Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

13. fejezet -

13. fejezet -

Tartalom

H

H

Halmozás – az azonos mondatrészeknek, továbbá mondatszerkezeteknek többszöri, párhuzamos alkalmazása.

Halmozott mondatrész (alany) pl.:

… tündököl tető, ég, fa, fű,

meg a szivem a tisztaságtól.

(Illyés Gyula: Vidám reggel)

Halmozott mondatszerkezet:

… benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben

És egész elhibázott életemben…

(Juhász Gyula: Anna örök!)

A halmozásnak többféle – sokszor nehezen elemezhető vagy éppen egymással keveredő – szerepe, funkciója lehet:

1. Az élet jelenségeinek több oldalról való bemutatása, a mondanivalónak a maga gazdagságában való ábrázolása.

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy… (Tamási Áron: A legényfa kivirágzik)

2. Egy egységes képzettartalomnak több vonatkozásban, részleteiben is való tükröztetése (vö. Gondolatpárhuzam).

Egy gondolat bánt engemet.

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet…)

3. A benyomások bonyolult, összetett voltának kifejezése.

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, biborak,

(Ady: Párisban járt az Ősz)

4. Mondanivalónknak, érzelmeinknek nyomatékosabbá tétele.

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,

Vérkönnyel ázva nyög feléd!

Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad

És marja, rágja kebelét.

(Kölcsey: Zrínyi második éneke)

5. Végül bizonyos stílusirányzat – pl. az impresszionizmus – is felhasználhatja jellegzetes eszközként.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

(Babits: Messze… messze…)

Mint a felsorolt példák – legalábbis részben – mutatják, a halmozás a következő stíluseszközök alkalmazásával jöhet létre: szóhalmozás, felsorolás, részletezés, fokozás, ismétlés (l. Erősítés alatt) és (néha) ellentét (l. ezeket a megfelelő címszó alatt). A halmozás tehát – a stilisztikában – tulajdonképpen összefoglaló jellegű fogalom, mégis külön kell vele foglalkoznunk, mert nélküle a mondattan stilisztikája hiányos lenne. A halmozás stílushatása ugyanolyan forrásból származik, mint a felsorolt stíluseszközöké.

Hanglejtés – az élőbeszéd sajátsága: az emberi hang zenei magasságának változása, hullámzása beszéd közben. Van szóhanglejtés és mondathanglejtés. A magyarban és az ún. monoton nyelvekben az egyes szavak hanglejtése nem állandó, értelmi megkülönböztetésre nem használatos (szemben az ún. politon nyelvekkel, amelyekben a hangmagasság jelentéshordozó). Annál fontosabb szerepe van – stilisztikai szempontból is – a mondathanglejtésnek. Értelem-megkülönböztető szerepe érvényesül pl. a különböző kérdésfajták jelölésében. Az eldöntendő kérdést legtöbbször a hanglejtés jelzi. Pl.: Van ott sok madár? vagy . Érzelemkifejező ereje sokféle érzés jelölésére alkalmas. Pl.: Szép vagy, Alföld. Egyszerű közlésben: , érzelemmel telített felkiáltásban: . Máskor meg a nagyon magas vagy nagyon mély hangfekvés fejez ki valamilyen erős érzelmet. Pl.: Juj, de szép kilátás!: nagyon magas hangfekvésben; Borzasztó, hogy mit csináltatok már megint!: nagyon mély hangfekvésben. A nagyon erős érzelmet a hullámzó hanglejtés mutathatja: Mit tettél velem!?! .

Lásd még: Emfatikum, Kérdés, Felkiáltás, Hangsúly.

Hangok – Az egyes hangoknak különféle esztétikai hatásuk van. Legkellemesebbek a tiszta zenei hangok: a magánhangzók; utánuk következnek a zöngés mássalhangzók (ezek között is az orrhangok és a folyékony mássalhangzók), s legkevésbé kellemesek a zöngétlen mássalhangzók (különösen a zárhangok). Az egyes nyelvek szépségének fokát is a bennük használatos magánhangzók és mássalhangzók aránya alapján szokták összehasonlítani. Különféle hangstatisztikák szerint a magyar nyelv a finn, olasz, ógörög és spanyol után a franciával egy sorban foglal helyet a maga 41 (magánhangzó): 59 (mássalhangzó) arányával, s utána következik az orosz, a német, a cseh stb. Bár minden nyelv szép, ha szépen beszélik, egy tény: a magyar nem tartozik a kellemetlen hangzású nyelvek közé.

