Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

23. fejezet -

23. fejezet -

Tartalom

R

R

Ráértés – akkor keletkezik, ha egy hosszabb összetett mondat kimondásakor az előforduló közös mondatrészt csak egyszer tesszük ki, s azt mindkét mondatra vonatkoztatjuk. Az ún. kihagyásos mondatok esetében ez olyan megszokott, hogy fel sem figyelünk rá. Pl.: „Nem én vagyok a hibás, hanem te.” „Olyan piros, mint a rózsa.” Előfordul azonban, hogy feltűnő az illető mondatrész vagy mondatdarab hiánya, s ilyenkor, ha előbb ki van téve, a következőkre is odaértjük, ha pedig később szerepel, már az első mondatokhoz odaértünk valamit, illetőleg később mintegy „újjáértékeljük” ennek megfelelően a korábban mondottakat. Az is előfordul, hogy a hiányt a szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet egészíti ki. Az említettek magyarázzák stílushatását.

Hajad, karod, szemed tüzeljen,

Ajkad, csipőd, isteni melled,

Bársonybőr-lábad, mindened.

(Ady: Halálvirág: a Csók)

Lásd még: Hiányos mondat, Közölés.

Rámutatószó l. Összetett mondat alatt.

Realizmus (a lat. realis ’valós’, ’tárgyias’ szóból – a mi jelenlegi céljainkat tartva szem előtt korstílus, amely a XIX. század harmincas éveitől a kilencvenes évekig áthatotta valamennyi művészeti ágat, jóllehet egyes elemei korábban és későbben is megmutatkoztak, illetőleg napjainkig mutatkoznak. Fő elve: a valóságnak a jellegzetes vonások kiemelésével, tipikus helyzetekkel és jellemekkel való hiteles ábrázolása. Ennek megfelelően jellemző rá a természetes, egyszerűbb, de egyszersmind változatos szókincsbeli, nyelvtani és stilisztikai elemek használata. Sokak szerint nem célszerű leválasztani a kritikai realizmust, tehát az ott írtak a realizmusra általában is érvényesek. Kiemelkedő képviselői a magyar irodalomban: Petőfi, Arany, Tolnai Lajos, Mikszáth, Gozsdu Elek, Bródy Sándor, Gárdonyi, Tömörkény, Thury Zoltán, Móricz Zsigmond, a drámát illetően Csiky Gergely.

Lásd még: Korstílus, Kritikai realizmus, Szocialista realizmus.

Refrén (a fr. refrain ’visszatérés’ szóból) – az ismétlés egyik faja: egy vagy több verssor (ezen belül egy vagy több szó, kifejezés vagy mondat) visszatérő ismétlődése a versszakok végén. A refrén rendszerint a vers mondanivalójának a lényegét tartalmazza, vagy legalábbis az alaphangulatát sejteti. Nyelvileg sok refrén felkiáltó vagy felszólító, parancsoló mondat (l. ott).

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Petőfi: Nemzeti dal)

Petőfi a „Csatában” c. vers első három szakaszát így fejezi be:

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

A negyedik utolsó versszak végén pedig ez áll:

Utánam, katonák,

Utánam, magyarok!

Az úgynevezett belső – tehát a versszakok belsejében jelentkező – refrénre jó példa Arany Jánosnak „Írószobám” c. költeménye. Ebben a hat nyolcsoros szakaszban minden második, negyedik és a hetedik sor így hangzik: „Tillaárom haj” Olvassuk el az első strófát:

Ez a szoba, hol én most

Tillaárom haj!

Pusztítom a papirost

Tillaárom haj!

Se nem csapszék, se nem bolt,

Csizmadia műhely volt.

Tillaárom haj!

Stílushatása azonos az ismétlésével (l. Erősítés alatt).

Régiesség l. Archaizmus.

Rejtvény l. Enigma.

