Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

9. fejezet -

9. fejezet -

Tartalom

E, É

E, É

Egybefonódás l. Gondolatpárhuzam alatt.

Egyéni nyelv és stílus – egyrészt azoknak a nyelvi-stilisztikai eszközöknek a rendszere, amelyeket az író a közös nemzeti nyelvből kiválaszt, és egyéniségének, valamint művészi céljának megfelelően felhasznál, másrészt amelyeket a maga nyelvteremtő erejével létrehoz. Az írók, költők is a közös nemzeti nyelv eszközeiből válogatnak, s az így kapott anyagot használják fel, illetve alakítják – az adott stílusréteg és stílusárnyalat keretein belül – hagyományos vagy újszerű módon. Viszont a kiváló tudósokkal és publicistákkal együtt kiemelkedő szerepet játszanak a nemzeti nyelv, valamint a stílusrétegek és stílusárnyalatok kifejezéskészletének a fejlesztésében és gazdagításában.

Az egyéni stílus körébe tartoznak pl. Ady szimbólumai. Lássuk a „Kocsi-út az éjszakában” c. versét:

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jaj-szó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

Az egyéni stílus eszköze Juhász Gyula nyelvében a „tikkatag kövéren” típusú szerkezet:

S a végtelen mezőkön szőke fényben

Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

(Magyar nyár 1918)

Hasonló szerkezetek: bölcs derűsen, pajkos játékosan, édes vadul.

Lásd még: Stílusárnyalat, Stílusréteg.

Egyhangúság l. Jóhangzás alatt.

Egyszerű mondat – az egyszerűbb, kevésbé bonyolult tudattartalom, lelkiállapot kifejezője, szemben az összetettebb tudattartalom kifejezésére szolgáló összetett mondattal.

Az egyszerű mondat stílushatása, hangulata különböző lehet a kifejezett gondolati tartalomtól és az e tartalom kifejezésére használt szavak jelentésétől, érzelmi hatásától függően. A rövid egyszerű mondatok fokozhatják a drámaiság érzését. Például Fazekas Mihály Lúdas Matyijának a második levonásában:

Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák

Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni,

Sőt tán egy úttal vágatni is. – Egybe az ispánt

Szóllítsák! – két száz fejszést rendeljen az erdő-

Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó

Ott terem. – Egy pillanat alatt kin vagynak az erdőn.

A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral

A roppant tölgyest Matyi, és vágatja ha szép fát

Sejt meg.

Kifejezhetik pillanatnyi, tűnő benyomások egymásutánját:

Látom Etelka nénit. Hallom. A

hangja mint üvegharang. Nagy haja

ábrándosan koszorúzta fejét.

Még lány volt, s talán a költőiség

az apai családban…

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 57)

Megéreztethetnek bizonyos kedélyállapotot, pl. izgatottságot:

Ezzel eltávozott. Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jönnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani odabent, oly nyomasztó volt a lég vagy talán a lélek? Kijött a tornácra… (Jókai: Erdély aranykora)

Érzékeltethetik továbbá érzéseink határozottságát, véleményünk megmásíthatatlan voltát, jó példa erre József Attila „Komor búcsúzás” c. verse:

Gőgösen, egymagamba jöttem.

Nagy úr vagyok. Nem is köszöntem.

Láttam két nagy szemet, bogárzót:

A szép leányhoz szóltam pár szót.

Tán szóltam néki. Meg se bántam.

Aztán ha bántam. Magam bántam.

Nincs tartozásom: Mind adó volt

Mivel az Élet szűken hódolt,

Szűken fizet a Messiásnak.

S panasz se kell. Azt adja másnak.

Ha panaszkodtam néha mégis:

Hát szennyes néha még az ég is.

Átéltem majd tizennyolc évet.

Tudom, mit ér az emberélet.

Nem tarthat mások akaratja:

Én elmegyek, ha kedvem tartja.

Jó volna tán egy Asszonyt vinnem.

Csak szólnom kell. S megyek már innen.

Nem nélkülözheti az egyszerű mondatot az epikus előadásmód sem, különösen a nyugodtabb, tárgyilagos leírásban:

Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki… Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő se volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz. (Móricz: Tragédia)

Természetesen, mind az egyszerű, mind az összetett mondatnak megvan a maga sajátos grammatikai és stilisztikai funkciója. Helytelen ezért az a nézet, amely szerint a magyar nyelv jobban szereti az egyszerű mondatot, mint az összetettet. Hiszen az egyszerű mondat erőszakolása zsúfolttá, mesterkéltté tenné a stílust. Itt említjük meg a rövidmondatúság kérdését is. Az előbbi nézetet vallók az egyszerű mondaton belül a rövid mondatok használatát tartják a magyar stíluseszménynek. A helyes elv itt is az, hogy a mondanivaló tartalma, célja, a közlés körülményei – s részben a közlő egyéni stílusa – szabják meg, hogy rövid vagy nagymértékben bővített, hosszú mondat-e helyénvaló. Ez egyébként vonatkozik az összetett mondatokra is, mert azok tagmondatai is lehetnek rövidek, kevés szószerkezetet tartalmazók és hosszúak. Különösen hatásos a rövid mondat, ha bonyolultabb mondatszerkezetek lezárásaként szerepel. Rendkívül gyakori ez a szerkesztéstípus az ún. verista stílusban (a lat. verus ’igaz, való’ szóból: naturalisztikus stílusirányzat), amely szereti rideg tárgyilagossággal ábrázolni az eseményeket. Például Bródy Sándornak egy párbajleírása így végződik:

