Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

22. fejezet -

22. fejezet -

Tartalom

P

P

Palindrom (gör. ’visszafutó’) – olyan szórejtvény, amelyben a rejtett szónak visszafelé olvasva is van értelme (pl.: zár-ráz, Léda-Adél), illetőleg olyan mondatrejtvény, amelynek az értelme visszafelé olvasva is ugyanaz (pl.: Indul a görög aludni). Stílushatását a vele járó titokzatosság adja.

Parabola (gör. ’összevetés, összehasonlítás’) – példázat, példabeszéd, erkölcsi célzatú, jelképes tanítómese, elbeszélés. A felhasznált események leírásával és a képek segítségével igen hatásossá teszi a mondanivalót, akár önállóan, akár regény, novella stb. részeként szerepel. Ez utóbbi formában ma is gyakran előfordul.

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben…

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nekem, oh költészet!

(Arany: A vígasztaló)

De ilyen parabola a Bibliának számos története, pl. a tékozló fiú esete, Jézus hegyi beszéde stb.

Paradoxon l. Látszólagos képtelenség.

Parallelizmus l. Gondolatpárhuzam.

Parataxis l. Összetett mondat alatt.

Paranthesis l. Közbevetés.

Párhuzamos mondatszerkesztés l. Gondolatpárhuzam.

Paramoion (gör. ’összecsengés’) – egy szókapcsolat megismétlődése. Pl.: „Csitt te, csitt te! csibém vére…” (Arany: Ágnes asszony) Stílushatása azonos az ismétlésével (l. Erősítés alatt).

Paronímia, paronima l. Hasonló hangzású szavak.

Paronomázia vagy annomináció (gör., ill. lat. ’megnevezés’) – a régi stilisztikákban szereplő stiláris eszköz. Tulajdonképpen a szójátéknak egyik gyakori megjelenési formája: hasonló hangzású, de különböző jelentésű szavak egybefűzése. Pl.: képtelen kép, felesleges feleség;

Hunyad alatt, egy kis házban,

Ült az özvegy, talpig gyászban;

Mint gyümölcs a fát, lehajtja

Nehéz gondja, gondolatja:

Neveletlen négy magzatja.

(Arany: Both bajnok özvegye)

Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;

Ilyen eset még nem esett magyar ember házán…

(Arany: Pázmán lovag)

Sőt idevehetők Kosztolányi „csacsi rímei” is:

Volt nők miatt egy pár bajom s egy párbajom.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak, Szójáték.

Pejoratív (lat. peior ’rosszabb’) – jelenségről akkor beszélünk, ha valamely szó, kifejezés jelentése, hangulata közönséges, rossz érzést keltő, általában negatív minősítést tartalmaz. Pejoratív hangulatúak a következő idegen szavak magyar megfelelőjükhöz képest: fukar – smucig, személy – perszóna, színjátszás – komédia stb., illetve a következő szinonimapárokból a második szó: eszik – zabál, nevet – röhög, meghalt – megdöglött stb.

Szerény állat itt a lélek,

Nem kér szénát, abrakot;

Mint szamár a gazt: zabálja

A kalendáriomot.

(Petőfi: Okatootáia)

A pejoratív jelleg gyakran ilyen irányú jelentés- és hangulatváltozás eredménye. Pl. hírhedt szavunk Vörösmarty korában még pozitív jelentésű és hangulatú volt: „Hirhedett zenésze a világnak…” (Liszt Ferenchez), ma viszont erősen pejoratív.

Lásd még: Amelioratív.

Perifrázis l. Körülírás.

Periodus l. Körmondat.

Personificatio l. Megszemélyesítés.

Pleonazmus l. Pongyolaság alatt.

Poétika (gör.-lat.) vagy költészettan – a költészet lényegével, általános törvényszerűségeivel, a költői művek osztályozásával, továbbá az egyes költői műfajok sajátságainak a vizsgálatával foglalkozó tudományág. Mivel a költői műfajoknak is – a prózaiakéhoz hasonlóan – lényeges alkotó eleme az illető műfajra jellemző stílus, a stilisztika és a poétika, illetve a helyébe lépő s valamennyi műfajjal foglalkozó műfajelmélet szinte kiegészítő tudományai egymásnak. A poétika egyébként – a retorikához hasonlóan – a XX. század harmincas éveinek közepéig középiskolai tantárgy volt. Szerepét az irodalomelmélet és a műfajok tana vette át.

Lásd még: Műfaj, Retorika, Stilisztika.

Poláris kifejezés – valamely fogalomnak két sarokérték (lat. polus ’sarok’) közé foglalása, azaz két egymással szemben álló végletet megjelölő szóval való kifejezése. A poláris kifejezések egyrészt összességet, másrészt határozatlanságot jelölnek. Pl.: boldog–boldogtalan ’mindenki’, hébe-hóba ’néha’ éjjel-nappal ’mindig’, tetőtől talpig ’a fejétől a lábáig’, ’minden ízében’ stb.

