Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

25. fejezet -

25. fejezet -

Tartalom

Sz

Sz

Szabatosság (lat. subtilitas) – a régi stilisztikában a stílus helyességének egyik követelménye. Szabatos a stílus akkor, ha beszédünkben és írásunkban minden nyelvi elem pontosan fedi a kifejezendő gondolatot, ha nem mondunk se többet, se kevesebbet a kelleténél. Mindez a szókincs területén a szavak jelentésének, kifejező erejének, a mondatszerkesztésben pedig a nyelvtani szabályoknak a pontos ismeretét és alkalmazását kívánja meg.

Lásd még: Helyesség.

Szaknyelv, szakszó l. Csoportnyelv alatt.

Szállóige l. Szókapcsolat alatt.

Számnév l. Névszó alatt.

Szarkazmus l. Gúny alatt.

Személyes névmás l. Névszó alatt.

Szemléletesség – valamely elvont, bonyolult vagy ismeretlen jelenségnek könnyen elképzelhető, érthető módon való bemutatása. Legfontosabb eszközei a képes kifejezések, azaz a szóképek (metafora, szinesztézia, megszemélyesítés, allegória, szimbólum; metonímia, szinekdoché, továbbá a hasonlat, körülírás, eufemizmus; l. ezeket a megfelelő címszavak alatt) és az ún. szorosabb értelemben vett állandósult szókapcsolatok (szólás, szóláshasonlat, közmondás, szállóige; l. Szókapcsolat alatt).

A szemléletességet a régi stilisztikák a szép (művészi) stílus követelményeként tárgyalták, pedig a szemléletes kifejezésmód más stílusrétegeknek és a mindennapi nyelvnek is sajátja, s abban is fokozza a megértést.

Lásd még: Szépség.

Szentimentalizmus (ném.) – a XVIII. században uralkodó irodalmi irányzat, stílus. Alapvonása az egyéniség és az érzelmek jogainak hangoztatása. Egyrészt ismét megszólaltatta az irodalomban az érzelem hangját (az őszinte, átélt szerelmet állítva szembe az anyagi érdekeken vagy durva érzékiségen alapuló házassággal), s ugyanakkor szakított a klasszicizmus műfaji-formai kötöttségével. Másrészt viszont – különösen a német irodalomban – túlzott érzelmességgé, érzelgősséggé fajult, mintegy világfájdalomba, halálvágyba fulladt, és – sok szentimentális költő esetében – egyszersmind a társadalmi problémáktól való menekülést is jelentette.

A szentimentalizmus költői, írói kedvelik a lágyan érzelmes helyzeteket, történeteket, az érzelmeik uralma alatt szenvedő hősöket, aprólékosan elemzik az érzelgős hangulatokat, és szívesen fordulnak a magányossághoz s a természet vigasztalásához. A szentimentalizmus stíluseszközeire (a kiválasztott szavakra, a létrehozott szóképekre stb.) is az említett érzelgősség nyomja rá bélyegét. A szentimentalizmus jellegzetes alkotása Goethe Werthere, a magyar irodalomban pedig Kármán Fannyja, Dayka és Ányos elégikus lírája.

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal

Játszol a csendessen csergő patakokkal!

Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,

Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,

Midőn a természet szunnyadoz álmában. –

Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!

Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

(Ányos Pál: Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál)

Homályos bánat dúlja lelkemet,

Talán ujúlnak régi szenvedésim;

Talán tündér előreérezésim

Rémítnek, s új lest hány a végezet.

Sírnék, de csak elfojtott sóhajtások

Emelkednek kétséges szívemből;

Csak rejtett ah, csak néma jajgatások

Váltják egymást, s a titkos bú elöl.

Oh végezés! örömkönyűt nem várok,

Részt abban egy sebes szív nem vehet,

Mely önnyugtának gyilkolója lett, –

De ennyi jaj, de oly keserves károk,

De az emésztő bú enyhítsen! Adj

Csak egy könnycseppet méltó bánatimnak,

S azonnal hozd el végét napjaimnak!

Vagy e sziklánál itt keményebb vagy.