Az egyes hangok hanghatása, illetve hangulati hatása a szavakban, továbbá a mondatokban és a teljes szövegben érvényesül, ezért 1ásd a Szóhangulat címszót is, valamint a következőket: Hangszimbolika, Jóhangzás (rosszhangzás), Tartalom és forma.

Hangsúly – az élőbeszéd sajátsága: egy-egy szótagnak a környezőkhöz képest nagyobb hangerővel, nyomatékkal történő kiejtése. Van szóhangsúly és mondathangsúly. A magyarban a szóhangsúly általában a szó első tagjára esik, s a legerősebb nyomatékú szó hordozza a mondathangsúlyt. Pl.: Ezta könyvet kérem becsomagolni! Eredetét tekintve háromféle hangsúlyt különböztetünk meg: történeti vagy hagyományos, lélektani vagy érzelmi és logikai vagy értelmi hangsúlyt. Az első az egyes nyelvekben történetileg kialakult – kötött vagy szabad – hangsúlyt jelenti. A stilisztikában – érzelemkifejező és értelemmódosító, kiemelő szerepük miatt – a két utóbbinak van jelentősége. Az érzelmi hangsúly ugyanis az érzelmi telítettségű, indulatos beszédben jön létre: ilyenkor a legerősebb nyomaték, az ún. főhangsúly a szónak nem az első, hanem a harmadik vagy ötödik szótagjára, illetve igekötős szavak esetében a szótő első tagjára is eshetik, pl.: iszonyú, rettenetes, elpesztő. Az értelmi hangsúly alaki vagy jelentésbeli szembeállítások, kiemelések esetén használatos. Pl.: Nem kiment, kidobták. Helyesen: nem szállítsa, hanem szállítja. Így mondd: szabaccság!

Lásd még: Hanglejtés, Emfatikum.

Hangszimbolika – A hangoknak nincs jelentésük. De bizonyos hangok képzésmódjuktól függően, és ha a szövegben egymástól nem messze többször fordulnak elő, meghatározott hangulatot kelthetnek, vagy felerősíthetik a szövegrész jelentése által sugallt érzelmi velejárót. Ezt nevezzük hangszimbolikának.

Petőfi „Szeptember végén” c. versének ebben a sorában: „Elhull a virág, eliramlik az élet” az l és az r hangok, vagyis a likvidák, azaz a folyékony hangok maguk is jelzik, sugallják az élet múlását. Vagy Babits „Messze… messze…” c. verse első szakaszának harmadik és negyedik sorában („Bús donna barna balkonon | mereng a bíbor alkonyon”) a veláris (mély) magánhangzók (ú, o, a) mintegy aláhúzzák a mondanivaló „bús” hangulatát. Az egyes hangoknak nincs jelentésük, csupán a képzésmódjuktól, az illető szó jelentésétől és a szövegkörnyezettől függő egyszeri és nem általános érvényű hanghatásról lehet szó, amellyel meghatározott hangulatot kelthetnek, vagy erősíthetik a szó jelentése által már sugallt érzelmi velejárót.

Lásd még: Szóhangulat, Tartalom és forma.

Hangulatfestő szavak l. Szóhangulat alatt.

Hangulatosság – a beszédnek, az írásműveknek, de főként a költői műveknek az a tulajdonsága (illetve stíluskövetelménye), hogy hatni akarnak az olvasó érzelmére, hangulatára is, azaz bizonyos hangulatot akarnak benne kelteni. A hangulatosság stíluseszközei elsősorban a különböző szóképek (l. pl. a hangulati metaforát a Metafora címszó alatt), a megfelelő rokon értelmű szavak, kifejezések és általában minden nyelvi elem, amelynek hangulati értéke van.

A régi stilisztikák a stílus helyességének egyik követelményeként tárgyalták.

