Ugrás a tartalomhoz

Állatnevek enciklopédiája

Rácz János

Tinta Könyvkiadó

33. fejezet -

33. fejezet -

Tartalom

V

V

vadász görény J. patkányirtásra idomítható, tenyésztett görény; Mustela putorius furo.

A legtöbb zoológus szerint a vadász görény ’Mustela putorius furo’ vagy a háziasításra utaló ’Mustela putorius domestica’ néven a közönséges görénytől származik.

A vadász görény segítségével történő nyúlvadászat a németben a Frettiren (DWb.). A németben Frett, Frettchen a vadász görény neve, ez az ófn. frette(e) folytatója. A fr. furet (uo.) átvétele, amely a késő lat. furetus ’ua.’ névből származik. (A lat. ’tolvaj’ jelentésű lat. fur, furis szóval tartozik össze.) Ebből való az alfaj lat. fura szaknyelvi neve is.

♦ Már az ókorban tenyésztették és használták rágcsálóirtásra és üreginyúl vadászatára. A vadászatra használt görényeket nagy becsben tartó rómaiaknál megjelenik festményeken, szobrokon. Kr. e. 6-ban Augustus görényeket küldött a Baleár-szigetekre az elszaporodott nyúlpopuláció ellen. Leonardo da Vinci híres hermelines hölgye nem hermelint, hanem vadász görényt ábrázol. I. Erzsébet angol királynő ajándékként osztogatta a vadász görényeket, amiket nagy becsben tartottak. Amerikába először a XVII. században vittek görényeket. A II. világháború kezdetéig magtárak védelmére használták őket a Vadnyugaton. Fiatal kortól nevelve kedves, ragaszkodó háziállat lehet.

Lásd még: görény.

vadászkutya J. vadászatra idomított kutya(fajta).

Az összefoglaló összetétel gyűjtőnév, előtagja arra utal, hogy ezek a fajták régi időktől fogva az ember segítőtársai a vadászatban. Német megfelelője a Jagdhund ’ua.’ (DWb.).

Lásd még: foxi, kopó, kutya, labrador, lajhunt, tacskó, véreb, vizsla.

vaddisznó, vadkan J. erdőkben, mocsaras helyeken élő, zömök testű, rövid lábú, nem kérődző, párosujjú, patás állat; Sus scrofa.

Legkorábbi írásos említése első latin–magyar szójegyzékeinkben található, 1395 k.: „ſus: vad dÿſno” (BesztSzj.), 1405 k.: vad dizno, vad kan (SchlSzj.), majd 1518: erdey dizno, 1529: erdey (OklSz.), 1533: herdei kan (Murm.),1545: erdei kan (OklSz.), 1560 k.: „Aper: porcus syluester: Erdey dyszno: wad hym: vad kan(GyöngySzt.), 1587: erdei süldö (OklSz.), 1590: „Aper – vad kan, erdei kan” (SzikszF.), Erdey kan – aper, kys Erdey kan – apeculus (BrassSzt.), 1595: vad dizno (Ver.), 1708: Aper: Vad disznó, Erdei (PP.), 1768: vad kan (TESz.).

A vaddisznó összetétel megfelelője többek közt a ném. Wildschwein, norv., fer. villsvin, dán, sv. vildsvin, ang. wild boar ’ua.’ (W.).

A vaddisznónak van a népnyelvben kurnyasz (Nyr. 8), a csángóknál veper neve is. A latin szaknyelvi Sus nemi név a disznó lat. sus, suis neve.

♦ A vaddisznó az emlősök osztályába, a párosujjú patások rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozó faj. Elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de ott már kiirtották. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznóállományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő – főleg mezőgazdasági – kártétele folyamatosan növekszik. Családi közösségekben, csapatokban (kondában) járnak. Apró szemükkel gyengén látnak, inkább hallásukra és rendkívül érzékeny, ormányszerű orrukra hagyatkoznak. Ez utóbbival túrnak, amikor férgek, rovarlárvák vagy gumók (burgonya vagy más raktározógyökér), esetleg gombák után kutatnak. Csaknem korong alakú orrukkal fel tudják szaggatni a talajt, de ugyanakkor meg is érzik, ha ott valami ehető akad. Keményen tudnak küzdeni, és sarokba szorítva támadnak. A legveszélyesebbek a malacos kocák, amelyek már nemegyszer megtámadták és meg is sebesítették az erdőn járókat, bogyószedőket.

Lásd még: disznó, sertés.

vadgalamb J. búgó és turbékoló hangú, kékesszürke színű erdei madárfaj; szirti galamb | kék galamb; Columba oenas.

A név 1395 k. már felbukkan írásos emlékben: „palumbus: vad calamb(BesztSzj.), majd 1405 k.: vad galamb (SchlSzj), 1525 k.: wadh galamb (Ortus), 1570 k.: vad galambot (ArsMed.), 1590: vad galamb (SzikszF.), 1595: ua. (Ver.).

A népnyelvben inkább gerle társneve használatos. A vadgalamb népnyelvi társneve a vad­gelice (Chernel). A párban élő galambfajok szokásos neve a magyar nyelvterületen a ger­lepár, gerlicepár. A vadgerlét ’Streptopelia turtur’ és a balkáni gerlét ’Streptopelia deca­octo’ vadgalambnak is nevezik. A vadgalambnak a Dunántúlon tuha neve is volt (Nyr. 5), ez a tuba alakváltozata, lásd galamb.

♦ A galambfélék (Columbidae) vagy közismert nevükön galambok, a madarak osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjébe tartozó család. 42 nem és 313 faj tartozik a családba. Többnyire tipikusan búgó hangúak, termetük a rigótól a lúdnagyságig terjed. Erdőben, részben sziklás vagy a szárazföldi területen élő, ügyesen repülő madarak. A galambalakúak monogám módon élnek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények. Egy-két fiókájuk fészeklakó, a szülők túrószerű begytejjel táplálják őket. A leggyakoribb képviselőjük a házigalamb ’Columba livia domestica’, a szirti galamb ’Columba livia’ háziasított alfaja. E madarak sokfelé visszavadultak és a Föld szinte minden nagyobb településén megtalálhatóak, olykor több ezres nagyságrendben is.

A székely népköltészet gyűjtője, Kriza János verse szerint „vadgerle búgásán nevelt fel jó anyám”. Nemcsak magyar, hanem más nyelveken is születtek énekek, versek, népdalok. A népköltészetben:

Zöld erdő zúgása,

Vadgalamb szólása;

Kedves galambomnak

Szíve dobogása.

Lásd még: galamb, gerle, gerlice.

vadjuh J. a szelíd juhnak vadon élő rokona.

Legkorábbi írásos előfordulása nyelvünkben 1787: vad juh (Mátyus). A vadjuh terminus szó szerinti megfelelője az ang. wild sheep ’ua.’(EL.).

A hójuh vagy nivicola, szibériai juh ’Ovis ammon nivicola’ fehér téli bundájáról kapta a nevét. Az alaszkai vadjuh vagy Dall-juh Ovis dalli szaknyelvi nevét és latin fajnevét William Healey Dall (1845–1927) amerikai természettudósról kapta.

♦ A vadjuh az emlősök osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, a tülkös­szarvúak családjához és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjához tartozó nem. A nemnek 7 faja van, csak egy faját sikerült háziasítani. A keleti vadjuh ’Ovis ammon arkal’ kis testtömegű vadjuh (30–35 kilogramm) Irán, Afganisztán, Nyugat-Tibet területén. Ma is vadásszák. Szelíd természetű, falkában él. Tőle származtatják az összes hosszú farkú fajtát (merinó, racka, cigája), valamint a zsírfarkú (awassi) és zsírfarú (gisszori) juhokat. Az argalijuh ’Ovis ammon argali’ a legnagyobb testű vadjuh. A hím 150–200 kilogramm, marmagassága 125 centiméter. Mongóliában és Tibetben honos. Mindkét nem szarvat visel. A hójuh vagy nivicola Kamcsatka, Alaszka tundráin él. A kanadai vadjuh vagy vastagszarvú juh ’Ovis ammon Canadensis’ Észak-Amerika sziklás hegységében fordul elő, az Argalinál valamivel kisebb. Az alaszkai vadjuh, Dall-juh a szubarktikus hegységek lakója. Elterjedési területe Alaszka, Yukon, az Északnyugati Területeken levő Mackenzie-hegység és Brit Columbia. Két alfaja van: az északi alfaj, ’Ovis dalli dalli’, amely majdnem teljesen fehér, és a barnás színű délebbi alfaj, ’Ovis dalli stonei’. Az urial ’Ovis vignei’ Dél-Türkmenisztánban, Kelet-Iránban, Afganisztánban, Észak-Pakisztánban, Kasmírban, Üzbegisztánban, Nyugat-Kazahsztánban, Tádzsikisztánban és Amu-darjában honos. Hossza 100 centiméter, a nősténynek laposabb a szarva, mint a baknak. További faj a muflon ’Ovis musimon’ (lásd ott). Az összes felsorolt vadjuhfajta ma is létezik, és a házijuhokkal eredményesen pároztatható.

Lásd még: juh, muflon.

vadkacsa, vadréce J. a háziszárnyas kacsához hasonló, tarka tollazatú vízimadár(faj). Tőkés réce; Anas platyrhyncha.

A vadréce, vadruca (és a kacsa, réce) generikus jelentése kétségtelen, az Anast értik alatta. Első írásos említése 1590: vad réce (SzikszF.), 1641-ben vad-réce (NySz.), 1840: tőkés-kacsa: vadkacsa-faj (MTsz.; N. Nyr. 24), 1898-ban vadrécze (Nom.).

Természetesen azt fejezi ki az összetétel, hogy nem házikacsa, hanem vadon élő madár. A vadkacsa név megfelelője a holl. wilde eend, fríz wylde ein, a tőkés réce megfelelője pedig aném. Stockente, ang. stock duck, norv. stokkand ’ua.’ (EL.).

A tőkés réce, vadkacsa népi nevei: tőkeréce, zöldfejű réce, ruca, kacsa, góca; törzsökréce, öregréce, dunai réce, nagy kacsa (Chernel). Hevesben cigány-kacsa (R. 1840: MTsz.). A háziréce ükapja, ahogy Chernel fogalmaz. Tompa Mihály így említi:

S mintha dobnál a vízbe nagy követ

Egy loccsanást benn új meg új követ,

Vadréczepár csap a habokba ott…

A népnyelvi zöldfejű réce (Chernel), az Alföldön zöld-fejű kacsa (R. 1898: Nom.) elnevezés a gácsér zöldes tollú fejére utal, megfelelője az ang. green-headed duck, greenhead, afr. groenkopeend (EL.). A régi népnyelvben 1838: sótra ’apró, fekete vadkacsafaj’ (Tsz.).

♦ A tőkés réce vagy vadkacsa ’Anas platyrhynchos’ a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Egész Európában, Ázsia és Észak-Amerika jelentős részén elterjedt, a Kárpát-medencében a leggyakoribb récefaj. A házikacsa őse. A gácsér csőre zöldessárga, feje fémesen csillogó zöld, nyakán fehér gallér van, melle gesztenyebarna, oldala és hasa világosszürke. A tojó tollazata tipikus rejtőszínezet, amely azt a célt szolgálja, hogy a fészkén ülő madarat elrejtse ellenségei szeme elől. Egész teste barna alapszínű, amelyet kisebb-nagyobb méretű, szabálytalan alakú fekete pöttyök és foltok tarkítanak.

A vadkacsa százezres tömegben költ nálunk, de vonuló is akad szép számmal. Mivel igen gazdagok vagyunk tavakban, halastavakban és folyóvizekben, és ezeknek árterületei, a nagy nádasok és a – sajnos egyre fogyó – lápok, mocsarak kiváló költő- és tenyészterületei a vadkacsa sokféle fajának. Legfontosabb közöttük a tőkés, a nyílfarkú és a kendermagos réce. Ezek mind igen jó pecsenyét adnak. A vadkacsa általában vízen szedi össze táplálékát, de aratáskor ellepi a mezőgazdasági területeket is, az esti és hajnali „húzások” ősi hangulata vonzza a vadászokat.

Lásd még: réce.

vadkecske J. a háziasított kecskének vadon élő rokona.

Legkorábbi írásos említése első latin–magyar szójegyzékünkben található, 1395 k.: „ÿlex: vad kegke” (BesztSzj.). 1490 k.: vad kechke (NagyvGl.), 1533: vad keczke (Murm.), 1538: wadkechke (PestiNom.), 1560 k.: vad kechke (GyöngySzt.), 1577: vad kećźke (KolGl.), 1590-ben a hím vadkecske vadkos (SzikszF.), 1595: vad kecke (Ver.), 1600 k.: wad kechke (BrassSzt.). Növényneves összetételben 1775: vadkecske(Csapó), 1783: ua. (NclB.).

A bezoár kecske ’Capra aegagrus aegagrus’ összetett név előtagja, a bezoár, a kérődzők gyomrában és beleiben előforduló tömör test (konkrementum). Részint kicsapódott sókból, részint összeszövődött szőrből, nyálkából, epealkatrészekből és növényi rostokból keletkezik, amelyek közé foszforsavas mész rakódik le. Ezt a golyószerű anyagot gyakran barna vagy feketés fényű bevonat borítja. A bezoárok leginkább a bendőben és a recésgyomorban fordulnak elő. Régebben hathatós gyógyszer hírében állottak, és különösen a keleti bezoárokat, amelyek a bezoár kecske gyomrából származtak, biztos gyógyszernek tartották a különböző mérgek hatása ellen. A bezoár kecskék gyomrában található „csodatevő bezoárgolyók” széles körben elterjedt babonája az állat nagymértékű vadászatához és mára erőteljes megritkulásához vezetett.

