Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

17. fejezet -

17. fejezet -

Tartalom

L

L

Látható nyelv – az íráskép, azaz a leírt nyelv külsőségei, közelebbről az írásforma, a felhasznált nyomdatechnikai eszközök, továbbá a helyesírás módja. Olvasás közben az íráskép is hat ránk, az írásképnek is van hangulata, érzelmi velejárója. A stilisztika elsősorban a látható nyelv érzelmi-hangulati hatását vizsgálja a következő három területen:

1. Írásformák. Mind az egyes emberek kézírásának, mind pedig a nyomtatott szövegnek a formája hatással van ránk. Ilyen értelemben beszélünk pl. gyerekes, parasztos, női stb. írástípusról, s ebből következtethetünk az író egyéniségére is. Aztán más-más a hatása a gót betűs, a cirill betűs, a latin betűs stb. írásnak. Ezenkívül minden kornak megvan a maga írásstílusa, amely tükrözi a kort és annak ízlését. Arany János pl. a korhangulat érzékeltetésére szedeti a Buda halála énekeinek címét gót betűkkel: Buda király megosztja öccsével az uralkodást. A XX. században az új költői és stílusirányok aknázzák ki a betűformák esztétikai hatását. Nálunk a Nyugat a réginél nyugtalanabb hatású, új betűtípust honosított meg. Az expresszionisták a tipográfia terén is a forma anarchiáját hozták, főként nagy, plakátszerű betűikkel. A modern líra, különösen az expresszionizmus – disszonanciakeltés céljából, és a modern élet intellektualizmusát akarva kifejezni – még a számjegyeket, a matematikai jeleket s a kémiai képleteket is felhasználja a versekben.

… ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 × 2 józansága hull rám.

(Radnóti: Levél a hitveshez)

… (vér-lúgkő és gyomorgörcs H2O-ja)

(Barta Sándor)

2. Nyomdatechnikai eszközök. Közülük az új sor, a bekezdés szemléltető és hangulatkeltő eszköze lehet az új mondanivalónak. A bekezdések nagysága sem akármilyen: a gyors egymásutánban következő bekezdések elevenséget adnak a stílusnak, a hosszabb, esetleg több lapra terjedő bekezdések elsősorban a tudományos stílusban gyakoriak, mivel ezekben a tartalom kifejtése nagyobb tagolást igényel, és az olvasó nem szorul pihenésre.

A verssor nemcsak akusztikailag, hanem optikailag is egységet alkot. Egyébként is a sorokra való tagolás a versnek kizárólagos sajátsága, tehát eleve a vers hangulatát kelti. A versszak esetében is nagy szerepe van a látási képzeteknek. Ha pl. A Toldi nyolcsoros versszakát széttördelnénk két négysoros strófára, Gyöngyösi és Gvadányi epikájának külső képét és hangulatát kapnánk. Csokonainak „A Reményhez” c. verse a rokokó játékos formáját mutatja:

a Földiekkel játszó

b Égi tűnemény,

a Istenségnek látszó

b Csalfa, vak Remény!

a Kit teremt magának

b A boldogtalan,

a S mint védangyalának,

b Bókol úntalan. –

c Síma száddal mit kecsegtetsz?

b Mért nevetsz felém?

c Kétes kedvet mért csepegtetsz

b Még most is belém?

a Csak maradj magadnak!

b Biztatóm valál;

a Hittem szép szavadnak:

b Még is megcsalál.

Aranynál a fülemüle énekének crescendóját a sorok fokozatos rövidülése a szemnek is érzékelteti:

Történt pedig egy vasárnap,

Hogy a fentírt fülemile

Ép’ a közös galyra üle,

Azt szemelvén ki oltárnak,

Honnan Istent jókor reggel

Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt és harmatot,

A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli

Szivecskéjét elteli;

Szóval, a mi benne él

S mit körében lát, szemlél,

Azt a pompát, fényt és szint,

Mely dicsőség

– Semmi kétség –

Ő érte

Jött létre

Csupán ő érette, mind!

(Arany: A fülemile)

A „Mátyás anyja” c. versben a lassan hömpölygő alexandrinust három rövid sorra tördeli, a ballada izgatott hangulatát követve.