Lásd még: Szóhangulat, Szókép.

Hangutánzó szavak l. Szóhangulat alatt.

Hapax legomenon l. Neologizmus alatt.

Hasonlat (lat. similitudo) – a szóképekhez csatlakozó stiláris eszközök egyike: két különböző, de egymással bizonyos pontban érintkező fogalom egymás mellé állítása abból a célból, hogy az egyiket a vele párhuzamba állított másikkal, illetve a kiemelt közös vonással szemléltessük, elképzeltessük, nyomatékosabbá tegyük, vagy hogy – az asszociációk révén – bizonyos hangulatot ébresszünk a hasonlított fogalommal kapcsolatban. Ez adja hangulati hatását is. A hasonlat szerkezetileg mindig két tagból áll: a hasonlítottból és a hasonlóból, amihez a hasonlítás történik. E tagok megőrzik teljes önállóságukat. Pl.: Üvölt, mint a sakál. „Fölugrott helyéről, mint egy fölpiszkált szelindek.” (Mikszáth)

Ily este merül fel előmbe sok emlék,

Mint messze homálybul a tarka hajó,

(Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte)

A hasonlat – mint a szóképek általában – lehet köznyelvi és költői. A köznyelvi hasonlatok között, a hasonlítás célját véve figyelembe, vannak:

1. ún. magyarázó jellegűek: ezek inkább értelmileg világítják meg az illető fogalmat. Pl.: Puha, mint a vaj.

2. Vannak olyanok is, amelyek inkább a másik fogalom hatásával akarják kiegészíteni az összehasonlított fogalomról mondottakat. Pl.: Ártatlan, mint a ma született bárány. A megy, mint a pinty (nagyon jól megy) típusú hasonlat meg már nem is fejez ki hasonlítást, hanem csupán nyomósít.

A költői hasonlat, célját tekintve, lehet

1. szemléleti jellegű: a költőt a hasonló (tárgy, személy stb.) külső alakja ragadja meg, s elsősorban ezzel akar hatni. Pl.: „Árad ajkáról a szó, természetesen, folyékonyan, mint a megdagadt patak vize.” (Mikszáth) „… a summás sárgul, mint az asztag.” (József Attila: Hazám)

2. érzelmi-hangulati jellegű: a költő a hasonlattal valamilyen hangulatot akar ébreszteni, elsősorban érzelmeinkre akar hatni.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

(József Attila: A téli éjszaka)

A hasonlat bizonyos műfajokhoz is kapcsolódhat. Leginkább az eposzokban fordul elő részletesen kifejtett, a műhöz nem szervesen tartozó, ún. epikai vagy homéroszi hasonlat. Ezek látszólag szemléleti jellegűek, mégis inkább a hangulatra hatnak.

Mint sanyarú bányász, vagy mint a kincseket ásó,

Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,

Hogy nyereséggel utóbb a hegy szívébe lejusson,

S a föld bálványát, az aranyt, fölemelje jutalmúl:

Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez…

(Vörösmarty: A két szomszédvár)

Beszélünk lírai hasonlatról is, amely inkább az érzelemre hat. Pl. Márai Halotti beszédében: „Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek…” Ez annyira hozzákapcsolódhat a vers lényegéhez, hogy szinte alapjává, szövegszervező erővé válik. Ilyen hasonlatra épül pl. Vajda János „Húsz év mulva” és Tóth Árpád „Esti szonett” c. verse.

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szivem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül –

Mult ifjuság tündértaván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszú téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen…

(Vajda János: Húsz év mulva)

A hasonlítást, alakilag kifejezhetjük kötőszóval (mint, valamint, mintegy, mintha, miként, ritkán, akár, s ilyenkor szerepelhet rámutatószó is: úgy, oly, olyan, azonképp), továbbá ragos (-ként, -képpen; ritkán -ul, -ül; -nál, -nél) vagy névutós (gyanánt) határozóval és -szerű képzővel.

Lásd még: Szókép.

