Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

29. fejezet -

29. fejezet -

Tartalom

T

T

tacskó J. rövid lábú, hosszú testű, lecsüngő fülű kutya.

Legkorábbi írásos előfordulása 1558: „egy taczkothoza ajándékon” (MNy. 61). 1598-ban tatskók (TESz.). A középkori latin taxo, tasiō ’borz’ (uo.) átvétele, melynek feltehetőleg ’borzeb’ jelentése is volt. Ennek folytatója a sv. tax ’ua.’(W.) név is. A latin szó korai magyaros taksó formájából hangátvetéssel és affrikálódással alakult ki a tacskó (taksó > taskó > tacskó).

A tacskó név etimológiailag összetartozik a dakszli szóval. A tacskó közkedvelt elnevezése a dakszli, ennek forrása a ném. Dachs ’borz’ elnevezés, melynek germán előzménye van (ófn. dachs ’ua.’). Megvan a németben a Dackel (W.) alak is, ebből való a fr. teckel, holl. teckel ’ua.’(uo.) elnevezés.A ném. Dachshund összetételnek pedig ’borzkutya’ a jelentése. Nem véletlenül, hiszen ez a kutyafajta zsákmányát a föld alá is követi. Nálunk is használatos – német mintára – a borzeb kifejezés. Az angol is átvette a német szót: dachshund (uo.).

♦ A kotorékebeket már ősidők óta arra használják, hogy föld alatti járataiba kövesse a dúvadat, ott felvegye a harcot vele, s vagy kiugrassa, vagy lefojtva onnan kivonszolja. Kis termetű, nagyon élénk természetű kutya. A tacskó változatainak eredete a régmúlt időkbe nyúlik vissza. Egyiptomban találtak olyan emlékeket, amelyeken ez a rövid lábú, hosszú hátú kutya látszik. Származása vitatott. A tacskók remekül ásnak, így szinte lehetetlen kifutóban tartani őket. Alapvetően vadászkutya, mindamellett nagyon jól alkalmazkodik a városi tartáshoz is. Kotorékeb, ezért aki erdő közelében tartja, számolnia kell azzal, hogy elszökhet vadászni. Szőrváltozatai: rövid szőrű, hosszú szőrű, szálkás szőrű.

Lásd még: kutya, vadászkutya.

taguán J. a Mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozó emlősállatnem, Indiában honos repülő mókus; Pteromys.

A magyar taguán név minden bizonnyal aném. Taguan ’ua.’ (EL.) terminus átvétele.

Társneve az indiai repülő mókus. A névadási szemlélet háttere az volt, hogy az állat siklórepüléssel is képes a helyváltoztatásra.Neve ugyanilyen jelentésű az angolban; vö.ang. flying squirrel (uo.). A repülő mókus hatalmas ugrásokkal igyekszik egyik fáról a másikra. Végtagjait ilyenkor vízszintesen kiterpeszti, ezáltal széles ejtőernyővé feszíti ki vitorláját. Farkát kormánylapátul használja.

♦ A rágcsálók rendjében a mókusalakúak (Sciuromorpha) alrendjébe, a mókusfélék (Sciuridae) családjába, a repülő mókusok (Pteromyinae) alcsaládjába tartozik. A magyarított Brehm anyagában a Csíkos erszényes taguánok (Dactylopsila) nemébe tartozó formák tulajdonképpen közbülső helyet foglalnak el a valódi repülőerszényesek, a falangerek és az oposszumok között. Első és hátsó végtagjaik között szállóernyőhöz hasonló bőrvitorlájuk van, melynek segítségével az idetartozó fajok rézsútosan lefelé jelentékeny távolságra ellebeghetnek. 15 fajuk ismeretes. Közülük leggyakoribb az Indiában, Srí Lankán (Ceylonban) és Mianmarban (Burmában) honos taguán ’Pteromys petaurista’. Macska nagyságú rágcsáló. Éjjeli állat. Zápfogai lekerekítettek és kisebbek, mint a valódi mókusoké. Teste megnyúlt, nyaka rövid, feje aránylag kicsiny, orra hegyes. Fülei rövidek, szélesek, hegyesek és felfelé állók, kiülő szemei nagyok. Indiában a húsa miatt vadásszák.

talpas Lásd: medve.

tapír J. zömök, a disznónál nagyobb, rövid ormányú, páratlanujjú patás trópusi emlős; Tapirus.

Az állat Guyanában tapirete néven ismeretes. A végső forrás a guarani indián nyelv. Ma nemzetközi szó, a francián keresztül terjedt el; vö. fr., ang., héb., dán, holl., le., ném., norv., sp., sv., or., hv., szln. tapir, cs. tapírovití, fi. tapiiri, gör. τάπιρος, litv. tapyras, ol. tapiro ’ua.’(W.).

♦ A közönséges tapír vagy más néven dél-amerikai tapír ’Tapirus terrestris’ a páratlanujjú patások rendjébe (Perissodactyla), a tapírfélék családjába (Tapiridae) tartozó faj. Élőhelye Dél-Amerika északi részétől Dél-Brazíliáig, Észak-Argentínáig terjed. Jól érzi magát trópusi erdőkben, ahol az évi középhőmérséklet 27 fok körül van, és a relatív páratartalom 75%-os, valamint folyóvizek, mocsarak közelében. A fajt rövid nyaksörénye és egyszínű szőrruhája jellemzi. A disznónál valamivel nagyobb állat, testét rövid szőr fedi. Felső ajka és orra egyesülve lefelé hajló ormányt alkot. Többféle színváltozata ismeretes, vannak fakó, szürke, sárgásbarna példányok. Tápláléka vízinövényekből, falombból, hajtásokból és gyümölcsökből áll. Főbb természetes ellenségei a pumák, jaguárok, esetleg a nagyobb méretű anakondák és kajmánok.

tapsifüles J. hosszú fülű (nyúl).

A név legkorábbi írásos felbukkanása 1643: „a nagyfülű tepsi fülesek gorombáknak és ostobáknak ítéltetnek lenni” ’nagyfülű személy’ (MNy. 7). 1775-ben tapsi füless ’farkas’ (uo. 58). A tapsifüles ’nyúl’ jelentéssel csak 1836-ban bukkan fel (Kassai).

Az összetett szó előtagja a tapos, teper rokonságába tartozó származékszó. Mivel az összetétel mindegyik jelentésében a ’nagy fül’ jelentés a fontos (vö. még 1881: ua. ’szamár’ /Nyr. 10/, a TESz. szerint valószínűleg a tepsi ~ tapsi elem ’szétnyomódott (ezért nagy)’ jelentésben kapcsolódotta füles utótaghoz.

Lásd még: nyúl.

tarajos gőte J. olyan gőte, amelynek taraja van.

Az összetétel tarajos jelzőjében a taraj (R. 1525 k.: MNy. 11) némely állat fején, nyakán vagy hátán kiálló, tüskés vagy fogazott képződmény, pl. húsos, vörös lebeny tyúkfélék fején. Van a szónak taréj alakja is. Származéka a tarajos.

Ismeretlen eredetű szó. Ennél az állatnál a névadás alapja az, hogy a tarajos gőte hímje a hátán a párzási időszakban tarajt növeszt.

♦ A tarajos gőte ’Triturus cristatus’ a kétéltűek osztályának a farkos kétéltűek (Caudata) rendjéhez, a szalamandrafélék (Salamandridae) családjához tartozó faj. A korábbi alfajok jelenleg négy közeli fajként vannak elkülönítve: közönséges tarajos gőte ’Triturus cristatus’, dunai tarajos gőte ’Triturus dobrogicus’, alpesi tarajos gőte ’Triturus carnifex’, balkáni tarajos gőte ’Triturus karelini’. Magyarországon ebből három faj fordul elő, a korábbi törzsalak, ma tarajos gőteként meghatározott faj a leggyakoribb. A Dél-Dunántúlon a dunai tarajos gőte is él, és az Alpokalján valószínűsíthető az alpesi tarajos gőte előfordulása. A tarajos gőte bőre durván szemcsézett, végtagjai erőteljesek, hosszú, sárga lábujjai sötéten gyűrűsek. Tápláléka rovarok, férgek, meztelencsigák, csigák, ászkarákok, ebihalak és ikra. Kikeléskor a lárvának még nincs lába, és nagy kopoltyúi vannak. Növekedése során nőnek ki a lábai és zsugorodnak össze a kopoltyúi.

Lásd még: gőte.

tarajos sül J. hátán hosszú tüskékkel borított, kb. nyúl nagyságú, melegebb tájakon élő rágcsáló.

A tarajos olyan állat, amelynek taraja van (pl. tarajos gőte, lásd ott). A tarajos sül a Hystrix cristata, nevének sül utótagját lásd ott.

♦ A tarajos sül a rágcsálók (Rodentia) rendjében a gyalogsülfélék (Hystricidae) családjához tartozó faj. Észak-Afrikában a Szaharán kívül mindenütt elterjedt. Előfordul Olaszország déli területein és Szicíliában is, ahová valószínűleg az ókori rómaiak vitték magukkal. Az állat farkán lévő üreges tüskevégződések keltik a sülre jellemző csörgő hangot, amely figyelmeztető jelzésként szolgál. Éjszakai életű. Valaha nagy becsben tartották, ették húsát, de felhasználták a tüskéket is. Háta közepétől a farkáig 40 centiméter hosszúságot elérő, fekete-fehér gyűrűs tüskék borítják. A kimeresztett tüskék az állat fején hosszú, tövises tarajt képeznek. Tüskéit védekezésre használja, veszély esetén felmereszti. A tüskék fájdalmas és gyorsan elgennyesedő sebeket okoznak. A tarajos sült már a régiek is jól ismerték, Plinius azt írja, hogy bőrének megfeszítésével mintegy el tudja lökni tüskéit. Oppianus ezt a téves megállapítást képzeletével még tovább színezte, és minthogy az ilyen légből kapott, meseszerű leírás a csodákban hívő középkori szellemnek ínye szerint való volt, századokon keresztül fönnmaradt.

Lásd még: sül.

tarándszarvas J. rénszarvas.

Előtagjában latin szó folytatója a rénszarvas neveként használatos tarándszarvas összetétel, korábban szaknyelvi szó. A rénszarvas latin fajneve ugyanis tarandus, ez a gör.τάρανδος’ua.’ (EL.) átvétele.

Lásd még: rénszarvas, szarvas.

tarkaharkály J. a harkályok családjába tartozó tarka tollú madár; Dendrocopos.

Szaknyelvi név. Viszonylag későn bukkan fel a szakirodalomban, 1793: tarka harkály (Grossinger), 1801: nagyobb tarkaharkály (Földi), 1899: nagy tarkaharkály (KissMad.); N. uo.: tarka horokály.

Fekete-fehéren tarkázott tollazata alapján keletkezett terminus. Akárcsak R. 1899: tarka fakopogató (Chernel), N. ÚMTsz.: tarkakapaktató | MTsz.: tarka-isten | Chernel: cifra harkály | KissMad.: cigánkapaktató, pettyegesharkály, cifraharkány hasonneve; vö. észt kirjurähn, holl. grote bonte specht, or. pestrüj djatel, szbhv. djetao veliki ’ua.’ (uo.), ném. Buntspecht ’ua.’ (Brehm).

Legkorábbról adatolható neve a fakusz (1643: Com:Jan. 1643, 1647: MajorSzót., 1793: TESz.). Akárcsak R. 1787: tsuszka (uo.); N. csuszka (MTsz.), ném. Baumrutscher, Baumreiter (KissMad.) hasonneve esetében, a madárnak a fatörzseken, vastagabb ágakon való ügyes kúszása volt a névadási szemlélet háttere. A MTsz. Somogy megyei adata a madár szutya, szutyóka neve, mely hangutánzó eredetű, Kiss Jenő megállapítása szerint (KissMad.) a N. szutyánt ’(hirtelen) szúr’ tövéből alakult melléknévi igenévi származék, az utóbbi kicsinyítő képzős. A nyelvjárásokban használatos höcsik, höcsök, hőcsik (uo.), kírëg-höcs, sár-höccs, kéreg-szotty (MTsz.) elnevezései szintén hangutánzó eredetűek, a madár éles, hangos kiáltása volt a névadás alapja.

♦ A nagy tarkaharkály (korábban nagy fakopáncs) ’Dendrocopos major’ a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe, a harkályfélék (Picidae) családjába tartozó faj. A harkályfélék közül nálunk a leggyakoribb faj. Mindenhol megtalálható, fenyő- és lomb­erdőkben, kertekben. Erős csőrével lyukat vés a fába, a kéreg alatt élő hernyókat keresgélve, majd ragadós nyelvével szedi ki táplálékát. A fatörzsről is összeszedi a bogarakat, de a gyümölcsöket is megeszi. Saját maga által vájt, szűk bejárat után kiöblösödő odú csupasz aljzatára rakja 4–6 tojását, melyeken 14–16 napig kotlik. A fiókái fészeklakók, 20 napos korukban repülnek ki. Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakorinak számít.

Lásd még: ácsmadár, fakopáncs, harkály.

tatu J. a mára zömmel kipusztult övesállatok képviselője.

A tatu terminus nemzetközi szó, vö. port., ro. tatu, fr., bre. tatou, sp. tatú; a végső forrás az állat guarani indián tatu (W.)neve, minden bizonnyal portugál közvetítéssel került az európai nyelvekbe.