Az orvosok kivették órájukat, úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a terminus technikust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt: »Biz ez meghalt.«

Kihúzott derékkal, komoran, villogó szemmel, gúnyos felsőbbséggel állott, s amint megrázta a fejét, s a haja belehullott a homlokába, mindennel leszámolt, csak a bosszúját, a bosszúját, csak rettenetesen felingerült vérét akarta megitatni a szenvedély italával. A leányért! (Móricz: Kerek Ferkó)

… Édes szédület

volt a reménység, megkönnyebbedett

benne egy percre szorongó szivem,

de utána titkon keservesen

káromkodtam: az istenit, ezek,

ezek is hozzá kényszerítenek,

az egyetlenhez! Babits s a Nyugat!

Adtam volna bár alább néhanap,

szívem csak hozzá húzott. Hetekig

lestem az iroda ablakait:

százszor indultam, és … Én? Oda? Föl? –

Százszor menekűltem a cél elől.

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 233)

Lásd még: Összetett mondat.

Élénkség – a régi stilisztikában a szép stílusnak (a személetességen és a jóhangzáson kívül) a harmadik kelléke. Eszközei az ún. alakzatok, a szokásostól eltérő olyan nyelvi fordulatok, amelyek elsősorban az olvasó és hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára hatnak, s ezáltal teszik élénkebbé a stílust.

A fokozás teszi – többek között – rendkívül élénkké, hatásossá a következő Ady-verset:

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,

Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,

Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

(Fölszállott a páva)

Lásd még: Alakzat, Szépség.

Elhallgatás, félbeszakítás (gör. aposiopesis, lat. reticentia ’hallgatás, elhallgatás’) – A mondatok szándékos félbeszakítása, a mondanivaló egy részének elhallgatása hatásos stiláris eszköz. Vagy azt érzékelteti, hogy nem akarjuk folytatni mondanivalónkat, mert az elhallgatott rész úgyis világos a hallgató, az olvasó előtt, esetleg éppen rájuk bízza a gondolat folytatását, vagy pedig azt, hogy valaminek az elmondása kellemetlen, nem illik, vagy egyszerűen valamilyen oknál fogva szavainkat nem tudjuk folytatni. Az elhallgatásnak van olyan változata, amikor a beszélő elharapja a (gyakran illetlen) szót, s hogy szépítse a dolgot, mással folytatja. Végül elhallgatás az olyan betűszó is, amely eufemisztikus céllal jött létre: A félbeszakítás vagy elhallgatás stílushatása az általa okozott lelki feszültséggel magyarázható, s ezt csak fokozza tömörítő jellege. Eszköze rendszerint grafikai (…) vagy verbális (azaz a beszélő szavakkal kijelenti: „nem mondom ki”).

Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a…

(Arany: A fülemile)

Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,

Valami – nem tudom én azt kimondani.

(Arany: Toldi II.)

Beste kura fi…zetésért látni a vendéget

Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

(Arany: Pázmán lovag)

Nem mondta: »A tenger olyan volt mint…« (…) csak ennyit mondott utalásszerűen: »A tenger« A többit az olvasóra bízta. (Márai Sándor)

Lásd még: Eufemizmus, Hiányos mondat.

Ellentét, ellentétes szerkesztésmód (gör. antithesis) – ellentétes jelentésű szavak, kifejezések vagy éppen mondatok egymással való szembeállítása, a mondanivaló kiemelése céljából. Stílushatásukat az adja, hogy tudatunknak gyorsan kell egyik végletből a másikba átváltania.

Csontom ős csont, de vérem új nedv,

Az tanít sírni és nevetni.

(Babits: Éhszomj)

Az ellentét kiélezésének igen hatásos módja az, ha a két szembeállított fogalom kölcsönösen kizárja egymást.

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

(Kölcsey: Vanitatum vanitas)

Rabok legyünk, vagy szabadok?

(Petőfi: Nemzeti dal)

Kiemelés a célja az ellentétes mondatok alkalmazásának, az ún. ellentétes szerkesztésmódnak is.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,

Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság

S mégis lám, ti vagytok a fiatalok

S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:

(Ady: A Tűz márciusa)

Gyakran megtörténik, hogy a költők ellentétre építik fel egész mondanivalójukat. Különösen jellemző ez – már egyéniségüknél fogva is – Petőfire (Palota és kunyhó, A kutyák dala, A farkasok dala, Homér és Oszián, Két vándor stb.) és Adyra (Havasok és Riviéra, Fölszállott a páva stb.). Korábban, különösen a romantikus kor lelkesült törekvéseinek a megéreztetésében, elsősorban Kölcsey és Vörösmarty stílusában jutott az ellentét, az ellentétes szerkesztésmód nagy szerephez.

Lássuk példaként Petőfinek „Palota és kunyhó” c. versét:

Mért vagy oly kevély, te palota?

Uradnak fényében kevélykedel?…

Azért van rajta gyémánt, hogy szive

Mezítelenségét takarja el.

Szakítsd le a cafrangokat,

Mit rá szolgája aggatott,

S nem ismersz isten munkájára,

Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket,

Mik semmiből őt mindenné teszik?

Ott, hol a héja a kis madarat,

Mit szétszakít, melynek vérén hizik.