S ahol jön,

Ahol jön

Egy fekete holló;

Hunyadi

Paizsán

Ül ahoz hasonló.

Lecsapott,

Lecsapott

Fekete szélvészből,

Kikapá

Levelét

Az anyai kézből.

„Hamar a

Madarat!…

El kell venni tőle!”

Szalad a

Sokaság

Nyomba, hogy lelője.

(Arany: Mátyás anyja)

A rövid sorok hangulatkeltő hatását az impresszionista és az ilyen jellegű stílus igen kedvelte.

A nap lement.

Eljött a csend.

Szellőüzött

Felhők között

Merengve jár

A holdsugár,

Mint rom felett

A képzelet.

A városi

Nem élvezi;

Falun keresd:

Mi szép az est.

Utcára mén

Leány, legény,

S dalolni kezd,

Hallván a neszt,

Dalol vele

A fülmile

Lágy éneket

A lomb megett.

A kert alól

Furulya szól;

A pásztor ott

Tüzet rakott:

S mig elterűl

A tűz körűl,

S megszólal a

Bús furulya:

Ökre, lova

Jár tétova,

És harmatos

Füvet tapos.

Akközben a

Kert ajtaja

Halkan kinyíl;

Miként a nyíl

Odasuhan

Vig-boldogan

A pásztor, és

Van ölelés,

Van csókolás –

Ki volna más,

Ki eljöve?

Mint szép hive.

Mulassatok,

Ti boldogok!…

Mért köztetek

Nem lehetek?

(Petőfi: Est)

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

(Tóth Árpád: Meddő órán)

Az expresszionizmus itt is anarchiát teremtett: nemcsak vízszintes, hanem függőleges, ferde, sőt hajlított irányú sorokat is használt. Már egészen különösnek mondható e tekintetben Babitsnak „Vakok a hídon” c. verse:

Se korlát Padlóig

se hídrács derékban

legörbülve letörpülve

mind mind

lenn útat magának kezével tapint

üres szemgolyójuk faruk meg feltolva

szanaszét tekint a zord égnek int.

Mind bukdos És olykor És olykor

botorkál kezével tört lécen

gyámoltalanul a semmibe nyul hintázni tanul.

Viszont a hexameternél is hosszabb, 18–19 szótagú sorokat alkalmaz az „Atlantisz” c. versében:

S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:

porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.

Szabó Lőrinc expresszionista korszakában „3–7 sorba szétterülő »sort«” is alkot, pl. „Augusztus” c. versében:

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadal-

mas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek,

erdők és folyamok ringató mozdulatlansága

konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.

A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna

sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll

az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig

feszűl a reszkető, ideges csönd.

3. Helyesírás. A helyesíráshoz is sok érzelmi momentum fűződik, ezért is olyan nehéz a megváltoztatása. Hangulati különbséget érzünk pl., ha egy-egy hangot más-más betűkkel jelölünk: Tzigány – Czigány – Zigány – Cigány; anyja – anynya – annya. A nagybetű bizonyos értékelést fejez ki. A XVIII. század végén s a XIX. század elején pl. francia mintára – nálunk is nagybetűvel írták a kiemelt szavakat:

A tavasz rózsás kebelét kitárva,

Száll alá langyos levegőn mezőnkre.

Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,

S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,

Melyre a zárt föld kipihenve ébred;

Számtalan létek lekötött csirái

S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyujt mosolyogva néki.

Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,

A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek

Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,

S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,

Gyenge melledhez; valamint te, oly szép,

S mint mi, mulandó!

(Berzsenyi: A tavasz)

A XIX. század második felében eltűnnek a nagybetűk, s csak különös kiemelésképpen vagy megszemélyesítés esetében használják őket:

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

Mely minket a kétségbe buktatott:

Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az

Napján az Úrnak, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván bilincse,

A hosszu, téli fásúlt dermedés,

Készíté új virágit, hogy behintse

Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

(Arany: Széchenyi emlékezete)

A XX. századi költői iskolák ismét gyakorivá teszik, és szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak neki:

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska húllt

S az aszfalt szennyén szerteszét gurúlt

A Végtelen Fény milliom karátja.

