Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

18. fejezet -

18. fejezet -

Tartalom

M

M

Madárnyelv – rendszerint a gyermekek olyan tréfás beszéde, amelyben a szavakat, azok szótagjait értelmetlen hangokkal, hangcsoportokkal toldják meg, vagy egyéni alkotású szavakat alkalmaznak, hogy így a mondanivalót nehezen felismerhetővé vagy felismerhetetlenné tegyék. Előfordul tehát a gyerekek játék- vagy társalgási nyelvében, s hangulatkeltő stíluselemként a mesében is.

Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál:

Argadórgósorgom margarargadtárgál?

Targakargarorgodj hárgát korgomarga,

Irginerget arga porgokorgolbarga!

(Arany: A Jóka ördöge V.)

A magyar nyelv sajátságai – nyelvünknek főként olyan szerkezeti vonásai, amelyek megtalálhatók ugyan egyenként egyes más nyelvekben is, de egyfelől kevés nyelvben, s azokban sem olyan mértékben, mint a magyarban, másfelől e vonások együtt és olyan módon, mint a mi nyelvünkben, sehol másutt nincsenek meg. Lássuk a legfontosabbakat.

1. Nyelvünknek egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy a mondatban a logikailag egybetartozó szavak összetartozását – lehetőleg mindkét szón – nyelvtani eszközökkel is kifejezzük. Mindez a fogalmak egész sorának változatos kapcsolatait tudja egyszerre jelezni, s ugyanakkor nagymértékben tömörré teszi a stílust. Eszközei a következők: a birtokos személyjelezés, illetőleg a birtokviszonynak mindkét szón való jelölése: „a városnak a századok során sokszor leégett, de mindig újra felépülő utcája”; – a tárgyas ragozás: a határozott tárgyat jelöli az állítmány is, viszont a határozott tárggyal tárgyas ragozású igealak jár együtt: „távol legyen tőlem, hogy azon fontosságot, mellyel nemzeti irodalmunk művelésében bír, ne ismerjem el…” (Eötvös József); – egyes olyan igekötős igék, melyek még közel állnak a szerkezethez: kijön a szobájából,fölnéz az égre; – az ún. páros szerkezet: a főmondatban mutató névmás, rámutató szó utal a mellékmondatra, s kötőszó áll a mellékmondat élén: „Nagy munkát vállal az magára, | Ki most kezébe lantot vesz” (Petőfi: A XIX. század költői); – bizonyos kötőszók, határozók (pl. viszont, azonban, sőt, azután stb.), amelyekkel tartalmilag összefűzzük az egymás után következő mondatokat.

2. Jellemző nyelvünkre a személyes jelleg s bizonyos konkrétság. Vagyis, hogy a magyar a személytelen, elvonatkoztatott formákkal szemben az olyan kifejezésmódot, az olyan mondatokat kedveli, amelyek utalnak a cselekvő alanyra (annak személyére és számára), a cselekvésre, a cselekvés körülményeire stb. Ennek megfelelően használjunk tehát ragozott igéket, éljünk a birtokos személyragozás adta lehetőségekkel, s nevezzük meg az alanyt, ha a körülmények mindezt megengedik stb. Pl.: „Ennek nincs igazolása a hivatalos iratokban.” Helyesebben: „Ezt nem igazolják a hivatalos iratok.” „Mi ebből a következtetés?” Helyesebben: „Milyen következtetést vonhatunk le ebből?” „Ez az utolsó erőforrás.” Többet mondóan: „Ez az utolsó erőforrásunk.”

3. Jellemző továbbá nyelvünkre hatalmas képzőrendszere. Ez egyrészt szintén a tömörség eszköze (a műveltető, visszaható, gyakorító stb. igéket pl. más nyelvek körülírással fejezik ki), másrészt pedig rendkívül alkalmas értelmi és érzelmi-hangulati árnyalatok megéreztetésére, pl. szökken, szökell; szakít, szakajt, szakaszt; cselekmény, cselekvény. (L. Képzők)

4. Képzőrendszerünkhöz hasonló igekötőink szerepe. Ezek is nyelvünk tömörségét segítik elő, s szintén sokféle finom árnyalatot fejezhetnek ki, pl.: megfagy, befagy, lefagy, kifagy, átfagy, szétfagy stb. (L. Igekötő)

