Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

19. fejezet -

19. fejezet -

Tartalom

N

N

Nagyítás, túlzás (gör. auxesis, hiperbola) – a tartalmi erősítés egyik faja, de külön jelentőségre tett szert kifejező erejével. Ez a stíluseszköz a felhevült lelkiállapot szülötte, amelyben már nem elégszik meg az ember a fogalmak, jelenségek közönséges, valódi mértékével, hanem felnagyítja, túlozza azokat, sokszor egészen a határtalanig, a lehetetlenig. Pl.: keveset érhelyett azt mondjuk: nem ér egy fabatkát sem; a nem megfelelően fűtött szoba: jéghideg stb. Stílushatása a következőkből adódik: minden túlzó kifejezést az a tudat kísér, hogy a túlzással kifejezett fogalomra van egy másik, a valóságra hívebben utaló nyelvi jel, a beszélő azonban a hatás kedvéért annál többet akar közölni.

A túlzás gyakori eleme a társalgási stílusnak, különösen a tér-, idő- és mennyiségfogalmakkal kapcsolatban, pl.: világlátott, örök hálára kötelez, ezermester, méregdrága, villámgyors, továbbá az idetartozó szólásszerű kifejezések: ezer éve nem láttalak; Csupa fül vagyok stb. Érthető okokból fontos kifejező eszköz a túlzás a népköltészetben s a műköltészetben egyaránt, különösen a szeretet, a szerelem, a gyűlölet, a gúny érzésének kifejezésében csap át gyakran túlzásba a költő.

Eresszen el anyám, anyám, édesanyám,

Csudatorony-látni, csudatorony-látni…

Kinek magassága az eget föléri,

Kinek szélessége Tisza-partját éri.

(Görög Ilona; népballada)

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

(Petőfi: Reszket a bokor, mert…)

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,

De ha szomjazom, akkor friss patak.

……………………………………

Haja szurokkal elkevert arany,

Harmatos erdők az ő szemei…

(József Attila: Csudálkozunk az életen)

Lásd még: Erősítés, Kicsinyítés, Látomás.

Nagyvárosi nyelv – főként a XIX–XX. században, társadalmi és gazdasági okok folytán gyorsan naggyá duzzadó városok sajátos nyelve, amely szókincsében, kifejezéskészletében és mondattani fordulataiban tér el bizonyos fokig a köznyelvtől. Több benne a zsargon- és az argóelem, az idegen szó, a divatszó, gyakran használ idegenszerű kifejezéseket, pongyola fordulatokat, kedveli a szellemes, újszerű szóképeket, a játszi képzőket, a szórövidítéseket, s általában a gyorsabb menetű, de színtelenebb melódiájú beszédet. Mindez a pesti nyelvet is jellemezte, és jellemzi ma is.

A nagyvárosi nyelv elemeit, különösen a zsargon- s argószavakat, továbbá az idegenszerűségeket szívesen használták fel az írók jellemzésre.

Kolozsvári Grandpierre Emil pl. így beszélteti „A burok” c. kisregényében az Ildi nevű ifjú hölgyet:

Csakhamar megjelent Ildi, szelesen, lármásan, de gyorsan elcsitult; mozdulatai ájtatossá váltak, sóhajtásformán mondta: – Klafa itt, frankó klafa, főleg hogy estére így lehűl a levegő. Nem fülled be az ember teste. A hold is milyen remek, a bitang nagy hold az égen, olyan az egész, mint a bungalóban, szerelmünk hajnalán. Emlékszel, hogy beszívtunk? Pedig akkor még nagyon le voltam rohadva a Béla miatt. Most már túl vagyok rajta, kivedlettem belőle. Te segítettél át a krízisen, Bungili. Ha egy kicsit érzelmesebb volnék, elmagyaráznám, hogy gondolom. A lényeg, hogy marha hálás vagyok neked.

Lásd még: Rétegnyelv alatt: Argó, Zsargon; Idegenszerűség, Pongyolaság.