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

Brummog a bőgő, elhervad a hold,

Fenékig issza a vőfély a bort,

Már szürkül lassan a ködös határ,

És a határban a Halál kaszál…

(Juhász Gyula: Tápai lagzi)

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,

Éhe a Szépnek hajt titeket.

Nagyobb igaza sohse volt népnek,

Hitványabb Nérók még seholse éltek.

Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.

(Ady: Csák Máté földjén)

Az egész szónak nagybetűvel vagy a többitől eltérő betűtípussal történő szedése szintén stílushatással jár:

…S vágy s való között

egyszer csak átléptem a küszöböt:

egy bolt felett cégtáblát láttam és

rajta, hogy „ÓRIÁS és ékszerész,”

arany betűket… Megnéztem megint:

Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,

gyúltam ki, itt egy Óriás lakik

s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 75)

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam

a hosszú szenvedés után.

Keserű lelkemet kiadtam

s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.

Keserű lelkemet kiadtam,

mint fájó gennyet a beteg:

magamtól is védve maradtam:

akarva sem szenvedhetek.

(Babits: Sírvers)

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit

szorítsd, ki únod a valót:

hímezz belőlük

fázó lelkedre gyöngyös takarót.

(Babits: Húnyt szemmel…)

Az összetételek egybe- és különírása ugyancsak más-más hatást vált ki belőlünk. A barokk korában az összetételek halmozása is díszítő eszköz volt. A modern líra is, mivel általában intellektuálisabb költészet a népies stílusúnál, kedveli a nagyobb szóegységeket, pl.: soha-meg-nem-elégedés.

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértékben zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

(Babits: In Horatium)

Komikus vagy gúnyos hatású magyar szavaknak idegen – pl. francia – átírása: Quichequeureuche ’Kiskőrös’ (Petőfi).

Tágabb értelemben a helyesírás körébe tartozik a központozás vagy az interpunkció is. Az interpunkció fontos kifejező eszköze a gondolatközlésnek, valójában a beszélt nyelv hangsúlyozásának, az arcjátéknak, a gesztusnak a helyettesítője. Általában mennél komplikáltabb a mondatszerkezet, mennél intellektuálisabb a nyelv, annál fejlettebb az interpunkció. Arany pl. általában sűrűn él az interpunkció lehetőségével, mégis kevesebb az írásjel a népies Toldiban, viszont igen sok van a balladáiban, a Bolond Istókban és a prózai dolgozataiban.

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Kocint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!… ti welsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

Elő egy welszi bárd!

(Arany: A walesi bárdok)

Megvan. Tehát Bolond Istók. Legyen.

Bár hősi tette most nem jut eszembe,

S a monda sem fog rá semmit, egyen

Kivül: mikor bekukkant Debrecenbe.

De hát azért én lantom letegyem?

Nem én! neki gyürkőzöm jó hiszembe:

Nem ő az első, kinek érdemét a

Hisztórikus csinálja, vagy poéta.

(Arany: Bolond Istók)

Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,

Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;

Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldel,

Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája;

Rozmarin bokor van gyászos ablakában:

A körül leskődik a fiú magában.

(Arany: Toldi VI.)

A vessző a logikailag fegyelmezett gondolkodás eszköze, jól tagolhatja a mondanivalót. A XX. század költészete azonban – különösen az izmusokat követőké – a vesszők elhagyásával érzékelteti a gondolatok egybefolyó sorozatát, az elmosódó körvonalakat, az egymásba ömlő kusza képzeteket.

Magasan élek és egyedül élek a smaragdmezőkön

túli szélvilágban

és nincs út már hozzám sem ösvény amelynek végén

ölelő karok várnak

csak maga van aki nincs maga aki lehetne és maga

is egyedül –

(Zalán Tibor: Szélvilág)

A kettőspont rendkívül alkalmas egy-egy fontosabb gondolat kiemelésére:

Vörös jelek a Hadak Utján:

Hunniában valami készül,

Rongyos hadak, roppant hadak

Seregelnek vígan, vitézül.

(Ady: A Hadak Útja)

A setét bolt nagy üvegablakán

Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött,

Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt

S éreztem: messze-messze ül e lány

S tudtam: nincsen számomra mosolya…

(Tóth Árpád: Séta az alkonyatban)

Petőfinél szinte erőltetett figyelmeztető a „Csokonai” c. versben:

Egy kálomista pap s Csokonai

Egymásnak voltak jóbarátai.