A népköltészet és a költői stílus más poláris kifejezéseket is felhasznál, pl.: hol volt, hol nem volt….

Isten hozzád, nőtlenség barátom!

Haragszol vagy nem haragszol rám:

Már ezentúl hátamat látod csak.

Örömiddel végkép jóllakám.

(Petőfi: Búcsú a nőtelenségtől)

Stílushatásuk – mint az ellentétes értelmű szavak esetében (melyeknek lényegében az alcsoportját alkotják; lásd ott is) – a szimmetrikusan ellentétes két jelentés különbségének hirtelen felfedezéséből, valamint a két végletet jelentő szó által egybefogott jelentés felfogásából származik.

Lásd még: Ellentét, Ellentétes értelmű szavak, Szóösszetétel.

Polinímia, polinima l. Többalakú szavak.

Poliszémia l. Szójelentés alatt.

Poliszindeton l. Kötőszóelhagyás alatt.

Pongyolaság (lat. negligentia ’semmibevevés, elhanyagolás’) – a szabatosság ellentéte a régi retorikában, ill. stilisztikában: nem pontosan azt mondjuk, amit ki akarunk fejezni, hanem annál kevesebbet vagy éppen többet. A pongyolaság származhat szűkszavúságból, bőbeszédűségből vagy szószaporításból és a szavak, kifejezések, nyelvtani elemek helytelen, pontatlan használatából.

Szűkszavú a stílusunk akkor, ha valamely szükséges mondatrészt, ragot vagy képzőt elhagyunk. A szűkszavúság következménye lehet:

1. Érthetetlenség vagy homály (lat. obscuritas). Pl.: A vihar tövestől kicsavarta a növényeket. (Milyen növényeket, A vihar nagyságára ugyanis éppen a növények közelebbi megnevezéséből következtethetnénk.)

2. Kétértelműség (lat. ambiguitas ’kétség, bizonytalanság’). Pl.: Átlátott az igazgató minden turpisságán. (Ki látott át? Ő vagy az igazgató? Helyesen: Átlátott az igazgatónak…)

3. Értelmetlenség (lat. absurditas ’képtelenség’). Pl.: A sportverseny győzteseit kifüggesztették a táblára. (Helyesen: A sportverseny győzteseiről szóló hirdetést… vagy: A sportverseny győzteseinek a nevét kiírták… vagy a fényképüket kitették.)

A pongyolaság másik megnyilvánulása a bőbeszédűség vagy szószaporítás: a kelleténél több szó, kifejezés használata. Fajai a következők:

1. Szófölösleg (gör. pleonazmus): ha több feleslegesen használt szóval fejezünk ki valamit. Pl.: ennek következtében tehát, bevett szokás, saját két szememmel láttam. Néha azonban – különösen a bizalmas, társalgási nyelvben – nyomósítást is jelölhet a pleonazmus.

2. Tautológia (gör. ’ugyanannak a mondása, kifejezése’): közel áll az előző esethez, tulajdonképpen valamely fogalomnak, gondolatnak azonos jelentésű szavakkal való, stilisztikai cél nélküli, fölösleges megismétlése. Pl.: de azonban; ez tény és faktum; Nem akarom a dolgot részletezni, azért nem bocsátkozom részletekbe. Előfordul – helytelenül – tautologikus rag-, illetve jelhalmozás is, főként a népies, bizalmas nyelvhasználatban (pl. aztat, kelletett stb.).

3. A bőbeszédűséggel rokon az ún. hézagtoldó szavaknak, töltelékszavaknak és céltalan közbeszúrásoknak a használata is. Ilyenek pl.: izé, persze, hát, ugye, aztán, ugyebár, kérem, kérem szépen, tudod, amint tudják, amint ismeretes, tulajdonképpen stb., s a túlságosan gyakori azonban és ugyanis.

4. Ide tartoznak bizonyos szempontból a terpeszkedő kifejezések, a dagály és a közhely vagy nyelvi klisé (ezeket l. a megfelelő címszavak alatt; l. még: Erősítés).

Pongyolaságot szül végül szavaknak, kifejezéseknek, nyelvtani elemeknek helytelen, pontatlan, nem megfelelő használata. Pl.: S mindjárt élt is az alkalommal, hogy nekik elmesélje ezt a sétát. (Helyesebben: … hogy beszéljen erről a sétáról, vagy: … elmondja ennek a sétának a történetét.) Utasításom végre nem hajtása esetén nem fogadok el semmiféle objektív nehézséget. (Világosan: … nem fogadok el semmiféle ún. objektív nehézséggel való mentegetőzést.) Mindez a megélhetés további drágulásához vezetett. (Helyesen: drágulására…)

Ide számítható még a képes kifejezésekből származó képzavar (l. ott), pl.: Rengeteget dolgozott, de minden izzadsága füstbe ment; – a felkapott divatos szavak és kifejezések indokatlan használata (pl.: Döntő szempont ebben a kérdésben…); továbbá a kelleténél körülményesebb fogalmazás (pl.: A miniszter felvilágosítást adott arról az álláspontról, amelyet a kormány elfoglalt. Helyesen: a kormány álláspontjáról.)