A rendszertani övesállat terminus a ném. Gürteltier ’ua.’ tükörfordítása; vö. még holl. gordeldier ’ua.’ (uo.), dán gordeldier (EL.). A kilencöves tatu ’Tatus novemcinctus’ esetében a névadási szemlélet háttere, mint arra a szaknyelvi novemcinctus fajnév is utal, bőrszerű páncéljának teste közepe táján kilenc övre tagozódása. A Xenarthra edentates faj esetében a lat. xenarthra folytatója abre., fr., hv.holl., thai xenarthra, a latin fajnév pedig az ang. és bre. edentates (uo.)névben van meg.

♦ A tatuk a vendégízületesek (Xenarthra) öregrendjébe tartozó emlősök egyik családja. Fajai Dél-Amerikában és Mexikóban élnek. Hátuk páncéllal fedett, melyet középen mozgatható övekbe rendezett, máshol mozgathatatlan csonttáblácskák alkotnak. Az övek száma fajra jellemző tulajdonság. Ha veszélyt éreznek, összegömbölyödnek, áthatolhatatlan bőrpáncélt mutatva a támadónak. Nappal föld alatti üregekben tartózkodnak, éjjel keresnek táplálékot, mely elsősorban hangyákból és termeszekből áll, de nem vetik meg a döghúst és a gyümölcsöt sem. A tatuk húsa kedvelt csemege, páncéljukból dísztárgyakat, kosarakat, hangszereket készítenek.

tavi pisztráng Lásd: ezüstpisztráng.

tehén J. 1. a szarvasmarhának már borjazott nősténye. 2. vadon élő, nagy testű, növényevő emlős.

A tehén a házi és vad szarvasmarhafélék, nagyobb testű szarvasok és antilopok nőivarú egyedének neve. A köznyelvben elsősorban a (nőstény) szarvasmarha hétköznapi elnevezése. Ugyanakkor számos patás állatfaj nőstényét is így hívják, például szarvastehén, elefánttehén, bivalytehén, rinocérosztehén stb.

Tehén szavunk helynévben már 1296-tól adatolható: Thehuenustelke, majd 1344-ben Thehenusteluk (OklSz.). Köznévként 1405 k.: „bubulcus: tehen paſtor” (SchlSzj.), 1450 k.: „Eleve kuldi tèhèneknec

ordait es iohoknac

ordait” (BécsiK.), 1594: teheń(OklSz.) ’szarvasmarha’. Alakváltozata a nyelvjárásokban Nyr. 6, 9 és 14: tekén | uo. 23: teheny | uo. 21: tehinnek | MTsz.: tehên, tehinnek, tejen, tején, töhen | Nyatl.: tehíny.

Korai iráni eredetű jövevényszavunk; vö. indoeurópai *dheinā’borjas’, óind dhénā’nőstény, tehén; anyamell’, dhenúh ’fejőstehén’, avesztai daēnu- ’nőstény, szoptató’, daēnav- ’négylábú állat nősténye’ (TESz.). A tehén származéka a tehenes, tehénkedik, tehenész, tehenészet.

A tehén kicsinye a borjú.Honfoglalás előtti török-tatár jövevényszavunk, R.1211: hn.; 1395 k.: kn. (BesztSzj.), 1570 k.: borÿu (ArsMed.), 1838: bornyu,bornyú (Tsz.). Nyelvjárásainkban Nyr. 6 és 9: bornyu | Nyr. 4, 6, 7 és 20: baorgyú | Nyr. 8 és 15: borgyú | Nyr. 18: bornya’ | Nyr. 9: buru. (Végső fokon a bárgyú melléknév is ide tartozik.) A borjú egyik neve a Székelyföldön pücsi (Kriza:Vadr.). Székelyudvarhelyen ünö a tehénborjú (Nyr. 15). Rábaközi szólásban: Mé’gfordü benne’ a borgyu, azaz megbékül (Nyr. 17).

Üszőnek hívják azt a tehenet, amelyik még nem ellett. A szó felbukkan első latin–magyar szójegyzékeinkben, 1395 k.: „Inuuent: yſew” (BesztSzj.), 1405 k.: iзe (SchlSzj.), 1507: uзo (NyIrK. 6), 1746: öſзö, öszszö (MNy. 50), 1799: üſ(Sándor), 1818: üszü (TESz.). Vitatott eredetű. Talán ugor kori örökségünkhöz tartozik; vö. osztj. esz ’anya, anyaállat, jávorszarvastehén’. A feltehető ugor *isze alapformából labializációval és kicsinyítő képzővel alakult ki az üsző. Más vélekedés szerint az üzekedik szó feltételezett régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjainak az üsző folyamatos melléknévi igeneve, s egy üszőtehénféle szókapcsolatból önállósult főnévvé. Ez a nézet azonban a szó- és jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll.

A Felvidéken kravicska a tehén (Nyr. 17). A vörhenyes, pirosas tehén neve riska tehén (R. 1835: riska-tehén /Kassai/). Háromszéken a tehén-bika ’bika; ezzel a névvel különböztetik meg a közönséges bikát a bivalybikától’ (MTsz.). A tehén-tinó,tehen-tinó (MTsz.) az üsző népnyelvi neve, hasonló értelmű lehet a R. 1835: csira-tehén (Kassai). A sőre a hizlalni való marha. A göböly a hízott ökör. Az ivartalanított bika az ökör, ha fiatal korában ivartalanítják, a tinó. (Így érthető a közmondás: Tanulj, tinó, ökör lesz belőled!) További szólásmondásban: Megfeji az apácák tehenét ’huggyozik’ (MTsz.).

♦ Míg az ember minden napjának körülbelül az egyharmadát alvással tölti, addig a tehenek alig alszanak. Kérődző állatként jóformán egész nap az emésztésével van elfoglalva. Ezért szinte teljesen elvesztette alvási ösztönét, a nap 24 órájában csak néhány percet bóbiskol, ám ilyenkor is rendkívül éberen. Csak boci korában fekhet végig a szalmán, és alhat nagyot, mert akkor még nem kell kérődzéssel töltenie a nappalt s az éjszakát, hiszen tejet szopik. A nőivarú borjút gondos nevelés után, 16 hónaposan, amikor eléri a 380–400 kilogrammos élősúlyt, tenyésztésbe veszik. Megtermékenyítik, majd 285 nap elteltével megszületik a borja, ekkor kezd el tejelni. Jó gazdaságban általában háromszor, négyszer, de akár ötször is ellik egy tehén. A teheneket naponta kétszer fejik, mindig azonos időpontban: reggel 5-kor és este 6-kor. A tej a fejés után pár percen belül a hűtőbe kerül.

A német Nordrhein-Westfalen és Schleswig-Holstein tartományból az észak-amerikai kontinensre bevitt állományokat holstein-fríz elnevezéssel tartották nyilván. A németalföldi fríz fajta takarmányozásra igen igényes, teljes értékű takarmányt igényel, különben először a kondíciójuk, majd a reprodukciós teljesítményük, végül tejtermelésük is leromlik. Létszámában a világ legnagyobb tejtermelő populációja, a leggazdaságosabb termelő, nagy hozamú fajta. Szárazanyag-felvevő képessége, rendkívüli étvágya egyedülálló.

Lásd még: szarvasmarha.

teknős, teknősbéka J. tok alakú páncéllal körülvett testű hüllő; Chelonia.

Legkorábbi írásos előfordulása 1395 k.: „cartugo, cartuga: tekeneus beka” (BesztSzj.). 1536-ban teknewſbeka (PestiFab.), 1570 k.: tekenės beka (ArsMed.), 1809–1812: tekenyős béka (a keszthelyi udvari gazdasági költségek, MOL Kiadványai 3. sorozat: Hatóság-és hivataltörténet 5. 1980).

A teknősbéka összetételben a teknős előtag a szilárd páncélra utal, mely teknőszerű, a hasán és hátán védi. A béka utótag a meglévő valamelyes hasonlóság mellett a vízi életmóddal magyarázható. A szlk. korytna

ka ’teknősbéka’ (< koryto ’teknő’) a TESz. szerint magyar mintára keletkezett tükörszó.

A latin szaknyelvi Chelonia nemi terminus a teknősbéka gör. chelóne nevéből származik.

♦ Páncélba rejtett testük, a madárcsőrhöz hasonlóan szaruval fedett, fogak nélküli állkapcsaik azok a jellemző bélyegek, amelyek más hüllőktől lényegesen megkülönböztetik őket. Légzésük és vérkeringésük tökéletesebb, mint a többi hüllőé. A teknősök Földünk őslakói közé tartoznak. Kétségtelen maradványaik már a kagylómész és keuper képződményekben is megtalálhatók, maradványaik a jura, kréta és a harmadkor rétegeiben bőven akadnak. A világ egyik legérdekesebb s fejlődéstani szempontból egyik legfontosabb teknőslelete éppen hazánkból származik, Laczkó Dezső fedezte fel a Veszprém melletti Jeruzsálem-hegy felső triász kori dolomitjában.

Az összes hüllő között a teknősök voltak a leghasznosabbak, nemcsak a valódi tengeri teknősök páncéljait használták fel, hanem szinte mindegyik fajnak a húsát és tojásait fogyasztották. Az ókorban az idősebb Plinius mindent leírt, ami a teknősökről ismeretes volt, szokása szerint fölsorol minden orvosságot, melyeket a teknősök testrészeiből készíteni lehet, s megemlíti, hogy a tékozló és pompakedvelő Carvilius Pollio volt az, aki legelőször boríttatott egyes tárgyakat teknőshéjjal. Pausanias megemlíti, hogy Árkádiában, a Parthenón hegyen olyan teknősök élnek, amelyeknek teknőjéből kitűnő lantokat lehet készíteni; az állatokat azonban nem szabad gyűjteni, mivel az ott lakó emberek Pan istennek szentelt lényeknek tekintik, és védelmezik őket.

Az aligátorteknős 35–50 centiméteres páncélja alá nem tudja egészen behúzni nagy fejét. Posványos tavakban, mocsarakban él, Dél-Kanadától egészen Ecuadorig. Elpusztult növényeket, kisebb madarakat, halakat, dögöket fogyaszt, sőt az úszó emberre is rátámad. Távolról megérzi az oszlásnak indult tetemek szagát. Ezt kihasználva, néhányszor pórázra kötve, vele keresték meg a vízbe, mocsárba fulladt emberek tetemeit.

Lásd még: béka.

tengelic, tengelice J. tarka tollú kis énekesmadár; Carduelis carduelis.

A tengelic madárnév 1320-ban már felbukkan okleveles forrásokban, helynévként: „Laurencius dictus Og. de Tengelych” (OklSz.). Köznévként 1525 k.: „Carduelus: thengelých(MNy. 11),majd 1533: tengoelicz (Murm.), 1560 k.: tyngylich (GyöngySzt.), 1577: tengiricz (KolGl.), 1585: tengilicz (Calepinus), 1805: tengëlicz, 1825: tenglicze, 1833: tengelicze, 1835: töklincz (TESz.). A nyelvjárásokban ÚMTsz.: tengerice, tenglic. (Egyéb alakváltozatait lásd a stiglic szócikkében.)

Vándorszó, a magyarban szláv eredetű; a szbhv. šiglec, štiglīc, štiglica ’tengelic, stiglic’ (TESz.) révén került a magyarba. Hangutánzó eredetű nevek. A szó eleji mássalhangzó-torlódást az s- kivetése, a szó belseji torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, majd inetimologikus -n- betoldásával keletkezett a tingelic, tengelic alak. A tengelice változat egy hv. stiglica átvételével magyarázható, a ritkább stiglinc újabb kölcsönzés lehet a ném. Stieglitz ’ua.’ (EL.) alapján, ugyancsak inetimologikus -n- beiktatásával.

Népi elnevezése a – szintén a madár hangját utánzó – cibebek elnevezés. Táplálékszerzésére utal népnyelvi mák-hasogatu (MTsz.) neve.Tollazatára pedig tarka tengelice (VNAE.) elnevezésének jelzője. A N. aranyos-csíz nevet (R. 1840: MTsz.) tollazata aranysárga színéről kapta; vö. ném. Goldfink, R. lat. szaknyelvi Carduelis auratus ’ua.’ (Brehm), ang. goldfinch (EL.).

A latin elnevezést tautonímiával alkották. A Carduelis carduelis binómen a lat. carduus ’tüske, tövis’ szóból való. A madár egyik német társneve is Distelfink (WbZ.), azaz ’tövispinty’. A latin név megfelelője a fr. chardonneret, kat. cadernera, ol. cardellino, szárd cardoglinu ’ua.’ (EL.).

♦ A tengelic a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj. Tápláléka félérett magvakból és bogyókból áll. Egész Európában, Nyugat- és Közép-Ázsiában, valamint Észak-Afrikában elterjedt. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő. Parkokban, útszéli fasorokban, gyümölcsösökben él. A tengelicnek is, mint minden más tagnak a nemből, rövid nyaka és vékony lábai vannak. Nyaktöve, válla és háta sárgás, begye, melle oldalai élénk vörhenyesbarnák. Torka, farcsíkja és a hasi oldal fehér. Csőre hosszú és hegyes. Régebben a tengelic a kitartás és a termékenység szimbóluma volt.

Lásd még: stiglic.

tengerimalac J. patkány nagyságú, fehér, fekete vagy barna (foltos) szőrű, (kísérleti állatként tartott) rágcsáló; Cavia porcellus vagy cobaya.