A héja vígan lakomáz,

S szomszéd bokornak fészkiben

Madárfiúk zokognak, várván

Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota,

Az orzott kincsek ragyogásait,

Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,

Meg vannak már számlálva napjaid.

S kivánom, hogy minél elébb

Láthassam omladékodat,

S hitvány lakóid összezúzott

Csontját az omladék alatt! –

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában, mért szerénykedel?

Miért bújtál a lombos fák mögé,

Azért-e, hogy inséged födjed el?

Fogadj be, kis sötét szoba;

Nekem nem kell szép öltözet,

De szép szív… s a sötét szobákban

Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én.

Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!

Mert itt születnek a nagyok, az ég

A megváltókat ide küldi be.

Kunyhóból jő mind, aki a

Világnak szenteli magát,

S a nép mégis mindenfelől csak

Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek,

Jön rátok is még boldogabb idő;

Ha mult s jelen nem a tiétek is,

Tiétek lesz a végtelen jövő. –

A földre hajtom térdemet.

E szűk, de szent födél alatt:

Adjátok rám áldástokat, s én

Rátok adom áldásomat!

Az ellentétes szerkesztésmód kiterjedhet a prózában is a mondatok egész sorára: az ilyen megoldás a vitatkozó célzatú tudományos stílusban, a sajtó nyelvében nélkülözhetetlen, s az oktató célzatú prózának szintén igen fontos sajátsága.

Lásd még: Chiazmus, Ellentétes értelmű szavak, Látszólagos képtelenség.

Ellentétes értelmű szavak vagy antonímák (gör. antonímia ’ellentétes értelműség’) – azok az alakilag teljesen különböző szavak, amelyekhez egymással szimmetrikusan szemben álló, ellentétes jelentés kapcsolódik, pl.: jó–rossz, kövér–sovány, abszolút–relatív, él–hal, jön–megy stb. Egy-egy szónak annyi antonímája van, ahány jelentése. Az ellentétes értelmű szavak (antonímák) stílushatása a szimmetrikusan ellentétes két jelentés különbségének hirtelen felfedezéséből adódik. Ezt felhasználja a köznyelv, pl.: „Hosszú haj, rövid ész” (közmondás) és a költői stílus is, pl.:

Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!

(Vörösmarty: Szózat)

Az antonimákhoz tartoznak még az ún. poláris kifejezések s a fosztó (tagadó)-képzős formák (pl.: dolgos-dologtalan) is.

Lásd még: Ellentét, Poláris kifejezés.

Ellentétes szerkesztésmód l. Ellentét alatt.

Ellipszis l. Szókihagyás.

Előismétlés l. Gondolatpárhuzam alatt.

Eltolás – olyan versbeli mondatszerkezet, amely az egy szószerkezetbe tartozó szavak külön sorba való szétválasztását úgy módosítja, hogy a szószerkezet második sorba kerülő részét más szavak közbeiktatásával elválasztja, eltolja a szorosan hozzátartozótól. Stílushatását a szokványos szórend megváltoztatása adja. Pl.:

Boldog folyó, nevető tengereknek

Víg halállal víg várandósa,

Boldog kis életem:

Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.

(Ady: Köszöntő az Életre)

Lásd még: Enjambement, Közölés, Szórend.

Emfatikum (gör. ’hév, nyomaték’) – az élőbeszéd sajátsága: szavaknak, szókapcsolatoknak nagyobb nyomatékkal, főként érzelmi hangsúllyal való kiemelése. Az emfatikus érzelemkifejezés leggyakoribb nyelvi eszközei:

1. a szókezdet erős artikulációja: disznóság, marha;

2. a hangsúlyos, esetleg a hangsúlytalan helyzetbeli magánhangzó artikulációjának lejjebb tolódása alacsonyabb nyelvállás felé: ëgen ’igen’, barzasztó;

3. a hangsúlyos szótag magán- vagy mássalhangzójának erős nyúlása: naagy, hihhetetlen;

4. a hangsúly vagy hangmagassági pont erejének növekedése: átkozott – igen erős szóeleji hangsúllyal;

5. erős nyomaték valamelyik mellékhangsúlyos szótagon: rette·netes dolog ez;

6. a mondat minden mellékhangsúlyos, azaz páratlan számú szótagjainak hangsúlyozása: ·Mit csi·náljak, ·Uram·isten!

Lásd még: Hangsúly.

Enallagé (gör. ’felcserél’) – jelzőáttolás, az impresszionista stílusban gyakori alakzat: a jelző nem amellett a szó mellett áll, amelyre logikailag vonatkozik, hanem egy másik szó elé kerül. A költő az összképzetnek mintegy az analizálhatatlanságát így érzékelteti. Például Szabó Lőrinc „Hajnali himnusz” c. versében ezt írja:

A Nap! A Nap!

– Nézd, emeli már nagyságos homlokát

s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás

zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd

és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

A zöld jelző logikailag nyilván a fenyves szóhoz tartozik, mégis az élet szóhoz kapcsolja, hogy ezáltal szorosabb kapcsolatot teremtsen az összképzet elemei között.

Egy másik példa József Attila „Nyár” című verséből:

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

Enigma (gör.) vagy rejtvény – a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Arisztotelész a szokatlan metaforát, Quintilianus a homályos allegóriát nevezi így, valójában megfejtésre váró jóslást, rejtvényt jelent. Leggyakoribb az eposzokban, de előfordul a lírában is. Ilyen pl. Balassi Bálintnak „Aenigma” c. verse, amelyben „szeretőjének”, játszótársának váratlan férjhezmenetelét énekli meg allegorikusan.

