Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

24. fejezet -

24. fejezet -

Tartalom

S

S

Similitudo l. Hasonlat.

Stilisztika – a nyelv- és irodalomtudományhoz egyaránt tartozó köztes terület, amely egyrészt számba véve a nyelvi rendszer elemeit, vizsgálja azok nyelvi-stilisztikai (közlő, kifejező, különféle hatásokat keltő stb.) értékeit, másrészt megállapítja hatásos és célszerű felhasználási módjukat, vagyis azt kutatja, hogy sajátos stílusértéküknél fogva mely stílusrétegnek és stílusárnyalatnak a jellemző eszközei. Végül tanulmányozza az egyes nyelvi elemek, továbbá a stílusrétegek és stílusárnyalatok fejlődésének történetét és az egyéni (írói, költői) stílusokat. Ilyenformán a stilisztika részei:

1. a stíluselmélet;

2. az egyes stílusszintek stílusértékei;

3. a stílusrétegek;

4. a stílusárnyalatok;

5. korstílus és stílusirányzat;

6. a stíluselemzés;

7. a stíluskritika;

8. a stílustörténet.

(Valamennyit l. a megfelelő címszó alatt.)

Lásd még: Stílus.

Stilisztikai helyesség l. Nyelvművelés alatt.

Stílus (gör.-lat.) – az a sajátos mód, ahogyan közölnivalónkat (gondolatainkat, érzéseinket stb.) a szóbeli vagy írásbeli érintkezés valamely területén a megfelelően kiválasztott nyelvi elemek segítségével kifejezzük. Más megfogalmazásban: a közlés hogyanja, ahogyan a szöveg meg van szerkesztve, ill. a kommunikációs képzésnek megfelelő beszédváltozat. Maga a stílus szó görög eredetű, kezdetben függőlegesen álló, hegyes tárgyat jelentett. A rómaiaknál már azt az egyik végén hegyes, másik végén tompa íróvesszőt nevezték így, amellyel a viasztáblára vésték a betűket. Úgynevezett metonimikus átvitellel azután az írás módját is kezdték vele jelölni (vö. stilum vertere ’gondosan, igényesen írni’, szó szerint: az íróvesszőt megfordítani). Így terjedt el később a stílus szó – szinte minden nyelvben – ’az írásnak, szólásnak, szerkesztésnek a módja’, röviden: kifejezésmód jelentésben.

A régebbi stilisztikák főként az ún. alakzatokat (l. ott) tekintették a stílus eszközeinek. A mai stilisztika ezzel szemben azt tartja, hogy a nyelvnek valamennyi (hangtani, szókincsbeli, alak-, mondat- és szövegtani) eleme részt vesz a stílus létrehozásában. Gondoljunk például a hangtan területén a hangsúly szerepére; a szókincsben meg például arra, hogy a közömbösnek tűnő szavak is mennyi érzelemmel telítődhetnek a megfelelő szövegkörnyezetben; pl. a vidék szó Adynak „A Jövendő fehérei” c. versében:

Hazudtam szívvel, gonosz májjal,

Hiszen az Élet szent vidék,

Sokat adhat mindenkinek,

Aki jól őrzi a szivét…

Vagy nyilván érezzük a közlésbeli különbséget a következő, ugyanazt a közölnivalót kifejező mondatformák között: Menjünk el cirkuszba. ~ Nem mennénk el a cirkuszba? ~ El kellene menni a cirkuszba. ~ De jó lenne elmenni a cirkuszba! ~ El kell mennünk a cirkuszba! ~ Elmegyünk a cirkuszba!

Kimondhatjuk tehát, hogy a stílus az egyes nyelvi, pontosabban nyelvi-stilisztikai szinteken meglévő változatok, variánsok közötti válogatással, majd elrendezéssel jön létre. Ez utóbbi azt jelenti (röviden, sematikusan), hogy a kiválasztott jelenséget, jelenségeket megszerkesztjük a mondatban, majd – illetőleg pontosabban: közben – a mondatokat beszerkesztjük a bekezdésbe, azokat pedig a fejezetbe, azaz a szövegbe.