A tengerimalacnak – nevével ellentétben – rendszertanilag semmi köze a disznókhoz. A furcsa elnevezés eredete nem teljesen tisztázott. A magyarban valószínűleg a német Meer­schweinchen, vagy az or. морская свинка’tengerimalac’ fordítása. Az összetételekben a tengeri- előtag utalhat az állat tengeren túli származására, és arra, hogy amikor a spanyolok felfedezték, tengeri hajósok juttatták el Európába a XVI. században, mint díszállatot a gazdagok szórakoztatására.

Néhány nyelven a guineai malac vagy indiai malac elnevezés utal az állat egzotikus származására. A guineai jelző eredete szintén homályos. Elképzelhető, hogy a hajósok az afrikai Guineába tértek vissza az utazás során, de még valószínűbb, hogy egyszerűen a dél-amerikai Guyana hibás módosulásáról van szó. Angol nyelvészek szerint az is lehetséges, hogy a Guinea a régi nyelvi coney ’nyúl’ szó eltorzulása, mivel az állat angol elnevezése korábban spanish coney, azaz ’spanyol nyúl’ volt. Az indiai elnevezés pedig valószínűleg Amerika felfedezésével és az indián szóval állhat kapcsolatban. Nevei és az elnevezések jelentései azonosak vagy hasonlóak idegen nyelvekben is, pl. ang. Guinea pig, ro. porcusor de Guinea ’guineai disznó’, port. porquinho-da-Índia, fr. cochon d’Inde ’indiai disznócska’, ol. porcellino d’India ’indiai malac’.

A latin szaknyelvi Cavia nemi terminus a karibi indián eredetű sp. cobaya latinosításából származik. A lat. porcellus fajnév pedig ’kis disznó’ (< porcus) jelentésű. Az összetétel malac utótagjának eredete bizonytalan. Kaphatta a kismalacokéhoz hasonlító visító, olykor röfögő hangjáról, vagy pedig arról, hogy a már több ezer évvel ezelőtt háziasított fajtáját Dél-Amerikában a húsáért tartották, akárcsak a disznókat, illetve a középkorban a hajókon is elősze­retettel fogyasztották. Egy harmadik feltételezés szerint a malac nevet annak köszönheti, hogy a földet túrva keresi táplálékát, akárcsak a disznók. Ám magyarázták már azzal is, hogy testalkata (rövid, lelógó fül, a testéhez képest nagy fej, farok hiánya) kissé a malacéhoz is hasonlít. Diáknyelvi kifejezéssel a tengerimalacot tavidisznaj néven is hívják.

♦ A tengerimalac a rágcsálók (Rodentia) rendjében a Cavia nemhez tartozó, külsőre leginkább nyúlra emlékeztető, de annál valamivel kisebb testű emlős. Őseinek természetes élőhelye Dél-Amerika. A fej a test arányához képest nagy. Füle viszonylag rövid és lelógó. A többi rágcsálóval ellentétben növényi táplálékkal, főleg fűfélékkel, szénával, gyümölcsökkel, zöldségekkel táplálkozik. Amerika felfedezése után az Európába került tengerimalac e kontinensen mindenütt elterjedt, alakja és nagysága a tenyésztés módja szerint változott. A Cavia porcellus már teljesen háziasított faj. 1976-ban az angliai Leicesteri Egyetem pszichológia tanszékének kutatói kimutatták, hogy a tengerimalacok összesen 11-féle hangot tudnak kibocsátani, amelyekkel különböző érzések (éhség, fájdalom, félelem, elégedettség, izgalom stb.) kifejezésére képesek. A kutatás szerint a tengerimalac legjellemzőbb hangja, az éles visítás vagy füttyentés csak az emberrel való kommunikációban használatos mint figyelemfelkeltés, és jelentése általában „élelmet akarok!”. A tengerimalacok gyorsan képesek tanulni, könnyen megszelídíthető, barátságos, ám rendkívül félénk állatok.

tengerisüllő J. értékes, igen ízletes húsú tengeri halfaj; Labrax lupus.

Összetett nevének jelzője e hal élőhelyére utal, utótagját lásd a süllő szócikkében. A legértékesebb tengeri halak közé tartozik, az adriai olasz halpiacokon branzino néven szerepel, a tirrén partokon pedig spigola a neve. Finom húsáról már az ókorban is jól ismerték. A régi rómaiak lupus nevű hala felúszott egészen Rómáig, a Tiberis két hídja között, s a Cloaca Maxima torkolatánál halászták. Azt állították róla, hogy a szennyes víz piszkát habzsoló lupus húsa sokkal puhább és fehérebb. Ezért is nevezték el azokat gyapjas farkasoknak: Lupi lanati. Plinius meg is mondja az okát: „Luporum laudatissimi, qui vacantur lanati a candore, mollitiemque carnis” (Naturalis historiae libri. L. IX. c. 54).

Más faj a tengerisügér, idegen nyelvi megfelelője az ang. sea bass ’ua.’(EL.). Talán a legjobb ízű, szintén tengeri sügérfaj a Mycteroperca olfax, a jó vendéglők kedvelt halétele (ang. grouper, fr. mérou voile, sp. garropa parda /uo./). A vörössügér az ang. red snapper, ném. Rotbarsch ’ua.’ szó szerinti megfelelője. A sávossügér ’Roccus lineatus’ nevének jelzőjét az oldala hosszában végigfutó 7–8 fekete sávról kapta.

♦ A tengerisügérek (Labrax Cuv.) nemét az édesvízi sügérekkel szemben a nyúlánkabb testalkaton kívül a kisebb halpénzek, a kopoltyúfedő hátulsó részén nőtt két tövis, az egymástól távolabb álló két hátúszó, továbbá a fogas nyelv jellemzi. A tengerisüllő hazája a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán. Tömege 10 kilogramm alatti. Színe szép ezüstszürke, amely hátán kékes, a hasán pedig fehéres. Az Adrián régebben szigonyozták is. A tengerisügér nemnek tagja a tengerisüllő ’Labrax lupus’ (néhol Morone labrax néven szerepel), továbbá a betűssügér ’Serranus scriba’, hajóroncshal, hajóroncs-sügér vagy gyászsügér ’Polyprion cernium’. Az amerikai sávossügér életmódja tekintetében a mi csapósügérünkhöz hasonlít, de termetre sokkal nagyobb. Rendkívül falánk ragadozó hal, átlagosan 10 kilogramm körüli. Amerika keleti partjain felhatol a nagyobb folyókba, és életének legnagyobb részét édesvízben tölti. Húsa finom, fehér és rendkívül ízletes, az amerikai halpiacokon igen keresett árucikk.

Lásd még: sügér, süllő.

tengeritehén J. nagy testű, szirénaféle tengeri emlős.

A tengeritehén (~ vaca marina, peixe boi stb.) elnevezés nem szerencsés, hiszen tápcsatornájuk teljes hossza 45 méter, emésztésük főleg bakteriális jellegű, nem kérődzők. A magyar név valószínűleg az állat ném. Seekuh (Seekühe) (WbZ.) nevének tükörfordítása.

A cetekre emlékeztet, ami valójában csak konvergens evolúció következménye: a hasonló életkörülmények (itt a vízi életmód) távoli rokon fajoknál hasonló testalkatot eredményezhetnek. Éppen ezért a sziréneket a korai rendszertani besorolások (XVIII−XIX. század eleje) a cetek (Cetacea) rendjébe helyezték növényevő cetek néven. Tudományos nevük alapján sziréneknek is nevezik őket. A Sirenia genusnév a gör. szeiren, sziren, többes számban szeirenesz, szirenen névből származik, így hívták az ógörög mitológiában a szárnyas tengeri szüzeket. A németben is használatos a Sirenen ’ua.’ (WbZ.) terminus.

A magyarban a manátusz, manatusz, manáti, lamantin alakok is használatosak, valamennyi német eredetű; vö. Manati-Seekuh, Lamantin ’Trichechus /= Mantus/ senegalensis’ (WbZ.). A végső forrás dél-amerikai, a manati a karib indiánok nyelvében ’emlő’ jelentésű. Dugong társneve az állat maláj nevéből származik. Az anyaállatokat mindkét csoportnál a tehén, a kicsinyeiket pedig a borjú szóval is jelölik.

♦ A tengeritehenek (Sirenia) az emlősök osztályának egyik rendje. Az anatómiai vizsgálatok – főképp a csontváz felépítésének vizsgálata – igazolták, hogy a tengeritehenek az ormányosok (Proboscidea) és a szirtiborzfélék (Procaviidae) rokonai. Külső testfelépítésük jelleg­zetessége a kis fej, az orsó alakú, hengeres törzs, az úszóvá módosult mellső végtagok, az elcsökevényesedett hátsó végtag és a vízszintes farokúszó. Bőrük vastag, rajta számos egye­­netlenség, dudor, gödör található. A bőr alatt nagy mennyiségű zsír halmozódik fel, annak ellenére, hogy nem hideg tengeri állatok. Gyakran játszadoznak egymással, „ke­ringőznek”, veszély esetén pedig meg is védik egymást.

A tengeritehenek, a szirének fejlődéstanilag az elefántok és a szirti borzok rokonai, s a tengeri emlősök közül egyedül ők élnek kizárólag növényi táplálékon. Az általuk fogyasztott, szénhidrátokban gazdag növényi szövetek sok szilikátot tartalmaznak, s ezek gyorsan koptatják az állatok fogait. E „rágós” probléma a szirének evolúciója során egyedülálló módon oldódott meg: elhasználódó, kopott zápfogaik lassan előrefelé mozognak az állkapocsban, míg hátul újak bújnak elő. (Egy 33 éves manátusz életében tizennégy fogat használt el.) Csontvázuk nagy sűrűségű csontszövetből áll (fiziológiás pachyostosis), s ballasztként hat. Tüdejük léghólyagjai feltűnően gazdagok simaizmokban, s ez lehetővé teszi, hogy a benn rekedt levegőt összepréseljék. Ezáltal a testüket süllyeszteni vagy emelni tudják a vízben, s ehhez nem kell úszó mozgást végezniük. A szirének nem képesek a szájukon át lélegezni, s ezt használják ki Amazónia indiánjai: a kifogott állat orrnyílásait fadugókkal elzárják, s az állat megfullad.

Anyagcseréjük lassú. Az agyuk kicsi, mindössze 250–300 grammot nyom, hatalmasra tágult agykamráik az emlősök között ismeretlen vízfejűséget (hydrocephalus internust) okoznak. A fogékony nőstények testük bizonyos részeit mindig egyazon sziklához dörzsölik. E víz alatti kémiai jelzéssel nagyszámú hímet vonzanak magukhoz, és többel is párzanak. Átlagosan kétévente egy borjút ellenek, az ikerszülés ritka. A borjú 12–18 hónapig marad az anyjával – ez a szirének eddig leírt egyetlen szoros társas kapcsolata –, még Homérosz is két szirént említ. Mivel a tengeritehén bőre ellenálló, a zsírtartaléka nagy, s a húsa ízletes, az ember csak 1935 és 1954 között mintegy kétszázezer manátuszt pusztított el. A kihalt szirénfajok száma messze felülmúlja az élőkét.

Lásd még: dugong.

terrier J. okos, bátor, őrzésre, vadászatra stb. egyaránt alkalmas, külsőre nem egységes kutyafajta.

Neve nyelvünkben angol jövevényszó. A kutyafajta angol neve pedig a francia chien terrier ’földi, föld alá bújó kutya’ második elemének átvétele, előzménye a késő latin terrarius ’a földdel kapcsolatos’ a lat. terra ’föld’ alapján (vö. terasz, terrakotta, terrárium, terrénum, territórium). A fajtanév megfelelője az ang. terrier, blg. териер, fr. terrier (W.).

A terriereket négy csoportra osztják: hosszúlábúak, pl. airedale, welsh, fox, border stb., rövidlábúak, pl. cairn, skót, dandie dinmont stb., bull típusúak, pl. angol bullterrier, amerikai staffordshire terrier stb., toy típusúak, pl. yorkshire, japán toy. A Welsh terrier elnevezésében a jelző Walesre utal, magas hegyvidékére, amelynek lakói furfangosságukról és bonyolult nyelvezetükről híresek. A Welsh terriert hazájában daer-gi-cymrunak nevezik.

♦ Kotorékeb. Kis termetű, élénk természetű kutya. A welsh terrier az egyik ősi kutyafajta Walesből, az airedale terrier egyik őse. Magyarországon csak elvétve vadásznak vele, luxuskutyaként tartják. Rendkívül hasonlít a drótszőrű foxterrierre, de ma még talán kevésbé „túltenyésztett”, keményebb, edzettebb. Feladata a gazdaságok körüli kártevők, róka, borz, patkány stb. állatok vadászata. 1885-ben volt az első bajnoksága a Welsh terriereknek. A következő évben megalakult a Welsh Terrier Club az Egyesült Királyságban. 1895-ben kiadta az első hivatalos fajtasztenderdet a Club. 1900-ban az Amerikai Egyesült Államokban megalakult a Welsh Terrier Club of America.

Lásd még: kutya.

teve J. Ázsia és Afrika pusztáin teherhordásra használatos, nagy testű, púpos hátú kérődző emlős; Camelus.

Korai felbukkanású állatnevünk, 1395 k.: „camellus: theue” (BesztSzj.). 1450 k.: tèuek (BécsiK.); a népnyelvben MTsz.: tebe. Ótörök eredetű szó; vö. ujg. täbä, täwä, tövä, tat. döyä, üzb. tuya, csuv. teve, oszm. deve (TESz.), az., tör. deve ’teve’ (W.). Az alb. deve ’ua.’ (uo.), cser. tüje, votj. düä ’ua.’ a tatárból, a szbhv. deva (TESz.) az oszmán-törökből átvett. A cs. N. és szlk.ťava ’teve’(uo.) a magyarból került át.

