Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

28. fejezet -

28. fejezet -

Tartalom

Sz

Sz

szajbling J. ízletes húsú halfaj; Salvelinus fontinalis.

A szajbling a németből került nyelvünkbe, először a Halászat 1902. évi 11. számában bukkan fel, még a német Saibling alakváltozatban. A név más európai nyelvben nincs is meg, másképpen nevezik ezt a fajt (ang. brook trout, fr. saumon de fontaine, or. amerikanszkíj golec). A szaibling alakváltozattal együtt tehát a németből átvett, a ném. Salm, ófn. salmo (< latin salmo) ’lazac’ elnevezésből származik. A német nyelvjárási elnevezések a ném. Salm kicsinyítő képzős származékai; vö. stájer Salbling, Salmling,Saibling ’Salmo salvelinus’ (StWsch.), bajor Sälbling, Sálbling, Sálbling ’ua.’ (BWb.), sváb Sälmling, Selmling ’ua.’ (SchwäbWb.). A lazac szinonimája, szemling halnevünk nem népi átvétel, hanem a kereskedelem révén került a magyarba.

A pataki szajbling ’Salvelinus fontinalis’ társneve a patakigalóca, feketepisztráng.

♦ A pataki szajbling az észak-amerikai kontinens atlanti-óceáni oldalának állatvilágához tartozik. A hideg vizet szereti, ezért délebbre csak a forráspatakokban él meg. Északon a tavakba, sőt a tengerbe is belátogat, vándorló (Anadron) és állandóan édesvízben élő formái is ismertek. Az amerikai szajblingfajok közül a pataki galócát telepítették át az európai tógazdaságokba, többek között hozzánk is. Azonban ez a telepítés csak a Brit-szigeteken, Skandináviában, valamint az Alpok és a Kárpátok országaiban járt sikerrel. Magyarországon egyedül a Bakonyban, a Viszló patakban volt bizonyítható állománya. Háta sötét olajzöld, oldala világosabb, húsa vöröses vagy sárgás. A sötétzöld alapszínt szabálytalanul kanyargó, világoszöld csíkok és szalagok szakítják meg, amelyek az oldalán világosabb, sárga foltokra bomlanak fel.

Ennek az Észak-Amerikából telepített ízletes halfajnak a testalkata a sebes pisztrángéra emlékeztet. A szajbling még színesebb. Rózsaszínű, alig szálkás húsa nagyon ízletes. Élőhelye és táplálékának összetétele is a pisztrángéhoz hasonló. Magyarországon pisztrángtelepekről kikerülve alakult időnként állománya a pataki szajblingnak, pl. 1978–1985 között a bakonyi Viszló-patakban, ahova a Balatoni Halgazdaság ódörögdi telepéről került.

Lásd még: szemling.

szajkó J. tarka tollazatú, a varjúval rokon, utánzásra képes énekesmadár; Garrulus glan­darius.

A madárnév 1395 k. bukkan fel az írásbeliségben: „gratulus: зaÿa” (BesztSzj.). 1525 k.: „Graculus et garrulus: zaÿko(MNy. 11). 1784-ben szojkó (uo. 64), további szótörténeti adata a zajko, szalyko, zajgo (TESz.); nyelvjárási alakváltozata ÚMTsz.: szajku.

Szláv eredetű név; vö. mac., szbhv., szlk., cs. sojka, fehérorosz, blg., or., ukr.сойка, le. sójka, szln. šoja (W.). Az átvett szláv szó valószínűleg egy ’csillog’ jelentésű tő származéka. Az elnevezés alapja a madár fehér foltos, pettyes, feltűnő tollazata. A magyar szóvégi - kicsinyítő képző hatására alakult át, a szojkó > szajkó változás mögött magánhangzó-elhasonulás áll. Származéka: szajkóz.

Népnyelvi neve a cserszajkó (R. 1841: Vajda), arra utal, hogy élőhelye a tölgyes erdő; vö. ném. Eichelhäher, lat. szaknyelvi Garrulus glandarius ’ua.’ (Brehm), azaz ’makkszajkó’. A latin glandarius fajnév a ’makk’ jelentésű lat. glans, glandis szóból képzett. A ném. Eichelhäher ’ua.’ név is tulajdonképpen ’makkgyűjtő, makkevő’ jelentésű.

A zajgó, zajkó népetimológia eredménye, mint Miskolczi írja 1702-ben, „az ö zajgásáról, avagy zajgó vóltáról neveztetik ekképpen.” A latin szaknyelvi Garrulus genusnév is hangjára utal, a lat. garrire ’cseveg, fecseg’ szóból származik.Erdélyi gájica neve a ro. gaiţă’ua.’ név (RKsz.) átvétele. A szajkó lat. gaius nevének folytatója a fr. geai, holl. gaai, ol. ghiandaia, port. gaio (W.).

Gyakori szereplője példabeszédeknek, szólásmondásoknak, néhányat Miskolczi Gáspár állított össze 1702-ben: Szajkónak szajkó a barátja. Semmi közi nincsen a szajkónak a he­gedűszóhoz. A hattyúk akkor énekelnek, mikor a szajkók hallgatva vesztegelnek. Mi gondjok vagyon a szajkóknak az ország dolgaira?

♦ A szajkó, más néven európai szajkó a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Európában, Ázsiában és Afrika északnyugati partvidékén fészkel. Magyarországon rendszeres fészkelő. Állandó, kimondottan erdei madár, bár a költési időszak után csapatokba verődve nagyobb távolságokra is elkóborolhat. Rövid, erős csőre van. A Magyarországon élő varjúfélék között a legkisebb. A szép fedőtollak gyakran díszítik a vadászok kalapját is. Izgalmi állapotban gyakran felmereszti fekete-fehér vonalkázású fejtollait. Hangja messze hangzó, éneke nagyon változatos, érdes, nyávogó, fütyülő hangok keveréke. Kitűnő hangutánzó, élethűen utánozza más madarak hangját, de akár a kutyaugatást is híven „szajkózza”. Éles, riasztó hangjára az erdő minden vadja figyel.

Lásd még: mátyás.

szalakóta J. csóka nagyságú, kékeszöld tollazatú, hasznos madár; Coracias garrulus.

A szalakóta értelmezése, névadása különböző más madarakkal történik. Méretét csókához hasonlítják, idegen nyelvi neveiben – nem valami nagy találékonysággal – a szajkó, a holló és a varjú szerepel. Hiszen a szajkó latin Garrulus nemi neve a szalakóta faji neve. A latin szaknyelvi Coracias nemi terminus pedig a gör. korakiasz ’hollószerű’ jelentésűszóból származik, a gör. korax ’holló’ madárnévből. Német elnevezése nagyon hasonlít a szajkó ném. Eichelhäher, azaz ’makkszajkó’ nevére, hiszen a szalakóta ném. Mandelkrähe (WbZ.) neve tulajdonképpen ’mandulavarjú’ jelentésű.

Szalakóta madárnevünk 1799 óta (Fábián) adatolható. Mint arra Kiss Jenő felhívja a figyelmet, ugyanakkor Calepinus – a ’búbos banka’ jelentésű – szarakakota terminust már 1585-ben szótárazta, kétségtelenül ez a madárnév, hiszen később Baróti Szabó Dávid szótáraiban, 1784-ben és 1792-ben, Simainál 1809-ben szintén olvasható a szarakota név.

Ez utóbbi névből jött létre a magyarban gyakori r ~ l váltakozással. Az előtag nyilvánvalóan a szar főnév; vö. a búbos banka szar-, szaros-, fostos-, büdös- jelzővel képzett neveivel. ’Coracias garrulus’ jelentést pedig – hasonlóságon alapuló – névátvitellel kapott. Hasonló a népnyelvi szari-csóka (Nyr. 10), szaricsouka, csaricsóka (ÚMTsz.) elnevezése is (R. 1786: szori csoka /MNy. 1969/; 1793: Grossinger).

A karicsa szalakóta (R. 1793: Grossinger), N. KissMad.: karicsa, karics, csacsogó karics hangutánzó eredetű név, a madár rikácsoló hangja alapján keletkezett. Más nyelvekben is gyakoriak a hangutánzó elnevezések; vö. ném. N. Racke, észt raag, sv. kråka, norv. råke, illetve lat. szaknyelvi Coracias garrulus ’csacsogó varjúszerű’ (uo.),sp. carraca, le. kraska, szlk. krakľa belasá (EL.).Erdélyi elnevezése a kalongya varju, kalangyavarjú (KissMad.). Az összetételben a kalangya ’szénaboglya, gabonakereszt’ jelentésű, a madár kedvelt tartózkodási helyére utal; vö. ném. Weizhäher (uo.), Garbenkrähe (Brehm), ’búzaszajkó’, illetve ’kévevarjú’ jelentéssel.