5. A tömörség eszközei még a szóösszetételek, továbbá hatalmas és szintén sokféle hely- és egyéb viszonyt jelölő határozórag-rendszerünk. (L. Szóösszetétel, Határozó)

6. Igen fontos sajátsága nyelvünknek a szórend, pontosabban a szórend rugalmassága. (L. Szórend)

7. Végül említsük még meg röviden nyelvünknek a következő sajátságait: a színes, változatos hangzás; – a rendkívüli metrikai rugalmasság; – a névszói állítmány (a van és vannak igét csak akkor tesszük ki, ha hangsúlyos); – az egyes számnak más nyelvekhez viszonyítva kiterjedtebb használata (a kettőnél többet jelentő számnevek utáni egyes szám, az anyagnevek egyes számú használata stb.); – az alany és állítmány sajátos egyeztetése; – a páros testrészek szintén sajátos felfogása; – az eldöntendő kérdésekre adható változatos feleletek, a kettős, sőt hármas tagadás stb.

E sajátságok nyelvünk lényegét jelentik. Éppen ezért éljünk velük mindenfajta közlésben, hogy mondanivalónkat minél hatásosabban, teljesebben fejezhessük ki. Fordítás alkalmával pedig – amikor erős lehet az illető idegen nyelv hatása – különösen nagy figyelmet fordítsunk érvényesítésükre.

Lásd még: Magyarosság, Szókapcsolat alatt: Szólások, Szókép, Tömörség.

Magyarosság – a régi stilisztikákban a helyes stílus egyik sajátsága, de természetesen ma is beszélhetünk magyaros stílusról. Magyaros a stílus akkor, ha az író kerül minden olyan szót, szólást és mondatszerkesztést, amely idegenszerű, s amely ellenkezik nyelvünk törvényeivel, szellemével. Viszont szívesen és tudatosan használja azokat a sajátos nyelvi eszközöket (magyaros szóképeket, szólásokat, fordulatokat), amelyek a stílust magyarrá, s ugyanakkor színessé és kifejezővé teszik, és amelyek gyakran más nyelvre le sem fordíthatók.

A stílus magyarosságára való törekvés könnyen átcsaphat azonban magyarkodásba, a meghonosodott és szükséges idegen szavak, továbbá idegen hatást is mutató szóalkotásmódok felesleges üldözésébe, a magyaros szólások túlzott arányú használatába stb. A magyarosság elvét csak az tudja helyesen és célszerűen alkalmazni, aki ismeri a magyar nyelv sajátságait, a szókincshasználat és a mondatszerkesztés törvényeit, aki tisztában van a nyelvművelés, a nyelvhelyesség elveivel és mindenkori gyakorlati kérdéseivel.

Lásd még: A magyar nyelv sajátságai, Magyartalanság, Idegenszerűség, Idegen szavak, Helyesség, Nyelvművelés, továbbá: Szókincs, Szóhangulat, Szókapcsolat alatt: Szólások; Képzők, Szóösszetétel, Szókép, Jóhangzás alatt: Zeneiség; Egyszerű mondat, Összetett mondat, Szórend.

Magyartalanság – beszédben vagy írásban a szavaknak, kifejezéseknek, a mondatszerkesztésnek, a stílusnak idegenszerű, a magyar nyelv törvényszerűségeivel ellenkező alkalmazása. A magyartalanságok közé tartoznak elsősorban az idegenszerűségek (ezek nyelvünkben főként a latin, majd a német, újabban az angol nyelv hatására jöttek létre), továbbá – tágabb értelemben – a magyar nyelvi helytelenségek, stílustalanságok is. Pl.: „Kérem az iratokat mellékelni!” (Helyesebben: „Kérem, mellékelje az iratokat!”); „A televíziós kép mérete az ernyőkerettel behatárolt felületével adott.” (Érthetőbben: „A televíziós kép méretét az ernyőnek kerettel határolt felülete szabja meg.”) „Az ügyet megvizsgálandó, elrendelte, hogy…” (Világosabban: „Az ügy megvizsgálása végett elrendelte, hogy…”) A magyartalanságokat felhasználhatják viszont az írók akár jellemzés céljából is.

