811). Berg szerint az orosz szulá közvetlenül a törökből való, Vasmer (REWb.) ezt az etimológiát ismétli. Leder (RF.) viszont – hangtani és szemantikai okokból – nem fogadja el a közvetlen török származtatást, ám az esetlegesen testformára utaló különféle szláv főnevekkel és igékkel való összekapcsolása nem meggyőző.

A süllő ném. Zander, Sander neve (DWb.) szláv eredetű. Ugyan Preobraženszkij (1951), valamint Rostafiński (1900) a szláv neveket tartja német eredetűnek (< ném. Zander), azonban itt éppen fordított a szókölcsönzés iránya! Már Beke Ödön (Deutsche Fisch- und Pflanzennamen. 1944. Indogermanische Forschungen 52) – a halfaj előfordulására hivatkozva a német nyelvterület keleti részén – fordítva magyarázza, a német szó származik a szlávból; ugyanígy Wick (1939), Kluge (1963) és Berg, valamint a Der große Duden (Leipzig, 1962). Vasmer (REWb.) Kluge és Beke magyarázatát veszi át, és az újfelnémet Zander halnevet szláv eredetűnek tartja. Utal a Sandart és a Sand ’homok’ összefüggésre is. Ez utóbbi kapcsolatot Machek elutasítja (ZfSl.). Pedig a homokos fenekű vízterület valóban kedvelt élőhelye ennek a halnak, mégsem helyes az etimológia. Mindenesetre a német halnévnek lehetett hatása néhány szomszédos szláv nyelvre, ám a süllő összetartozó és ószláv eredetű mai szláv elnevezései (lásd alább) a német név szláv eredetét bizonyítják. Viszonylag késői felbukkanású a német írásbeliségben, még az 1493-ban megjelent Heidelberger Fischbüchlein sem említi. Conrad Gessner híres zoológiai művében olvasható először, 1558-ban: Sander (Historiae animalium. IV. Zürich). A német nyelvterületen a XVI. századtól egészen a XX. századig egymás mellett szerepelt a Sander és a Zander, csak az 1930-as évektől egységesítették, és állandósult a mai (Z-vel kezdődő) írásmód. A név a középalnémet sandat (Wick), régi tájnyelvi sandar, sandak (Kluge) folytatója, amely – magának a süllőnek Kelet-Európából való elterjedésével párhuzamosan – a szlávból magyarázható. Az ang. zander első említése az angol irodalomban XIX. századi, ott nyilván német jövevényszó. Megvan a francia (sander), az olasz (sander, N. sandra, sandron), a dán (sandart), aholland (zander) és a lett (zandarts) nyelvekben is.

Végül a süllő morfológiai jellegzetességére utaló elnevezések. A hal színe volt a névadási szemlélet háttere fehérhúsú csuka,hóttsüllő,kéksüllő, ződsüllő, ang. blue pike, fr. doré bleu és blg. бяла рибаterminusok esetében. Az or.

op, ukr.

opyk,

ap alakleíró nevek, a hal hengeres teste a névadás indítéka, a csaphoz hasonlítás alapja. Az or. szudák halnév igen régi felbukkanású, 1459/60: szudok, 1607: ua., a lengyelben 1472-től adatolható: cendak (RF.). Különösen a délszláv süllőnevek (szbhv. smu

, szln. smu

, blg. smadók)összetartozása mutatható jól ki az ’égető, szaggató, dörzsölő, horzsoló’ jelentésűszbhv. smúditi, blg. smada, ószláv *smod- (uo.) alakkal. A süllő hegyes, kemény uszonysugaraira, uszonytüskéire utal. Akár a Percidae családhoz tartozó más halak esetében (sügér, durbincs, bucó), különösen a tüskeszerű, szúrós, bökős hátuszony sebzi meg a halászok kezét.

Lásd még: fogas, kősüllő.

sün, sündisznó J. Európában honos tüskés hátú kis rovarevő emlős; Erinaceus rouma­nicus.

