Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

16. fejezet -

16. fejezet -

Tartalom

K

K

Kakofemizmus (gör. ’rosszat [rosszallóan, rosszallva való] mondás’) – kisebb-nagyobb indulat hatására rosszabbító kifejezéseknek, azaz a semleges és közömbösebb hangulatú szavak helyett durvábbaknak, brutálisabbaknak a használata. Pl.: szamár, hülye, barom társalgás közbeni megszólításként, röhög, zabál, ronda, satrafa, bagóhiten él (törvénytelen házasságban). Ide tartozik a gúnynevek és szitokszók egy része is. A kakofemizmus az eufemizmusnak az ellentéte, de ritkább jelenség nála. Nyelvi, stiláris eszközei nagyrészt a rokon értelmű szavak, körülírások, képes kifejezések közül valók, csakhogy itt – az eufemizmussal szemben – a pejoratív, azaz a rossz, negatív irányba történő nagyítás, túlzás játszik fontos szerepet. A kakofemizmusok költői felhasználására jó példa Petőfinek „Mit nem beszél az a német…” c. verse:

Mit nem beszél az a német,

Az istennyila ütné meg!

Azt követeli a svábság:

Fizessük az adósságát.

Ha csináltad, fizesd is ki,

Ha a nyelved öltöd is ki,

Ha meggebedsz is beléje,

Ebugatta himpellére!…

Ha pediglen nem fizetünk,

Aszondja, hogy jaj minekünk,

Háborút küld a magyarra,

Országunkat elfoglalja.

Foglalod a kurvanyádat,

De nem ám a mi hazánkat!…

Hadat nekünk ők izennek,

Kik egy nyúlra heten mennek.

Lassan, német, húzd meg magad,

Könnyen emberedre akadsz;

Ha el nem férsz a bőrödbe’,

Majd kihúzunk mi belőle!…

(Petőfi: Mit nem beszél az a német…)

Lásd még: Eufemizmus, Pejoratív.

Kakofónia l. Jóhangzás alatt.

Katachresis l. Képzavar.

Képes beszéd – általában a beszélt és írott nyelvre, különösen pedig a költői stílusra jellemző olyan kifejezésmód, amely szívesen és gyakran él képekkel, szóképekkel.

Lásd még: Szókép.

Képes értelem l. Szójelentés alatt.

Képzavar (gör. katachresis ’visszaélés’) – Az átvitelnek, a szóképnek az alapja a jelentés és a jelentett dolog viszonyának az eltolódása: a jelentést a megszokott dolog helyett egy vele valamilyen rokonságban levő másik dologra vonatkoztatjuk. Az eltolódást elfogadhatónak érezzük egészen addig, amíg a valóságtól el nem szakad. De képzavart érzünk – természetesen az egyénektől függően más arányban –, ha a kapcsolatok megszakadnak a valósággal, illetve ha a kép erőltetett, zavaros vagy össze nem illő elemekből áll, esetleg átvitt jelentésű szókapcsolatok, képes kifejezések vegyülnek benne. Példák: „Én pendítettem meg azt a szikrát, amely azóta oly hatalmas folyammá dagadt, hogy terebélyes árnyékában ma is sokan sütkéreznek.” „A vezérkar kebelében lábra kapott a fejetlenség.” „Nem a lélek nemes húrjaiban leli fő forrását tetteinek rugója.” „Volt ott még néhány olyan ember, akinek bölcsője bizonyára szintén nem paplanos ágyban ringott.” A költők a képzavart is felhasználják gúny kifejezésére vagy fokozására.

… de hová ragadál?

Oh fölhevülésnek

Gyors talyigája!

…………………

Bájos vala ő! (ti. a szemérmetes Erzsók)

Mint a pipacsból

Font koszorú,

Vagy mint a bakter dárdájába ütődött

Éjjeli holdsugár.

(Petőfi: A helység kalapácsa II.)

Lisznyai Kálmán „Pipadal” c. versében furcsa képi párhuzamot von az emberi sors és a pipa között:

S minden ember egy dohánylevél csak,

A reménység hosszú pipaszár,

Pipaszúrkálók a szenvedések,

S dohányvágó, kaszás – a halál.

Lásd még: Szókép.

Képzők – a szóképzésnek, a szókincsgyarapítás leggyakoribb és leggazdaságosabb módjának eszközei. Nyelvünk rendkívül gazdag a legkülönfélébb, új szavakat létrehozó képzőkben. Ez a körülmény nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy minden nyelvtani kategóriát s minden értelmi és érzelmi-hangulati árnyalatot változatos módon ki tudunk fejezni. Más-más árnyalatot éreztetnek pl. a következő gyakorító igék. szállong, szálldos, szálldogál, szállingózik; vagy a következő, kicsinyítő képzővel ellátott szavak: kövéres, kövérke, kövérkés, kövérecske. A képzők kifejező, expresszív lehetőségeit csak növeli többjelentésű (poliszemantikus) voltuk. Egy-egy képző ugyanis különféle összefüggésekben, különféle jellegű alapszóhoz járulva, más és más irányban módosíthatja a szó jelentését. Más-más a funkciója pl. az -s képzőnek a sáros, lilás, beteges, tízes, százados, üveges, bükkös, kikapós, apus, Maris típusú szavakban.

A képzők egyik legfontosabb stílusértéke a tömörítés, a sűrítés. Milyen bonyolult módon lehetne pl. pontosan körülírni azt az értelmi és érzelmi tartalmat, amely benne van Veres Péter kivagyiság (’rátartiság, gőg’) szavában, vagy amit az édesget, szemfüleskedik, olvasmányos, továbbá termelékenység, jövesztés stb. szavak kifejeznek.

Másik fontos sajátságuk az értelmi és érzelmi árnyalatok kifejezése. A (valamitől) félő szó egy alkalomra érvényes vonást jelöl, a félénk ellenben állandósítja ezt a tulajdonságot. A házikó és a házacska is kis házat jelent, de az előbbiben több a melegség, kedvesség. Nemigen van viszont semmilyen különbség a részesedik – részesül, lelkesedik – lelkesül stb. között, talán a részesedik és a lelkesül ritkábban használatos, ennélfogva kissé választékos.

A képzők említett sajátságaiknál fogva különösen tág stiláris lehetőséget biztosítanak az íróknak, költőknek. A pillanat ihletében létrejött egyéni képzések elsősorban újdonságukkal, eleven képszerűségükkel hatnak, de stílushatásukhoz az is hozzájárul, hogy – éppen a képzők sokjelentésű jellege miatt – értelmi-érzelmi tartalmuk körvonalai gyakran homályosak, határozatlanok, s ezért különféle értelmi és hangulati asszociációkat, beleérzéseket indíthatnak meg az olvasóban, hallgatóban.

Át nem léphető, gyorsan vert hidon

Túlról hozott és túlos az életem,

(Ady: Halottan és idegenen)

Lovamra patkót senki nem veret,

Be szerencse, hogy senki sem szeret:

Kocogok, lógok követlen uton

S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz uton, mert minden ellovan,

Felüti néha fejét a lovam

És megkérdi, míg szép feje kigyúl:

Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

(Ady: A ló kérdez)

Felhasználhatják a képzőket a költők, írók a szemléletesség növelésére:

Lejteget a párduc, s agyarogva vonítja bajúszát

(Vörösmarty: A Délsziget)

több-kevesebb ironikus hatás keltésére:

A maradandó párt tens Nemdy urat kiabálta:

A szaladandó párt valamely nagyszájú Parázsit.

(Arany: Az elveszett alkotmány)

Humor kifejezésére különösen alkalmasak a szokatlan vagy idegen képzők, pl.: bolondéria, rokonológia (Mikszáth), pirongatórium (Jókai), rendicsek (az argóból).

A becézésnek, kedveskedésnek rendkívül sok árnyalatát fejezik ki az ún. kicsinyítő képzők, pl.: anyó, anyóka; Kati, Katika, Kató, Katica, Katalinka, Katus.