A latin szaknyelvi Camelus nemi név a gör. kamelosz szóból származik, az pedig az ar. dzsamal vagy a héber gahmal (W.) szavakból, amelyek ’teve’ jelentésűek. Ma is megvan számos nyelvben; vö. afr., holl. kameel, ang., walesi camel, dán, ném., sv., norv. kamel, fr. chameau, ol.,sp. cammello (uo.) stb.

♦ A teve a következő két párosujjú patás fajra utal a Camelus nemen belül: a dromedárra vagy egypúpú tevére ’Camelus dromedarius’ és a kétpúpú tevére vagy ázsiai tevére ’Camelus bactrianus’. Az előbbi Észak-Afrika, Délnyugat-Ázsia, India és Ausztrália száraz és sivatagos területein él, az utóbbi pedig Közép-Ázsiában. A tevék a tevefélék (Camelidae) családjába tartoznak, amely először Észak-Amerikában jelent meg mintegy 40 millió évvel ezelőtt. A dromedár mellkasa és térde szarupárnával rendelkezik, mely megvédi a perzselő sivatagtól, amikor lefekszik. A kétpúpú tevének nincsenek ilyen bőrkeményedései. A teve általában szelíd, de rúgni és köpni szokott, ha felidegesítik. A dromedár 200 kilogramm terhet 50 kilométer távolságra szállít egy nap alatt, a kétpúpú teve 100 kilogrammot 60 kilométer távolságra, ha főleg az éjszakai hűvösben halad. Szárazság idején az állattartók elveszíthetik teljes szarvasmarha-, juh- és kecskeállományukat, ugyanakkor a tevék 80%-a életben marad. A teve hőség idején képes 4–7 napot kibírni ivás nélkül. A testét borító finom gyapjú hőszigetelő, ezért teste nem melegszik túl. Belső hőmérséklete akár 41 fokra is felmegy, mire egyáltalán izzadni kezd.

A vadon élő dromedárok mára kihaltak, néhány kivételével háziasított állatok (főként Szudánban, Szomáliában, Indiában és a környező országokban), de Dél-Afrika, Namíbia, Ausztrália és Botswana területén is. A kétpúpú teve valaha hihetetlen számban élt, de manapság csökkent a számuk, legtöbbjük háziasított. Mintegy 1000 kétpúpú él vadon a Góbi-sivatagban és néhány Irán, Afganisztán, Törökország és Oroszország területén. A tevét az ember nagyjából 5000 évvel ezelőtt háziasította. Tenyésztik tejéért, húsáért, szőréért és teherszállításra – a dromedárt Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában, a kétpúpút pedig Közép-Ázsia északi és keleti részein. Ázsia és Afrika nagy területein a tevekaravánok meghatározói voltak a gazdaság működésének. A települések közelében létesített karavánszerájok üzleti központként működtek, ahol az árucikkeken kívül a híreket kicserélték egymással. Közép-Ázsiában a hatalmas tevekaravánok biztosították a Selyemút mentén fekvő városok számára a gazdagságot és a gazdasági növekedést, miközben árut szállítottak Európa és Ázsia között.

Lásd még: dromedár.

tigris J. Ázsiában honos, nagy testű, fekete csíkos bundájú macskaféle ragadozó; Panthera tigris.

Legkorábbi írásos említése 1527: „talalanak nagy fene vadakat orozlanokat … es tigriſnewö vadakat” (ÉrdyK.). A lat. tigris ’ua.’, illetve ennek gör.τίγρης (EL.) előzménye révén az óperzsa tighri ’nyíl’ szóra, a tigra ’hegyes’ származékára vezethető vissza. Az iráni névadás a támadó tigris gyorsaságára utalhatott.

Nemzetközi szóként számos nyelvben megvan, pl. ang. tiger, sp. tigre (W.),holl. tijger, fr. tigre, ném. Tiger ’ua.’ (EL.).

♦ A tigris a ragadozók rendjébe és a macskafélék családjába tartozó faj. Korábban a Közel-Kelettől a Távol-Keletig Ázsia jelentős részén előfordult. Mára szabadon csak Kínában, Tibetben, Szibériában, Mongóliában, Malajziában, Thaiföldön, Nepálban és Indiában lelhető fel. A legtöbb tigris erdőkben, illetve füves területeken él, amihez bundájuk mintázata is alkalmazkodott. Bár első látásra kirívónak tűnik a fekete csíkozás narancssárga alapon, de a száraz, narancssárgás árnyalatú fűben nagyon jól el tud rejtőzködni. Hat ma még élő alfaját írták le: szibériai tigris vagy amur tigris ’Panthera tigris altaica’, dél-kínai tigris ’Panthera tigris amoyensis’, indokínai tigris ’Panthera tigris corbetti’, maláj tigris ’Panthera tigris jacksoni’, szumátrai tigris ’Panthera tigris sumatrae’, bengáli tigris vagy királytigris ’Panthera tigris tigris’. Alfajtól függően a tigris testmérete igen eltérő lehet, a legnagyobb termetű alfaj, a szibériai tigris testtömege akár a 300 kilogrammot is meghaladhatja. A tigrisek magányos állatok, hosszabb ideig csak a nőstény és utódai élnek együtt. Bár egész nap aktívak lehetnek, főleg alkonyat után és éjszaka vadásznak. A legtöbb macskafélétől eltérően a tigris szereti a vizet, jól és kitartóan tud úszni. Visszahúzható karmainak és erős lábainak segítségével kiválóan mászik fára, és hatalmas, akár 8–10 méteres ugrásokra is képes. A tigris fennmaradását elsősorban az orvvadászat és az élőhelyek tönkretétele veszélyezteti.

A szibériai tigris alfaj a legnagyobb méretű tigris, és egyben nagymacska. Testhossza 2,4–3,3 méter, testtömege 150–300 kilogramm. Az 1200-as évek elején gyakori állat volt Kína északkeleti részén, Koreában, Mongólia északkeleti részén és Délkelet-Szibériában. Jelenleg csak egy igen kis populációja él vadon Szibéria távol-keleti területein, az Amur vidékén és Usszuri-földön, valamint Északkelet-Kínában. A faj egyedszámának mélypontja az 1930-as években volt, akkor alig több mint 50 egyede élhetett vadon. A védelemnek köszönhetően száma lassan nőni kezdett, az 1980-as évekre elérte a 200-at, és az 1996-os állománybecslésnél az orosz populációt, amely a legerősebb, 430 egyedre becsülték. Az orvvadászat még most is veszélyezteti létét.

Lásd még: bengáli tigris, királytigris.

tigriskígyó J. Indiában honos, kb. 3 méter hosszú, vörösesbarna foltos, madarakkal és kisebb emlősökkel táplálkozó kígyó; Python molurus.

Társneve az idegen nyelvből tükörfordítással átvett tigrispiton, megfelelője az ang. tiger python, fr. python tigre, ném. Tigerpython, le. pyton tygrysi (EL.).Elterjedési területére utaló angol társneve után néha indiai pitonként is emlegetik.

A latin szaknyelvi Python nemi név az ógör. python szóból származik. Ez a Delphiben, Apollo által megölt kígyó neve volt. Összefügg a Phokisban található Parnasszosz vidékével, ennek volt Phyton a neve, ahol Apollo jóshelye feküdt. A lat. molurus fajnév egy kígyófaj ókori gör. mólurusz, lat. molurus nevének folytatója.

♦ A tigriskígyó a hüllők osztályába, a pikkelyes hüllők (Squamata) rendjébe és a kígyók (Serpentes) alrendjébe tartozó család. 55 nem és 259 faj tartozik a családba. A faj törzsalakja a világos tigrispiton ’Python molurus molurus’ India nyugati részén, Pakisztánban és Nepálban honos. Alfajai Indiában, Dél-Kínában, a Maláj-félszigeten, a volt Indokínában, Indonéziában és Srí Lankán, valamint Ausztráliában honosak. Mintegy 4 méter hosszúságot ér el. A tig­riskígyók némelyike a Föld legerősebb mérgű fajaihoz tartozik. Az emberek néha besétálnak az élőhelyükre, és ennek tragikus következményei vannak. Feje szürkés színű, a teteje azonban és a homlok világos olajbarna, a hát világosbarna, közepén szürkéssárga árnyalattal, a hasi oldal fehéres. Háromszögletű folt van a szemek alatt, továbbá egy nagy, villásan elágazó, Y alakú folt díszíti a fej hátulját, illetőleg a tarkót. Élőhelyeinek fokozott beszűkülése miatt természetes állománya vészesen megritkult, ezért a világos tigrispiton a Washingtoni Egyezmény I. függelékébe tartozik. A sötétebb alfaj, a szalagos tigriskígyó ’Python molurus bivittatus’ Mianmarban, Kína déli részén, Indokínában, Hainan, Borneó, Celebesz, Jáva és Szumbava szigetén honos. Testhossza 6–8 méter is lehet. Az alfaj színezete és mintázata szélsőségesen változatos.

Ausztráliában két tigriskígyófaj honos, a közönséges és a fekete. A délkeleti területeken, Brisbane-től az Eyre-félszigetig, továbbá Nyugat-Ausztrália egyes részein és Tasmaniában élnek. Sokféle élőhelyen előfordulnak, száraz, sziklás területeken, erdőkben és mocsarakban. Zsákmányuk is változó, békák, rágcsálók, kedvelt táplálékuk a vészmadarak fiókái. A kockás pithon ’Python reticulatus’ a tigriskígyó rokona, ahogy a malájok nevezik: ularzava. Kivételesen a 10 méter hosszúságot is elérheti. Alapszíne világos sárgásbarnától egész a dió- vagy olajbarnáig váltakozik. A Maláj-félszigeten, Thaiföldön és Burmán kívül Indiában és a Fülöp-szigeteken honos.

Lásd még: óriáskígyó.

tobzoska J. hüllőkre emlékeztető, szarupikkelyes testű emlős; Manis.

A tobzoskák felépítésének legnagyobb különlegessége minden bizonnyal a testüket tetőcserép módjára borító pikkelyek. Magyar nevük is innen ered. A pikkelyek ugyanis úgy rendeződnek el, és olyan a megjelenésük, mintha fenyőtobozok lennének. A pikkelyek a fej­tetőtől a farok végéig beborítják az állat testét, egyedül a hasi oldala az, amely nem páncélozott (itt finom szőrzet borítja). Erre utal ném. Schuppentier, holl. schubdier (W.), azaz ’pikkelyes állat’ neve is.

Ezeket az állatokat az európai szakirodalomban – maláji eredetű nevük után – pangolin néven is tárgyalják, pl. ang.,fr. pangolin, port. pangolim, sp. pangolín (EL.). Egyik faja, a jellegzetes hosszúfarkú tobzoska ’Manis tetradactyl’ neve a hasonló értelmű ang. long-tailed pangolin, fr. pangolin à longue queue, le.łuskowiec długoogonowy (uo.).Az élőhelyre utal a hátsó-indiai tobzoska ’Manis javanica’ faj neve, akárcsak legtöbb idegen nyelvi elnevezése; vö.ang. malayan pangolin, fi. malaijanmuurahaiskäpy, pangolin javanais, ném. malaiisches Schuppentier, ol. manis javanica (uo.).

♦ A tobzoskák vagy tobzoskaalakúak (Pholidota) a méhlepényes emlősök (Placentalia) egyik rendje. Korábbi rendszerekben (például Urania Állatvilág, Dudich–Loksa állatrendszer) teljesen különálló rendnek tekintették, és homályosak voltak a rokonsági kapcsolatai más emlősrendekkel. A tobzoskák pikkelyeinek száma az életkorral nem változik, a születésükkor meglévő pikkelyek számával élik le életüket. A pikkelyek természetesen ki vannak téve a kül­ső környezeti hatásoknak, így folyamatosan kopnak, de alulról újranőnek, akár az emberi köröm. Agytérfogatuk csekély, a testtömegnek mindössze 0,3%-a. Ennek ellenére egyes fajaik igen tanulékonyak, könnyen megszelídülnek. Magányos állatok, soha nem járnak csoportban. Táplálék után éjjel járnak, nappal nem lehet találkozni velük.

tok, tokhal J. porcos vázú, megnyúlt ormányú, íváskor a folyókba vándorló tengeri hal; Acipenser.

A tok halnév régi jövevényszavunk, 1329: took (OklSz.), 1395 k.: thok (BesztSzj.), 1405 k.: toc (SchlSzj.), 1544: tok (OklSz.). Nádasdy Tamásné írja férjének 1546-ban: „megszolgálom Kdnek az tokot, … mely tokba, ha ett Kd, isten adja egészségére” (Hal. 1983). A martonosiak 1626. augusztus 12-én évi haladójukat küldik, „Ugi mint 65 Fogas nadas halat, 20 sziuolt halatt, 50 keczigett, 2 Tokot” (HungKözl. 21). II. Rákóczi Ferenc asztaláról sem hiányzott a hal, konyhájának vásárolt halakról szóló feljegyzésekben is szerepelnek a tokfélék: „Komáromból hozott két öreg tokért italpénz 50 denár” (Hal. 1983).

Ótörök jövevényszó; vö. türkm. dogī ’viza’, toboli tat. tuγu ’tok’ (TESz.). A szóvégi -u lekopása a magyarban ment végbe, ez a tény az átvétel korára is utal. A magyarból átvette a környező nyelvek közül a szlovák, a kárpátukrán, a szerbhorvát és a román (mindenütt tok); a szbhv. tuk ’ua.’ (UESkr.) azonban közvetlenül a törökből való.