A pongyola stílus fegyelmezetlen gondolkodásnak vagy épen gondolathiánynak az eredménye, bár létrejöttében a divat, az utánzás is közrejátszik. A pongyolaság, mivel a nyelv helytelen használatával jár, elsősorban nyelvhelyességi kérdés, ugyanakkor azonban stilisztikai is, mert stílustalanságot eredményez. Főként a kevésbé műveltek mindennapi beszédére s a bizalmasabb társalgási nyelvre, néha az alacsonyabb szintű publicisztikai stílusra is jellemző, de olykor a szépirodalom is felhasználja egyes megnyilvánulásait nyelvi jellemzésre.

Lásd még: Helyesség, Szabatosság, Világosság, Nyelvművelés alatt: Stílusosság.

Praeteritio l. Mellőzés.

Provincializmus (a lat. provincia ’vidék, táj’ szóból) – az egyes nyelvjárásoknak az irodalmi és köznyelvtől eltérő elemei: szavai és nyelvtani szerkezeti jelenségei.

A tájszavak között vannak

1. alaki tájszavak, amelyek csak hangalakban térnek el a köznyelvi formáktól: míz ’méz’, körtöve ’körte’;

2. jelentés szerintiek, amelyek hasonló alakban megvannak a köznyelvben is, de a jelentésük más: derék a) ’magas’, b) ’kövér’, c) ’jóravaló, becsületes’; kereskedik ’sokáig keres, kutat valamit’;

3. tulajdonképpeni tájszavak, amelyek hiányoznak a köznyelvből, csak nyelvjárásban ismeretesek: murok ’sárgarépa’, gereben ’a len és kender tisztítására használt eszköz’.

Az alaktani nyelvjárási jelenség is különbözhet a köznyelvitől hangtani tekintetben: kerthö ’kerthez’; előfordulhat a köznyelvitől eltérő szerepben: Kovácséknál megyek ’Kovácsékhoz’; vagy éppen hiányozhat is a köznyelvből: Birónyi menyek ’a Biróékhoz megyek’.

Ritkábbak a nyelvjárási jellegű mondattani jelenségek, pl.: el kell menjek, el kellek menni.

A provincializmusok stílushatása elsősorban abban nyilvánul meg, hogy népi, táji hangulatot keltenek, hogy sokszor szemléletesebbek, elevenebbek, hangzás szempontjából is hatásosabbak a megfelelő köznyelvi elemeknél. Ezért használja fel őket a szépirodalom a reális ábrázolás érdekében a hely és a környezet hiteles bemutatására.

De a szántóföldeken csak a zab terem meg; s főleg a burgonya, ami oly szívesen és bőségben el tud szaporodni, hogy kénytelen voltunk elnevezni pityókának, melyet a táncoló hegyi utakon mégis könnyebb hazavinni onnét, mintha burgonyát vinne az ember.

Aztán pólyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no lehet a legénkét jelenteni.

(Tamási Áronnak e néhány mondata is mutatja, hogy a Székelyföldről, a székely népről van szó.)

Alkalmasak a provincializmusok a népi szereplők élethű ábrázolására, illetve jellemzésére is.

Egy ember szaladt a sikátoron, Hódiék felé, a házbeliek hallották, hogy csattan az utcaajtó, valaki dübörögvenyargal a tornácon.Megkocogtatja az ablakot és beszól:

– Itthon van, János bátyám?

– Itthon. Gyere be! – Hallik bentről a kiáltás, az öregasszony kiáltja ezt, aki éppen fonalat viszál.

– Nem megyek. Csak aztat akarom mondani, hogyhát, Bálint István sógoromat csúnyán megpocsékolták a Pintyék.

– Hászen, ez az ő baja. Akinek a foga fáj, tartsa rajta a nyelvét – mondotta az öregasszony, és tenyere közt megpenderítette az orsót. (Szabó Pál: Szakadék)

Gyere mán Zoltánkám, az Isten áldjon meg, igyál meg egy pohár sert. Meghalsz szomjan ebbe a melegbe. (Móricz: Úri muri)

Végül gyakran élénkítik, szemléletesebbé teszik az elbeszélést. Például mennyivel többet mond ez a megfogalmazás: „… a váróterem előtt gyűrtük a munkát” (Veres Péter), mint az általánosabb: a váróterem előtt dolgoztunk.

