Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

14. fejezet -

14. fejezet -

Tartalom

I, Í

I, Í

Idegen szavak – általában azok a szavak, amelyeknek idegen eredetét, idegenszerűségét a nyelvközösség legtöbb tagja még érzi. Pl.: technika, kombájn, parkett, szervíroz, szimbolizmus. Az idegen szavak közé eredetére, formájára, jelentésére, kifejezőerejére s – ezekből következően – használatára nézve nagyon változatos szóanyag tartozik. E szóanyagban – ha a szavak felhasználását vesszük figyelembe – a következő rétegeket különböztethetjük meg:

1. Lényeges fogalmat jelölő szavak, amelyek – magyar megfelelőjük nem lévén – általános használatúak, s ilyenformán legközelebb állnak a jövevényszóvá váláshoz; ide tartozik az ún. nemzetközi szavak jó része is. Pl.: atom, rádió, benzin, miniszter, demokrácia, realizmus. Ezek jobbára politikai, gazdasági, művészeti, tudományos fogalmakat fejeznek ki – nemegyszer műszó módjára –, de gyakran jelölik a mindennapi élet dolgait is.

2. A jövevényszóvá váláshoz szintén közel álló olyan szavak, amelyeknek helyettesítésére létrejött ugyan magyar szó, de az idegen és a magyar szó között jelentésbeli vagy hangulati különbség van, s a stílus szabja meg, hogy melyiket használjuk. Pl.: sport – testedzés, testgyakorlás, testnevelés; akta – ügyirat; tragédia – szomorújáték; operál – műtétet végez; klikk – csoportosulás; tróger – hordár.

3. Olyan idegen szavak, amelyeknek van pontos magyar megfelelőjük, tehát már nincs szükség mind a két szóra, s az idegen szó meg a magyar megfelelő küzd egymással. Ide tartozik a legtöbb idegen eredetű szakmai szó, amelynek a szaknyelvben magyar megfelelője is él. Pl.: biológia – élettan, dialektus – nyelvjárás, bicikli – kerékpár, siht – műszak, flekk – folt. Ha a harc a magyar vagy az idegen szó javára már eldőlt (az előbbi gyakoribb), a legyőzött szó is élhet tovább, de már amattól különböző, határozott stílusértékkel. Pl.: színház – teátrum, költő – poéta, stílus – irály. Persze, az előbb felsoroltak is csak fogalmi tartalom tekintetében egyenlők, valamelyes stilisztikai különbség mindig mutatkozik köztük: a dialektus, biológia kissé tudományosabbnak hat, az élettanon érzik a nyelvújítási íz, a sihtnek meg környezetfelidéző ereje van.

4. Kevésbé fontos dolgot jelölő, magyar megfelelő nélküli, elég széles körben elterjedt idegen szavak, pl.: rúzs, flört, sanzon, migrén. Egy részük régebben a felső társadalmi rétegek divatszavai közé tartozó zsargonszó volt.

5. Olyan idegen szavak, amelyeket a hétköznapi beszédben gyakran használunk ugyan, de a választékosabb társalgási nyelvben már nem, írásban pedig szinte mindig magyar megfelelőjükkel élünk. Ezek – jobbára – bizonyos csoport- vagy rétegnyelvi színezetet viselnek magukon. Nagyobb részben városi, kisebb részben a falusi mindennapi élet szavai, pl.: fater, hózentráger, spájz, sparhert. Erősen népi ízűek viszont a következők: juss, porció, virtus, komótos. Ide soroljuk az idegen eredetű argószavakat is, pl.: meló, szajré, kóser.

Az idegen szavak stílushatását a hozzájuk tapadó több-kevesebb idegen ízen kívül egyrészt az a hangulat adja, amelyet a megfelelő társadalmi rétegből, környezetből hoznak magukkal, másrészt az az érzelmi velejáró, amely az idegen szót magyar megfelelőjétől megkülönbözteti. Gyakoriak a legváltozatosabb stílushatású idegen szavak a mindennapi nyelvben, de szívesen él velük a szépirodalom is. A következőkre használhatja fel őket az író:

1. bizonyos társadalmi rétegek, továbbá személyek bemutatása: „Egy kis affairem támadt…, legyen ön segédem” (Mikszáth), továbbá jellemző Perföldy, Szélházy stb. beszéde Kisfaludy Károlynak „A kérők” c. vígjátékában; Perföldy így beszél benne:

P e r f ö l d y. Ez a motivum nekem tetszik! derogál is az igaz szivü embernek. Én már régen azt decidáltam [határoztam el] magamban, hogy ebben a dologban egyedül szivemből procedálok [járok el]. Praemittálván [előrebocsátván] azt, ha meritumban [a dolog érdemében, lényegében] megegyezhetek.

2. egyes korok hangulatának érzékeltetése:

Tyukodi pajtásom,

Ne siess strázsára

…………………

Nemes urak értenek jól

A finomabb fringiához

…………………

És a brigadéros

Zászlót hurcol értünk…

(Ady: Két kuruc beszélget)

3. a környezet, nemegyszer a nemzeti környezet felidézése:

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.