Bimbóban maradt vers

(Aenigma)

Jelentem versben mesímet,

De elrejtem értelmemet,

Kérem édes szeretűmet,

Fejtse meg nekem ezeket.

Minap én úton jártomba’,

Láték két hattyút egy tóban

Hogy volna csendes úszásban,

Együtt lassú ballagásban.

Gyakran egymásra tekintnek,

Kiről kitetszik szerelmek,

Egymáshoz való jó kedvek:

Hasonlók, mindketten szépek.

Hogy így egyött szerelmesen

Ők úsznának szép csendesen,

Azonközben nagy sebesen

Egy keselő csalárdképen

Rájok menvén, az egyékít

Körme kezött a szebbékét

Elkapá, forgatta szegényt,

Mint szeretőt kedve szerint.

Látván társa bánatjában,

Rén keserves kiáltásban.

Széjjel ballagván az tóban,

Nem tud meggyen nagy búában,

Mert látja társátul váltát;

Látja maga özvegy voltát,

Búában elszánta magát,

Óhajtja már csak halálát.

Enjambement (fr. ’átlépés’) – versmondattani sajátság: nyelvtanilag összetartozó mondattani egységeknek (szószerkezet, szólam) vagy mondatoknak az áttörése sorvégről a következő sor elejére. Stílushatása a mondategységeknek és a soregységnek, illetve az értelmi és a ritmusegységnek a megbontásából, s ennek szokatlanságából adódik. A költők elsősorban kiemelésre (a mondattani egység vagy mondat következő sorba kerülő első szavának vagy szavainak a kiemelésére), a viharzó érzések ábrázolására, s néha humorkeltésre használják, bár a modern versnek újabban mintegy tartozéka kezd lenni.

Mint az omladék, úgy állnak

a gyárak

de még

készül bennük a tömörebb sötét,

a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán

kötegbe száll

a holdsugár,

a hold lágy fénye a fonál

a bordás szövőszékeken

s reggelig, míg a munka áll,

a gépek mogorván szövik

szövőnők omló álmait.

(József Attila: Külvárosi éj)

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövűl sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

(Pilinszky: Apokrif)

Lásd még: Eltolás.

Enumeratio l. Felsorolás.

Enyelgés – az irónia ellentéte, amikor rosszat mondunk a jó helyett, kellemetlent a kellemes helyett, de az ellenkezőjét kell érteni, pl.:

Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorult fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban felfogjam. (Petőfi levele Aranyhoz. Szatmár, 1847. szept. 9.)

Igen hatásos stíluseszköz; stílushatásának oka megegyezik az iróniáéval.

Lásd még: Gúny alatt: Irónia.

Epifora l. Gondolatpárhuzam alatt.

Epitheton l. Jelző.

Epitheton ornans l. Jelző alatt.

Eredetiség (lat. originalitas) – olyan kifejezések, szókapcsolatok (ritkábban szavak, képzett formák, összetételek), továbbá szó- és mondatfűzés, amilyenekkel azelőtt nem találkoztunk. Vagyis: a nyelvi és stiláris eszközöknek egyéni vagy erőteljesen egyéni használata. A régi stilisztikák a stílus, elsősorban a költői stílus egyik sajátságaként emlegették. A szóalkotás és a szókapcsolatok lehetőségeit nem tekintve, az írónak, költőnek leginkább a képes beszéd területén van alkalma az eredetiség érvényesítésére, főként két módon: az állandósult képeknek, átviteleknek a megújításával és teljesen eredeti képek teremtésével. (Példákat l. Szókép, Metafora, Megszemélyesítés, Szimbólum, Hasonlat, Körülírás alatt; l. továbbá: Képzők, Neologizmus, Szóösszetétel.) Az eredetiség az egyéni nyelv és stílus (l. ott) legfőbb jellemzője, modoros túlhajtása azonban már eredetieskedésre vezet.

Az eredetiségre idézek egy Ady-verset „Vörös szekér a tengeren” és Esterházy Péter „Harmonia caelestis” c. regényéből egy kis részletet. Mindkettő a maga egészében (témájában, szövegszerkezetében), valamint részleteiben (a mondatok, a szószerkezetek felépítésében, továbbá az Ady-vers szimbólumaiban, ill. szimbólumrendszerében; az Esterházy-szöveg bizonyos szavaiban stb.) igazán eredetinek mondható.

A tenger, ez a sápadt részeg,

Ezüstlávát ivott,

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

A pálmás part inog,

Vadkaktuszok összehajolnak,

Sírnak a jázminok.

S im, hirtelen violás árnyak

Csodás özöniben,

Messze, ahol az ár Eget ér,

Vörös szárnyú, nagy vizi szekér

Tör elő a Vizen.

Vörös szárnya repesve csapdos,

Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?

Ő jön: az új vezér?

Milyen vörös iromba szárnya.

Új Hajnalnak a pírja, lángja

Vagy vér az, újra vér?

Várunk. S áll, áll a lilás ködben

A nagy, vörös szekér.