(Dayka Gábor: Titkos bú)

Lásd még: Korstílus.

Szenvedő ragozás l. Ige alatt.

Szépirodalmi vagy művészi stílus – Abban különbözik a mindennapi és egyéb nyelvi stílustól, a stílusrétegektől, hogy benne nemcsak nyelvi és szövegalkotási szabályok érvényesülnek, hanem poétikaiak is. A mű – egy megjegyzés szerint – „önelvű, saját világú” szerveződés, ahol „a rész az egésztől, az egész a részek összességétől nyeri el értelmét”. Egy másik szerint: „a jelentő és jelentett benne kölcsönösen strukturálja egymást”. És röviden, felsorolásszerűen a nyelvi-stilisztikai eszközök felől a következők jellemzik e sajátos, esztétikailag legmagasabb rendű szépirodalmi stílust: a stílusjelenségek magasabb hírértéke, sajátos képszerűség vagy esetleg ennek a hiánya, grammatikai metaforák, különösen egyes alakzatok tekintetében mennyiségi eltérések, az egyéni stílus nagyobb szerepe, az állandó újítás, valamint mindezek következtében (is) bizonyos sűrítettség és ugyanakkor polivalencia, azaz többértelműség. Kiemelhetjük még, hogy megjelenésének területe óriási: átfogja az egész (külső és belső) valóságot, s ennek megfelelően stíluseszközként felhasználja a nyelv valamennyi elemét, az összes többi stílusréteg eszközeit is. Másrészt olyan művészi hatásra való törekvés jellemzi, amilyet a stílusrétegekben hiába keresünk, jóllehet minden nyelvi megnyilatkozásban – már csak a megfelelő hatás érdekében is – megtalálhatók az esztétikai elemek.

Két fő változata van: a költői és a prózai stílus, s ezeken belül elkülöníthetők a különböző műfajoknak megfelelő stílusárnyalatok (a ballada, az eposz, a regény stb. stílusa).

A költői stílust – a prózaival szemben – még nagyobb választékosság jellemzi. Tárgyának (az ember legbensőbb gondolatai, érzései, sejtései a valóságról, saját magáról stb.) megfelelően kedveli a festői szavakat, a szemléletes, kifejező szóképeket, a különös, a mindennapitól eltérő mondat- és szövegszerkesztést és – a verses formából következőleg is – szívesen él a nyelv zenei lehetőségeivel. Érthető okokból, a költői nyelv szolgáltatja a legkitűnőbb példákat az egyéni stílusra, közelebbről az egyéni szóhasználatra, szóalkotásra, mondatszerkesztésre, a különféle stíluselemek létrehozására, illetőleg alkalmazására.

A próza (a latin oratio proversa – prorsa, prosa ’előrehaladó, azaz folyó beszéd’) a nyelvhasználat alapformája, ritmikailag csak bizonyos fokig kötött beszéd. A prózai stílusra röviden jobbára az élőbeszéd természetessége a jellemző, mind a szóhasználatot, mind a grammatikai jelenségeket illetően. Arisztotelész szerint a prózának ritmusosnak kell lennie, de el kell kerülnie a szabályos, versszerű metrumot. Az úgynevezett prózaritmus legfőbb eszközei a paralelizmusok. Egy példa:

8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. (Károli Biblia: Pál I. levele a korintusbeliekhez 13. rész, 8. vers)

Lásd még: Stílusréteg, Egyéni nyelv és stílus, Jóhangzás alatt: Zeneiség.

Szépség – a régi stilisztikákban – a helyesség mellett – a stílus egyik általános követelménye, amely a stílus esztétikai sajátosságait foglalja egybe, s azt hivatott biztosítani, hogy a tárgytól, a céltól, a körülményektől függően a mondanivaló gyönyörködtessen is, a megértésen kívül az olvasó érzelmeire, hangulatára, képzeletére is hasson. A szép stílus sajátsága szintén a régi stiliszták szerint: a szemléletesség, az élénkség, a jóhangzás, a természetesség és a változatosság. A szép stílus követelményének a felállítása – a helyes stíluséhoz hasonlóan – nem kifogásolható, de a régi felfogás csak a szépirodalmi, művészi stílus követelményének tekintette, pedig a szép sajátságok éppenúgy megvannak a mindennapi nyelvben s általában mindenfajta közlésben, másrészt a régi stilisztika ebben az esetben sem vette eléggé figyelembe a közlés tárgyát, célját és körülményeit.