(Babits: Messze… messze…)

4. Végül az idegen szavak használatát indokolhatja az is, hogy az idegen szó olykor finomabb, választékosabb, emelkedettebb hangulatú, mint a magyar megfelelője, pl.: heroikus – hősi, gigászi – hatalmas, disztingvált – válogatott,

Örök fényed figyelve, fenséges ős planéta…

(Tóth Árpád: Evokáció egy csillaghoz),

vagy éppen pejoratív, azaz rosszallóbb, tréfásabb, gúnyosabb, pl.: skribler, srejber – írnok, náció – nemzet, dáma – hölgy.

Virágozzál, dicső ország,

Nagyra termett náció,

S még soká ne háborgasson

A civilizáció.

(Petőfi: Okatootáia)

A költők – különösen a modern költők – még képalkotásra is felhasználják az idegen szavakat.

Augusztus. Alkonyat. Körül

Ájultan piheg a világ.

A hegyekről most omlanak

A nyári illatlavinák.

(Tóth Árpád: Illatlavinák alatt)

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán.

(József Attila: Hazám)

Igen gyakran még alkalmilag kölcsönzött idegen szavakkal is élnek:

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

(József Attila: A város peremén)

A felsorolt esetek az idegen szavak művészi felhasználását jelentették. Beszélhetünk azonban természetes használatukról is, pl. a tudományos nyelvben, ahol az egyes fogalmaknak ma sincs, és sok esetben érthető okokból nem is lesz, magyar neve, vagy pl. Zrínyi írásaiban, ahol az idegen szavak sokasága a szókincs korabeli állapotából következik.

Az idegen szavak használata sok nyelvi-nyelvhelyességi problémát vet fel. A stilisztika szemszögéből röviden csak annyit mondhatunk, hogy mindennapi felhasználásukhoz nagy körültekintésre, költői felhasználásukhoz pedig fejlett művészi érzékre van szükség. Mindenesetre az idegen szavak alkalmazása is jellemző színfoltja lehet egy-egy író, költő stílusának.

Lásd még: Szókincs, Csoportnyelv, Rétegnyelv.

Idegenszerűség (barbarizmus) – idegen, idegenszerű szófűzés, mondatszerkesztés vagy szavaknak, kifejezéseknek valamely idegen nyelvet tükröző használata. A nyelveknek legféltettebb kincsei a csak az illető nyelvben található, csak arra jellemző sajátságok. Az idegenszerűségek ezeket a sajátságokat támadják meg, más szóval – a mi nyelvünk esetében, s az egyéni nyelvhasználatot is figyelembe véve – a stílus magyaros jellegét veszélyeztetik. Kerülnünk kell tehát őket. Az idegenszerűséget csak az tudja felismerni, helyesen megítélni és – ha valóban azok – megfelelő magyar formákkal helyettesíteni, aki ismeri a nyelvművelés idevágó megállapításait, és járatos a nyelvtanban és a stilisztikában is. Beszélünk németességről vagy germanizmusról, latinosságról vagy latinizmusról, oroszosságról vagy russzicizmusról stb. Pl.: németességek: ez egy nehéz eset (helyesen: ez nehéz eset), beindít (inkább: megindít, elindít), hagyja magát kérni (helyesen: kéreti magát); latinizmusok: Szakértőt küldtek ki, aki a könyveket megvizsgálja (helyesen: … hogy a könyveket megvizsgálja), Ki az, ki őt ellenségnek ne tartaná? (helyesen: Van-e, aki nem tartja ellenségnek) stb.

Az írók azonban jellemzés céljából természetesen felhasználhatják az idegenszerűségeket is.

Szélházy: Bon jour! örvendek, hogy szerencsém vagyon tisztelni ezen úri familiát… Sok nyelveket tudok, nem akarva is kiejtem az idegen szókat. (Kisfaludy Károly: Kérők)

Kimegyek dühösen, hogy a kutyákat agyonverem. Hát mi van odakinn? Az enyim kutya, a Wodka ugatja a szomszéd kutyájára, a Tiszára. A Tisza visszaugatja a Wodkára. Csak úgy csattog ugatástól egész udvar. Köztük fekszik egy palánk, a palánkon egyik se át nem mehet, csak úgy ugatnak, mindig ugatnak. No, eztet én tűröm nem tovább. (Mikszáth)

Lásd még: Idegen szavak, Magyartalanság, A magyar nyelv sajátosságai, Nyelvművelés.

Ige – Legfőbb tulajdonsága a névszókkal szemben, hogy érzékelteti a változás, a mozgás folyamatát, s így az átlagosnál gyakoribb használata aktivitást, mozgalmasságot visz a stílusba.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,

Zengett a fény, tüzelt a Nap.

Szökkent a lomb, virult a Föld,

Táncolt a Föld, táncolt az Ég

S csókolt minden az Ég alatt

S csókolt minden az Ég alatt.

(Ady: Májusi zápor után)

A belesűríthető tartalmi gazdagság (a cselekvés, történés stb. idejének, módjának, minőségének, továbbá alanyának, határozott tárgyának a megjelölése) igen nagy tömörítő lehetőséget és kifejezésbeli sokoldalúságot ad az igének. Különösen érvényes mindez a magyar nyelvre, amely oly gazdag az árnyalati finomságot is megéreztető képzőkben, igekötős összetételekben s nem utolsósorban van tárgyas ragozása. Az ige jelentőségét – természetesen stilisztikai szempontból is – csak növeli az a tény, hogy éppen kiterjedt jelentéstartalma és változatos, kifejező alaki gazdagsága folytán rendszerint ez a mondatrész áll a mondat középpontjában, állítmányként, s így – a jelző kivételével – a többi mondatrész is hozzá kapcsolódik mint bővítmény.