Lásd még: A magyar nyelv sajátságai, Magyarosság, Idegenszerűség, Idegen szavak, Helyesség, Nyelvművelés.

Makaróni nyelv l. Keverékszó alatt.

Megszemélyesítés (lat. personificatio) – a metafora egyik válfaja, származéka, olyan szókép, amely elvont dolgokat (pl. érzést, eszmét stb.), természeti jelenségeket, élettelen tárgyakat élőként mutat be, az élőkre jellemző cselekvéssel, érzéssel, tulajdonsággal ruház fel, illetve növényeknek, állatoknak is emberi érzést, cselekvést tulajdonít. A megszemélyesítés lehet:

1. köznyelvi: a szél elül, az ágyú szól, az óra jár, csípős szél; de a tudományos és a publicisztikai stílusban is találunk ilyeneket: a tények ezt mutatják, a vers arra tanít stb.;

2. költői, művészi:

Megindulna a korcsma felé, amely ott ül a Küküllő partján. (Tamási Áron: Bölcső és bagoly)

Míg léceim a falnak állitom,

hóförgeteg fut át a kis hidon,

hajamba kap s az ajtóhoz közel,

akár egy búcsuzó lány, átölel.

(Radnóti: Este a hegyek között)

A hajnal lányos-szép mosollyal

Száz csókját szórta szerte-szét,

Végig becézte száz virágon

Harmatos, rózsaszín kezét.

(Madarász Emil: Csihajda)

A metaforához hasonlóan a megszemélyesítés is – különösen a modern lírában – alapjává válhat egy egész versnek, pl.: József Attila: Altató, Tóth Árpád: Láng.

Eldobtam egy gyufát s legott

Hetyke lobogásba fogott,

Lábhegyre állt a kis nyulánk,

Hegyes sipkáju sárga láng,

Vigat nyujtózott, furcsa törpe,

Izgett-mozgott, előre, körbe,

Lengett, táncolt, a zöldbe mart,

Nyilván pompás tűzvészt akart,

Piros csodát, izzó leget,

Égő erdőt, kigyúlt eget;

De gőggel álltak fenn a fák

És mosolygott minden virág,

Nem rezzent senki fel a vészre,

A száraz fű se vette észre,

S a lázas törpe láng lehűlt,

Elfáradt és a földre űlt,

Lobbant még egy-kettőt szegény

S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

(Tóth Árpád: Láng)

A megszemélyesítés stílushatása abban rejlik, hogy a megelevenítés, a megérzékítés, az átlelkesítés eszközével képszerűvé teszi a stílust és hatásossá a mondanivalót. Van olyan megszemélyesítés, amely inkább elképzeltet, vagyis szemléleti jellegű (l. a Tamási- és Radnóti-idézetet, s van olyan, amely bizonyos hangulatot akar ébreszteni, azaz hangulati jellegű (l. a Madarász Emil-idézetet). A kétféle elem keveredhet is, l. pl. az idézett „Láng” c. verset.

A megszemélyesítésre használt szó szófaja többnyire ige, ritkábban melléknév.

Lásd még: Metafora, Szókép.

Megszólítás (gör. apostrophé ’elfordulás’ [azaz az író vagy a szónok elfordul attól, akihez addig a szavait intézte, és máshoz fordulását megszólítással jelzi]) – főként a felkiáltó, a kívánó (felszólító és parancsoló), valamint a kérdő mondatokba beépülő stiláris eszköz, amellyel az író bevon valakit a beszélgetésbe, vagy gyakran elvont dolgok, tárgyak megszemélyesítésével a mondanivalóval kapcsolatos érzésének magasabb fokát érzékelteti, és ugyanakkor az ún. fatikus, azaz kapcsolattartó funkció erősítésével közvetlenebb hangot teremt, személyesebbé teszi a nyelvet. Az érzés, érzelem intenzitását a megszólításban szereplő indulatszók csak fokozzák.

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,

És szabadság, te vagy lelkem istensége!

(Petőfi: A csárda romjai)

Százezernyi parittyás Dávid

Készül bízón, dalolva rátok:

Ejh, jó urak, dicső urak,

Ilyen gyávák a Góliátok?