Reneszánsz és humanizmus – A reneszánsz (fr. ’újjászületés’) a XIV–XVI. században ható társadalmi-politikai és művészeti irányzat, korstílus, amely mint a feltörekvő polgárság mozgalma, szembehelyezkedett a feudalizmus műveltségi eszméivel s a középkor egyoldalúan vallásos, csak a túlvilágra tekintő életfelfogásával, és helyette a régi görög-római világ életszemléletét és művészi eszményeit követte: A humanizmus (lat. ’emberiesség’) tulajdonképpen a reneszánsz világnézete. Maga az elnevezés is utal arra, hogy hatására a túlvilág helyett az ember és a földi élet kerül az érdeklődés középpontjába, előtérbe lép az egyén, kifejlődik az emberekben a természetszeretet, s a valóságból kiindulva kezdik művelni a tudományokat, elsősorban a természettudományokat.

A reneszánsz és a humanizmus roppant nagy hatást gyakorolt az irodalomra s az egyes nyelvek stílusának a fejlődésére is. Az antikvitás hatására a harmónia és a szépség jut diadalra. A reneszánsz meg – többek között – gazdagítja a versformákat. Ebben a korszakban jelenik meg az irodalomban nagyobb mértékben a realista ábrázolásmód is. Ekkor születik meg az igazi, egyéni hangú líra s a természet szépségét megéneklő tájköltészet. A középkori irodalom sablonos nyelvét a képekben gazdag, színes, változatos, az egyén gondolat- és érzésvilágát is tükröző stílus váltja fel. Most már a szókincs egésze, a mindennapi élet szavai is irodalmi rangra emelkednek, a természetből vett metaforák, hasonlatok stb. teszik szemléletessé a stílust, s a beszélt nyelv fordulatai is helyet kapnak az irodalomban.

A reneszánsz és a humanizmus fő képviselői a világirodalomban: Dante, Petrarca, Boccaccio (ők még valójában előfutárok), Tasso, Ariosto; Ronsard, Rabelais; Shakespeare stb., a magyar irodalomban: Janus Pannonius (ő még latinul versel!), Bornemisza Péter, Balassi Bálint.

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,

Mindent egészséggel látogató ege,

Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákat meg illatozásra,

Néma fülemile torkát kiáltásra,

Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

………………………………………

Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,

Az szépszagú mezőt kik széjjel béjárják,

Most azok is vígadnak, az üdőt múlatják…

(Balassi Bálint: Borivóknak való)

Lásd még: Korstílus, Realizmus.

Részletezés – a felsorolással rokon stiláris eszköz: az író megnevezi a nemi fogalmat, de felsorolja az alátartozó faji fogalmakat vagy azok egy részét is, illetve részletezi, sok oldalról bemutatja, szemlélteti mondanivalóját. A részletezés világosabbá teszi a mondanivalót, amellett érzelmi telítettségénél fogva a ráhatásnak is kitűnő eszköze.

Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert…

(Arany: Toldi II.)

Irtóztató telünk volt az idén,

…………………………………

Koppanva estek le a madarak

az ágról, fagyva ért az őzike

könnye a földre, a vadállatok

bemerészkedtek a falvakba; hány

élet hullott el uton-utfelen!

Bölcs koldusok a szeméttelepen

háltak s a mély szemétbe takarózva

megfagytak. Hisz még a kabátos úr is

majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul

táplált kályhák köhögős tüze mellett.

(Babits: Talán a vízözön…)

Szép példa a részletezésre József Attilának „Aki szegény az a legszegényebb” c. verse is:

Ha az Isten íródiák volna

S éjjel nappal mozogna a tolla,

Úgy se győzné, ő se, följegyezni,

Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,

Fázósságát odadja a télnek,

Melegét meg odadja a nyárnak,

Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,

Várt szombatját száz gond nyomorítja,

S ha vasárnap kedvét megfordítja,

Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,

Csillagtollu éneklő galambok,

De így végül griffmadarak lesznek,

Hollónépen igaz törvényt tesznek.

Lásd még: Felsorolás, Halmozás, Szóhalmozás.