♦ A vadkecske ’Capra aegagrus’ a tülkösszarvúak családjába és a kecskeformák alcsaládjába tartozó Capra nem egyik faja. Párosujjú patás, kérődző emlősállat. Öt vadon élő alfaja ismert, ezek közül legelterjedtebb a bezoár kecske. A vadkecske háziasított alfaja a házikecske ’Capra aegagrus hircus’, amelynek valószínűleg a bezoár kecske volt az őse. A vadkecske bak teste zömök, lába erős, patája széles, és súlya többnyire meghaladja a nőstényét. Orra, szakálla és nyaka elülső része általában sötétbarna, míg hátának színe a barnától a szürkéig terjedhet. Gyűrűzött szarva sarló formájú, akár 140 centiméteresre is megnőhet. Testét vastag piheszőrzet védi a hideg ellen.

A bezoár kecskék elterjedési területe Törökországtól az egész Közel-Keleten át északra a Kaukázusig és keletre Pakisztánig terjed. Európában élő alfaja a Kréta szigetén található krétai bezoár kecske, amely az első háziasított kecskék kb. 8000 ezer éve visszavadult utódja. Nedvdús és száraz füvekkel táplálkoznak, étrendjükben nem válogatósak. Nyugat-Ázsiában, ahol a bezoár kecske az összes magasabb hegységben előfordul, túlnyomórészt az 1500 méter feletti magassági övet lakja, és legszívesebben a hegységnek azokat a helyeit keresi föl, ahol a kopár sziklacsúcsok körül a magas, sárga virágú, ernyős növények bősé­gesen teremnek. Az állatok kora reggel az erdőből, ahol az éjt töltik, a magasan fekvő lej­tőkre, gyakran a gleccserek közvetlen közelébe mennek föl, este pedig ismét visszatérnek az erdőbe. Az ember a legrégebbi korok óta vadászott a bezoár kecskére. A neolitikum idején az életben hagyott gidákat gyakran felnevelték. Elsősorban a bezoár kecskék tenyésztésével alakulhatott ki a mai házikecske. Az elfogott bezoár gidákat egyes hegyvidéki falvakban ma is felnevelik.

Lásd még: kecske, kőszáli kecske.

vadliba, vadlúd J. a háziszárnyas lúdnak vadon élő, szürkésbarna tollazatú rokona.

Ugyanabban a forrásban bukkan fel először, mint lúd szavunk, 1395 k.: „orníx: vad lud” (BesztSzj.). Az összetételben a jelző ennek a szárnyasnak vadon élő voltára utal. A vadliba, vadlúd köznyelvi összefoglaló neve az Anser nemzetségbe tartozó fajoknak. Szó szerinti megfelelője a tör. yaban kazı’ua.’ (EL.).

♦ A legfontosabb közülük a nyári lúd (lásd ott), a nálunk nagy számban átvonuló vetési vagy téli lúd ’Anser fabilis’, a nagy és kis lilik (lásd lilik) és a gege lúd’Anser neglectus’, Magyarország egyik nevezetes vadlibája. A vetési lúdtól abban tér el, hogy csőrgyűrűje és lába rózsaszínű, tavasszal majdnem lila. Egy ideig tömegesen látogatta a Hortobágyot, újabban nagyon megritkult, de még ma is Magyarországon fordul elő leggyakrabban.

A vadliba nálunk csak téli vendég, de akkor tömegesen lepi el a tavakat, vetéseket. Csak igen szigorú tél űzi őket délebbre. Buda Ferenc Vadludak című versében olvashatjuk:

Húznak fenn a vadludak:

hallom ékes hangjukat,

látom víg csapatjukat.

Elvonulnak dél felé,

sík víz s tiszta rét felé.

Állok alkonyég alatt.

Zengve száll az ékalak.

Hallgatom, számolgatom:

éppen hetvenhét darab.

Vérbe fúl az alkonyat.

Merre húztok, vadlibák?

Merre vár a nagyvilág?

Rézvörös a láthatár.

Szárnyuk egy ütemre jár –

száll a hetvenhét madár.

Messzi még a napvilág.

Húz a lúdsereg tovább,

egyikük még rámkiált.

Visszaszólok: „Értelek.

Menj tovább, menj. Ég veled.”

Újra meglegyint a szél.

Ó, milyen üres az éj!

Vadlibák, ti vadlibák,

merre tart e rongy világ?

A hortobágyi libázás valaha világhírű volt, Indiától Amerikáig sok nemzet vadászai csodálták meg a százezres vadlúdtömegeket. A vadliba sok fajtája között kereskedelmi és élelmezési szempontból a vetési lúd és lilik jöhet számításba, a nyári lúd száma a mocsarak lecsapolásával számottevően csökkent. A vadludak húsa, különösen a fiataloké, kiváló, számtalan elkészítési módja van. Tolluk nagyon alkalmas ágynemű megtöltésére.

A vadlibák csoportosan, V alakban szállnak. A megfigyelések szerint – mivel repülés közben mozgatják szárnyukat – a levegő felhajtóereje fenntartja az utánuk következő libákat. Ezért lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne. Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák. Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, amíg meggyógyul vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek saját közösségükhöz.

Lásd még: liba, lilik, lúd, nyári lúd.

vadló J. a lónak kihalt őse, illetve vadon élő rokona.

Latin–magyar szójegyzékből adatolható először, 1405 k.: vad lo (SchlSzj.), majd 1490 k.: vad lo (NagyvGl.), 1633 és 1768: vadló (TESz.).

Az ázsiai vadló, a Przewalski-ló nevét az orosz tábornokról, Nyikolaj Przsevalszkijról (1839–1888) kapta, aki híres Ázsia-kutató, felfedező és természettudós is volt (Przewalski a személynév lengyel megfelelője). Przsevalszkij az állatot 1881-ben írta le, miután egy expedíció során rátalált a létezéséről szóló beszámolók alapján (régebbi tudományos neve Equus equiferus).

A tarpánt először Johann Friedrich Gmelin írta le 1774-ben; 1769-ben látta az állatokat Boborvszk környékén, Voronyez közelében. Gmelin leírása alapján, 1784-ben Pieter Boddaert nevezte el a fajt Equus ferusnak. Otto Antonius a nevet 1912-ben Equus gmeliniként publikálta (objektív szinonima), aki ismét Gmelin leírását vette alapul. Ma az az uralkodó nézet, hogy a háziasított ló, amelyet 1758-ban Linné nevezett el Equus caballusnak, a tarpántól származik; valójában a taxonómusok úgy tartják, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. A Nemzetközi Zoológiai Nevezéktan Bizottság szabályainak szigorú betartása szerint a tarpánt megilleti az Equus caballus binómen vagy alfajként az Equus caballus ferus elnevezés.

2003-ban a Nemzetközi Zoológiai Nevezéktan Bizottság „megállapodott 17 speciális név használatáról a vad fajok alapján, melyek megelőzték vagy egykorúak háziasított rokonaikkal”, jóváhagyva a tarpánra használt Equus ferus nevet. Azok a taxonómusok, akik a házilovat a vad tarpán alfajának tekintik, az Equus ferus caballus elnevezést használják; az Equus caballus név megmaradt a házilónak, amelyet ezzel különálló fajnak tekintenek.

♦ Az ókori Strabótól megtudjuk, hogy az Alpok területén az ő idejében voltak vadlovak; Germániára Plinius, a Pireneusi-félszigetre Varro állapította meg ugyanezt. Timotheus pedig világosan megkülönbözteti a hippagrost, vagyis vadlovat az onagrostól, azaz a vadszamártól. Ezeken kívül az antik világból ránk maradt ábrázolások is kétségtelenné teszik igazi vadlovak létezését. Középkori följegyzések szintén tanúskodnak vadlovakról. A VIII. században III. Gergely pápa Szent Bonifáciushoz írt levelében a vadlóhús evését – minthogy pogány szokás – megtiltja. Ekkehardt apátnak a második évezred legelejéről származó asztali áldásai a szent-galleni barátoknak kifejezetten azt kívánják, hogy a feralis equi caro (vagyis a vadlópecsenye) egészségükre váljék.

A vadló a háziló vadon élő rokona. Kettőről tudunk, az egyik a tarpán ’Equus caballus Gmelini’, a másik az ázsiai vadló ’Equus caballus Przeuwalskii’, a mongolok takija, a kirgizek kertágja, az egyetlen ma élő, de már kihalóban lévő ősló. 1768-ban Gmelin, a kiváló természetbúvár még Bobrovszk mellett, Charkovtól északkeletre, tehát a voronyezsi kormányzóság területén vadászott tarpánra. Abban az időben tehát még a Don mellékén is előfordultak, „de minthogy nagy károkat okoztak, mindinkább a pusztának szorították őket, s a tarpán méneseket nagyon gyakran szétugrasztották.” Gmelinnek egyébként a tarpán igen pontos leírását is köszönhetjük. A tarpán a Dnyeper alsó szakasza mentén elterülő füves síkságokon még a XIX. század 70-es éveiben is előfordult. Sok lovat fogott be Carl Hagenbeck 1900 körül, melyeket azután állatkertekbe szállítottak. A feljegyzések szerint ezeknek az állatoknak kb. tizenkét–tizenöt leszármazottjától ered a mai populáció. A természetes populáció a XX. században kezdett csökkenni az iparosodás miatt, míg a Mongóliában élő vad populáció az 1960-as években pusztult ki. Az utolsó ménest 1967-ben látták, az utolsó egyedet pedig 1969-ben. Az ázsiai vadló az egyetlen élő vadló faj, amely Dzsungária kopár pusztáin máig is előfordul.

Lásd még: .

vadmacska J. a házimacskához hasonló, erdőkben élő ragadozó; Felis silvestris.

Legkorábbi írásos említése első latin–magyar szójegyzékeinkben található, 1395 k.: „quíntus: vad magka” (BesztSzj.), 1405 k.: vad machka (SchlSzj.). A név megfelelője többek közt az ang. wildcat, ném. Wildkatze, szbhv.дивља мачка, sv. vildkatt ’ua.’ (EL.).

Gyakran vettük át egy-egy állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből, illetve az angolból; vö. afrikai vadmacska ~ ang. african wild cat, holl. afrikaanse wilde kat ’Felis lybica’ (uo.).

♦ A vadmacska a ragadozók rendjébe, a macskafélék családjába tartozó faj. Ragadozó, amely Európában, Ázsia nyugati részén és Afrikában honos. Kisemlősökkel, madarakkal és hasonló méretű más élőlényekkel (pl. halakkal, hüllőkkel, ízeltlábúakkal) táplálkozik. Különösen félénk, messze elkerüli az emberi élőhelyeket. Magányosan él. Magyarországon ismert populáció a Gerecse és Vértes területén található. Az európai vadmacska ’Felis silvestris silvestris’ a nyugat-, közép- és kelet-európai erdőkben, illetve Skóciában és Törökországban él. Külső megjelenésre sokkal zömökebb testalkatú, mint a sivatagi macskák és a házimacskák. Az ázsiai vadmacska ’Felis silvestris ornata’ fekete pettyekkel díszített, halványsárga testtel. Veszélyeztetett alfaj, főként a drága bundája miatti vadászat következtében. Jelentősen kisebb, mint az európai vadmacska, és rövidebb a szőre.

Lásd még: macska.

vadnyúl J. vadon élő nyúl(fajta).

A vadnyúl az Oryctolagus cuniculus. A név megfelelője a dán vildkanin, ném. Wildkaninchen ’ua.’ (EL.). A dublini nyúl ’Lepus timidus lutescens’ Dublin grófságban élő, fahéjszínű vadnyúl.

♦ A vadnyúl színe szürke. Erős hátsó lábai segítségével a 70 km/h sebességet is képes elérni. Feje karcsúbb, nyújtottabb, mint az üreginyúlé. Csak a szaporodási időben látható párosával vagy kisebb csoportokban. Rendszerint ragaszkodik megszokott területéhez. Minden ehető növényi részt elfogyaszt, legjobban a zsenge, nedves hajtásokat szereti. A vadnyulak jóval méretesebbek a házi rokonaiknál, egy bak vagy jól megtermett anya élősúlyban akár a négy-öt kilót is meghaladja, vagyis lenyúzva, tisztítva is legalább három kilós egy szépen fejlett mezei nyúl. Az ilyen nyulaknak igazi érett húsuk van, természetes takarmányon (talán még gyógynövényen is) élnek, szép lassan növekednek. Kinn élnek hóban, napsütésben, szélben a mezőn. Igazi nyúlvadas kizárólag a vadnyúlból készíthető. Idős korukban ejtik el őket, a fiatal példányokat a vadállomány fenntarthatósága céljából óvják. Fiatal nyulat a sasok, rókák fogyasztanak csak, ha hozzájutnak. Ezek a ragadozók megkeresik a gyengét, rosszul fejlődőt, és az ilyen példányokat kiszelektálják.

Lásd még: mezei nyúl, nyúl.

vadszamár J. szamárhoz hasonló afrikai vadállat; Equus asinus africanus.

Legkorábbi írásos említése első latin–magyar szójegyzékeinkben található, 1395 k.: „onager: vad зamar” (BesztSzj.), 1405 k.: vad zamar (SchlSzj.). Ezután 1525 k.: wad zamar (Ortus), 1533: vad somar (Murm.), 1577: vad szamar (KolGl.), 1590: ua. (SzikszF.), 1595: vad zamar (Ver.). Az összetétel jelzője a háziasított szamártól különbözteti meg.

♦ A vadszamár vagy afrikai vadszamár az emlősök osztályában a páratlanujjú patások rendjébe, a lófélék (Equidae) családjához tartozó faj. Eredeti elterjedési területébe beletartozott majdnem egész Észak-Afrika, Marokkótól egészen Szomáliáig előfordult. Élt az Arab-félszigeten és Mezopotámiában is. A vadászat, élőhelyének elpusztítása, valamint a háziasított lovaktól és szamaraktól elkapott fertőző betegségek miatt állományai nagyon megfogyatkoztak, eredeti elterjedési területének java részéről ki is halt. Ahol még él, mindenütt fenyegeti a háziszamarakkal való keveredés veszélye. Az állat ritka és veszélyeztetett, alig pár száz példánya maradt. Ma már csak Etiópia, Eritrea, Dzsibuti és Szomália, valamint Szudán félsivatagi, sivatagi vidékein él. A vadszamár a világszerte elterjedt háziszamár őse. Háziasítása nagyjából Kr. e. 4000 körül indult meg Egyiptomban és valamivel később Mezopotámiában.