Az ige stiláris lehetőségei a következő területeken mutatkoznak:

1. Tőváltozatok, ragozásbeli alakváltozatok

Az igék között sok olyan tő- és ragozásbeli alakpár akad, amelynek tagjai stilisztikai tekintetben különféle értékűek. A hí – hív, ó – óv, ví – vív stb. sorban a rövidebb formák ritkák, régies hangulatot keltenek, így alkalmasak az archaizálásra. Pl: „Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!” (Arany: Szondi két apródja) – Bizonyos ragozásbeli alakpárok is stiláris különbségeket hordoznak magukban, pl. a kéne a kellene mellett, a vóna a volna mellett erősen familiáris, sőt népi ízű: „Eszébe jutott, hogy falatozni kéne.” (Petőfi: János vitéz) – A tesz – teszen, leszek – lészek stb. alakpárokban az első helyen álló köznyelvi formával szemben a második helyen álló választékosabb s egyben régies, népies hangulatú.

Megyen a királyné,

Megyen a templomba;

Szép virágok, deli szűzek

Mind követik nyomba.

(Arany: Zács Klára)

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

(József Attila: Tél)

A -t, -tt jeles múlt idő alakváltozatai között a mondta – mondotta, múlt – múlott, nyílt – nyílott vagy az állsz – állasz stb. sorban az utóbbiak a mássalhangzótorlódás feloldása folytán kellemesebb hangzásúak, népies hangulatúak, a köznyelvben amazoknál ritkábbak, ezért választékosabbak. Pl.: „Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!” (Madách: Az ember tragédiája)

Kifelé könnyelmű, víg cimbora volt, azt, hogy mit érez, mit gondol, arról nem szólott senkinek semmit. (Szabó Pál: Szakadék)

2. Igeidők

a) Jelen idő. Legfontosabb stilisztikai szerepe az, hogy – elsősorban az ún. átképzeléses előadásban – a múlt idő helyett használva, az elbeszélést élénkítse, s különösen a gyoran pergő izgalmasabb részleteknél az eseményeket elevenebbé, drámaibbá tegye. Például:

Egy ember szaladt a sikátoron, Hódiék felé, a házbeliek hallották, hogy csattan az utcaajtó, valaki dübörögve nyargal a tornácon. Megkocogtatja az ablakot és beszól:

– Itthon van, János bátyám?

– Itthon. Gyere be! – Hallik bentről a kiáltás, az öregasszony kiáltja ezt, aki éppen fonalat viszál.

– Nem megyek. Csak aztat akarom mondani, hogyhát, Bálint István sógoromat csúnyán megpocsékolták a Pintyék. (Szabó Pál: Szakadék)

b) Múlt idő. A múlt idejű igealakok egykori gazdag változatossága mai irodalmi és köznyelvünkben egyetlen (-t, -tt jeles) igealakra csökkent. A szépirodalmi stílus azonban a régi múlt időket – különösen az -á, -é jeles elbeszélő múltat – felhasználja archaizálásra, de egyes esetekben, pl. Tamási Áron műveiben, a tájnyelvet is érzékeltetik.

Onnan Buda nyáját, őrzi vala békén,

Szeliden országol húnok erős népén,

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,

Áldozni, tanácsba, összehivá őket;

(Arany: Buda halála I.)

Nem is rég volt, mert csak egy esztendeje, hogy otthon lehettem Farkaslakán, s egy kicsi időt együtt töltheténk. (Tamási Áron)

A régiességhez választékos ízt adnak az ültenek-féle vegyüléses, vagyis az ülnek és ültek egymásrahatásából keletkezett formák.

Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban,

Századok ültenek el…

(Vörösmarty: Zalán futása)

c) Jövő idő. Kifejezési lehetőségei szintén megfogyatkoztak. A múlt század első felében még gyakori -and, -end jeles jövő idő szinte teljesen eltűnt, illetve régiessé, finomkodóvá vált.

Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

Ha ő szívükben hív érzések fűlnek.

(Ady: Krónikás ének 1918-ból)

A jövő időnek a legegyszerűbb kifejezési formája mindig a jelen idejű igealak volt. Ennek jövő értelmét a szövegösszefüggés vagy a megfelelő határozó biztosítja (a filmben kizárólag a jelen fejezi ki a jövő időt). A határozószók közül különösen jelentős szerepe van a majd szócskának. Olyan igék mellett, amelyek önmagukban is kifejezik a jövő időt, a majd, továbbá a még gyakran a nyomosítást szolgálja:

Törjetek szét minden láncot,

Majd lesz elég vasatok!