További nevei a feje és melle kékeszöld színe alapján adott N. ÚMTsz. ződkánya, zőt kányo, züőtkányo (R. 1898: Nom.; N. MTsz., Petényi| Chernel: zöldcsóka | KissMad.: zöld rigó, zöldkülü | VasiSz. 1966: 3: züődbákán.) Idegen nyelvi megfelelője a ném. N. Grünkrähe, R. lat. szaknyelvi Coracias viridis (Brehm), észt rohelin (KissMad.), or. zelenaja vorona (VNAE.), mind ’zöld varjú’ jelentésű.Ugyancsak színre utal,kékes színe miatt nevezik vasvarjú néven (R. 1799: Fábián), N. ÚMTsz.: vaskánya | Chernel: vasvarnyú, vasmadár, vasvarju (R. 1898: Nom.). Társneve a németben is Blauracke (WbZ.), a név utótagja hangutánzó eredetű, a szalakóta rak, rak, rak hangját adja vissza, az összetétel előtagja pedig ’kék’ jelentésű. Szintén azúrkék tollazatára utal kékcsóka neve (1808: kék holló /Mitterpacher/), N. Petényi: kék szarka | KissMad. kék szajkó, kék szalakóta, kék varnyú, kék varjú | Chernel: kékmátyás. Más nyelvi megfelelője a – szintén ’szalakóta’ jelentésű – észt siniraag (KissMad.), ang. blue jay, fr. corbeau bleu (VNAE.), ném. Blaukrähe (Brehm), ang. blue roller, norv. blåråke, fi. sininärhi (EL.).

♦ Az európai szalakóta vagy szalakóta a madarak osztályának szalakótaalakúak (Coracii­for­mes) rendjébe és a szalakótafélék (Coraciidae) családjába tartozik. Eurázsia erdős sztyepp jellegű területein és Észak-Afrika nyugati részén, az Atlasz-hegységben él. Területe egyre zsugorodik, az elmúlt 100 évben mint fészkelő eltűnt Dániából, Svájcból és Németország majdnem teljes területéről. Költőterülete hazánkban is szűkült. Nagy, varjú­szerű madár, feltűnő, élénk színű tollazattal. Nagyobb rovarokat, csigákat, ritkábban hüllőket és kétéltűeket zsákmányol. Lesből támad, és a levegőben is vadászik. Ősszel bogyó­kat eszik és a szőlőt is megkóstolja. Vonuló madár, április végén érkezik vissza a Kárpát-medencébe afrikai tele­lőhelyéről, és laza csapatokba verődve augusztus végén, szeptember elején vonul délre.

szalamander, szalamandra J. erdőben élő, fekete-sárga színű, gyíkszerű kétéltű; Sala­mandra.

Nevének legkorábbi írásos előfordulása 1551: „Vagyon … egy salamandra madaram” (Nyr. 43). 1604-ben salamándra (MA.), 1629-ben salomándra (TESz.), 1799-ben ſzalamándra (Márton), 1835-ben szalamandra (Tzs.).

A lat. salamandra átvétele a gör. szalamandra nyomán, ez talán a perzsa szamander ’szalamandra’ származéka. Megfelelője a ném. Salamander (TESz.), ang., holl., norv. salamander, fr. salamandre, port. salamandra, ukr.саламандра’ua.’ (EL.).

Több neve farkára utal, pl. magyar szaknyelvi farkos kétéltű, bre., sp. caudata, ném. Schwanzlurche (uo.). A szalamandrának a népnyelvben tar-gyek (azaz ’kopaszgyík, meztelengyík’) és vizi-bornyú, vizi-borgyu (Nyr. 28) nevet is adtak.

♦ A szalamandrafélék (Salamandridae) a kétéltűek (Amphibia) osztályába és a farkos kétél­tűek (Caudata) rendjébe tartozó család. 16 nem és 63 faj tartozik a családba. A foltos szalamandra Európában az északi részek kivételével, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában fordul elő. Magyarország hegységeiben honos. A lomberdők vizes, árnyékos élőhelyeit kedveli. Alapszíne nedvesen csillogó mélyfekete, hasa jellemzően szürkésfekete vagy feketésbarna. Mintázata változatos: az élénksárga szinte bármilyen árnyalatát viselheti egészen a vörösig, foltokkal és csíkokkal is. Kora tavasszal előbújik telelőhelyéről (fagymentes természetes üre­gekből), ahol nemritkán csoportosan vészeli át a téli időszakot. Általában éjjel aktív, de nagyobb esők után nappal is előbújik. A foltos szalamandra elevenszülő, teljesen mozgásképes lárvákat hoz a világra. Az Aggteleki Nemzeti Park jelképe a foltos szalamandra.

szalangána J. a sarlósfecskék családjába tartozó, ehető fészkű madár; Collocalia.

A magyarban csak 1870-ben bukkan fel ez a neve: salangana (Term. 3), majd 1872-ben szalangán fecske (Kiss 1985), ez a ném. Salanganschwalbe ’ua.’ (uo.) átvétele tükörfordítással. 1897-ben ehető v. éti salangana (PallasLex.).

Nyelvünkben német eredetű, a ném. Salangane ’ua.’ (DWb.) átvétele. A végső forrás a mal. sārangburong és lajong ’ua.’ (Brehm), a jávaiak lavet (uo.) néven ismerik. A sārang ’fészek’ szó a madár erős, tartós, nyálával készült fészkére utal. Más nyelvekben is megvan a szalangána megfelelője; vö. fr. salangane, or. cалангана, sv. salangan ’ua.’ (EL.).

A latin szaknyelvi Collocalia nemi név ugyancsak nyállal készített fészkére utal, a gör. kolláein ’összeragasztani’ és a he kaliá ’fészek’ szavakból alkotott összetétel. Német Schleim­nester neve (WbZ.) szintén ’torokváladék-, köpet-fészek’ jelentésű. Korai magyar nevei esetében ugyanez a névadási szemlélet háttere, 1801: ennivaló fetske ’valami fűszerszámos eledel’ (Földi), 1841: fészekmester (Vajda), 1849: fészek-ehető fecske, éti fecske (Hanák). Az ang. swiftlet a Collocalia fuciphaga faj, a nem törzsalakja.

♦ A sarlósfecskefélék (Apodidae) a madarak osztályának a sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe tartozó családja. 19 nem és 94 faj tartozik a családba. A szalangánák Délkelet-Ázsiá­tól (India, Srí Lanka) és a Maláj-félszigettől a Fülöp-szigetekig, valamint keletre a déli csendes-óceáni szigetekig terjedtek el. A feketefészkű szalangána ’Aerodramus maximus’ a madarak osztályának a sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe és a sarlósfecskefélék családjába tartozó faj. A régebbi rendszerbesorolások a Collocalia nembe sorolták, Collocalia maxima néven. Brunei, Indonézia, Malajzia, Mianmar, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam területén honos. Kóborlásai során eljut a Fülöp-szigetekre is. Testhossza 14 centiméter. A sza­langánák hosszú, sötét, nehezen hozzáférhető barlangokban tanyáznak, főleg Jáva, Szumátra és Borneó szigetén, de Indiában és az Indiai-óceán apróbb szigetein is.

Szervei közül az igen fejlett, költéskor rendkívül nagy nyálkamirigyek fontosak. A szalan­gána ugyanis levegőn megkeményedő nyálából készíti fehéres színű fészkét. Ehető fészküket fűszerekkel levesbe főzik, a kínai konyha egyik ínyencsége a fecskefészekleves. Tyúk- vagy ürülevesben megfőzve az ínyencek szemében ínycsiklandozó csemege. Ehető fészkeikről már a régiek is megemlékeztek. Így Bontius szerint a kínaiak a fészkeket leszaggatják a szirtekről, s nagy mennyiségben szállítják Indiába. A fészkek szedése jövedelmező foglalkozás, s a fészkelő tanyákat a tulajdonosok bérbe adják. A fészekszedés azért is képes szép hasznot hajtani, mert a szalangánák sohasem használják ugyanazt a fészket másodszor; minden tojásrakást (évenként átlagosan háromszor-négyszer) megelőzőleg új fészket építenek. A Karang-Bolongban gyűjtött fészkek száma 500 000, ami – figyelembe véve a többszörös gyűjtést – azt jelenti, hogy ebben a barlangban 33 000-nél több szalangána tanyázik. Jáván kívül még egyebütt is, tulajdonképpen az Indiai-tenger egész szigetvilágában szedik a szalangána fészkeit, úgyhogy az utazók becslése szerint Kínába évenként milliószámra visznek be. Brehm adatai szerint a legjobb fehér fészkek angol fontjáért 1885-ben Borneó északi partvidékén legalább 80 pengőt, Hongkongban pedig 320 pengőt fizettek. Egy fészek súlya mindössze 6–16 gramm. Körülbelül 70 fészek nyom 1 fontot, és 3 fészek szükséges, hogy azokból egy személyre való levest főzzenek. A szennyes, fekete fészkek fontjáért csak 3–5 pengőt adnak. A vörös fészkek – minőségük szerint – felét vagy kétharmadát érik a fehéreknek.

Lásd még: sarlósfecske.

szalonka J. hosszú és vékony csőrű, ízletes húsú madár; Scolopax rusticola.

A madárnév 1742 óta adatolható: szolonka (SzlJsz.), további szótörténeti alakváltozatai: 1763: szalánka, szalán, 1780: szalonka (TESz.), 1791: szalank (MNy. 19), 1793: szalanka (SzlJsz.), 1796: szallánk (MNy. 17), 1808: szálanka (SI.), 1838: szolánka (Tsz.); a nyelvjárá­sokban MTsz.: szaláng | ÚMTsz.: szalon, szolonk.

Szláv eredetű, közelebbről a le. słomka,słonka, R. słanka, słeka ’szalonka’ átvétele. Az átvételt a lengyel–magyar főúri kapcsolatokkal lehet magyarázni, elsősorban közös lakomák, vadászatok fontosak ebben a vonatkozásban. A szó elején a mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta. Megfelelő név más szláv nyelvben a szbhv. šljuka, szln. slóka, or. N. слука(TESz.), fehéroroszслонка, szlk. sluka, ukr.слуква ’ua.’ (EL.).