A következő kérdés: hogyan tud megfelelni a nyelv a különböző kommunikációs helyzeteknek? Más megfogalmazásban: miért tud stílussá lenni? Röviden azért, mert a nyelvi szintekhez tartozó és valójában szinonimasorokba rendezendő eszközöknek van, pontosabban lehet stílusértékük, illetve ilyen értéket kaphatnak a beszédben, a szövegben. A stílusérték az a gondolati, érzelmi-hangulati, asszociációs tartalom, amely az illető elemnek, kifejezésnek, mondatnak stb. – a vele azonos fogalmi tartalmú, de semleges, illetve más stílusértékű párjához viszonyítva – a sajátja, mondhatnánk: többlete, és amely alkalmas arra, hogy különböző hatást váltson ki.

A fal ige stílusértékét például úgy érzékeltethetjük, ha a jelentését s a vele együtt járó hangulatot (konnotációt) egybevetjük a szinonimapárjaiéval (eszik, étkezik, táplálkozik, fogyaszt; illetőleg zabál, tömi a fejét stb.) Az ÉrtSz. érthetően a fal ige jelentésének körülírásában a közömbösnek mondható eszik jelentésére utal, s csupán azt jelzi, amiben eltér tőle: ’mohón, csúnyán, illetlenül eszik valamit’. Ezenkívül az esziknek nem ad stílusminősítést, a falnak viszont igen: rosszalló. És ezt olvashatjuk az étkezikről: ’(személy) rendszeresen eszik, különösen ebédet vagy vacsorát fogyaszt’, stílusminősítése pedig: választékos. A zabál szót meg így írja körül az ÉrtSz.: ’(emberre vonatkoztatva) rendetlen mohósággal, csúnyán, habzsolva eszik’, stílusminősítése: rosszalló; de ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a szó valamennyi jelentésére értve „durva” minősítést kapott. Nyilván a fal ige jelzett stílusértéke késztette József Attilát arra, hogy az „Éhség” című korábbi, de már az igazi költőt mutató versében éljen vele:

A gép megállt. Elfáradt por kering

fölötte, mint az őszi köd meg pára,

s rászáll az emberek hajlott nyakára,

kik esznek most. Átizzadt szennyes ing

hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind…

Kérdés továbbá: mitől függ a válogatás és az elrendezés? Az öt kommunikációs tényezőtől:

a) A közlőtől. Közelebbről annak egyéniségétől (műveltsége, érdeklődési köre, lelkivilága stb.), valamint pillanatnyi hangulatától. Ha például ugyanaz a mondanivalója, a tárgya, a célja stb. több (irodalmi) műnek, még mindig lényeges különbséget találunk kifejezésmódjuk között, s ezt csak a szerzők különböző egyéniségével magyarázhatjuk (l. pl. Petőfinek „A csonka torony” és Aranynak „Az ó torony” c. versét).

b) A beszédpartnertől. Más stíluseszközöket használ fel a tanár – ugyanazzal a témával kapcsolatban – az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen. Vagy a tudós az akadémiai felolvasóülésen és tudomány-népszerűsítő előadásban.

c) A közlés témájától. Más nyelvi eszközöket használ például a tudós tudományos eredményeinek ismertetéséhez, és másokat a költő érzéseinek a kifejezésére, jóllehet mindkettő ugyanannak a nemzeti nyelvrendszernek az elemeivel él.

d) A közlés céljától. A tudományos munkák célja például elsősorban a megértetés, ezekre tehát az értelmi jellegű nyelvi elemek használata a jellemző. Az érzelmi hatásra törekvő szépirodalmi művekben viszont a szóképek, a pozitív és negatív festői erejű szavak stb. a gyakoriak. De célunk lehet még a tréfálkozás vagy éppen a gúnyolódás, esetleg csupán a csevegés.

e) Végül függ a közlés körülményeitől. Ide nagyon sok minden tartozik, például hány részvevőnek szól az előadás; azok frissek vagy már fáradtak; akarják-e jegyezni a hallottakat; van-e előttük asztal; jó-e a világítás stb.