Lásd még: Stilisztika, Szemléletesség, Élénkség, Jóhangzás, Természetesség, Változatosság.

Szimbolizmus – a XIX. század vége felé létrejövő stílusirányzat, amely elsősorban szimbólumokban, szimbólumrendszerekben sejteti meg mondanivalóját. A szimbolisták fő törekvése az, hogy a valóságot egy-egy lelkiállapoton, látomáson keresztül mintegy megéreztessék. Tehát főként hangulatokat közvetítenek. Ennek elérésére szimbólumokkal élnek, sőt belőlük egész rendszert alkotnak, s ezáltal kiterjesztik a költői lehetőségek körét. A szavaknak általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés, hangulat, sejtelem, amit – éppen a bonyolult asszociációk révén – felébresztenek. Kiaknázzák ezenkívül természetesen a nyelv zenei elemeit is. A leghíresebb szimbolisták a világirodalomban: Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Mallaermé stb., a magyar irodalomban pedig Ady Endre. Ady szimbolizmusa sok tekintetben eltér a franciákétól, de a francia szimbolizmusnak is lényegesen elütő megjelenési formái vannak. Baudelaire, Verlaine jelképei pl. még inkább értelmezhetők, a valóságra utalnak, viszont Mallarmé költészetében a középkori szimbolikához térnek vissza, másrészt – éppen a hangszimbolika révén – a zenei elemek emelkednek ki. Ady szimbólumai jobbára a társadalmi és történelmi valóságra utalnak, s a kor legégetőbb, legsürgősebben megoldandó kérdéseit szólaltatják meg.

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jaj-szó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

(Ady: Kocsi-út az éjszakában)

Ady szimbolikája három nagy területről táplálkozik: a köznyelvből, a Bibliából és a magyar történeti múltból. Jellemző, hogy köznapi fogalmat emel jelképi magasságba: az olcsó sikert a „Búcsú Siker-asszonytól”, a pénzt az „Ima Baál istenhez” s „Harc a Nagyúrral” c. versében. Hasonló szimbólumok: a „Hortobágy”; az „Átok-város”, a „magyar Ugar”, „Pusztaszer” stb. És ahogy kibővül olvasótábora, egyszerre megsokasodnak a jellegzetes franciás szimbólumok (az egzotikumok és a parnasszizmustól átöröklődött antik szimbólumok) mellett az ilyenek: „magyar Helikon”, „dacos Hunnia”, a „vármegyeház” és a „szegénylegény” antagonizmusa, „Páris, az én Bakonyom”, a „szittya magasság”, „Illés szekere”, „Mohács”, „Dózsa György” stb. Nem utolsósorban azért tud olyan nagyon hatni ránk „A Hadak Útja” c. vers, mert ebben is a régi, nagyon ismert jelképet („a szorongatott magyarságnak a Hadak Útján segítségére siető Csaba királyfi”) tölti meg új tartalommal.

Vörös jelek a Hadak Utján:

Hunniában valami készül,

Rongyos hadak, roppant hadak

Seregelnek vígan, vitézül.

Máma Tűz-ország Magyarország,

Fagyott testét a láng befutja,

Csoda esett. Földre esett,

Benépesült a Hadak Utja.

Százezernyi parittyás Dávid

Készül bízón, dalolva rátok:

Ejh, jó urak, dicső urak,

Ilyen gyávák a Góliátok?

E roppant nép nem Csaba népe,

Melyről legenda szólott nektek,

Más nép e nép, ez csak: a Nép,

A fölkelt Nép. S úgy-e remegtek?

Dobban a Föld s piros virágos,

Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.

És láng-folyó, szent láng-folyó

Minden utca, ha mi elöntjük.