Hasonló hangzású szavak vagy paronimák (gör. paronímia ’hasonló hangzás’) – Hasonló hangzású szavakról szűkebb értelemben akkor beszélünk, ha ugyanannak a tőnek különböző jelentésű származékairól van szó, tágabb értelemben pedig mindazon szavak esetében, amelyeknek a hangalakja hasonlít egymáshoz. Pl.: egyelőre ’most, pillanatnyilag’ – egyenlőre ’egyformára’; továbbá: tanulság – tanúság – tanultság; járatos – jártas; különböző – különféle; jólét – jóllét; tárgytalan – tárgyatlan stb. Az ilyen szavak felcserélése főként nyelvhelyességi szempontból kifogásolható (helytelen pl.: tanúságot levonni, helyesen: tanulságot, viszont tanúságot teszünk valakinek az igazsága mellett), de egyszersmind stílustalan is. Mindennapi nyelvünkben egyébként elég gyakori vétség, s még a sajtóban is előfordul. A hasonló hangzású szavak fontos szerepet játszanak a szójátékokban. Pl.: „a belgák nem balgák” mondta valaki.

Lásd még: Azonos alakú szavak, Népetimológia, Paronomázia, Szójáték.

Határozatlan névelő l. Névelő alatt.

Határozó – Fontos eszköze a stílus színessé, szemléletessé, érzelmileg-hangulatilag telítetté tételének. A határozók ugyanis a cselekvés, történés, létezés, állapot valamilyen körülményét határozzák meg. A cselekvést, állapotot determináló körülmények közül pedig választhatunk, tőlünk függ, hogy mit látunk meg, mit tartunk egyáltalán fontosnak megemlíteni, milyen körülményt akarunk kiemelni. A Hadak Útja c. vers ódai lendületéhez, mozgósító hatásához pl. a határozók is hozzájárulnak, s ezek is éppúgy részei Ady egyéni stílusának, mint mondjuk a jelzői.

Rongyos hadak, roppant hadak

Seregelnek vígan, vitézül.

Dobban a Föld s piros virágos,

Nagy kedvvel a Napot köszöntjük…

Hír és dal ma riongva vág szét

Városfalak közt, falvan, pusztán:

Erős stiláris hatásúak a képekben megjelenő határozók.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

(Arany: Szondi két apródja)

Ezenkívül a határozókat a cselekvés, tulajdonság, állapot erősítésére, túlzásra vagy gyengítésére is fel lehet használni (l. Erősítés).

Lásd még: Határozószó.

Határozói igenév l. Igenevek alatt.

Határozószó – Mindenekelőtt bizonyos árnyaltságot kölcsönözhet a stílusnak. Vihet bele drámaiságot is:

Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!

S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?

(Arany: Toldi VI.)

Szerepe lehet a mondanivaló nyomósításában: „Csak előre, édes fiam!” (Gyulai Pál: Hadnagy uram) Majd lesz nemulass!

Némely határozószó, pl. az egykoron, ígyen, imígyen, immár, majdan, akkoron stb. választékos, régies hangulatot kelt:

Bölcsőd az, majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

(Vörösmarty: Szózat)

[Szilveszter] Utját…

A fővárosnak vette, hol

Lopott, koldult és szolgált egykoron…

(Petőfi: Az apostol)

Lásd még: Határozó, Igenevek alatt: Határozói igenév.

Határozott névelő l. Névelő alatt.

Helyesírás l. Látható nyelv alatt.

Helyesség – a régi stilisztikában – a szépség mellett – a stílus egyik általános követelménye, amely elsősorban a mondanivaló pontos és gyors megértését, érthetőségét van hivatva biztosítani. A helyes stílus sajátságai: a szabatosság, a világosság és a magyarosság.

A helyes stílus követelményeinek a felállítása nem kifogásolható. Negatívuma volt mégis az, hogy nem vette eléggé figyelembe a közlés tárgyát, célját, körülményeit. Néha például éppen homályosságra van szükség; felhasználhat az író idegenszerűségeket is egy-egy szereplőjének a jellemzésére stb., nem beszélve arról, hogy a magyarosság követelése nemegyszer magyarkodásba csapott át.

Lásd még: Stilisztika, Szabatosság, Világosság, Magyarosság, Szépség.

Helyzetmondat l. Hiányos mondat alatt.