(Petőfi: Vasúton)

Több – mozzanatosságot, befejezettséget kifejező – igekötőnek megvan az a képessége, hogy a folyamatos alapjelentésű igék jelen idejű alakját jövő vonatkozásúvá változtatja: „… anyád is elfeled! Emléked elhúll…” (Illyés Gyula: Halott leány) – A régi jövő idő pótlására keletkezett, fog igével körülírt formát a familiáris köznyelv annyira kerüli, hogy a mai szépirodalmi stílus szinte már azért alkalmazza, mert irodalmiasnak, választékosnak tűnik. A beszélt nyelvben leginkább csak akkor élünk vele, ha nyomatékosan vagy tudatosan finomkodóan akarunk szólni, pl.: Le fogsz ülni és meg fogod tanulni a leckét! A fog igével körülírt jövő idő ezenkívül megéreztetheti a cselekvés, történés feltétlen bekövetkezését, s általában nyomatékossá teheti a kijelentést:

Mert győzni fogsz, dicső respublika,

Bár vessen ég és föld elédbe gátot…

(Petőfi: Respublika)

Itél a nép, itélni fog

S ezerszer jaj a bűnösöknek.

(Ady: A Hadak Útja)

Kifejezhet vele a költő feltétlen parancsot is:

…mindegy, nincs kegyelem,

Monda Lajos király: »el fogsz jőni velem!«

(Arany: Toldi szerelme II.)

Végül alkalmas szerény, udvariaskodó kérés kifejezésére: Egy kis vizet fogok kérni.

3. Igemódok

a) A kijelentő módú igealakok – bizonyos esetekben – betölthetik a felszólító mód funkcióját. A jelen időt ugyanis használhatjuk nyomatékos, szigorú parancs vagy tiltás kifejezésére, pl.: Itt maradsz! Kérdő formában ugyancsak a fokozott érzelmi állapotot tükröző, erős parancs kifejezője, pl.: Indultok már végre?

b) A feltételes mód a feltételesnek, kívánatosnak tartott cselekvés, történés kifejezésén kívül jelölhet egyéb stilisztikai értékeket is, amelyek alkalmassá teszik finom értelmi és hangulati különbségek megéreztetésére. Enyhítheti, mérsékelheti az állítás élét, gyengítheti, szerény formába burkolhatja a kérést, s általában bizonytalankodó, óvatos árnyalatot adhat a közlésnek, a kérdésnek, a felszólításnak.

Egy kéréssel jöttem volna,

Hogy miatta meg nem szólna…

Imádságos könyvet kérnék…

(Vörösmarty: A szegény asszony könyve)

Tagadó főmondat utáni mellékmondatban erősítheti a bizonytalanságot vagy a kijelentés óvatosságát: Nem tudom, melyik volna a szebb? – Határozott tényt közlő főmondat után a mellékmondatbeli feltételes mód régies, pl.:

Ötven-ötven jó leventét

Kiszemeltek, hogy követnék.

(Arany: Rege a csodaszarvasról)

A ható igék feltételes jelen idejét óhajtás, vágy kifejezésére használják a költők és írók, sajátosan magyaros, népies vagy ma már inkább régies ízzel:

S: ihatnám pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

(Petőfi: Csokonai)

Stiláris különbség van a tárgyas ragozású, többes szám első személyű régebbi – s ritkaságuk miatt ma már archaikus és választékos – alakok, valamint a helyükbe került alanyi ragozású formák között: adnók – adnánk, kérnők – kérnénk. Az első változat a társalgási stílusban nemigen fordul elő (bár Erdélyben még élnek vele), de a választékosságra törekvő irodalmi nyelv használja. A költők számára előnyös lehet ez az alaki változatosság a rím és ritmus szempontjából is:

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

(Vörösmarty: A vén cigány)

Ő Toldiról mondana szépet

S poharunkat összekoccintván

Sírva áldanók a meséket.

(Ady: Ilosvai Selymes Péter)

c) Felszólító mód. Ebben is előfordul különböző stilisztikai értékű kettősség. Az alanyi és a tárgyas ragozás egyes szám második személyében ugyanis kialakult egy rövidebb és egy hosszabb forma, pl.: adj – adjál, tégy – tegyél; add – adjad, tedd – tegyed. A rövidebb formák szigorúbb parancsot, a hosszabbak enyhébb felszólítást vagy kérést, és ennek megfelelő hangulatot fejeznek ki.

Ördög bujjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!

(Petőfi: Falu végén kurta kocsma…)

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál

(Márai: Halotti beszéd)

Csak te is hívedre nézzél

Kedvesem,

Csókra új csókot tetézzél

Szívesen.

(Csokonai Vitéz Mihály: Két szerető dalja)

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Simulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült

Kenyérben,

Te szegény, szegény.

(József Attila: Nem én kiáltok)

A metsz, tetszik és látszik igének két felszólító alakja van: metsszen, tetsszen, látsszék, valamint messen, tessék vagy tessen és lássék; az utóbbiak régiesek vagy régies ízűek, a tessék, tessen pedig más jelentést is vett fel az udvarias beszédben.

