Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

2. fejezet -

2. fejezet -

Előszó az első kiadáshoz

A stilisztikai lexikon felöleli a fontos stilisztikai fogalmakat, de nemcsak ún. irodalmi, hanem széles értelemben vett nyelvi stilisztikát ad. Ennek megfelelően a régi stilisztikában szereplő fogalmakon kívül tárgyalja – a funkcionális stilisztikai felfogás értelmében – valamennyi nyelvi-nyelvtani jelenség stiláris vonatkozásait és általában a nyelvhasználat (fogalmazás, előadás, nyelvhelyesség stb.) minden lényeges kérdését. Ilyenformán a lexikonból kikerekedik az egész magyar stílusrendszer a fontosabb határterületekkel (irodalomtudomány és stilisztika, esztétika és stilisztika, névtudomány és stilisztika stb.) együtt. Célja tehát nem csupán a stilisztikai fogalmak összefoglalása, hanem az is, hogy segítséget nyújtson a szépirodalmi művek stílusának helyes értékeléséhez, továbbá a helyes fogalmazás, a hatásos és szép stílus elsajátításához.

Az egyes szócikkek tartalmazzák az illető stilisztikai jelenség idegen nevének eredetét és – ha a magyar elnevezéssel nem egyezik – a jelentését, továbbá a jelenség meghatározását (a nyelvtani fogalmak meghatározásától eltekintettünk), megjelenési formáit, fajait, nyelvi-stiláris eszközeit, a stílushatását, illetőleg lehetőség szerint annak lélektani s egyéb okát. A jelenségeket s azok fajait a magyar irodalomból vett költői és prózai példák illusztrálják (ez utóbbiak esetében a forrás említése nélkül csak az író, költő nevét és a mű címét közöljük). Az idézetekben a megfelelő jelenségeket kurziváltuk, kivéve ha az idézet egészében szolgál példaként valamire.

A stilisztikai fogalmakat általában a ma szokásosabb magyar nevük alatt tárgyaljuk, de a lexikon használhatóságát azzal is igyekeztünk biztosítani, hogy minden fogalom szerepel – utalás formájában – az idegen nevén is, illetőleg – ha több neve van – mindegyik nevén, a megfelelő betűrendi helyén (pl. Vízió l. Látomás). Azokat az idegen eredetű neveket, amelyek a magyarban általánosan használatosak, magyarosan írtuk, a ritkán vagy egyáltalán nem használtakat pedig az idegen írásmód szerint. Ezenkívül az összefoglaló címszavak esetében – mivel célszerűbbnek látszott ilyenek alatt tárgyalni egyes jelenségeket (pl. Névszó, Ige, Csoportnyelv stb.) – mindig utalunk a megfelelő betűrendi helyen arra, hogy a részjelenségek milyen címszó alatt találhatók (pl. Igeidők l. Ige alatt). A szócikkek végén megemlítjük azokat a rokon stb. jelenségeket, amelyek a tárgyalt fogalmakra utalásokat tartalmaznak.

Itt jegyezzük meg, hogy – a dolog természeténél fogva – szócikkeink között számos olyan akad, amely nem tekinthető lezártnak, csupán a jelenleg kialakult álláspontokat tükrözi, illetve rögzíti.