Végül familiáris, kedveskedő, gyerekes stb. színezetűek – bár inkább a pongyolább társalgási nyelvre jellemzők, noha újabban behatolnak a szépirodalom nyelvébe is – az ún. játszi szóképzéssel alakult szavak, pl.: csoki, diri, szaki, dumcsi, dumcsizni.

Kérdő mondat, kérdés (lat. interrogatio) – Stilisztikai szempontból különbséget kell tennünk a mindennapi beszédben, továbbá az értekező prózában az okfejtés során használt, feleletet igénylő, művészi hatásra nem törekvő, valóságos kérdések és a stilisztikai célból használt olyan kérdések között, amelyek fontos eszközei az elevenségre, fordulatosságra stb. törekvő stílusnak, elsősorban a szépirodalomban. Az utóbbi, stilisztikai célú kérdéseknek a következő főbb típusait különböztethetjük meg:

1. A figyelemkeltő kérdés. Azért hatásos, mert a hallgató vagy olvasó érdeklődését felkelti, ébren tartja valamivel kapcsolatban, sőt gyakran mintegy bevonja magát a hallgatót, olvasót is a téma előadásába. Gyakori az ilyen típusú kérdés a népmesékben, s általában a népies modorú előadásban.

Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája;

Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

(Petőfi: János vitéz II.)

Nemegyszer nyomósítja is a kijelentést:

Mert a pázsit fölött heverésző juhász

Kukorica Jancsi, ki is lehetne más?

(Petőfi. János vitéz I.)

Hatásos lehet előadásokban, szónoklatokban. A beszélő ugyanis az ilyen kérdéssel mintegy működésbe hozza a hallgatók emlékezetét. Pl.: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága?” (Kölcsey: Parainesis)

Sűrűn előfordul végül érzelmi tartalommal telített költői írásművekben:

Hova lett a tarka szivárvány az égről?

Hova lett a tarka virág a mezőkről?

Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,

S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

(Petőfi: A téli esték)

2. A tűnődő kérdés. A költők, írók megéreztethetik általa az olvasóval azt a gondolatot, amely elemi erővel ragadja meg lelküket, s amely a kérdések sorát ébreszti fel bennük tépelődésük, tűnődésük közben. Az ilyen kérdés hatásos eszköze a gondolatok továbbfűzésének is.

Nem kérdem én, hogy mi leszek?

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok?…

Magáért születik az ember,

Mert már magában egy világ?

Vagy ő csak egy gyürűje

Az óriási láncnak,

Melynek neve emberiség?

Éljünk-e önnön öröminknek,

Vagy sírjunk a síró világgal? –

(Petőfi: Világosságot!)

Tűnődő kérdéseket találunk pl. Kaffka Margit „Színek és évek” c. regényében:

A helyes asszonyi ösztönöm súgta-e, hogy agyon kell hallgatni, feledésbe ásni. Elküldődött-e vajon valaha egy ilyenforma levél? Szeszély volt-e, ábránd, költőies-tetszelgés, képzelt vagy igaz érzelem, vagy semmi, egy frázis, érdekvadászat a család jóllétéért? Ki ismerheti a férfit… az embert?…

Lásd még: Kételkedés.

3. Költői, szónoki vagy retorikai kérdés. Csak nyelvtani formája szerint kérdés, a szerepe ugyanis nyomósított állítás, a felfokozott érzelmek (vágy, meglepetés, felhívás, parancs stb.) hatásos kifejezése. Az ilyen kérdés – természetesen – feleletet nem igényel, hatása jóval nagyobb, mint a megfelelő kijelentő és felkiáltó mondatoké.

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

…………………………..

S ti, kik valljátok, olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?…

(Petőfi: A nép nevében)

Kérdő névmás l. Névszó alatt.

Kételkedés (lat. dubitatio) – tulajdonképpen egy faja a kérdésnek, a kérdő mondatoknak. Az író kételkedő kérdéseket tehet fel mondanivalójával kapcsolatban, hogy még jobban felkeltse iránta az érdeklődést. Tehát valójában színlelt kérdésről van szó.

Volt egy falu – nem tudom, hol,

Abba’ lakott – mondjam-é, ki?

Se’ bajusza,

Se’ szakálla,

Egy szőr szála

Sem volt néki;

Annálfogva helységében

Nem is hítták egyéb néven:

Kopaszszáju Szűcs György bátya;

E volt az ő titulája.

(Arany: A bajusz)

Avagy felettünk nem hazud az ég,

Bolttá simulva, melynek színe kék?

A támadó nap burka nem hazud?

S fejünk felett, min jár, nem ál az ut?

A csillagok hullása nem csaló?

Távol hegy, erdő kék szine való?

(Arany János: Vojtina Ars poétikája)

Lásd még: Kérdő mondat.

Kétértelműség l. Pongyolaság alatt.

Kettős tagadás (gör. litotész ’kicsinység’, ’kicsinyítés’) – akkor jön létre, ha úgy állítunk valamit, hogy annak az ellentétét tagadjuk, s ezzel állításunkat mintegy kisebbítjük, gyengítjük, enyhítjük. Pl.: Nem lehetetlen (ehelyett: lehetséges). Gyanúja nem volt alaptalan (ehelyett: gyanúja alapos volt). Nem állítom, hogy nem igaz (ehelyett: állítom, hogy igaz).

Lásd még: Eufemizmus.

Keverékszó vagy makarónikum; makaróni nyelv vagy stílus – A keverékszó olyan magyar szó, amelyhez különféle idegen nyelvi elemeket (képzőt, prepozíciót stb.) teszünk. Ezek a játszi szóképzéssel alakult szavak – változatos, főként tréfás, humoros vagy éppen szatirikus hangulati tartalmuk következtében – elsősorban a társalgási nyelv eszközei. Pl.: bolondéria, gyengus, anyagice, of potyóresz. A makaróni(kus) nyelv, stílus meg úgy jön létre, hogy két vagy több nyelv elemeit ötvözik egybe, rendszerint tréfás vagy ironikus célzattal és gyakran keverékszavak felhasználásával. Makaróni stílusban bizonyos irodalom, költészet is keletkezett. Nálunk a XVIII. század közepétől az első világháborúig volt divatban. Példák: „Uszkulat ecce labis békula görbiceis” (Csokonainak tulajdonított mondás: Ime görbe lábakkal úszkál a béka). „Debrecenchester, nov. 16. 1848. My dear Dzsenkó! Ájem itthagying Debreczent… Erdődre [megyek] … Tehát oda légy nekem firkáling… Tiszteleting end csókoling a tied falamia… barátod P. S.” (Petőfi levele Aranyhoz)

Csak denique miközöttünk

Sine fine folyt a per,

S consilium abeundi

Lett a vége breviter.

Ergo mentem, és vagáltam

A hazában szanaszét;

Verte tandem a bal combom

Kard… azazhogy panganét.

(Petőfi: Deákpályám)

Lásd még: Képzők

Kicsinyítés – a nagyítás és túlzás ellentéte, azt jelenti, hogy a valóságosnál kevesebbet, kisebbet mondunk, illetve tompítjuk, ellágyítjuk, bizonyos fokig határozatlanná tesszük a szójelentéseket. Célja a kedveskedés, a szerénykedés, bizonyos finom, lágy hangulatok megéreztetése. Stílushatása abból adódik, hogy mintegy a tudat alatt a kicsinyített jelenséget összehasonlítjuk a valóságossal. Pl.: leányka, asszonyka, fiúcska, ökröcske, továbbá: Csak egy percet várj! (lehet egy óra is). Egy szem búza se termett! (kevés termett).

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

(Petőfi: Fa leszek, ha…)

„A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben…

(József Attila: Munkások)

Lásd még: Nagyítás.

Kiejtés – a hangoknak, szavaknak, mondatoknak hallható nyelven, élőszóval való hangoztatása. A hangos beszéd, a kiejtés alkalmas a különféle értelmi és érzelmi árnyalatok kifejezésére, megéreztetésére (különösen nagy a jelentősége a szavalásban), ennélfogva a kiejtésnek, a kiejtés tanának és a stilisztikának vannak közös területei. Mivel a „látható”, leírt nyelv mellett a beszélt nyelv nagy és fontos szerepet tölt be a közlés terén – különösen mai – életünkben, a stilisztika számára sem közömbös a szép és jó, illetőleg kifejező kiejtés kérdése. A kiejtés sajátságait a hangképzés, a hangsúly és a hanglejtés területén szoktuk vizsgálni.