(Ady: A Hadak Útja)

Lásd még: Felkiáltó mondat, Kívánó mondat, Megszemélyesítés.

Melléknév l. Névszó alatt.

Melléknévi igenév l. Igenevek alatt.

Mellérendelés l. Összetett mondat alatt.

Mellérendelő összetétel l. Szóösszetétel alatt.

Mellőzés (lat. praeteritio) – a régi stilisztikákban szereplő alakzat: az író azzal hívja fel a figyelmet valamire, azzal emel ki valamit, hogy kijelenti: nem fog beszélni róla.

Nem mondom, hogy szeretlek,

Mi haszna mondanám?

Te szómra nem hajolnál

S csak búmat toldanám.

Nem mondom, mint szeretlek,

Hol lelnék arra szót?

Nem érez, aki érez

Szavakkal mondhatót.

Nem mondom, e kebelben

Mi mély a fájdalom:

Az ilyen fájdalomnak

Legjobb a sírhalom.

(Vörösmarty: Idához)

Metafora (gör. ’átvitel’) – olyan szókép, amely két fogalom közt fennálló tartalmi (külső vagy belső, néha funkcióbeli) hasonlóságon vagy hangulati egyezésen alapul. Pl.: Tenger nép jár az utcán: külső hasonlóság. Nagy kofa ez a gyerek! belső hasonlóság. „A lelkem ódon, babonás vár”: hangulati egyezés. (Ady: A vár fehér asszonya) Van köznyelvi metafora, pl.: a hegy gerince, kabátujj, szőlőszem, gurul a nevetéstől, nyakig van a bajban, majomsziget (az első három esetben a kép már erősen megkopott, vagy majdnem el is tűnt), leányvállalat, feketepiac, mamutvállalat, agrárolló (ezek egyben szaknyelviek), és van költői, művészi metafora. Ez lehet:

1. megújított, pl. a rózsás arc Petőfinél:

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára

Tündér orcád tejben úszó rózsája:

Bujdosója lennék a nagy világnak,

Vagy od’adnám magamat a halálnak.

(Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet…)

A homlok barázdái metafora így újult meg Aranynál:

A gazda pedig mond egy szives jó estét!

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

(Arany: Családi kör)

2. eredeti:

E homlok egy egész könyv, amibe

A földnek minden gondja van beírva:

E homlok egy kép, amelyre miljom élet

Insége és fájdalma van lefestve.

(Petőfi: Az apostol I.)

Havas csúcsával nézi a napot

Daloknak szent hegye: a lelkem…

(Ady: Búgnak a tárnák)

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

(József Attila: Téli éjszaka)

Alakja szerint van

1. teljes metafora: ilyenkor ki van téve az is, amit azonosítunk, meg az is, amivel azonosítjuk:

Kikelet a lyány, virág a szerelem,

(Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet…);

Ez az utca, bánatutca,

Bánatkővel van kirakva.

(Népdal)

Szállj, dal, esti fecske, suhanj

A vak tavak fölött…

(Tóth Árpád: Próbálom, hátha…)

2. egyszerű metafora: ilyenkor csak az van kitéve, amivel azonosítunk, az azonosítottat oda kell érteni:

„Hé, fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?

Meg kell a palánkot döngetni körűle!”

(Arany: Toldi III.)

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

(József Attila: Ars poetica)

A metaforák stílushatása aszerint is változik, hogy az azonosító milyen szófajú. Vannak

1. igei metaforák: rohan az idő, terveket sző; „sokszor harapta meg szavaival” (Mikszáth);

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét,

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

(József Attila: Nyár)

2. főnévi metaforák: az élet dele, a beszéd sava-borsa

Ál-bölcs igék, illó harag,

Villant öröm, játszó szavak,

Lelkem szerelmes fattyai,

Be bánlak, hogy elszórtalak

Benneteket.

(Ady: Lelkem szerelmes fattyai)

3. melléknévi metaforák: keserves élet, csípős megjegyzés

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

(Babits: Fekete ország)

Célja szerint a metafora (különösen a költői, művészi metafora) lehet

1. szemléleti: ha elsősorban elképzeltetni, képszerűen ábrázolni, szemléltetni akar:

A leáldozó nap utolsó sugára

Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

(Petőfi: János vitéz XIII.)