Kilódul egyszer Debrecenből

S a jóbarát előtt megáll,

S: ihatnám pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

(Petőfi: Csokonai)

A népies lírában általában nem szerepel, gyakori viszont a modern versekben is.

A pontosvessző a világos stílusnak fontos eszköze, a többszörösen összetett mondatoknak két vagy több nagyobb egységét különíti el egymástól:

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;

Éreztük, amint e föld szíve rezdül

És átvonaglik róna, völgy, halom.

(Arany: Széchenyi emlékezete)

A kötőjel általános használatán kívül gyakori a szépirodalomban, különösen a versekben, az ún. egyéni szóösszetételekben. Pl. Adynál, Juhász Ferencnél:

S a napok mulnak-mulnak

S beteg szívembe fulnak

Vágyaim szent-Te-érted.

(Ady: Mert túlságosan akarlak)

Zöld eszmélet-foszlány ködök,

s a köd-iszonyat hömpölyög

és bong és kong a köd-harang:

gyöngy-világegyetem-harang.

(Juhász Ferenc: A köd gyönyörű iszonyata)

A gondolatjel elválaszthatja a közbevetést, jelezheti azt, hogy bizonyos fokig elkülönülő gondolatsort kezdünk stb.

A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” –

mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak,

ezernyi élet nyüzsgött, villogott.

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 106)

Arany az állítmány kiemelésére is felhasználja:

Az az ábránd – elenyészett;

Az a légvár – füstgomoly;

Az a remény, az az érzet,

Az a világ – nincs sehol! –

(Visszatekintés)

Ady nem ismeri a gondolatjelet, az impresszionista líra viszont gyakran él vele.

Hervad a kertem violákkal –

Szegény violák!

Akár a ma, akár a holnap,

akár a világ.

Napos napot napok napolnak –

hol a türelem?

Életpapok csapot papolnak, –

Ó zord szerelem.

(Babits: Egy szegény magára maradott)

A három pont jelenthet kihagyást, befejezetlenséget, érzelmi szünetet, és utalhat a mondanivaló továbbgondolására.

Te se halsz meg egészen! Kétezer

évig mindig lesz, aki rád figyel:

férfi sóváran, asszony irigyen –

örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 119)

Az idézőjel az idézet kezdetét és végét jelöli. Napjainkban az idézőjelbe tett szó, kifejezés, esetleg mondat igen gyakran az eredetitől eltérő – rendszerint gúnyos vagy más hangulati értékű – jelentést, stílusértéket jelez (pl. Ez a „szelíd angyal” már megint veszekszik.).

Mondta az Úr Jónásnak: „Kelj fel és menj

Ninivébe, kiálts a Város ellen!

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:

szennyes habjai szent lábamat mossák.”

(Babits: Jónás könyve)

A zárójel lehet inkább értelmi és inkább érzelmi szerepű. Az értelmi zárójel vagy szétválasztja a mondanivaló elemeit, egybefoglalja az összetartozót, kiválasztja a mellékes részt, ill. magyarázzatot ad, kiegészít (pl. a tudományos művekben), vagy a szertekalandozó gondolatasszociációk kifejezője (pl. Mikszáth és Veres Péter stílusában).

A földrajzi neveknek az alakjuk is változik, mert ezek is alá vannak vetve a nyelv törvényszerű változásainak, de – főleg a kisebb jelentőségűek – érthető okokból nyelvjárási változatokat őriznek meg (s ezért a történeti nyelvjáráskutatásnak is fontos forrásai). (Azonkívül itt-ott némi konzervativizmust árulnak el.) (Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza)

Mert ám nem olyan akármilyen tehén volt az! Nagyon nehezen szerezték. Garasonkint kuporgatták össze azt a nyolcvan forintot (azonfelül hetven krajcár borravalót a kötél fejében), amennyibe került. (Mikszáth: Aranyos felhők)

Ha egy kérdést sok szempontból nézünk, de a szempontok közt nem csinálunk értéksorrendet, akkor mennél többet beszélünk róla, annál zavarosabb lesz. (Melyik termel többet, a kisüzem, vagy a nagyüzem? Melyiken szaporább a nép? Melyik ad több munkát? Melyik ád több emberi méltóságot? Melyik vezet a magasabb közösségi felelősséghez? Melyik vezet a magasabb műveltség felé? Stb. stb.) (Veres Péter: Parasztsors magyar sors)

Az érzelmi zárójel szerepe hangulatkeltés. Ez utóbbi különösen jellemző Adyra. Látszólag minden ok nélkül zárójelbe tesz egész mondatokat, sorokat, sőt versszakokat, ha valamilyen hangulatváltást akar éreztetni.