A latin szaknyelvi Acipenser nemi név a tok régi lat. acipenser neve. A tokfélék hegyes uszonyaira utal, a lat. acus ’hegye valaminek, tű’ és a pensa = penna ’uszony, szárny’ szavak összetételével alkották.

A tok ’Acipenser sturio’ latin szaknyelvi sturio fajneve az ófn. sturjo, sturo (WbZ.), kfn. stüre, úfn. Stör ’ua.’ (RF.) névből való. Kimutatható más nyelvekben is; vö. óang. styrja, styrga, németalföldi steur ’ua.’ (uo.). Megfelelője ma többek közt az ang. sturgeon, fr. esturioun, ném. Stör, ol. storion, sp. esturión, sturion ’ua.’ (EL.).

Az értékes, igen megbecsült hal régi neve a szláv nyelvekben: or. осетр, le. jesiotr, jesziotr, szlk., cs., szln. jeseter (RF.).Az oroszban már 1150-től adatolható egy szmolenszki iratban, a lengyelben egy 1388-ban kelt oklevélben (uo.). Idetartozik a litv. ersketras, asetras (EL.) is, mely a fehérorosz osetr ’ua.’ (Fraenkel) átvétele. Fenti halnevek végső forrása a ’hegyes, éles’ jelentésű ostrь(REWb.) szó, a tok hosszú, keskeny, kihegyesedő orra volt a névadási szemlélet háttere.

Sima tok vagy színtok az Acipenser nudiventris magyar tudományos neve. Ezt a fajt Marsigli olasz gróf írta le először, 1726-ban a Danubius pannonicomysicus 6. kötetében (Catalogus plantarum circa Danubium sponte). Az egyik szinonima is Acipenser glaber Marsigli. Mai latin szaknyelvi nudiventris fajnevének jelentése ’csupasz hasú’. Magyar sima tok elnevezése is erre utal, a test érdes tapintású oldalához képest a has ugyanis egészen sima. Szintén erre utal ném. Glattdick, dán glatstør, ol. storione glatdick, sv. glattdick (EL.) neve.

Vágótok az Acipenser gueldenstaedti cholchius neve, vértjei a többi tokfélénél nagyobbak, innen a neve. A vágótok szaknyelvi latin güldenstädti fajneve J. A. Güldenstädt, a Szentpétervári Akadémia természetbúvára után kapta nevét. Társneve a viasztok (R. 1919: Unger), ennek forrása a ném. Waxdick ’ua.’ (VNAE.) halnév. Vészhal neve (R. 1887: HalK., 1904: Vutskits) összefügg a halszűke elnevezéssel (N. MTsz.: hal-szűki | Gyurkó: halszüke; R. 1794:Grossinger, 1884:Nyr. 13). Petényi a halászoktól Tiszaföldváron a következő magyarázatot kapta (uo.): „a halszűke omen, akkor jelenik meg, mikor szűken van a hal”. A tetemes tok (R. 1874: ZfSlaw., 1887: ua. és tetelmes tok /HalK./; N. MTsz. | Dankó) előtagjában a tetemes szó nem nagyméretűt, hanem csontost, azaz vértes tokot jelent. Már Miskolczi Gáspárnál olvasható 1702-ben: „derekában harmintz oldaltetemi voltanak”, illetve „a mi halainkban ugyanezt a szálkák avagy tetemek viszik véghez”.

Csillagos tok (R. 1801: Földi) társnevénél a névadás szemléleti háttere a csillag alakú vértek dísze. Hívták vízipárduc (R. 1887: HalK.) néven is. Királyhal (R. 1868: király hal ’csillagos tok’ /Kriesch/; N. HalK.: halak királya) nevének magyarázatára lásd Unger: „a királynak koronázási ajándékul ezt szokták adni a magyar halászok”. Az esztiketok az Acipenser güldenstaedti colchicus ivadékának neve (MoH.). Tiszafüred környékén kacsaszájú tok (Harka) a vágótok. Néhány idegen nyelvi neve élőhelyére utal, közöttük a Duna földrajzi név megfelelőjével az ang. danube sturgeon, fr. esturgeon du danube, ném. Donau-Stör, ol. storione danubiano, sp. esturión del danubio (EL.) elnevezése.

Az Al-Dunából említett fajtok ’Acipenser schypa güldensteadti’ (R. 1887: HalK.) Herman Ottó névadása. Antipa szerint a színtok és vágótok hibridje, Unger szerint „nem tisztavérű faj, hanem az Acipenser güldenstädti és az Acipenser glaber korcsa”. A lénai tok név az orosz lenszkíj oszetr ’ua.’ tükörszava.

♦ A tokféléknek egykor kiemelkedő gazdasági szerepük volt. Immár ténylegesen csak megemlékezhetünk róluk, hiszen a korábban a halászatban legjelentősebb halakból kipusztulástól fenyegetett fajokká váltak. Rendkívül sok tápanyagot tartalmazó ikrájukból készül a legdrágább fekete kaviár.

Már az ókorban is igen kedvelték a tokhúst. A régi Róma patríciusai vendégeik elé virágokkal díszítve tálalták fel a tokhalakat. Görögországban a legkitűnőbb ételnek tartották. Több forrás szerint a vogulok és osztjákok még a XIX. században is hordtak halbőrből készült ruhákat, cipőket. G. Novickij (Kratkoje opszanije a narodje osztjackom, 1715) a menyhal bőréből készült ruhákról, tok és kecsege bőréből készült harisnyákról és csizmákról tudósít. Nicolaes Witsen (Nord en Ost Tartarye, Amsterdam, 1692) is kiemeli e vidék rendkívüli halbőségét: „három Stüber értékű Sar-ért [Sar: kínai dohány /MsFOu. 125/] húsz hatalmas tokhalat lehet tőlük venni”. Európában a tokhalakat később nem annyira húsuk, hanem inkább ikrájuk és úszóhólyagjuk miatt fogták. Az ikrából készítették a kaviárt, az úszóhólyagból pedig a halenyvet. A legfinomabb kaviárt a kisebb fajok ikrájából nyerik. Az Al-Duna régebben egész Közép-Európát ellátta tokhússal.

A valódi tokfélék (Acipenseridae) Anadrom vándorló halfajok, vizeink legfejletlenebb valódi halai. A félcsontos halak (Ganoidei) alosztályába tartoznak. A tokhalak testén öt jellegzetes csontlemezsor fut végig, ezek közepén kiemelkedő és többé-kevésbé hegyes és éles csúcsban végződő taraj van. A pofa hosszú, keskeny és hegyes orrban folytatódik, amelynek alsó oldalán helyezkedik el a száj és előtte a négy bajuszfonál. A mellúszó hatalmas csontsugarat visel. Az európai tengerparti vizekben igen elterjedt a vándorló és a folyókban ívó közönséges tok ’Acipenser sturio’. Elterjedési területének északi határa Izland, délen Marokkó partjai, keleten az Azovi-tenger. A vágótok a viza mellett a legfontosabb tokfaj, eléri a 4 méter hosszúságot és a 80 kilogrammot. A Fekete- és az Azovi-tengerben, valamint ezek vízgyűjtő területein honos. A Dunában Pozsonyig, és rendkívül ritkán a Tiszában fordul elő. Mivel a Volga szabályozása után a folyóban a vágótoknak egy nem vándorló, teljesen édesvízi életmódra áttért formáját is kimutatták, feltételezhető, hogy a Vaskapu elzárása óta még előforduló szórványos fogások a Duna vízrendszerében is felvethetik ezt a lehetőséget. Kínában a vágótok rokona, az Acipenser sinensis csak a császár asztalára kerülhetett. A sima tok eléri a 6 méteres hosszúságot. A Fekete- és a Kaszpi-tenger, az Aral-tó vízgyűjtő területein él. Négy formáját különböztetik meg, az ívásra tavasszal, nyáron és ősszel a folyókba vonuló formákat, illetve a Duna és az Urál vízrendszerében teljesen édesvízi életmódra áttért, nem vándorló populációkat. A XIX. század végén még a Kárpát-medence több folyójának lakója volt, Herman Ottó szerint a Dunán kívül előfordult a Drávában, a Tiszában, a Vágban, a Körösben, a Marosban és a Zagyvában (HalK.). A hazánk területén fogott legnagyobb ismert példány hossza 170 centiméter, tömege 32 kilogramm volt. A Duna magyar szakaszán és a mellékfolyókban immár rendkívül ritka, az utolsó jelentős számú állományt Vásárhelyi (1957) említi a Tisza felső szakaszáról. Egy horgászfogás alapján a Drávában (1990) is előfordul­hat még.

Lásd még: kecsege, sőreg, viza.

tonhal J. hatalmas testű, kékesfekete hátú, fehér hasú, ízletes húsú tengeri hal; Orcynus thynnus.

Neve 1794-ben bukkan fel írásbeliségünkben: „A’ tun-hal is a’ makrelnek neme”, 1838-ban tonhalászat (TESz.). A ném. Thunfisch, R. thonfisch ’ua.’ részfordítása, ennek első eleme a fr. thon, ol. tonno, lat. thunnus és gör. thünnosz vonalán valamely sémi nyelvhez vezethető vissza; vö. föníciai tinnin, héber tannín ’nagy hal’ (MEN.). További megfelelők a legtöbb nyelvből kimutathatók, pl. ang. tuna, sp. atún (W.), fer., hv., dán,norv. tun, ol. tunnu, tonne, or. tunets ’ua.’ (EL.).

♦ A kékúszójú tonhal ’Thunnus thynnus’ a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályában a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a makrélafélék (Scombridae) családjába tartozó faj. Az Atlanti-óceán nyugati és keleti részén, a Földközi-tengerben és a Fekete-tengerben honos. Átlagos testhossza 1,5 méter, de 5 méter körüli példányt is fogtak már. Erős és robusztus testű ragadozó hal, kékesfekete háttal és ezüstszürkés oldallal. Fontos étkezési hal, a húsa a világospirostól a sötétpirosig terjed. Minél több olajat tartalmaz a húsa, annál pirosabb. Az árát is a hús színe határozza meg a 200 kilogrammosnál nagyobb példányok esetében. Japánban nemrégiben egy 202 kilogrammos példányért kb. 46 millió forintot fizettek, ami kilogrammonként több mint 223 ezer forintot jelent. Az atlanti tonhal mintegy háromnegyede a japán éttermekben és otthonokban sushiként vagy sashimiként végzi. Felnőtt korára eléri a 270 centiméter hosszúságot és a 700 kilogrammot. Egyre ritkábban fordul elő azonban a túlzott halászat miatt. A horvát 2 kunás érmének a fejoldalán megtalálható a hal képe.

A kékúszójú tonhalat már évezredek óta halásszák, a tudományos adatok szerint 1997 és 2007 között az Atlanti-óceán keleti részén és a Földközi-tengerben az állomány 60 százalékkal csökkent. Újabban Strassburgban számos Európa Parlamenti vita (pl. 2010. 08. 02) foglalkozik a kékúszójú tonhal kereskedelmének tilalmával. A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok védelmével foglalkozó egyezményben (CITES) részes államok katari találkozója előtt az EU-nak ki kell alakítania álláspontját arról, hogy támogatja-e a Monaco által javasolt tilalmat. Az unió megosztott, bár nemrég két kulcsfontosságú tagállam, Franciaország és Olaszország is a kereskedelem betiltása mellett tört lándzsát. Az EU halászati politikájáért felelős Európai Bizottság már korábban javasolta, hogy a kékúszójú tonhal is kerüljön fel a CITES listájára.

Ugyanakkor az újabb kutatások szerint a tonhal az egyik legveszélyesebb hal az emberi szervezet számára. Egyes kifejlett példányok akár 200 kilót is nyomhatnak, ezekből a nagyobb méretű tonhalakból kerülnek ki a leginkább higanyfertőzött tengeri halak. A tonhal igen népszerű a halfajták közül, konzerv formájában és a sushiban egyaránt, ugyanakkor magas metil-higany tartalmuk miatt veszélyesek.

toportyán, toportyánféreg J. táj. 1. rég. farkas. 2. medve.

Legrégibb adatunk a szóra, s egyben a ’medve’ jelentésre 1747: taporján féreg (székely tájszó) (Calendarium Jauriense /MNy. 22/), majd 1791-ben toportyán féreg (TESz.), 1833: toportyán, toporján féreg (Kassai). A nyelvjárásokban Nyr. 3: topori medve | uo. 9: toporaj medve | MTsz.: toporcsán-féreg.

A TESz. szerint ismeretlen eredetű. A székelyeknél a toportyán ’kövér, lomha járású’ jelentésű, nyilván ezzel függ össze a régi ’medve’ jelentés. Az összetételben a féreg utótag ’vadállat’ értelmű.

A nádi farkas él a Kárpát-medencében is. Azonosítása vitatott, egyesek szerint a farkas egy alfaja ’Canis lupus minor’ lehetett. Inkább elfogadott ma az, hogy a nádi farkas az itt is honos aranysakál. A faj rendszertani besorolása problémát okozott, ezt tükrözi változatos elnevezése is: nádi farkas, toportyánféreg, réti farkas, réten kullogó, csikasz, farkassakál, nádi toportyán, sőt újabban timberfarkas. Erdélyben még ástyán, ordas, kórászóféreg (Erdélyi Nimród; Mara Árpád: Régi vadász-kifejezések korabeli értelmezésekkel. 2006).