Lásd még: Hangok, Hangsúly, Hanglejtés, Stilisztika.

Kifejező (expresszív) hangváltoztatás – a szavak szokványos (azaz köznyelvi, irodalmi nyelvi) hangalakjának beszéd közben történő megváltoztatása stilisztikai célból. Főbb típusai:

1. A hangszín megváltoztatása. A beszélő a megszokottól eltérő hangszínnel (amibe belejátszik a nyomaték, a hangerő, a hanglejtés, a hangfekvés, a hangköz, a kiejtési idő stb. megváltoztatása) megéreztetheti azt az érzelmet, amely diktálja vagy kíséri a mondanivalót, vagy amelyet a beszélő éppen színlelésből ki akar fejezni. Az írás mindezt nem tudja tükrözni, legfeljebb utalhat rá, pl. drámai művekben ilyen utasításokat találunk: indulatosan, hevesen, magabiztosan, csöndesen, hivatalosan stb.

2. A hangok megváltoztatása. A magyarban szokatlan, ún. belégzéssel ejtett (inspirációs) hangok erős érzelem (ijedtség, meglepődés, hirtelen csodálkozás stb.) kifejezésére alkalmasak. Egyébként csak néhány rövid indulatszóban fordulnak elő, pl.: hű!, hjuj!, ssz! – A hangok megnyújtásával, illetve megrövidítésével is különféle érzelmet fejezhetünk ki. Pl.: teermészetesen (gúnyosan), aadd ide! (gúnyosan), hasszontalan (szidásként), deehogy (tiltakozásként), aadd ide! (könyörgésként). Viszont rövidebb a magánhangzó a vezényszavakban, továbbá az olyan, bosszúságot kifejező szavakban, mint e!, eh! – Expresszív eredetű, illetve célú egyes magánhangzók minőségének a megváltoztatása, pl.: barétom (lekicsinylő, tréfás vagy gúnyos megszólításként), egen („igen” helyett kénytelen beleegyezésként vagy gúnyosan stb.).

3. A kiejtés megváltoztatása. Igen erős stílushatású az idegen származású személyeknek a megfelelő idegenszerű (pl. németes, cigányos stb.) magyar kiejtéssel, beszédmóddal való ábrázolása.

Az ágyúk mellett egy göndörhajú szőke német pattantyús oktatta a parasztokat: – Mikor én mondok bor! [értsd por], akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz! [értsd tűz], akkor adjál düssz! (Gárdonyi: Egri csillagok)

Hatásos a megfelelően alkalmazott tájnyelvi kiejtés is (l. Provincializmus).

Fürdőruhában széplépésű nő –

Jó alakja az eleganciája.

Hogy ideillik! Mily »előkelő«!

S mi mindent mond el, ahogy kisfiára

pillantva elkiáltja:

»Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!«

(Illyés Gyula: Új nép a parton)

Kimegyen, széjjelnéz a pitarba.

(Szabó Pál: Őszi vetés)

Különösen alkalmasak jellemzésre a zsargonszókkal (l. Rétegnyelv alatt) együtt járó ejtési sajátságok, pl. az ajakkerekítés nélküli a hang használata (™kadémi™), a raccsolás (kéchlek), a hehezetes ejtés (khérem) stb.; zsargonszerű a már meghonosodott idegen szavaknak az idegenszerű ejtése is (párf‘ ehelyett: parfüm; fran, ehelyett: frank).

Nagy Lajos így beszélteti Sz. bárót egyik novellájában:

– Hogy az ördögbe ne lenne évdemes! Az ilyen felfogás nem megy, amit ön itt tanúsít. Hát… hát, ha én például lelövök egy embevt (már megint le akart lőni egy embert!)…, lelövök egy embevt, hát akkov ön számításba veszi, hogy mi volt az illetőnek a foglalkozása, hogy teszem házitanáv volt vagy fityfene! Vagy számításba veszi ön az anyagi kövülményeit, hogy gazdag embev volt-e vagy szegény övdög?

A művészi módon alkalmazott archaizáló hangalak (l. Archaizmus) nagyban hozzájárul a hangulat megteremtéséhez:

Hol járnak óta császár vitézi?:

Az mi lángunkat csak az Isten nézi.

(Ady: A tábor-tűz mellett)

Ember hajléki már rég nem épűlnek,

Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,

Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

Ha ő szívükben hív érzések fűlnek.

(Ady: Krónikás ének 1918-ból)

4. A hangalaki újítások. Például egy-egy alkalmi hangátvetés: palacsinta > palancsita. Az effélék gyakoriak kisgyerekek beszédében, és általában kedves hatásúak. Egyébként ez a sajátság segítheti valamely új, első hallásra szokatlan hangkombináció elterjedését is.

A kifejező hangváltozások stílushatása abból adódik, hogy a beszéd folyamatában várt, szokásos hang, hangsor helyett más hang, hangok következnek. A kifejező hangváltoztatások igen alkalmasak a beszélő (vagy a szereplő) társadalmi helyzetének, lelkiállapotának, jellemének a tükröztetésére, továbbá bizonyos hangulat felkeltésére.

Lásd még: Hangok, Kiejtés, Szóhangulat.

Kijelentő mondat – a nyugodt, szenvedélymentes, tárgyilagos közlés kifejezője. Uralkodó mondatformája a hivatalos és tudományos stílusnak, s általában az olyan természetű nyelvi megnyilatkozásoknak, amelyeknek a célja ismeretek, tények, jelenségek, személyek tárgyilagos leírása és események elmondása.

Régen elmúlt már dél, de a hanyatló nyári nap perzselve süti a földet. Fellegnek nyoma sincsen a fakón csillogó égboltozaton és nem rezdül a legparányibb szellő sem, de a forró levegő reszket a gyilkos lángolásban.

Ólmos súlyosan nehezedik a várra a nyárvégi, álmos kánikula… A tornácon, a palota bejáró ajtója mellett falhoz támaszkodva hegyes süvegű, láncinges testőrző katona; két keze kopja nyelét markolja, s fejét karjára hajtva álltában alszik… (Kós Károly: Országépítő)

A szépirodalmi stílusban természetesen a kijelentő mondat is (különösen az egyszerű, gyakran néhány szavas, esetleg hiányos mondat) kisebb vagy nagyobb mértékben telítődhetik érzelmi-hangulati elemekkel, a szövegkörnyezettől függően.

A Tisza-parton halkan ballagok,

És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál

Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,

Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,

Dugonics András búsult valahol.

(Juhász Gyula: Szeged)

Az ősz legutolsó virágait

szedem. November siratja magát.

Sárban gázolok a dúlt réten át,

s mintegy válaszként bennem is esik.

S ez így lesz most már mindig, mindig így.

Most lettem öreg, céltalan a vágy.

Gördülne elém az egész világ,

nem jutnék benne, csak a sírodig.

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 75)

Erős érzelem társul hozzá olyan esetben is, amikor szigorú parancs értelmében használatos: Most azonnal elmégy!

Kívánó mondat – a beszélő kívánságának, akaratának a kifejezője. A kifejezendő kívánság és akarat erősségi foka és színezete a legkülönbözőbb lehet, ennek megfelelően a kívánó mondat sokféle értelmi és érzelmi árnyalatot megéreztethet, tehát fontos stilisztikai eszköz. Két alfaja van.

1. Az óhajtó mondat enyhébb kívánságot jelöl, a beszélő mintegy tudja, hogy akaratának teljesítése elsősorban nem tőle függ. Mindezt érzékelteti a feltételes módú állítmány s a mondatot bevezető különböző érzelmi telítettségű indulatszó és módosító szó (ó, bár, csak, bárcsak, hej stb.).

Bár maradtam volna benne végig!