Elmúlt az arany tó az égről

És egyszerre nagyon sötét lett.

(Tóth Árpád: Arany tó az égen)

2. hangulati: ha bizonyos érzés, érzelem, hangulat érzékeltetése, felkeltése a célja:

Dicsőség néked, Anna,

Szent tavaszunk virága,

Te sírba hervadt évek

Aranyága!

(Juhász Gyula: Dicsőség)

3. legtöbbször azonban egyesülnek a szemléleti és hangulati elemek a költői képben:

… nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,

mindig mutat valahol a világ…

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 10)

A metafora stílushatása általában az azonosításból adódik, vagyis abból, hogy a kifejezendő fogalomra, jelenségre mintegy átruházzuk a kifejező kép sajátságait. Mindezt természetesen csak fokozza az azonosítás újszerűsége, eredetisége. Ezenkívül meg kell jegyeznünk, hogy más a stílusértéke, a hatása az egyszerű és a teljes metaforának. Az egyszerű metafora, mivel hiányzik az azonosított, fokozottabb tevékenységre kényszeríti a hallgató, az olvasó fantáziáját, s már ezzel is – függetlenül az azonosított és azonosító távolságától – feltétlen stílushatást kelt. Egyébként a köznyelvi ún. exmetaforák jórészt egyszerű metaforák (pl. szőlőszem, kabátujj, remeg stb.), a tudatban azonban – nevek lévén – ott van az azonosított, sőt jobbára csak az jelenik meg. Ezért az előbb említett stílushatás ezeknél elmarad.

A teljes metafora, jóllehet – mint a hasonlatban – benne is ott van az azonosított is, mégis igen hatásos, az összehasonlított fogalmak közti „távolság”-ot ugyanis elsősorban az ilyenekben használják ki a költők. De a teljes metaforán belül is más a hatása a metaforának, ha állítmányi, más, ha értelmezői vagy egyéb mondatrészként szerepel, s ismét más, ha a kettő összetételt alkot. Legnyomatékosabb, ennélfogva legkifejezőbb, leghatásosabb állítmányi szerepben.

A metaforából származnak a következő szóképek: szinesztézia, megszemélyesítés, allegória, szimbólum.

Lásd még: Szókép.

Metalepszis (gör. ’felcserélés’) – a régi stilisztikákban a metonímiának az a faja, amelyben az ok helyett az okozatot, az előzmény helyett a következményt nevezzük meg.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

(Arany: Toldi I.)

Stílushatása azonos a metonímiáéval.

Lásd még: Metonímia, Szókép.

Metonímia (gör. ’névcsere’) – a szóképek egyik fő kategóriája, olyan szókép, amely a két fogalom közti térbeli, időbeli anyagbeli érintkezésen vagy ok-okozati kapcsolaton alapul. Ilyen viszony esetén ugyanis a két fogalom közt asszociáció lép fel, s ennek eredményeképpen az egyik fogalomnak: a kifejezőnek, a képnek a nevét átvisszük a másiknak: a kifejezendőnek a jelölésére, és annak értelmében használjuk. Tudja az egész falu.

… álom nélkül álmodunk

Én s a magyar tanyák.

(Ady: A téli Magyarország)

Ötszáz halál megyen háta után ennek.

[ti. Zrínyi Miklós szigeti bánnak]

(Zrínyi: Szigeti veszedelem. XV. 62)

Stílushatása abban rejlik, hogy egyrészt egy fogalom (a kifejezendő) jelölésére (pl. ’a falu lakói’, ’a tanyák lakói’) egy másik fogalom (a kifejező) nevét (pl. a falu, a tanyák) használjuk, s ez bizonyos – pillanatnyi – feszültséget teremt tudatunkban, amely nemegyszer képzeletünket is megmozgatja, másrészt a kifejező rendszerint kép, vagy valamelyes képjelleg van benne.