Esterházy Péter: „Harmonia caelestis” c. regényéből:

Édesapám, ezt ténynek lehet tekinteni, böcsülte Haydnt, úgy emberileg, mint művészileg; több ízben invitálta őt saját asztalához ebédelni, ám ha vendégek jöttek, akkor Haydnnak, ahogy nekünk, gyerekeknek, valamelyik oldalszobában terítettek. Egy alkalommal két igen előkelő angol lord látogatott hozzánk, már messziről érződött finom, idegen parfümjük, Nelson admirális útját készítették elő, s alighogy helyet foglaltak az asztalnál, Haydn holléte felől tudakozódtak. Haydn ma otthon étkezik, hazudta szemrebbenés nélkül apám. De a rajongó angolok annyira szívták magukat, hogy egy asztalnál ülhessenek Haydnnal – apám mit tehetett egyebet, fogcsigorgatva előrángatta a mellékszobából Josephet, s a legkecsesebb mosolya egyikével az asztalához ültette. A hülye angolok boldogan vigyorogtak, Haydnt hidegen hagyta a dolog. Apám hirtelen ötlettel (bosszúból) a vacsorára szánt mustáros vesét adatta föl, amely egy köszvényesnek, mint amilyen Haydn, mondhatni halálos; persze nem szó szerint. Így végül is mindenki elégedetten eszegetett. (A mondás szerint a cselédségnek reumája van, az úrnak köszvénye. Ez is bizonyíték, hogy jól bántunk Haydnnal.)

Erősítés – A beszélő a beszéd célját előtérbe állítva – az érzelmi-hangulati hatás végett – a mondanivalót gyakran erősíti. A kifejezés erősítésének két fő módját különböztethetjük meg.

1. Az alaki erősítés azt jelenti, hogy a szót (a szó hangalakját) megismételjük vagy továbbképezzük. Indítéka az, hogy a beszélő mintegy tovább akar időzni egy-egy fogalomnál, vagy azért, mert az valamilyen oknál fogva mély hatással volt rá (csodálat, indulat, bánat stb.), vagy mert a kiemeléssel fel akarja rá hívni a figyelmet. Mindez megmagyarázza az alaki erősítés stílushatását is, és ne feledkezzünk meg zenei eleméről sem. Felosztása:

A) A szóismétlés. Gyakoribb formái: a) Az egyszerű ismétlés: a hangalak kettőzése vagy többszörözése, pl.: persze, persze; nem, nem; sok-sok ember; „Jónapot, jónapot tizenkét kőmíves” (Kőmíves Kelemenné);

Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!

S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?

(Arany: Toldi VI.)

b) A szavaknak kötőszóval, határozószóval való megismétlése, pl.: itt meg itt; jó, nagyon jó.c) A tőismétlés (lat. figura etimologica ’etimológiai – azaz származás szerinti – alakzat’), pl.: „példás életet él”, „Szeretek én szent szerelemmel” (Petőfi: Szeretek én…), tudni tudom, várva vár, réges-régen, szebbnél szebb, szájról szájra, nőttön-nő, unos-untalan. A tőismétlés eredetileg olyan ismétlést jelentett, amelyben valamely ige az ugyanabból a tőből származó főnév tárgyesetét veszi maga mellé. Ma azonban már ide számítunk minden olyan ismétlést, amelyben a két szó ugyanannak a tőnek képzett vagy ragos származéka. A figura etimologica stílushatása abban nyilvánul meg, hogy nyomatékosabbá teszi az illető fogalmat. Ezért, s zeneisége miatt is, szívesen felhasználja a szépirodalom.

Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:

„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,

Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom…”

(Arany: Toldi XII.)

Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz…

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 3)

„Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

(Ady: Fölszállott a páva)

d) Ismétlés szóösszetétel útján: sok mellérendelő összetételben a rokon vagy ellentétes értelmű szavak vagy egymás melletti fogalmak fokozzák egymás jelentését, pl.: búbánat, fűt-fát; se füle, se farka; apraja-nagyja, jön-megy,

Most van a dandárja réten a munkának,

De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;

Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,

S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

(Arany: Toldi II.)

Lásd még: Szóösszetétel.

B) Néha a szó továbbképzett alakja is erősítheti a jelentést. Pl.: csendesség, békesség, szépséges, továbbá adományoz, kérelmez. Ez az oka egyébként annak is, hogy például a hivatalos nyelvben a kezdeményez, véleményez típusú szavak nagyon elszaporodtak; úgy látszik ugyanis, mintha a stílus komolyságát emelnék.

C) Gyakran megtörténik, hogy nem egyes szavak, hanem (két vagy több szóból álló) szókapcsolatok vagy mondatok ismétlődnek.

Élet? halál? átok, vagy áldás lessz? – Ah,

Ki mondja meg! ki élő mondja meg!

Idő! szakadna bár méhed gyümölcse…

Ne még, ne még – az istenért! – megállj.

(Arany: Magányban)

Lásd még a minek nevezzelek ismétlődését Petőfi „Minek nevezzelek?” c. versében.

Tulajdonképpen szóismétlés – sajátos funkcióval – a kötőszóhalmozás (l. Kötőszóelhagyás alatt) és a refrén (l. ott) is, a mondatismétléssel meg a mondatpárhuzammal (l. Gondolatpárhuzam alatt) rokon.

Lásd még: Betűrím, Diakope, Paromoion, Refrén.

2. Tartalmi erősítésről akkor beszélünk, ha a felhasznált szavak – főként jelzők és határozók – nem alakjukkal, hanem jelentésükkel fejeznek ki erősítést. Pl.: rengeteg erdő, kitűnő eredmény, koromfekete, a falnál is fehérebb, meseszép; „Györgyöt is felverték a fertelmes zajjal.” (Arany: Toldi VI.) stb.