A Canis aureus hivatalos magyar neve aranysakál. Latin faji aureus terminusa is ’arany’ jelentésű. Az állat angol golden jackal neve, de más nyelvek elnevezései is szó szerint megfelelnek az aranysakálnak.

Az „ordít, mint a fába szorult féreg” szólásban szereplő féreg szó nem a köznapi értelemben használt férgekre, hanem a toportyánféregre utal. A fa pedig az állatnak felállított csapdát jelenti. Tehát a mondás szó szerint úgy hangzana, hogy „ordít/üvölt, mint a csapdába esett aranysakál”.

♦ Az aranysakál ’Canis aureus’ az emlősök osztályában a ragadozók (Carnivora) rendjéhez, a kutyafélék (Canidae) családjához tartozó faj. Ma Európa délkeleti részén, Észak-Afrikában és Ázsia mediterrán jellegű vidékein él. A sztyeppék, fákkal tarkított puszták, bokorerdők és félsivatagok lakója. Izmos lába a farkasokéhoz hasonlóan igen alkalmas hosszan tartó üldözésre, így a 40 km/h sebességet akár egy órán át is képes tartani. Füle a rövid szőrzet között nagyobbnak hat, mint a farkasé.

Közép-Európában, Magyarországon is még közönséges tagja volt a hazai faunának a XIX–XX. században. A folyószabályozások időszakában az élettere jelentősen csökkent. Megszűntek az ártéri erdők, a mocsaras, lápi területek, a nagy kiterjedésű erdők. 1989-ben a Természet­védelmi Világszövetség vörös listáján már mint Magyarországon kihalt faj szerepelt, de az 1990-es években a volt Jugoszláviában folyó háborúk miatt fokozatosan újra megjelent a déli megyékben. Spontán visszatelepedése figyelhető meg elsősorban a Dráva-síkon, az Ormánságban és Bács-Kiskun megye déli részein. A megfigyelések hatására az 38/1995 FM rendelet értelmében a vadászható fajok listájára került, az LV/1996 törvény és a 30/1997 FVM rendelet szerint egész évben, majd a 11/2000-es FVM rendelet alapján szezonban, június 15. és feb­ruár 28. között vadászható. A szaporodás időszakában tehát gyakorlatilag védelmet élvez.

Arany Jánosnál fordul elő a Toldiban is megénekelt toportyán:

Jő az anya-farkas szörnyű ordítással,

Rohan a fiúnak, birkóznak egymással.

Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,

Méri éles körmét Toldi orcájára.

A 4. ének 3. versszakában pedig:

És mint a toportyán, ha juhász kergette,

Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette.

(Arany jegyzete szerint a toportyán: réti farkas.)

Egyre több cikkből, tudósításból, rádióriportból értesülhetünk arról, hogy már a Balaton térségét is elérte, Somogyban, Baranyában aranysakált lőttek, hogy ez a csúcsragadozó visszahódítja egykori élőhelyét. A XX. század végén Szajánnál télidőben a Tiszán úszó jégtáblák egyikén farkast láttak a halászok. Evezőlapáttal agyon is verték, a jeges vízben úszva menekülni próbáló, szerencsétlen állatot. Akkoriban híre ment, hogy fiatal farkast fogtak a halászok, valójában egy aranysakált vertek agyon. Bánátban az elmúlt 5–10 év során legalább fél tucat sakált lőttek a vadászok. Egy részüknek a bundáját, a koponyáját ki is készíttették. Óvatossága, tanulékonysága miatt csak hajtásban kerül terítékre. Az ember kivételével más természetes ellensége nincs. Mára Magyarországon az aranysakál a csúcsragadozó. Gyors elterjedése, az újabb területek elfoglalása igazolja, hogy hazánkban újra megtalálta a kedvező életfeltételeket.

Lásd még: csikasz, farkas, réti farkas, sakál.

tőkehal J. az északi félteke tengereiben élő, ízletes húsáért tömegesen fogott hal; Gadus morrhua.

Első írásos említése 1604, Szenczi Molnár Albert szótározta (Sálpa alatt): „Tengeri hal, kit meg aſзalva öſзve abronczoznac, es idegen Orſзagokban el adgyak, ki megnem föne ha pöröllyel kemenyen megnem vernec, Tökehal” (MA.).

Tükörfordítás a ném. Stockfisch ’szárított tőkehal’ (TESz.) halnévből. A középalnémet stockvisch (uo.) került a felnémetbe a XIV. században a Hanza-kereskedelem révén. A halnév összetétel, előtagja ’bot, pálca, vessző’ jelentésű, arra utal, hogy ezt a halat fanyársakon szárítva tartósították. A tőkehal egyik neve az angolban is stockfish, a holl. stokvis ’ua.’ (W.). átvétele. További megfelelők: dán stokfisk, hv. štokfiš, holl. stokvis, ném. Stückenfisch, ol. stoccafisso, norv. stokkfisk ’ua.’ (EL.).

A latin szaknyelvi Gadus nemi terminus ókori halnév folytatója, Athenaeusnál olvasható egy gör. gádosz halnév.

♦ A tőkehalfélék (Gadidae) a tőkehalalakúak (Gadiformes) osztályához tartozó halcsalád, amelyhez a közönséges tőkehal (vagy atlanti tőkehal) ’Gadus morhua’ is tartozik. Jellegzetessége a háromrészes hátúszó, a kétrészes farok alatti úszó és az alsó állkapcsáról lenyúló bajuszfonal. Falánk ragadozó, halakkal táplálkozik, de nem veti meg a férgeket és rákokat sem. Az ívóhelye és a vadászterülete között vándorol, és ilyenkor több kilométer széles rajokban jelenik meg a partok mentén. Májából készítik az ismert tápszert és gyógyszert, a csukamájolajat. Nyugaton Új-Fundlandtól Észak-Karolináig, keleten a Spitzbergáktól a Vizcayai-öbölig honos. Teste megnyúlt, áramvonalas, feje erőteljes, hosszú. Hossza az Atlanti-óceán északnyugati részén maximum 2 méter, tömege 95 kilogramm, az Északi-tengerben jóval kisebb. Leginkább 150–200 méter közötti mélységben fordul elő. A tengerfenék apró állataival táplálkozik. A tőkehalból 1998-ban az európai halászok megközelítően 6 millió tonnányit fogtak ki. Dánia egymaga 1,5 millió tonnát. Dánia vezeti az ipari halászatban a halolajgyártást és húsgyártást – a hússal a tenyésztett halakat etetik.

tőponty J. ponty.

A vadponty két fajtája a Cyprinus carpio morpha hungaricus: nyurga ponty és a Cyprinus carpio morpha acuminatus: tőponty (N. tőkés potyka).

♦ A közönséges tőponty ’Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus’ a Duna vízrendsze­rének hala. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb. A tőponty valamivel magasabb hátú a nyurga pontynál. Fontos hala volt a magyarságnak, gyakori díszítés a ponty képe a halászok különböző használati tárgyain. A halászcéhemlékek nagy részét halászati vonatkozású motívumokkal díszítették, így például behívótáblájukat. A keszthelyi múzeumban látható a körtefából faragott, hasán 1859-es évszámot viselő ponty, mely a céh behívótáblája volt. A tábla azt igazolta, hogy a felmutatója (leginkább a szolgálómester), hivatalos üzenettel jött, a céhmester küldte. A halászok nem sajnálták a költséget egy-egy kiváló pengéjű és szép nyelű halbicskáért. Bitó János szegedi halászmester önéletírásában (Az én kiskirályságom) leírta, hogy halas bicskáját „az öreg Sziráky készítette remekbe, 16 pengő forintért. Az egyik oldalára rá volt vésve Nepomuki Szent János, a vizek védőszentje, a másik oldalon egy pontyés az én monogrammom.”

A vizek halászati jogát bérlő vállalkozó réteg, amely a halkereskedelemmel is foglalkozott, bőven megvette a vámot a halászokon. Már Herman Ottó felvázolta (HalK.) az óraláncán arany pontyot viselő, gazdag fisér alakját. Az 1800-as évek kezdetén már gazdag halkeres­kedő családok is voltak, amelyek a régi Pest előkelő családjai között is tekintélyeseknek számítottak. A halkereskedők tulajdonába nemcsak a közeli vizek bérlete került, hanem nagy bárkáikkal a távolabbi Alsó-Duna szakaszait is felkeresték, és megrakták azokat hallal. 100–200 mázsa ponty is érkezett egy-egy ilyen halászbárkával, amelyet a parton lovakkal vontattak fel Pestre. Pintér István a Vasárnapi Újság 1857-i évfolyamában írja, hogy „Azok a halak, melyek hazánk határain túl télen át kereskedésbe mennek, s azok nemenkénti árát középárral véve, itt helyben esik: 532 bécsi mázsa pontyért 14 Ft-jával mázsáját 7478 Ft.”

Lásd még: ponty.

törpeharcsa J. a harcsával rokon, de kisebb termetű, amerikai eredetű hal; Amiurus nebulosus.

A nyelvjárásokban is használatos név, NéprKözl. 4, Unger: ua. A törpeharcsa terminus névátvitel eredménye, mivel e hal külső jegyeiben a harcsára emlékeztet. Teste azonban jóval kisebb, innen a törpe jelző. Elképzelhető egymástól független, hasonló szemléletű, önálló névadás, a törpeharcsa ném. Zwergwels (WbZ.) neve mindenesetre szó szerint egyezik a magyar névvel, ugyanolyan összetétel. Megvan így máshol is; vö. dán, norv. dværgmalle, holl. dwergmeerval, fi. piikkimonni, ro. somn pitic ’ua.’ (EL.).

Társneve a népnyelvi kuszaharcsa (MoH.; N. Dankó: ua.). A törpeharcsára sokszor dühös horgászok adhatták az istenverte hal terminust ennek a kicsi, de rendkívül mohó halnak.

Több latin szaknyelvi nemi neve van forgalomban, az Amiurus és az Ictalurus elnevezéseket egyaránt a gör. urá ’farok’ szóval alkották.Az Ictalurus terminus a gör. iktis ’menyét’, alyein ’körülkanyarít, körbekószál’ és -urosz (ez része a harcsa silurosz nevének) szavak összetétele. Nyilván névátviteli összefüggés áll fenn az éjjel aktív kis ragadozók között.

Több nyelvben ’macskahal, macskaharcsa’ a neve; vö. ang. catfish, fr. poisson chat, ném. Katzenwels, Katzenfisch, ol. pesce gatto, sp. coto pardo (EL.). Széles, lapos fejére utal az ang. bullhead (uo.) elnevezés. Származása volt a névadás alapja cs. sume

ek americký, ném. amerikanischer Wels, ro. somn american ésor.американский сомик(uo.) nevének.

♦ A törpeharcsa a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a harcsaalakúak (Siluri­formes) rendjébe és a törpeharcsafélék (Ictaluridae) családjába tartozó faj. Észak-Amerikában őshonos. Különösen kedveli az iszapos fenekű holtágakat, tavakat. Teste a harcsáénál zömökebb, háromnyaras korára a 20–25 centiméter hosszúságot érheti el. Aránylag nagy feje széles, elöl lapos. Alsó és felső állkapcsán 4-4, összesen 8 bajuszszál van. Bőre pikkelytelen, csupasz. Háta sötétbarna, oldala felül sötétbarna, lefelé fokozatosan világosabbra válik, szürke, márványozott foltokkal. Hasa szennyes-sárgától a tejfehérig változhat. Fiatal korában férgeket, rovarlárvákat és alsórendű rákokat fogyaszt. A kifejlett hal az előbbieken kívül meg­eszi a halikrát, békalárvát, békákat és az apró halakat is.

A törpeharcsa európai honosítása 1885-ben kezdődött, Max Borne nevéhez fűződik, aki borsos áron kínálta a halgazdaságoknak az új csodahalat. A honosítás olyan jól sikerült, hogy a törpeharcsa néhány évtized alatt eljutott Európa szinte mindegyik országába. Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az egyik legnagyobb merénylet hazai halaink ellen. Mégis meghonosították, mint jól fejlődő haszonhalat. Hazánkban 1902-ben bukkant fel először a Balatonban, azonban 1904-ben már szervezett telepítések is történtek. A halállomány javítására célt tévesztetten importált észak-amerikai eredetű törpeharcsa balatoni betelepítése Landgraf János nevéhez fűződik. Az akkori halászati főfelügyelő a sárdi és iharosi tógazdaságból 1904-ben 2000, 1906-ban 22 400, 1907-ben pedig 7600 törpeharcsa-ivadékot hozatott, és a Balaton nyugati medencéjébe telepítette őket. Nagyon kevés példány került azután a halászok hálójába, csak elvétve tudtak belőlük piaci nagyságú darabot kifogni. Bizonyára a nagy harcsáknak és a csukáknak lettek áldozatai. Ma csak a halasításokra érkezett pontyivadékok között lehet néhány darab, így kerül a tóba.

Természetes vizeinkben halászati rekordév volt 244 tonnával az 1967. esztendő. Húsa ízletes, jelentős mennyiséget dolgoznak fel halászléalapok készítéséhez.

Lásd még: harcsa.

törpepapagáj J. 1. Afrikában honos, veréb nagyságú, rövid farkú papagáj; Agapornis. 2. hullámos papagáj.

Összetett neve apró termetére utal. Akárcsak sv. és norv. dvergpapegøye (EL.) elnevezése. Az Agapornis pullarius faj neve a narancspiros fejre utaló ang. red-faced lovebird, red-headed lovebird, ném. Orangeköpfchen (uo.).