Új hadsereg a Hadak Utján,

Új legenda, új harcos ének:

Ez a Jövő, a kész Jövő

S pirkadása a magyar Égnek.

Ez az ezer évig nyomorgók

Százszor lesujtott, bús csapatja,

De az erő, a friss Erő

S vígságát a nagy Élet adja.

Ágyú, gyilok, úri bitangság

Nem fog a mi dús ereinken:

Ha meghalunk, hát meghalunk

S ha meghalunk, meghalt itt minden.

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,

Engesztelés és nagy Itélet,

És mi vagyunk, csak mi vagyunk

Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem

S nincs hatalom, amely megingat

És hangosan, nagy-hangosan

Idézzük meg hóhérainkat.

Ez az ország a mi országunk,

Itt most már a mi kezünk épít,

Tobzódtatok, tobzódtatok,

Éppen elég volt ezer évig.

Hír és dal ma riongva vág szét

Városfalak közt, falvan, pusztán:

Itt van a nép, megjött a Nép

Vihar-irammal, Hadak Utján.

Itt van a nép, trónt ülni fog most

Ezer évig férge a rögnek,

Itél a nép, itélni fog

S ezerszer jaj a bűnösöknek.

(Ady: A Hadak Útja)

Említsük meg még Tóth Árpád nagybetűs szókezdéseit (pl. a Száz év után, a Nézz ránk Ady Endre! című és más versekben is: Tűz, Lélek, Élet, Öröm stb.). Kétségtelen, hogy ez az írásforma a fogalmakat monumentálissá fokozza, de Tóth Árpádnál ezek nem annyira szimbolizálódnak, mint inkább a költő áhítatának szférájába emelkednek, bizonyos fokig mitologizálódnak, s ezen a folyamaton belül perszonifikálódnak.

Szimbolizmusról talán József Attila költészetével kapcsolatban sem beszélhetünk. Jelképeket használ ugyan (l. pl. a Fagy, a Favágó, a Téli éjszaka című verseit), de ezek nem alkotnak az Adyéhoz hasonló szimbólumrendszert. E jelképek mintha átmenetek lennének az allegória és a szimbólum között. Egyébként a természet, a táj életéből valók, s nem ködösítik el a mondanivalót, hanem plasztikusabban, elevenebben állítják elénk. Viszont a népi fantázia bonyolult szimbólumalkotásaira emlékeztetnek József Attilának olyan versei, mint a „Medvetánc”, „A kanász” vagy a „Medáliák” némelyik darabja.

Az én falkám olyan falka,

ondolálva van a farka,

Orrukban csak magyar mód

csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kis malacom,

fővárosi grófkisasszony.

Sóhajtott is egy ízbe,

nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,

szelid szóra kezes nagyon.

Az ha fogja s egyet túr,

a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,

nem nőtt az, csak datolyafán.

Azt ha fúvom, hull a makk,

a fák táncra állanak.

(József Attila: A kanász)

Lásd még: Korstílus, Tartalom és forma.

Szimbólum vagy jelkép (gör. ’ismertetőjel, bélyeg, jegy’) – valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolatsor stb.) érzéki jele. Asszociatív erejénél fogva nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatot, bonyolult lelki tartalmat képes felidézni.