Lásd még: Stilisztika.

Stílusárnyalat – A stílusrétegeken belül aszerint, hogy a beszélő vagy író zömben melyik nyelvi változattal él, továbbá a nyelvi eszközök kiválasztásában megnyilvánuló igényesség, valamint az értelmi és érzelmi hatást kiváltó elemek felhasználásának az aránya és végül az alkalmazott műfaj szerint bizonyos stílusárnyalatokat különböztetünk meg.

A stílusárnyalat tehát valójában a stílusrétegeket átszövő hangnem, attitűd. A felhasznált nyelvi változat alapján beszélünk irodalmi, köznyelvi, népi vagy népies, szaknyelvi vagy szakmai és zsargon-, illetve argóstílusról. A nyelvi igényesség mértéke szerint van egyrészt egyszerű, választékos, finomkodó, emelkedett, illetve tömör stb., másrészt közönséges, durva, bizalmas, szóvirágos, illetve széteső stb. stílus. Az értelmi és érzelmi-hangulati elemek felhasználásának aránya, illetve milyensége alapján megkülönböztetünk részint világos, logikus stb., illetve homályos, nehézkes, száraz stb. stílust, részint ünnepélyes, patétikus, választékos, kedveskedő, illetve tréfás, gúnyos, továbbá szemléletes, régies, modoros, élénk stb. stílust. Végül a kisebb-nagyobb mértékben megcélzott irodalmi műfaj alapján beszélünk epikai, lírai, drámai jellegű stílusról, s ezeken belül pl. regény- és novellastílusról, ódai, balladai, továbbá vígjátéki stb. stílusról.

Az említett (s a fel nem sorolt) stílusárnyalatokat az jellemzi, hogy nyelvi-stilisztikai eszközeik egy része – rendszerint a legjellemzőbb része – a megfelelő nyelvi változatból, irodalmi műfajból való, illetőleg az igényességnek megfelelő nyelvi elemekből, továbbá a megfelelő értelmi és érzelmi-hangulati jellegű stíluseszközök közül kerül ki. Az ünnepélyes stílus például kedveli az archaizmusokat, a költői színezetű szavakat és kifejezéseket, gondosan kerüli viszont a zsargon-, argó- és tájnyelvi elemeket stb. Pl.: Vörösmarty: Zalán futása, Előszó; Kossuth országgyűlési beszéde. Idézzük legalább a „Zalán futása” elejét:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző

Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,

A riadó vak mélységet fölverje szavával,

S késő százak után, méltán láttassa vezérlő

Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?

(Vörösmarty: Zalán futása I.)

A bizalmas stílus halmozza a neologizmusokat, a zsargon-, argó- vagy tájnyelvi elemeket, mondatfűzésében pongyola stb.

A tréfás stílus kedveli a szójátékokat, a játszi szóképzést, a neologizmusokat, a humor kedvéért megváltoztatott mondatszerkesztést stb. Pl.: Mikszáth: A pénzügyminiszter reggelije, Karinthy: Így írtok ti. Idézzünk az utóbbiból:

Zápolya úr vallatása

Biztatva hüvelyzem már másnak

Estjét a Minden-birásnak.

Hűhós, nagy estveledések,

Beh, én mindenről lekések!

Beh kallóznak már simó tenyerek,

Beh félvén-félek, beh mervén-merek!

Szent jóízét bővizű imáknak

Hagyom már mái Zápolyáknak,

Biztatva hüvelyzem már másnak

Estjét a Minden-birásnak.

(Karinthy: Így írtok ti / Ady Endre: Zápolya úr vallatása)

A gúnyos stílus a nevetségessé tevés, a megbélyegzés kedvéért halmozza a rosszalló szavakat és kifejezéseket, s hanglejtésében is eltér a tárgyilagos, higgadt beszédmódtól.

