Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

20. fejezet -

20. fejezet -

Tartalom

Ny

Ny

Nyelvesztétika – a mai magyar stilisztikai felfogás kialakulása előtt, a negyvenes évekig nálunk is ható nyelvészeti-stilisztikai tudományág, amely a nyelv esztétikai jelenségeit, elsősorban a nyelvi elemek érzelmi-hangulati értékét tanulmányozta. A nyelvesztétikával való foglalkozás W. Wundt, B. Croce, O. Weise, K. Vossler, Ch. Bally munkássága nyomán vált ismeretessé Európában, s nálunk is, de valójában e tudományágnak sem a tárgya, sem a problematikája, sem a módszere, sem pedig más tudományágakhoz, pl. a stilisztikához való kapcsolata nem tisztázódott megnyugtató módon, illetve nagyon különböző formában jelentkezett. Kétségtelen érdeme azonban a nyelvesztétikai iránynak a nyelv érzelmi-hangulati elemeinek a „felfedezése” és vizsgálata, s ezzel a modern stilisztika útjainak egyengetése. Nálunk kiemelkedő képviselője volt Zolnai Béla. Mindaz, amit a nyelvesztétika feladatának tekintettek, lényegében helyet kapott a mai stilisztikában.

Lásd még: Esztétika, Stilisztika, Szóhangulat.

Nyelvi helyesség l. Nyelvművelés alatt.

Nyelvi klisé l. Közhely.

Nyelvi stílus l. Stílus.

Nyelvjárás l. Népnyelv alatt.

Nyelvművelés, nyelvi és stilisztikai helyesség – A „nyelvművelés” szót három értelemben használjuk.

a) Szűkebb értelemben a nyelvművelés a nyelvtudománynak az az ága, amely a nyelvben újonnan létrejövő elemek helyességét, hasznos voltát vizsgálja, továbbá a helytelenségeket lehetőleg kiiktatja, úgy, hogy helyesekkel pótolja őket, aztán a hiányzó elemeket újakkal pótolja, valamint elősegíti a helyes változatok terjesztését, egyáltalán a nyelv kifejezőbbé tételét. Néhány példa. Méltán gyökeresedett meg nyelvünkben a végső soron a ’szolga’ jelentésű latin servus szóból kialakult szia, sőt sziasztok köszönési forma. – Szerencsés – és immár általánosan elterjedt – a számítógép magyar megnevezésű szavunk az idegen komputer helyett. – Jövevényszóvá lépett elő továbbá a lobbi és a lízing. – A nyelv gazdaságosságát mutatja, hogy a korábbi fia és neje szóalak mellett analógiásan létrejött fiúja és nője – helyeselhetően – új jelentést kapott. – Nem helyeselhetjük viszont a kettő, két- tőváltozat közül az utóbbi kiszorulását összetett számnevekben, többen „kettőezerkettő”-ről beszélnek a „kétezerkettő” helyett. – És fülünk hallatára, szemünk láttára szorul ki az amely a használatból. Bizonyos dolgok esetében ugyanis az ami váltja fel (pl. „a könyvek, amik az asztalon vannak…”), gyűjtőjellegű főnevek esetében pedig (mintegy úgynevezett értelmi egyeztetéssel) az aki (pl. „vannak családok, akik szeretnek kirándulni”). Ha a közszokás az utóbbiakat szinte általánossá teszi, a normát illetően le kell vonnunk a megfelelő következtetést.

b) Tágabb értelemben a „nyelvművelés” felöleli a teljes nyelvhasználatnak a vizsgálatát, illetve a célszerű, hatásos és ugyanakkor helyes stílusnak a propagálását (pl. valójában nyelvművelésről van szó egy-egy fogalmazvány: diákok dolgozatai, valamely hivatalos irat stb. bírálatakor is).