A szimbólum eredetileg, a régi görögöknél, a felismerést lehetővé tevő (sokszor titkos) jel volt. Egyébként az egyik legősibb ábrázolási mód is, a mesék, a mítoszok, a népköltészet és természetesen a mindennapi nyelv tele vannak vele. A műköltészetben is korán megtalálható, de használata mint határozott művészeti stílusirányzatnak a jellemzője csak a XIX. század második felében jelentkezik, főleg a lírában és a drámában, és kevéssé a regényben. A szimbólum vagy jelkép esetében a kifejezendő és a kifejező kapcsolata alapulhat hasonlóságon: pl. a gyűrű, amelynek az örökkévalósághoz hasonlóan nincs eleje és vége, az örökkévalóságnak, majd a házastársi hűségnek a jelképévé lett. Alapulhat aztán érintkezésen: pl. ok-okozati a kapcsolat a lánc, a rabság jelképe esetében, a rabokat ugyanis megláncolják. Gyakran rendkívül bonyolult képzettársulás, szinte képzetszövevény kifejezője a szimbólum, és mögötte – sok esetben csaknem minden népnél megegyező, néha népenként eltérő – szintén bonyolult művelődéstörténeti, néprajzi stb. indítóok van. Például a sötét szín, különösen a fekete, azért lett a gyász színe, mert a primitív ember a halott bosszújától való félelmében minél nyomorultabbnak igyekezett magát feltüntetni: a porban fetrengett, fejére hamut szórt, ruháját bepiszkolta stb. Nyelvünkben egyébként testrész-, ruházat-, eszköz-, mozdulat- és gesztusnevek, továbbá térfogalmak, színek, számok, egyének, világrészek, események neve vált szimbólummá. Ha ugyanis valamely testrész, eszköz stb. valamiben fontos szerepet játszott, annak jelképévé lett. Pl.: családfő, város, ként (a fej a test legkiemelkedőbb része és irányítója); kardoskodik, kardos menyecske (a kard a harc jelképe) stb.

A szimbólum lehet köznyelvi: kezeskedik, kenyeret keres, pálcát tör (valaki felett) stb., és költői:

Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,

Melynek zászlóit hordta dicső sereged.

A népek fényes csalatásba merülve imádtak,

S a szent emberiség sorsa kezedbe került.

Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted

S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.

Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;

Benned az emberiség űgye boszulva vagyon.

(Berzsenyi: Napoleonhoz)

Én a sokaságot birni tudom békén,

Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…

Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;

Isten a jó tettet jóval koronázza! –

(Arany: Buda halála I.)

A költők meg is újítják a már elhalványult köznyelvi jelképeket, pl. Ady „A Hadak Útja” c. versében ősi jelképeket tölt meg új, forradalmi tartalommal. Eredeti, egyéni szimbólumokat is teremt a költői fantázia, ilyen pl. Adynál a fekete zongora (A fekete zongora c. versben), az özvegy legények (az Özvegy legények tánca c. versben), az ős Kaján (Az ős Kaján c. versben):

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére,

Ez a fekete zongora.

(Ady: A fekete zongora)

Lásd még: Szókép, Metafora, Szimbolizmus.

Szimploké l. Gondolatpárhuzam alatt.

Szinekdoché (gör. ’egybefoglalás, egybeértés’) – a metonímia egyik fajtája, faji kapcsolaton alapuló szókép: a nem (genus) és a fajta (species) nevének fölcserélése.

Toldi pedig magát serényül forgatja,

Öklének csapásit sűrün osztogatja:

Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,

Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.

(Arany: Toldi V.)

Arany a vad szót (a nemet) itt nyilvánvalóan a farkas (a faj, fajta) értelmében használta. Egy köznyelvi példa: a hegy leve ’bor’.

A szinekdoché alapulhat:

1. A nem és fajta felcserélésén (vagy a fajta nevét használjuk a nem neve helyett, vagy fordítva):

Az éles szablyákban

Örvendeznek méltán,

Mert ők fejeket szednek;

Viadalhelyeken,

Véresen, sebesen,

Halva sokan feküsznek:

Sok vad s madár gyomra

Gyakran koporsója

Vitézül hólt testeknek.

(Balassi: Egy katonaének)

2. A rész és egész viszonyán (a résznek, mégpedig a feltűnő résznek a nevét használjuk az egész jelölésére): húsz jelent meg (személy), jó pofa, lángész.

Szerepelhet a testrészeken kívül az egyes foglalkozásokban használt eszköz, ruhadarab stb. is személy jelölésére: satrafa (<sodrófa), boroskancsó (részeges ember),

Ha én sírok, a világ vére hull,

ha káromkodok, minden trón remeg…

(József Attila: A legutolsó harcos)

Néha az egész nevével fejezzük ki a részt: „Mondja meg hát ez a világ szemembe!” (Népdal)

3. Állhat egyes szám többes szám helyett vagy határozott számnév határozatlan helyett: meghonosították a szőlőt.

Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,

Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,

De az éj erőt vett, csakhamar beronta,

Az eget, a földet bakacsinba vonta,

És kiverte szépen koporsószegével:

Fényes csillagoknak milljom-ezerével;

Végre a szép holdat előkerítette

S ezüst koszorúnak fejtül oda tette.

(Arany: Toldi V.)

A szinekdoché aligha vetekedhet stilisztikai szempontból a metaforával. De rá kell mutatnunk egy fontos stiláris funkciójára: igen nagy a szerepe a kifejezés változatossá tételében. Milyen gazdagon tudjuk kifejezni lelkiállapotunkat más-más testrész említésével; pl. a bánatot: félreáll, legörbül a szája; könnybe lábad a szeme; elszorul a szíve; lógatja a fejét stb.

Lásd még: Metonímia, Szókép.

Szinesztézia (gör. ’együttérzés, összeérzés’) – valamely érzékterület körébe vágó fogalomnak egy más érzékterületről vett, rokon hangulatú képpel (pl.: rikító szín ’túlságosan erős, élénk szín’; a rikít a ’sír, kiabál’ ige származéka!), vagy a különböző érzékterületről származó érzeteknek szerves egészbe olvasztásával való kifejezése (pl.: fehér csönd).

Lehet köznyelvi: meleg szín, nehéz szag, ízes szavak, és költői:

Csak a színek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő…

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

Az arca

csupa fény, felhő, remegés,

virágzene: szóba fogni

túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.

Ki tudja, nem álom-e?

Tűnt évek titka, merengő

fény- és illat-zene.

(Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégsem enyém ma)

A szinesztéziát különösen kedveli az impresszionista stílus és általában a modern líra.

Lásd még: Szókép, Metafora.

Szinonímia, szinonima l. Rokon értelmű szavak.

Szóalakzat l. Alakzat alatt.

Szófaj, szófaji átcsapás – Minden szófajnak megvan a maga sajátos stilisztikai értéke (l. Ige; Névszó alatt: Főnév, Melléknév, Számnév, Névmás; Igekötő stb.). Az egyes szófajok között azonban nincsenek merev határok, a szavak – alkalmilag vagy állandósult jelleggel – átcsaphatnak egyik szófajból a másikba. Az ilyen szavak természetesen sok vonást megőriznek az eredeti szófajjal együtt járó stílusértékből, továbbá természetüktől többé-kevésbé elütő mondatbeli szerepet kapnak, és maga a változás ténye is stílushatással jár. Tehát az ún. szófaji átcsapás gazdag stiláris lehetőséget rejt magában, ezenkívül – főként az alkalmai jellegű átcsapások – jellemzők lehetnek az író, költő egyéni stílusára is. A magyar nyelv szerkezeténél fogva lehetővé teszi többféle és elég nagyszámú szófaji átcsapás létrejöttét.

1. Igék névszói használata. Igen gyakori – különösen a népnyelvben – a személyragos igealakoknak névszóként való alkalmazása. Pl.: Nagy volt a félsz benne.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,

Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet

S már nem rivallnak

Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

(Ady: Most követellek magamnak)

Mivel a névszóként használt igealak jellemző a népi társalgási nyelvre, azonkívül hogy népi hangulatot kelt, elősegítheti a reális ábrázolást is. Pl.: „volt Baranyainak egy nagy tedd-ide tedd-oda jánya.” (Veres Péter) – Kelthet humoros, familiáris hangulatot, megéreztethet tréfás gúnyt is. Pl.: Mit akar ez a kis mitugrász? – Végül különösen jól érvényesül a szófaji átcsapásnak – az egyébként mindig jelentkező – sűrítő jellege az ún. „beszélő nevekben”: Tódits Jakab (hazudozó, hencegő), Mondá Sári (pletykálkodó) vagy az ilyen mondatokban: „Ő maga nem akart belekeveredni, ha valami nem-szeretem folytatása lenne.” (Móricz) Egyébként – mint a példák is mutatják – e szófaji átcsapások nagy része már közkeletű (bár maga az átcsapás még erősen érződik stílushatásukban), más részén viszont nagyon érzik, hogy egyéni alkotású, pl.: „… Pető szinte laposra viaszkolt, szúrom-bököm bajszú… ember.” (Gárdonyi)