Te, a nemzet-hálátalanság

Égbekiáltó némasága,

A nemzet-szégyen Káin-bélyege,

Oh Széphalom!

Azért kellett-e csak

Hozzád zarándokolnom,

Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam

A keserűség poharából,

Amilyet eddig még talán nem ittam?…

(Petőfi: Széphalmon)

Ezek a stílusárnyalatok természetesen nem különülnek el egymástól (pl. az ódai stílus egyszerre irodalmi, köznyelvi, emelkedett és ünnepélyes, a gúnyos stílus lehet irodalmi, köznyelvi, de lehet népi is stb.), mert hiszen különböző nézőpontból szemlélik ugyanazt a nyelvi anyagot.

Lásd még: Stílusréteg, Szókincs.

Stíluselemzés – A stíluselemzés mindenekelőtt fontos a beszédnek, mindenfajta szövegtípusnak és különösen a szépirodalmi műveknek a megértése, illetve átélése szempontjából. Másodszor azért, mert mintegy összefoglalója és értékelője is a stilisztikának, a stíluselméletnek meg valójában a próbája, de erősen érinti a retorikát, a leíró nyelvtant, a szövegtant, illetve természetesen az irodalomelméletet, a poétikát, az irodalomtörténetet. Mindehhez járul, hogy az utóbbi évtizedekben a stilisztika újjáéledésének, fellendülésének vagyunk a tanúi. Egyfelől részben vagy teljes mértékben új szemléleti és megközelítési módszerek születtek, amelyek megtermékenyítették a stilisztika elméletét és gyakorlatát egyaránt, mint pl. a szövegtani, a pragmatikai, a beszédtett-elméleti, a tipológiai, a szemiotikai és a kognitív stb. eljárásmód. Másfelől ki is szélesedett a stilisztika területe: az idevágó kutatás immár inter-, sőt multidiszciplinárissá vált, azaz csak az új nyelvészeti, irodalomelméleti, szemiotikai, poétikai, retorikai, pszichológiai, filozófiai stb. eredményeknek a megfelelő felhasználásával lehet sikeres.

A stíluselemzés a beszéd, a stílus létrejöttében a „válogatás” és „elrendezés” mechanizmusát mintegy megfordítva, összefoglalásszerűen annak a módszeres vizsgálata, hogy a költő, író milyen szövegszerkezetet, milyen nyelvi-stilisztikai jelenségeket, illetve milyen nyelven kívüli eszközöket, továbbá hogyan, milyen funkcióban használt fel mondanivalója kifejezésére. Röviden: a stíluselemzés igyekszik feltárni a stiláris eszközök szerepét, „hírértékét”.

A funkcionális stilisztika alapján álló stíluselemzés menete röviden, sémaszerűen a következő: körvonalazzuk az elemzendő mű üzenetét (fő mondanivalóját, sugallatait), továbbá legjellemzőbb stílusvonását. (Ez utóbbi esetében valójában a Hankiss Elemér által említett „formateremtő elvek”-ről van szó. Néhány példa a legjellemzőbb stílusvonás és a stíluselemzés összefüggésére: gyakran a stílusirányzat segít, pl. impresszionista stílus: Babits: Messze… messze… és Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú; a szecesszió: Ady: Sóhajtás a hajnalban, Valaki útravált belőlünk; az ellentét: Juhász Gyula: Tápai lagzi; a zeneiség: Ady: Májusi zápor után, Áprily: Március és így tovább.) Meg kell továbbá állapítanunk a mű legfontosabb szövegtani, elsősorban szerkezeti és kohéziós sajátságait. Majd mintegy ezek „fényében” igyekszünk megállapítani a mű egyes akusztikai, szókészleti, grammatikai, szövegtani, extralingvális és képi elemeinek, jelenségeinek a stílusértékeit, lehetséges stílushatását.