Lásd még: szamár.

vajhal J. Pholis gunnellus.

A vajhal nevet pikkelytelen, sima bőrük puhaságáról kapták. A magyarba tükörfordítással került; a név szó szerinti megfelelője az ang. butterfish, ném. Butterfisch, holl. botervis ’ua.’(EL.).

♦ A vajhalfélék (Pholididae) családjának tagjai az északi tengerekben élő parti halak. Testük kígyószerű, hátúszójuk és alsó úszójuk igen hosszú és tagolatlan. Hasúszójuk többé-kevésbé visszafejlődött. A vajhal az észak-európai partok és a Jeges-tenger lakója. A legtöbb példány legfeljebb 20 centiméteres. A sziklás talajt kedveli. A vajhalakat sok rablóhal és tengeri madár tizedeli. Dagály idején a búvárok, apálykor pedig a sirályok és rokonaik üldözik. Ugyan nem rossz a húsa, de apró termete miatt fogása nem kiadós. Csak Grönland lakói fanyalodnak rá halászatára, s a zsákmányt megszárítva teszik el télire. A halászok nagyobb halak fogására csalétek gyanánt használják.

vakond J. föld alatti járatokban élő, sötét, bársonyos bundájú rovarevő állat; Talpa europaea.

A fekete bundájú rovarevő emlős nevének vakondok változata korábbi írásbeliségünkben: 1395 k.: „talpa: vakondok” (BesztSzj.), 1405 k.: vacondag (SchlSzj.), 1525 k.: wakwndok (MNy. 11), 1533: vakandak (Murm.), 1570 k.: vakondak (ArsMed.), 1578: vakandag (Herbarium), 1590: vakandok (SzikszF.), 1788: vakúndok (Dugonics 1791), 1838: N. vakandok (Tsz.). A R. vakondok alakváltozataiőrződtek meg a nyelvjárásokban: MTsz.: vakantó, vakonduk | Nyr. 22: vakondok | uo. 27: vakontag | uo. 3: vakundok | ÚMTsz.: vakkondok, vakondëk, vakongyík | Nyr. 74: vakondék. A rövid vakond változat 1595-ben bukkan fel írásban: vakand (Fivk.), 1830 k.: „Pislog mint a vakand a’ lyukban” (TESz.). 1844-ben vakond (uo.); a népnyelvben ÚMTsz.: vakant, vakhand, vakhanda, vakkant, vakkunda, vakon, vakonda | Nyatl.: vakoncs. A Székelyföldön Kriza:Vadr.: vakoncsok | 1838: N. vak-honcsok, vak-höncsök (Tsz.) | MTsz.: háncsok.

A vakondok származékszó, a vak származéka kicsinyítő elemekből álló -ndok, -ndék képző­együttessel, tehát ’vakocska’ a jelentése. A néphit szerint ugyanis ez az állat nem lát. Mai köznyelvi vakond alakváltozata később született elvonás a többesjelnek vélt -ok kivetésével.

A latin szaknyelvi nemi név a vakond lat. talpa neve. Ennek folytatója többek közt amált., ok., ol., romans, szárd talpa, fr. taupe, port. toupeira, sp. topo ’ua.’(W.).

♦ A közönséges vakond vagy régiesebb nevén vakondok az emlősök osztályába és a cickányalakúak (Soricomorpha) rendjén belül a vakondfélék családjába tartozó faj. Elterjedési köre Európán kívül Észak-Afrikán, Ázsián keresztül Japánig terjed. Tartózkodási helyét ő maga árulja el, mert állandóan új túrásokat hány fel. Ezek a halmok jelölik mindig vadászterületének irányát és kiterjedését. Nagy falánksága miatt ezt állandóan nagyobbítania, és így föld alatti járatain állandóan dolgoznia kell. A vakond nagyon könnyen ás. Fő ásószerve lapát alakú, kezei erős karmokkal ellátottak, mert – kivált keményebb talajban – csak ezek segítségével hatolhat előre. Ha a járatban a kiásott föld fölhalmozódik, a vakond a földfelszín irányában kezd ásni, s ezen a kürtőn át – fejének erős lökéseivel – nyomja ki a földet. Szaglása képessé teszi a táplálék felfedezésére anélkül, hogy azt látná vagy érintené, és eredményesen vezeti szövevényes folyosóin keresztül. Jelenléte túrásai miatt a díszkertekben zavaróvá válhat.

vakvarjú J. bakcsó.

A bakcsó népnyelvi neve a hangutánzó kvakvarjú és az ezzel összefüggő, népetimológiai vakvarjú. A vakvarjú név első írásos felbukkanása 1825: „Vak varjúnak is hívják”, majd 1854: vak-vak-varju (TESz.). 1841-ben Vajda közli, 1898: Nom., 1899: kvakvarjú (Nyr. 97); a nyelvjárásokban MTsz.: vakvarnyú,vak-varnyú | ÚMTsz.: vakvàrnyú | Chernel: vakkánya.

Herman Ottó szerint „A vakvarjú sem nem vak, sem nem varjú” (Nyr. 1898). Az összetételben a madár hangjára utaló hangutánzó hangsor (kvak-kvak-bak-kvak) népetimológiás változtatását találjuk. A TESz. szerint az előtag azonos azzal a hangutánzó tővel, amely a vakog, vakkant igéknek is alapja, s amelynek változata a bakog igében és e madár bakcsó (lásd ott) nevében is kimutatható. Egyes nyelvjárásokban használatos ugyanezzel az előtaggal vakkánya (Nyr. 97) hasonneve. Kelemen Attila Madaraskönyv című művében (Bukarest, 1978) közli a szalakótánál a vakvarjú nevet, azonban ez Kiss Jenő szerint (KissMad.) minden bizonnyal a vasvarjú sajtóhibás változata.

Lásd még: bakcsó.

vándorpatkány J. pincékben, csatornákban élő patkány; Rattus norvegicus.

A XVIII. században a vándorpatkány a hajózási útvonalak kiszélesedésével a világ szinte összes kikötővárosába eljutott, és ott megvetette lábát. Ellentétben a házipatkány ’Rattus rattus’ élőhelyével, a vándorpatkány a csatornarendszereket, valamint a pincéket, bolthelyiségeket és az elszennyezett vizek partját foglalja el. Neve a ném. Wanderratte ’ua.’ (W.) tükörfordítása.

Színre utal ang. brown rat (W.), holl. bruine rat, norv. brunrotte, ol. ratto grigio (EL.) elnevezése. A latin szaknyelvi Rattus norvegicus binómen megfelelője az ang. norway rat ’ua.’ (uo.).

♦ A vándorpatkány a rágcsálók rendjében az egérfélék (Muridae) családjához tartozó faj. Igen gyakori, az egész Földön elterjedt. Levezető csatornákban, pincékben, istállókban, trágyatelepeken, ólakban üti fel tanyáját. Világvárosokban valóságos csapás, irtását törvény rendeli el. A világ sok városában több patkány él, mint ember. Magyarországon is nagyon gyakori. Inváziószerű bevándorlása és elterjedése Európa egész területén csak a XVIII. században következett be, azaz jóval később, mint a házipatkánynál. A házipatkány kisebb, háta sötétbarna, hasa szürkésfekete, farka hosszabb az orránál, füle előrehajtva eltakarja a szemét. Leginkább onnan ismerjük, hogy hozzájuk köthető a középkori pestisjárvány. Az ókorban települt be Európába, őshazája Délkelet-Ázsiában található. Hazánkban már csak a Dunántúlon előforduló, ritka faj.

varacskosdisznó J. Afrikában honos vaddisznó(faj); Phacochoerus.

• Az összetett név ’bibircsókos, göröngyös bőrfelület, sebhely’ jelentésű varacsk előtagja már Lencsés Györgynél felbukkan, 1570 k.: „fekete ſzaraз varacзkawal be borÿttatÿk, melÿ var aз Ornak kÿ fuuaſawal gÿakortha kÿ is eſÿk” (ArsMed.), 1832: varacsk (Kreszn.), 1838: varaczkos (Tsz.); a nyelvjárásokban MTsz.: vakarcsos | Nyatl. varatykozs, varancskozs.

Származékszó a var (R. 1395: varſbeka /BesztSzj./’az állati bőrfelületnek színben is elütő, kiemelkedő foltja, bibircsókja’) főnévből. Az összetétel utótagját lásd a disznó szócikkében. Gyakran vettük át az állat idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből; vö. ném. Warzenschwein ’Phacochoerus aethiopicus’ (WbZ.) (< ném. Warze ’szemölcs, bibircsók’ és Schwein ’disznó’). A latin szaknyelvi Phacochoerus nemi név ugyancsak ilyen összetétel, görög elemekből alkotott; a gör. phakósz ’lencse, szemölcs’ és a choirosz ’disznó’ szó összetétele. A névadási szemlélet háttere az, hogy az állat szeme alatt mindkét oldalon egy-egy kisebb, ezek alatt nagyobb, foltszerű szemölcs van.

A sivatagi varacskosdisznó ’Phacochoerus aethiopicus’ faj nevének megfelelője a holl. woestijnknobbelzwijn, ném. Wüstenwarzenschwein, norv. ørkenvortesvin ’ua.’ (EL.).

♦ A szavannai varacskosdisznó vagy közönséges varacskosdisznó a disznófélék (Suidae) családjához és a Phacochoerinae alcsaládjához tartozó faj. Igen elterjedt Közép-Afrika nyílt szavannáin, illetve Afrika keleti és déli részein. Előfordul a Szaharától délre fekvő területeken és a nagyon száraz éghajlatú Száhel-zónában is. Családi kötelékben, kondában él. Lakhelyül a földimalac elhagyott üregeit vagy a sziklák alatti természetes mélyedéseket választja. Tápláléka fűfélék, lágyszárú növények, gumók, gyökerek, alkalmanként dögök is. Legközelebbi rokona és a Phacochoerus nem másik faja, a sivatagi varacskosdisznó.

varangy, varangyosbéka J. mirigyes, szemölcsös bőrű szárazföldi béka; Bufo.

Már első latin–magyar szójegyzékünkben olvasható a varas béka terminus, 1395 k.: varſ beka (BesztSzj.), 1585-ben varasbeka (Calepinus), 1590: ua. (SzikszF.), 1722-ben: „ha a varangyaki Békának a vérit megh itta” (MNy. 37). 1758-ban „a posványban varacsos békák teremnek” (TESz.), 1792-ben varangyékos-béka (SzD.), 1800-ban „varangyok Varasbéka, Rana bufo, die Kröte” (Márton), 1803: varangyak (uo.), 1808: varats (SI.), 1812: varangy (TESz.), 1837: varancs (Nyr. 12), 1874: varancsag, varancsék (CzF.). A varangyos alakváltozatai a nyelvjárásokban MTsz.: varangyagos | Nyr. 27: varancsokos | Nyatl.: varatykozsbéka, varancskozsbéka | Nyr. 7, 3 és 22: varancsagos béka| MTsz.: varancskos béka; varancsokos bieka | Nyr. 20: varancsos bika | uo. 10: varangyékos béka | uo. 12 és 16; Ethn. 3: varas, varos: varangyos (varázs) béka. Ritka tájszó a Balaton melletti varakosbéka (R. 1606–1704: varakas béka /Szentsei-daloskönyv/, egy 1839. évi följegyzésben varakas béka /Nyr. 1951/),másutt varacskos béka (uo.).

Tulajdonképpeni jelentése ’bibircsókos bőrű’. A varangy (akárcsak varacsk változata) a var főnév származéka, ’az állati bőrfelületnek színben is elütő, kiemelkedő foltja, bibircsókja’ jelentésben. A -cs kicsinyítő képző, a varacsk alak a tövisk formai megfelelője, tulajdonképpen kétszeres kicsinyítés. A varacsból lett varagy, amely a göröngy, konty, rongy szavakhoz hasonlóan kapta szervetlen -n- hangját. Ugyanilyen ’bibircsókos bőrű béka’ jelentésű a va­rangyosbéka ro. broască râioasă(W.) elnevezése.

A varangyosbéka neve Baranyában R. 1941: torintyos béka (MTsz.). A barna varangy nép­nyelvi elnevezése a boszorkánbiéka, targyakos biéka (VasiSz. 1966: 3).

♦ A varangyfélék (Bufonidae) a békák (Anura) rendjébe tartozó család. 35 nem és 463 faj tartozik a családba. A barna varangy ’Bufo bufo’ Európában szinte mindenütt, Ázsia mérsékelt égövi részén Japánig, valamint Északnyugat-Afrikában honos. Testét olajzöld – Dél-Európában vöröses – szemölcsök borítják. A háton és a mellen található mirigyekben két különböző mérgező váladék termelődik, amelyek elriasztják egyes ellenségeit. A síkságoktól a hegyvidékekig, több mint 2000 méter magasságig mindenütt találkozhatunk vele. Természetes erdőkben és erdős pusztákon éppen úgy előfordul, mint az emberi településeken, valamint kisebb álló- és folyóvizek partján. Az amerikai varangy gyakori varangyféle az Amerikai Egyesült Államok és Kanada keleti részein. A kifejlett állatok általában szárazföldi életterűek. Az ebihalak mérgező váladékot termelnek, amely visszatartja a ragadozókat. A halak, amelyek elfogyasztják az ebihalakat, akár el is pusztulhatnak. Sekély vizekben, csapatosan mozognak. A zöld varangy ’Bufo viridis’ Középkelet-Európában és Ázsia nagy területein honos. Nedves rétek, száraz hegyoldalak, kertek és bányák lakója. Hátoldala vilá­gos, szürkés alapon sötétzöld foltokkal, amelyet piros pontok tarkíthatnak. A hasoldala világos, szürke márványozott mintával. Tápláléka rovarokból áll, melyre éjszaka vadászik, szinte minden mozgó állatra ráveti magát, ami feleakkora, mint ő. Leginkább abban különbözik a többi kétéltűtől, hogy nagymértékben képes alkalmazkodni környezetéhez.

