Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

4. fejezet -

4. fejezet -

Tartalom

A, Á

A, Á

Absurditas l. Pongyolaság alatt.

Alakzat (lat. figura) – a stílus élénkítésének, fordulatossá tételének eszköze, olyan nyelvi fordulat, kifejezésmód, amely azzal, hogy a szokásostól eltér, hatással van az olvasó, hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára. A régebbi, hagyományos stilisztikákban, amelyek szinte csak a szépirodalmi stílus kérdéseivel foglalkoztak, az alakzatok központi helyet foglaltak el. Megkülönböztettek szó- és gondolatalakzatokat. A szóalakzatok esetében a szóhasználat tér el a megszokottól. Ide tartozik: a szóismétlés (l. Erősítés alatt), a kötőszóhalmozás (l. Kötőszóelhagyás alatt), a szóhalmozás, a fokozás, az összerakás (l. Gondolatpárhuzam alatt), a szókihagyás, a szórend megváltoztatása (l. Szórend alatt) (a többieket l. a megfelelő címszók alatt). A gondolatalakzatok olyan sajátos szócsoportok és mondatformák, amelyek elsősorban tartalmi, gondolati oldalukkal hatnak. Ide tartozik: a felkiáltás, a megszólítás, a kérdés, a gondolatpárhuzam, az ellentét, a nagyítás, a látomás, az irónia (l. Gúny alatt), a szójáték (l. ezeket a megfelelő címszók alatt). Mind a szó-, mind a gondolatalakzatok tárgyai a modern stilisztikának is, de a mai stilisztika már nemcsak a művészi stílusban, hanem valamennyi stílusrétegben betöltött szerepüket vizsgálja. Ezek nem alakzat címen, hanem a nyelvtani kategóriáiknak megfelelő helyen kerülnek tárgyalásra.

Lásd még: Élénkség, Szépség.

Alany – Minthogy a mondatban megnevező szerepe van, általában meghatározott személy vagy dolog szokott lenni. Ezért jár már eleve bizonyos stílushatással az ún. határozatlan és az általános alany.

A határozatlan alanyt (amelyet akkor használunk, ha az alanyt nem ismerjük vagy valamilyen okból nem tartjuk szükségesnek megnevezni) kifejezhetjük:

1. Az igei állítmány többes szám harmadik személyű alakjával; ez a leggyakoribb, pl.: harangoznak; „Megint jőnek, kopogtatnak…” (Petőfi: Falu végén kurta kocsma);

2. Határozatlan névmással (valaki, valami), pl. „valaki kopogtat”; esetleg határozatlan számnévvel (sokan, kevesen), ez utóbbi viszonylag ritkább;

Valaki, valaki most emleget,

Most nagyon könnyező vagyok

S előttem párisi utca-ormok

Hasogatják az eget,

(Ady: Valaki, valaki emleget)

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;

Vagyon a nap épen lemenőben.

(Petőfi: Járnak, kelnek sokan zöld erdőben)

3. -ódik, -ődik képzős szenvedő-visszaható igealakkal; ez a legritkább;

Ha volt vón szükség emberre, magyarra,

Lett volna, aki másképpen akarja.

Nem akaródott, hát nem akaródott.

(Ady: Két kuruc beszélget)

Az első kettő között lényeges stiláris különbség nincs. Talán annyi, hogy az első esetben a cselekvésre, a második esetben az ismeretlenre vagy közölni nem kívánt személyre, dologra is esik hangsúly. Az -ódik, -ődik képzős forma viszont tájnyelvi, népies és egyben archaikus színezetű.