(Petőfi: Távolból)

Csak egy ily szép nap kellett volna, csak

egy ilyen, akkor, óh, egyetlenegy,

vagy csak egy óra, a makacs telet

megtörni benned, csak egy pillanat,

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 94)

Óh, csak Lillát hagytad volna,

Csak magát nekem:

(Csokonai: A reményhez)

Erősebb óhajt fejez ki a ha, hogy kötőszóval bevezetett mondat, amely előtt – gyakran – valamely indulatszó helyettesíti a főmondatot:

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,

Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

(Arany: Toldi I.)

Szintén erősebb kívánságot, már-már felszólítást éreztet meg az óhajtó mondat a felszólító módú állítmánnyal: Csak el ne felejtse ijedtében!

Csak hullj, levél, és szállj, madár.

Csak tűnj tavasz, és múlj, te nyár.

A csillagok, szűz csillagok

Szerelme rám ragyog.

(Juhász Gyula: A csillagok szerelme)

2. A felszólító vagy parancsoló mondat a feltétlen, határozott kívánság kifejezője. Az egyszerű kéréstől, a tiltakozástól a legszigorúbb parancsig a felszólításnak igen sok, különböző változata van – amit a megfelelő nyelvi eszközök jelölnek. Mindez fontossá teszi a stilisztikában.

A felszólítás leggyakoribb nyelvi kifejezője a felszólító mód:

Fiaim, csak énekeljetek!

(Tompa: A madár, fiaihoz)

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,

bennünk a föld barázdát rejteget.

(József Attila: Rög a röghöz)

A felszólító mód egyes szám második személyének hosszabb, -l ragos formája enyhíti a felszólítást: Menj! – Menjél!

– Nem olyan bolond e, mint ahogy hiszik, ugye, Pista? – védelmezi Gulyásné Pistát, és feléje hajol. – Adjak még? Adok én még, csak szójjál.

– Nem kell, jóllaktam– mondja Pista és nyújtózkodik. (Szabó Pál: Őszi vetés)

– Halljuk a zenét, halljuk – kiabált egyszerre a vidám Mariska.

Játsszál valamit fiacskám – sürgette azonnal az édesanyja –, olyan szép zongorát kapott, hétszáz forint volt, persze készpénzfizetés mellett. (Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó)

A felszólítás történhetik főnévi igenévvel is, ilyenkor a gyere, gyertek, menj, menjetek, kell igét odaértjük. Például: „menteni, ami menthető”.

Lóra tehát, indulóra!

Fel, borinni, vig leventék.

(Arany: Az egri leány)

Az erősebb, szigorúbb felszólítás neve: parancs. A parancs leggyakoribb nyelvi eszköze a felszólító mód, a hangos beszédben a megfelelő nyomatékkal ejtve: Maradj! – Szigorúbb a kell igével való körülírás: Maradnod kell! S a legszigorúbb a kijelentő módnak jövő időt kifejező jelen idejű alakja: Maradsz!

Zeng a nád a tó fölött

zeng a szél a nádon –

édes, álmaid között

halld a szerenádom:

ima rád e szerenád,

tested titkos templomát

dallal így imádom.

(Babits: Szerenád)

Szigorúbbá tehetjük még a parancsot a szórenddel is úgy, hogy az igekötőt vagy a határozót az állítmány elé tesszük: Itt maradj! (Vö. Maradj itt!) Elmenj innen! (Vö. Menj el innen!) Végül szigoríthatja a parancsot a mondatnak kérdő-tagadó formájú kifejezése: Leteszed azt a könyvet! Nem teszed le azt a könyvet! – Mind az enyhébb, mind a szigorúbb parancsot expresszívebbé, érzelmileg színezettebbé teszi a hadd szócska: Hadd halljam csak!

Képedet halk ritmusok ősi habján

Hadd viszem csak, szép, kicsi lány, magammal.

(József Attila: Útrahívás)

Az erős nyomatékú felszólítás, parancs hiányos mondatot is eredményezhet:

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

(Petőfi: A XIX. század költői)

A felszólító és a parancsoló mondatban gyakori a megszólítás (l. ott).

A felszólítást, parancsot enyhíthetjük is, szerényebbé tehetjük a kérést; eszköze a feltételes mód, a kérdő és a tagadó forma: Szíveskedjék! Lesz szíves? – Lenne szíves! Nem lenne szíves? (Vö. Eufemizmus.)

Klasszicizmus (a latin classis ’osztály’ szóból) – a reneszánsszal meginduló és a XVII–XVIII. század folyamán főként Nyugat-Európában – elsősorban Franciaországban – az udvari művelődés körében kialakult művészeti és irodalmi irányzat. Mintaképének az ókori klasszikus irodalmat tekinti mind a mondanivaló, mind a forma tekintetében. Tárgyát rendszerint az ókorból veszi, illetőleg az ókori írók által feldolgozott témákat költi újra, a saját korát, annak problémáit általában kerüli. Követi az ókori görög-római műveltség, irodalom, művészet hatásán alapuló klasszikus művészi eszményt. Jellemzi az eszmének a maga fogalmi tisztaságában való ábrázolása, az egyénivel, az esetlegessel szemben az általánosnak, a képzelettel, a szenvedéllyel szemben az értelemnek a hangsúlyozása és érvényesítése. Továbbá bizonyos formai tökéletesség: meghatározott műfajok, szigorú szerkezeti szabályok (az eposzi szerkezet mintája pl. Homérosz Odüsszeája volt, ebből vált szabállyá az „in medias res” [az események kellős közepén való] kezdés, a felsorolás, az invokáció [segélykérés], az epitheton ornansok, az epikai hasonlatok alkalmazása stb.; a drámában a hármas – hely, idő, cselekmény – egység stb.) és az ún. „fentebb stíl” (style sublimé). Ez utóbbi stílusforma kerül minden köznapit a kifejezésmódban, s finomkodásra, emelkedettségre, pátoszra törekszik; valójában kifinomult, légies és elvont, arisztokratikus költői nyelv, amely – igen gyakran – távol áll a tömegektől. A klasszicizmus természetesen új, nemzeti elemeket is olvasztott magába, s ennek megfelelően helyenként más-más színezetűvé vált. Leghíresebb képviselői az olaszoknál: Dante, Petrarca, Boccaccio; a franciáknál: Corneille, Racine, Lafontaine, Boileau, Voltaire, Chénier stb.; a németeknél: Lessing, Goethe, Schiller stb. Nálunk Baróti Szabó Dávid, Révai, Rájnis az ún. óklasszikus iskolát teremti meg, mintaképük Horatius és Vergilius; Bessenyei a francia klasszicizmust követi, s Voltaire a mintája; Kazinczy pedig a görögös német klasszicizmus híve, s egyben a „fentebb stíl” fő követője és megvalósítója, eszményét Goethében látja. Legnagyobb klasszikus költőnk Berzsenyi Dániel, őt mindenekelőtt a görög-római klasszikusok ihlették.

Mint a szerelmes járja táncosával

Menüetje keccsel teljes lépteit,

S igézi a szála torlott rendeit

Enyelgő vissza- ’s vissza-fordultával:

Honnom-Ausonia narancsgallyával

Körűlövezve, főm szög fürtjeit,

Úgy járom én kobzom lejtéseit,

Két négyest öszefűzve hármasával.

Borág köríti mostan homlokom;

Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,

Víg szárnyakon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék lőn kedves birtokom;

Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem,

S én őtet és hölgyét örökre zengem.

(Kazinczy: A sonett musája)

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött.

Zordon fergetegek rejtik el a napot.

Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,

S minden bús telelésre dőlt.

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:

Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,

Villogjon fejeden balzsamos kenet,

Mellyet Bengala napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,

Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd

Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod

Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,

Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,

Mint a nyíl s zuhogó patak.

(Berzsenyi: Horác)

Mást jelent a korábban használatos nemzeti klasszicizmus elnevezés: a XIX. század első felében a reformkor politikai és szellemi megújhodásának hatására kivirágzó, nagy tehetségekben (Vörösmarty, Petőfi, Arany stb.) gazdag irodalmi korszakot és irányt.

Lásd még: Korstílus, Romanticizmus.