A latin szaknyelvi rusticola fajnév a szalonka élőhelyére utal, a lat. rusticolus kicsinyítős alakja a lat. rusticus ’vidéki, földhöz, mezőhöz tartozó’ szónak.

Több népnyelvi neve is van, 1838: N. batla ’szalonka’ (Tsz.). Zalában a nyest, nest ’szalonka’ (Nyr. 2) talán a sneff népetimológiája. Balatonmelléki adat a zsidó-madár ’batla’ (1898: Nom.).

♦ A szalonkafélék (Scolopacidae) a madarak osztályában a lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe tartozó család. A szalonkák a nedves területeket kedvelik. Többségük vonuló, nagy távolságokat tesznek meg. Karcsú testű, hosszú lábú és nyakú, keskeny és enyhén szögben hajló, hosszú szárnyú madarak. Többnyire állati eredetű táplálékot fogyasztanak, ehhez igen alkalmas hosszú, hegyes, enyhén görbült csőrük. Kiváló repülők és kitűnően mozognak a talajon és vizes területeken.

Lásd még: sárszalonka, sneff.

szamár J. a lóval rokon, nála kisebb, hosszú fülű, szürke szőrű háziállat; Equus asinus.

A szamár szó legkorábban személy- és helynévben fordul elő írásban: 1138: Zamar szn. (MNy. 32), 1193: Zamor hn. (ÓMOlv.). Köznévként 1372 u./1448 k.: зamar (JókK.). Növénynevekben is felbukkan, 1350 k.: ſcumartíuíſ (LeuvGl.), 1395 k.: „cartago: зamar thuзc” (BesztSzj.), 1560 k. zamar thöwys (GyöngySzt.), 1570 k.: sзamar (ArsMed.), 1585: „tussilago: zamar lapu sima lapu zamar köröm” (Calepinus), 1844: „Ott tenyészik a bús árvalyányhaj / S kék virága a szamárkenyérnek” (Petőfi: ÖM. 1). Egyéb összetételben 1781-ben szamár fül, 1791-ben szamár hurut, 1842-ben szamárpad, 1857-ben szamárlajtorja,1862-ben szamárköhögés (TESz.).

Latin eredetű, de az olasz közvetítette nyelvünkbe. Régi jövevényszó, az ol. somaro, tájnyelvi somär, šomär, sumár, sumär alakjának átvétele az első szótag nyíltabbá válásával. Az olasz szó forrása a gör. szagmarion ’teherhordó állat’ többes számú szagmaria alakja a szagma ’teher, tehernyereg’ alapján. A szó számos nyelvbe bekerült. A szamár szlk. somár (W.) neve a magyarból való. Átvitt értelemben a szamár ’ostoba (ember)’. Származékai: szamaras, szamárság, szamárkodik.

A szamárnak a nyelvújítás korában Szemere Pál író, esztéta, nyelvújító a találó lomhár (Szóm.) nevet adta. A csacsi a fiatal szamár kedveskedő neve, gyermeknyelvi, dajkanyelvi szó. A szamár csacsi becéző neve 1792-ben olvasható először (SzD.). Konkrét értelemben a fiatal egyedet jelenti, átvitt értelemben pedig eufemizmus, naiv, tapasztalatlan személyre mondják. Régen 1533: szamárfi (Murm.), a népnyelvben szamárkölyök (MTsz.). Zemplénben isten-lova a szamár társneve (Nyr. 4).

Latin szaknyelvi Equus nemi neve a ló, a lat. asinus fajnév pedig a szamár latin elnevezése. A lat. asinus név folytatója többek közt az ol. asino, ang. ass, fi. aasi, fr. âne, port. és sp. asno ’ua.’ (W.).

♦ A háziszamár ’Equus asinus asinus’ a lónál kisebb termetű s kisebb elterjedtségű, háziasított emlős a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjéhez tartozó lófélék (Equidae) családjában. Magassága a tenyésztési és gondozási körülmények szerint változó, akár a lónál. Srí Lanka és Szardínia szigetén, valamint a Baleárokon 75 centiméter vállmagasságot alig elérő törpe szamarak is élnek; ezek tehát egy nagy kutyánál kisebbek. Másfelől viszont az arab Maszkatban tenyésztett nemes szamarak, amelyek nagy részét, mint igen alkalmas nyerges állatot, jó pénzen Afrikába viszik ki, a ló átlagos magasságát is elérik. Elsősorban Franciaországban, de másutt is kitenyésztettek feketésbarna, igen nagy fülű, valóságos óriás szamarakat, amelyeknek főleg az öszvértenyésztés terén juttatnak fontos szerepet. A lóval keresztezett hibridje az öszvér.

Lásd még: öszvér.

szárcsa J. csóka nagyságú, fekete színű vízimadár; Fulica atra.

A madárnév helynévi adatban a XIV. század elejéről (Zarchazek /MNy. 10/), köznévként 1395 k. („Mergus: зarcha” /BesztSzj./) adatolható. Későbbi alakváltozatai: 1585: szartza (Calepinus), 1643:ſártsa (Com:Jan. 1643). A nyelvjárásokban MTsz.: sárca | OrmSz.: sárc | R. 1898: Nom.: sarca | Nyr. 17, R. 1898: Nom.: sárcsa.

Származékszó. Az elavult, ’kopasz, világos’ jelentésű szár főnévből alakult kicsinyítő -csa képzőegyüttessel, a madár tollazatának világos foltjáról, csőrének és homloka egy részének fehér színéről. Hasonló szemléleten alapul ném. Bläβhuhn (DWb.) neve is. Néhány névmagyarázó véleményével ellentétben nem a ném. bläβ’sápadt, halvány, színtelen’ szó az összetétel előtagja, hanem a ném. Blesse ’fehér homlokfolt’ szó. Van is a németben Blesshuhn (WbZ.) alakváltozata a szárcsa nevének. A Blesse (< ófn. blassa ’állatok homlokán fehér folt’,indogermán bhles-, bhlos- ’fénylik’ /DWb./) különösen a lovak, tehenek homlokán lévő fehér folt neveként használatos. A ném. Huhn utótag pedig ’tyúk’ jelentésű.

A szárcsa nevének szár alapszava bizonytalan eredetű, megtalálható Szekszárd város nevében, amely az ott eltemetett I. Béla királyról kapta nevét. A királyt a nép Szegszárnak hívta, mert barna bőrű volt és kopasz.

Murmelius közli 1533-ban haragus madar elnevezését, ez valószínűleg a szárcsák gyakori veszekedésére, viaskodására utal. 1841-ben fekete szárcsa (Vajda), 1898-ban fekete hóda (Nom.) néven említik, tollazatának színe alapján.

Régi, a nyelvjárásokban sokáig vagy még ma is használatos neve a szacskó (SzlavSz.), fúmadár (R. 1533: Murm.), fulka (R. 1763: NySz.), (R. 1801: Földi), fhu-madaór (ÚMTsz.), vízi-tyúk, vizityúk, vizityuk, vizi tik (uo.), tikhódas (Chernel), hóda (R. 1800: Márton, 1801: Földi) hódas (KissMad.), fúhóda (R. 1807: Márton). A szárcsa német népnyelvi neve Blätzuhn, Blesshun, Blässel, Blässlein, Bless (KissMad.) ’kopaszocska’, illetve ’kopasz’. Hasonló a névadási szemlélet háttere észt lauk, litv. laukys neveinek (EL.) esetében is, hiszen a német terminus ’fehér homlokfoltú tyúk’, az utóbbiak ’fehér homlokfolt’ jelentésűek.

A latin szaknyelvi Fulica nemi név a szárcsa lat. fulicula (WbZ.) nevéből való. A lat. atra fajnév pedig színére utal; a lat. atratus, -a, -um ’feketébe öltözött, gyászruhás’ jelentésű.

A bütykös szárcsa ’Fulica cristata’ név jelzője a tarajos szinonimája, a taréjos szárcsa a ném. Kammblässchen ’ua.’ (Brehm) fordítása. A névadási szemlélet háttere mindkét terminus esetében a szárcsa fehér homlokpajzsa fölötti két piros bütyök. Kiss Jenő utal a bütykös hattyú (KissMad.) névre is.

♦ A szárcsa a madarak osztályának darualakúak (Gruiformes) rendjébe, a guvatfélék (Ralli­dae) családjába tartozó faj. Európában és Közép-Ázsiában költ, Afrikában, Dél-Ázsiában és Ausztráliában előfordul, illetve telel. Síkvidéki tavakon él, a hegyvidéket kerüli. Szeme világospiros, csőre és homloklemeze vakító fehér. Lába ólomszínű, sarkánál pirosas sárgás­zöld. Ujjain bőrlebenyek vannak, az úszás elősegítésére. Vonuló madár, de a nem befagyó tavaknál áttelel. Halastavakon komoly károkat okoz. A vízre, nádasba, nádból épített fészkében, 7–9 tojásán 21–24 napig kotlik. A fiókák fészekhagyók, és kikelésük után nem sokkal követik anyjukat a vízbe. Tollazatának koromfekete színével, fehér csőrével és homlokpajzsával minden vizet szerető ember megismeri. Télen, a vizeinken ezrével gyűlik össze. Ilyenkor hangos piksz-piksz kiáltásai és ugatásszerű hangja messziről elárulja a jelenlétét. Szembeötlő még a homlok tollatlan, csupasz része, melyen a bőr pikkelyesen szaruszerű.

szardella J. lapos testű, apró heringféle tengeri hal; Engraulis encrasicholus.