Az általános alany (amikor az állítmány mindenkire vagy legalábbis a szóban forgó személyek mindegyikére vonatkozik) többféle, különböző stílusértékű nyelvi eszközzel fejezhető ki:

1. A legáltalánosabban, legelmosódottabban az ember, világ, nép stb. általános jelentésű köznevekkel: „A világ könnyen ítél.” „Azt hinné az ember: élő tilalomfa…” (Arany: Toldi I.) Hasonló, de az irodalmi és a köznyelvben ma már választékosabbnak számító kifejezésmód a főnévi igenévnek (különösen az érzékelést jelentő igék főnévi igenevének) állítmányi használata: „Megismerni a kanászt cifra járásáról…” (népdal). Igen magyaros (bizonyos fokig népies hangulatú) a ható igék főnévi igeneve ilyen szerepben; pl. „Azt mondhatni rá, kiváló ember.”

2. Az igei állítmány többes harmadik személyével: „Nem bízzák ebre a hájat” (közmondás). Néha a velünk szemben állókra utalunk ezzel a formával: „Megvallattak, hogy vérzett a húsunk…” (József Attila: Lebukott)

3. Erőteljesebben érzékeltethetjük az általános érvényt a megfelelő névmásokkal: „Mindenki lásson munkához!”, „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, … (Petőfi: A XIX. század költői)

4. A mindnyájan névmással, illetve az igei állítmány többes szám első személyével az összetartozás vagy a közös felelősség érzését hangsúlyozzuk: „Mindnyájan ott leszünk.”

5. Szorosabb kapcsolatra, közvetlenségre utal az egyes és többes szám második személyű igei állítmány. Előfordul közmondásainkban: „Lassan járj, tovább érsz!”, és a költői stílusban (itt igen hatásos, expresszív kifejező eszköz lehet):

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

(Petőfi Sándor: A nép nevében)

A határozott alanynak mint mondatrésznek külön stílusértéke nincs, stílushatása az alkalmazott szó szófajától, jelentésétől, hangulatától stb. függ.

Alárendelés l. Összetett mondat alatt.

Alárendelő összetétel l. Szóösszetétel alatt.

Állandó jelző l. Jelző alatt.

Állandósult szókapcsolat l. Szókapcsolat alatt.

Allegória (gör. ’másként [= a szokottól eltérő módon] való’, azaz képletes beszéd) – a metafora származéka, a megszemélyesítéssel is rokon stílusjelenség: egy erkölcsi eszmének, elvont fogalomnak egyszerű megszemélyesítése vagy érzékelhető képben való ábrázolása. Ilyenek pl. a régi erkölcsi célzatú iskoladrámákban az emberi formában megjelenő erkölcsi fogalmak: Szeret, Hűség, Irigység stb.; l. továbbá a Zalán futásában: Ármány, Átok, Rém stb. Szokottabb formája azonban a hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés. Pl. Petőfi a Föltámadott a tenger… c. versét metaforával kezdi: „Föltámadott a tenger, A népek tengere.” Majd ezt részletezi úgy, hogy bemutatja a tenger háborgását, de oly módon, hogy mindig érezzük: a nép erejéről van szó (a második versszakban egyébként ki is mondja: „Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép”). Ezt csak megerősíti – továbbra is allegorikusan – az utolsó versszak. Lássuk az egész verset:

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Az allegória tehát logikai, értelmi indíttatású, jellegű és hatású szókép, illetve kép. Célja az elvont gondolat közvetítése. Ezért a két elem: a gondolat és a részletesen kidolgozott kép megtartja benne önállóságát. A kép minden egyes mozzanatának az ábrázolt gondolat egy-egy határozott mozzanata felel meg.

Az allegória stílushatása abban rejlik, hogy a kifejezendő gondolat, fogalom nem saját alakjában lép elénk, hanem két képsorozat formájában, s ez bizonyos feszültséget teremt az olvasóban. A költő sokszor maga megadja a kulcsot a két képsorozat megfejtéséhez, pl.: Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához, Arany János: A gyermek és szivárvány, Petőfi. Három madár, Kosztolányi: Zászló stb. Az allegóriát kettős értelme arra is alkalmassá teszi, hogy a költők elnyomás idején vele fejezzék ki a nemzet, a nép számára mondanivalójukat. Ilyen jellegű pl. Vajda Jánosnak A virrasztók, Arany Jánosnak A rab gólya c. verse, a leghíresebbek azonban Tompa Mihály allegóriái: A madár, fiaihoz, A sebzett szarvas, Új Simeon stb. Olvassuk el A madár, fiaihoz címűt:

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinkben

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben másképp szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek’…

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesitvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyű szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt jártatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte,

Úgy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve…?