Természetesen az alaki és a tartalmi erősítés nem választható el mereven egymástól, mert az alaki erősítésnek tartalmi vonatkozása is van, és megfordítva. Tágabb értelemben a tartalmi erősítés keretébe sorolható a szóhalmozás, a fokozás, az ellentét, a látszólagos képtelenség, a nagyítás, a látomás is (ezeket l. a megfelelő címszó alatt).

Az ismétlés akkor hatásos és helyes, ha tartalmi vagy érzelmi szempontból indokolt. Helytelen azonban az indokolatlan, ún. fölösleges ismétlés vagy tautológia (l. Pongyolaság alatt). Gyakori pl. bizonyos kötőszók (és, hogy, aztán, akkor), bizonyos igék (van, mondom, azt mondja) stb. fölösleges ismétlése a mindennapi nyelvben.

Szintén helytelen az ún. félszeg szó- vagy hangcsoport-ismétlés: ugyanazon vagy hasonló hangalakú szónak (különféle mondattani szerepben) többször egymás utána történő előfordulása, helytelen továbbá ugyanazon toldaléknak (ragnak, képzőnek) ugyancsak egymás után több szóban való ügyetlen, szükségtelen használata. Pl.: Az író azt írja művében…; Irányi irányította; 1949-ben a Magyar Nyelvben megjelent cikkemben szóltam róla. Helyesebben, jobban: Az író arról szól (vagy azt mondja, azt adja elő)…; Irányi vezette vagy állt az élén); A Magyar Nyelv 1949-i évfolyamában megjelent cikkem szól róla. Ezt gúnyolja ki Petőfi „A helység kalapácsá”-ban:

Iszonyú vala a látvány látása,

Amelyet láttak.

A harc járta javában.

Kerülni érdemes a sokszor ismétlődő, azonos nyelvtani alakokat és mondattani szerkezeteket is. Pl.: felkereste ismerőseit, meglátogatta rokonait, megajándékozta a gyermekeket. Változatosabban: elment ismerőseihez, meglátogatta rokonait, ajándékot vitt a gyermekeknek.

Az utóbb felsorolt esetek egyébként ártanak a változatosság (l. ott) és a jóhangzás (l. ott) követelményének is.

Értelmetlenség l. Pongyolaság alatt.

Értelmező (lat. appositio ’hozzátétel’) – A beszéd során általában a jelző segítségével előbb megmondjuk a megkülönböztető jellemvonást, s aztán nevezzük meg magát a fogalmat (ez a jelzett szó). Az értelmező sajátos stílushatását éppen az magyarázza, hogy valamilyen okból csak a jelzett szó után következik a jellemző vonás megnevezése, és ez a körülmény mintegy ráirányítja a figyelmet az utóbbira. Egyrészt azzal, hogy szünet előzi meg (ezt vessző is jelzi írásban), nagyobb nyomatékot kap, amit indokolttá tesz az is, hogy felveszi a jelzett szó toldalékát, s így még egyszer visszautal rá.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpűltem

A levegőt, a végtelent.

(Petőfi: Jövendölés)

Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljátok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

(Petőfi: Vasúton)

Tágabb jelentésben értelmező valamely szó vagy szókapcsolat után következő s ugyanazt a személyt, dolgot stb. jelentő, illetőleg azt több oldalról bemutató főnév vagy szókapcsolat is. Az értelmező típusai:

1. Az értelmezetthez bővebb magyarázatként hozzáadjuk az illető személy vagy dolog pontosabb nevét, egy-egy jellemző sajátságát, számát stb.

Hajna, a szép deli ifjú leányzó.

(Vörösmarty: Zalán futása IX.)

Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom.

Akkor kisértet látogat meg, három;

Szent háromság, mely egykor vezetett;

A hit, a remény és a szeretet.

(Petőfi: Téli éj)

2. Az értelmező (ezúttal rendszerint melléknév) valamilyen fokozást, nagyítást, valami meglepőt fejez ki. A kifejező, expresszív értéke ennek az értelmezőtípusnak a legnagyobb. Pl.: „Az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.” (Móricz: Hét krajcár)

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,

De túl, az enyhe, tiszta messzeségben

Új rajzlapját kifeszíti az égen

A hajnal, a nagy impresszionista.

Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol

És álmodozva pingál enyhekéket

S ragyogva tűzi az isteni képet

Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

(Tóth Árpád: Hajnali szerenád)

3. Kiemeljük mind az értelmezett szót, mind az értelmezőt. Pl.:

Gombok voltak akkorák rajt,

Mint egy-egy pogány fej.

(Petőfi: A jó tanító)

4. Ritkábban az értelmezett szón van a fő hangsúly. Pl.: Sírás volt sok, nem mulatság.

Az értelmezős szerkezeteket különösen kedvelte az impresszionista stílus (l. Impresszionizmus), így ezek eszközei a nominális stílusnak (l. ott) is.

A sötétség, az éji, rút csuha

Lebomlik a fák törzsén nesztelen

S borzong a jó hüvösben meztelen

Az erdő, az örök, buja csuda:

(Tóth Árpád: Hajnali szerenád)

Lásd még: Jelző.

Érthetetlenség l. Pongyolaság alatt.

Érzelmileg színezett szavak l. Szókincs alatt.