Szakácskönyvben említik először írásban, 1600 k.: „Az szardellát is csináld ki egy kis tálban, szintén úgy, mint a czethalnak az ikráját” (RadvSzak.). 1709-ben szardelle (TörtT. 3), 1770-ben szardellat, szardeli (MNy. 60), 1786-ban sardelli (uo. 65), 1799-ben szárdelek (Fábián), 1821: szerdella (TESz.).

A mi szardella szavunk az ol. sardella, N. sardela ’ua.’ (uo.) átvétele, ez olasz kicsinyített forma a sarda (lásd szardínia) nyomán. Mivel ezt a halat a legnagyobb mértékben Olaszországban halásszák, az olasz konyhában a legnépszerűbb – nem véletlen, hogy az olaszban használatos a legtöbb népnyelvi elnevezése. A végső forrás a gör. szardínosz ’ua.’ (WbZ.). Nemzetközi szóvá vált az olaszból; vö. ro. sardele (W.), ném. Sardelle (VNAE.),cs. sardelka, sardel, fi. sardelli, le. sardela, sv. sardell ’ua.’ (EL.).

A latin szaknyelvi Engraulis nemi név a szardella gör. engraulisz nevéből való, akárcsak a lat. encrasicholusfajnév; vö. gör. enkrasíkolosz ’ua.’ a gör. krászisz ’keverék’ és a chólosz ’epe, keserű étel’ szóból.

♦ A szardella apró, 15 centiméteres halfaj. Előfordulása: Atlanti-óceán, Földközi-tenger, Északi-tenger. A szardellafélék (Engraulidae) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályába, a sugaras úszójú halak (Actinopterygii) osztályához, a heringalakúak (Clupeiformes) rendjébe tartozó család. 2 alcsalád, 16 nem és 140 faj tartozik a családhoz. A szardellafélék (Engraulidae) családjába tartozik az öböl szardella ’Anchoa mitchilli’ és a japán szardella ’Engraulis japo­nicus’ is. A szardellának, testéhez képest, igen nagy szája van. Szélesre tátott szájjal vonul át a nagy planktonfelhőkön, s kopoltyúíveinek finom rácsán fennakadnak táplálékai. Legnagyobb mennyiségben a Nápolyi-öbölben halásszák.

A szardellából készült egykor a garum, az antik rómaiak halszósza. Ma is számos halszósz készül belőle, pl. a vietnamiak nuoc mam nevű készítménye. A ringli pedig szardellafilé kapribogyóval feltekerve, sós olajban. A szardellapaszta – sóval, olívaolajjal eltett darált ajóka – tubusban kapható.

Lásd még: ajók.

szardínia J. kékeszöld hátú, ezüstfehér hasú kis tengeri hal; Sardinia pilchardus.

A szardínia név valójában több különböző fajt is takar. A WHO kódex összesen 21 fajt ért a „szardínia konzerv” címszó alatt.

A név legkorábbi írásos felbukkanása nyelvünkben 1855: „eszik … sardinát”, majd 1861: szárdinával, 1871: szardina, 1875: szardiniás, 1882: szárdin; N. szardínia (TESz.).

Az ol. sardina vagy a belőle származó ném. Sardine átvétele, a magyar szó a Szardínia földrajzi név hatására alakult mai formájára, holott nincs köze hozzá. A végső forrás a lat. sarda, a gör. szardé folytatója, a kicsinyített sardina forma vagy a késő latinban, vagy az olaszban alakult ki. Nemzetközi szó, igen sok nyelvben használatos még, pl. ang., holl., fr., ar. sardine, blg.,kat., héb., mált., sp., port., or., izl., ro. sardina, dán, norv., sv., fer. sardin, sp., gal. sardiña ’ua.’ (EL.) stb. A legtöbb neve és nyelvjárási elnevezése az olaszban haszná­latos.

♦ A szardínia a csontos halak főosztályához, a sugaras úszójú halak (Actinopterygii) osztályához, a heringalakúak (Clupeiformes) rendjébe és a heringfélék (Clupeidae) családjába tartozó faj. Élőhelye az Atlanti-óceán északkeleti részétől egészen Szenegálig terjed. Megta­lálható továbbá a Földközi- és Fekete-tengerben is. Nagy rajokban fordul elő. Legfeljebb 25 centiméter nagyságú tengeri hal. A szardíniára jellemző keskeny, hosszúkás, ovális teste. Leggyakrabban olajban eltett szardíniakonzerv formájában fogyasztják. Portugáliában a szardíniát grillezik. A kereskedelemben árult „szardínia” sokszor valójában spratt vagy hering. A jó minőségű konzervben a halak fejét és kopoltyúját eltávolítják.

A világon a legtöbb szardíniát és szardellát Peru partjainál fogják ki. A Humboldt-áramlat Peru partjainál magával hozza a friss hideg vizet és nagy mennyiségű planktont, amivel ezek a halak táplálkoznak. Évente 10 millió tonna szardíniát és szardellát fognak ki onnan, amiből húst készítenek. Olykor az El Niño meleg ellenáramlat megakadályozza a planktonok kialakulását, és a halak néha évekre eltűnnek.

Lásd még: szardella.

szarka J. fekete-fehér tollú, hosszú farkú madár; Pica pica.

A szarka már a XIII. századtól adatolható helynévben (TESz.), köznévként 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „Píca: зarka(BesztSzj.), 1570 k.: sarka madar,зarkalab fw (ArsMed.); a népnyelvben ÚMTsz.: carka.

Szláv jövevényszó, valószínűleg valamely déli szláv nyelvből; vö. szbhv., bosny., blg. svraka,szlk., szln. sraka, cs. straka, szorb,le. sroka, mac. strá

ka, or., ukr.сорока’szarka’ (W.). Átadója elsősorban a szlovák vagy a szlovén lehetett, mert a korai adatok szaraka formájúak, amely a srakából vezethető le a legkönnyebben, a szó eleji mássalhangzó-torlódást feloldó járulékhanggal, a szarka a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre. A szláv szó indoeurópai eredetre vezethető vissza. Átvette a litván is: šarka (uo.). A magyar szarka név átkerült a románba, érdekes, hogy ezt a ro. ţarcăszót (RKsz.) használják – viszontkölcsönzéssel – erdélyi nyelvjárásokban: carka (Nyatl.). (A szarka főnévnek nyelvünkben átvitt értelemben ’ragadós kezű ember, alkalmi tolvaj’ jelentése is van.)

A szarka érkező vendéget jósol csörgésével a háznak. Czuczornál is:

Midőn megcsörrene fölötte egy szarka,

Mire ő bújában is olyatt kaczagott,

Hogy megijedvén a szarka, eliramlott:

„Oh te csibelopó rossz próféta madár

Vendégül most nekem kit hozna a tatár.”

Petőfi szintén tudja ezt:

Nos fiúk, nem szólt a szarka

Házfödélteken?

Vagy ki álmodá meg, hogy ma

Vendégtek leszen?

A népdalban ugyancsak:

Csörög a szarka kertifán

Vendég érkezik még ma tán.

Hangja miatt kapta csörgőszarka (R. 1898: Nom.) nevét, hangutánzó ném. Tschocke, Schackelster, Schacker, Schackschack elnevezése (VNAE.) is. Hosszú farkáról kapta rudas (R. 1793: Grossinger), N. ÚMTsz.: durungfarku-szarka, Chernel: rúdas madár nevét.Más nyelvekben is hasonlóan hívják; vö.ang. long-tailed mag, ném. Langschwanz (VNAE.), észt pikksaba (KissMad.) elnevezéseit. Népnyelvi tarkaszarka, tarkajézus, cifraszarka nevei (uo.) tollazatára utalnak. A csángó kocofána (RKsz.) a románból való; vö. ro. coţofană’ua.’ (W.). A Székelyföldön R. 1838: bába-szarka ’havasi szarka’ (Tsz.).

Tautonímiával alkották a latin szaknyelvi elnevezést a szarka lat. pica nevéből.

Szólásban: Csörög, mint a szarka. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.

♦ A szarka a madarak osztályának a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Európában, Ázsiában, Északnyugat-Afrikában és Észak-Amerika nyugati részén szinte mindenütt honos. Bokros és fás tájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Fekete-fehér tollazata és hosszú, ék alakú szárnya van. A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb emlősöket tisztít meg a parazitáktól. A szarkapár tartós házasságban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A fészket magasan a fák koronájában helyezik el, vagy csupán néhány méter magasságban bokrokban, de mindig ujjnyi vastag, sokszor tüskés ágak sűrű szövevényében. Egyes párok háborítatlanul költenek az autópályák melletti bokrokban, mások a városok területén. A tojásokat egyedül a tojó költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. Előszeretettel gyűjti össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására. Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben. A szarka szívesen megtelepszik az ember közelében és ott, ahol kíméletet tapasztal, rendkívül bizalmas, vagy helyesebben tolakodó. Skandináviában, ahol bizonyos tekintetben szent madárnak tartották, nem is a kertekben, hanem az udvarokban tanyázott.

szarvas J. 1. gímszarvas. 2. ezzel egy családba tartozó más állat (pl. dámvad). Nagy testű, kérődző, patás állat, amelynek hímje nagyméretű agancsot hord.