– Fiaim, csak énekeljetek!

Lásd még: Metafora, Megszemélyesítés, Szimbolizmus, Szókép.

Alliteráció l. Betűrím.

Állítmány – Az állítmány körében különösen a névszói és az igei állítmány stilisztikai értékének különbsége érdemel említést.

A névszói állítmány, nyelvünknek ez az ősi öröksége és jellemző sajátsága állapotot, minőséget fejez ki, s elsősorban a leírásokban és a lassított menetű elbeszélésekben gyakori. Állóvá, mozdulatlanná merevíti, nyugalmassá teszi ugyanis az ábrázolt jelenségeket, eseményeket, egyszer az állandóság, a megmásíthatatlanság érzését keltve az olvasóban, máskor meg éppen jellemző tulajdonságokra, helyzetekre mutatva rá.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

(Babits Mihály: Messze… messze…)

Magyar Alföld – gond a dombja;

temploma cövek;

talaja mély aludttej, de benne

hánykolódnak szögletes kövek.

Magyar ember – rongya zászló;

étele a tál;

dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk

mezítláb jön foltozott halál!…

(József Attila: Magyar Alföld)

Ezzel szemben az igei állítmány a változást, a mozgást érzékelteti, ezért élénkké teszi a stílust. Zrínyi pl. így mutatja be a török elleni harc hevességét:

Félholtan némelyik marja ellenségét;

Amaz mint vérszopó szomjuhozza vérét;

Ki sebeken által bocsátja ki lelkét;

Ki szorosságtúl fúlt, ott hagyja életét.

(Zrínyi: Szigeti veszedelem XV. 75)

Áprily meg így jellemzi a tavasz közeledését:

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hőkken a hó a hideg havason.

(Ápriliy Lajos: Március)

Lásd még: Ige, Névszó, Nominális stílus.

Allúzió (lat. ’célzás’) – rejtett célzás valamely fogalomra vagy eseményre, amelyet az író bizonyos okokból nem nevez meg. Különösen gyakori a balladákban – ezekben ugyanis fokozza a balladai homályt – és az olyan allegóriákban, amelyek – elsősorban politikai elnyomás idején – tiltott mondanivalót fejeznek ki. Stílushatása abból adódik, hogy mintegy ki kell találni a célzás tartalmát.

Ciprus ködében a daliák

A dalnok énekét nem hallják

– Nem értik – zöngeni! [= a halálban]

(Arany: A dalnok búja)

Itt a kehely, igyál,

Uram, László király!

Enyhít… miképp a sír! [= a husziták méregpohara]

(Arany: V. László)

Ambiguitas l. Pongyolaság alatt.

Amelioratív (lat. ’jobbító, javító’) – jelenségről akkor beszélünk, ha valamely szó jelentése vagy érzelmi-hangulati velejárója ünnepélyesebb, emelkedettebb, választékosabb stb. egy másikénál. Sokszor amelioratív hangulatú pl. az idegen szó a megfelelő magyar szóhoz képest: szerenád – éjjelizene, géniusz – lángész, szerviz – készlet. Az amelioratív jelleg azonban igen gyakran ilyen irányú jelentés- és hangulatváltozás eredménye. Szerencse szavunk pl. régebben a sors megfelelője volt, később szívta magába a jelző jelentését.

Igen erős stílushatású valamely amelioratív jelentésű szónak pejoratív értelemben való használata és fordítva. „Az ő furkálódásai mindig a tisztulást szolgálták.” „A Marshall-terv áldásai.”

Lásd még: Pejoratív.

Anafora l. Gondolatpárhuzam alatt.