…szivart vettem. – Majd papírba tekerem, szólt a boltos… csak tessék id’ adni. (Petőfi: Uti jegyzetek)

És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. (Móricz: Hét krajcár)

Nyolc nap alatt tessen visszaadni. (Gárdonyi)

4. Igeragozás-fajták

a) Ikes ragozás. Az alanyi ragozás sajátos változata. Eredeti szerepe az volt, hogy az igének szenvedő-visszaható, általában tárgyatlan jellegét elkülönítse a tárgyas igétől (pl. ma is: tör – törik „A pálca (el)törik.”; nyúlik „A kert a patakig nyúlik.”), ezt a szerepét időközben elvesztette, s már a XVII. századtól megindult a bomlása: keveredett az iktelen ragozással, illetve kezdett visszaszorulni. A folyamat ma is tart. A felbomló, kiveszőfélben levő ikes ragozás azonban sok elemét mintegy átadja az iktelen ragozásnak, s ez többféle stílushatást eredményez. Szolgálhatja a jóhangzást: teszesz helyett teszel, válol helyett válsz formák alakultak ki.

A felszólító mód alanyi ragozásának egyes szám második személyében a keveredés folytán rövidebb és hosszabb alakok keletkeztek; ezek között jelentésbeli és hangulati különbség van, pl.: kérj – kérjél, aludj – aludjál (l. fentebb).

A kialakult változó ikes alakpárok közül úgy látszik, hogy a bomol, hajol, omol inkább emberi, tehát többé-kevésbé tudatos, szándékos cselekvést fejez ki a bomlik, hajlik, omlik változatokkal szemben, pl.: „Érik a szőlő, hajlik a vessző” (népdal), de: mélyen meghajol.

Sokszor a változó ikes alakpárok egyikét is, másikát is használják íróink, költőink árnyalati különbségek megéreztetésére.

Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen,

Csak úgy tétovázik keze a kilincsen.

(Arany: Toldi VI.)

Minden alszik. Miklós sem tétováz sokat.

(Arany: Toldi VI.)

Egyébként az ikes és iktelen formák használatának kérdésében más a köznyelvi és más az irodalmi gyakorlat. A köznyelvben az ikes alakok használatának az erőltetése fonákul hat, teljes mellőzése viszont a műveletlenség benyomását keltheti. A választékosságra törekvő irodalmi stílusban az ikes forma finomabb, választékosabb, mint az iktelen, s ezért az irodalmiság tartozékának tekintik. Ezenkívül az ikes forma régies hangulatú is lehet, továbbá szolgálhatja a változatosságot.

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek

se sokat, se keveset…

(József Attila: Tiszta szívvel)

csillagokig nyílok szét s hallgatózom,

üldöződ, én, mégis, mint akit ólom

húz le, sírodba, magamba csukódom.

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 10)

Csendesen nevettek a szójátékon: igyék a királyért… és kicsiket ittak. (Móricz: Kerek Ferkó)

A nyű essen bele, így kilógatja a nyelvit e. (Móricz: Kerek Ferkó)

b) Tárgyas ragozás. Jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy van tárgyas ragozása, s hogy a legtöbb igénk tárgyas. Külön stiláris forrást jelent viszont az, hogy a szépirodalmi stílusban – esetleg egy kifejező erejű igekötővel – tárgyatlan igéink is előfordulhatnak tárgyas használatban.

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

Ugy omlott a piros vér

A fehér hóra le.

(Petőfi: Négy nap dörgött az ágyú…)

Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz

Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,

De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.

(Ady: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz)

Az ilyen igealakok tömörítő erejűek, s a cselekvést határozottabban fejezik ki.

c) Szenvedő ragozás. Alakjai, melyek régebbi nyelvünkben elég gyakoriak voltak, ma már szinte teljesen visszaszorultak. Mint elavult formákat, elsősorban a szépirodalmi stílus használja régies, illetőleg biblikus hangulat felkeltésére, ezenkívül az ünnepélyességet is emelhetik.

„Adassék

A levél

Hunyadi Mátyásnak.

Tulajdon

Kezébe,

Senkinek se másnak”

(Arany: Mátyás anyja)

Adják át Móricznak ezt az én levelem.

A könnyes, áldott hang, aki általadja,

Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

(Ady: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz)

A szenvedő igealakok használata korábban jellegzetes vonása volt a hivatalos stílusnak is, ma azonban már legfeljebb néhány kifejezésben maradt meg: közhírré tétetik, tudtára adatik stb. Természetesen, a korábbi hivatali élet jellemzésére a szépirodalomban továbbra is használatos.

Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a megfelelő ízléssel alkalmazott igei alakváltozatok: a táji, népies és régies stb., azaz általában a nem jellegzetesen köznyelvi formák a stílus változatosságának, a költői színezésnek, a nyelvi jellemzésnek, az archaizálásnak hatásos eszközei lehetnek.

Lásd még: Igenevek.

Igeidők l. Ige alatt.

Igekötő – Sokszínűen árnyalhatja az ige alapjelentését, tehát a stílus motiválásában fontos szerepe van. Egyik fő funkciója a cselekvés, történés folyamatosságának, tartósságának vagy befejezettségének a jelölése, illetve erősítése. Az el igekötő pl. kifejezhet tartósságot: elgondolkodik, eljátszik valamivel; befejezettséget: elolvas, elfárad; a perfektív, befejezett jelentésű igék előtt a jelentő mód jelen idejének a jövő értelmét erősíti: „Elmegyek, elmegyek | Hosszú útra megyek” (Népdal); s végül ha az el-lel (és más igekötővel) nyomósított igét a majd határozószó előzi meg, az ige bátorítást, buzdítást juttathat kifejezésre:

Mit törődöm a hazával?