Rétegnyelv; zsargon, argó, szleng – Bizonyos társadalmi rétegek, csoportok alakíthatnak ki olyan nyelvváltozatot, amely – a csoportnyelvekhez hasonlóan – általában csak a szókincs egy bizonyos részében tér el a köznyelvtől, bár néha kiejtésbeli és ragozásbeli különbséget is mutathat. Az ilyen nyelvváltozatot hívják rétegnyelvnek. A rétegnyelvek a népnyelv altípusát alkotják a nyelvjárással és a csoportnyelvvel együtt (l. Népnyelv, Csoportnyelv). A rétegnyelvek közé tartozik a zsargon és a tolvajnyelv, illetve az argó, valamint újabban a szleng. A zsargon egyes társadalmi osztályok, rétegek által más csoportoktól való elkülönülés szándékával létrehozott rétegnyelv. A régebbi nemesi-arisztokrata, illetve a XIX. század végi és a XX. századi polgári-kispolgári zsargont leginkább a sokszor idegen eredetű, ún. szalonnyelvi szavak jellemezték, amelyeket főként az előkelősködés, a különcködés, továbbá a divat hozott létre és terjesztett el. Pl.: flört, gáláns, meszaliansz, nett, méltóztassék stb. E szavak egy kisebb rész kivételével, amely a nyelvközösség nagyobb rétege számára ismertté és hasznossá vált fogalmakat jelöl (pl.: bankett, púder, rúzs stb.), mindinkább eltűnnek a nyelvhasználatból. A zsargonszavak rendkívül expresszívek, kiválóan alkalmasak letűnt társadalmi rétegek, környezetek hangulatának a bemutatására. Lásd például Perföldy jellemzését Kisfaludy Károlynak a „Kérők” c. vígjátékában:

Perföldy. Ez a motivum nekem tetszik! derogál is az igaz szivü embernek. Én már régen azt decidáltam [határoztam el] magamban, hogy ebben a dologban egyedül szivemből procedálok [járok el] praemittálván [előrebocsátván] azt, ha meritumban [a dolog érdemében, lényegében] megegyezhetek.

Lidi. De teszem azt, ha én szegény árva és nem a gazdag Baltafy leánya volnék?

Perföldy. Akkor is leobligálnám [kötelezném] magamat azzal a kondicióval [föltétellel], ha a szegénységgel primo [először] ennyi virtus [erény], secundo [másodszor] ennyi szépség egyesülve volnának.

Lidi. Nemes érzés! Szinte óhajtanám.

Perföldy. Nem is recedálnék [nem vonulnék vissza], sőt recapitulálom [összefoglalom], amit a kertben demonstráltam [kifejtettem], hogy tudniillik a pénz nem mindenkor elegendő a házi boldogságra; de ha ez a punctum [pont] is existál, már akkor ugyan jobb.

Lidi. Én is ugy tartom; és nagyon örvendek, hogy oly férfiura akadtam, ki egyenes szivvel s minden haszonkeresés nélkül lép Hymen oltárához.

Perföldy. Én pedig gratulálok, hogy fortuito [véletlenül] ilyen kincsre akadtam, melyre fundálhatom [alapíthatom] szerencsémet. Én ime duplicálván [megismételvén] kérésemet, még egyszer submittálom [bocsátom] szivemet a kisasszony judiciuma [ítélete] alá, reménylvén, hogy favorábilis sentenciát [kedvező döntést] nyerek és elvégzem szivemnek involutus [szóban forgó] perét et sic porro [és így tovább]…

Más természetű, de szintén bizonyos elszigetelődési törekvésből született zsargonszavak előfordultak s – kisebb mértékben – ma is előfordulnak a mozgalmi és hivatali nyelvben is. (L. Mozgalmi nyelv alatt: Mozgalmi zsargon.)

A tolvajnyelv eredetileg az alvilági elemeknek a titkosság szándékával létrehozott s a köznyelvtől elsősorban a szókincs egy részében eltérő csoportnyelve.

„Most flamózhatok. Valóságos hipis volt, amit csináltak. Linkre. Mert dohány az nálam almás. Csupa gagyival télakoltak. De megdurrantották a stokijegyeket is, az pedig lóvé.” Köznyelvre fordítva: Valóságos házkutatást tartottak nála a tettesek. Fölöslegesen. Mert csak hamis ékszereket találtak. Pénz nála nincs. De elvitték a zálogcédulákat. Az pedig pénz.