Anakoluthia l. A zárt mondatszerkezet felbomlása.

Anakronizmus (gör. ’kortévesztés, korszerűtlenség’) – olyan fogalmaknak az említése, olyan szavaknak, szerkezeteknek a használata, amelyek az ábrázolt korban még nem voltak ismeretesek. Ilyen pl. a tengeri emlegetése a Toldiban, minthogy ez az elnevezés jóval Nagy Lajos kora után vált nálunk ismertté:

Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!

Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.

Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,

Ítéletnapig is elhallgattam volna. (IV.)

Bár a billikom (ivóedény) fogalma meglehetett, mégis anakronizmusnak számíthatjuk e szó használatát a Buda halálában:

Mi haszna ezentúl billikomok, tálak,

Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak? (XI.),

mert a billikom csak XVI. századi átvétele az osztrák-bajor willkom ’istenhozott; üdvözlő ivás; serlegfajta’ szónak. Ez az anakronizmus egyébként igen expresszív hatású; az ódon hangulatú, balladás lovagtermek lakomáit idézi.

Annomináció l. Paronomázia.

Anticlimax (gör.) – a fokozás ellentéte: olyan szavakat teszünk egymás után, amelyek – értelmileg vagy érzelmileg – mindig kevesebbet, gyakran meglepően keveset mondanak. Stílushatása a fokozáséval azonos. Pl.: „Nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb.” (Jókai)

Nyugodt már kebelem. Fájdalmam szélvésze

Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

(Petőfi: Messze vándoroltam)

Lásd még: Fokozás.

Antithesis l. Ellentét.

Antonímia l. Ellentétes értelmű szavak.

Antonomázia (gör. ’másként való megnevezés’) – a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Azt jelenti, hogy valamely személyt vagy dolgot általánosan ismert tulajdonságával jelölünk meg, vagyis a neve helyett – rendszerint – a szokásos jelzőt vagy körülírást használjuk. Pl.: a törökverő (= Hunyadi János), a legnagyobb magyar (= Széchenyi), a „Sirámok” költője (= Vajda János).

Lásd még: Körülírás.

Aposiopesis l. Elhallgatás.

Apostrophé l. Megszólítás.

Appositio l. Értelmező.

Arányosság l. Jóhangzás alatt.

Archaizmus (gör. ’régiesség’) – az olyan elavult vagy elavulóban levő szó, szerkezet, illetve nyelvtani elem, amely régebbi korok nyelvállapotának a jellemzője, s így a mai nyelv egyáltalán nem, illetve csupán meghatározott stilisztikai célból használja.

Három csoportját különböztetjük meg:

1. A fogalmi archaizmusok olyan szavak és szókapcsolatok, amelyek az általuk jelölt fogalommal együtt kikoptak a használatból. Pl.: dénár, kelevéz, tárnokmester, tanácselnök, illetve: széket ül ’ítélkezik’ stb.

2. Jelentésbeli archaizmusokról akkor beszélünk, ha egy szót mai jelentésétől eltérően, régi értelemben használunk.

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat

[= kincset, vagyontárgyat]

(Arany: Szondi két apródja)

És a brigadéros

Zászlót hurcol értünk

S az urak majd kockát dobnak,

Hulljon-e vagy ne hulljon már

A mi dühödt vérünk.

(Ady: Két kuruc beszélget)

3. A formai archaizmusok olyan szavak és szerkezetek, amelyek egyrészt a hangtani fejlődés, másrészt a végükön álló alaktani elem elavultsága folytán alakilag régiessé váltak. Pl.: mondá, lőn, elhulltanak, szűm ’szívem’ stb. A régies helyesírási forma, az elavult íráskép is eszköze lehet az archaizálásnak; L. pl. Csokonai Dorottyájában, illetve Jókai Rab Rábyjában az egyes részek, illetve fejezetek előtti summázásokat.