Esztétika (a gör. Ž«sqhsiz ’érzékelés’ szóból) – a művészetek lényegével, fejlődésük általános törvényszerűségeivel, valamint a széppel, a szépnek a művészetekben való megnyilatkozásával foglalkozó tudomány. Feladata közelebbről: feltárni a művészi megismerés jellemző vonásait, beleértve a művészet egyes ágainak – köztük az irodalomnak is – sajátos ábrázolásmódját. Továbbá: vizsgálni a művészet alapvető kategóriáit (tartalom és forma, a szép, a tragikum, a komikum stb.), s végül a különböző művészetek műfaji – az irodalom esetében pl. az epika, líra, dráma – kérdéseit.

A művészi s benne az irodalmi ábrázolás lényeges vonása az, hogy a mondanivaló bemutatása általában szemléletes, gazdag érzéki hatású, a képzelet segítségével újra átélhető s nyelvi-stilisztikai eszközök útján létrejövő képekkel, képsorokkal történik. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy nemcsak a szépirodalmi, hanem általában minden nyelvi megnyilatkozás hatni akar, s bizonyos szépségre törekszik, akkor világossá válik az esztétika és a stilisztika kapcsolata. Az esztétika tárja fel a stilisztika számára az olyan alapvető kérdéseket, mint a tartalom és forma egysége, a szép szerepe stb., továbbá az irodalmi ábrázolás lényegét, módját, benne a nyelvi-stilisztikai eszközök szerepét stb. A stilisztika viszont azzal nyújt segítséget az esztétikának, hogy elemzi a nyelvi-stilisztikai eszközöket, meghatározza az irodalmi műfajok, az irodalmi irányok nyelvi-stilisztikai jellemzőit stb.

Lásd még: Stilisztika, Tartalom és forma, Nyelvesztétika.

Eufemizmus (gör. ’jól [szépítve, enyhítve] történő mondás’) – a szóképekhez csatlakozó stíluseszköz: beszéd vagy írás közben valamely fogalom nevét babonás félelemből, társadalmi illendőségből, szeméremből vagy a hallgató iránti tapintatból nem mondjuk ki, hanem helyette – rendszerint körülírásos – enyhítő, szépítő szót, kifejezést használunk.

Eredetük szempontjából megkülönböztetjük:

1. a vallással kapcsolatos félelemből, babonás hiedelemből származó, ún. vallási eufemizmusokat;

2. a különböző társadalmi indítékokra visszavezethető, ún. társadalmi eufemizmusokat; ez utóbbin belül eufemisztikus kifejezéseket szoktunk használni a testi szükségletek: táplálkozás, nemi élet, betegségek, testi tökéletlenségek stb., továbbá a szellemi hibák: lelki fogyatkozások (butaság stb.), valamint erkölcsi vétségek (hazugság, lopás stb.) megnevezésekor. Pl. közömbös: meghal választékos: megpihen, eltávozik az élők sorából, vallási: jobb létre szenderül, tréfás: Pilátushoz megy vacsorára.

Az eufemizmus lehet köznyelvi és költői. A köznyelvben különösen gyakoriak az udvariasság, az illendőség által megkövetelt eufemizmusok vagy a kellemetlen tárgyú közlések enyhítő kifejezései. Pl.: ittas (ehelyett: részeg), tettlegességre került a sor (ehelyett: verekedésre), nagyon kényelmesen mozog (ehelyett: lustán). Gyakori továbbá a tagadásos forma: Nem valami jól vizsgázott! (ehelyett: rosszul), Nem mondott igazat! (ehelyett: hazudott).

Megtalálható az eufemizmus a publicisztikának s a diplomáciának a nyelvében is. Feladata vagy az, hogy udvariasabb formában fejezze ki a kellemetlen tényeket (pl.: ez a hír minden alapot nélkülöz, azaz: nem igaz), vagy éppen az, hogy elkendőzze a valóságos helyzetet (pl.: a megegyezés útja a két ország között bizonytalannak látszik, azaz: aligha egyeznek meg).

A költői eufemizmusok a szóképekhez (l. ott) hasonlóan részben eredetiek (a költő eredeti alkotásai), részben megújítottak (a költők már meglevő eufemizmusokat újítanak meg):

Nem kelt föl többé az óriások csősze,

Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;

Napfogyatkozás jött szeme világára,

Melynek elmulását hasztalanul várta.

(Petőfi: János vitéz XIX.)

Eljátszottad már kis játékidat,

Kedves fiú, hamar játszottad el;

Végsőt mosolyga orcád, s a halál

Leszedte róla szép rózsáidat.

………………………………

Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,

Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.

(Vörösmarty: Kis gyermek halálára)

Az eufemizmus stílushatása abból adódik, hogy az illető fogalom kifejezésére a megszokott helyett mások iránti kíméletből, kedveskedés stb. céljából egy másikat használunk; ezt a hatást csak fokozza a gyakori képszerűség.

Az eufemizmus igen változatos nyelvi és stiláris eszközöket használ fel. Ilyenek a szókincs és frazelógia köréből:

1. általánosítás: a fogalmat csak általánosságban nevezzük meg, pl.: tettes ’tolvaj’; ittas ’részeg’;

2. szépítés: az illető hibát úgy tüntetjük fel, mintha a neki megfelelő erény túlzása volna, s csak magát az erényt említjük, pl.: élelmes ’szemtelen’, megboldogult ’meghalt’;

3. elhallgatás (l. ott): tbc ’tüdővész’;

4. tréfa: megkereszteli a bort ’bort hamisít’; nem találta fel a puskaport ’ostoba’;

5. rokon értelmű szavak (l. ott): a) idegen szavak (l. ott): inzultálták ’megverték’; b) képes kifejezés, körülírás (l. ott): másállapot; nincs rendben a szénája; rossz fát tett a tűzre.