Korstílus és stílusirányzat – Az egyes korszakokra jellemző stílus: a formai elemek sajátos rendszere, mely egy meghatározott művészeti látásmódnak, ábrázolásmódnak a függvénye. Megkülönböztetünk ezeken belül ún. korstílusokat. A „korstílusok” egy-egy művelődéstörténeti korszak valamennyi művészeti ágát – tehát nemcsak a szépirodalmat, hanem a zenét, a képzőművészeteket, az építészetet stb. is – átfogják. Ilyen volt a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a romantika. A korstílusok mellett vannak továbbá „stílusirányzatok”. Ezek már nem egyetemes jellegűek, nem minden művészeti ágban ható áramlatok. Különösen a XX. századra jellemzőek. Az impresszionizmus például mindenekelőtt a festészetben, továbbá a zenében és a lírában jelentkezett, kisebb mértékben a szobrászatban, illetve az epikában, de már az építészetben, valamint a drámában szinte egyáltalán nem. Vagy például a szimbolizmus a lírának az uralkodó típusa. További jellemzőik: a) Se a korstílus, se a stílusirányzat jellemző sajátságait illetően nem pontosan körülhatárolható zárt rendszer, és hatásának ideje sem állapítható meg pontosan, évszámszerűen. – b) Stílusirányzat több is élhet egy-egy korban egymás mellett. – c) Mindkettő egyéni alkotásokban létezik. Valójában tehát ezekből csak utólag vonhatjuk el – nemegyszer bonyolult elemző eljárásokkal – a jellemző sajátságaikat. – d) Ezek a kategóriák nem esztétikai értékfogalmak, tehát önmagukban nem értékelhetőek. – e) Egy-egy korstílus vagy stílusirányzat általában az előző ellentéteként születik, vagyis – röviden – azokat a sajátságokat viszi diadalra, amelyek az előzőből hiányoztak. (A tárgyias-intellektuális stílus például úgy formálódott ki, hogy az impresszionizmus látvány- és hangulatkultuszát a szilárdabb közlést biztosító tárgyiasság váltotta fel, a puszta érzékeléseket az intellektualitás, az avantgarde formabontását pedig az egyszerű, tömör, fegyelmezett forma.) – f) Amikor egy-egy korstílust, stílusirányzatot egy másik vált fel, az előzőknek bizonyos sajátságai – nem fő jellemzőként – megmaradnak a szépirodalomban. – g) Számunkra, a stilisztika szemszögéből az a legfontosabb, hogy a korstílus és a stílusirányzat is – leegyszerűsítve – végső soron a nyelvi-stilisztikai eszközök közötti válogatás eredménye, és hogy – a forma felől nézve – azok meghatározott arányban történő felhasználása jellemzi őket. – h) Szintén leegyszerűsítve, e kategóriák úgy jönnek létre, hogy több tényező, mindenekelőtt a korabeli szociokulturális viszonyokban beállott változás és az általuk is meghatározott magatartás, szemlélet, közízlés, hangulat hatására a korábbi stílus megváltozik.

Költészettan l. Poétika.

Költői stílus l. Szépirodalmi stílus.

Körmondat (gör.-lat. periodus) – az olyan többszörösen összetett mondat, amelyet tartalmilag a téma részletes kifejtése, formailag pedig bizonyos szabályos elrendezés és ritmikusság jellemez. A körmondat rendszerint magasztos tartalomnak, szenvedélyes érzéseknek, pátosznak a magasabb rendű kifejezési formája. Három típusát szoktuk megkülönböztetni:

1. A klasszikus körmondat két logikai részre bontható: a jobbára azonos típusú mellékmondatokból álló „előkészítő szakaszra”, amely felkelti, mintegy előkészíti, nemegyszer magasra feszíti érdeklődésünket, várakozásunkat, és a főmondatból vagy egyenrangú főmondatokból álló „berekesztő vagy utószakaszra”, amely feloldja a feszültséget, s végső kifejléshez juttatja a gondolatot. Minél magasabbra emelkedik az érdeklődés, minél nagyobb a feszültség a körmondat fordulópontján, azaz a két szakasz határán, és minél csattanósabb a megoldás, annál hatásosabb a körmondatos szerkezet. A klasszikus körmondat súlya arányosan oszlik meg a kezdeti és a végpont között.

Ha minden fáradozás, melyet embertársaink javára fordítanánk, haszontalan volna, s legnemesebb törekvéseinknek nem lehetne semmi eredménye; ha magasabb vágyaink nem teljesülhetnének, s a szép és jó soha nem győzhetne a világon: még akkor is e nyomorult létnek legszebb része azoknak jutott, kik csalódásukat sírukig megtarták, s ha nem győztek is, legalább végső lehelletig nemes célokért küzdöttek. (Eötvös József)

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

(Petőfi: A XIX. század költői)

Lásd még: Vörösmarty: A Guttenberg-albumba, Kisfaludy Sándor: Himfy dalai.

A klasszikus körmondat – érthető okokból – gyakori mind a prózai, mind a költői stílusban. A magyar irodalomban különösen jellemző Kölcsey és Eötvös művészetére.

2. A barokk körmondatban felbomlik a klasszikus mondat egysége, hosszadalmas mondatszövevényt kapunk, amelyben már nem a logikai kettősség, a gondolati szerkezet az alap, hanem a bonyolult asszociációkat tükröző gondolatmenet. Ez a sokszor mesterkéltté, öncélúvá váló mondatszövés jellemző a hitvitázó iratokra, a XVII–XVIII. századi cikornyás könyvcímekre, de stíluselemként előfordul a modern költőknél is. L. például Babits „Egy filozófus halálára” című költeményéből:

Igy bolyongtál, bölcselőm, a heidelbergai halmok alján,

s ültél mély tanárszobádban; s minden messze volt és halván,

halmok és szobák és emberek arca; és ha néha, mondják,

nagy Igazság-otthonodban apró tények ritka szomját

mint az édes víz szomját a tenger útasa, mint alantabb

sűrűbb lég szomját a légnek útasa, – érezvén ha lankadt

kézzel este kinyitottál valamely könyvet, hol apróbb

tények és nevek nyüzsögtek, Baedekert, újságot, naplót,

elszédültél, mintha a pallér állványáról az útra néz le

formatelt szemével az apró foltos formátlan nyüzsgésre.

(Babits: Egy filozófus halálára)

3. Romantikus körmondat vagy tiráda. Jellemzője, hogy második része, szemben a klasszikus körmondattal, nem lezárást, kifejlést hoz, hanem a gondolatoknak, érzéseknek szinte véget nem érő áradását. Néha ez már az első részben is jelentkezik.

Előkészítő szakasz:

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

„Világszabadság!”

S ezt elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Utószakasz:

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. –

(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet…)

A romantikus tiráda gyakori Jókainál is.

És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott ízekre tépett, provinciákra szaggatott, osztályokra elkülönített s minden darabjában egymás ellenségévé tett nép, feje fölött a Vatikánnal, lába alatt a kamarillával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein, lábain az európai szentszövetség láncaival, elkábítva a babonától, elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a históriából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött „requiem aeternam”-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész kórusát! (Jókai: És mégis mozog a föld)

A körmondat stílushatását az érdeklődés felfokozása, a mondanivaló logikus következetessége, az arányos felépítés és a ritmikusság adja. A körmondat mint az emelkedett stílus eszköze elsősorban a szépirodalomban, a szónoki stílusban s a publicisztikában volt használatos. Ma már ritkábban fordul elő, de a magasröptű lírai és szépprózai alkotásoknak, az emelkedettebb publicisztikának és szónoki beszédnek hatásos stíluseszköze.

Lásd még: Összetett mondat.

Körülírás (gör. perifrázis ’más szavakkal való, azaz a szokottat megkerülő mondás’) – alakzat, ill. a szóképekhez is csatlakozó stíluseszközök egyike. Úgy jön létre, hogy nem nevezzük nevén a fogalmat, tárgyat, eseményt, hanem egy vagy több szembeötlő vonása alapján, más szavakkal érzékeltetjük (rendszerint felsorolunk a tulajdonságaiból), oly módon, hogy a kifejezendő fogalom pontosan érthető legyen. Néha utólag meg is mondjuk a kifejezendő fogalom nevét. A körülírt fogalom és aközött, amivel körülírjuk, különböző természetű külső vagy belső kapcsolat áll fenn. Pl.: földbe gyökerezett a lába (ehelyett: hirtelen megijedt, meglepődött).