Alkalmazásukat tekintve beszélünk:

1. természetes archaizmusokról, ilyenek pl. történelmi tárgyú tudományos munkákban a tárgyalt korban használatos eszközök, fogalmak megnevezései, és

2. stilisztikai vagy művészi archaizmusokról, ha az író korfestésre, elmúlt idők hangulatának felkeltésére, a korhűség megteremtésére (események, személyek, környezet reális ábrázolására), esetleg jellemzésre használja fel az archaizmusokat.

Súlyos inségimben

Se Bécsben Úristen,

Se Krisztus Pozsonyban,

Se Szentlélek Tordán

Igazán nem hittenek…

(Ady: Az utolsó kuruc)

„Turi Dani hajnalban ment el hazulról, most délére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki.” (Móricz: Sárarany) L. továbbá Móricz Erdély c. trilógiáját, Illyés Gyula Dózsa c. drámáját stb., s a fejlődéstől elmaradt szereplők régies nyelvének bemutatására: Csokonai Tempefőijében a ferences gvárdián nyelvét, szemben a Tempefőiével. Egy kis részlet az Erdély-trilógiából:

Ma a tárházak tömve vannak, a kincstárak rakva, a családok mint egy-egy méhköpű, mézzel [ti. Bethlen Gábor Erdélyében].

És ezt mind annak köszönheti, hogy úr a portán és hat év óta török ló a határt át nem hágta, hacsak nem azért, hogy kaftánt és ajándékot hozzon neki.

Milyen szépen megbír a törökkel és mért? Úrrá teszik aranyai és úrrá a szép ígéretek. Most vannak az élen az ő ifjúkori barátai. Egyik kajmekám, a másik defterdár, a külömbek mind basák és dívánülő vezirek. Azok, akikkel valaha Tömösvárában együtt diskurált és ábrándozott, akikkel olyan jól meghányták-vetették a török birodalom sorsát; akik őróla jól tudják, hogy hívebb a császárhoz, mint az igazhívők. Azok, akikre tízezer aranyakat költött és ajándékoknak elmondhatatlan seregét, esztendőről esztendőre.

De úr is velük és általuk és rajtuk. Az történik, amit ő kíván és ahogy ő elgondolja.

Most lehetne, most, most valamit kezdeni az egész keresztyénségért, mert a portán nagy bajok vannak. A szultán tehetetlen gyermek. A szultánokkal baj van ez öt évben. Egyiket elcsapják, másikat megölik és a birodalom mégis megvan. Mikor az első szultángyilkosság történt, azt hitte, megrendült a föld a lábuk alatt, magától összedől az agyagbálvány.

Nem úgy történt. Kisült, hogy nem az uralkodó cselekszik. Még vezér se kell az éhes fenevadaknak, ez a fejveszett förgeteg minden pillanatban kész rá, hogy ellepje Európát.

De ő nem azért építette fel a maga Erdélyét, hogy a vadak zsákmányává essen. Etette hát őket, amit csak el bírt szakítani a maga szájától, azt mind vesztegetésre küldte Szófiába.

A megfelelő hatást természetesen csak a régi nyelv törvényeit tiszteletben tartó, továbbá az ízléssel és mértékkel alkalmazott archaizálás érheti el. Semmiképpen sem lehet tehát szó egy-egy kor nyelvének valamiféle rekonstruálásáról vagy utánzásáról, hanem csupán arról, hogy az író, költő érzékeltesse a régiség hangulatát, főként olyan archaizmusokkal, amelyek a kor nyelvi tudatában még élnek, bár a nyelvhasználatból már kiavultak. Fontos követelmény az is, hogy a régiesség hangulatát egészen új szavak és kifejezések ne zavarják.

Az archaizmusok néha nem a régiesítés céljait szolgálják, hanem csupán ünnepélyessé, választékossá teszik a stílust. Egyébként az írott nyelvben a már avulóban levő formák mindig tovább megmaradnak. Például a mai írott nyelvben is használatos még a ki, mi az aki, ami helyett, továbbá a várnók forma a várnánk helyett, a teljesebb ikes ragozás stb.