Naturalizmus (a lat. natura ’természet’ szóból) – a XIX. század második felében a polgári realizmus folytatásaként, illetve ellenhatásaképpen kifejlődött irodalmi és művészeti irányzat, illetve stílus, amely a művészet feladatát a természetesnek az ábrázolásában látja, de igazában a nyers valóságot igyekszik fényképezni, másolni, az élet sötét, rút vonásainak a kiemelésével. A naturalizmus vezérének, Zolának a tétele szerint elvben a tudós tárgyilagosságával és adatgyűjtő munkájával kell ábrázolni az életnek egy kiválasztott „szeletét”, úgy, ahogy az író saját temperamentumán keresztül látja. A naturalizmusban azonban inkább ez utóbbi uralkodik: a temperamentum szó mögé rejtett szubjektivitás, azaz egyéni, gyakran egyoldalú, elfogult felfogás. Az írók túlnyomóan, sőt csaknem kizárólag az élet legsötétebb oldalait választják az irodalmi ábrázolás tárgyául: a nyomort, a bűnt, az erkölcsi és pszichikai terheltséget stb. Ezenkívül jellemző a naturalizmusra az a törekvés, hogy a tipikus esetek helyett egyes kiragadott és elszigetelt jelenségeket ábrázol, a valóságnak inkább a külső oldalait hangsúlyozza, s csak a külső hasonlatosságot, a fényképszerű visszaadást tekinti fő céljának, és ezzel a bonyolult valóságnak egész sokoldalúságában való ábrázolását leszűkíti. Ez a látásmód egyébként is megakadályozta a naturalistákat – a legnagyobbakat kivéve – abban, hogy a társadalmi problémákat világosan láttassák. Vitathatatlan érdemük azonban az, hogy már csak témaválasztásukkal is ráirányították a figyelmet a munkásságra, a nyomorra, jóllehet a munkások, az elesettek és elnyomottak életének is inkább a külsőségeit, furcsaságait ábrázolják. A naturalizmus nyelvére jellemző a pejoratív, rosszalló s túlzó nyelvi elemek, szavak használata; az érzékletes, de gyakran sötét tónusú képek, szóképek, hasonlatok kedvelése; továbbá az igék, jelzők, általában az expresszív nyelvi elemek halmozása. Szókincse népi, gyakran argó és zsargon eredetű.

A naturalizmus a múlt század vége felé – főként Zola hatására – diadalmaskodik az egész európai irodalomban, főként a regény, de bizonyos fokig a dráma s a líra területén is. A naturalizmus a tárgykör és a tárgykörnek megfelelő szókincs, nyelv gazdagításával sok tekintetben hasznos volt. Leghíresebb naturalisták Zolán kívül: a Goncourt testvérek, Dosztojevszkij, Strindberg, Verga, Gerhart Hauptmann, (pályájának egy időszakában) Gorkij stb. A magyar irodalomban elsősorban Just Zsigmond, Bródy Sándor és Móricz műveiben van kisebb-nagyobb nyoma a naturalizmusnak.

– A nyomorult! Tetves az én apám?

– Az hát! – Vágta oda Dani s a sötétben szinte világított a szeme.

Az asszony elhallgatott.

Dani leszállt az ágyról, ott állott meg előtte mezítláb a jó hűvös, tapasztott földön.

A homloka majd szétcsattant.

– Nyomorult élet! – Tört ki az asszony s arcára tapasztott kézzel, hangos, jajjos sírásra fakadt.

– Nyomorult fajzat!… Ó, Úristen, ó, szent Szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem!… Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős… De mi lett belőlem, jajjajjaj, … egy futóbolond lábakapcája, egy piszok fajzat cégére.

Dani úgy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az asszonyt… (Móricz: Sárarany)

Lásd még: Korstílus.

Negligentia l. Pongyolaság.

Nemzeti nyelv, irodalmi nyelv, köznyelv – A nyelv nem egységes rendszer, minden nyelven belül egymástól többé-kevésbé elütő jellegű formációk, ún. nyelvváltozatok különböztethetők meg. A mai nyelvekben az egyik ilyen fő változat a nemzeti nyelv, a másik a népnyelv (l. ott). A nemzeti nyelv mint a nemzet egyik jellemző kritériuma, a nemzetté válás eredményeként jön létre úgy, hogy vagy egy nyelvjárás rétegeződik a többi fölé, és az lesz általános norma, vagy úgy, hogy több nyelvjárás elemeiből integrálódik, s válik általános normává. A magyar nyelv esetében ez utóbbi történt, ezért is van az, hogy nemzeti nyelvünk mentes a nyelvjárási szélsőségektől, azoknak valamiféle egyensúlyát mutatja. A nemzeti nyelv legfőbb jellemzője, hogy rendszere alapjaiban, lényeges sajátságaiban közös és egységes az egész nemzet számára, átfogja az egész társadalmat, a legáltalánosabb gondolatközlési és érintkezési eszköz.

Egy rendszerezés szerint a nemzeti nyelv fő típusa az irodalmi nyelv – valamely nyelvnek a nyelvi változatokat kiegyenlítő válfaja, amely az igényesebb írásbeliségben (szépirodalom, tudományos irodalom stb.) kristályosodott ki, s a művelt nyelvhasználat normája. Roppant nagy a jelentősége a stilisztikában, mert a stílusrétegek és stílusfajták zöme, valamint a szépirodalmi stílus, amely mintegy egyesíti magában – művészi fokon – valamely nyelv összes stiláris lehetőségeit, irodalmi nyelven íródik (l. Stílusréteg, Stílusárnyalat).

Az irodalmi nyelv beszélt változata a köznyelv, amelyen általában az iskolázott, műveltebb emberek igényesebb nyelvi érintkezése folyik. Gyakran köznyelvi a társalgási stílus (l. ott), és ilyen jelzővel jelölik meg – a költőivel ellentétben – a mindennapi nyelvben használt, stilisztikailag sokszor kevésbé árnyalt, majdnem közömbös nyelvi elemeket.