Számos faj összetett nevében szerepel, pl. gímszarvas, rénszarvas, tarándszarvas, jávorszarvas. Helynévben a XIII. századtól adatolható (TESz.), köznévként 1395 k.: „cerus: зaruas” (BesztSzj.), 1570 k.: sзarwaſ(ArsMed.).

A szarv szó származéka -s melléknévképzővel, fenti főnévi jelentése egy feltehető szarvas állat szókapcsolatból való önállósodása révén alakult ki. Ez a megnevezés az ősidőkből ered, amikor a totemként tisztelt állat valódi nevének kiejtését tabu tiltotta, így alakult a farkas is, valamint a medve szláv előzménye (medvedj, tulajdonképpen ’mézevő’).

Egyes nyelveken egyazon szó jelöli a szarvast és az őzet is. (Például az angol deer szó a jelzőjétől függően – red deer, roe deer – jelenthet szarvast vagy őzet.)

A szarvassal kapcsolatos ismert kifejezés a szarvasbika; szarvastehén, ünő; szarvasborjú, üsző; nyársas ’egyéves’, villás ’kétéves’. A szarvasoknál a még nem ellett tehén az ünő. Ótörök eredetű szavunk; vö. kun, oszm., ujg. inek ’tehén’. A magyar szó egy ősi ineg alakból vezethető le: inő, majd labializációval ünő formában.

A magyar népesség körében nagyon elterjedt a Szarvas, de a németben sem ritka a Hirsch családnév. A gael nyelvből származó Oscar keresztnév jelentése: ’aki szereti a szarvasokat’. Szarvas nevű városunk is van. Több németországi város neve Hirschberg (összetett szó; Hirsch ’szarvas’ és Berg ’hegy’). A szarvas fogalma mint szimbólum vagy jelkép sok mondában és népi hagyományban ismeretes (pl. a csodaszarvas legendája, amely a hun-magyar mondakörben és a magyar népi hagyományokban is ismert mitikus állat).

♦ A szarvas a párosujjú patások közé tartozik. Legtöbb faja az őzekkel együtt a szarvasfélék családjának tagja. A szarvasbika legfeltűnőbb jellegzetessége az agancsa. Az óriás szarvas viselte a legnagyobb agancsot. Ez a faj a kontinens fátlan vagy szórványfás társulásait lakta, számára a jégkorszak végi felmelegedéssel együtt járó fásodás végzetes lehetett, mivel a hímek mintegy 3 méteres fesztávolságú agancsukkal a sűrű aljnövényzetben nem tudtak elmenekülni. A szarvasok az őskori ember legjelentősebb és leggyakoribb vadászzsákmányát jelentették. A ma élő szarvasfélék mérete a 8–10 kilogrammos északi törpeszarvastól a 450–500 kilogrammos jávorszarvasig változik. Testük általában karcsú, gerincük egyenes és hosszú. Erős lábukkal jól futnak az erdős talajon, kitűnően ugranak és úsznak.

Magyarországon számos bizonyítéka van vadaskertek létesítésének, többek között IV. Béla Zólyom megyei vadaskertje, Mátyás király Buda melletti, nyéki vadaskertje érdemel külön is említést. A vadaskertek a vad megóvását is szolgálták, télen a vad etetéséről is gondoskodtak. De már jóval korábbi adat is föllelhető, II. Géza 1157-ben kiadott oklevelében rendelkezett sózók létesítéséről a szarvasok számára. Később szintén nagy jelentőségűek voltak a vadaskertek, mert ezekben lehetett az akkori kezdetleges vadászfegyverekkel rövid idő alatt nagyobb mennyiségű vadat ejteni. Ünnepi alkalmakra Bécsbe, az országgyűlésre a magyar vadaskertek szolgáltattak nagy mennyiségű vadhúst. A szarvashús az előkelők étlapjáról ritkán hiányozhatott. A Kárpát-medence természeti adottságai kiváló élőhelyet biztosítanak legtöbb nagyvad fajunknak, köztük a gímszarvasnak is. Alapvetően ennek köszönhető, hogy hazánk gímszarvasállománya világhírű. A magyarországi bőszénfai szarvasfarmon található Európa egyik legnagyobb zárt téri vadállománya. Itt több mint 1200 gímszarvas és 300 európai dámvad él.

Ázsiában él a szibériai őz, a szika szarvas, a vapiti és a jávorszarvas. A kínai–orosz határ mentén a szibériai tundra rénszarvas ’Rangifer tarandus sibericus’ az uralkodó. Ezeket a közép-ázsiai gímszarvasokkal együtt a Han-dinasztia idején a kínaiak, a türk és a tunguz népek, a mongolok és a koreaiak tenyésztették. Akárcsak a lappok Skandináviában, úgy a tunguzok, mongolok és türkök is Dél-Szibériában, Észak-Mongóliában és az Usszuri térségében félig szelídített ázsiai rénszarvascsordákat tartottak. A trópusi Ázsiában élnek a pettyes szarvasok, a disznószarvasok, a mocsári szarvasok, az indiai számbárszarvasok és az indiai muntyákszarvasok, Thaiföldön a Chao Phraya folyó völgyében a mezőgazdaság térhódítása előtt a trópusi lombhullató erdők és nedves szavannák disznószarvasoknak, az azóta kihalt Schomburgk-szarvasoknak, líraszarvasoknak adtak otthont.

Lásd még: dámszarvas, gímszarvas, iramszarvas, jávorszarvas, rénszarvas, taránd­szarvas.

szarvasmarha J. háziállatként tartott, nagy testű, párosujjú kérődző emlős; Bos taurus.

Az összetett szó előtagja a hímek szarvára utal. A marha utótag személynévben már 1358-ban felbukkan: „Ladislaus dictus Marhas” (MNy. 63). Köznévként 1372-ben „bÿzon marchaual зegenek de yſtenuel kazdagok” (JókK.). Ekkoriban (és még később is, 1508: MNy. 9; 1533: Murm.) ’vagyon, kincs, ingóság, áru’ jelentése volt, csak később kapta (pl. 1585: Calepinus) ’jószág, háziállat’, 1587-től (MNy. 59) ’szarvasmarha; Rindvieh’ jelentését. (1799-től átvitt értelemben a marhának már ’nagyon buta ember’ értelmezése is olvasható.)

Az utótag bajor-osztrák eredetű szavunk; vö. ófn., baj. markat, marchat ’kereskedelem, piac’ (TESz.) a lat. mercatus ’vétel, piac’ szóból. Kereskedéssel szerzett vagyonról van tehát szó.

A latin szaknyelvi Bos nemi terminus a szarvasmarha lat. bos bovis nevéből származik. A fajnév, a lat. taurus ’bika’ jelentésű.

A nőstény állatot tehénnek, a még nem ellett nőstényt üszőnek, a nem ivarérett fiatal állatot borjúnak hívják. A tenyésztésbe vett, kifejlett hím állat neve a bika (R. 1193: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; 1570 k.: bÿka /ArsMed./). Ótörök jövevényszavunk; vö. türk, kirg. buqa, kun boga, oszm. boga. A nyelvünkbe került szó első szótagjában veláris i lehetett, amely szabályosan fejlődött i-vé. A herélt hímet fiatalon tinónak nevezik. A Székelyföldön a kedveskedő tinó-binó az apró marha neve (Kriza:Vadr.).

A herélt bika neve az ökör (R. 1214: hn., 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. öker, ötyer), ugyancsak honfoglalás előtti török-tatár jövevényszavunk, akár a borjú (R. 1211: hn.; 1395 k.: kn. /BesztSzj./; N. bornyu, borgyu, bargyu, végső fokon a bárgyú melléknév is). A borjú egyik neve a Székelyföldön pücsi (Kriza:Vadr.). Az üsző jelentése ’fiatal, még nem borjazott tehén’. Talán ugor kori örökségünkhöz tartozik; vö. osztj. asz ’anya, anyaállat, jávorszarvastehén’. A feltehető ugor *isze alapformából labializációval és kicsinyítő képzővel alakult ki az üsző. Más vélekedés szerint az üzekedik szó feltételezett régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjainak az üsző folyamatos melléknévi igeneve, s egy üszőtehénféle szókapcsolatból önállósult főnévvé. Ez a nézet azonban a szó- és jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll.

A szarvasmarha egyik társneve Tolnában pára: „a párákat itatnyi” (Nyr. 6). A szarvasmarhát illetően további fontos kifejezés a barom, házitulok, hízómarha, söre, csira. A hízott szarvasmarha neve göböly (R. 1402: szn., a XVI. századtól kn.), honfoglalás előtti török jövevényszavunk. A hajszás, hojcás a jobb felől befogott jármos marha (MTsz.).A szarvasmarhának használatos a nyelvjárásokban Szent Péter agara neve is.

♦ A szarvasmarha ’Bos primigenius’ vagy ’Bos taurus’ párosujjú patás állat, kérődző. Há­ziasított alakja a házi-szarvasmarha vagy házi-marha, amely a ma már kihalt őstuloktól ’Bos primigenius primigenius’ és ’Bos primigenius namadicus’ származik. A szarvasmarha két ma élő alaptípusa a közönséges szarvasmarha és a zebu. A zebu főleg Dél- és Kelet-Ázsiában terjedt el. Ugyan a szarvasmarhát leginkább tej- és hústermelésre használják, a gépesítés előtt jelentős volt az aránya az igavonásban is, ezenkívül felhasználják a tülkét, valamint a bőrét is.