E művelet közben a következőkre mindig figyelemmel kell lenni: a) a mű egészéből kell kiindulni és az egyes részlegek szerinti vizsgálat után ugyanoda visszajutni; – b) a mű szerves egész, struktúra, az egyes részlegek is ennek megfelelően vizsgálandók; – c) az esztétikai értékelés nem maradhat el; – d) az elemzést csak a közelebbi és távolabbi rokon tudomány segítségével végezhetjük el eredményesen (tehát a nyelv- és irodalomtudomány egyes diszciplínáin kívül az esztétika, a filozófia, a történelem, a szociológia, a művelődés- és művészettörténet stb. legújabb tanulságait is fel kell használnunk).

Stíluselmélet – a stilisztikának az az ága, amely vizsgálja a stílus, a stílusréteg, a stílusárnyalat, a stílusérték, a korstílus és stílusirányzat fogalmát, jellemzőit, általában a stilisztika elvi-elméleti kérdéseit. Feladatai közé tartozik még a stilisztikának mint tudománynak a körülhatárolása, egyes részterületeinek, valamint más, rokon tudományokhoz való viszonyának a megállapítása.

Lásd még: Stilisztika, Stílus.

Stílusirány l. Korstílus

Stíluskritika – a stilisztikának az a része, amely az írók, költők, tudósok stb. egyéni stílusát vizsgálja. Egyrészt azt kutatja, hogy hogyan, milyen sajátos módon használják fel a nemzeti nyelv eszközeit sajátos mondanivalójuk kifejezésére, másrészt, hogy mi újat, egyénit hoztak, s ezzel hogyan gyarapították az egyes stílusrétegek, stílusárnyalatok, továbbá az egész irodalmi nyelv rendszerét. A stíluskritika segítheti az irodalomkritikát, és nélkülözhetetlen az irodalomtörténet számára.

Lásd még: Stilisztika, Stílus, Stíluselemzés, Stílusvizsgálat.

Stílusosság l. Nyelvművelés alatt.

Stílusréteg – Induljunk ki abból, hogy az eredeti beszélgetésnek, társalgásnak a szociokulturális viszonyok hatására kialakult közlésformák adnak keretet. Mégpedig úgy, hogy a beszélgetésnek, majd írásnak a társadalmi élet egy-egy területén, bizonyos helyzetekben meghatározott témája, meghatározott célja, meghatározott szerkezete lett, bizonyos fokig meghatározott nyelvi-stilisztikai eszközök felhasználásával. A legfontosabb közlésformák a stílusrétegek.

Bár a stílusréteg központi kategóriája a funkcionális stilisztikának (erre utal a több nyelvben meglévő „funkcionális stílus” elnevezés is), és a szövegkutatás, valamint a pragmatika (ez elsősorban a jelrendszernek a beszélőhöz és a címzetthez való viszonyát, illetőleg a hatását vizsgálja) szintén előtérbe hozta, még sincs megnyugtatóan kidolgozva se a stílusrétegek rendszere, se az egyes stílusrétegek alaposabb jellemzése. Még az elnevezés is vitatott. Hívják nálunk és más stilisztikákban „funkcionális stílus”-nak, „stílusfajtá”-nak, „stílusnem”-nek stb., a magyar szakirodalomban mindamellett a „stílusréteg” változat a legelterjedtebb. A stílusrétegek tehát a nyelv részrendszerei. A stílusrétegeket mint a társadalmi-kulturális körülmények hatására történetileg kialakult és funkcionálisan különböző közlésmódokat a szokott módon így osztályozhatjuk: 1. beszélt nyelviek: a társalgási, az előadói, a szónoki és a felolvasói stílus; – 2. írott nyelviek: a tudományos, a szakmai, a publicisztikai, a hivatalos és a levélstílus. A jellemzésüket egyébként ilyen formán képzelem el: az egyes stílusrétegek meghatározása, célja, feladata; – mikor és milyen beszédhelyzetben használatosak; – elhatárolásuk; – kötöttségeik, egyben normáik (a nyelvi-stilisztikai eszközök valamennyi részlegét illetően, ide értve a mennyiségi jellemzőket is); – lehetséges műfajaik; – stilisztikai és nyelvhelyességi hibáik, divatos jelenségeik; – alakulásuk napjainkban (rövidebb vagy hosszabb történeti visszapillantással); – esetleg: megjelenésük a szépirodalomban.