A nemzeti nyelvnek – kissé más felfogás alapján – meg szokták különböztetni írott és beszélt változatát (ilyenkor az irodalmi nyelv az írott nyelvnek, a köznyelv pedig a beszélt nyelvnek a legfontosabb részlege). Ez utóbbi megkülönböztetésnek megvan a maga stilisztikai jelentősége, ti. más-más a stílusértéke a szóbeli és írásbeli közlésnek (l. Írott és beszélt nyelvi stílus).

Lásd még: Népnyelv.

Neologizmus (gör. ’szóújítás’) – Neologizmusok azok az új szavak, kifejezések, jelentésárnyalatok, nyelvtani formák, amelyekkel a nyelv, a társadalmi viszonyok és a gondolkodás fejlődésével párhuzamosan, állandóan gazdagodik. Fajai a következők:

1. Fogalmi neologizmus: valamely új fogalmat megnevező szó vagy kifejezés, pl.: atomtudós, üzemeltet, önkormányzat, Széchenyi-terv.

2. Jelentésbeli neologizmus: régi szónak új jelentésben való felújítása, pl. a szobor eredetileg ’karó, cölöp’ jelentésű volt, Kazinczy kapcsolta hozzá az új jelentést, s Vörösmarty már verscímben használta: Az élő szobor. Jelentésbeli neologizmus az is, ha egy szónak a meglevő jelentése mellé új (gyakran képes) értelme fejlődik. A bejön ige így vette fel a ’sikerül, sikerrel jár, jó eredményt hoz’ jelentést, továbbá a ragoz a ’részletez’ értelmet. Bár mindkét ige megmaradt bizalmas familiáris használatúnak.

3. Formai neologizmus: egy szónak addig nem használt alaktani formája:

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

(Petőfi: Négy nap dörgött az ágyú)

s a mai nyelvből: közszolgálati, globalizáció.

A neologizmusok létrejöttét szociális, valamint esztétikai, stilisztikai feltételek magyarázzák. Egyrészt a társadalmi viszonyok változásával párhuzamosan új fogalmak bukkannak fel, s ezek megnevezésére új szók válnak szükségessé, pl.: ürrepülő, atommáglya, informatika. Másrészt érvényesül az íróknak és költőknek a művészi kifejezésre és általában a beszélőknek a megfelelő hatásra való törekvése. Ezért igyekezett pl. Kazinczy a venyigét borággal helyettesíteni, s hasonló okból került a lenézett inas helyébe az ipari tanuló. Közrejátszik továbbá az a körülmény, hogy a gyakori használat folytán kifejező erejükben megkopott, valamilyen okból elértéktelenedett szavak és kifejezések helyébe a nyelv művészei, de általában a használói is igyekeznek expresszív hatású, új nyelvi eszközöket kialakítani. Így jött létre pl.: a könny mellett a jéggyöngy Petőfinél, a gőg, rátartiság mellett a kivagyiság Veres Péternél, s így magyarázható hogy a rossz, régi mozdonyt kávédarálónak hívták stb.

A stilisztikai felhasználás szempontjából vannak:

1. ún. alkalmi vagy egyszeri neologizmusok (gör. hapax legomenon ’egyszer olvas’), amelyek az író, költő vagy a beszélő egyéni alkotásai, s amelyeket alkotójukon kívül más nem használ fel. Az alkalmi neologizmusok az egyéni stílusokra nagyon jellemzőek. Pl.: „Fürtidben tengervészes éj.” (Vörösmarty: Az úri hölgyhöz) „Ember-sűrűs, gigászi vadon” (Ady: Páris, az én Bakonyom).

2. Olyan neologizmusok, amelyek hosszabb vagy rövidebb ideig a nyelvi közösségben vagy annak egy csoportjában közszájon forognak, megszilárdulni azonban nem tudnak, s idővel kihullanak a nyelvből, mert már nem időszerűek, vagy mert újabb, alkalmasabb szó kiszorítja őket. Egy időben visszaszorult pl. a feketézni, feketéző, feketepiac stb.

3. Az ún. állandósult neologizmusok a nyelv fejlődésének meghatározott szakaszában keletkeztek, egy ideig újszerűeknek hatottak, idővel azonban megszilárdultak a nyelv szókészletében. Pl. a mai nyelvből: adóazonosító jel, aerobik, áfa, agyelszívás, akciófilm, e-mailezik, számítógép, világháló, videoklipp. Az újabb időben keletkezett és a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok fogalmait megnevező, jobbára állandósult neologizmusok nagyrészt differenciálatlanok a stilisztikai érték tekintetében, azaz különböző stílusok – a tudományos, a publicisztikai, a társalgási és a szépirodalmi – stílus egyaránt felhasználják őket. Az újszerűség – természetesen – kisebb-nagyobb mértékben érződik valamennyin, s ez korlátot szab felhasználásuknak is, illetőleg alkalmassá teszi őket arra, hogy bizonyos hangulatot ébresszenek, vagy meghatározott társadalmi csoporthoz tartozó egyének jellemzéséhez hozzájáruljanak.