A hazának száz bajával?

Majd elmulnak a bajok.

Én magyar nemes vagyok!

(Petőfi: A magyar nemes)

Korábban főképp a meg igekötő jelölte a befejezettséget: újabban azonban más igekötők is (el, fel, ki, le stb.) kifejezhetik, viszont a meg elég gyakran félperfektív, félig befejezett jelentésűvé válik. Ilyenformán a különböző igekötős alakok sokféle jelentésbeli és hangulati finomságot megéreztethetnek: gyengít – meggyengít – elgyengít – legyengít stb.

Kifejezhetnek az igekötők fokozati különbséget:

Piros volt mi nagy törekvésünk:

Siessünk nagyon a magyarral,

Megkéstünk kissé, el ne késsünk.

(Ady: Nóták piros ősszel)

Jelölhetik a cselekvés megkezdődését is (meg, el, fel):

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

(Arany: Családi kör)

Az átvitt értelemben használt igekötőkkel bonyolult cselekvés- és történésfolyamatokat lehet egyetlen szóba beletömöríteni, pl.: átkínlódja a telet, felpiszkálja az ügyet, kinéz valakit valahonnan. Nyelvünk különösen az irányt jelölő igekötők segítségével hoz létre tömör, személetes kapcsolatokat, amelyekbe mintegy két cselekvést sűrít bele: az egyiket az ige, a másikat az igekötő jelzi.

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!

(Petőfi: Falu végén kurta kocsma…)

Néha az igekötő a következményt sűríti bele az igébe, pl.: lesárgul a levél a fáról stb.

Nagyon alkalmasak az igekötők a cselekvés intenzitásának a megéreztetésére, pl.: felbőszít, elsöprő győzelem, kitáncolja magát stb. Máskor meg azt fejezik ki, hogy a cselekvésfolyamat a kívánt mértéken túl megy végbe, pl.: elsóz valamit, elkel a tészta stb.

Bizonyos igekötőkkel a cselekvés gyors, hirtelen bekövetkezését érzékeltethetjük, pl.: felfigyel, felsír, rajtacsíp stb.

Az igekötő megismétlése a cselekvés folyamatosságának, tartósságának megéreztetésén kívül legtöbbször nyomósít is:

„Édes anyám, édes anyám!

Altass el már, úgy alhatnám!”

Mond az egyik s el nem alszik.

Sohajtása föl-fölhallszik.

(Gyulai Pál: Éji látogatás)

Máskor viszont a cselekvés elaprózását, azaz gyengítését jelzi: meg-megáll.

Ballag egy cica is – bogarászni restel –

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

(Arany: Családi kör)

Az önmagában használt igekötő rendszerint feszült lelkiállapotot tükröz, s gyakran mondatértékű:

Ki a szabadba, látni a tavaszt,

Meglátni a természet színpadát!

(Petőfi: Ki a szabadba!)

Végül a megszokott igekötő elhagyása – főként a költői stílusban – növeli a szó hatásosságát.

Akkor könnyült szivvel Toldiné így szólott:

(Arany: Toldi XII.)

„Húnyt vezérem ifjú szép sugára”

Szól az ősz most, éljen a király!

(Vörösmarty: Szép Ilonka)

Be sokáig várakozék

Én, árvult, társtalan Kain.

(Ady: A halottak élén)

Igemódok l. Ige alatt.

Igenevek – Az igeneveknek, igeneves szerkezeteknek – mint ősi kifejező eszközöknek – egyik legfontosabb funkciójuk a tömörítés. Fajaik a következők:

1. A főnévi igenév átmeneti kategória a főnév (közelebbről az elvont főnév) és az ige között. A cselekvést személyhez való kötöttség nélkül, személyragtalanul fejezi ki, ezért a cselekvésfogalom lényegét emeli ki, s ilyenformán igen alkalmas arra, hogy általa a költő mondanivalója a maga friss erejében törjön felszínre, még mielőtt a megszokott szabályos mondattá formálódhatott volna. Jellegzetes példákat találunk erre Adynál (Sírni, sírni, sírni, Az ágyam hívogat, Tiltakozni és akarni), Juhász Gyulánál (Gyászköntös) és József Attilánál (Ülni, állni, ölni, halni):

Hajh, megmaradni nagy betegnek,

Sírba rugandó idegennek,

De élni, de élni.

Barbárból, úrból nyűvé válni,

Igaziból lenni akármi,

De élni, de élni.

Nem bánni immár semmit-semmit

S nótáink bár rossz kölykök zengik,

De élni, de élni.

Ijesztgessenek a Jövővel,

Ijedjek meg lehajtott fővel,

De élni, de élni.

És gunnyasztva és meghajolva,

Mintha tavasz sohse lett volna,

De élni, de élni.

De tiltakozni és akarni,

De, jaj, még most, most meg nem halni,

De élni, de élni.

(Ady: Tiltakozni és akarni)

A szürke unalom barátcsuháját

Fölvenni és letenni mindenik nap.