Az egyes stílusrétegek (részletezve l. a megfelelő címszók alatt) sajátos szó- és kifejezéshasználatukban, valamint mondatfűzésükben különböznek egymástól, azaz a szó- és kifejezéskészletnek meghatározott részét, illetve az alaktani és mondattani elemeknek is bizonyos egyedeit használják fel jellemző jegyekként. E jellemző stiláris elemeknek az átvitele egyik stílusrétegből a másikba stílustalanságot eredményezhet, hacsak nem expresszív szándékkal történik. Természetes azonban, hogy az alapvető nyelvi eszközök minden stílusrétegben a nemzeti nyelv (irodalmi és köznyelv) eszközei, tehát egyiknek sincs különálló alapszókincse, nyelvtani rendszere. A stílusrétegek ezenkívül is gyakran érintkeznek egymással, kifejező eszközeik nemritkán közösek, bár egyes fajtáikban más-más azok felhasználási aránya, és – sok esetben – más azok stilisztikai szerepe is. Például a bonyolult felépítésű, többszörösen alárendelt mondatok, valamint a kötőszók következetes használata elsősorban a tudományos stílusra jellemző, bár megtalálhatók – kisebb, de szintén jelentős számban – a hivatalos stílusban, sőt – még kisebb arányban – a publicisztikai és szépirodalmi stílusban is. Vagy például más-más a stílusértéke a cukor szónak, ha a vegyészetben (összetett cukrok), illetőleg a bizalmas társalgási nyelvben (Cukor ez a gyerek!) fordul elő. Néha aránylag kisebb számú, de nagyon jellegzetes nyelvi-stilisztikai eszköz is elegendő lehet egy stílusréteg elkülönítéséhez (l. pl. a hivatalos stílust).

A stílusrétegeket – mint jeleztük – a közlés tárgyának, céljának, körülményeinek az élet fejlődésével együtt bekövetkező differenciálódása (azaz a szociokulturális viszonyok módosulása) hozta és hozza létre. Időnként tehát egyes stílusrétegek kihalhatnak (ez történt pl. irodalmunkban a középkori énekmondó vagy históriás stílussal) és újak keletkezhetnek (a publicisztikai stílus létrejötte pl. nálunk a reformkor, s nem utolsósorban Kossuth nevéhez fűződik, s napjainkban kialakulóban az internetes stílus), és természetesen a mindenkori stílusrétegek stiláris anyaga, illetve az azok felhasználását szabályozó normák, továbbá a stílusrétegek viszonya, egymásra gyakorolt hatása is változik.

Lásd még: Stílusárnyalat, az egyes stílusrétegek, Írott és beszélt nyelvi stílus.

Stílustörténet – a stilisztikának az az ága, amely az egyes stílusrétegek és stílusárnyalatok, továbbá korstílusok, stílusirányzatok stb. kialakulásának történetét, továbbá a rájuk jellemző és egyáltalán a stiláris eszközök fejlődését, változását kutatja.

Lásd még: Stilisztika, Stílus.

Stílusvizsgálat – bármilyen stílusnak bármilyen nyelvi anyagon s bármilyen céllal, módszerrel stb. történő elméleti vagy gyakorlati jellegű vizsgálata. A stílusvizsgálatnak három fő területét különböztetjük meg: a) stíluselmélet, b) stílustörténet, c) stíluskritika vagy az egyéni stílusok stilisztikája (l. a megfelelő címszók alatt). Ez utóbbiba tartozik a stíluselemzés is (l. ott).

Subtilitas l. Szabatosság