c) Harmadik esetben inkább korábbi állapotokról van szó – és ez esetben jobbára a nyelv kiműveléséről szoktunk beszélni –, bár ez a művelet bizonyos fokig minden korban érvényesül. Menjünk vissza például a XVIII. század második felébe, végére. Irodalmi nyelvünknek, azaz a nyelvjárások és egyéb nyelvhasználati formák fölé emelkedő, eszményi és normatív nyelvtípusnak a hangtani és alaktani rendszere akkorra már kialakult, két lényeges hiányossága azonban még megvolt: nem rendelkezett megfelelő szókészlettel, és az addigra kialakult normarendszer sem terjedt el. Az előbbit a nyelvújítás országos mozgalma, az utóbbit valójában a reformkor, benne az Akadémia oldotta meg. Nyelvünk kiművelésének az igényét egyébként a felvilágosodás (Bessenyeiék, majd Kazinczy mozgalma) hozta magával.

Hogy a nyelv kiművelése kisebb-nagyobb mértékben minden korban érvényesül, azt napjainkra vonatkoztatva a szaknyelvek megmagyarosításának a szüksége és igénye igazolja.

A nyelvi helyességen kívül van stilisztikai helyesség is. Egy adott stílusrétegben, illetve stílusárnyalatban stilisztikailag helyesnek mondható az – az egyébként nyelvileg, nyelvtanilag is rendszerint helyes – szóelem, szó, kifejezés vagy szerkezet, amely az illető stílusréteg, illetve stílusárnyalat követelményeinek megfelel. Archaikus formák pl. emelhetik az ünnepélyességet az ódai stílusban, de roppant furcsán hatnának a lazább társalgási nyelvben. Vagy pl. a hiányos mondat különböző formái nagyon helyénvalók a balladában, a drámában, a beszélt nyelvben, de stilisztikailag helytelenek a tudományos stílusban stb.

Lásd még: Stílus, Stilisztika.

Nyelvtani szinonimák – olyan, általában tárgyi jelentés nélküli, nyelvtani szerepű szavak (pl. a kötőszók) és egy nyelvtani kategórián belüli olyan kifejezésformák (pl. valamely igemód, igeidő, mondatrész, mondatforma változatai), amelyek nyelvtani szerepüket illetően – általában – egyenlő értékűek, csupán árnyalati stiláris különbség van közöttük.

Az ámbátor pl. a szintén megengedő mellékmondatot kapcsoló bár kötőszóhoz képest hivatalos, régies, esetleg komikus hatású:

És ámbátor

Két prokátor

Minden könyvét összehányja,

S minden irást széjjeltúr is:

Ilyen ügyről,

Madárfüttyről

Mit sem tud a corpus juris;

(Arany: A fülemile)

A mai magyar nyelvben a jövő idő kifejezésére tulajdonképpen két igealak van: a jövő értelemben használt jelen idő és a fog igével körülírt forma. A mindennapi beszélt nyelvben az első az általános, a másik forma kissé választékos, néha irodalmiasnak hat, vagy – s ilyenkor a köznyelv is él vele – a mondanivaló nyomatékos voltát hangsúlyozza: pl.: Igenis, el fogod olvasni az egész könyvet! „Élni fog a nemzet s állni szilárdan a hon.” (Vörösmarty: Emléksorok) – Nagyon sokféle értelmi és érzelmi finomságot éreztethetünk meg a szórend segítségével; pl.: 1552-ben török kézre került Drégely vára. 1552-ben került török kézre Drégely vára. Drégely vára került török kézre 1552-ben. Stb.

A nyelvtani szinonimák tehát – mint egy-egy nyelvtani kategória változatai – a szókincsbeli szinonimákkal együtt árnyalatokban eltérő párhuzamos lehetőségeket kínálnak ugyanazon mondanivaló kifejezésére, és ilyenformán a stilisztika létalapját jelentik. A szinonimák teszik ugyanis lehetővé, hogy – a mondanivaló tárgyának, céljának, körülményeinek stb. megfelelően – a leghatásosabban fejezzük ki gondolatainkat. A nyelvtani szinonimák mindezt a mondat- és szövegszerkesztés területén biztosítják.

Lásd még: Rokon értelmű szavak, Stilisztika.