A lelkem ódon, babonás vár,

Mohos, gőgös és elhagyott.

(A két szemem ugy-e milyen nagy?

És nem ragyog és nem ragyog.)

(A vár fehér asszonya)

(Mit adhatnék?) Porlandó szégyen

Vagyok már csak, ki idejében

Érzi szégyenes voltát.

Kivert bikának sorsa biz ez,

Ki elveszti a csordát.

(Mit tehetnék?) Egy kis halállal,

Kit lelkem oly örömmel vállal,

Csúnyákat letörölnék?

Borzasztóan sok a csúnyaság

S mindegy: halnék vagy ölnék.

(Mit futhatnék?) Egy-két határt tán,

S aztán csalódottan megállván

Szidnék föl az egekre

S mégis torpannék hasztalanul.

Őrjöngve és nevetve.

(Mit sírhatnék?) Amit szabad volt,

Már elsírtam, ekkor és akkor

S ne is beszéljünk róla:

Én vagyok a magyar bánatok

Legvertebb siratója.

(Ady: A sirató siralma)

Lásd még: Egy ócska konflisban, Futás a Gond elől, Kis, karácsonyi ének, Az Istennek viselőse, A menekülő Élet.

Arany és Petőfi is szereti a zárójelet. A modernek közül Babits egyenesen csaknem túlzásba viszi a használatát (Karinthy ezt a stílussajátságát ki is gúnyolja az Így irtok ti-ben).

Neked kell mindent megcsinálnod,

azt is ám amit én akartam:

te kiállod! (Én már kiállok.)

Én már elhallgatok zavartan.

Nem értek hangos lenni. Téged

meghallanak. (Én már meghaltam.)

(Babits: Ady Endrének)

A felkiáltójel általában az erős érzelem, a felindultság jele. Címekben igen hatásos kiemelő eszköz, pl.: Petőfi: Világosságot! Szabó Lőrinc: Kalibán! Ady sohasem használ felkiáltójelet, még az ó, jaj, hurrá stb.-féle indulatszó vagy a megállj-féle felszólító módú igealak után sem, talán azért, mert szakítani akar a régi formákkal, illetőleg szavainak önmagukban is erőt tulajdonít.

Nem kellenek a megálmodott álmok,

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,

Röpülj hajóm,

Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:

Röpülj hajóm,

Én nem leszek a szürkék hegedőse.

(Ady: Új vizeken járok)

Babits verseiben annál több felkiáltójellel találkozunk.

Hej, katonák, van-e bor

A kűherkulessét!

S kocka? Lógjon aki lóg!

Hozom a köntössét.

Kis murit ma! Illik az

vidám örökösnek:

Gazdája már nem iszik

ugysem a köntösnek.

(Babits: Golgotai csárda)

A kérdőjel nélkülözhetetlen kifejezője az értelemnek és hangsúlynak, hanglejtésnek. A kettős, sőt hármas kérdőjel a humoros stílusban fordul elő, s néha mondatokat vagy bizonyos arcjátékot helyettesít.

mért faggatnak a holtak

kik élve némák voltak?

miért hangos a halál?

miért van, ami nincsen?

miért fáj, ami mindegy?

mért nagy dolog a halál?

(Babits: Furcsa elmenni Délre)

Valamely szónak vagy szövegrésznek a kiemelését aláhúzás, kurzív (dőlt betűs) vagy rikított szedés jelöli. Arany sűrűn alkalmazza. Petőfihez írt válaszában ez áll:

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom

Örűl a szívem és mégis sajog belé.

Hányja-veti a hab : mért e nagy jutalom?

P e t ő f i t barátul még sem érdemelé.