S mintha törlené csak arca verítékét,

Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét: [könnyét]

(Arany: Toldi IV.)

Gyakran új fogalom, jelenség megnevezésére használunk körülírást, pl.: alárendelt mondat, előregyártott elem, nehézvíz, fekvőrendőr stb.

Mind a köznyelv, mind a költői nyelv gazdag változatos körülírásokban. Köznyelviek: közömbös: kosarat ad (elutasít); bizalmaskodó: kár a gőzért (kár a fáradságért); tréfás: nem találná fel a puskaport (buta); gúnyos: koszfészek (nagyon piszkos személy); népies: hasonszőrű (ugyanolyan); durva: beadta a kulcsot (meghalt); argó: felveszi a nyúlcipőt (elfut, elszökik); van benne kakakó (életrevaló); – a tudományos értekező stílusból, sebességcsökkentő (modulátor), magyar ezüst (alumínium); – a publicisztikából: hidegháború stb. Költőiek. Juhász Gyula így írja körül „Budapest” c. versében a befutó vonatot:

A pirosszemű szörny vad törtetéssel

Az óriás homályba berobog.

A költő a nagyobb művészi hatás kedvéért hosszabb gondolatsort, esetleg egész verset körülírással fejezhet ki. L. pl.: Vajda János „Vasúton”, József Attila „Mondd, mit érlel…” című versét.

Megindult a föld alattunk,

Vagy magunk előre hajtunk?

Hol vagyunk most, a pokolban?

Hosszu barlang szája horkan.

Csattog, fölsikolt a sárkány,

Tarjagos füstfelleget hány.

Rajzik a szállongó szikra.

Hogy forog az izzó szikla!

A sötéttel küzdve langal

Végig a függő bazalt fal.

Mintha régi füstös képek

Alakjai élednének…

Angyalok, kövült barátok

Morogják a miatyánkot,

Olvasót pörgetve ottan

A meredek szirttorokban.

Vagy talán csak víz esése

Bérc öléből a mélységbe?

Most a sikra ereszkedtünk.

Mi robog, zúg el mellettünk,

Vissza őrülten mi csörtet,

Összeláncolt sor kisértet?

Mi jövünk magunkkal szembe,

Megfordulva vagy kerengve?

Itt egy város, ott egy zárda

Tornyai rohannak hátra.

Milyen álom, milyen élet!

Hogy szorulnak percbe évek!

Hallga, hóha! most megállunk.

Itt kiszállunk, ott beszállunk.

Tölgyei a rengetegnek

Álmaikból fölrezzennek.

És a csöndes erdőn a fák

Mélabúba

Összesúgva

Társaiknak mondogatják:

„Hegyeink méhéből – kérded –

Hova lettek a tündérek?

Gnómok, rémek, gyíksárkányok,

Óriások, tüzet hányók?

Szörnyeinkről már maholnap

Még a dajkák sem danolnak.

Emberek nyeregbe fogták,

Nézzed – imhol lovagolják…”

(Vajda János: Vasúton)

A körülírás stílushatása abból adódik, hogy a fogalom neve helyett annak (számunkra) szembeötlő vonásai állnak előttünk, s ez feszültséget idéz elő bennünk; ehhez járul gyakran még a képszerűség is.

Alaki tekintetben a körülírás lehet egyetlen összetett szó: nehézvíz, szókapcsolat: Dózsa népe ’a parasztság’, egyszerű és összetett mondat: az ablakon szórja ki a pénzt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből,

S a szent béke korát nem cudarítja gyilok… (azaz: béke lesz)

(Vörösmarty: A Guttenberg-albumba)

Az eufemizmus (l. ott) is gyakran felhasználja a körülírást pl. „áldott állapotban van” (terhes), vagy Arany János így ábrázolja a megcsalt férjet:

Meneláosz homlokában,

Kétfelől az oldalán,

Támad olyan valami,

– Röstellem is mondani –

Mint bakőznek, ha tavaszra

„Címert” készül hajtani.

(Arany János: Párviadal)

Lásd még: Antonomázia, Szókép.

Kötőszó – olyan szófaj, amely összekapcsolja a mondatrészeket, valamint a mondatokat, és jelöli a köztük levő viszonyt. Mennél bonyolultabb a mondanivaló, annál több kötőszóra van általában szükség. Ennek megfelelően a kötőszó elsősorban a tudományos és publicisztikai, továbbá a hivatalos stílusban gyakori. Ugyanazon mondatviszony jelölésére nemritkán több kötőszó is rendelkezésre áll; ezek – a köztük levő stiláris különbség alapján – szintén alkalmasak a stílus hatásossá, változatossá tételére. Egyes kötőszók a mondatok értelmi és érzelmi tartalmát úgy módosítják, hogy a siettetés vagy lassítás, az erősítés vagy a gyengítés, valamint a nyomósítás stb. érzését keltik fel bennünk.

Az és és s között funkcióbeli különbség van: az előbbi az irodalmi stílusban jobbára egyenrangú, egynemű mondatrészeket, mondatokat köt össze, az s pedig ezenkívül a bizonyos mértékig haladó, fokozódó gondolatsornak olyan részeit fűzi össze, amelyek némi önállósággal kapcsolódnak az előzményekhez.

(Mit sírhatnék?) Amit szabad volt,

Már elsírtam, ekkor és akkor

S ne is beszéljünk róla:

Én vagyok a magyar bánatok

Legvertebb siratója.

(Ady: A sirató siralma)

Az és lassító funkciót is betölthet:

És kinyílt az ajtó,

És bejött a lány,

Oly fiatal, oly szép,

És oly halovány!

(Petőfi: Bolond Istók)

Két ellentétes kötőszó együttes használata nyomatékosan fejezi ki az ellentétet:

Barangol a vándorszinész

Egy falutól a másikig;

Meleg ruhája nincs ugyan,

De mindazáltal éhezik.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

(Petőfi: Téli világ)

Fokozó funkciója van a sőtnek, hozzátoldó vagy nyomatékosító szerepe az is- nek, sajátos magyarázó-kifejtő és egyben fokozó-toldó értelmű kötőszó az éspedig. Példák:

Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak. (Krúdy)

Noszty Ferenc vagyok… Ferenc? Én is Ferenc, Te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik malac ki ökre? (Mikszáth: A Noszty fiú esete Tóth Marival)

… szép szekérrel járt a laktanya elé. Éspedig a legszebb lovakkal. (Veres Péter: Számadás)

Fokozhat a jobbára mondatrészeket kapcsoló mégpedig toldó kötőszó is.

Még a zsákot is lányok hordták, mégpedig hatan. (Veres Péter: Számadás)

A kötőszókban más stiláris lehetőségek is rejlenek. Vannak közöttük elavulóban levő vagy népies használatú stb. formák, amelyek különféle hangulat felkeltésére alkalmasak. A mikoron, ámbátor, mihelyst pl. régies, a mindazonáltal, mindamellett a körülményesség érzését kelti, az ennélfogva, ennek következtében tudományoskodó, a hol és általában az összes rövid vonatkozó névmás (ki, mi, mikor, honnan stb.) pedig régies hangulatú s választékos.

Oh Hamlet! mi volt ijedésed,

Mikoron megláttad atyád lelkét,

Ahhoz képest, amint megijedt

A helybeli lágyszivü kántor

Feleségének látásán?

(Petőfi: A helység kalapácsa IV.)

…beszélj hát Magyarországról, melly szülőföldem, s mellyet ennélfogva szeretek. (Petőfi: Tigris és hiéna)

Nyári napnak alkonyulatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

(Petőfi: A Tisza)

Lásd még: Kötőszóelhagyás, Összetett mondat.