♦ A törpepapagáj a madarak osztályának papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe, a papagájfélék (Psittacidae) családjába és a nemespapagáj-formák (Psittaculinae) alcsaládjába tartozó nem. Afrikában és Madagaszkár szigetén honosak. Élőhelyük lehet a síkvidéki esőerdő éppúgy, mint a szavannaerdő vagy a hegyvidéki erdő és a sziklák száraz világa. Egyes fajok alkalmazkodtak a művelésbe vont területek adottságaihoz, és szántók, kertek közelében telepedtek meg. Mások pedig, például a feketefejű papagáj, még a városi parkokba is bemerészkednek. A törpepapagájok hűséges párkapcsolatukról ismertek. Egyes fajok csendesek és félénkek, legtöbbjük azonban lármás társaságot alkot. Hangjuk éles, fémes csengésű és magas.

Lásd még: papagáj.

tövisszúró gébics J. a gébicsek családjába tartozó madár, amely zsákmányát tüskére, tövisre szúrja; Lanius collurio.

A madárnév nyelvjárási elnevezésből vált szaknyelvi terminussá; N. felszuró gébics (KissMad.), tövisszúró (ÚMTsz.). Már Földinél olvasható 1801-ben: tövisszúró gébits.A tövisszúró gébicsnek ugyanis az a szokása, hogy minden elfogott zsákmányát elfogyasztás előtt tövisre vagy valami hegyes ágra szúrja, innen ered nevében a jelző. Az apró békák a megfigyelések szerint mindenkor különös módon, szájukon keresztül vannak tövisre tűzve.

Ragadozó voltára utal számos társneve is; vö. N. nyuzó gébics (KissMad.), gyilkosölyv (R. 1808: Mitterpacher), tirannus gyilkos. A régi kilentz fojtó (1803: Szent-Györgyi) elnevezése a R. ném. tyrannischer Würger, Neuntödter ’ua.’ (uo.) fordításával jött létre. Ma is meglévő ném. Neuntöter neve (EL.) azzal a hiedelemmel kapcsolatos, hogy a gébics naponta kilenc madarat öl meg. Hasonlóan a madár zsákmányszerzésére utal (Kiss Jenő fordításaival) a ’mészáros’ jelentésű lat. szaknyelvi Lanius genusneve, az ugyanolyan jelentésű ném. nyelvjárási Metzger, valamint a ném. Dorndreher ’tövisforgató’, Dorntreter ’tövistaposó’, Dorndrechsler ’tövis esztergályos’, Spiesser ’nyársoló’, Singwürger ’énekes fojtogató’ elnevezése (Brehm); vö. még ném. Abdecker ’nagy őrgébics’ (uo.), azaz ’sintér’.

A tövisszúró gébics Zalában pala (Nyr. 2). Mivel feje teteje szürkés, feje pedig vastag, elnevezték vasfejűnek, vasfejű gábornak (Nom.), vasgáborjánnak(Chernel), vasfejű gáborgyánnak (ÚMTsz.), vasfejű gáborjánnak, vasgaborjánnak, vasfejű gobrinak; vö. ném. N. Blaukopf ’ua.’ (KissMad.), holl. grauwe klauwier (EL.). Tömzsi, testéhez képest nagy fejére utal ném. N. Dickkopp Nägnmörer, Dickschädel, nyelvjárási nagyképű gábor (uo.), nagyfejű gáborján, nagyfej, nagyfejű csacsogó (Nyatl.), nagyfejű-gábor (MTsz.) elnevezése.

Sajátos hangjáról, halk, dallamos csicsergéséről hívják következő népnyelvi nevein: uo.: këttyëgatu szarka-gáborján | Nyr. 1963: këttyëgatu gáborján | ÚMTsz.: csattogó, csacsoktató | Nyatl.: csacska, csacsogó, csettegőszarka, keccegtető, kettyegető, fűrészköszörülő | Chernel: csettegető gébics, csettegtő. A madár egyik észt neve is säks (KissMad.), hangját utánzó hangsorból vált a nevévé; vö. még ném. N. râdbrâker (uo.).

Verebekkel való hasonlósága alapján kapta nyelvjárási verébgébics, köviveréb (uo.), törökveréb (R. 1898: Nom., N. Chernel), farkasveréb (Nyatl.) elnevezését. A tövisszúró gébicsnek egy 1840-ből származó följegyzés szerint Heves megyében személynévi eredetű györgydiák (MTsz.) neve volt. Háromszékben egyik találó neve a farkasmadár (Nyr. 45). A hím vöröses hátára utal vöröshátú gébics, vöröshátú bábaszarka (KissMad.) neve; vö. ang. redbacked shrike, dán rødrygget tornskade ’ua.’ (EL.).

♦ A tövisszúró gébics a közép-európai gébicsek között a legismertebb. Magyarországon gyakori madár. Európában a Pireneusi-félsziget déli, Skandinávia és Nagy-Britannia északi területeinek kivételével mindenütt költ. Ázsiában Szibériáig terjed fészkelő területe. Hazánkban a Dunántúlon (a középhegységek zárt erdeinek kivételével) és az Alföldön is mindenütt megtalálható. Jellemző élőhelyei a domboldalak galagonyásai, a folyóárterek szegélyei, a bokorcsoportok, az árokparti sűrűségek, az öreg temetők, a vasúti töltéseket kísérő bokorsorok és a felhagyott bányák benőtt meddőhányói. Költ a faluszéli kertekben, gyümölcsösökben is. Tavasszal későn, csak május első napjaiban érkezik. Az őszi vonulás augusztusban indul, és október első feléig elhúzódhat. A kései példányok szinte kivétel nélkül fiatalok. Téli szállása Afrika középső tájain van.

Csaknem egész Európában megfogyatkozott az egyedszáma. A 2006. évre a tövisszúró gébicset választotta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az év madarának. A madárvédők világszervezete, a BirdLife International bizonytalan jövőjű madárfajnak ítélte Európában.

Lásd még: gáborján, gébics, őrgébics.

tukán J. Közép- és Dél-Amerikában élő, szép tollú, óriás csőrű madár; Rhamphastos ariel.

Az egzotikus madár neve már 1800-tól adatolható a magyarban: „tukán borsevő”(MártonLex.). Nyelvünkben német eredetű, a ném. Tukan ’ua.’ (DWb.; R. Márton i. h., Brehm) átvétele.A tukán madárnév végső forrása egy dél-amerikai indián nyelv; vö. tupi tucana, tucān ’ua.’ (Kiss 1985). Európába a spanyol (sp. tucan ’ua.’ /uo./) közvetítette, nemzetközi szóként számos nyelvbe átkerült; vö. ang., fr. toucan, litv., le., holl. toekan, fi. tukaani, or.тукан, port. tucano (EL.). A R. latin szaknyelvi Tucana terminust a madár tupi indián nevéből alkotta meg 1603-ban Johann Bayer.

A tukánok régebbi rendszertani neve borsevőfélék (Brehm). 1799-ben a tukán bors-madár (Fábián), 1800-ban borsevő (Márton), 1841-ben borsály (Vajda). Ezeknek a ném. Pfefferfresser ’ua.’ (DWb.), azaz ’borsevő’ elnevezés volt a mintája. Fábián József vette át részfordítással, magyarázó összetétellel. Nyelvük igen hosszú, de keskeny; mivel előre néző rojtok szegélyezik, némileg a tollhoz hasonlít. Ezért – bár az egész család valamennyi tagjának ilyen a nyelve – az egyik nem a Pteroglossus, azaz ’tollnyelvű’ nevet kapta.

A fehértorkú tukán ’Ramphastos tucanus’ neve a madár ang. white-throated toucan (EL.) elnevezésének tükörszava. A németben is Weißbrusttukan (uo.), vagyis ’fehérmellű tukán’ a neve. Az óriástukán szó szerinti megfelelője aném. Riesentukan, holl. reuzentoekan, le. tukan wielki ’ua.’ (uo.). A zöldcsőrű tukán ’Ramphastos dicolorus’ megfelelője az ang. green-billed toucan, le. tukan zielonodzioby, port. tucano-de-bico-verde ’ua.’ (uo.).

♦ A tukánfélék (Ramphastidae) családja a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe tartozik. Igen jellegzetes sajátosságuk a hatalmas, különös alakú és a kávaéleken fűrészelt csőr. A méretéhez képest rendkívül könnyű, mivel fala nagyon vékony. A csőr üreges; belülről finom csontokból álló hálózat merevíti úgy, hogy az bármely irányból jövő nyomásnak ellenállhasson, ezért könnyűsége dacára igen szilárd. Orrlyukaik hátrafelé nyílnak. Tollazatuk hosszú, lágy és rendkívül tarka. A legtöbb tukánféle az amerikai szárazföldön, a té­rítőkörök között él. A feketecsőrű tukán, társnevén narancsmellű tukán ’Ramphastos vitellinus’ Dél-Amerika északi részén honos. A trópusi esőerdők lakója, elsősorban a vízparti és mocsaras területeket kedveli.

tulok J. 1. N., rég. ökör. 2. rég. tulkok: a szarvasmarhát és rokonait magában foglaló alcsalád; Bovinae.

Helynévben már a XIII. század végétől adatolható: Tulukd (TESz.), 1318-ban „Ad imarginem Tulucmezey” (OklSz.). Köznévként 1395 k.: „Bídens: tuluk” (BesztSzj.), 1519: twlkoth, twlykok (JordK.), 1522 k.: thwlyok (OklSz.); a nyelvjárásokban MTsz.: tujok | ÚMTsz.: tulak.

Ismeretlen eredetű szavunk. A ro. tulúc ’fiatal ökör’ (TESz.) a magyarból átvett.

A latin szaknyelvi Bovinae terminus a lat. bovinus ’ökör’ szóból való. Ennek folytatója a kat. boví ’ua.’ (EL.).

♦ A tulkok (Bovini) nemzetsége a párosujjú patások rendjébe, a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tulokformák (Bovinae) alcsaládjába tartozó nemzetség. A nemzetségbe tartoznak a tülkösszarvúak legnagyobb ma élő fajai. A leghosszabb faj a kafferbivaly, a legsúlyosabb pedig a gaur.

Lásd még: őstulok.

turul, turulmadár J. az ősmagyar mondavilágban sas- vagy sólyomféle madár.

Történeti szakszó. Helynévben már 1237-től adatolható: Turul (TESz.). Köznévként 1282 k.: „Banerium quoque regis Ethele … similitudinem auis habebat, que hungarice turul dicitur” (OklSz.). 1522-ben Wyzesthwrwr, Wyzesthwrol hn. (MNyTK. 86), 1853: torol, toroly, 1882: turuly (TESz.).

Ótörök eredetű szavunk; vö. csag. toγrul, oszm. toğrul ’sólyom’ (uo.). A perzsa togril ’sólyom’ szintén a török nyelvekből való. A magyarban túrul volt a szabályos fejlemény, de amikor a XIX. század elején az elavult szót felelevenítették, mint az Árpád-törzs totemállatának nevét, a régi írásos adatokat hibásan rövid u-val olvasták.

A legtöbb magyarázat szerint a mondai turul az élővilágban egy nagy testű sólyommal, talán az altaji sólyommal, a kerecsensólyommal, a szirti sassal, a szakállas keselyűvel vagy a fakó keselyűvel azonosítható. Hét régi vadászmadárnevünk, a sólyom, az ölyv, a turul, a torontál, a bese, a zongor és a karvaly török eredetű.

♦ A kora középkorban a hunok, avarok és magyarok kedvelt díszítőmotívuma a turul, erről több régészeti lelet tanúskodik. Az ősmagyar mondavilágban a turul sashoz vagy sólyomhoz hasonló madár, Árpád törzsének totemisztikus szent madara volt. Az eredetmonda szerint a nemzetség ősanyjának álmában egy madár megjövendölte, hogy dicső uralkodók származnak majd tőle. Anonymus szerint a madár „mintegy reá szállva, teherbe ejtette”, míg a krónikakompozícióban csak tudomására hozza, hogy „méhéből patak fakad, és idegen földön sokszorozódik meg” – mivel ágyékából dicső (szent) királyok fognak származni. Az álomjelenet miatt a születendő gyermeknek Álmos lett a neve, aki népének vezetőjévé vált. Az első írásos változat keletkezésének ideje nem tisztázott, az azonban igazolt, hogy az Anonymus által feljegyzett történet és Kálti Márk 1358-as Képes Krónikájának szövege is egy régebbi közös forrásra támaszkodik. A turul másodszor a honfoglalás legendájában kap szerepet. Eszerint a magyarok fejedelme még a levédiai tartózkodásuk idején azt álmodta, hogy hatalmas sasok támadták meg az állataikat, és kezdték széttépni azokat. Egy gyors, bátor turul a magasból támadva megölte az egyik sast. A magyarok elhatározták, hogy máshová mennek lakni. Elindultak Attila földjére, de az utat nem ismerték. Ekkor ismét megjelent a turulmadár, s a fejedelem fölé szállva lekiáltott neki, hogy kövessék őt, míg el nem tűnik a szemük elől.