Szavai azonban bekerültek a – főként nagyvárosi – mindennapibb nyelvhasználatba (pl. a munkások egyes rétegeinek nyelvébe, az ún. „melós nyelv”-be, továbbá a diákok nyelvébe stb.), s az alantasabb hangulatú társalgási nyelvbe. Az ily módon létrejött zsargonszerű nyelvet hívjuk jassznyelvnek, argónak. Pl.: haver, hapsi, hekus, muri, zrí, pali, simon, hári (’haj’), pónem (’arc’), mesüge (’bolond’), lové (’pénz’), kamel (’szeret’), rajzol (’lop’), MezeiLipót (’Lipótmező’), lizsé (’Városliget’), kosznya (’szoknya’), libatórium (’leányiskola’), citrompofozó (’utcaseprő’), zárda (’bordélyház’) stb. Stilisztikai tekintetben az argószavak rendkívül expresszívek, nemcsak nagyfokú környezetfelidéző, jellemző erejük következtében, hanem azért is, mert nyelvi szempontból igen fordulatosak, elevenek, hatásosak. Ez magyarázza, hogy a familiáris nyelvnek a familiáris jelleget nem kis részben az argóelemek adják, kifejező erejüket felhasználja a szépirodalom is személyek jellemzésére, a környezet hangulatának felkeltésére stb. Lásd Molnár Ferenc, Ady, József Attila több írását.

Akkor is úgy volt: frász törhette ki

A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,

(Ady: Néhai Vajda János)

S hol zápfog rág, a város érdes része,

hol a vasbányák fuvallata ing,

gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,

lendkerék szíjja csetten és nyalint,

hol a fémkeblű dinamókat szopják

a sivalkodó transzformátorok,

itt élünk mi. És sorsunk összefogják

a nők, gyermekek, agitátorok.

(József Attila: Munkások)

Csakhamar megjelent Ildi, szelesen, lármásan, de gyorsan elcsitult: mozdulatai ájtatossá váltak, sóhajtásformán mondta:

– Klafa itt, frankó klafa, főleg hogy estére így lehűl a levegő. Nem fülled be az ember teste. A hold is milyen remek, a bitang nagy hold az égen, olyan az egész, mint a bungalóban, szerelmünk hajnalán. Emlékszel, hogy beszívtunk? Pedig akkor még nagyon le voltam rohadva a Béla miatt. Most már túl vagyok rajta, kivedlettem belőle. Te segítettél át a krízisen, Bungili. Ha egy kicsit érzelmesebb volnék, elmagyaráznám, hogy gondolom. A lényeg, hogy marha hálás vagyok neked.

Lehet, hogy egyszer elmondom, most nincs kanalam az analizálgatáshoz. Imádom a holdfényes piálást, te szoktattál rá a bungalóban. Hozom az üveget. (Kolozsvári Grandpierre Emil: A burok)

Az utóbbi három évtizedben már inkább szlengről beszélünk, mint argóról. A szleng valójában az argónak a szelídebb változata, amellyel mindenekelőtt az ifjúság él, de amely benyomult főként a városiak alacsonyabb szintű (bizalmas, köznapi) társalgási nyelvébe is. Polgárjogot nyert továbbá a televízióban, a rádióban, a filmnyelvben, a színdarabokban – vagyis csaknem köznyelvi jelenségnek tekinthető. Fő táplálója és terjesztője az ifjúsági nyelv. A szleng felhasználja az argóelemeket (pl. meló, csaj, balhé, rongy ’ezer forint’, kégli, beköp), a csoport-, illetve szaknyelvi szavakat (pl. a sportnyelvből: szerelés ’öltözék’, bedobja a törölközőt ’feladja’; a katonanyelvből terepjáró ’cipő, bakancs’; a színházi életből: visszatapsolták ’megbukott’); kedveli a játszi és kicsinyítőképzős szavakat (pl. dizsi ’diszkó’, hapi ’férfi’, krimó ’kocsma’), a képszerű kifejezéseket (pl. karosszéria ’a nő alakja’, rizsa és púder ’üres szavak’, szemfelszedés nincs ’majd kiesik a szeme a csodálkozástól’). Jellemzi aztán a szlenget a közvetlenség, a rendkívül gyors változás, a minden újra való reagálás. Az eddig mondottakból is következik, hogy az ifjúsági nyelv nagyon gazdag szinonimákban. Negatívuma lehet azonban a durvaság és trágárság, egyes szavak és kifejezések agyonhasználása, a szleng szavaknak nem a szituációhoz illő alkalmazása.

Lásd még: Nemzeti nyelv, Népnyelv, Szóhangulat, Szókincs.