A szarvasmarhát Çatal Hüyükben, az egyik legkorábbi újkőkori városban háziasították először. A feltárások tanúsága alapján a városlakók hússzükségletének közel 90%-át adta a marhaállomány, ezen kívül tejéért és igaerejéért is nagy becsben tartották. Segítségével nehezebb ekét lehetett használni s így az addig megművelhetetlen területeket is művelés alá tudták vonni. Ezért vált igen fontossá a szarvasmarha: önmagában egyesítette mindazon gazdasági előnyöket, amelyek más állatok esetében csak részben vannak meg.

A bika vált az egyik legfontosabb kultikus állattá. A bikakultusz az őskori-ókori Közel-Kelet legtartósabb és legerőteljesebb hatású vallási jelensége. Még az olyan kései antik vallásokban is, mint a római vallás vagy a zoroasztrianizmus, legalább nyomokban jelen volt. Çatal Hüyükben számos szentélyt tártak föl, ahol eredeti őstulokkoponyákat vagy agyagból készült másolataikat fedezték föl, és sok freskót is találtak, szintén bikafejekkel, vagy ahol a Nagy Istennő éppen megszüli a bikát – a Fiúistent. A falakon ábrázolt bikák közös tulajdonsága, hogy a városból is látható Taurus-hegy felé néznek. A bika a férfiasság szimbóluma; ő a megtermékenyítő társisten. Már Krétán a bika szarvát szentelő szarvaknak nevezték el, és a minószi kor (kb. Kr. e. 2700–2000) palotáit szép számmal díszítették. A bikaugrás ünnepe eleven hagyomány volt Krétán, és a bika kitüntetett kultikus szerepét bizonyítja. A görögség a krétai vallást átértelmezve alkotta meg a Minótaurosz mítoszát, Europé elrablásának történetét, Zeusz és a bikaisten alakja valószínűleg krétai hatásra olvadt össze. Mezopotámiában már a Kr. e. VI. évezredben megvolt a Nagy Istennő, a termékenységistenségek tisztelete. A fellelt bikafej-amulettek, valamint a Tell Aswad-i ökörkoponya a bika kultikus tiszteletét bizonyítják. A sumer és akkád civilizációban bukkannak fel az első írásos emlékek, amelyekben az isteneket „vad bika”, „mennyei bika” és hasonló epitheton ornansokkal jellemzik. Babilóniában Marduk (illetve Asszíriában Asszur) védelmező lénye lett az emberfejű, szárnyas vagy szárny nélküli bika, amelyet számos szakrális művészeti alkotásban is megörökítettek.

Lásd még: ökör, őstulok, tehén, zebu.

szaurusz J. a földtörténeti középkorban élt óriáshüllők közös neve.

A görög szaurosz ’gyík’ latinos saurus formájából keletkezett elnevezés.

Lásd még: dinoszaurusz, ichtioszaurusz.

székicsér J. szikes pusztákon fészkelő, rigó nagyságú, barnás színű, rovarevő madár; Gla­reola pratincola.

A madárnév 1898-ban már szaknyelvi szó (Chernel). Nevében a széki, sziki jelző tartózkodási helyére mutat. A szikesekre utal N. szíki csire, szíki csirke, sziki csire, széki csirke hasonneve és székisirály, szikisirály társneve (KissMad.) is. A csire a csér változata, a csirke pedig a csire népetimológia eredménye. A sirály utótag hasonlóság alapján keletkezett.

Örvös székicsér nevét (Nom.) a nyakán lévő rajzolatról kapta. A népnyelvi Chernel: pirpió | SzegSz.: piripió már a régiségben is megvolt: 1793: pirpio, piripjó (Grossinger), hangutánzó eredetű terminus. A földön táplálkozik, gyors lehajlásokkal kapkodja a bogarakat, ezen alapul N. földibaszika neve (KissMad.). A SzegSz. adata rácpap elnevezése, amely a madár tollazata és a szerb papok viselete közötti hasonlóság alapján jött létre.

A latin szaknyelvi nemi név a lat. glareolus ’apró kavics’ szóból származik. A székicsér idegen nyelvi nevei között szárnya színére utal az ang. redwinged pratincole, ném. Rotflügelbrachschwalbe, sv. rödvingad vadarsvala (EL.).

♦ A székicsér a madarak osztályának lilealakúak (Charadriiformes) rendjében a székicsérfélék (Glareolidae) családjába tartozó faj. Európa, Délnyugat-Ázsia és Afrika területén honos. Telelni Afrika tropikus részére vonul. Nagy szeme, hegyes szárnya és villás farka mind a levegőben való vadászatot szolgálja. Torkán jellegzetes folt van, fekete kerettel. Fecske módjára a levegőben kapkodja el, vagy a földön keresgéli ízeltlábúakból és egyéb rovarokból álló táplálékát. Áprilistól szeptemberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. A Hortobágyon, a Nagykunságban és ritkábban a Duna–Tisza közén fordul elő.

Lásd még: csér, küszvágó csér.

szelindek J. nagy, zömök testű, lecsüngő ajkú, tömpe orrú, erős kutya.

Már 1395-ben felbukkan írásos forrásban: „Quinque canes wlgariter layhunth dictos et alios quadraginta wlgariter zelednek dictos” (OklSz.). 1560 k.: zelendek (GyöngySzt.), 1621: szilindek (SzlJsz.), 1651: szeléndek (IrtörtKözl. 3), 1863: szeléndök, szöléndök (Kriza:Vadr.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: szilindek, szölindök.

Szláv eredetű szó; vö. szbhv. šlednîk, szln., cs. sledník, fszorb. slědnik, le. R. ślednik, szlednik ’nyomkövető vadászkutya’ (TESz.). A ’nyom’ jelentésű szláv sled származéka a denominális -nik képzővel, amely bajnok, pohárnok s hasonló szavaink képzőjének előzménye. A szelindek forma a szó elején lévő mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldása és hangátvetés útján alakult ki: slednik > szelednik > szelendek > szelindek.

♦ A szelindekek fajtajelleg nélküli, nagy testű, (molossus-típusú) kutyák; mészárosok bikák lefogására használták. A mészároskutya angolul bulldog, lásd ott.

Lásd még: kutya.

szemling J. a márna alfaja, Petényi márna; Barbus meridionalis petényi.

A név rövidített szótörtének néhány fontosabb állomása: 1529: selming, 1549: selmenget (OklSz.), 1590: semling (SzikszF.), 1604: semling (MA.), 1673: ua. (Com:Jan. 1673), 1767: semling (PPB.), 1794: sémlyéng (Grossinger), 1801: szemling és zsemlying (Földi), 1830: ua. (Reisinger), 1863: huhó szemling (Heckel), 1870: szemling, zsemlehal (CzF.). Alakváltozatai a nyelvjárásokban MTsz.: semling, semlyénk, zsemlén, zsemlénk, sëmlye,zsëjme, zsejme, zsëlyme, zselyme, zsémlye, zsömle, zsömle-hal | Gyurkó: semlehaj, zsemling.

A magyarba többszörös – és utóbb részben tudósok által való – átvétellel kerülhetett különféle német nyelvjárásokból. Mivel a semling erdélyi nyelvjárási szó, a Petényi márna elnevezése, leginkább a szász semleng ’ua.’ (Unger), erdélyi szász semlenk, semling ’ua.’ (GrimmDWb.) jöhet számításba. Erdélyben a román is átvette; vö. ro. samle, zsome ’ua.’ (Bielz). A székelyeknél fejlődött zsemlénk végét a nyelvérzék többes szám első személyű birtokragnak érezte, és a zsemle ragtalan alakot hozta létre. Ez a rövidebb alak került át a románba.

Mollay szerint „a semling nem népi átvétel, hanem a kereskedelem révén került nyelvünkbe, mégpedig s- szókezdettel; š- kezdetű változata a semling íráskép magyar olvasatának az eredménye, a ž- kezdetű változatok ebből alakultak. A semling a vele nagyjából egykorú, de szláv eredetű lazac szinonimája lett”. Ez a jelentés csak a korábbi forrásokban van meg, a semling ugyanis nem csupán ’lazac’ jelentésű a magyarban, sőt egyes német nyelvjárásokban sem, pl. szász E. semlenk, semling ’a márnához hasonló kisebb hal’ (GrimmDWb.). De a külföldi ichtiológiai szakirodalomban sem csak lazacot jelöl; vö. osztrák Semling (EIWF.), ill. német Semling ’Barbus meridionalis petényi’ (Müller: Fische Europas). Tamás szerint (UngElRum.) ide tartozik a ro. jemlúga ’lazac’ halnév is, amely a jemlungă alakra vezethető vissza. Aligha dönthető el, hogy a román elnevezés magyar vagy erdélyi szász eredetű-e.

Lásd még: márna, szajbling.

széncinege J. veréb nagyságú, fekete fejű és nyakú hasznos énekes madár; Parus maior.

A név 1801 óta (Földi: szén czinke) tudományos terminus. Tükörszó, a ném. Kohlmeise (EL.) fordítása. Aholl. koolmees, fr. mésange charbonnière, gal. ferreiriño abelleiro, sp. carbonero ’ua.’ (uo.) szó szerinti megfelelő.

A széncinege, szenescin (KissMad.) onnan kapta a nevét, hogy a fejtető, valamint a hasi oldalon középen végigfutó csík fekete; ugyancsak fekete az a második csík, amely ív alakban húzódik mind a két oldalon a gégétől a fejtetőig.