Lásd még: béka.

varánusz J. óriásgyík.

Német tudósok sajátságos tévedésből Warn-Eidechse, azaz ’intőgyík’ néven neveztek el néhány nagy gyíkot. A tévedés ezen állatok arab varan vagy uaran neve alapján történt, ez azonban egyszerűen csak ’gyík’ jelentésű. Nemzetközi szó; vö. dán, cs., hv., ném., or., sv. varan, ol., sp. varano, holl. varaan ’óriásgyík’ (W.).

♦ A varánuszok (másik ismert nevük a sárkánygyík) a gyíkok rendjébe tartozó fajok, a trópusokon, szubtrópusokon fordulnak elő: Afrikában, Ázsia déli felén (Délnyugat- és Dél-Ázsia, Dél-Kína, Délkelet-Ázsia), valamint Ausztráliában és Új-Guinea szigetén. A többi gyíktól főként kulcscsontjuk alakja, pikkelyruhájuk, nyelvük szerkezete, fogaik elhelyezkedése, valamint rekeszizmuk révén különböznek. Valószínűleg ezek a legfejlettebb gyíkok. Fejük hosszúkás, némileg a kígyókéhoz hasonló, egészben is karcsúbbak, mint rokonaik. Nyelvük bőr­tokba rejtett s nagyon messzire kinyújtható, kéthegyű. Nagyságuknak és erejüknek megfelelően bátrabbak, harciasabbak és ragadozóbb természetűek, mint kisebb rokonaik. Az embertől, amíg csak lehet, menekülnek, de ha sarokba szorítják őket, habozás nélkül felveszik a harcot. A szalagos varánusz ’Varanus salvator’ húsát a malájok megvetik, a kubuk és kí­naiak ellenben megeszik. Háját s máját orvosságnak minősítik. A pusztai varánuszról ’Varanus griseus’ már Hérodotosz megemlékezik (Líbiában él, és nagyon hasonlít a gyíkokhoz). Valaha Kairó piacán lehetett látni pusztai varánuszokat egy-egy kígyóbűvölő birtokában, aki a városiak előtt ismeretlen állatra a leghihetetlenebb tulajdonságokat iparkodott ráfogni.

Lásd még: óriásgyík, sárkánygyík.

varjú J. a galambnál nagyobb, fekete tollú, erős csőrű madár; Corvus.

A varjú név korai felbukkanású, helynevekben már a XII. századtól adatolható (OklSz.), köznévként 1395 k.: „cornix: varíu(BesztSzj.), 1570 k.: varÿu (ArsMed.), 1750-ben vargyu, 1788-ban varnyu, várnyú, 1805-ben varj, varny (szótárírói elvonás), 1808-ban vartyú (TESz.), 1874-ben vari (CzF.). A varjú alakváltozata a nyelvjárásokban ÚMTsz.: vardzsu, varjó, varja | Nyr. 6 és 17: varjung, varjúnk | Ethn. 1971: varnyú, vargyú, vartyú és varrú.

Származékszó. A feltehető var- alapszó hangutánzó eredetű, az uráli korból származik; vö. vog. uri-nekve, osztj. urηi, md. varšej, varśi, fi. varis, vares, észt vares, lp. vuorâзâs, szam. bārı, barĕ’varjú’ (TESz.). Ezek eredete a madár hangjának vár-vár formában történő utánzása lehetett. A magyar szó -jú eleme ősi denominális névszóképző maradványa. A varjú szó többes száma varjak. A vargyú alakból származik az erdélyi Vargyas település neve.

A következő fajokat jelölik a varjú névvel: kormos varjú ’Corvus corone’ (< R. lat. szaknyelvi Cornix nigricans, ném. schwarze Krähe /KissMad./); dolmányosvarjú ’Corvus cornix’ (~ ném. Mantelkrähe, Graumantel, fr. corneille mantelée /VNAE./); havasivarjú ’Pyrrhocorax pyrrhocorax’ (< ném. Alpenkrähe /Brehm/); indiai varjú ’Corvus splendens’, rövidcsőrű varjú ’Corvus brachyrhynchos’, vetési varjú ’Corvus frugilegus’ (a vet igéből nyelvújítási képzéssel: vetés).

A magyarban a madár hangját a kár, károg, káricsál szavak jelölik. Más nyelvekben is a hasonló kor, kró, kre stb. hangutánzó szavakból származik a madár neve; vö. ang. crow, fr. corneille, ném. Krähe (W.),lat., arag., kat., cs., romans, szlk., sp. corvus, fr. corbeau, sp. cuervo (EL.) stb.

A latin szaknyelvi nemi terminus a varjú lat. corvus (< gör. korax ’ua.’) neve.

A ködmen-hátú ’kálomista varjú’ jelentésű (MTsz.). A dolmányos varjú népi nevei (Chernel): szürkekánya,hamvas, tarka, szűrdolmányos, ködmenes, kálomista, szürke varjú vagy varnyú, vargyú. A vetési varjú nevei a nyelvjárásokban (MTsz.): fekete varjú, feketekánya, teleki varjú, pápista varjú | VasiSz. 1966: 3: csuóka. A dolmányos varjú a népnyelvben kálomista varjú, a vetési varjú pedig pápista varjú (Madh.). Az elveszett alkotmányban Arany János is kétféle varjúra céloz:

… jőnek…

Kígyók és teknősbékák, otromba varangyok,

Loncsos ebek … betű ölte vakondok,

Farkasok és rókák; minden vallásbeli varjak.

Ez a vallási felekezet szerinti két varjú a kálvinista varjú ’Corvix cornix’, ennek színe részben szürke, illetve a pápista varjú ’Corvus frugilegus’, amely egyrészt egészen fekete, másrészt szinte kizárólag az elvetett magvakból él, azaz nem eszik húst, tehát böjtöl, vagyis „pápista”.

Szólásban: Látott már karón varjút. Nem vágja ki egyik varjú másiknak szemét.

♦ A dolmányos varjú Európa keleti és Ázsia nyugati részén él, és két kisebb populációja található a Brit-szigeteken és Észak-Afrikában. Nagy számban mezőgazdasági területeken, erdőszélen fordul elő, de a városokban lévő fasorokban és ligetekben is látható, megszokta az emberek közelségét. A háta és testalja hamvas szürke, feje, szárnya és farka fekete. Erős, vaskos csőre és lába fekete. Magyarországon rendszeresen fészkel. A kormos varjú egyszínű, fénylő fekete, ellentétben a dolmányos varjúval. Főleg rovarokat, kisebb emlősöket, madarakat és dögöket eszik, de nem veti meg a növényi eledelt sem. Mezőgazdasági területekkel határos erdőkben, facsoportokban, mocsaras területek fáin fészkel. Magyarországon alkalmilag, az Alpokalja egyes részein fészkel. A vetési varjút veszélyeztetettsége és hirtelen állománycsökkenése miatt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület – a kék vércsével együtt – a 2009-es év madarának választotta. Elterjedési területe Eurázsia nagy része. A Kárpát-medencében gyakori fészkelő. A szántásokban a magok elfogyasztásával kárt okoz, de a különböző bogarak, férgek elfogyasztásával hasznot is hajt a mezőgazdaságnak. Nagy csapatokban portyázik. A varjak intelligens madarak, és a papagájokhoz hasonlóan képesek hangokat, emberi beszédet utánozni. Magyarországra sok varjú csak téli vendégként érkezik, általában október közepén jelennek meg.

vércse J. kisebb termetű, hasznos, sólyomféle ragadozó madár.

A vércse madárnév már a Besztercei Szójegyzékben is szerepel, 1395 k.: „muriceps: verche”. Ezután a nyelvtörténeti adatok szerint 1405 k.: virche (SchlSzj.), 1533: veercze (Murm.), 1585: vértseszinw (Calepinus); a népnyelvben ÚMTsz.: vírcsa, vírcse | MTsz.: vercseszőrű.

Származékszó a vércse, a vér főnév származéka kicsinyítő -cse képzővel (mint szárcsa, tócsa), a veres tőalakjából, a madár háttollazatának vöröses színe alapján. Idegen nyelvben onomasziológiai megfelelője a ném. Blutspecht (NA.). A N. veres vércse Petényinél olvasható, 1898-ban a madár tudományos neve már vörös vércse (Chernel).

További népnyelvi neve Chernel: széjjel- vagy szélleljátszó (R. 1854: TermtudKözl. 1887) | ÚMTsz. szélbaszó (Erdély) | KissMad.: széltapogató, baszika. Ezeket a neveit arról kapta, hogy Chernel szerint a levegőben „függnek”, „szitálnak”. Erre a lebegésükre utal észt tuuletallaja ’széltipró’, tuuleveski-kull ’szélmalom-karvaly’,ném. N. Rüttelfalke ’rezegtető sólyom’, fi. tuulihaukka ’szélsólyom’ (uo.), ném. N. Windwehe ’szélvihar’ (Brehm). Alföldi tilinkómadár nevének (SzegSz.) magyarázatához a szótár idézi: „Pallavicini őrgróf juhászától hallottam, hogy a nyárfásban vijjogó vércse tilinkózik, miért is juhásznyelven tilinkómadár a neve.” Valóban lármás madár, szintén nyerítésre emlékeztető hangjára utal népnyelvi nyerítő (Herman 1986) elnevezése. A vércse neve a Felvidéken tyükörüő-madoár (Nyr. 28). Talán a tyúkölő jelző lehet az előtagja.

A vörös vércse színre utaló nevéhez hasonló néhány idegen nyelvi elnevezése, néha azzal a különbséggel, hogy vörös lábára utalnak; vö. ang. red-footed falcon, holl. roodpootvalk, fi. punajalkahaukka, ném. Rotfussfalke, ol. falco cuculo (EL.).

♦ A kék vércse ’Falco vespertinus’ fajt veszélyeztetettsége miatt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület – a vetési varjúval együtt – a 2009-es év madarának választotta. A vörös vércse ’Falco tinnunculus’ Európában, valamint Ázsia és Afrika jelentős területén honos. Magyarországon igen gyakori, legismertebb ragadozó madaraink közé tartozik. Költését Petőfi említi Az Alföld című költeményében:

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban,

Oda fészkel a visító vércse

Gyermekektől nem háborgatottan.

Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban, mezőgazdasági területek és legelők közelében él. A sűrű, zárt, összefüggő erdőket kerüli. Az ember közelsége nem zavarja, gyakran megjelenik a városokban. Magyarországon rendszeres fészkelő, állandó madár, de egyes példányok elvonulnak.

Lásd még: kék vércse.

veréb J. emberlakta helyeken tömegesen élő, apró, szürkésbarna (káros) madár; Passer.

A veréb madárnév korai felbukkanású, 1395 k.: „paſſer: vereb(BesztSzj.), majd 1466: vèrèbec (MünchK.), 1493 k.: wereeb (FestK.), 1533: verebb (Murm.), 1570 k.: vereb (ArsMed.); a nyelvjárásokban ÚMTsz.: bereb, beréb | Nyatl. verep, verép.

Szláv eredetű jövevényszavunk; vö. bosny., szbhv., cs., mac., szlk., szln. vrabec, le. wróbel, or. воробей’ua.’ (W.). A szláv név kicsinyítő képzős forma egy feltehető *varb vagy *verb tőből, a mi szavunk korábbi vereb alakja is egy ilyesféle szóból eredeztethető.

Kiss Lajos megállapítása szerint biztosan szlovák eredetű a veréb felvidéki skodār, skodrinc neve (Nyatl.); vö. szlk. škodár ’kártevő’, škodnica ’kártékony nő’ (Nyr. 1975). Ugyancsak a szlo­vákból való a N. rabec (Herman 1914) átvétel.

A latin szaknyelvi nemi terminus a veréb lat. passer neve. Ennek folytatója az ok. passerat, ol. passero ’ua.’ (W.).

Minden bizonnyal hangutánzó eredetű a csuli, csuri, csúri, csüri, csuriz, csuhësz (EtSz.), csuti (KissMad.), csurisz (Nyatl.), csuhész,csulé’sz (MTsz.). Akárcsak a csirib (uo.), pirip (Nom.), ném. Tschirp, Scherphans (KissMad.). A csuri ~ csüri népetimológiás alakulata a csűrimadár (Nyatl.), Kiss Jenő megállapítása szerint tárgyi oka az volt, hogy a verebek gyakori vendégek a csűrökben. A N. csórësz (EtSz.) ugyancsak a csurival függ össze, a N. csulësz, csuhësz (MTsz.) pedig a csuliból jött létre ugyanazzal a képzővel.

Gyakorisága miatt sokfelé csak madár a veréb neve (Nyr. 18). A háziveréb nemzetségének legelterjedtebb, legismertebb faja; ez a magyarázata annak is, hogy a legtöbb népnél sokféle néven szerepel.

♦ A veréb a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a verébfélék (Passeridae) családjába tartozó nem. A háziveréb ’Passer domesticus’ Olaszország kivételével egész Európában elterjedt, Észak-Afrikában és Ázsiában több alfaja van. Mára egyike lett a legnagyobb elterjedési területű madárfajoknak. Évenként háromszor is költ. Kétségtelenül hazánk legközönségesebb madara. Nincs emberlakta hely, ahol elő ne fordulna. Mihelyt a pusztában megépül az első tanya, az erdőben a vadőri vagy erdőőri lak, már odatelepül a veréb is, hiszen a baromfinak szórt eledelből neki is jut, az istállók, ólak pedig valóságos éléstárai. Géczi János versében:

a verőfényen

verebek osztozkodnak

az aranyesőn.

Egy másik versének részletében:

Elhagysz engem s akkor meghalok,

suttogom, az nem, az nem lehet.

Bennem nincsenek életek.