Lásd még: Archaizmus, Szókincs.

Népetimológia – naív szómagyarázat, a szavak hasonlóságán alapul: a nyelvérzék számára elemezhetetlen (pl. idegen, családtalan vagy elszigetelődött, továbbá nagyon új vagy éppen avulófélben levő) szót egy hozzá hasonló hangalakú ismert szóval hozzuk kapcsolatba, s így tesszük értelmessé. Pl.: a latin polianthes tuberosa növénynév utótagjából (jelentése: ’gumós’) tubarózsa lesz, a hagymázból meg hagymás betegség, és hasonlóképpen a német Durchdefektből durrdefekt, ill. a lekopírozból lekoppint. A népetimológiának is megvan a stílushatása, különösen akkor, ha a hallgató, olvasó számára ismeretes az eredeti szó is, vagy a kapott új szó – jelentését, illetve alakját tekintve – tréfás hangulatú. A népetimológia eljárásmódját alkal- mazzák tréfás nevek létrehozására is: peronoszpóra: fenerosszpora; konduktor: kandoktor; agronómus: ugrómókus; e-mail: Emil, továbbá diszpécser: díszpancser, nyugdíjas: nyögdíjas.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak.

Népnyelv, nyelvjárás vagy tájnyelv – Minden nyelven belül egymástól többé- kevésbé elütő jellegű formációk, ún. nyelvváltozatok különböztethetők meg. A mai nyelvekben egy bizonyos rendszerezés szerint az egyik ilyen fő változat a nemzeti nyelv (l. ott) mellett a népnyelv. A népnyelv, amellyel a nép széles tömegei élnek – szemben a nemzeti nyelvvel – igen régi, erősen differenciált, az illető nyelvet beszélő népnek csak egy kis csoportjában egységes valamennyire. Két altípusa van:

1. nyelvjárás vagy tájnyelv – a népnyelvnek vízszintes, földrajzi, területi tagozódása; a tájnyelvnek egy kisebb-nagyobb területen élő, nagyjából egységes változata (l. a Provincializmus címszót is);

2. csoport- és rétegnyelvek (l. a megfelelő címszók alatt) – a népnyelvnek függőleges, társadalmi helyzet, műveltség és foglalkozás szerinti tagozódása.

Lásd még: Nemzeti nyelv.

Névcsere l. Metonímia.

Névelő – Megfelelő használata finom értelmi és érzelmi árnyaltságnak lehet a forrása. A határozott névelő már ismert jelenségekre, említett fogalmakra utalhat:

Áll a ház még, bár fogy gazdagsága

S telt pohárnál űl az ősz maga.

(Vörösmarty: Szép Ilonka)

Elhagyása – megfelelő szövegkörnyezetben – erősítheti a régies hangulatot: pl. Ady „Krónikás ének 1918-ból” c. versében:

Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,

Labdázó fiúk halálba merűlnek,

Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek

S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

S szegény emberek még sem csömörűlnek,

Buták, fáradtak és néha örűlnek,

Szegény emberek mindent kitörűlnek

Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

A korai népballadákban is hiányzik a névelő:

Budai Ilona ablakba könyökle,

Hâja, hogy ellenség rabol a környékbe.

Csak eszibe juta kéncsös küs ládája,

S kéncsös küs ládáját hónya alá fogja,

Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,

Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

(Budai Ilona)

Nyomatékossá teheti azt a szót, szerkezetet, amely mellől elmarad: „Mert ami van, mind Te virágod…” (Ady: Bosszus, halk virágének) (l. a Szókihagyást is). Fokozhatja a sejtelmességet, a vers hangulatát: „Száll, száll fekete Hold…” (Ady: Fekete Hold éjszakáján) Elmaradhat különösen azonos mondatrészek előtt – felfokozott érzelmi állapot kifejezésekor:

Hiába minden: szellem, bűn, erény;

Nincsen remény!

(Vörösmarty: Az emberek)

Viszont kitétele hasonló helyzetben gyengíti a feszültséget:

Ez a harc volt talán a legnagyobb

A csók, a láz, a vágy, a hit után.

Fuss seregem, magamban maradok.

(Ady: Az utolsó sereg)

Család- és keresztnevek előtt a határozott névelő használata – bár terjedőben van – még most is népies, táji jellegű. Egyébként a határozott névelő elhagyása újabban – különösen feliratokban, hirdetésekben – nagyon terjed. Pl.: „Fűre lépni tilos!”, „Madách Színház Kamaraszínháza”. Helyesebben: A fűre… A Madách…

A határozatlan névelő nem ismert fogalmakra vonatkozik:

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom…

(Arany: A fülemile)

Megfelelő szövegösszefüggésben erősítheti a sejtelmesség érzését:

S im egy ország föltünék szemébe,

És egy nemzet messze napkeletről…

(Vörösmarty: Hedvig)

A jelző és a jelzett szó közé téve nyomósítja a tulajdonságot:

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!”