Népnyelvi neve a tökmagcinege (Chernel), tökcinege (KissMad.), mert kedveli az olajos magvakat télen.A tükröscin, tükrös cinege (uo.) a ném. N. Spiegelmeise ’ua.’ (Brehm) tükörfordítása. Nagy cinege neve (R. 1887: TermtudKözl.) a lat. szaknyelvi Parus maior binómen nyomán keletkezett; vö. ro. piţigoi mare ’ua.’ (KissMad.), ang. great tit, or.большая синица(EL.). A szegcinege, szegcin és a fűrészelőmadár (uo.) eredete nem világos.

Változatos hangjáról több nevet is kapott: ÚMTsz.: kimpics, kümpics, küncsics, kün­csicsmadár, kümpicsmadár, kimpicskó | uo.: nincsőke, cicipá madár, cicitár | MiTsz.: csicsipál. Szólás is kapcsolódik közismert hangjához, pl. a „nyitni kék, nyitni kék”, amivel a szőlőmunkást biztatja (nyitni kellene a télire behantolt tőkét). Énekére számos hangutánzó kifejezés van, N. Chernel: kis cipő, kis cipő Somogy | nincs erre, nincs erre Rábaköz | künn-csücsü, künn-csücsü Székelyföld | kün-csics, kün-csics Torockó | EM.: kicsit ér, kicsit ér.

♦ Aszéncinege télen is Magyarországon marad, s gyümölcsöseinket tisztogatja a rovaroktól. Odúban költ. A nem legismertebb tagja egyúttal az Európában élő és általában az erdei cinegék legnagyobb képviselője. A széncinege a északi sarkkörtől kezdődően egész Európában honos. Szibéria nyugati részeiben is előfordul, egészen az Altáj-hegységig. Rendkívül élénk, virgonc, nyugtalan és fáradhatatlan, kíváncsi, tevékeny, bátor és veszekedő kedvű madár. Énekét csendes időben 500–600 méternyi távolságra lehet hallani. Népszerűség tekintetében talán mindjárt a fecske és gólya után következik.

Lásd még: cinege.

szervál J. kisebb termetű afrikai macskaféle ragadozó; Leptailurus serval.

Gyakran vettük át az állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, de pl. az angolból is: szervál ~ ang. serval ’ua.’; vö. még szerválmacska ~ ném. Servalkatze ’ua.’.

A portugál lobo cerval (’hiúz’) önállósult második eleme, ez a latin lupuscervarius, tulajdonképpen ’szarvasűző farkas’ folytatója a lupus ’farkas’ és cervus ’szarvas’ elemekből. A szervál idegen nyelvi megfelelője az afr., romans, ang., bre., kat., cs., észt, holl., ném.,szerb, sv. serval, or., ukr.сервал(EL.).

♦ A ragadozók (Carnivora) rendjében a macskafélék (Felidea) családjába tartozó, Afrikában viszonylag gyakori faj. Főként a szavannákon fordul elő. A folyóvizekhez közeli magas fűvel benőtt területek lakója, a félsivatagos és száraz sztyeppés síkságokon nem él meg, ahogyan az esőerdőkben sem. Karcsú állat, hosszú nyakkal, lábakkal és aránylag rövid farokkal. Szőrzetének mintázata változatos, általában homokszínű alapon fekete pettyekből áll. A szervál időnként a leopárd áldozatává válik, de legfőbb ellenségei az emberek, akik előszeretettel vadásznak rá a bundájáért. Nyugat- és Kelet-Afrikában még gyakran előfordul, de a dél-afrikai Fokföldön már kihalt, és a Szaharától északra szintén a kihalás fenyegeti.

szilvaorrú keszeg J. keszegféle hosszú, szürkés árnyalatú orral és alsó állású szájjal; Vimba vimba.

1887-ben olvasható már, mint szaknyelvi terminus (HalK.). A nyelvjárásokban HungKözl. 21: szilvaórú keszég | MTsz.: szífaorrú keszeg | SzegSz.: szilvaorrúkeszeg | K.: szívaorrú, szívaorrúkeszeg | Unger: szilvaorrú keszeg | VNAE.: szilvaorrú paduc.

A hal nevében a jelző onnan ered, hogy „az orrész kissé piszésen áll és szilvakékes” (HalK.). Az orr alakjáról és kékes színéről kapta tehát ez a hal a nevét. Ahogy a Szigetközben is leírják: „mer az orra ojjan kékes, mind a szíva” (K.). Hasonneve a kékorrú keszeg. Ezen a szemléleten alapul a hal ném. Blaunase (VNAE.), valamint holl. blauwneus (EL.), azaz ’kékorr’ neve is. A szerbhorvát népi neveknél is megvan a szilvaorrú megfelelője; vö. szbhv. N. šljivonosa, šljivak, illetve még plavonosa, nosonja (uo.). Orra előreugró, s így a száj alsó állásúvá válik, félhold alakú. A Szigetközben hívják szuszogónak (K.) is, az az alapja, hogy „nagy orra van és fújtat”. Jellegzetes orra az alapja ném. Nase, Rußnase, cs. nosal (EL.), szerb nosara (RF.) elnevezésének.

Sok forrásban szerepel évakeszeg, évahal társneve (tulajdonképpen helytelenül, mert ha a faji jelző személynév, nagy kezdőbetűvel és kötőjellel kapcsolódik a nemi névhez); R. 1884: Éva keszeg (Nyr. 13), 1912: évahal (Tömörkény); az ÚMTsz. a SzegSz. adatát közli, ott: évahal | HalK.: évakeszeg, évahal | Bálint: évahal (Szeged) | K.: Évice, Évike, Éva-hal. Korábbi tudományos név volt – Herman Ottó kezdeményezésére – az Éva-keszeg (VNAE.), a faj leggyakoribb népi elnevezéséből származhat. Hogy a faji jelző személynév, egyáltalán nem ritka az állatnévadásnál. A név magyarázatára lásd K.: „az orra ojjan pösze mind egy heles kislányé”.

A Szigetközben parékeszeg (K.; ÚMTsz.: paréjkeszeg | Szabó: paré) néven is ismerik, ez ismeretlen eredetű tájszó. Tiszai hal (MoH.; ÚMTsz., NéprKözl. 4/3: tiszakeszeg | Gyurkó: tiszai hal) neve arra mutat, hogy jellegzetesen e folyóban előfordulónak tartják ezt az egyébként másutt is gyakori fajt. A szemes keszeg (MoH.; R. 1887: HalK.) elnevezés alapja az átlagosnál nagyobb szeme.A Marosnál szellőpirka (MTsz.), a Sebes-Körös mentén szárazhal (MoH.; N. Gyurkó) a neve. Ez utóbbi lehetséges magyarázata, hogy a szilvaorrú keszeg sovány húsa nem zsíros, vagy az, hogy szárítva, esetleg füstölve viszont különösen ízletes hal.

Társneve a zertadurda (R. 1863: Heckel, 1865: Hunfalvy, 1868: Kriesch), illetve zertakeszeg (R. 1830: Reisinger, 1865: Hunfalvy, 1840: Szirmay, 1887: HalK.), az összetételek előtagja német jövevényszó. Etimológiailag összetartozik a ném. Zährte (R. 1359: certe, N. Zärte, Zärt /RF./, 1561: Zert fisch /Gessner/),fr. serte, óporosz seabre, ukr. syrt (EL.),or. syrt’ (R. 1607: syrti),le. syrta, certa, kasub certa, sv. N. särte (RF.) elnevezés.A német halnév elterjedtsége (az Elbától keletre használatos) szláv kölcsönzésre enged következtetni.

A latin szaknyelvi vimba nemi és faji terminusra vö.ang., or., sp. vimba, dán vimme, észt vimb, fi. vimpa, fr. vimbe, sv. vimma ’ua.’(EL.). Ukr. és or.рыбец, le. rybiec (RF.) neve demi­nutivum az or. рыбa ’hal’ névből. Sokfelé összetévesztik a paduccal, pl. a Marosnál, az Elbánál még a halászok sem tesznek különbséget a szilvaorrú keszeg és a paduc között (vö. ném. R. Elbnase, Nase = Näse, Zärte /RF./).

♦ Az euroszibériai faunakomplexum termofil csoportjába tartozik, az euromediterrán faunatartomány lakója, elterjedési területe a Wesertől az Azovi-tengerig tart. Délen az Égei-tengerbe ömlő egyes folyókban és Kis-Ázsia északnyugati részén is előfordul. Alapvetően vándorló faj, legnagyobb állományai a folyók legalsó szakaszán, valamint a tengeröblökben alakulnak ki. Emellett kisebb populációi az édesvizekben is előfordulnak. Hazánkban a paduc zónájú vizekben fordul elő. Fiataljai kisebb vízfolyásokba is felúsznak. Nagyobb folyóinkban legfeljebb mérsékelt gyakoriságú, ezért gazdasági jelentősége csekély. A folyók szabályozása, a vízlépcsők megépülése gátolja nagyobb állományainak kialakulását.

Hengeres testű ezüstös pikkelyű hal, farok alatti úszója rövidebb, mint a dévérkeszegé. Nagyobb folyóink közül főleg a Dunában és a Tiszában, többnyire a talaj közelében él. Mint állandó, nem vándorló faj él több folyónkban, a Sebes-Körösben, az Oltban, a Marosban, a Szamosban, nem ritkán a hegyi vizekig is felhatol. A Vaskapu megépítése előtt példányai elvándoroltak egészen a tengerig. Tápláléka rovarlárvákból, csigákból, férgekből áll. Ívása május és június hónapban zajlik, ikráját növényekre bocsátja. Húsa kövér és ízletes, de nagyon szálkás, frissen, sózva vagy füstölve kerül forgalomba.