Hosszú idő után a turult a XIX. század végén fedezték fel ismét, mint ősmagyar jelképet. Ekkor már Szent István hagyományainak és az ország területi integritásának őrzőjeként emlegették. Az ábrázolás is megváltozott, a millenniumkor kitárt szárnyú, hazát oltalmazó madár képében születik újjá, koronás és Szent István-kardos turulszobrokat állítottak szerte Magyarországon. A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turulszobor Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méteres. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A trianoni diktátum után az elszakított területeken ledöntötték, elásták, szétfűrészelték, beolvasztották a turulszobrokat, többségét még az 1920-as években.

túzok J. mezőkön élő, a pulykánál nagyobb, zömök testű, nehéz röptű, sárgásbarna tollazatú madár; Otis tarda.

A túzok madárnév első latin–magyar szójegyzékeinkben már szerepel, 1395 k. bukkan fel az írásbeliségben: thuзuk (BesztSzj.), majd 1405 k.: tuзok (SchlSzj.). Nyelvjárási alakváltozata MTsz.: túz | ÚMTsz.: tuszok. A túz alakváltozat elvonással jött létre, a nyelvérzék a túzok nevet többes számúnak fogta fel. (Az új tőből keletkezett -i kicsinyítő képzővel a N. túzi /Chernel./)

Túzok madárnevünk ótörök jövevényszó; vö. csag. toγdaq, az. dovdaq (EL.), kirg. tōdaq, tuv. toγduq, valamint mong. toγodaq ’túzok’ (TESz.). A magyar szó előzménye *tuγzaq lehetett, ami ősi csuvas szó átvételére vall. A ro. tuzúc ’ua.’ (uo.) átvétel a magyarból.

A népnyelvben póka, vadpulyka (KissMad.), vad-póka (R. 1898: Nom.) neve is használatos. A póka a pulyka régies alakváltozata (lásd pl. Balassinál). Irodalmi név a magyar strucc (R. 1861: magyar strucz /uo./), hasonlóság alapján keletkezett. Pusztai vadmadár elnevezése (uo.) pedig élőhelyére utal. A galléros túzok ’Chlamydotis undulata’ (R. 1841: örves tuzok /Vajda/) terminus esetében a névadási szemlélet háttere a madár nyakának két oldalán, hosszú tollakból lévő örv. A ném. Kragentrappe ’ua.’ (Brehm) tükörfordítása. A madárnak az Urania állatvilág című sorozat Madarak kötetében szereplő hubára neve szintén német eredetű, a Hubara ’ua.’ (Brehm) név átvétele.

1801-ben Földinél lomha túzok, 1841-ben Vajdánál lomha tuzok, 1898-ban lassú túzok (Nom.); ezek a terminusok arra utalnak, hogy rendkívüli nagysága, nehéz teste miatt repülése nehézkes. Szintén termete miatt kapta nagy túzok nevét (uo.); vö. fr. grande outarde (VNAE.), ang. great bustard, ném. Großtrappe ’ua.’ (EL.).

♦ A túzok a madarak osztályának darualakúak (Gruiformes) rendjében a túzokfélék (Otiti­dae) családjába tartozó Otis nem egyetlen faja. Óvatos madár. Méretre körülbelül akkora, mint egy pulyka, ennek ellenére tud kitartóan repülni, de erős futólábával nyílt vidékek jellegzetes földlakó madara. Külsejére jellemző a szürkésbarna tollazat piszkosfehér mellrésszel. Élőhelye a füves puszta, a nagyobb gabona- és kukoricatáblák, de óvatos, rejtőzködő életmódja miatt nagyon ritkán látható. A nagy túzok ma is él Magyarországon, Oroszországban, Portugáliában, Romániában, Spanyolországban, Szlovákiában, a Keleti-tenger déli partjain, Közép- és Kelet-Ázsiában. Angliában 1838-ban ejtették el utolsó példányát. Európai egyedszámát 15 ezerre becsülik, a legtöbb Spanyolországban található. A legnagyobb egybefüggő európai fészkelőhely azonban Magyarországon van. Főleg Dévaványa közelében, a dévaványai túzokrezervátumban (Körös–Maros Nemzeti Park) fordul elő, de él a Hortobágyon, a Nagykunságon és a Nagy-Sárréten is. Így kezdi Tompa Mihály az „Ördögszekérről” szóló szép regéjét:

Hol vásznat fehérít a játszi délibáb,

Szilaj csikó iram s fehér gulya legel,

A hol szemes túzok sétálgat a mezőn,

A mely nyúlárnyékot s ördögbordát terem.

Arany János szintén jól ismeri (pl. Írjak? Ne írjak?):

Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,

S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap.

Az egyik legnagyobb termetű túzokféle. Fészkét a termesztett növények közé rakja. Dürgőhelynek azonban a réteket, alacsony füves területeket választja, táplálkozni is kijár ide. Fészkei a mezőgazdasági művelés miatt állandó veszélyben vannak. Kedvenc élőhelyei a mozaikos, gyepekkel és mezőgazdaságilag művelt területekkel váltakozó, jól belátható, erdőkkel nem tagolt területek. A kakasok úgynevezett bajsza a valódi tollak sajátos változataiból, a foszlott tollakból alakulnak ki.

Lásd még: reznek.

tükörponty J. nagyrészt pikkelytelen testű, kitenyésztett ponty.

Latin szaknyelvi neve a Cyprinus carpio specularis. A tükörponty alakváltozata a tükörpotyka, tükrös ponty. Szó szerinti német megfelelője a Spiegelkarpfen ’ua.’ (VNAE.).

Hasonneve a csupasz ponty, meztelen ponty, bőrponty, ellentéte a pikkelyes ponty (N. K.: pikkölösponty). A XVIII. század elején Bél Mátyás a halászoktól megtanulta, hogy a magyarok nemes pontynak hívják a tükörpontyot, olykor német hatásra (< Königs-Karpfen) királypontynak is nevezik.

A Cyprinus carpio carpio morpha domestica a nemes ponty. A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty alkotja vizeink jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. A nemes pontyok örökletes pikkelyezettsége az alapja megkülönböztetésüknek: a pikkelyes, a tükrös, az oldalsoros és az úgynevezett bőrponty változatoknak számos variációja ismert. Tükörponty fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szegedi tükrös ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb. Tiszafüreden a N. kakastökű ponty ’tükörpontyféle’ (Harka).

A szarvasi fajtagyűjteményben (lásd alább) fenntartott magyarországi fajták és tájfajták: Bikali tükrös, Dinnyési tükrös, Dunai vadponty, Felső-somogyi tükrös, Hortobágyi tükrös, Nagyatádi tükrös, Palkonyai tükrös, Sumonyi tükrös, Szarvasi 15 tükrös, Szarvasi 22 tükrös, Szarvasi P 33 pikkelyes, Szarvasi piros, Szarvasi tükrös, Szegedi tükrös, Tatai pikkelyes. Külföldipontyfajták és tájfajták: Amúri vad, Cseh tükrös, Cseh pikkelyes, Fresinet pikkelyes, Lengyel tükrös, Lengyeloldalsoros,Nasici tükrös, Poljanai pikkelyes, Poljanai tükrös, Ropsa pikkelyes, Ukrán pikkelyes, Vietnami pikkelyes.

♦ A XIX. század utolsó negyedében Landgraf János halászati felügyelő németországi tanulmányútján arra a meggyőződésre jutott, hogy nem a pisztráng-, hanem a pontytenyésztés az, amely honi viszonyok között valóban jövedelmező gazdálkodási ággá fejleszthető. Ugyanezt szorgalmazta később Herman Ottó A halgazdaság rövid foglalatja című, 1888-ban megjelent írásában; elsősorban a tőpontyra alapított tógazdaságokról írt. A pontytenyésztő halgazdaságok meghonosítása, modern alapokon való fejlesztése s a természetes vízi halászat megmaradt részének megmentése, ügyeinek törvényes rendezése azután Landgraf munkájának eredménye. Lóczy Lajos szerkesztésében, 1918-ban jelent meg A Magyar Szent Korona országainak földrajzi, társadalomtudományi, közművelődési és közgazdasági leírása című nagy mű. Ebben Landgraf, a magyar halászat és haltenyésztés újjászervezője nyújt édesvízi halászatunk akkori állapotáról áttekintő tájékoztatást. Adatai szerint 1918-ban 201 halkeltető telepünk volt. Száznál több halászati társaság 100 000 hektárt meghaladó természetes vízterületen gondozta a halállományt. A Halászati Felügyelőség egykori vezetője, Kuttner Kálmán Magyarország tógazdaságainak fejlődése a világháború után című cikkében vázolta haltenyésztésünk helyzetét, adatait érdemes ideiktatni. Nagy-Magyarországnak 113pontyos tógazdasága volt 14 413 kataszteri holdon, melyből a szerencsétlen trianoni béke után 88 maradt meg 10 795 kataszteri hold vízterülettel. Az akkori tógazdák szakértelmét dicséri, hogy ami a holdankénti átlagtermést illeti, Csonka-Magyarország kimagaslóan vezetett, 1 kataszteri holdon 160 kilogramm volt az átlag.

A mesterséges tógazdaságok terméke, az élőponty mint legjelentősebb és legértékesebb tömeghaláru tette lehetővé a hazai halkereskedelem továbbfejlődését. A fellendült kereskedelemben a hal legnagyobb része természetesen jegelthal volt, élőhalból nagy készletek tárolása akkoriban sem volt lehetséges, így pedig, ha a készlet a szokottnál nagyobb volt, a kereskedő azon mindenáron túladott. Magyarország pontytermeléséből évente kb. 25 000 mázsa került piacra, s ennek a mennyiségnek jelentős részét külföldre szállították. A tógazdaságok termelésének tehát a külkereskedelmi mérleg javításában tekintélyes szerep jutott! A legsikeresebbnek a német piacon való megjelenés bizonyult. Németország pontytermelése 1929-ben 55 000 mázsa, bevitele pedig 16 845 mázsa volt, a német pontybevitel terén 3029 mázsával Magyarország vezetett. Az előző évben a tógazdaságok még csak 1349 mázsát szállítottak ki a német piacra. A magyar hal Németország mellett Lengyel- és Csehországban talált piacra. A két világháború között Magyarországon még kétféle tógazdaság volt: pisztrángos és pontyos. Az ősi magyar vadponty helyett Csehországból hozott, igen gyorsan növekedő pontyfajtát tenyésztettek. Hankó Béla tudósított arról (Halak. Bp., 1945), hogy „Csonka hazánk területén 1943-ban 23 000 katasztrális holdat kitevő vízterület pontyos tógazdaságok alakjában összesen 50 600 mázsa halhúst termett … A tógazdaságainkban termelt pontyot elevenen, erre a célra szolgáló különleges vasúti kocsikban távoli országokba is elszállítják s magyar pontyaink a külföldön kitűnő hírnévnek örvendenek.”

A szabad vízből kifogott halak tömege abban az évben pedig 45 000 mázsa volt, ebből is a legnagyobb tömeget a Balaton halászata szolgáltatta, kb. 16 000 mázsa halhús alakjában. A Balatonon az 1901–1907 közötti időszakban az összfogás 1,0%-át tette ki a ponty. Később azonban, az 1926–1937 közötti időszakban a ponty már 4,6%-a volt az összes évi fogásnak. A Balatonon a fogassüllő mellett a pontyvolt az a halfaj, amelynek állománynövelésére a tudatos halgazdálkodás keretében nagy gondot fordítottak az 1920-as évek kezdetétől fogva. Egy- vagy kétnyaras előnevelt ivadékokat helyeztek a tóba, mivel korán felismerték, hogy a Balaton szabályozott medrében kedvezőtlenek a feltételek ahhoz, hogy lerakott pontyikrából elég zsenge ivadék kifejlődhessen, gyakorlatilag a tóban nincs a pontynak természetes utánpótlása. Sőt a tóba helyezett ivadékok nagy része is „elkallódik”. (Erre már Répássy Miklós felhívta a figyelmet 1914-ben, s úgy vélte, hogy az elkallódásra legalább 40%-ot kell számítani.)

Mivel a pontyhalasítás kizárólag nemes, gyors növésű (magas hátú) tenyészanyaggal történt a XX. század eleje óta, a Balaton ősi, eredeti vadpontya, a Herman Ottótól pozsárnak nevezett Cyprinus hungaricus mindinkább visszaszorult. Annál is inkább, mert az 1920-as, 1930-as években az Országos Halászati Felügyelőség – a nemes pontyfajták szaporításának érdekében – a tilalmi időt a pontyívás idején jelentékenyen megrövidítette, hogy a korán ívó őslakó vadpontyokat a szaporodás időszakában is halászni és ritkítani lehessen. Az eredetileg Aischgrundból, Lausitzból és Csehországból, valamint Galíciából származó tükör- és bőrpontyok, utóbb a kiváló magyar tenyésztők „nemes formájú magyar tenyészpontya” (Unger Emil névadása) a nagyarányú telepítések következtében túlsúlyra is vergődött a nyurga, hengeres alakú vadponttyal szemben.

A magyar haltenyésztők gondos szelekciós munkája és a helyi környezeti adottságok együttes hatása következtében az 1950-es években a jól szervezett halgazdaságok jelentős része önálló tájfajtával rendelkezett. Az 1960-as években fajtajavító munka indult meg a Szarvasi Haltenyésztési Kutatóintézetben, ahol a hazai, majd a külföldi pontyfajták 1962 óta tartó folyamatos összegyűjtésével a világon egyedülálló méretű élő génbankot hoztak létre. Ez a fajtagyűjtemény harminc pontyfajtát foglal magában, értékes szelekciós bázist biztosít a tenyésztők és nemesítéssel foglalkozó kutatók számára itthon és külföldön egyaránt.

Lásd még: bőrponty, ponty, tőponty.

tüskésdisznó Lásd: sün, sündisznó.