Kerubrajok és verebek

a fejem fölött, s mézes, őszes őszi

sarlószárnyú levelek.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a mezei verebet választotta az év madarának 2007-ben. A mezei veréb állománya az utóbbi 3-4 évtizedben drasztikusan csökkent Nyugat-Európában az intenzív, ipari jellegű gazdálkodás, a fokozott vegyszerhasználat, a veszteségmentes terménybetakarítás miatt. Települések házainál, kertekben, faodvakban fészkel, évenként háromszor is költ. Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakorinak számít. Ősszel és télen gyommagvakkal táplálkozik. Tavasszal és nyáron hernyók és levéltetvek teszik ki az étrendjét. Nem vonuló, állandó madár. Régebben kártevőnek minősítették és irtották is, mert megdézsmálta a gabonaföldeket.

véreb J. 1. sebzett vad felkutatására, rendőri nyomozásra betanított vadászkutya 2. erős, harapós kutya.

Szó szerinti megfelelője az ang. bloodhound ’ua.’ (W.), valószínűleg ennek tükörfordítása. További idegen nyelvi neve ablg. ловджийско куче, fi. vihikoira, fr. limier, ol. segugio (uo.).

♦ A laikusok többségének a véreb név vérengző fenevadat takar, pedig szó sincs ilyesmiről. A vérebeket arra tenyésztették ki, hogy a sebzett nagyvadat kövessék, azokat megtalálva hollétüket jelezzék, vagy a még mozgó vadat megállítsák vagy lerántsák. A mai vadászatban két fajtáját használják, a nehezebb hannoveri vérebet és a nyurgább bajor hegyi vérebet. Az elsőt sík, illetve dombos vidéken, a másodikat, mint neve is mutatja, sziklás hegyi terepen.

Az angol véreb gyorsan tanul, de a nevelés során néha makacsul viselkedhet. Remek szaglásáról ismert, a világ rendőrségein sokat használják. A fajta egy példánya több mint 600 letartóztatással büszkélkedhet. Akár 250 kilométeren keresztül is képes egy nyomot követni. Átlagos magassága 60–65 centiméter, súlya 50 kilogramm. Az angol véreb könnyen felis­mer­hető a nyaka és feje körüli laza, hosszú és lógó bőrredőkről.

Lásd még: kutya, vadászkutya.

vidra J. víz mellett élő, úszóhártyás lábú, barna szőrű, halevő emlős; Lutra lutra.

Helynévben a vidra név már a XIII. századtól adatolható (TESz.), köznévként első latin–magyar szójegyzékünkben bukkan fel írásban, 1395 k.: „Beuer: vídra(BesztSzj.).

Szláv jövevényszavunk; vö. szbhv., szln. vidra, szlk. vydra, or. вудра(TESz.), blg. видра (W.), cs. vydra, le. wydra ’ua.’ (EL.).

Latin szaknyelvi nevét tautonímiával alkották a vidra lat. lutra nevéből. Ennek folytatója a fr. loutre, port. lontra (uo.). A vidra társneve Zemplénben vízi-kutya (Nyr. 10). A vidra vízi életmódja az alapja ang. otter (W.) nevének is; vö. szanszkrit udrah ’vidra, vízi teremtmény’; *udr- ’víz’. Megfelelője a ném. (Fisch)otter (WbZ.),dán odder, holl. otter, norv. oter (EL.).

♦ A vidraformák (Lutrinae) a menyétfélék családjának egy alcsaládja. 7 nem és 13 ma élő faj tartozik az alcsaládba. A vidrákon látszik, hogy nagyon jól alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Az úszóhártyás láb is ezt mutatja. Főleg halakat, rákokat, kagylókat esznek. A világ minden táján megtalálhatók. Legtöbb fajuk édesvízben él, de van egy-kettő, ami tengerben. Az európai vidra általában az édesvizek környékén él, Nyugat-Európában és Skandináviában a tengeröblökben, Dél- és Délkelet-Ázsiában a mangrovemocsarakban, a bizonytalan helyzetű közel-keleti állomány félsós mocsarakban is megtalálható. Magányosan él, a párzási időszak és a kölykeit vezető nőstény kivételével. Nem alszik téli álmot. Vackát víz fölé hajló fák tövében, maga ásta kotorékban készíti, de olykor megtelepszik vízparthoz közeli borzvárban, nádasban is. Tápláléka változatos lehet, de döntően halakból, emellett kétéltűekből, rákokból, esetleg pézsmapocokból és egyéb rágcsálókból, olykor gerinctelen állatokból áll. Az elfogyasztott halak mérete, faja adott vízterülettől függ, de általában a kisebb, úszás közben könnyen elfogyasztható, tömeges fajokat zsákmányolja. Esetenként jóllakottan, játékból is halászik. Egész kontinensünkön veszélyeztetett faj, több nyugat-európai országban, illetve egyes jellemző élőhelyén ki is pusztult. 1995-ben az Alapítvány a Vidrákért vezetésével országos mozgalom indult a vidrák megmentésére és a populáció megfigyelésére.

viharfecske J. a viharmadarak közé tartozó, fecskéhez hasonló madár; Hydrobates pe­lagicus.

A madárnév tükörszó, a ném. Sturmschwalbe ’ua.’ (Brehm) fordítása. A névadási szemlélet háttere az, hogy ezek a madarak a tenger felett csaponganak. Az összetétel utótagja pedig a fecskékhez való hasonlóság alapján jött létre. (Szárnya nagyon hosszú, mint a fecskéé, a név erre utal.) A viharfecske megfelelője az ang. stormy petrel, a holl. stormvogeltje és a sv. stormsvala ’ua.’ (EL.).

A Wilson viharfecskéje ’Oceanites oceanicus’ terminus tükörszó, a R. lat. szaknyelvi Oceanites wilsoni ’ua.’ (Brehm) fordítása; vö. ang. Wilson’s petrel (NA.), ném. Wilsons Sturmschwalbe, or. ka

urka Vilsona (VNAE.). A villás viharfecske ’Oceanodroma leucorrhoa’ neve pedig a madár villás farkára utal, akár ném. gabelschwänzige Sturmschwalbe (uo.) elnevezése.

♦ Az európai viharfecske a viharmadár-alakúak (Procellariiformes) rendjébe, a viharfecskefélék (Hydrobatidae) családjába tartozó Hydrobates nem egyetlen faja. Európa és Afrika keleti tengerparti sávjában és a Földközi-tengernél költenek. A telet a tengereken töltik. A viharfecskék legnagyobb kolóniája Nólsoy szigetén (Feröer középső részén) található. A hullámok mozgását követve, puhatestűekkel, apró rákokkal és kisebb halakkal táplálkozik. Üregekben, telepesen fészkel. A Wilson viharfecskéje az Antarktisz és a közeli szigetek partjainak sziklafalain költ, becslések szerint a leggyakoribb madár a Földön.

Lásd még: fecske.

viharmadár J. tengeren élő, kitűnően repülő, úszóhártyás lábú madár.

A viharmadár név (R. 1898: Nom.) a ném. Sturmvogel ’ua.’ (Brehm) tükörfordítása. Megvan más nyelvekben is szó szerint ’viharmadár’ összetételként, vö. holl. stormvogel, sv. stormfågel, fi. myrskylintu ’ua.’ (NA.).

Szinonimája a vészmadár, a korábbi név (R. 1799: szélvéſz-madár /Fábián/) rövidítésével alkották. 1841-ben Vajda így magyarázta: „midőn szélvész közelít, gyakran a sziklákon és hajókon kénytelenek menedéket keresni, mi okbul szélvész madarak-nak is mondatnak.” 1800 óta adatolható hojsza nevük, Kiss Jenő szerint (KissMad.) a nyelvjárási szót tette Földi – tudatos terminológiafejlesztéssel – madártani műszóvá. A tengeri hojsza (1801: Földi), a R. lat. szaknyelvi Procellaria pelagica ’ua.’ (= tengeri viharmadár) nyomán keletkezett. Vajda ezt 1841-ben tengeri vészjós névre változtatta.

A Fulmarus glacialis a sirályhojsza. Első magyar neve a jeges hojsza, melyet Vajda alkotott a R. lat. szaknyelvi Procellaria glacialis, azaz ’jeges viharmadár’ nyomán, 1841-ben. Mai szaknyelvi neve a sarki viharmadár.

♦ A viharmadarak a nyílt tengerek és óceánok jellemző madarai, különösen a Föld déli féltekéjén gyakoriak. Veréb és lúd nagyságú fajaik egyaránt vannak. A partokat csak fészkelési időben keresik fel, életük nagy részét a nyílt tengeren töltik, tengeri állatokkal táplálkoznak. Csőrüket több elkülönült szarulemez borítja, orrnyílásaik csövesen megnyúltak. Több kis termetű fajuk szaglás alapján kutat a tenger planktonikus rákokban gazdag foltjai után. A gyomrukban képződő olajszerű váladékot az orrcsövek vezetik a csőrre, a tollazatot részben ezzel teszik víztaszítóvá. Veszély esetén támadójukra az orrcsövön és a csőrön át bűzös olajat fecskendeznek.

Lásd még: albatrosz.

vipera J. rövid, zömök testű, hátán zegzugosan csíkos, mérges kígyó; Vipera.

A név 1495 előtt már felbukkan a magyar írásbeliségben: „haſonlatos aз vipera new mergos kiģohoз” (GuaryK.). Lencsés György orvosbotanikai kéziratában 1570 k.: vipera kegÿo /mergės kegÿonak etele, aз kÿth deakul viperanak neweзnek (ArsMed.).

A lat. vipera ’ua.’ átvétele, ez egyszerejtéses alak a vivipera ’elevent szülő’ nyomán, a lat. vivus ’élő, eleven’ és parere ’szül’ elemekből, az előbbi forrása az ’élni’ jelentésű vivere ige. A m. vipera megfelelője az ang. viper, fr. vipère, ném. Viper, ol. vipera, port., sp. víbora ’ua.’ (W.). A vipera átvitt értelemben ’gonosz, áskálódó nőszemély’ jelentésű.

Etimológiailag összetartozik a vipera gör.έχιδνα, arámi, héb. ekidnā, valamint a szlávban a blg.змия, cs. zmije, le.żmija (uo.)neve. A puffogó vipera ’Bitis arietans’ Afrika mérsékelt és forró övi vidékeinek egyik legveszedelmesebb faja, vagy ahogy a búrok nevezik: afrikaans puffadder. A németben Puffotter, azaz puffogó vipera. Nevét élénk sziszegéséről kapta, amelyet mindig hallat, valahányszor nyugtalanítják. A közönséges szarvasvipera ’Cerastes cornutus’arab nevén lefa bin karun, azaz szarvaskígyó; vagy ahogy a kelet-algériai Szaharában egyszerűen nevezik: lefa. A szarvasviperák kicsiny szemük felett általában tüskeszerű szarvacskát viselnek. A viperát említik az irodalomban orvoskígyó (Szóm.) néven is.

A keresztes vipera ’Vipera berus’ feje tetején fekvő kereszthez hasonló sötét rajz van, melytől az állat nevét kapta.A homoki vipera ’Vipera ammodytes’ fajnak mind a magyar, mind a német neve is (Sandotter) a Linné-féle görög fajnév egyszerű lefordításából keletkezett, azonban egyike a legkevésbé találó elnevezéseknek, mert ez a faj sohasem homoktalajon, hanem sziklás területen él. Az osztrák Alpokban Hornviper, azaz ’szarvas vipera’ néven hívják. A dabojakígyót ’Vipera rosselli’ rajzolata alapján láncos vipera (Brehm) néven is nevezik.

♦ A viperafélék (Viperidae) a kígyók egyik családja. Fajai vastag törzsű, lapos és gyakran háromszögletes fejű, többnyire rövid farkú állatok. Csenevész felső állkapcsukban csak méregfogaik vannak. Nálunk is előfordul a rákosi vipera ’Vipera ursinii’, vizes rétségek lakója, kevésbé veszedelmes. A keresztes vipera, más néven kurta kígyó vagy kurtafarkú kígyó Portugáliától a Sachalin szigetig elterjedt, hűvös éghajlatot kedvelő állat, nálunk a Kárpátok területén mindenütt előfordul. Ingerlékeny, veszedelmes kígyó. A homoki vipera az előbbinél jóval termetesebb, néha 1 méter hosszúra megnövő kígyó, dombos-hegyes vidékek lakója. Nálunk a Kazán-szorostól a Kárpátok vonulata mentén a Vöröstoronyi-szorosig terjedt el, mérge valamennyi viperáé közt a legerősebb. A puffogó vipera Afrika mérsékelt és meleg égövi részének egyik legveszedelmesebb mérges kígyója, 1–1,5 méter hosszúra is megnő, a lapos és széles fejű, dülledt szemű, idomtalanul vastag testű állat egyike a legcsúnyább kígyóknak. A busmanok belőle nyerik nyílmérgüket Az ásóvipera ’Atractaspis’ fajai Afrikában és Ázsiában élnek. Fekete színű, ritkán fehéren tarkázott kígyók. Az áspisvipera ’Vipera áspis’ nálunk nem fordul elő, csak Európa délnyugati részéből ismeretes, a Pireneusoktól Isztriáig.

vitorláshal J. 1. igen mutatós akváriumi hal; Pterophyllum scalare. 2. sajátos hátúszójú tengeri hal; Istiophorus.

A vitorláshalak ’Istiophoridae’ neve az angolban sailfisches vagy billfishes (VNAE.); az előbbi szó szerinti megfelelő, az ang. sail ’vitorla’ és fish ’hal’ szavak összetétele, az utóbbi billfisches jelentése tulajdonképpen csőröshalak (< ang. bill ’alabárd, csőr’), arra utal, hogy e halak hosszúkás orra dárdaszerű. A németben ugyancsak ’vitorláshal’ a nevük; vö. Seglerfische, Segelträger [vitorlát hordozó] (uo.) (< ném. Segel ’vitorla’).