Retorika (gör.) – a görögöknél és a rómaiaknál a szónoklat tudománya, pontosabban a szónoki beszéd megalkotására és előadására vonatkozó tudnivalók összessége. Öt részből állt: inventio (feltalálás, anyaggyűjtés), dispositio (elrendezés), elocutio (kidolgozás, kifejezés, stílus), memoria (betanulás) és actio (előadás). A későbbiek során tágult a szó jelentése, s nálunk is egészen a harmincas évek közepéig – tágabb értelemben – a prózai műfajok elméletét jelentette a költői művekkel foglalkozó poétikával szemben. Mivel mind a szónoki beszédnek, mind a prózai műfajoknak lényeges alkotó eleme az illető műfajra jellemző stílus, a stilisztika és a retorika, illetve részben a retorika helyébe lépő és valamennyi műfajjal foglalkozó műfajelmélet szinte kiegészítő tudományai egymásnak. Egyébként napjainkban a gondolkodni és beszélni tanító, a szépirodalmi műveket elemző és a megértésüket elősegítő retorikának a „felségterülete” kiszélesedett: átfogja szinte a teljes kommunikációt.

Lásd még: Műfaj, Poétika, Stilisztika.

Retractio l. Visszavétel.

Rím – a ritmikai szakaszok határpontján: elején vagy gyakrabban a végén álló hangok összecsengése. Az összecsengést az azonos vagy hasonló hangok ismétlődése okozza. Fajai: a betűrím vagy alliteráció (l. ott), az asszonánc (a rím magánhangzói azonosak, mássalhangzói pedig rokonok, pl.: fokon – fogom – fokom) és a tiszta rím (a rímelő magán- és mássalhangzók is azonosak). A rím sorozatos visszatérése kiemeli a vers ritmikai szakaszainak a határait, s ezáltal erősebbé, pregnánsabbá teszi a ritmust. Stilisztikai értékét – zenei elemén kívül – az adja, hogy különféle elhelyezésével a költő tagolhatja vagy összekapcsolhatja gondolatait és érzéseit, egy-egy rímfajtához hozzátapadhat valamilyen hangulat (pl. a régiesség vagy a nevezetesség hangulata), végül hozzákötődhet a rím egy-egy műfajhoz is.

A páros rímek például a népdalban fokozzák az egyszerű érzés keltette hangulatot, s hasonlóképpen a műköltészetben is.

Apró alma lehullott a sárba,

Ki felszedi, nem marad hiába.

Én felszedem, kimosom, elteszem,

S a rózsámat igazán szeretem.

(Népdal)

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

(Petőfi: János vitéz I.)

A páros rím az elbeszélő költeményben gyorsítja a képek váltakozását:

Száll a madár, ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra;

Fű kizöldül ó sirhanton,

Bajnok ébred hősi lanton.

(Arany: Rege a csodaszarvasról)

A négyes rím áraszthat archaikus hangulatot:

Nincs abban sok cifra poétai szépség,

De vagyon annál több igaz magyar épség,

S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,

Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

(Petőfi: A régi jó Gvadányi)

Terjedelme szerint a rím lehet egy, két, három, négy, sőt öt szótagos. Sorbeli elhelyezkedésük szerint beszélünk végrímekről (ezek a leggyakoribbak), belső és középrímről. A végrímek főtípusai az említett páros rímen (a a) kívül: kereszt- (a b a b), ölelkező (abba), ráütő (aabbb, ababb, abbaa) és félrímek (xaxa). Természetesen a jelzett változatok is mindig hozzáadnak valamit a rím stílusértékéhez.

Lásd még: Hangok, Erősítés alatt: Ismétlés.