A sünféléket – különösen a keleti sünt és az európai sünt – leggyakrabban csak a sün névvel jelölik. Főleg a mesékben szerepel gyakran a régies sündisznó elnevezés. A sün, sündisznó legkorábbi írásos említése helynévben XI. századi, köznévként 1395 k.: „círcíus: зeul” (BesztSzj.). 1405 k.: zwl (SchlSzj.), 1450 k.: zol (BécsiK.), 1525 k.: zÿldÿzno (MNy. 11), 1533: suldissno (Murm.), 1550 k.: sindhysno (KolGl.), 1570 k.: swlÿ dÿznot (ArsMed.), 1590: sül dizno (SzikszF.), 1727 k.: süjdisznó (Ethn. 3), 1800: sün (Márton). A nyelvjárásokban MTsz.: disznyószőcz, disznószőgy | MNy. 2: süvinydisznó | uo. 58: szűrdisznó | ÚMTsz.: széndisznó, szindisznó | Nyatl.: síndisznó, sövinmálác, sűngyisznó | Nyr. 28: sziéngyisznuó.

A sün szó ősi örökség a fgr. korból; vö. vog. soule, cser. šüle, šulo, md.śejeľ, fi. siili, észt siil ’sün’ (TESz.). A régi magyar nyelvben csak a sül alakot használták, a sün forma csak később terjedt el. A mai tudományos szóhasználatban viszont a sül szó már a rágcsálók közé tartozó sülfélék (Hystrichidae) családjának fajait jelöli, amelyeknek semmi közük nincs a sünfélékhez.

A sündisznó népetimológiás neve a szőr-disznó, szőr-disznyó (NySz.), R. 1835: szőr-malac (Kassai), 1840: szür-dissnó (MTsz.). Társneve a népnyelvben a tüskékkel bevont bőrére utaló tüskésdisznóelnevezés: tüskisborz, tüskisdisznu (VasiSz. 1936: 3). Egyéb népnyelvi neve a sünkutya. 1833-ban disznó-borz ’sündisznó’(Kassai). Göcsejben a sündisznó gurgula-madár (Nyr. 5), a gurgula ’karika, gömbölyű’ jelentésű.

A latin szaknyelvi Erinaceus roumanicus binómen utótagja, a lat. roumanicus fajnévjelentése ’Romániában élő’; lásd még az Erinaceus europaeus roumanicus (WbZ.) alfaj nevet, a fehérmellű sündisznó (< ném. Weissbrust-Igel ’ua.’ /uo./) vagy keleti sün (< ném. Ostigel /uo./) nevét. Megvan így az oroszban is: восточноевропейский ёж ’ua.’ (VNAE.). Az Erinaceus nemi terminus pedig a sün latin neve, amely görög eredetű; vö. ógör. echínosz ’ua.’. A sündisznórólmár az ókorban is főként bökős, tüskés növényeket neveztek el. Tudományos latin nevükben (Echinocactus, Echinocereus, Echinocystis, Lappula echinata, Echinacea, Echinóchloa, Echinops, Echinopsis) mindenütt az ógörög echínosz ’sündisznó’ szerepel.

♦ A sünfélék (Erinaceidae) a legújabb filogenetikus rendszertanok szerint a sünalakúak (Erinaceomorpha) rendjének egyetlen családja. 10 nem és 23 ma élő faj tartozik a családba. A Kárpát-medencében egyetlen sünféle él, a keleti sün. Európa nyugati felén ugyanakkor kizárólag a hozzá megtévesztésig hasonló európai sün fordul elő. A keleti sün ’Erinaceus roumanicus’ testhossza legfeljebb 35 centiméter, bőrén a szőrszálak között sűrűn elhelyezkedő hegyes tüskék vannak. Hegyes pofája éles fogakat rejt, amelyekkel nemcsak a földigilisztákat, hanem kígyót is könnyen ketté tud harapni. Éjszakai életmódot folytat. Dús aljnövényzetű, ritkás erdőkben fordul elő, de mindenekelőtt cserjésekben, települések környékén él, sőt, még belvárosi parkokban is. Az európai sün ’Erinaceus europaeus’ hátán több mint 8000 tüske található. Minden egyes tüske nagyjából egy évig marad a helyén, majd kiesik, hogy újabb tüskének adjon helyet.

süvöltő J. pacsirta nagyságú, tarka tollú, pintyféle énekesmadár; Pyrrhula pyrrhula.

A madárnév 1793-ban bukkan fel írott forrásban: süvölytyó (Grossinger). 1799-ben süvötyö (Fábián), 1801-ben süvőltő (Földi). 1838-ban a régi Tsz. közölte süvöltyű nevét, 1898-ban süvőtyő (Nom.), 1893-ban süvöltőmadár (Madh.). A nyelvjárásokban Nom.: süvőltyű, süvőtyő | Tsz.: süvöltyü | KissMad.: süvőtyű, süvöltyű, süvötyö | MTsz.: svítyű, svétyű | Nyr. 7: sivítyű (Nyr. 7).