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia.

(Petőfi: Egy estém otthon)

Magasztaló vagy lekicsinylő értelemben köznévként használt tulajdonnév s néhány köznév előtt szintén a kiemelés, a hatás erősítése a funkciója, pl.: „Egy Petőfi sohasem alkuszik.”; „Egy lángész veszett el benne.”

Ha időt és mértéket jelentő szavak előtt a határozatlan névelő elmarad, a határozóra vagy a jelzőre nagyobb értelmi súly esik:

Toldi a vadaktól így megmenekülvén,

Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén

(Arany: Toldi V.)

Egyébként a mértékjelölő kifejezések előtt a beszélt nyelvben egyre terjed az egy elhagyása. Pl.: „Megijedt kicsit!” Igényesebben: egy kicsit.

Végül: a határozatlan névelő szerényebbé teheti a kérést; pl. Kéréssel jövök és Egy kéréssel jövök.

Egy kéréssel jöttem volna,

Hogy miatta meg nem szólna.

Oly nehéz most a szegénynek,

Tán jobb volna, ha nem élnek.

Imádságos könyvet kérnék,

(Vörösmarty: A szegény asszony könyve)

A névelő kitétele, illetőleg elhagyása sokszor ritmus kérdése is.

Névmás l. Névszó alatt.

Névszó – Az igékkel szemben általában az a névszók jellemzője, hogy jobbára tárgyi vagy tulajdonsági jelentéstartalmukból hiányzik a mozgás, a változás eleme. Az írók, költők főként akkor használják őket tömegesen, ha az egyes tényeket, jelenségeket nem mozgásukban kívánják bemutatni, hanem inkább azt igyekeznek belőlük megragadni, ami első látásra szembeötlőnek s állandónak tűnik fel előttük. Ilyenkor a dinamikus igék – rendszerint – elmaradnak, s helyükbe a sokkal plasztikusabb, személytelenebb, de a leírt jelenséget jobban kiemelő főnevek lépnek. Különösen fontos stilisztikai funkcióhoz jutottak a névszók a századforduló körül kialakult szimbolista és impresszionista stílusban. (Vö. Nominális stílus, Szimbolizmus.)

Itt jegyezzük meg, hogy a névszóként használt igealakoknak és (esetleg töredékes) mondatoknak igen erős érzelemkeltő és részben képkeltő erejük van. Pl.: „Ilyen mitugrászokkal nem tárgyalunk.”; „Majd lesz nemulass!” Ezek többnyire népiesebb, bizalmasabb stílushangulatúak.

A félig-meddig melléknévként használt főnevek szintén színes stilisztikai értéket hordoznak. Pl. „Kutyául érzem magam.”; „Rókább a rókánál.”

A névszók fajai a következők:

1. A főnév. – A modern szépirodalomban nagyobb számban jelentkező -ás, -és képzős cselekvésnevek és -ság, -ség képzős tulajdonságnevek stílushatása azzal magyarázható, hogy a cselekvést és tulajdonságot személytől és dologtól elvonatkoztatva, általánosítva, a lényeget jobban kiemelve és sűrítve, kisebb-nagyobb plaszticitással fejezik ki. Pl.: A föld meghódítása”; „A hűség jutalma” (könyvcímek). Idetartoznak aztán Adynak az efféle verscímei: Zuhanás a Semmibe; Menekülés úri viharból; A gyávaság istenessége; Beszélgetés egy szekfűvel; Bolyongás Azur-országban; Duruzsolás a jégveremből stb.

Az ilyen főnevek többes számú formái megéreztethetik a cselekvés, folyamat, külső vagy belső tulajdonság, lelkiállapot ismétlődéseit:

Óh, párisi, dacos bujdosások,

Ti őriztetek meg fiatalnak…

(Ady: Várnak a táborozók)

Érzékeltethetik, hogy valamely cselekvés és tulajdonság egyszerre több személynél is megmutatkozik: „Innen is, onnan is felhangzottak a vidám kacagások.” (Móricz: Kerek Ferkó)

Alkalmasak továbbá újszerű, meglepő hatású képek alkotására:

… mint fekete bundás,

Begyűrt süvegű öreg kondás,

Hallgatva ballag a lemondás.

(Tóth Árpád: Új tavaszig, vagy a halálig)

Expresszív hatású lehet az egyes számú főnévnek közösségi értelemben való használata:

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.

(Berzsenyi: A magyarokhoz)

A köznévként felfogott tulajdonnévből a név viselőjének személyiségétől függően emelkedett vagy éppen megbélyegző, gúnyos, komikus hangulat fakadhat: „Nem születnek mindennap Kossuthok.”; „Mindig akadnak háryjánosok.”

A főnevek alaki tulajdonságait tekintve a sugara – sugára, adója – adaja, termében – teremében-féle tőváltozatokban a második helyen állók elavulóban levő, archaikus formák. A szív mellett a szű ma már szintén elavult, archaikus.