A metonimikus szóképeket aszerint csoportosítjuk típusokba, hogy milyen jellegű a kapcsolat a kifejezendő és a kifejező között. Ez lehet:

1. Helyi, térbeli érintkezés: a hely nevét használjuk a benne, a rajta levők helyett, pl.: asztalt bont, Tisztelt Ház;

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma…

(Vörösmarty: Szép Ilonka)

2. Időbeli érintkezés: az idő nevével jelöljük az akkor élőket, az akkori eseményeket, pl.: A XX. század (értsd: emberei) nagyot alkotott;

Itt van a bérc, s omladék fölette,

Mely a hőst és hírét eltemette,

Bús feledség hamván, s néma hant;

Völgyben űl a gyáva kor, s határa

Szűk köréből őse sas-lakára

Szédeleg, ha néha felpillant.

(Kölcsey: Zrínyi dala)

Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,

Röhögjenek a részeg evezősre.

Röpülj hajóm,

Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.

(Ady: Új vizeken járok)

3. Anyagbeli érintkezés: az anyag nevével jelöljük a belőle készült eszközt, pl.: nincs egy vasa (értsd: pénze) se;

Megpendűl egyszerre Izsák száraz fája,

Zengő szerszámokkal kíséri bandája,

Kellemes hangzások a szálát bétöltik,

Az ifjú szíveket örömre felkőltik.

(Csokonai: Dorottya II.)

4. Ok-okozati kapcsolat: az ok, az előzmény nevével jelöljük az okozatot, a következményt, vagy fordítva, pl.: jó tollú író; istenharagja (’villám’);

Regényes bércek kősziklái közt folyt

Csengő morajjal egy tündér patak,

Dicsvágy patakja! ajkaim belőle

Sok boldogító mámort ittanak.

(Petőfi: Itt benn vagyok a férfikor nyarában…)

Valamennyin belül még megkülönböztetünk köznyelvi és költői metonímiát is (a fentiekben először köznyelvi, majd költői metonímiákra hoztunk példákat).

A metonímia származéka a színekdoché.

Lásd még: Szókép, Metalepszis.

Módosítószó – olyan mondatértékű szó, amely vagy tagoltan mondatonként áll, vagy összetevője egy mondatnak, amelynek szintaktikai szerkezetébe nem illeszkedik be. Ami e szófaj stílusértékét illeti, általában értelmi vagy érzelmi-hangulati tekintetben sajátos színt kölcsönöz a beszédnek és írásnak. Változatos stílushatású lehet a felelet a módosító szók használata szerint. Az igenis pl. egy fokkal választékosabb, nyomatékosabb, mint a megszokottabb igen.

Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,

Fáj még a seb és nem hegged hamar,

Hát igenis, igenis, igenis,

Azért éltem tragikusan, bután,

Mert a sorsom magyar.

(Ady: Régi énekek ekhója)

Nyomósító értelmű és familiáris stílushatású a persze, még inkább a hát persze. A de hiszen összevont dejszen, dejsz és a bizony rövidített biz alakja erősen népies hangulatú: „Ezen az úton itt? dejsz erre ne menjen…” (Petőfi: János vitéz XIX.)

A tagadószók közül a sem a mindennapi beszédben ritka, ezért irodalmiasnak, választékosnak hat, a se viszont – különösen páros formájában – az egyszerűbb köznyelvre jellemző: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja” (Arany: Széchenyi emlékezete). Se pénz, se posztó. Az állító értékű kérdő-tagadó mondatban az állítást erősíti a tagadószó, pl. Mit nem adnék érte? A dehogy, dehogyis, dehogynem főképp a mindennapi élet nyelvének jellegzetes, nyomatékos, de kissé nyersebb hangulatú feleletben szereplő szava.

Nem mondott semmit,

De nem is hallotta beszédét

Bagarja komájának,

Dehogy hallotta, dehogy!…

(Petőfi: A helység kalapácsa III.)

Az igenlést és tagadást az ám, de, hát, még, úgyis, úgyse stb. változatos értékű módosítószók nyomatékosíthatják, fokozhatják vagy motiválhatják a szövegösszefüggéstől függően.

Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!

(Petőfi: János vitéz XX.)

A be, hogy szintén nyomósíthatja a mondanivalót:

Gyönge az én tollam, írni erről képet.

Oh, arany szabadság! nézd el a te néped:

Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat!

Millyeneket fal – és még csak meg se’ fúlad!

(Arany: A nagyidai cigányok)

Mondatpárhuzam l. Gondolatpárhuzam.

Mondatszó l. Hiányos mondat alatt.

Monotónia l. Jóhangzás alatt.