Rokokó (a fr. rocaille ’kagylódísz’ szóból) – a XVIII. században uralkodó művészeti és irodalmi, illetőleg stílusirányzat. A barokkból nő ki, azonban a barokk monumentalitásával és pátoszával szemben a könnyed, kecses, de sokszor erőtlen, sőt cikornyás vonalakat, a külső csillogást kedveli. A képzőművészetek területén inkább az épületek ornamentikájában, valamint belső berendezésében (a bútorokon stb.) jelentkezik. Az irodalmi rokokó a francia királyi udvar arisztokratáinak álnépiességéből indul ki (vö. pásztorjátékok), és az e körökben dívó felszínes szerelmet énekli meg, könnyed zenei formákban. Kedvenc műfajai: a tündér- és pásztorjáték, az idill, amelyeknek népi szereplői mesterkélt, modoros stílusban társalognak; továbbá a komikus eposz és a dal. A rokokó költészet stílusát – mind a szókincset, mind a szóképeket s egyéb nyelvi-stilisztikai eszközöket illetően – a finomkodó, idilli hangulat, az érzelgősség, a formák játékos túltengése, a játszi, dallamos versforma és a csengő rímek jellemzik.

Világirodalmi képviselői. Gessner, Metastasio, Marivaux stb. A magyar irodalomban – Amadé László és Faludi Ferenc után – Csokonai sajátos magyar rokokót teremt, amelyben a felszínes, mesterkélt udvari szerelem helyett egészséges, tiszta, őszinte érzést szólaltat meg, de úgy, hogy a könnyed, játékos, dallamos formák megmaradnak, sőt friss képekkel, közvetlen, természetes stíluselemekkel, változatos zenei megoldásokkal gazdagodnak.

A szép fényes katonának

Arany, gyöngy élete,

Csillog, villog mindenfelől

Jó vitéz fegyvere;

Szép élet!

Víg élet!

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret!

Az zöld mezőn megpuskázik,

Nyer az ellenségtül,

Az kvártélyben múlatozik,

Nyer az menyecskéktül.

Szép élet!

Víg élet!

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret!

(Amade László: A szép fényes katonának arany, gyöngy élete…)

Földiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol úntalan. –

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Még is megcsalál.

(Csokonai: A Reményhez)

Rokon értelmű szavak vagy lexikai szinonimák (a gör. ’együtt’ és ’név’ jelentésű szavakból) – a funkcionális stilisztika legsajátosabb területét alkotják. Egyrészt azért, mert a grammatikai szinonimák mellett főleg ezek teszik lehetővé, hogy választhassunk a nyelvi tények között, s a tárgynak, a célnak, a körülményeknek megfelelően a leghatásosabbat, a legcélszerűbbet használjuk, vagyis mintegy alapot adnak a stílusok, ennélfogva a stilisztika létezésére. Másrészt, mivel minden szó és kifejezés beletartozik több szinonimasorba, a rokon értelmű szavak végeredményben egybefogják a nyelv egész szó- és kifejezéskészletét. És harmadszor azért, mert egy-egy nyelv gazdagságát, kifejezőerejét nem utolsósorban az illető nyelv szinonimarendszere mutatja.

Rokon értelmű szavaknak az olyan közös nemi fogalom alá sorolható szavakat nevezzük, amelyeknek a jelentése csak árnyalatilag tér el egymástól, tartalmuk lényeges elemei azonban azonosak. Pl.: megy, ballag, cammog stb. Ezeknek közös elemük a mozgás, és mindegyik ugyanazon nemi fogalom alá, az „előrehaladó mozgást végez” fogalom alá tartozik. Más, a stilisztika mai állásának megfelelőbb meghatározással: a rokon értelmű szavaknak a denotatív (alap-, tárgyi vagy elsődleges) jelentése azonos, a konnotatív (azaz járulékos, másodlagos vagy asszociációs) jelentése viszont különböző. A felsorolt szavak mind azt jelentik: ’előrehalad’ a ballag és a cammog az előbbin kívül más-más asszociációkat kelt.

A rokon értelmű szavaknak két nagy csoportját különböztethetjük meg.

1. Az értelmi szinonimák közé azok tartoznak, amelyekben a szavak fogalmi-tartalmi, tárgyi vonatkozásai között – vagy között is – határozott mennyiségi, szemléletbeli különbség van. Pl.: suttog, beszél, kiabál, ordít, üvölt; bosszús, ingerült, mérges, haragos, dühös.

Az értelmi szinonimasorok között vannak tehát olyanok, amelyek fokozati eltérést mutatnak, nagyságban vagy intenzitásban, pl.: sétál, megy, siet, fut, szalad, rohan, vágtat; ér csermely, patak, folyó, folyam. Ezeket a tudományos stílus is szívesen felhasználja, de természetesen az egyes fokozatokat pontosan meghatározza.