Kötőszóelhagyás és kötőszóhalmozás A bővített mondatok részeit, továbbá az összetett mondatok tagjait kötőszó nélkül és kötőszóval fűzhetjük egymáshoz. A kötőszavakat – rendszerint párhuzamos mondatszerkesztés esetén – halmozni is lehet, illetve elhagyni ott, ahol a nyelvérzékünk szerint nem feltétlen szükséges, vagy éppen ki akarunk fejezni valamit általa. A kötőszók használata vagy elhagyása nagyrészt attól függ, hogy a belső (gondolati és érzelmi) tartalom a művészi kifejezés igényével együtt milyen mértékben teszi kívánatossá ezt vagy azt a mondatfűzési módot. A kétféle eljárással ugyanis – a tartalomnak megfelelően – nemcsak finom stiláris árnyalatokat fejezhetünk ki, hanem az érzelmi-hangulati hatást is változatos módon fokozhatjuk.

Kötőszóelhagyás (gör. aszindeton ’kötőszónélküliség’). A mindennapi élet beszélt nyelvében – mint eredetibb forma – általános a kötőszó nélküli s az olyan szerkesztésmód, amelyben csak az utolsó tagmondatot vezeti be például az és vagy s kötőszó. Ez nyugodt, tárgyilagos jelleget kölcsönöz a beszédnek. A szépirodalmi, azon belül a költői stílusban is gyakori a kötőszóelhagyás különféle érzelmi telítettség eredményeképpen, illetőleg különböző hatások elérése érdekében. Kifejezhet bizonyos élénkséget, dinamizmust:

Egy vége szúr, más vége üt,

Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.

(Arany: Keveháza 15.)

Kaszák villognak? Szuronyok.

Golyók kopognak, csörögnek boltok,

futók sortüze vet lobot,

porzik a füst, összeszoritott

foggal a föld tömege zendül.

Setét lé bugyog az erekből.

(József Attila: Eső)

Erősítheti a mondanivaló tartalmi, érzelmi hatását:

Hívta, nem jött, elrabolta.

(Molnár Anna: Népballada)

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

(Vörösmarty: Előszó)

Kiemelheti annak a (főként mellék-) mondatnak a mondanivalóját, amely elől a kötőszó elmarad:

Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!

[Ha] Ezer lelked volna [is], mégis megölnének.

(Arany: Toldi V.)

„Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy,

Rossz hátam alá karod:

Úgy emelj el innen magadhoz,

[hogy] Ne lássanak a magyarok.”

(Ady: Csokonai Vitéz Mihály)

Amint a példák is mutatják, elmaradhatnak a mellérendelő és alárendelő kötőszók, mégpedig mondatrészek és az összetett mondat ragmondatai között egyaránt.

Kötőszóhalmozás (gör. poliszindeton ’sok kötőszó használata’). A kötőszó általában megvilágítja, kiemeli az illető mondatbeli viszonyt, ezért van olyan fontos szerepe, különösen a tudományos stílusban. Sőt az is előfordul, hogy a beszélt nyelvben, a szépprózában és a költői stílusban bizonyos kötőszókat megismétlünk, halmozunk különféle stilisztikai céllal.

A kötőszó ismétlésével kiemelhetjük a tartalmi mondanivalót: „Mit és mikor és hogyan kell szólani és tenni: ez a bölcsesség nagy titka.” (Kölcsey: Parainesis)

Erősíthetjük az egymás utáni gondolatsorokban megnyilatkozó értelmi vagy érzelmi fokozódást:

És akarok még sok másszínű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer,

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikító,

és kellene szomorú-viola,

és téglabarna és kék is, de halvány,

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

és akkor írnék, mindig-mindig írnék,

(Kosztolányi: Mostan színes tintákról álmodom)

Hangsúlyosabbá tehetjük a kötőszó által jelzett mondatviszonyt is:

Múzsa, te, ki nem jársz idres-bodros konttyal,

Vézna bőrödet sem fested bécsironggyal –

De piros, de pozsgás napégette arcod:

Te segíts, méltóan elzengnem e harcot!

(Arany: A nagyidai cigányok)

Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

(Ady: Fölszállott a páva)

Ezenkívül a kötőszóismétlés, különösen a leggyakoribb kötőszónak, az és-nek és az s-nek az ismétlése, a közlés tartalmától, a szövegkörnyezettől függően, a legváltozatosabb stílushatást keltheti, illetve az egyébként is adott stílushatást erősítheti. Fokozhatja a mellérendeléses előadásmódban az elevenséget:

Erzsi érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól és a lelkéből a biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult, és érezte, hogy az ura tenyerén van, olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna. (Móricz: Sárarany)

Kifejezhet lassúságot, nyomottságot:

Most tél van és csend és hó és halál

(Vörösmarty: Előszó),

ünnepélyességet:

„Tinéktek adatott, a gyenge

Lant húrjain játszani s zengve

Éltetni az erőst!

És, kit nehéz vas dönte sirba,

Az istenekkel tenni sorba.

– Feltámasztván a hőst.”

„És adatott vala tinéktek

Teremteni új nemzedéket

Az elhunyt sirjain;

Építni várost, Amphionként,

Hol durva kő mozdúla önként

A lantos húrjain.”

(Arany: A dalnok búja)

És erősítheti az elszántságot:

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,

Engesztelés és nagy Ítélet,

És mi vagyunk, csak mi vagyunk

Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem

S nincs hatalom, amely megingat

És hangosan, nagy-hangosan

Idézzük meg hóhérainkat.

(Ady: A Hadak Útja)

A megfelelő céllal történő kötőszóismétlés csak helyeselhető. Óvakodjunk azonban a köznyelv beszélt és írott változatában különösen az és, s, valamint a sok, nyelvtani szerepű hogy felesleges ismétlésétől, s a de azonban-féle kettőzésektől.

Lásd még: Kötőszó, Összetett mondat.

Kötőszóhalmozás l. Kötőszóelhagyás alatt.

Közbevetés (gör. parenthesis) – az írás vagy beszéd folyamatát megszakító olyan szó, kifejezés, mondattöredék vagy egész mondat, amellyel a beszélő vagy író közelebbről megmagyarázza, kiegészíti, részletezi vagy igazolja mondanivalóját, vagy elmondja a vele kapcsolatos elgondolásait, érzéseit; röviden: amellyel világosabbá teszi a stílust. A közbevetés különösen gyakori a beszélt nyelvben s az ezt felhasználó stílusokban, továbbá a zárt mondatszerkezetet felbontó modern prózában.

Azonban egykor (fölhívá-e a lyány

Vagy csak magától nyílt meg kebele?

Eszébe nem jutott) az ifju

Elmondta életét.

(Petőfi: Az apostol XII.)

S mégis – be különös egy ország –

Megint dacosodnak a szemek,

Keményre száradnak az orcák

S ijjesztő, síri némaságban

Megint fölszánt magyar világ van.

(Ady: Az ütések alatt)

Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik

próbám ez, lényed desztillálni… (Tán

itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyü árny,

s összeraklak, imbolygó mozaik:

s oldalak, sűrítlek – emlékezik

minden érzékem! – de egymás után

csapja csak ki ügyetlen kémiám

egyszerre-volt s szétszállt elemeid.

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 68)

…»anyag«-nak hívjuk az anyagot, melyet 1792-ben Baróti Szabó Dávid úgy alkotott, hogy a »matéria«-t – az anyát sejtvén benne – »anyai dolog«-nak fordította s mellé csapott egy g betűt… (Kosztolányi: Erős várunk, a nyelv)

Stílushatását az adja, hogy közelebb hozza hozzánk a mondanivalót, s hogy gyakran kép vagy szókép formájában jelentkezik. Írásban a közbevetést gondolatjelek közé, esetleg zárójelbe szoktuk tenni, a beszédben pedig ezt a szakaszt mélyebb dallamfekvésben s gyorsabban mondjuk. Ne használjunk azonban túlságosan hosszú és nagyszámú közbevetést, mert szétfeszítjük velük a mondat összefüggéseit, s ezáltal nemhogy még világosabbá, hanem éppen nehézkesebbé tesszük a közlést.

Lásd még: Világosság, A zárt mondatszerkezet felbomlása.