(Arany: Válasz Petőfinek)

Másutt a szónak csak egy részét emeli ki a szójáték kedvéért:

Ott, kupec módjára, mintha venne marhát,

Jól megverte Jóka ördög bácsi markát,

Végre a sok lőre az inába szállott

S felbukék, mikor az egyességök állott.

(Arany: A Jóka ördöge IV.)

Máskor meg a jelentéssűrűsödést érzékelteti vele:

Állj meg, boszú, megállj:

Cseh földön űl a rab;

Cseh földben a király.

Mindég is ott marad.

De visszajő a rab…!

(Arany: V. László)

Babits is kedveli a dőlt szedést. Ilyen szedésű teljesen pl. a „Húnyt szemmel…”, a „Klasszikus álmok…”, az „Örökkék ég a felhők mögött” c. alkotása. A „Prológus” c. versében viszont csak a kiemelt szavakat szedeti dőlten:

zengd, amit Ők akartak

– s jaj! meg nem élhetik – :

kik életünkért haltak,

zengj életet nekik!

Az úgynevezett szépírói helyesírás kedveli a rendhagyó formákat. A régi betűk más archaikus jelenségekhez hasonlóan felidézhetik régi korok hangulatát (ilyen nevek: Dessewffy, Thewrewk, Batthyány). A nevek régieskedő írása kifejezhet gúnyt is, pl. Jókai, Kárpáthy Zoltán c. regényében a „Keocherepy” írásforma. A fonetikus írásmód jelezheti a költő kiejtésmódját, pl.

Tehetetlenül, mint bübájló

szemverés, varázslat alatt

bús mesehős, kerestem azt, ki

régi magamnak visszaad.

(Illyés Gyula: Farsang)

A táji stb. kiejtésnek megfelelően jellemezheti a beszélőt, pl. a falusi voltát: „Jaj Istenem; Istenem, hogy mi lesz mán a világbúl…” „Ü tud vélűk beszílni…” (Szabó Pál: Szakadék). „Nígy hétig együtt szedtük a cukorrípát Bongyoson.” (Sinka István: Kadocsa, merre vagy?) Fonetikus írásmódot alkalmaznak az írók szóelemző írás helyett is, pl. hajja, annya, eggyek stb. (gyakori a népi íróknál: Veres Péter, Szabó Pál, sőt Móricz Zsigmondnál is).

A fonetikus átírás alkalmas az egyéni ejtésmód jelölésére, pl. „tesszík adni két pízíj babíjjevejet” (Veres Péter írásában egy kisgyerek selypítő beszéde); „Fúad méd bátókám” (hasonló beszéd Móra „Kincskereső kis ködmön”-ében). Az érzelmi kitörés megjelenítésére is használják, pl. kuttya-fikom-terremtette (Babits). A posztmodern a rendhagyó (hibás) helyesírást humoros, gúnyolódó célból alkalmazza:

Már kislány korában is kimondott bizsergést érzett, amikor édesanyjával végig sétáltak azon a jó nevű Magyar Költőről elnevezett tér irányába, ahol a Vörösmarthy Gerbaudban „kiruccanva” süteményt fogyasszanak. (Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala)

Látomás vagy vízió – Tágabb értelemben a felcsigázott, szinte révületbe eső vagy rendkívül élénk képzelet szülte művészi kép, képsor. Szűkebb értelemben a túlzással rokon stíluseszköz, amelynek a segítségével a költő nagyméretű, láncolatosan egymásba kapcsolódó és rendszerint mozgalmas képekben vagy maga elé képzeli a múlt eseményeit, vagy mintegy víziószerűen elképzelteti a jövőt, vagy – gyakran groteszk módon – így érzékelteti a körülötte levő valóság egyes jelenségeinek láttán kialakult különös hangulatát, érzéseit. Stílushatása a túlzásból, a sokszor fantasztikus képekből, ill. a sajátos szóképekből származik. Látomással idézi meg például Vörösmarty a „Zalán futása” kezdő soraiban a múltat, Árpád és Zalán korát. Hatalmas, látomásszerű képben érzékíti meg Petőfi „Egy gondolat bánt engemet” c. költeményében azt a kívánságát, hogy a csatatéren a világszabadságért áldozhassa életét. József Attila pedig „Szép nyári este van” c. versében (1924) groteszk képek sorával érzékelteti a korabeli nyomasztó társadalmi viszonyok hatására támadt érzelmeit. A látomásos ábrázolásmód érthető módon jellemző mind a világirodalomban, mind nálunk a romantikára, a szimbolizmusra, a szürrealizmusra.