Hézagtoldó szavak l. Pongyolaság alatt.

Hiányos (nem teljes) mondat – A mondatból hiányozhat az egyik főrész: az alany vagy az állítmány, esetleg mindkettő, vagy valamilyen más, oda értendő rész. Példák: Ide! (ti. gyere). Két átszállót! (ti. kérek). Hol voltál? Moziban.

„Hamar a

Madarat!… (ti. fogják meg, hozzák ide)

El kell venni tőle!”

Szalad a

Sokaság

Nyomba, hogy lelője.

(Arany: Mátyás anyja)

Ide számíthatók stílusérték szempontjából az ún. mondatszók is (ezek vagy önálló tagolatlan mondatként, vagy szerkesztett tagmondat szintaktikailag szervetlen elemeként állhatnak), pl. Jaj! Ejnye! Nos!

A hiányos mondatok a társalgási stílusban gyakoriak. A megértést nem zavarják, mert egyrészt a beszédbeli összefüggés, másrészt az a helyzet, amelyben elhangzanak, rendszerint félreérthetetlenné teszi őket.

Leggyakoribb formái:

1. A párbeszéd: Elolvastad? Félig. Megírtad? Meg.

2. A kapcsolat felvétele és lezárása: Szia! Sziasztok! Pá! Ámen.

3. A társalgásszervezés: Ja. Aha. Hogyhogy? Persze.

4. Akaratkifejezés: Hé! Csitt! Nesze.

5. A helyzetmondat: Átszállót!Szintén.

6. A felkiáltás, parancs (l. Felkiáltó mondat és Kívánó mondat alatt: Parancsoló mondat): Rajta! Soha! Csudaszép! Csak! Jé!

7. Az elhallgatás, félbeszakítás (l. ott): Mit? Szóval ezért…

A hiányos mondat stílushatása abból adódik, hogy a hiányzó résszel az olvasónak, a hallgatónak kell – sokszor hirtelen – kiegészítenie a mondatot, s mindez feszültséget (értelmi és érzelmi) mozgalmasságot okoz. Stilisztikai értékét a benne rejlő tömörség csak fokozza. A beszéden kívül főleg a szépirodalomban fordul elő, ott is leginkább a párbeszédes művekben, elsősorban a drámában, a balladában, illetve epikus művek dialógusaiban. Gyakran nemcsak az élő beszéd tükrözésére való törekvés, hanem a cselekmény gyorsaságának, feszültségének, az izgatott vagy töprengő lelkiállapotnak, a kitörő indulatoknak az érzékeltetése is indokolja használatukat. Például a drámaiság fokozása:

Kossuth: És most… Ezt folytatni kell már – végtelenül.

Görgey: Hasztalanul?

Kossuth: Ki dönti el azt?

Görgey: Esztelenül?… különb erők diktálják már a szót nekem, – de vigyázz – neked is!

Kossuth: Mit tervezel?

Görgey: Követeket küldök… hogy minél előbb megállapodjunk.

Kossuth: A békefeltételekben?

(Illyés Gyula: Fáklyaláng)

A töprengés megéreztetése:

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.

Fagyott rózsafák a sírod felett.

Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.

Ragyogjon körül fájó glória!

Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.

Láthatatlan és mégis ünnepi.

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 119)

Kitörő indulat, parancs kifejezése:

El! míg lehet s szabad!

Cseh-földön biztosabb.

(Arany: V. László)

Egyszerű beszélgetés, társalgás:

Odajött egy répaszedő ember, megállott mellettem… lekucorodott a lábujja hegyire és azt mondta:

– Na, kis gözü, megy a munka, megy?

– Megyen! – mondtam én.

– Oszt így, magadba csak?

– Igen.

– Elíg szapora kezed van! – mondta.

– Muszáj neki! – feleltem.

– Muszáj?

– Igen.

– Hogy hínak tíged?

– Nehéz András.

– Igen!… Apád van?

– Nincsen.

– Anyád?

– Meghalt!

– Rígen?

– Két hónapja!

– Nagyapád?

– Ű mán rígen!

– Nagyanyád?

– Ű is!