„Húnyt vezérem ifju szép sugára”

Szól az ősz most „éljen a király!”

(Vörösmarty: Szép Ilonka)

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába’.

(Petőfi: A Tisza)

S mint virágos partu ér szelíden

Szállt meg sziklavára teremében,

(Petőfi: Elégia egy várrom fölött)

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

(Vörösmarty: A vén cigány)

Újabban a nőm, nőd, neje alaksorból elvonódott a bizalmas és tréfás hangulatú nej változat. Jelentés és érzelmi hatás tekintetében nagy különbség van a fia és fiúja, fattya és fattyúja között.

Lásd még: Állítmány, Terpeszkedő kifejezés.

2. A melléknév. – Stílushatása abban rejlik, hogy egy vagy több tulajdonság kiemelésével jellemzi, egyéníti a személyt vagy dolgot, s ilyenformán szemléletesebbé is teszi a stílust. Különösen olyan íróknál jut fontos stilisztikai szerephez, akik a tárgyi világot a külső tények, benyomások, a rájuk gyakorolt hangulati hatások alapján akarják megragadni és ábrázolni (pl. az impresszionista stílusban). A melléknév szemléltető ereje olyanképpen is megnyilvánulhat, hogy a költő elvont fogalmakat konkrét tartalmú melléknevekkel kapcsol össze:

Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,

Piros kedvű, új ütemű lovaghad.

(Ady: Új, tavaszi seregszemle)

Nehéz bor volt, mélyén keserű bánat

És égető vágy és semmi remény.

(Juhász Gyula: Borok)

Továbbá erkölcsi tartalmú melléknevekkel az élettelen világ tárgyi fogalmait is átlelkesíti:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.

(Arany: Szondi két apródja)

… ajtón, ablakon

zár volt s redőny, s ma alig jelzi nyom,

hogy boldog szállás volt valamikor.

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 55)

A melléknév lehetővé teszi a nyelv művészei számára a világ dolgairól felkeltett érzeteknek, hangulatoknak az összevegyítését, a valóságnak egységben, szintézisben való ábrázolását. Különösen impresszionista költőinkre jellemző a legváltozatosabb képzetkomplikáció (l. Szinesztézia).

És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

Óh, szent hajnal-zengés:

Élet szimfóniája,

Csodálatos Élet,

Be jó volna élni.

(Ady: Sóhajtás a hajnalban)

Stilisztikai szempontból fontos funkciója van a melléknevek fokozásának, a tulajdonság nyomósított kifejezésének. A főnév fokozott alakja rendszerint választékos vagy gúnyos, esetleg tréfás hangulatot kelt: magyarabb magyar, pápább a pápánál. Egyébként stilisztikailag annál hatásosabb a fokozott alak, mennél szokatlanabb az illető nyelvi elem ilyen formában: Nestlé, a legcsokoládébb! (reklám); félrébb innen. A melléknevek fokhatározószókkal (igen, nagyon, rendkívül; kissé, kevésbé stb.) való bővítése, továbbá a melléknévi mutató névmásokkal való nyomatékosítása (oly szép, mily nagy, mi kék) a tulajdonság különböző fokozatainak kifejezését teszi lehetővé:

Én hittem-e egykor

Átoknak az éltet?

Én bolygtam a földön,

Mint éji kisértet?

Elégeti arcom

A szégyeni láng!

Mily édes az élet,

Mily szép a világ!

(Petőfi: Mily szép a világ!)

Végül: a megfelelő melléknevek kiválasztása jellemző a költő világfelfogására, látásmódjára is. Például Vörösmarty nagyerejű melléknévi jelzős kifejezései megéreztetik a romantikus lélek nekilendülését és elégedetlenségének mélységét: pl. a „Gondolatok a könyvtárban” c. versben:

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

„Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait.”

3. A számnév. – Különösen a szorzószámnév, továbbá a jelzőként álló határozatlan vagy ilyen értékű tőszámnév alkalmas a nyomósításra, a nagyításra, túlzásra, pl. ezerszer megmondtam, számtalan autó érkezett, tíz- meg tízezer ember gyűlt össze:

Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljátok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

(Petőfi: Vasúton)

Itt is akad archaikus forma:

Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:

Etel Buda kardját kiröpité messze;

Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,

Megfutva halálnak mereven arcátul.

(Arany: Buda halála XII.)

A szám- vagy mennyiségnévként használt főnév – képszerűségénél fogva is – igen kifejező, pl.: tenger nép, egy sereg ember, egy halom fa stb.

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

(József Attila: Eszmélet)

Lásd még: Állítmány, Jelző.

4. A névmások. – a) A személyes névmás. Kitételét – alanyi értékben – az igei személyrag fölöslegessé teszi; ha azonban kitesszük, annak valamilyen stilisztikai (érzelmi, hangulati) oka van: leginkább nyomósítás, kiemelés, továbbá valakivel (vagy valamivel) való szembeállítás (ez utóbbi esetben az egyik tag rendszerint a második személy).

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep.