Lásd még: keszeg.

szirti sas J. szirten élő sas; Aguila chrysaëtus.

A névadási szemlélet háttere a szirti sas élőhelye, a madár az elhagyott sziklás területeket kedveli. Szirt szavunk magas, meredek, csupasz szikla(csúcs) jelentésű. Hasonló a szirti sas német Steinadler (Brehm), azaz ’kősas’ neve. Használatos a magyarban is a kövisas, valamint a kőszáli sas (R. 1887: TermtudKözl.), a havasi sas (R. 1793: Grossinger) és a bérci sas társnév; ez utóbbi Chernel szerint Arany János elnevezése.

A törzsalaknak a német Alpokban előfordult világosabb változatát nevezték aranysasnak; vö. R. lat. szaknyelvi Aquila aurea, az angolban golden eagle, a németben Goldadler (KissMad.), vagyis ’aranysas’. A magyarban is megvan aranysas (R. 1846: TermtudKözl. 1887), aranyfejű sas társneve. A sárga sas terminus (R. 1793: Grossinger) a fej és a középső szárnyfedőkön húzódó aranysárga sáv alapján keletkezett.

♦ 2 méter körüli szárnyfesztávolságával, 4 kilogrammos tömegével impozáns ragadozó a vágómadárfélék családjában. Eurázsia és Észak-Amerika mérsékelt égövi területein fordul elő, sőt Mexikó, ill. Észak-Afrika sivatagjaiban is. Fő tápláléka kisebb emlősökből áll, de esetenként madarat is zsákmányol. Hazánkban sajnos ma már nem költ, hiszen a hegyvidéki sziklák lakója, magasabb hegyeinket mind elcsatolták. A mai Magyarország területén csupán mint kóborló jelenik meg, az Északi-Kárpátokban és Erdélyben is fészkel. Valaha, főként Közép-Ázsiában, vadászatra is betanították, farkasra, rókára, őzre is vadásztak vele.

Ülve vagy repülve, de mindig „királyi madár”, ura a levegőnek, erdőnek, vagy mint Miskolczi Gáspár írta, a többi madár „királyné asszonya”. Jól ismert Berzsenyi híres sora: „Csak sast nemzenek a sasok”. Petőfi szerint az Alföldön

Legmagasabb hely a pusztán e gém vége

Azért ült föl a sas ennek tetejébe,

Fönn ül és merően maga elé bámul,

Mintha gondolkoznék a mulandóságról.

Lásd még: halászsas, királysas, kőszáli sas, parlagi sas, rétisas, sas.

szövőmadár J. mesteri fészket építő verébszerű trópusi madár; Ploceus.

A szövőmadár esetében a névadási szemlélet háttere a madárnak az a szokása, hogy nagy, művészies, zárt fészkeket épít. Némely szövőmadár fészke Közép-Afrika és Dél-Ázsia bizonyos fáinak sajátságos dísze. A fészkek olyan erősen össze vannak szőve-fonva, hogy széllel, viharral, záporral éveken át dacolnak. A Ploceidae, azaz a szövőmadárfélék, szövőmadarak, szövőpintyek neve a németben is Webervögel, az angolban weaver birds, weaver finches, a franciában tisserins (VNAE.), a ném. Weber, ang. weaver, fr. tisserin ’takács’ jelentésű.

♦ A szövőmadarak Afrikán kívül csak Madagaszkár szigetén, Indiában a maláj és a Pápua-szigeteken, valamint Ausztráliában fordulnak elő. Ebbe a családba körülbelül 500 faj és alfaj tartozik, amelyek általában énekesmadarak, s a pintyfélékhez feltűnően hasonlítanak. A szö­vőmadarak alcsaládjában a legfontosabb és legtöbb fajt számláló nemzetség az erdei szövő­madár ’Ploceus’. Jellemző a szövőmadarakra, ezekre a fészeképítő művészekre, hogy mindig nagyobb telepekben fészkelnek.

szúnyogirtó fogasponty J. Amerikában honos elevenszülő hal; Gambusia affinis hol­brooki.

Elavult szakirodalmi neve a szúnyogevő fogasponty, mert táplálékát kifejlett korban vízbe hulló rovarok, szúnyoglárvák alkotják. Társneve a gambúzia (MoH.), a Magyarországon 1944-től elszaporodott halfaj korábbi, a latinból magyarított neve.

Ma szúnyogirtó fogasponty (uo.) a hivatalos neve. Összetett elnevezései más nyelvekben szintén utalnak e hal táplálékára; vö. ang. mosquito fish, dán, sv. moskitofisk, fi. moskiittokala, port. peixe-mosquito, sp. guayacón mosquito (EL.).

Fogasponty (Halh.) nevét az állkapcsain ülő apró fogairól kapta. A magyarban valószínűleg angolból vagy németből átvett kölcsönszó; vö. ang. tooth-carp (EL.), ném. Zahnkarpfen ’ua.’ (WbZ.), azaz ’fogasponty’. Elevenszülésére utal ném. lebendgebärende Zahnkarpfen (uo.), ang. live-bearing tooth-carp (EL.) neve is, szó szerint ’elevenszülő fogasponty’.

♦ Ennek az elevenszülő halnak első telepítésére az USA vizeiből a Panama-csatorna építésekor került sor, a sikeres honosítás hozzájárult ott a lázat terjesztő szúnyogok irtásával a malária visszaszorításához. Másutt is (Dél-Európa, Izrael, a volt Szovjetunió) felhasználták hasonló céllal. Hazánkban a II. világháború idején szaporodott el tömegesen. Tápláléka kifejlett korban vízbe hulló rovarok, szúnyoglárvák.

szürkemarha J. Bos taurus primigenius podolicus.

Összetett elnevezésében a jelző az állat színére utal, a kifejlett szürkemarha az ezüstszürkétől a sötét daruszínig terjedő színárnyalatokban fordul elő. Bőre is palaszürke.

♦ A magyar szürke szarvasmarha vagy magyar szürkemarha nálunk őshonos, törvényben védett háziállat, valódi hungarikum. A fajta létszáma a mélypontját az 1960-as években érte el, azóta egyre emelkedik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan BSE-, azaz kergemarhakór-mentes. A primigenius (őstulok) típusú szarvasmarhák podóliai fajtakörébe tartozik, annak leghíresebb, közepes testméretű képviselője. A XIII–XVIII. század között Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt, állománya átvészelt súlyos történelmi időket. Kubinyi Ferenc szerint, aki az első történeti állattani munkát adta ki 1856-ban, a magyar szürkemarha honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe. Feszty Árpád szürkemar­hák­ból álló ökörfogatot ábrázolt körképén. Az újabb kutatások azonban rámutattak arra, hogy a hosszú szarvú magyar szürkemarha létezésére utaló leletanyagot legkorábban csak a XIV–XV. századi régészeti anyagban találtak. A hagyományos legeltető állattartás magyar szürkemarhája eljutott Nürnberg, Augsburg, München, Ulm vásáraiba éppúgy, mint Itáliába és Morvaországba. A kereskedelem fénykora a XVII. századra esett, amikor az évente kivitt marhák számát 100 000-re becsülik, csak Nürnberg városa évente 70 000 állatot vásárolt. Az Alföldről a hajdúktól hajtott, saját lábukon érkező állatok kivívták a külföld csodálatát. A marhakereskedelem konjunktúráját kihasználva a nagybirtokosok is vagyonokra tettek szert, mint például a Kanizsaiak, a Batthyányak. Nádasdy Tamás nádor alföldi marhák megvásárlásával, felhizlalásával és eladásával gyarapította vagyonát. Bethlen Gábort kortársai Erdély első tőzsérének nevezték. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér a marhakereskedelemből szerzett bevételeiből finanszírozta magánhadserege fenntartását és a törökök elleni harcait. A Thököly család vagyonának és hírnevének megalapozója Thököly Imre dédapja, Thököly Sebestyén volt, aki marha- és borkereskedőként nagy vagyonra tett szert. A Kiskunságban egészen a XX. század elejéig nagy gulyákban legeltették a szürkemarhát. Erről emlékezik meg Petőfi Sándor Az Alföld című versében is:

Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;

Deleléskor hosszú gémű kútnál

Széles vályú kettős ága várja.

Ma a szürkemarhát húsáért tartják. Igen intelligens és igénytelen állat, betegségekkel szemben rendkívül ellenálló. A Nyugat-Európában megjelenő kergemarhakór miatt felértékelődött a csak természetes, növényi eredetű táplálékot fogyasztó, egészséges szürkemarha húsa, amely az állat lassúbb növekedése miatt tömörebb és tartalmasabb más marhahúsoknál.

Lásd még: szarvasmarha, tehén.

szürke medve J. észak-amerikai, nagy, erős medve.

A legtöbb forrásban olvasható szürke medve nevének esetében az állat törzsváltozattól eltérő színe a névadási szemlélet háttere (barna alapszínen szürkés foltokkal, mert a szőrszálak vége kihalványodik). A szürke medvetársneve a grizzly medve vagy röviden grizzly.

A németben – a magyarhoz hasonlóan – szintén megvan a nevek kettőssége, vö. Graubär, azaz ’szürke medve’ és Grislybär, vagyis ’grizzly medve’. A latin szaknyelvi névben a lat. ursus és az arctos (< gör. arktosz) egyaránt ’medve’ jelentésű.

Lásd még: grizzly.