Az elgyötört vágy egyhangú imáját

Hadarni mindig, míg ajkunk kiszikkad.

A régi szerelem foszló ruháját

Csókolni mindig, és víg álmainkat

Temetni mindig, mint hervadt apácák,

És látni fát, hol új virágot ingat

Új tavasz, és érezni a vidámság,

A szépség és erő gőgös világát,

Mely meg se látja a jó, bamba árvát,

És eltapossa rongy játékainkat!

(Juhász Gyula: Gyászköntös)

A főnévi igenevek használata, különösen halmozása nemcsak tömörebbé, hanem élénkebbé, felhívóbbá is teszi a stílust. Tömörítő szerepe abban is megnyilvánul, hogy mondatot rövidíthet:

És hogy örömében ne maradjon hiány,

Hogy beteljék mind az, a mit szíve kiván,

Épen mintha álma kezdődnék most elől,

Anyját látja jőni a korlátok felől.

(Arany: Toldi XII.)

Kifejezhet általános érvényű parancsot, felhívást:

Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!

(Arany: Tengeri-hántás),

s mivel nem kapcsolódik meghatározott személyhez, némileg gyengíti a parancsot: Indulni, emberek! – A főnévi igenév birtokos személyraggal ellátott formái általában választékosabbak, irodalmiasabbak, a könnyedebb stílus azonban – nemcsak a társalgási nyelv, hanem a szépirodalmi stílus is – megengedi a választást, vagyis bizonyos esetekben szerepelhet személyragos és ragtalan főnévi igenév is a jóhangzás, a változatosság jegyében.

… természetes dolognak tartották, hogy ilyenkor Tímárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkereset után kell látni. (Jókai: Az arany ember)

Néha a személyragnak kiemelő, a cselekvőre nyomatékosan visszamutató szerepe van, pl.: El kell mennünk feltétlen!

Lásd még: Névszó alatt: Főnév, Ige.

2. A melléknévi igenév is megőrzött valamit igei természetéből. A képszerűséget, a szemléletességet azzal erősíti, hogy a tulajdonságot cselekvéssel jelöli, s így bizonyos mozgalmasságot vagy éppen befejezettséget kölcsönöz a kifejezésnek. Pl.: „hadrontó nép” (Vörösmarty), „elillant évek” (Ady), „csattogó fagy” (József Attila).

A melléknévi igenév is helyettesíthet, tömöríthet mellékmondatot: lánynézőbe megy, dolga végeztével, világlátott. Állítmányi szerepben viszont – ritkább használatánál fogva – választékos, ünnepélyes hatást kelt:

Legjobb ölelő a bánat.

(Tóth Árpád: A bánat misztériuma)

De itt ti vagytok a meglopottak

Ti vagytok itt az áldozat!

(Illyés Gyula: Hősökről beszélek)

Alaki tekintetben a vádolóvádló, ünnepelő – ünneplő sorban az elöl állók a választékosabbak, a tört – törött típusban meg a rövidebb formák az irodalmiasabbak. A folyamatos melléknévi igenevek módhatározós alakjai (bántóan – bántón, sértően – sértőn) közül az utóbbiak választékosabbak, a költői stílusban használatosak. A többes számú forró – forróak, tündöklők – tündöklőek sorból a költői stílus a rövidebb formáikat finomabbnak tartja. Pl.: „Az arcán rózsák égtek, perzselők, észveszejtők.” (Móricz)

Lásd még: Ige, Jelző, Névszó alatt: Melléknév.

3. A határozói igenév a cselekvés módjának, a létezés állapotának szemléletes kifejezését szolgálja általában.

Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál

végén! hogy ingott! Minden kis sugár

megtört rajta és körben ráfeküdt,

groteszkűl eltorzulva mindenütt,

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 90)

Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,

Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.

(Ady: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz)

Ugyanazon igék melléknévi és határozói igeneve között a csodálkozva – csodálkozón, sértve – sértőn – sértetten sorból a csodálkozón jobban megérezteti a folyamatosságot, továbbá irodalmibb, választékosabb, mint a csodálkozva; a sértetten viszont jobban kifejezi a befejezettséget, mint a sértve. Az -n ragos formák újabbak, friss hatásúak. A határozói igenév -ván, -vén képzős alakja régies, néha biblikus hangulatú:

Ő Toldiról mondana szépet

S poharunkat összekoccintván

Sírva áldanók a meséket.

(Ady: Ilosvai Selymes Péter)

Lásd még: Ige, Határozószó.

Igeragozásfajták l. még: Ige, Határozószó.

Ikes ragozás l. Ige alatt.

Impresszionizmus (lat-fr. ’benyomás’) – a XIX. század második felében kialakuló képzőművészeti és irodalmi stílusirányzat, amely a pillanatnyi szépség, a soha vissza nem térő hangulat megragadásában látja a művészet feladatát, s a művész futó benyomásain, egyéni hangulatán keresztül tükrözi a világ változó képét. Az impresszionizmus jobbára a naturalizmus ellenhatásaként jött létre. Előrelépést jelentett a festészetben a műtermi, mesterséges világítással, az akademizmus pózával, maradiságával szemben. Az impresszionisták azt festik, amit látnak, nem pedig azt, amit korábban megismertek.