Azóta aztán megvan a Gyöngy. Ő kutyám is meg barátom is. Hogy hol szerez magának ennivalót, csak az ég tuggya. Az a kicsi, amit én adhatok neki, arra jó csak, hogy a szél el ne fújja. Honnan is adhatnék neki eleget, mikor én is kinyalom a tányírt is. Néha, néha azért zsebbe csúsztatok pár darab kolompírt a levesemből, s a kenyeremből egy kis részt a számára. Majd ha bejjebb haladunk az időbe, lesz zsengés tengeri és tök, és sütőtök, s akkor őrá is rávirrad. (Sinka István: Kadocsa merre vagy?)

Természetesen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy olykor (pl. népi- paraszti mesterségek leírásakor, említésekor) tárgyi okokból van szükség tájsza- vakra.

A provincializmusok alkalmazásának azonban határt szab az érthetőség (a szépirodalmi mű nem egy tájnak, hanem az egész nyelvi közösségnek szól!) és a stilisztikai indokoltság, az ábrázolás művésziességének biztosítása. A provincializmusoknak is csak olyan mértékű és jellegű használata ér el művészi hatást, amely a tartalomból, a mondanivalóból következik; a népi jellegnek elsősorban nem a szereplők táji, külsőleges nyelvhasználatban kell megmutatkoznia, hanem gondolkodásmódjuknak, fogalom- és képzeletviláguknak a bemutatásában. Gyakorlatilag mindez azt jelenti, hogy nem célszerű halmozni a provincializmusokat csupán a nyelvi érdekességre való törekvés érdekében. Sőt a hangtani, alaktani és mondattani jellegű provincializmusok csak kisebb mértékben jöhetnek számításba, és a jelentés szerinti, a tulajdonképpeni tájszavak esetében is meg kell találnia az írónak a módot arra, hogy az olvasó ezeket is megértse (a szövegösszefüggés segítségével, a köznyelvi szinonima megemlítésével, a jelenség körülírásával stb.). Ezért alkalmasak viszont a táji hangulat megéreztetésére különösen a hangutánzó és hangulatfestő szavak, továbbá az olyan népi jellegű szavak, amelyek a mindennapi, esetleg pongyolább társalgási nyelvben is megtalálhatók, tehát az olvasóknak általában a passzív szókincsébe beletartoznak.

A köz- és irodalmi nyelv az állandó érintkezés folytán – fejlettségi állapotának megfelelően s leginkább szókincsében – állandóan merít, gazdagodik a tájnyelvekből. A gazdasági, társadalmi, kulturális élet fejlődése következtében az irodalmi és köznyelvnek a tájnyelvekre gyakorolt kiegyenlítő hatása azonban állandóan nő, a tájnyelvek pedig lassan visszaszorulnak, de nagyon sokáig – amíg fennmaradnak – el nem hanyagolható stiláris forrást jelentenek az irodalmi és a köznyelv, továbbá a szépirodalmi stílus számára.

Lásd még: Népnyelv, Szókincs, Látható nyelv.

Prózai stílus l. Szépirodalmi stílus alatt.

Publicisztikai stílus – a sajtó, a média stílusa. Mivel a publicisztika feladata, hogy a társadalom tagjait a politikai, gazdasági, társadalmi és művelődési élet időszerű eseményeiről tájékoztassa, azokkal kapcsolatban állásfoglalásra bírja, a publicisztikai stílus jellemző vonása a közérthetőségre, a meggyőzésre, a közvetlen hatásra való törekvés. Ennek megfelelően kedveli a közkeletű nyelvi kifejező eszközöket, fordulatokat, szólásokat (l. Szókapcsolat alatt), a hatásos neologizmusokat (l. ott), a gúnyos hatás keltésére alkalmas nyelvi elemeket; szereti az időszerű vonatkozásokat (kortársak nevének emlegetése, időmegjelölések, szervezetekre, intézményekre való hivatkozás stb.), nagy számban használja a figyelemkeltő, hatásos címeket. A beszélt nyelvhez hasonlóan olykor pongyola; gyakoriak benne a klisészerű nyelvi formák, amelyeket elvont cselekvésnevekből és nominális szerkezetekből alkot meg. A mondatok szerkezeti felépítésében is általában világosságra törekszik, alkalomadtán azonban szívesen él bonyolultabb, illetve érzelmi hatásra törekvő mondatszerkezetekkel.

Természetesen az újságírás stílusában is többféle árnyalatot lehet megkülönböztetni. A vezércikk, a tárca, továbbá az egyes rovatok sajátos szókincse és egyéb nyelvi eszközei között is kisebb-nagyobb különbségek vannak. Az egyik tárgyánál fogva a szépirodalmi stílushoz áll közelebb, a másik esetleg a tudományos próza stílusához.

Lásd még: Stílusréteg.