A csőrös vitorláshal ’Istiophorus belone’ alakjára vonatkozik tudományos fajneve. Hazája a Földközi-tenger. Ritkán az Adriába is betéved. A tarantói (Otranto) halászok acura imperiale, a spalatóiak (Split) jaglun néven ismerik a magyarított Brehm szerint. Az amerikai vitorláshal ’Istiophorus platypterus’ nyugodt időben mozdulatlanul tud a víz felszínén lebegni a hátán levő vitorlát „kifeszítve”. Az indiai vitorláshal ’Istiophorus gladius’ az Indiai-óceánban él, de előfordul a Vörös-tengerben is.

♦ A vitorláshal ’Pterophyllum scalare’ a csontos halak (Osteichthyes) osztályába, a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a Cichlidae családjába tartozó faj. Az eredeti élőhelye elsősorban az Amazonas középső folyásának csöndes öblei. Igen szép megjelenésű, mint akváriumhal közismert. Teste csaknem kör alakú, egy 15 centiméter hosszú állat magassága 25 centiméter. Az amerikai vitorláshal az összes óceánban megtalálható kb. 30 méteres mélységig. Erős, hosszúkás, ovális formájú teste van. A háta sötétkék színű, az oldalai sötét kékesszürke és ezüstös árnyalatúak, és függőleges, világos csíkok díszítik őket. 109 km/h sebességgel tud úszni, ezzel a második leggyorsabb hal a világon a fekete nyársorrú hal után. Népszerű horgászhal. A Machaera nembe tartozó halakat a régebbi források (pl. a magyarított Brehm) „tőrös halak” néven írják le. Nagyon hasonlítanak a vitorláshalakhoz.

viza J. a Fekete-tengerben élő, íváskor a folyókba vándorló, nagy vérteshal; Huso huso.

A viza igen korai felbukkanású halnevünk: 1230: wizahal (OklSz.), 1395 k.: viza (BesztSzj.). 1405 k.: ua. (SchlSzj.), 1435 k.: ua. (SoprSzj.), 1500 k.: vsonem (TemGl.), 1525 k.: vyza (Ortus), 1533: viza (Murm.), 1544: vyza, 1587: vyza (OklSz.). Nádasdy Tamás írja feleségének 1560-ban: „Az viza máját, ikráját és belit épen jólkort hozák…” (Hal. 1983: 11). 1590: viza (SzikszF.), 1604: ua. (MA.), 1621: ua. (SzT.), 1673: ua. (Com:Jan. 1673), 1708: ua. (HalK.), 1767: ua. (PPB.), 1795: ua. (Gáti), 1799: ua. (Fábián), 1801: ua. (Földi), 1830: ua. (Reisinger), 1863: viza (Heckel), 1874: ua. (CzF.), 1884: ua. és vizahal (Nyr. 13). A népnyelvben K.: vizza.

Vándorszó, végső etimológiája tisztázatlan, a finnugor magyarázatok (pl. Ethn. 4 és NyK. 25) tarthatatlanok. A magyarba talán a szln. víza ’ua.’ közvetítette. Valószínűleg összefügg a lat. huso ’viza’, német Hausen, kfn. huso ’ua.’ (TESz.) nevekkel. Az ó- végű felnémetből magyarázták a szláv megfelelőket, de a szókezdő német h-nak nem felelhet meg v- a szlávban. Ezért fel kell tenni, hogy a magyar volt az átadó nyelv, vö. cs. vyza ’ua.’ (EIWF.), le. wyz, wyz ’ua.’ (SzlJsz.). A cseh és a lengyel halnevek nem is lehetnek eredetiek, hiszen ez a halfajta egyik nép területén sem honos; kereskedelmi úton kerülhettek át. Kniezsa szerint (SzlJsz.) az oroszban, a bolgárban és a szerbeknél ez a halnév nem ismeretes. Ez azonban komoly tévedés, megvan a legtöbb szláv nyelvben a fentieken kívül, köztük ezekben is; vö. or. N. víz (REWb.), óor. (XII. századból) és fehérorosz viz (UngJb. 7, 1927), blg. viza, szlk. vyzava (Fe.), szbhv. viza (UESkr.: 1670-től), szln. víza, vízena (uo.),ukr. vyz ’ua.’ (ESzU.). Ezekben a nyelvekben azonban aligha lehet magyar jövevényszó. Ellene szól például az is, hogy a szlovákok elődei már a honfoglalás előtt itt éltek, és nem valószínű, hogy ennek az itteni folyókban legnagyobb halnak a nevét a magyarból vették volna át. Megvan a románban is: víză ’ua.’ (FR).

A víziborjú (Hal. 1954: 4) Duna menti tájszó, magyarázata: „a viza a kiemelés pillanatában egyszer elbőgi magát, mint a borjú”. A Szigetközben viszont méretei miatt nevezik így: „hatalmas teste miatt viziborgyúnak is hívták” (K.). Őrhal nevét (R. 1794:Grossinger, 1884: Nyr. 13; N. ÚMTsz.) talán az indokolja, hogy akár 100 éves kort is megérhet. A vicsege esetében ritka szóalkotási módunk, a kontamináció (szóvegyülés) érvényesült (viza + kecsege). Az oroszban hasonló eljárással keletkezett a hibrid neve.

A szaknyelvi latin nevet tautonímiával alkották. Az etimológia szerint a viza lat. huso neve a gör. hus szóból vezethető le, ami disznót jelent. A latin halnév folytatója a ném. Hausen, N. Husso, holl. huso, norv., dán, sv. hus ’ua.’(EL.).

♦ Viza halunk (a Vaskapu erőmű megépülése miatti) utolsó példányát hazánkban 1987-ben Paksnál fogták. Hatalmas volt, hossza 300 centiméter, tömege 181 kilogramm. A viza a tokhalak óriása, eléri a 9 méteres hosszúságot és a 14 mázsás súlyt. Rövid, háromszögletes orra, szalagszerű, lapos bajuszszálai vannak. Hátvértjei elöl és hátul alacsonyak, középen magasak, oldalvértjei aprók és különállók. Hazája a Kaszpi-tenger, a Fekete-tenger és az oda ömlő folyamok alsó szakasza. Mint anodrom hal, a folyókban csak ívás alkalmával fordul elő. Alapvetően két formáját különböztetik meg a migráció idejét figyelembe véve. Egyes állományok már ősszel (szeptemberben–októberben) a folyók torkolatába úsznak, és ott telelnek, míg mások csak tavasszal (márciusban–áprilisban) kezdik meg a tengerből indulva vándorútjukat. A viza ikrásai között fogtak olyanokat is, amelyeknek 1400 kilogramm testtömegük mellett több száz kilogramm ikrájuk volt. A folyókba felhatoló halak ikrájukat áprilistól júniusig a fenékre tojják le, a felnőtt állatok az ívás után azonnal visszaindulnak a tengerbe, az ivadék a deltavidék brackvizében tölt el néhány évet a nyílt tengerbe való vándorlás előtt.

A viza a levéltári anyagok tanúsága alapján egykor hazánkban meghatározója volt nemcsak a dunai, hanem a tiszai halászok jövedelmének is. Valamikor nemcsak a magyar Dunában, hanem mellékfolyóiban is fogták. A XIX. században Heckel a Marosból és a Tiszából, Petényi a Vágból, Herman Ottó a Körösből és Zagyvából is említi. A viza előfordulásáról tudósított Vutskits (Hal. 1911): „A tokfélék közül a vizáról, e halcsalád óriásáról írja Schrank, hogy 1692-ben még a bajor Dunába is felhatolt. Oláh Miklós szerint pedig 1763-ban, a magyar Dunában is oly nagy mennyiségben fogták ki, hogy értékesíteni sem bírták. A legnagyobb viza, melyet 1857-ben a Dunából kifogtak, 8 mázsát és néhány fontot nyomott. 1868-ban Orsova táján fogtak ki Singhoffer halászmester szerint e folyóból egy 480 fontos példányt. 1870-ben szerinte a Dunából 300 fontos viza még gyakran került a szárazra, de 1879-ben már ritka volt a 200 fontos is. 1911-ben e halóriásnak Orsovánál Eckstein Emil halászati bérlő feljegyzése és szóbeli közlése szerint már csak 4 példányát fogták ki … A Tiszából Szolnok táján 28 év óta nem fogtak ki Stögermayer halászmester feljegyzése szerint vizát. Szentesen is csak ritkán kerül egy-egy 30 kilogramm súlyú a szárazra. Szegednél 1895-ben fogtak ki utoljára Bárkányi János halászmester állítása szerint két darab 50-60 kilogramm súlyú vizát.” Herman Ottó írta 1887-ben: „Régente, amidőn ez a valóságos óriás még szerette a magyar vizeket, az érkező sereg olyan volt, hogy a víz duzzadozott tőle, s oly számmal került a szárazra, hogy nemzetgazdasági fontosságot öltött. Ma a viza megfogyatkozott nálunk… Az bizonyos, hogy a régi híres vizafogók elnéptelenedtek, s a mázsás viza nagy ritkaság, holott régente akárhány tízmázsás is került szárazra…” (HalK.).

Míg például 1554–1555-ben több mint 160 db vizát zsákmányoltak a halászok a vizafogókban (Unger), a Vaskapu erőmű megépülése óta (1970) szenzációszámba megy egy-egy példány felbukkanása, annak ellenére, hogy a Duna alsó szakaszán nemzetközi egyezmény szerint már csak úgynevezett vizahoroggal foghatják. Magyarországon az 1970-es években a viza és a kecsege hibridekkel (vicsege) folytatott kísérletek a biztató kezdetek után a te­nyész­anyag nehézkes beszerzése miatt abbamaradtak.

Lásd még: kecsege, sőreg, tok.

vízibika J. bölömbika.

A bika utótag a madár mély, buffogó hangjára utal. Az utótag szerepel vízi bika (R. 1749: NySz., 1898: Nom.; N. MTsz.), nádi bika (1793: Grossinger), bikagém (Chernel) elnevezéseiben, ezek a madár élőhelyére vonatkoznak. Más nyelvekben is használatosak ’bika’jelentésű és egyben élőhelyre utaló szavak e madár megnevezésében; vö. fr. taureau des étangs, azaz ’tavi bika’,ang. bull-of-the dog, vagyis ’mocsári bika’, szbhv. vodeni bik és or. N. vodjanoj bük ’vízi bika’, továbbá a bika szóval ol. tarabuso ’bikavércse’, sp. avetora ’bikamadár’, ném. N. Rohrbrüller ’nádi ordító’, Wasserochs ’vízi ökör’, Bummreigel ’bummogó gém’, fr. N. bocuf de marais ’mocsári ökör’, boeuf d’eau ’vízi ökör’, észt N. merehärg ’tengeri bika’, veehärg ’vízi bika’, soohärg ’mocsári bika’, tat. kuboga ’tó-bika’ (KissMad.).

A népnyelvben muszkagém, doboló, vízi bornyú (uo.), dobosgém (ÚMTsz.) társnevei adatoltak.

Lásd még: bölömbika.

víziborjú J. 1. tarajos gőte. 2. békaporonty. Lásd: gőte.

vízicsibe J. a guvattal rokon, kis termetű vízimadár; Porzana.

A vízicsibe népi nevei (Chernel): vízicsirke, babos nádi tyúk, nádi csibe. A pettyes vízicsibe tollazatát pettyek díszítik, erről kapta nevét, ezek segítik beolvadni a környezetébe. A Porzana porsana pettyességére, foltosságára utal ang. spotted crake, fr. marouette ponctuée, ném. Tüpfelsumpfhuhn, sv. småfläckig sumphöna, tör. benekli sutavuğu (EL.) elnevezése is. Az álarcos vízicsibe ’Porzana carolina’ szeménél álarcszerű fekete folt van.

♦ A pettyes vízicsibe a guvatfélék ’Rallidae’ családjába tartozó faj. A mérsékelt övi Európában és Ázsia nyugati részén költ, telelni Afrikába és Indiába vonul. Időszakosan vízzel borított rétek, szikes mocsárrétek, zsombékosok lakója. Apró gerinctelen állatokat, vízicsigákat, gilisztákat és zöld növényi részeket keresgél a vízben. Zsombékosokban készíti fészkét. Márciustól novemberig tartózkodik Magyarországon. Megfelelő időjárás mellett egy-egy példány itt is telel. Az álarcos vízicsibe vagy Karolin vízicsibe Észak-Amerikában költ, telelni Dél-Amerika északnyugati részére vonul. Sűrű növényzetű mocsarak lakója. Csíkos rejtőszínű tollazatot visel. Erős, sárga csőre, hosszú csüdje és ujjai vannak. Napközben rejtőzködik, az esti szürkületben indul útjára. Rovarokkal és magvakkal táplálkozik, melyet a sekély vízben keresgél.

víziló J. Afrika vizeiben élő, nagy testű, csupasz bőrű, párosujjú patás állat; Hippopo­tamus.

A víziló név legkorábbi írásos felbukkanása 1669: „A mennyütö kö ellen a vizi lo hátával burítsd bé magadat” (TESz.).

A lat. hippopotamus ’ua.’ szabad fordítása, az ugyanis a gör. ιπποπόταμος’ua.’ szónak felel meg a hipposz ’ló’ és potamosz ’folyó’ elemek alapján. Más európai nyelvek hasonló elnevezései ugyancsak a latin kifejezés folytatásai, vagy annak mintájára keletkeztek; vö. ang. river horse (TESz.), ném. Flusspferd, port., sp. hipopótamo, szlk.,szln. povodni konj (W.).

A nyelvújítás korábanaz ősvízilónak az ősotromb nevet adták.

Gyakran vettük át állatok idegen nevét fordítással vagy részfordítással, elsősorban a németből; vö. nílusi víziló, ’nílusi ló’ jelentéssel ném. Nilpferd, illetve holl. nijlpaard, mac.нилски коњ, bosny., szlk., szln. nilski konj ’Hippopotamus amphibius’ (uo.). Bár máig nílusi víziló a neve, mára a Nílusból kihalt.