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engem összetiporva. –

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet…)

Szép, nyári este van.

Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,

Gyárak ijedten vonitanak,

Kormos tetőket kormoz az este,

Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,

Kocsik szaladgálnak összevissza,

Villamosok csengetnek nagy körmenetben.

Transzparensek orditják, hogy: vak vagy,

Mellékuccákba ballagó falak

Visszalobogtatják a plakátot,

Előtted, mögötted, mindenfele – látod –

Plakátarcu emberek rohannak

És – látni – a nagy háztömbök mögött

Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva

Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva

Emberlajtorján másznak magasra

Emberek

S a dühödt körutak nyakán

Kidagadnak az erek,

Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,

A hazatartó munkások lassu lépéseit,

Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,

Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.

Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását

És odábbról csámcsogását egy parasztnak,

Aki szomszédja kaszálójából

Épp most nyúz le egy jó darabot.

Hallok mindent, aki hallgatok.

Kolduscsontokban nyöszörög a szú,

Körülszimatolnak asszonyok,

De én nagyon messziről jöttem,

Kiülök szíves küszöböm elé

És hallgatok.

Szép, nyári este van.

(József Attila: Szép nyári este van)

Lásd még: Nagyítás.

Látszólagos képtelenség (gör. paradoxon ’nem várt’, vagyis olyasmi, ami a szokásos véleménnyel, vélekedéssel ellentétes; és oxymoron ’éles [azaz szembetűnő, merő] ostobaság’) – az ellentéttel rokon stíluseszköz: olyan szavak, gondolatok összekapcsolása, amelyek látszólag kizárják egymást; jelentéstanilag nézve: a felhasznált szavak különféle jelentéseinek a játéka. Pl.: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja!” (Arany: Széchenyi emlékezete) „Szegény gazdagok.” (Jókai) „Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok…” (József Attila: Szép nyári este van.) De a mindennapi nyelv is ismer hasonlókat, pl.: Lassan járj, tovább érsz!

Az oxymoron esetében még élesebb a szembenállás, az egymást kizárás.

Ti is, kiknek vérét a természet kéri,

Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

(Batsányi János: A franciaországi változásokra)

Ötven év?

kit ünnepeltek, annak nincs kora.

A költő hangja száll,

visszhangja támad s hallható

a néma s mégis harsogó időben.

(Radnóti: Köszöntő.

Egy Sík Sándor-ünnepély prológusa)

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

(József Attila: A Dunánál)

A látszólagos képtelenség stílushatása igen erős, éppen váratlansága, meghökkentő volta miatt.

Lásd még: Ellentét.

Leiterjakab – felületességből eredő – vagy néha szándékos – fordítási hiba, a szöveg elferdítése. A leiterjakab szó a németből származik: valaki (állítólag Ágai Rudolf) a múlt század hatvanas éveiben a Jakobs Leiter ’Jákob létrája’ kifejezést Leiter Jakabnak fordította. Pl.: englischer Gruss ’angol üdvözlet’ ehelyett: ’angyali üdvözlet’; ilyenekre épül fel Karinthy kitűnő karikatúrája: Műfordítás.

Levélstílus – A levél valójában írott társalgás. Ennek megfelelően a levélstílus mind szókincsében, mind mondatfűzésében tartalmaz elemeket az írott nyelvi stílusból, de gyakoriak benne a társalgási nyelv közvetlenségre törekvő, legtöbbször könnyed és természetes nyelvi kifejező eszközei is. A levélírás stílusa magától értetődően nem kismértékben függ attól, hogy ki, kinek írja a levelet, és mi a levél tárgya. A művészi formában írt, olykor verses leveleknek (pl. Petőfi, Heine leveleinek) a stílusa valójában átmenet a szépirodalmi és a levélstílus között.

Lásd még: Stílusréteg, Írott és beszélt nyelvi stílus, Társalgási stílus.

Litotesz l. Kettős tagadás.