Lásd még: Neologizmus, Szókincs, Látható nyelv.

Argó l. Rétegnyelv alatt.

Aszindeton l. Kötőszóelhagyás.

Átvitt jelentés l. Szójelentés alatt.

Auxesis l. Nagyítás.

Azonos alakú szavak vagy homonimák (gör. homonímia ’azonos alakúság’) – az olyan szavak, amelyeknek a hangalakja megegyezik, de jelentése teljesen eltér egymástól. Alaki szempontból vannak:

1. szótári homonimák (ha a szótárban megadott szóalakok egyeznek): ár ’cipészszerszám’, ’érték’, ’vízár’ és ’területmérték’; mer ’bátorkodik’ és ’merít’, hat (számnév és ige) stb.;

2. nyelvtani homonimák (a különböző nyelvtani: ragos, ragozott és képzett alakoknak az egyezése): fogat (a fog főnév tárgyesete, a fog ige műveltető alakja, illetve -at képzős főnévi származékának alanyesete [ebben az esetben az -at maga is homonim, azaz azonos alakú formáns]); férj (a férj főnév alanyesete,, illetve a fér ige felszólító módjának egyes szám második személye) stb.;

3. kiejtési homonimák (ha a kiejtés, a beszéd során jön létre az egyezés): szablya (főnév) – szabja (igealak); háncs (főnév) – hánts (igealak). Továbbá: „Láttál-e már ólon verebet?” A kérdező kiejtésében: ólom verebet. Hangsúlyeltolódáson alapulnak az ilyenek: „Amit ő ír, az nem irodalom, csak afféle iroda-lom.” Vagy nyaralók ilyen feliratai: Megkoplaltalak; Loptalak.

A szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet a legtöbb esetben kétséget kizáróan biztosítja az egyértelműséget. Ilyenkor a szónak mint homonimának külön stílushatása nincs. Pl.: „A fogyasztói ár emelkedik.” „Az ár elsodorta” stb. Ha azonban a szövegösszefüggésbe értelmileg mindkét homonima beleillik, vagy gyors egymásutánban szerepelnek, illetve hirtelen, váratlanul kell az egyik jelentésről a másikra átugranunk, akkor már nagy lesz az ingadozás, a feszültség tudatunkban, s ez stílushatással jár. Pl.: „Gyáva és fél ember az, aki mindenkitől fél.” Még teljesebb a stílushatás a következő népi szójátékban: „Várj csak sorodra. A budai vár is vár, pedig már mióta vár.” Illetőleg Hamlet síri monológjában, ahogyan Arany János művészien lefordította:

Hm! – ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett: csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mesgyéről tanúskodnak?…

Tréfás és meglepő nyelvi fordulatokon, szójátékokon kívül a homonimák stílushatását még a rímelés kiemelésére is felhasználja a népköltészet és a szépirodalom. A költők a homonimák körét különálló szavak egybeolvasásával is gyarapíthatják.

Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.

Ezeken nem segít ima.

Gondolkodva ülnek im a

sötétben.

(József Attila: Holt vidék)

Ebből immár alig lesz édes ének,

Üdvözletűl a költő édesének…

(Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé)

A homonimák mindennapi használatával kapcsolatban a következőket jegyezhetjük meg:

1. Azonos alakú szó lehetőleg ne álljon egymagában, csak megfelelő szövegösszefüggésben; ügyeljünk továbbá a stílus világossága érdekében arra, hogy a homonimák körül a szövegösszefüggés világos legyen.

2. A homonimák – külön stilisztikai cél nélküli – sűrű szerepeltetése nem kívánatos, mert beszédünket, írásunkat mesterkéltté, s nemritkán egyhangúvá teszi.

3. Külön körültekintést kíván a homonimák fordítása, mert ezen a téren a hanyagság az ún. leiterjakabokhoz, félreértésekhez vezet.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak, Leiterjakab, Rím, Szójáték.