♦ A nílusi víziló nagyméretű, Afrikában élő, növényevő emlősfaj. Neve ellenére nem a lovak a legközelebbi rokonai. Nem is a sertésfélék, amire utalhatna a bikák röfögésre emlékeztető hangja is, bár sokáig ez az álláspont tartotta magát a tudósok között. Meglepő módon ugyanis a cetek (Cetacea) a legközelebbi rokonai, ezt a DNS-ek összehasonlításával sikerült alátámasztani. (A legújabb genetikai alapú rendszertan a párosujjú patásokat és a ceteket a Cetartiodactyla nevű új rendbe sorolja.) Tudománytörténeti érdekesség, hogy Ernst Haeckel 1866-ban kiadott törzsfája a vízilovakat a cetek közeli rokonaiként ábrázolja. Máig sem tudni, hogyan jutott erre a (helyes) következtetésre. A víziló Uganda, Szudán, Kongó, Etiópia, Gambia, Tanzánia, Mozambik, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Zambia és Zimbabwe tavaiban, folyóiban fordul elő. Átlagosan 3,5 méter hosszú, 1,5 méter marmagasságú és 3200 kilogramm testtömegű állat. A szemük, a fülük és az orruk is a koponya tetején található, így nem kell kiemelniük a fejüket a vízből, hogy lássanak, halljanak, illetve levegőt tudjanak venni. Így védekeznek a napsütés ellen. A sekély vizeket kedvelik, és bár úgy tűnik, hogy úsznak, többnyire állnak a vízfenéken. Általában ártalmatlan állatok, de veszélyessé válhatnak, ha elvágják a vízhez visszavezető útvonalukat, vagy veszélyeztetve érzik kicsinyüket. Vastag bőréből készül a hírhedt vízilóbőr korbács, amely sok afrikai ország rendőrségénél még ma is rendszeresített.

Lásd még: .

vízirigó J. patakok mentén élő, bogarakból, lárvákból álló táplálékát víz alá bukva kereső énekesmadár; Cinclus cinclus.

A név 1793-tól adatolható: vízi-rigó (Grossinger). A névadási szemlélet háttere élőhelye és a rigóhoz való hasonlatossága volt. Megfelelője a R. lat. szaknyelvi Cinclus aquaticus (Brehm), észt vesirästas (KissMad.), ném. Wasseramsel, holl. waterspreeuw, sp. mirlo acuático, gal. merlo acuático, ol. merlo acquaiolo, kat. merla d’aigua (EL.).

Egyik korai neve a víziseregély (R. 1801: Földi) és a halászseregély (1808: Mitterpacher) volt. A névátvitel oka az, hogy a vízirigó emlékeztet a seregélyre. Nyelvújítási próbálkozás seregély árrió és víztengély neve (1841: Vajda). A fehértorkú vízirigó a torkán és hasán fehér. A rozsdáshasú vízirigó ’Cinclus cinclus aquaticus’ nevében a jelző arra utal, hogy mellének hátsó fele és hasa rozsdabarna, mellének a nyak felé eső része szintén vörösbarna. A népnyelvben használatos Erdélyben a halászmadár, halászrigó, vízibúvár, halászka.

Ma érvényes szaknyelvi latin nevét tautonímiával alkották.

♦ A vízirigó vagy fehértorkú vízirigó a vízirigófélék (Cinclidae) családjához tartozó faj. Az Alpok és a középhegységek gyors folyású patakjai és folyói mentén, Európában, Észak-Afrikában, Kis- és Közép-Ázsiában honos. Közép-Európa északi részén csak szórványosan fordul elő. Tollazata a fején, hátul a nyakán és a hasán barna, szárnyán és hátán szürkésbarna. Tiszta vizű patakok és folyók mellett szeret élni. Tápláléka vízi rovarok, férgek, kis rákok és halak. A vízirigó alámerülve és a vízfolyás fenekén futva zsákmányol a víz alatti rovarokból. Sodrással szemben a szárnyát használja evezőként; a hátára nehezedő áramlás nyomása tartja egyensúlyban. A vízirigó-fiókák hamarább tudnak úszni, mint repülni. Magyarországon rendszeres fészkelő, nem vonuló faj. Tollazata a vízi életnek megfelelően nagyon sűrű, tömött és puha, és az úszó vagy vízimadarakhoz hasonlóan felső fedőtollakból és alsó piheszerű pehelytollakból áll. Hazánkban az észak-, közép- és dél-európai vízirigó fordul elő.

Lásd még: rigó.

vízisikló J. hazánkban gyakori, 70–80 centiméterre megnövő, vizek mellett élő, nem mérges kígyó; Natrix natrix.

Ennek a siklónak élőhelyére utal összetett nevének előtagja. A vízisikló neve az angolban grass snake, a németben Ringelnatter, a szlávbanвуж, ужvagy užovka, белоушка(EL.). Tudományos latin nevét tautonímiával alkották.

♦ A vízisikló közismert és elterjedt eurázsiai kígyófaj. Nagy területen, az Atlanti-óceántól a Bajkál-tóig megtalálható. Kígyózó mozgásával mind a vízben, mind a szárazföldön ügyesen közlekedik. Hüllő lévén elsősorban nappal aktív, ilyenkor vadászik. Táplálékát kisebb termetű gerincesek képezik, elsősorban különféle halak és kétéltűek, kiváltképpen békák. Rajtaütés­szerűen elkapott áldozatát elevenen fogyasztja el. Mérget nem termel, bár ha megriasztják, kobraállást vehet fel, és fenyegetően sziszeghet. Késő ősszel, ahogy egyre hűvösebb lesz, a vízisiklók száraz és meleg téli rejtekhelyet keresnek, ahonnan csak márciusban merészkednek elő. Az emberek oktalan félelmükben gyakran végeznek velük, illetve a vizek szennyezése és a vizes élőhelyek pusztulása csökkenti a faj állományát. Természetes ellenségei is akadnak szép számmal: tojásait patkányok és kutyák, a kis siklókat halak és békák, a kifejlett egyedeket gázlómadarak, sünök fogyasztják előszeretettel.

Lásd még: sikló.

vízityúk J. sötét tollazatú, vörös homlokú és csőrű, gerle nagyságú vízimadár; Gallinula chloropus.

Először írásos forrásban ez a madárnév 1769-ben bukkan fel: vizi tyuk (Miskolczi). Magyarázatot is ad Miskolczi Gáspár: „így neveztetik a’ vizes helyeken, halas-tók koeruel való lakására nézve.” Átvette Grossinger, 1793-ban vízi-tyúk. 1898-ban Chernel is közli. A vízityúk, vízicsirke (MTsz.) a népnyelvben ’vízimadár’ jelentésű. Megfelelője a holl. waterhoen, fr. poule d’eau, ang. water hen, water chicken, ném. Teichhuhn, ol. gallinella d’acqua, sp. polla de agua (EL.).

Nádityúk neve (KissMad.) ugyancsak élőhelyére utal; vö. ném. Rohrhuhn ’ua.’ (VNAE.). 1841-ben rendes nádfú néven említi Vajda. Lába színére utal a zöldlábú vízityúk terminus (R. 1898: Nom.); vö. dán grønbenet rørhøne, szlk. sliepo

ka zelenonohá, szln. zelenonoga tukalica, blg. зеленоножка(EL.).

A latin szaknyelvi nemi Gallinula terminus a lat. gallus ’kakas’ kicsinyítő képzős alakja, ’tyúkocska’ a jelentése. A lat. chloropus fajnév a vízityúk lábának színére utal. Görög ele­mekből alkotott, a gör. chlorósz ’zöld, sárga’ és a pusz ’láb’ szavak összetétele, ’zöldlábú’ jelentésű.

♦ A vízityúk a madarak osztályában a darualakúak rendjéhez, a guvatfélék (Rallidae) családjához tartozó faj. Egész Európában megtalálható, kivéve Skandinávia és Finnország nagy részét, valamint Oroszország északi területeit. A tollazata fekete, helyenként sötétbarnás árnyalatú, a farka alul fehér. Hosszúra nyúlt lábujjai segítik az ingoványos talajon való közlekedésben. A költési szezon kivételével társas lény. Tápláléka növények, bogyók, rovarok és egyéb kis termetű gerinctelenek. A fészket a part menti növényzetben vagy egy úszó szigeten helyezik el; vázát nádból és más vízinövényből készítik, belsejét puha növényekkel bélelik, és mindkét madár részt vesz a fészeképítésben. Áprilistól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Megfelelő időjárás mellett kis példányszámban itt is telel. Különös szokása a tojóknak, hogy a költőtelepen az első tojásukat előszeretettel csempészik mások fészkébe. A továbbiakat azonban gondos anya módjára megülik, sőt azt sem veszik zokon, ha hozzájuk is bepottyantanak egy-egy tojást. Érdekes, hogy az első költésből származó fiókák gyakran segítenek szüleiknek a második fészekalj csibéinek az etetésében.

Lásd még: házityúk, szárcsa, tyúk.

vizsla J. a vadat szimatjával felkutató, hosszú lábú, lógó fülű vadászkutya.

A vizsla név helynévben már 1350-től adatolható (OklSz.). Köznévként 1395 k.: „clacula: viſla”, vyзla (BesztSzj.). Bizonytalan eredetű szó, a hv., szln. vižel és szlk. vyžla ’vadászkutya’ tetszetős bizonyítékok lennének az esetleges szláv származásra, de szó- és jelentéstörténeti szempontok az egyeztetést megkérdőjelezik. Feltehető a vizsgál igével való kapcsolat is, ám ezt is nehéz bizonyítani. A vizsla melléknévként ’éles szemű, kutató fürkésző’: vizsla tekintetet vetni. Származéka: vizslat.

♦ A középkorban kezdődött a különböző fajta vadászkutyák tenyésztése aszerint, hogy milyen vadra és milyen vadászati módokkal kívántak vadászni. A vadászkutyáknak az idők során nagyon sok fajtájuk alakult ki, osztályozásuk általában az alapján történik, hogy milyen feladatra használatosak a vadászatok alatt. (A spánieleket szakszóval például kajtató ebnek, a terriereket és a tacskót kotorékebnek nevezik.) Kitenyésztették a rejtőző vad felkutatására a kajtató ebeket, hajtó ebeket, valamint a sebzett vad keresésére használható fajtákat, a vérebeket. Ugyanakkor a kopókkal (hajtó ebek) párhuzamosan kialakult az agár, az agarászat. A vizsla felrebbenti vagy kiugrasztja a rejtőző szárnyas vagy szőrmés állatokat. Ez a vadászkutya-kiképzés iskolapéldája. Intelligens, engedelmes, ragaszkodó és kiegyensúlyozott kutya, kitűnő szimattal rendelkezik. Parancsra megkeresi a meglőtt vadat, vízen vagy szárazon, és gazdájához viszi (apportírozás). Használatos sebzett nagyvad keresésére is (friss nyomon), amikor feladata a kimúlt vad jelzése („dermedtre csaholás”) vagy a még nem kimúlt vad megállítása („állóra csaholás”).

Lásd még: kutya, vadászkutya.

vombat J. medvére emlékeztető, vastag bundájú, erszényes ásóemlős; Vombatus ursinus.

Kölcsönszavunk, a vombat nemzetközi szó. A Vombatus ursinus faj legtöbb idegen nyelvi nevét ezzel a szóval alkották; vö. ang. forest wombat, fi. paljaskuonovompatt, fr., le. wombat, or.вомбат обыкновенный, a Lasiorhinus krefftii faj neve a holl. breedneuswombat, sv. hårnosvombat (EL.).

♦ A vombat, vagy más néven csupaszorrú vombat az erszényesek alosztályába és a vombatfélék (Vombatidae) családjába tartozó faj. Ausztrália és Tasmania nagyobb erdőségeinek lakója. Három alfaját különböztetik meg. Az alapfaj ’Vombatus ursinus ursinus’, amely a Bass-szoros szigetein él. Az ausztrál vombat ’Vombatus ursinus hirsutus’ az ausztrál kontinensen él. A tasmán vombat ’Vombatus ursinus tasmaniensis’ Tasmaniában fordul elő. Robusztus felépítésű, csökevényes farkú állat. Szőrzete igen dús, talpa széles és csupasz, karmai lapítottak és erősek, ásásra alkalmasak. Tág üregeket és hosszú folyosókat ásnak, a nappalt ezekben töltik. Mozgásuk lassú, nehézkes.

vöcsök J. hallal élő, hosszú nyakú, úszóhártyás lábú tavi madár; Podiceps.

A madárnév 1519-től adatolható: vóczókóth (JordK.). Ezután 1590-ben vetsek (SzikszF.), 1795 k.: vitsek (TakátsRTold.), 1801: vetseg (TESz.),1838: vöcsög (Tsz.).

Származékszó. A vöcs- alapszó ősi finnugor örökség: vö. vog. váz, osztj. uas, zürj. veź, votj. vatśi, vati, vatsi, észt vais, väis ’kacsa, réce’ (TESz.). A magyar szótő magánhangzója magas hangrendűvé vált a cs tőhangzó előtt, a szóvég denominális -k főnévképzőt kapott (mint fazék, lélek).

A latin szaknyelvi nemi név a lat. podex ’far’ és a pes ’láb’ szavakból való összetétel (az -e- önkényes kihagyásával), tulajdonképpen tehát podicipes. Arra utal, hogy a vöcsök lábai igen hátul helyezkednek el, a far közelében van a tövük.

A vörösnyakú vöcsök ’Podiceps griseigena’ nevét élénk vörös nyakáról kapta; vö. ném. Rothalstaucher (Nyr. 1911), R. lat. szaknyelvi Colymbus rubricollis, R. ném. Rothalssteissfuss (Brehm), ang. red-necked grebe, holl. roodhalsfuut (NA.). A nagy vöcsök ’Podiceps major’ idegen nyelvi megfelelője az ang. great grebe, holl. grote fuut, fr. grand grèbe (EL.). A Velencei-tónál csicsibi a kis vöcsök neve (HalK.), Csongrádban dáró-vöcsök, illetve piper-vöcsök (Nyr. 9).