Az irodalomban az impresszionizmus igazi területe a líra és a leíró próza. Legjellemzőbb stíluseszközei között – látás- és ábrázolásmódjának megfelelően – ott találjuk az eddig nem ismert színekben pompázó, sokszor szinte varázslatos képeket, a szóképek közül a metaforát, a megszemélyesítést és a legkülönbözőbb érzéki benyomásokat összeolvasztó szinesztéziát. Kedveli továbbá a benyomásokat jól érzékeltető névszókat (a főnevet és melléknevet), a sajátos szerepű értelmezőket, a hiányos mondatokat, mindazt, amit az ún. nominális stílus magában foglal. (L. ezeket a megfelelő címszavak alatt.) Szívesen él a nyelv zenei lehetőségével is (l. Jóhangzás alatt). Leghíresebb képviselői a világirodalomban: Flaubert, Daudet, Maupassant, Richard Dehmel stb., a magyar irodalomban: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Szabó Lőrinc stb.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelőkön nyáj kövér.

(Babits: Messze… messze…)

Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

Mostan színes tintákról álmodom

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

……………………………..

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat

és akkor írnék, mindig-mindig írnék.

Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

(Kosztolányi: A szegény kisgyermek panaszai)

Lásd még: Korstílus, Naturalizmus, Expresszionizmus.

Indulatszó l. Felkiáltó mondat és A zárt mondatszerkezet felbomlása alatt.

Interpunkció l. Látható nyelv alatt.

Interrogatio l. Kérdő mondat.

Inverzió l. Szórend alatt.

Irodalmi irányzat l. Korstílus.

Irodalmi nyelv l. Nemzeti nyelv alatt.

Irodalomelmélet l. Irodalomtudomány alatt.

Irodalomtudomány – a művészetek egyik ágával, az irodalommal foglalkozó tudomány. Három fő területe van:

1. Az irodalomelmélet az irodalom elméleti kérdéseit, közelebbről az irodalomnak a fogalmát, tényezőit (mű, író, olvasó), továbbá művészi sajátosságait (az irodalmi ábrázolás stb.), végül művészi kifejező eszközeit (a költői és írói stílus, a vers, a műfaj stb.) vizsgálja.

2. Az irodalomtörténet az irodalmi alkotások kérdéseivel és értékelésével, a költők, írók életpályájával, továbbá az egyes nemzeti irodalmak és az egész világirodalom alakulásával, történetével foglalkozik.

3. Az irodalmi kritika az egyes műveket értékeli a mondanivaló és az üzenet, valamint a kifejező eszközök szempontjából.

Az irodalomtudomány feladatkörének e rövid megjelölése is mutatja, hogy sem az irodalomelmélet, sem pedig az irodalmi kritika – ha hivatása magaslatán akar állni – nem nélkülözheti a stilisztikát. Az is vitathatatlan viszont, hogy a stíluselméletnek (a stílus, a stílusréteg, a stílusárnyalat, a stílusirányzat, az egyes műfajok stb.) és a gyakorlati stilisztikának (a stíluselemzés, a stíluskritika) is fel kell használnia az irodalomtudomány egyes ágainak tanulságait.

Lásd még: Stilisztika.

Irónia l. Gúny alatt.

Írott és beszélt nyelvi stílus – A közlés kétféleképpen történhet: élőszóval és írásban. A szóbeli közlés célja az, hogy az emberek közvetlenül kicseréljék, és – emlékezetüktől függően – megőrizzék gondolataikat, érzéseiket, ismereteiket. Az élőbeszéd nem hozhat létre igazi irodalmat, de – távlatban tekintve – segítségével létrejöhet a nemzedékek által alakított népköltészet, az orális irodalom. A gondolatoknak nagyobb arányban történő, a beszélőtől független és pontosabb megőrzése, az írói alkotások, továbbá a tudományok létrejötte és művelése csak az írás, az írott nyelv segítségével valósítható meg. Mindez érthetővé teszi, hogy mind a beszélt nyelv (pontosabban ennek stílusrétegei; l. ott), mind az írott nyelv (illetve ennek stílusrétegei; l. ott) tárgyának, céljának, körülményeinek megfelelően a szó- és kifejezéskészletnek, továbbá az alak-, a mondat- és szövegtani jelenségeknek – az általánosan használtakon kívül – bizonyos meghatározott elemeit foglalja le. A szóbeli közlésre például jellemző a közvetlenséget biztosító, pongyolább kifejezésmód és mondatfűzés, a neologizmusok, nemegyszer a divatszavak, a tájnyelvi elemek, továbbá a zsargon és az argó használata, valamint a gyorsabb változás és a hagyományhoz, a normákhoz való kisebb ragaszkodás. Ezzel szemben az írott stílus a teljes hatás kedvéért pontosabban megválasztott szavakat, meghatározott kifejezéseket, a mondanivaló egyes részeinek viszonyát jobban megvilágosító kötőszókat, a bonyolultabb tartalomnak megfelelően bonyolultabb szerkezeteket, nem utolsósorban alárendeléseket stb. használ. Jobban kötődik a hagyományokhoz, nehezebben változik. Igényesebb, inkább követi a normákat.

Lásd még: Stílusréteg.

Ismétlés l. Erősítés alatt.