Gyakoriak az olyan értelmi szinonimák is, amelyek egy bizonyos fogalmat más-más szemlélet alapján neveznek meg, és a szemlélet különbözősége jelentéstartalmukban is világosan érezhető, pl.: nő, asszony, feleség, hitves, házastárs, anya, menyecske. A szépirodalmi stílus szívesen és hatásosan alkalmazza ez utóbbi csoportba tartozó, más-más szemléletből fakadó szinonimákat. Például a naplementét Petőfi így ábrázolja: „Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, lankadtan bocsátja le fejét…” (Alkony), Arany pedig így: „… a nap nyugovóra hajolt” (Szondi két apródja), „Elfeküdt már a nap…” (Toldi VI.)

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

(Petőfi: A Tisza)

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony éppen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

(Arany: Családi kör)

Egy eladó lyány a tüzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja… s reggel ünnep lészen.

(Arany: Családi kör)

2. A szinonimák többségében azonban az értelmi különbségnél sokkal lényegesebb az érzelmi-hangulati jellegű – azaz a konnotatív jelentésbeli – különbség, amely az értelmi szinonimákban jobbára határozatlan vagy elenyésző. Az érzelmi-hangulati szinonimák az érintkezés különböző körülményei között és a megnyilatkozás tárgya és célja szerint egyazon fogalom jelölésére különböző lehetőségeket biztosítanak. Pl. a ház, házacska, házikó esetében a mennyiségi különbség mellett a házhoz,képest a házikó vagy házacska kedveskedve, tréfálkozva vagy éppen lekicsinyelve említett házat is jelölhet; a viskó, vityilló, putri meg már határozottan rosszalló, elítélő. És mennyi érzelmi-hangulati elem van a következő ’megszégyenülten elmegy, távozik’ igékben: surran, sittyen, meglép, ellép, olajra lép, meglóg, elszelel, elinal, elpárolog, elillan, megugrik, elkotródik, eltűnik, mint a kámfor, kámfort játszik stb. Maguk a szinonimasorok, a nyelv valamennyi rétegét felhasználva, állandóan gazdagodnak, nem utolsósorban éppen ezért olyan változatosak stílusérték tekintetében. A következő, ünnepélyes hangulatot keltő szavak közül pl. nyelvjárási eredetűek: sóvárog, leáldozik; orom; ádáz, zordon; idegen eredetűek: gigantikus, hérosz; elavultak: hon, rege, bakó; névátvitelek: angyalom, csillagom.

Alacsony kis ház az én lakásom:

A tiéd magas, nagy palota.

Jaj nekem, jaj énnekem, leányka,

Nem emelkedhetem én oda…

(Petőfi: Alacsony kis ház…)

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában mért szerénykedel?

(Petőfi: Palota és kunyhó)

Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbe vájt putriknak e szörnyű tanyáját. (Móricz: Sárarany)

Semmi különbség a felvég és alvég között; ugyanolyan szalmafedeles viskók itt is, kémény és tűzfal nélkül. (Mikszáth: Különös házasság)

A rokon értelmű szavakon kívül vannak ún. rokon értelmű szólások, amelyek szavakkal is alkothatnak szinonimasort. Pl.: zöld ágra vergődik ’boldogul’; az ablakon szórja ki a pénzt ’pazarol’, lóvá tesz ’elbolondít’ stb. Az efféle szólásoknak különleges stilisztikai értékük van; ezt elsősorban a mögöttük levő – sokszor már elhomályosult – kép hatása okozza.

A lexikai szinonimák stílushatása abból származik, hogy a szó jelentő funkciója mellett érvényesül, esetleg előtérbe kerül az összehasonlító és megkülönböztető funkció. A hasonlóság és különbség tudata, felfedezése adja igen gyakran a stiláris többletet. Mivel a szinonimák átfogják szinte az egész szókincset, nyelvünk minden stílusrétegében megtalálhatók. Természetes azonban, hogy a szinonimák alkalmazásának is igazi területe a szépirodalom, a költői stílus. A költők felhasználják a legrejtettebb, legfinomabb érzéseik, hangulataik kifejezésére, megéreztetésére, s a szóképekhez hasonlóan, a szinonimák használata jellemző a költő, író egyéni stílusára is. De a szabatos fogalmazásnak szintén elengedhetetlen kelléke a rokon értelmű szavak használata. Csak az tudja mondanivalóját minden szempontból szabatosan kifejezni, akinek gazdag a szókincse, és ismeri a rokon értelmű szavak közti válogatás szabályait.