(Petőfi: Magyar vagyok)

Légy te, öcsém, a kard, én leszek a pálca.

(Arany: Buda halála I.)

Gyakoriak a felkiáltásokban és megszólításokban megnyilvánuló erős érzelmek kifejezésére:

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Kocint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!… ti welsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én : de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

Elő egy welszi bárd!

(Arany: A walesi bárdok)

Alaki tekintetben régies hangulatú az en, ten, s ennek nyomósított ennen, tennen, enmagam, tenmagad stb. formája:

Óh, jó kurucoknak ilyen rút, rossz végük,

Ennen szíveikben lakik ellenségük.

(Ady: Két kuruc beszélget)

A ragos alakok közül a nékem, néked stb., továbbá a vélem, véled stb. szintén régiesebb, népiesebb, választékosabb, mint a nekem, illetve velem stb.; ez utóbbiak közvetlenebb hangulatúak.

Nékem már a rét himetlen

A mező kisűlt. –

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt. –

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

(Csokonai: A Reményhez)

Az engemet, tégedet forma ma sem hibáztatható, de a rövidség és a jóhangzás az engem, téged változatot terjeszti. Az őtet ragkettőzést – bár szintén régi s a vidéki élőbeszédben ma is megtalálható – irodalmi nyelvünk kerüli.

b) A mutató névmás. Értelmezői, összefoglalói funkcióban erősen nyomatékosít, pl.: Dolgozni, azt ne, de követelni, azt igen! – A melléknévi és számnévi mutató névmások alkalmasak fokozó, kiemelő szerepre:

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

(Vörösmarty: A merengőhöz)

Százezernyi parittyás Dávid

Készül bízón, dalolva rátok:

Ejh, jó urak, dicső urak,

Ilyen gyávák a Góliátok?

(Ady: A Hadak Útja)

Az erősítésben, nagyot mondásban szívesen használja a népi színezetű nyelv:

Nem hazudok, de volt akkora kapuja,

Hogy, hogy… biz én nem is tudom, hogy mekkora…

(Petőfi: János vitéz XX.)

Nyomósított tagadásban is gyakori: Olyan nincs! – Archaikus ízűek, ünnepélyes hatást keltenek az e, eme, ama, ezen, azon formák:

Nem is magunkat, a holtakat bánom,

Kik meg nem érték ezen igaz jókat,

Őket sajnálom, síri bujdosókat.

(Ady: Két kuruc beszélget)

Az ezen, azon változatokat ma már csak a nagyon hivatalos szövegek használják lépten-nyomon, pl.: Ezen rendelet hatálya kiterjed mindazon személyekre, akik…

A ragozott azzal, ezzel inkább az irodalmi nyelvben, az avval, evvel pedig a köznyelvben használatos.

A helyhatározói funkciójú, itten, ottan – éppen azért, mert hosszabb – nyomatékosabb forma a köznapibb itt, ottnál.

Ki az a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelkiállapotban?

(Petőfi: A vén zászlótartó)

c) A kérdő névmás. A különféle stílusok elevenségét és fordulatosságát, az érzelmi jellegű élőszóbeli megnyilatkozás hatásosságát nagyban erősítő, expresszív nyelvi eszköz. A feszült lelkiállapot rajzában, a felkiáltásban szinte nélkülözhetetlen stíluselemek (még a tudományos stílusban is lehet helyük az előadás élénkítésére).

„Ki az? mi az? vagy úgy–”,

„Fordulj be és alugy

Uram László király:

A zápor majd eláll,

Az veri ablakod.”

„Miért zúg a tömeg?

Kivánja eskümet?”

(Arany: V. László)

A kérdőszók halmozása az érzelmi telítettséget jelenti:

Merre, meddig mentek? Harcra? háborúba?

Hírvirágot szedni, gyöngyös koszorúba?

(Arany: Toldi I.)

Jellegzetesen népi ízű bizonyos kérdőszó megkettőzése:

Egyszer bevetődött, hogy, hogy nem, Budára…

(Arany: Toldi szerelme VI.)

d) A vonatkozó névmás. A rövidebb ki, mi, mely alakjának használata megritkult, kissé régies, népies, néha ünnepélyes ízű:

Most áruk csupán van zsoldosoknak,

Az bús harcoson kik csak somolyognak.