Közhely vagy nyelvi klisé – az olyan, legtöbbször képet is tartalmazó, általánosan ismert, elcsépelt körülírás, szólás vagy szókapcsolat, amelyben a képnek valójában nincs szerepe, mert csak bővebb kifejtése egy magában a közhelyben is megadott fogalomnak anélkül, hogy – szemben a szólásokkal – asszociációkat ébresztene az olvasóban, hogy gondolkodásra késztetné. Példák: az álom karjai közt van ’álmodik’; lerója a hála adóját ’meghálál’; a távozás hímes mezejére lép ’eltávozik’; így van ez, és nem másként ’így van’; háború mindig volt, és mindig lesz ’ua.’ A közhely rendszerint szerzője felejtett szállóige, valamely írásműből, szónoki beszédből kiszakadt, esetleg idegenből fordított kifejezés. A szólásokkal ellentétben nem tükrözi a nyelvközösség sajátos látásmódját, a népi képalkotó szemléletet. Érthető tehát, hogy a közhelyek nem kifejezőek, nem meggyőzőek, nem szépek, s rendszerint feleslegesen hosszadalmassá is teszik az írást és a beszédet. Ennek ellenére gyakran közkeletűvé, sőt elcsépeltté válnak, mert egyrészt megbújhat mögöttük a szegényes stíluskészség és az egyéni állásfoglalás hiánya, másrészt kevesebb értelmi tevékenységet kívánnak a hallgatótól is. Kerüljük őket, használjunk helyettük megfelelő, körülírás nélküli, egyszerűbb kifejezéseket vagy igazi szólásokat, esetleg hatásos, egyéni alkotású szóképeket.

Lásd még: Dagály, Frázis, Körülírás, Pongyolaság, Szókapcsolat, Szókép.

Közmondás l. Szókapcsolat alatt.

Köznyelv l. Nemzeti nyelv alatt.

Közölés – olyan versbeli, kihagyásos mondatszerkezet, amelyben egy közös mondatrészt (esetleg mondatdarabot) a vele egy szerkezetet alkotó mondatrészek vesznek közre úgy, hogy ez utóbbi szavak egymással rímelnek, a közös mondatrész pedig az utána álló mondatrésszel alkot szorosabb mondattani és verstani egységet. Stílushatását az adja, hogy a hiányzó mondatrészt (vagy mondatdarabot) olvasás közben oda kell értenünk, illetve később ott találjuk, s mintegy ennek megfelelően „újjáértékeljük” a már elolvasottakat is. Ezenkívül a közölés – mivel a XVIII. század végétől nagyon gyérül a használata – régies hangulatot is kelt.

Azért mi is bűnünkből –

Feltámadunk vétkünkből.

(Batizi András)

Ne mondj hát rózsának

Engem violának…

(Népdal)

Javokért, hasznokért, megmaradásokért

Gyűlnének, vínának az ő hazájokért.

(Tinódi Lantos Sebestyén)

Mit koslat ködgyűrők körül

szárnyaska szamarával,

ha nem vívódik emberül

a népek nyomorával!

S a poshadt ködöket habossá,

ha nem habarja viharossá!

(József Attila: Egy költőre)

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet.

(Arany: Toldi X.)

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

(Ady: Vörös szekér a tengeren)

Lásd még: Eltolás, Enjambement, Ráértés, Szórend.

Kritikai realizmus – a XIX. század elején, elsősorban a francia irodalomban keletkezett irányzat, amely a valóságot összefüggéseiben s aprólékosan is visszatükröző ábrázolásával, a jellemző típusok, helyzetek bemutatásával élesen bírálta a kor társadalmi jelenségeit.

A kritikai realizmus igazi területe a regény, de áthatja a drámát és a lírát is. A tárgykör nagyfokú kiszélesítésével, a valószerű és részletező ábrázolásmóddal nagymértékben gazdagította a szépirodalom nyelvét. A természetesség jegyében felhasznál minden nyelvi elemet, azokat is, amelyeket főként a klasszicizmus eddig kizárt az irodalomból: az egyszerű beszélt népi nyelv elemeit. Nem bocsátkozik a romantika szertelenségeibe, túlzásaiba sem; képeinek nem a képzelet a forrása, mint a romantikában, hanem a mindennapi élet. A kritikai realizmust ilyenformán jellemzi a gazdag, változatos, de mégis egyszerű és természetes nyelv, mind az alkalmazott képeket, szóképeket, mind a szókincsbeli és nyelvtani elemeket illetően.

Képviselői a világirodalomban: Balzac, Stendhal; Dickens, Thackeray; Tolsztoj, Gogol; Ibsen, Thomas Mann. Közép- és Kelet-Európában később indult fejlődésnek, több szakasza van, és e szakaszokon belül több árnyalatot mutat. Nálunk vannak akik ide számítják Arany, Petőfi műveit is, de a tulajdonképpeni kritikai realisták: Eötvös, Mikszáth, Tolnai, Móricz stb.

Valami hadias kevélység ült a fehérre meszelt falakon. A kert kezdeténél óriási jegenyék álltak glédában, az udvaron egy páva járkált, cipelve nagy grandezzával messze elérő tollazatának rettentő terhét. Minden olyan méltóságteljes volt. Az ünnepies csend, amelybe csak a fák zúgása vegyül. Ezeké a százados tölgyeké, amelyek felfogják künn az országúton ballagó parasztszekerek zörgését… esznek is ezekben a kúriákban. Nagyon kormosak a kémények. Sokat esznek. Tagadni nem lehet, hogy tömérdek izzadsága ment ki a parasztnak e nemesi kéményeken konyhafüst alakjában. A kémény nagy tolvaj… (Mikszáth: Különös házasság)

Lásd még: Korstílus, Realizmus, Szocialista realizmus.

Kuriális stílus – Eredetileg, főként a középkorban az ún. kancelláriai stílust jelentette, később főként a táblabíróvilág korában divatos, idegen és nyelvújítási szavakkal, latinosságokkal (pl. a szenvedő ige szertelen használata), németességekkel megtűzdelt, sokszorosan alárendelt, terjengős mondatokat tartalmazó, cikornyás, fontoskodó, néha pedánsul választékos stílust értették rajta. Leginkább a rendeletek, jogi iratok nyelvében élt, de felhasználták a korabeli társalgási stílusban és a szépprózában is. Ezt a stílust gúnyolja ki Kisfaludy Károly a „Kérők” c. színdarabban Perföldy alakjában:

Perföldy. Ez a motivum nekem tetszik! derogál is az igaz szivü embernek. Én már régen azt decidáltam [határoztam el] magamban, hogy ebben a dologban egyedül szivemből procedálok [járok el], praemittálván [előrebocsátván] azt, ha meritumban [a dolog érdemében, lényegében] megegyezhetek.

Lidi. De teszem azt, ha én szegény árva és nem a gazdag Baltafy leánya volnék?

Perföldy. Akkor is leobligálnám [kötelezném] magamat azzal a kondicióval [föltétellel], ha a szegénységgel primo [először] ennyi virtus [erény], secundo [másodszor] ennyi szépség egyesülve volnának.

Lidi. Nemes érzés! Szinte óhajtanám.

Perföldy. Nem is recedálnék [nem vonulnék vissza], sőt recapitulálom [összefoglalom], amit a kertben demonstráltam [kifejtettem], hogy tudniillik a pénz nem mindenkor elegendő a házi boldogságra; de ha ez a punctum [pont] is existál, már akkor ugyan jobb.

Lidi. Én is ugy tartom; és nagyon örvendek, hogy oly férfiura akadtam, ki egyenes szivvel s minden haszonkeresés nélkül lép Hymen oltárához.

Perföldy. Én pedig gratulálok, hogy fortuito [véletlenül] ilyen kincsre akadtam, melyre fundálhatom [alapíthatom] szerencsémet. Én ime duplicálván [megismételvén] kérésemet, még egyszer submittálom [bocsátom] szivemet a kisasszony judiciuma [ítélete] alá, reménylvén, hogy favorábilis sentenciát [kedvező döntést] nyerek és elvégzem szivemnek involutus [szóban forgó] perét et sic porro [és így tovább]…

Lásd még: Hivatalos stílus.