– Szegíny! – mondta, s kiverte a pipát a nagylábujja hegyin. – Így állasz hát?

– Így!

(Sinka István: Kadocsa, merre vagy?)

Hiperbola l. Nagyítás.

Hivatalos stílus – a törvényalkotás, a rendeletek, a közlemények, általában a hivatalos érintkezés stílusa. E stílusréteg az illető társadalom fejlődésétől függően szókincsében és mondatfűzésében többé-kevésbé eltér a közleketű, köznyelvi (beszélt és írott) stílustól. Például: „Tekintettel arra, hogy az új rendelet megerősítést igényel, foganatosítás végett felterjesztetett a fellebviteli főigazgatósághoz, minekutána az értekezlet megtárgyalta.” Ebben a mondatban, mint általában a hivatalos stílusban, viszonylag sok a sajátos műszó és kifejezés: elrendeltetik, foganatosítás végett, jogerőre emel, mely szerint. Jellemző rá továbbá bizonyos konzervativizmus, az elavult formák, fordulatok megőrzése, a magyar hivatalos nyelvben pedig – érthető történeti okokból – nem ritkák a latinizmusok és germanizmusok sem. Jellemzik még a mondatokat túlterhelő szóhalmozás (l. ott), az ún. terpeszkedő kifejezések (l. ott), a bonyolult, körülményes és nehezen érthető mondatok (ezek homályosságát sokszor az elvont tartalmú névszók gyakori használata is okozza). Általában bizonyos nehézkesség, körmönfontság, az élettől, a mindennapi beszédtől való elzárkózás érződik rajta. (A magyar hivatalos stílus ugyan újabban kezd egy kissé egyszerűbbé válni, némileg közeledik a társalgási nyelvhez.) A hivatalos ügyiratok stílusa természetesen változhat a tárgynak és célnak, esetleg az alkalomnak megfelelően; ilyen esetekben a tárgyhoz kapcsolódó sajátos terminológia is jellemző rá.

A mindenkori hivatalos nyelvet, elsősorban annak fonákságait szívesen használják fel az írók nyelvi jellemzésre, gyakran a humor eszközeként; sokszor él vele pl. a korabeli életet igen jól ismerő Mikszáth és Móricz. Az utóbbi így beszélteti a városi pénztárost „Kerek Ferkó” c. regényében:

Az öreg Kereknek valamelyik öregapja vót az a becstelen rossz lílek, amék zálogba tette egész Kerekegyházát, Bécsben a német lovagoknál. Ő járt utána, aszongyák. Az adta, a híres gavallér a jótanácsot Mária Teréziának… Szár esztendeig kellett nekünk fizetni a sok pízt, még ki lehetett váltakozni. Minden gazdának minden földjire kivetették a taksát, minden teremtett állat megszenvedte akkor. Fizették a rígi öregek a forintokat meg a tízeseket, ki mennyit.

A három, különböző árúkat ajánló úr így szól Kerek Ferkóhoz, amikor megtudja, hogy az öreg Kerekegyházy kitagadta a fiát:

– Pardon – mondta az első úr –, ez nem garantált név. Én az Unio-céget nem vihetem bele egy ilyen üzletbe, ahol pörölni kell az Uraságod atyjával, aki a mai lapban nyilatkozott, hogy a fia aláírásáért semmi garanciát nem vállal.

Ezzel visszatette elegánsan az asztalra a megrendelőlapot.

Ferkó megdöbbenve nézett rá, mint aki előtt villám csapott le.

A másik úr elébe tartotta a lapját.

Kérem alássan, a becsületszavára tetszik mondani, hogy ez az aláírás jó?…

– Menjen a fenébe – rivallt rá Ferkó, s kitépte a kezéből a lapot.

A harmadik úr már az ajtónál volt, onnan szólt vissza:

– Kérem szépen, én a magyar irodalom nevében mindenesetre köszönettel fogadom a becses aláírását, ne tessék félni… (Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó)

Lásd még: Stílusréteg, Kuriális stílus.

Homály l. Pongyolaság alatt.

Homonímia, homonima l. Azonos alakú szavak.

Humanizmus l. Reneszánsz alatt.