(Ady: A tábor-tűz mellett)

Névtudomány – az a nyelvészeti tudományág, amely a szókincs jelentős hányadát kitevő tulajdonnevekkel, földrajzi és személynevekkel foglalkozik. A tulajdonnevek jelentésének igen lényeges része az a hangulat, illetve azok az asszociációk, amelyek az illető nevet kísérik, s ezek a tulajdonneveknek különféle stílusértéket adnak. Ennélfogva a névtudomány és a stilisztika mintegy kiegészítő tudományai egymásnak. A stilisztika számára különösen fontos az ún. irodalmi személynévadás. Az írók – mivel a név jellemző lehet viselőjére – gyakran olyan névvel nevezik meg alakjaikat, amelynek érzelmi velejárója, hangulata megfelel az illető jellem természetének. Így jönnek létre a „titkolózó nevek”, amelyek esetében az író a valószínűség látszatát keltve, nem írja ki hőse nevét: T…ai Józsi (Kármán: Fanni hagyományai). Rendszerint humoros vagy gúnyos hatásúak az ún. „beszélő nevek”, amelyek köznévi jelentésükkel jellemzik viselőjüket vagy a kérdéses típust, pl.: Iroványi = titkár (Csokonai: Tempefői), Harangláb = egyházfi (Petőfi: A helység kalapácsa), Köbgyök = számtantanár (Babits: Gólyakalifa), Hamarfy, Nemadózy (Arany: Az elveszett alkotmány). Vannak „különös, szokatlan” nevek, ezek különcöket jelölnek pl. Rezeda (Krúdy: A vörös postakocsi).

A mindennapi használatban a névhangulat, vagyis a névhez fűződő kollektív és egyéni asszociációk alapján különböztetünk meg jóhangzású, szép és csúnya, továbbá egyszerű, közönséges, népi vagy előkelő, uras, valamint magyaros, sőt magyarkodó, idegenszerű (vagy idegen), régi, elavult és újszerű, továbbá komikus stb. neveket. Pl.: Ildikó: jóhangzású, szép név, Henriette: idegenszerű név, Arisztid: komikus név stb. A nevek stiláris lehetőségeit különösen mutatják a becenevek, amelyek szinte számtalan alakváltozatukkal, gazdag hangulati tartalmukkal kedvességet, gyengédséget, bizalmasságot fejeznek ki, és az ún. gúnynevek, amelyekkel a névadók gúnyolódni, csúfolódni akarnak.

Még a földrajzi neveket is felhasználják az írók a környezet hitelesebb ábrázolására (l. Mikszáth regényeiben a szlovák hangzású neveket), a szereplők jellemzésére (Nemesdomb: A kőszívű ember fiai), bizonyos hangulat keltésére (Bergengócia a mesében). S végül vannak ún. beszélő helynevek (Zsarátnok város Móricz „Rokonok” c. regényében). Ady szimbólumként is alkalmaz bizonyos földrajzi neveket. „Az Értől az Oceánig” c. versben például a költő szülőföldjén keresztül folyó „nagy álmos, furcsa árok”, „pocsolyás víz” könnyen vált az elmaradottság jelképévé. A „szent, nagy Oceán” meg a mindent megvalósítás, a nagyszerűség szimbóluma lett.

Nominális (lat. ’névszói’) stílus – a stílusnak az a faja, amelyben egyrészt a nominális elemek (főnév, melléknév) jutnak túlsúlyra a verbális elemek (bennük a létige vagy az azt helyettesítő körülíró igék) rovására, másrészt a nyelvtani kapcsoló elemek (kötőszó, rag, névutó stb.) elmaradnak. Ezt a stílust a lényeglátásra, életszerűségre való törekvés és a romantikus (l. Romanticizmus) próza retorikus pátoszát felváltó, a beszélt nyelvhez közelítő, tömör, rövid mondatos irány, továbbá a szépirodalomban az impresszionnista stílusirányzat hozta létre. Stílushatását tekintve bizonyos tömörséget, továbbá lényeglátást, plaszticitást kölcsönöz a stílusnak. Ezenkívül gördülékenyebbé, könnyedebbé, kifejezőbbé teheti a nyelvet.

S látott odaát egy szép kislányt… A haja barna, vállig omló. Szoknyácskája fehér, térdig érő. A kezében zöld tüll lepkefogó. A nyakában kék pántlika. A hajában kék fésű. Arca, mint a templomképeken az angyaloké. (Gárdonyi: Te, Berkenye)

Gyakori eleme – különösen az impresszionista költőknél – az önállósult értelmező, amely mondatot sűrít szószerkezetté, s egyúttal kiemeli a költőtől lényegesnek tartott jellemvonásokat.

Oh, angyal, nézd, megöl a bú már,

Elpusztulok lent, árva búvár,

A kék örvények rejtekén…

(Tóth Árpád: Az új tavaszra)

A nominális stílusban önállóvá válhat egy-egy főnév vagy főnévi szószerkezet, mintegy tagolatlan mondatot alkotva. Kifejezhet vele az író egy eseménysorban váratlanul bekövetkező mozzanatot, bemutathatja versek, elbeszélések bevezetéseként a helyet, időt, hangulatot, és filmszerű képekben művészi leírást is adhat.

Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.

Elment, nem látom többé már soha,

(Ady: Egyedül a tengerrel)

A nominális stílusnak – érthetően – gyakori jellemzője a felsorolás. Felsorolásszerűen mutatja be például Babits az egyes országokat „Messze… messze…” c. versében:

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.

Sötétzöld völgyek, jégmező:

harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang.

Lásd még: Értelmező, Hiányos mondat, Névszó, A zárt mondatszerkezet felbomlása.