A Podiceps auritus a füles vöcsök, Vajda Péter alkotta ezt a nevet 1841-ben a R. lat. szaknyelvi Colymbus auritus és a R. ném. Ohrensteissfuss (Brehm) fordításával. Az oroszban ущастая поганка, a németben ma is Ohrentaucher (EL.) a neve a madár fülszerű tolldísze alapján.

A búbos vöcsök ’Podiceps cristatus’ szaknyelvi névben a búbos jelző jelentése ’búbban végződő, búb alakú’, a madár fején lévő tollbóbitára utal. Szintén erre utal ném. Haubentaucher, afr. kuifkopdobbertjie (uo.) elnevezése. (Ismeretes a búbos galamb, búbos pacsirta és búbos tyúk terminus is.)

♦ A vöcsökfélék (Podicipedidae) a madarak osztályában a vöcsökalakúak (Podicipediformes) rendjének egyetlen családja. 6 nem és 22 faj tartozik a családba. Szinte minden kontinensen megtalálhatóak, kivéve az Antarktiszt. Különösen kedvelik a sekély, homokos aljú tavakat, ahol nincs áramlás. A vízben rovarra és halakra vadásznak. Mivel a tolluk a XIX. században igen népszerű lett, erősen vadászták őket, számuk csökkent. A vörösnyakú vöcsök eurázsiai madár, de Észak-Amerika nyugati részén is előfordul. A hegyvidékeket és a leghidegebb, északi területeket kivéve Közép-Európától és Skandináviától egészen a Csendes-óceán partjaiig elterjedt Európában és Ázsiában a tengerpartok és az édesvizek közelében. Röpte jellegzetes, nyakát mereven előrenyújtja, szárnyaival pedig nagy sebességgel verdes. Magyarországon ritka, de rendszeres fészkelő faj. A nagy vöcsök Dél-Amerika területén honos. A búbos vöcsök eurázsiai madár, a hegyvidékeket és a leghidegebb, északi területeket kivéve egész Európában és Ázsiában elterjedt a tengerpartok és az édesvizek közelében. Elsősorban kisebb halakkal, ízeltlábúakkal, kétéltűekkel táplálkozik, olykor étrendjét növényi részek egészítik ki. Táplálékát a víz alá bukva szerzi meg, ahol levegővétel nélkül akár 30–60 másodpercet is eltölthet. Kiváló úszó, úszóhártyás lábainak ujjait karéjos oldallemezek is segítik. A hidegebb területeken, így a Kárpát-medencében is rövid távú vonuló, de olykor áttelelhet. Magyarországon gyakori, rendszeres fészkelő faj.

vörösbegy J. kis termetű, tarka tollú énekesmadár; Erithacus rubecula.

Viszonylag régi madárnevünk, 1702: veres-begy (Miskolczi), 1793: vörösbögy (Grossinger), 1801: beresbegyü (Földi), 1841: veresbegyü dalár, veres begyü billegtető (Vajda). A népnyelvben SzegSz.: vörösbögy | SzamSz.: verezsbegy.

Nevét onnan kapta, hogy begye vörös színű. (A fiatal madarak begye még nem vörös, tollazatuk sötétbarna, sárgásbarnán pettyezett, mellrészük barnás színű.) Megfelelője többek közt a madár észt punarind, dán røthals (KissMad.), ném. Rotbrüstchen, Rotbärtchen (Brehm),fr. rougegorge familier, ném. Rotkehlchen, ol. pettirosso (EL.) elnevezése.

Legkorábbról adatolható neve a csipkemadár; R. 1590: czipke madar (SzikszF.), 1643: tsipke madár (Com:Jan. 1643), 1793: tsipke-madar (Grossinger). Ezt a nevét arról kapta, hogy begyének színe az érett csipkebogyóéra emlékeztet. Hasonló R. 1793: sármályú (Grossinger) neve, a sár ’sárga’, a mál ’madár begye’ jelentésű az összetételben. A népnyelvben ÚMTsz.: aranybegy, sárgabëgy, sárgabögyike. A vörösbegy neve Beregben gimpli (Nyr. 20). Csacsogó neve (ÚMTsz.) hangutánzó eredetű, a csacsog ige főnevesült melléknévi igeneve.

♦ A vörösbegy a madarak osztályának a verébalakúak rendjéhez és a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európában a földközi-tengeri partvidék és Észak-Skandinávia egyes részeinek kivételével az Azori-szigeteken, a Kanári-szigeteken és Észak-Afrika egyes részein is megtalálható. Csak költési időben alkot párt. A fejlett madarak begyének színe vörös. Géczi János versében olvashatjuk:

el nem engedi miként a Cu

a rézkor réztárgyait

hogy nem fér már bele a vörösbegy

Most mégis a dalát

– vércseppes mellényű tik-tik-tik – hallom.

Kedveli az erdőket és a fás kerteket, majdnem mindig sűrű aljnövényzetben költ. Rovarokat, férgeket, bogyókat és magvakat fogyaszt.

vörösmárna J. hatalmas rajokban úszó tengeri márna; Mullus barbatus barbatus.

Összetett nevének jelzője pikkelyeinek színezetére utal, a szép karmazsinpiros az uralkodó szín. Erre utal a halném. rote Meerbarbe, fr. rouget barbet, valamint ang. red mullet, sv. rödmulle (EL.) elnevezése is.

A latin szaknyelvi Mullus nemi név a hal ókori lat. mullus nevéből származik (lásd alább). A bajuszos vörösmárna ’Mullus barbatus’ – az Adria mentén barboni – színe egyenletesen karmazsinpiros. A sávosmárna ’Mullus surmuletus’oldalán 3 aranysáv van, amelyek az ívási időszakban különösen előtűnnek. Valaha a fiumei halpiacon tria néven szerepelt. A vö­rösmárna igen gyakori Olaszország vizeiben, a legtöbb társneve is ott használatos.

♦ A tengeri márnák (Mullidae) a meleg és a mérsékelt égöv tengereiben mindenütt otthonosak. Társas állatok, mindig népes csapatokban, többnyire ezrekre menő rajokban járnak. Nyaranta a part sekély, homokos részeit keresik fel. Apró szemű hálókkal tömegesen fogják őket. Húsukat az óegyiptomiak és a görögök is nagyra becsülték. A rómaiak nemcsak ízletes húsukért, hanem pompás színezetükért is kedvelték. A gazdag patríciusok mesterséges halastavakban tartották, és költséget nem kímélve, kimondottan e célra berendezett akváriumos hajót küldtek ki a távolabb eső tengerekre, hogy a fogott mullust összevásárolják, és élő állapotban szállítsák Rómába. Lakomák alkalmával a meghívott vendégek szórakoztatására nagy edényekben hozták az ebédlőkbe az eleven tengeri márnákat. A nők kézbe vették őket, és úgy gyönyörködtek a haldokló állatok színváltozásaiban. A kimúlt halakat azonnal a konyhába vitték és elkészítették, a reggel fogott tengeri márnát ugyanis csak akkor tekintették frissnek, ha a vendég kezei közt pusztult el. E kedvtelés következtében a tengeri márnák ára hihetetlenül magasra szökött fel. Seneca följegyezte, hogy a fösvény Tiberius császár egy ízben az ajándékba kapott 2 kilogrammos tengeri márnát áruba bocsátotta, és előre kijelölte a vevőt. Apicius és Octavius, mindketten híres ínyencek, árvereztek a császár halára, amelyet végül is Octavius szerzett meg, mivel vetélytársa nem tudott érte 5000 sesterciust fizetni. Plinius szerint egy 2 fontos mullus vételét már fényűzésnek tekintették. A 3 fontos mullus Horatius szerint valóságos csodálat tárgya volt.

Lásd még: márna.

vörösszárnyú keszeg J. szálkás, kisebb tavi keszeg; Scardinius erythrophthalmus.

A magyar írásbeliségben igen korán felbukkanó halnevünk, R. 1525 k.: voros szarnyu keszeg (Ortus), 1590: SzikszF., 1637: veres szarniu keszegh (SzT.), 1791: Dugonics 1791, 1884: Nyr. 13. Nyelvjárásainkban Ti.: veresszárnyú keszeg | Jankó: vörösszárnyú keszeg | HalK.: veresszárnyú, vörösszárnyú koncér | Unger: vörösszárnyú göndér.

Vizeink egyik legszínesebb hala. A Scardinius erythrophthalmus úszói élénkvörösek, ezekről kapta vörösszárnyú keszeg elnevezését. Átvette a kárpátukrán: keszeg-veresszági ’ua.’ (Vladykov). A vörösszárnyú keszeg idegen nyelvi megfelelője a ném. Rotfeder, Rotflosse, or.красноперка, hasonló névadási szemléletű elnevezése a blg., ukr. червеноперка, cs.

ervenka, ro. roşioară’ua.’ (EL.).

Társneve a pirosszemű (kele) (R. 1863: pirosszemű /Kornhuber/, 1877: pirosszemű keszeg /Pap/; N. Jankó: pirosszemű, vörösszemű hal | Gyurkó: veresszemű hal). A vörösszárnyú keszeg korábbi tudományos neve, a pirosszeműkele Herman Ottó alkotása ( ang. redeye /EL./). Nem jó név, mert a Scardinius erythrophthalmus szeme sárga, erre utalném. Gelbauge (EL.), azaz ’sárgaszem’ elnevezése is. Úszói viszont élénkvörösek. A Rutilus rutilus szemei ugyanakkor pirosak. A vörösszárnyú keszeg magasabb teste, páros úszóinak vérvörös színe, felfelé nyíló, nagyobb szája alapján azonban egyértelműen megkülönböztethető ettől. A magyar tudományos névadás zavaró hibája volt. 1955-től az 19909-54 Magyar Szabvány tért el ettől, és – helyesen – a kelét vörösszárnyú keszegnek, a koncért (közismert népies nevén) bodorkának nevezte el.

Pirka, piroska társneve (R. 1838: piroska /Tsz./; N. Unger: pirka | MTsz.: piroska, piroslókeszeg | K.: pirozskeszeg | SzegSz.: piroskakeszeg) ugyancsak színre, a piros uszonyokra utal. A Scardinius erythrophthalmus hátúszója és a farokúszója vörhenyes árnyalatú, innen ered nevében a jelző: pirosszárnyú hal (N. ÚMTsz. pirosszárnyú hal, pirosszárnyú keszeg | Jankó: ua. | HalK.: pirosszárnyú koncér,pirosszárnyú ponty | Unger: pirosszárnyú göndér). Régtől adatolható a magyar írásbeliségben, R. 1801: Földi, 1863: Heckel, 1868:Kreszn., 1884:Nyr. 13. Ezt a magyar halnevet is átvette a kárpátukrán; vö. pirosszárno keszeg ’ua.’ (Vladykov).

Van gilisztás keszeg (R. 1838: gelesztás keszeg /Tsz./; N. HalK.: gaisztáskeszeg) neve is a népnyelvben. Bűke elnevezését (N. ÚMTsz.: büke, bűke, bökle | Ti.: büke | HalK.: bőke; R. 1863: böke /Heckel/) Munkácsi Bernát (Ethn. 4) szláv, Kniezsa István (SzlJsz.) ismeretlen eredetűnek tartja. Valószínűleg azonban szintén a németből átvett népnyelvi név; vö. ném. Blicke ’karikakeszeg’, N. Blieke ’vörösszárnyú’ (DWb.). Szigetközi bökle alakváltozata inkább belső nyelvi fejlemény, és a bizonyíthatóan németből átvett ökle halnévvel függ össze, az öklel, bök, bökle átmenettel. Dunakeszeg társneve (VNAE.; R. 1884: Nyr. 13) Herman Ottó följegyezte terminus Petényi kéziratából. Szőrkeszeg (R. N. uo.; 1887: HalK.) nevére eddig nem sikerült magyarázatot találni. Bikkely (N. uo.: ’mocsaras vízben élő pirosszemű kele’) társnevét Beke Ödön (Hal.) a hal német Blickel nevével hozza kapcsolatba. Talán elfogadható az etimológia, és a bikkely a pikkely hatására módosult. Búzaszemű keszeg nyelvjárási nevénél (R. 1884: Nyr. 13; N. ÚMTsz.: búzaszemű keszeg | HalK.: ua. és buzaszemű kárász | K.: buzakeszeg, búzás keszeg ’szeme nagyobb, mint a keszegeké és pirosas, mint a szép búza’), ez utóbbi értelmezés a névadás szemléleti háttere. Népnyelvi nemzetihal (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) társnevénél a névadás alapja az, hogy ennek a kis halnak az uszonyai pirosak, oldala ezüstfehér, a háta pedig zöld. A magyar nemzeti színről nevezték így el Balatonfüreden a vörösszárnyú keszeget.

♦ Európában és Nyugat-Ázsiában a Pireneusoktól az Ob vízrendszeréig elterjedt faj. Legfeljebb 30 centiméter körüli nagyságúra nő. Elsősorban állóvízi hal, népesebb állományai sekély tavakban, lassú áramlású csatornákban, mocsarakban vannak. Igazi élőhelye a sekély, növényzettel gazdagon benőtt tó. Nem védett, elterjedési területén állományai biztonságban vannak. Szűkebb ökológiai toleranciája miatt előfordulása korlátozottabb, mint a bodorkáé, ennek ellenére a tömeges kategóriába sorolható. Közép-Európában nem tartozik a halászok legfontosabb zsákmányai közé. Rendszerint a bodorkával együtt fogják, és attól meg sem különböztetik. A ragadozó fajok zsákmányaként, táplálékaként lehet jelentős. Magyarországon őshonos. Húsminősége elég gyenge, ráadásul nagyon szálkás.

Talán a legismertebb balatoni népdal tihanyi változata 1955-ből:

Hej, halászok, halászok,

Merre mén a hajótok?

Törökkanizsa felé

Viszi a víz lefelé.

Hej, halászok, halászok,

Mit fogott a hálótok?

Nem fogott az egyebet,

Vörösszárnyú keszeget.

Lásd még: bodorka, kele, keszeg, koncér.