Mozgalmi nyelv; mozgalmi zsargon – A mozgalmi nyelv az általános nyelvhasználattól szókincsében s kifejezéskészletében eltérő, a mozgalmi-politikai életben szokásos beszéd- és írásmód, amely a csoportnyelvekkel mutat közeli rokonságot. Nálunk a mozgalmi nyelv az ötvenes évek elejétől nem a megfelelő módon töltötte be feladatát, gyakran szembekerült a magyar nyelv törvényszerűségeivel – kezdett zsargonná válni. A mozgalmi zsargont – a mozgalmi nyelvvel szemben – az jellemzi, hogy beszélői az egyébként helyes szavakat, kifejezéseket, éppen az agyonhasználás folytán, elszürkítik, szinte jelentésnélkülivé változtatják, bizonyos frázisokat, továbbá bonyolult, nyakatekert, sokszor nyelvileg is hibás szerkezeteket használnak, mondatalkotásuk gyakran szokatlan és kifogásolható, s az élőbeszédben helytelen hangsúly- és hanglejtésformákkal élnek. A mozgalmi zsargon az azt beszélőket elkülönítheti a közös nyelvet használók többségétől, egészen addig, hogy a megértés is nehézséget okoz. Példák: komoly javulás (változatosabban: számottevő, lényeges javulás), komoly haladás (más szavakkal: jelentős, figyelemre méltó haladás); döntő mértékben (nem agyonhasznált szóval: leginkább, legjobban, nagyrészt, jórészt stb.); „A felszólalók kihozták, hogy …” (helyesen: … elmondták, kifejtették, hogy…); „Történt-e számonkérés a selejt miatt?” (helyesebben: Számonkérték-e…); „Ők nem szívesen mentek bele ebbe a tárgyalásba” (helyes hangsúlyozással: ők nem szívesen…).

A mozgalmi zsargon kiküszöbölését nyelvünk szerkezetének, törvényeinek, szókincsünk gazdagságának, a helyes és kifejező stílus szabályainak tudatos megismerésével, illetőleg megismertetésével, a szépirodalom olvasásával, valamint sajátmagunk és mások írásának és beszédének állandó ellenőrzésével segíthetjük elő.

A kilencvenes évek elejétől nem beszélünk mozgalmi nyelvről és zsargonról, a jelenségei azonban jobbára megmaradtak, sőt elterjedtek, különösen a beszélt és sajtó-, illetőleg médianyelvben.

Lásd még: Csoportnyelv, Rétegnyelv alatt: Zsargon; Helyesség, Magyarosság, A magyar nyelv sajátságai, Nyelvművelés.

Mutató névmás l. Névszó alatt.

Műfaj – pontosabban az irodalmi műfaj az írói, költői ábrázolásnak (s benne az emberi jellem ábrázolásának) meghatározott törvényszerűségeket követő módja, típusa, és egyben a műalkotások rendszerezésének, csoportosításának a központi fogalma. Mindenkor kialakítja a maga műfaji rendszerét. A három fő irodalmi műfaj a líra, az epika és a dráma. Ezeken belül természetesen számos alműfajról beszélünk (pl. a lírához tartozik – a hagyományos felosztás szerint – a dal, óda, elégia stb., az epikához az eposz, regény, novella stb.). Az irodalmi műfajok lényegének sajátja az egyes műfajokra jellemző stílus (ennélfogva a stilisztika is közvetlen kapcsolatban áll a műfajelmélettel). Az egyes műfajok ugyanis témakörüknek, céljuknak, módszerüknek, szerkezetüknek megfelelő stílust alakítanak ki úgy, hogy meghatározott nyelvi-stilisztikai kifejező eszközök válnak az illető műfaj jellemzőivé. Beszélünk tehát pl. a líra, ezen belül a dal, az elégia, továbbá a dráma, azon belül a vígjáték, illetve az epika, azon belül a novella stílusáról.

És ezzel magyarázható az is, hogy az egyes műfajok – rendszerint – külön stílusárnyalatot is jelentenek.

Lásd még: Stílusárnyalat, Irodalomtudomány alatt: Irodalomelmélet.

Műszó, műkifejezés l. Csoportnyelv alatt.

Művészi stílus l. Szépirodalmi stílus.