S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,

Isten kenyeréből hol többé nem ennék,

(Arany: Toldi II.)

A grammatika s ezen belül az alaktan területéről:

1. a szóalak megváltoztatása: bizony istók, ehelyett: bizony Isten;

2. kicsinyítés (l. ott): nagyobbacska, iszogat;

3. feltételes mód (l. Ige alatt): nem hinném; Volna kedved hozzá?

„Angyalom, Piroskám”, a gazda kiszólal,

„Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!”

(Arany: Toldi szerelme I.)

A mondattan területéről:

1. elhallgatás (l. ott): Sokat lehetne beszélni róla;

Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a …

(Arany: A fülemile)

2. tagadás (helyesebben tagadva, tulajdonképpen kettős tagadással történő állítás): a fogalmat úgy állítjuk, hogy az ellentétét tagadjuk, s ezáltal enyhítjük a mondanivalót, pl.: nem valami szép ’csúnya’; nem egészen igaz ’hazugság’ (l. Kettős tagadás).

„Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”

Miklós a fejével ráütött e szónál.

(Arany: Toldi XII.)

Lásd még: Kakofemizmus, Szókép.

Eufónia l. Jóhangzás.

Exmetafora – A köznyelvi metaforák az állandó használat folytán gyakran megkopnak, elhalványulnak, sőt a mögöttük levő kép el is tűnhet. Az ilyen, képként már nem ható, megfakult metaforát nevezik exmetaforának. Pl.: káposztafej, hegygerinc, felfog, megfontol stb.

Lásd még: Metafora.

Expresszionizmus (a lat. exprimo ’kifejez’ igéből) – az első világháború előtt és után kibontakozó művészeti és irodalmi irány, amely a naturalizmussal és az impresszionizmussal szembefordulva, az ember belső élményét, látomásait igyekszik kivetíteni, csupán azokkal az érzésekkel, belső momentumokkal törődve, amelyeket a dolgok a lélekben előidéznek. Az expresszionizmus igazi területe az irodalomban a líra, de nyomot hagyott az epikában és a drámában is.

A rendkívül erős és gyors hatásra való törekvés érdekében teljes stilisztikai szabadságot hirdet. A mondat háttérbe szorul benne, helyette a szó, főként a sok asszociációt magába sűrítő szó nyer jelentőséget. Különösen nagy szerepet kapnak az aktivitást érzékeltető igék, a főnévi igenevek és az érzéseket, indulatokat tagolatlanul kifejező indulatszók. Gyakran él továbbá a sokszor túlzottan is egyéni hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel, szóképekkel s a szintén egyéni szóképzésekkel, összetételekkel, szófűzésekkel. Bár az expresszionizmus sokszor bocsátkozott túlzásokba (felrúgta a nyelvtani szabályokat stb.), gyakran tévedt értelmetlen furcsaságokba, kifejező ábrázolásmódjával mégis termékenyítőleg hatott az irodalomra s a stílus fejlődésére. Fő képviselője a világirodalomban: August Stramm, Johannes Becher, Bertolt Brecht, Heinrich Mann stb. A magyar expresszionisták A Tett és a Ma c. folyóirat körül csoportosultak. Legjellegzetesebb képviselőik Szabó Dezső és Kassák Lajos.

Lenn az utcák rohanása, az összefutó zaj, az életébe bezáporozó emberarcok eddig nem érzett mámort égettek beléje. Mintha fülledt szerelem lett volna a levegő, mintha millió ölelés forrósította volna a testét, odavert pezsgősüvegek cserepei csattognának az aszfalton, guruló aranyak csengése énekelne a fülébe… (Szabó Dezső)

„örömök tengert harsognak”, „március akaratot pipacslott”, „frázisok ezüst zászlókat lobogtak”. (Kassák Lajos)

Káosz!… Káosz!?

A csikasz idő

bozontja-szálán elvillan az élet!?

De ez a rend!

És ez a jóság!

A bitangló tetem

kidobta ősét:

átalig.

A törzsbe rögzött mikroszkópiából

messzébe-dúl a markolt indulat.

(egészség: úttal-szabadosság!)

s a levegő gömb-színéig nyomint föl

akármi peceklőt!

(Ki fölűl akar, fölűl is marad!)

Egy ár a föld;

a homogenitás mossa a mesgyét.

Ugyanegy test testvér-szemerjeűl

mozdul az ember.

S ha meggebed is jó!

Mert más nem is lehet.

Minden kinyílt,

és minden egyszerű.

(Komját Aladár: Forradalom)

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Simulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült

Kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe –

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk gyerekért könyörög.

Barátom, drága, szerelmes barátom,

Akár borzalmas, akár nagyszerű,

Nem én kiáltok, a föld dübörög.

(József Attila: Nem én kiáltok)

Lásd még: Korstílus, Impresszionizmus, Látható nyelv.

Expresszív hangváltoztatás l. Kifejező hangváltoztatás.

Expresszivitás l. Szójelentés.