Hangutánzó eredetű, a madár hangját kifejező süvít igéből, annak melléknévi igeneve. A népnyelvben a süvölt, sivölt (NySz.) ’fütyül’ jelentésű, a ficfa süvőtő (Nyr. 46) a síp neve.

A süvöltőnek, mint elég közönséges és igen szép madárnak, a legtöbb országban sok a népnyelvi neve (a német Brehm pl. 24 nevét sorolja fel). Sajátos hangjáról nevezték el más nyelvekben is; vö. ném. N. Quietschfink ’ua.’ (Brehm), vagyis ’visítópinty’, Gügger, Hellschreyer,azaz ’sípoló’, ’visító’, észt krüükslind, krüügitaja ’ua.’ (KissMad.). Ugyancsak hangutánzó eredetű a N. gyöp (uo.) és a hüpp, hüpmadár (SzegSz.).

Nyelvjárási vörösbegy nevének (R. 1898: Nom.) megfelelője a süvöltő ném. N. Blutfink ’vérpinty’, Rotfink ’vöröspinty’, Rotgimpel ’vörös süvöltő’, Rotvogel (Brehm), észt punalind ’vörös madár’, punapugu ’vörösbegy’ (KissMad.) elnevezése. Ismert még a havasi gimpli (uo.), havasi-pinty (R. 1793: Grossinger) terminus, téli vendégünk találó neve. (Használatos egy madár csalogatására alkalmas, éles hangú síp a vadászatban, ennek szintén süvöltő a tájnyelvi neve.)

♦ A süvöltő a legészakibb és legkeletibb részek kivételével egész Európában előfordul, de délebbi államokban csak mint téli vendég. Az északi süvöltő ’Pyrrhula pyrrhula’ a süvöltők tipikus alakja, melyet általában major néven ismertettek, mert ez a nagyobb alak. Magyarországon rendes téli vendég, nagy számban természetesen az északi hazájához legközelebb eső Felvidéken található, de éppen úgy előfordul Erdélyben, a Dunántúlon, az Alföldön és Horvátországban is.

Lásd még: gimpli, pirók.

süvöltő pirók Lásd: pirók.

svájcer, svájcer tehén J. svájci szarvasmarha; svájci eredetű pirostarka tehén.

Főnevesült jelző a svájcer; vö. a következő összetételekkel: svájcer tehén ’svájci eredetű pirostarka’, svájci szarvasmarha ’rövid szarvú, pirostarka szarvasmarha’. A svájcer tehenészet jelentése ’istállózó tehéntartás’. Ezekben az 1680-tól lassacskán szaporodó „Schweizerei”-ok­ban jól tejelő, nyugatról behozott teheneket gondoztak a svájci, tiroli vagy észak-olasz tehenészek. A fejőmestert a XVIII. századi uradalmi iratok többnyire svájcerosnak nevezték. Főként a Dunántúlon volt a tehenészetek neve: Svájceráj, Svájcer-hof, Helvécia (ez utóbbi helynévvé, puszták nevévé vált néhol). A XVIII–XIX. század fordulóján a Dunától keletre is megjelentek a svájcerosok, Svájcerájok.

Minden nyelvben felhasználják az ismert, környező, népszerű nemzetek neveit – így a magyarban is. Egyes szókapcsolatok olyan sokszor fordulnak elő, hogy az adott nyelvben állandósult szókapcsolattá válnak. Néha szóhűséggel vesszük át őket, tehát eleve az adott nemzet nevével, mint állandó minőségjelzővel; pl. az ír Setter – ír szetter vagy a deutscher Schäferhund – német juhász esetében.

♦ Alapvető változás kezdődött az 1880–1890-es években a tej- és tejtermékek városi piacának fokozatos kialakulásával. Főúri majorságokban természetesen már előbb, a XVIII. században is léteztek tejtermelő tehenészetek – különösen a Dunántúlon –, ahol a külföldről, elsősorban Svájcból, Tirolból behívott sajtosok, vajmesterek a főúri udvartartás számára állítottak elő vajat és finomabb sajtféléket. A tehenészek nyugati fajtájú teheneket gondoztak.

Lásd még: szarvasmarha, tehén.