Lásd még: Szókincs, Nyelvtani vagy grammatikai szinonimák.

Romanticizmus vagy romantika (a fr. eredetű roman ’regény’ szóból) – a XVIII. század végétől XIX. század hatvanas éveiig, elsősorban az angol és francia irodalomban, a klasszicizmus ellenhatásaként keletkezett irodalmi és művészeti irány, korstílus, amely a klasszicizmus eszményeivel, annak sokszor hideg szépségével, szinte elvont általánosságaival szemben az érzelem, a szenvedély, a képzelet uralmát, a hagyományos, öröklött szabályok megvetését (formatökély helyett formaszabadság; harmónia helyett kontrasztok; ünnepélyesség, szónokiasság helyett természetesség), az egyéniség jogát (rendkívüli jellemek, meglepő fordulatok) és a természet varázsát hirdeti. Tárgyért is rendszerint a nemzeti múlt, elsősorban a középkor, illetőleg a színpompás, mesés Kelet felé fordul. Lényeges jegyeinek egyezése ellenére a romantika koronként és nemzetenként más és más. Van egy ága, amely azért fordul a nemzeti múlthoz, azért él a romantikus képzelet és nyelv gazdag lehetőségeivel, hogy a jelent előbbre vigye (pl. Vörösmarty). S van egy másik ága is, amely elsősorban a forradalomból kiábrándult polgárság pesszimizmusának a kifejezője. Ezt az irányt az elvágyódás, a jelentől, a valóságos társadalmi problémáktól való menekülés jellemzi (pl. Chateaubriand). A romantikus ábrázolásmódban fontos szerepet játszanak a következők: az átélés, az érzelmi bőség (a szív jogainak hangoztatása az észkultusszal szemben), erős líraiság, élménybőség, eleven képzelőerő; a váratlan fordulatokban, konfliktusokban gazdag cselekmény, számtalan epizód alkalmazása; szélsőséges, egyéni jellemek bemutatása, a műfaji keretek fellazulása a líra javára; stb.

A romantika stílusát tárgyválasztásának és ábrázolásmódjának megfelelően a gazdag szókincs, a színes képek, a változatos, sokszor túlzottan is egyéni szófűzés, a gazdagon burjánzó mondatalkotás jellemzi. Kedveli továbbá a sokoldalú, egyénítő jellemzésre alkalmas festői mellékneveket, jelzőket; a hatást fokozó, igen különböző ellentéteket, a szintetikusabb ábrázolást elősegítő metaforákat, szinesztéziákat, valamint a változatos zenei elemeket. Bőven alkalmazza a költői kérdéseket, felkiáltásokat és közbevetéseket.

A romantika képviselői a zenében: Beethoven, Chopin, Liszt, Wagner és a világirodalomban: Rousseau, Victor Hugo, Chateaubriand, Eugéne Sue; Scott, Byron, Shelley; Heine, Tieck, Novalis, Kleist; Mickiewicz, Słowacki; Puskin, Lermontov stb. Magyar képviselői: Kisfaludy Károly, Jósika, Eötvös, Vörösmarty, Jókai stb.

Azonban az éj ment,

Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak

Kincseit, a napnak hagyván sok gondot, ezernyi

Bajt és fáradozást s ahhoz nem egyenletes osztályt

A kívánt jóból, a földön vándor örömből.

És az ölések napja beállt. Ébren vala Sámson

Súlyával bánatjainak. Élet jelit adván

Megzendűlt a ház s ő fájó szíve azonnak,

Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.

Elcsüggedne; de a boszu őt megtartja erőben,

És harag a sárkány, mely őrt áll lelke tüzénél.

(Vörösmarty: A két szomszédvár II.)

Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt.

Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, a miknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen.

Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.

Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen. (Jókai: Az arany ember)

Lásd még: Korstílus, Klasszicizmus.

Rosszhangzás l. Jóhangzás alatt.

Rövidmondatúság l. Egyszerű mondat alatt.