2. Főnevek melléknevesülése. A magyarban a jelentés és az alaktani viselkedés szempontjából egyaránt közel áll egymáshoz a főnév és a melléknév. Ezért válnak olyan könnyen főnevek melléknévvé és viszont. A leggyakrabban használatosak melléknévként részben nyomósító, részben tréfás, gúnyos hatás keltésére a kutya, róka, szamár stb. típusú főnevek: kutya hideg van, rókalelkű, szamár ember stb.

Az ilyenfélék stilisztikai értékét csak emeli, hogy fokozhatók is.

Megszokott jelenség az arany, ezüst, gyémánt típusú főnevek melléknévi használata is. Ezek a költői stílusban metaforikus jelzőként valami nem mindennapit, valami felemelőt fejeznek ki.

Még hull a nyári fények zafír, rubin, agát

Esője, szinte zeng, de már borús e zengés,

Selyembevont bokákkal borzong már a merengés

S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.

Már oly valószinűtlen, hogy édes volt a nyár,

A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél,

Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél,

Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.

(Tóth Árpád: Őszi szántás)

Sajátos tömörítő funkciót töltenek be Ady stílusában a jelzőként használt fő- nevek:

Kísértetes nálunk az Ősz

S fogyatkozott számú az ember:

S a domb-kerítéses sikon

Köd-gubában jár a November.

Alusznak némán a faluk,

Multat álmodván dideregve,

S a köd-bozótból kirohan

Ordas, bölény s nagymérgű medve.

(Ady: Az eltévedt lovas)

3. Melléknevek főnevesülése. A melléknév jelzői használatban – állandó vagy alkalmi jelleggel – igen gyakran magába szívja a jelzett szó tartalmát is, s ez a melléknevet igen tömörré teszi. Pl.: Tokajit kér. Az új mellett álltak ki.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,

Éhe a Szépnek hajt titeket.

(Ady: Csák Máté földjén)

A melléknévi igenevek főnevesült formái – az igei sajátságok mellett – bizonyos emelkedettséget, néhol hangsúlyt, nyomatékot adnak a mondanivalónak.

Papok, katonák, polgárok után

így lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

(József Attila: A város peremén)

Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak

A Sors bús uszitottjának.

(Ady: Kétkedő, magyar lelkem)

4. Egyéb esetek. Más szófajok megváltoztatása is növeli a szavak kifejező erejét.

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!

Mint bástya feszült meg romlott torony alján:

(Arany: Szondi két apródja)

Csak a mese s csak az átok

Tartott eddig így-úgy is még

S jók e csakok s e csalások.

(Ady: A mesebeli János)

Különösen hatásos, ha egész mondat válik jelzővé: „Nem leszek senkinek küldd-ki, hívd-be cselédje.” (Veres Péter); „Az olyan tedd ki, hadd hüljík ember”.

Lásd még: Ige, Névszó.

Szófölösleg l. Pongyolaság alatt.

Szóhalmozás – az erős érzelmi elragadtatás kifejezője: a költő, író vagy beszélő valamely érzelem hatására szinte árasztja az illető fogalommal kapcsolatos színes, nemritkán rokon értelmű szavakat, kifejezéseket, hogy ezáltal több oldalról világítsa meg a mondanivalót.

Paraszt Apollónak termettem,

Ki dalos, erős és pogány,

Ki szeretkezve és dalolva

Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól

A lelkem immár nem buzog,

Megöltek az evangélisták,

Az életbölcsek, krisztusok.

(Ady: A Krisztusok mártírja)

Minden vetésből holtak csiráznak:

Vértanúk, hősök, áldozatok.

Árvának, özvegynek, számtalan száznak

Nyögése, sóhaja, siralma zokog.

(Gábor Andor: Spartakus)

Lásd még: Felsorolás, Halmozás, Részletezés.

Szóhangulat – az egyes szavak érzelmi velejárója, az általuk felkeltett hangulat. A fogalmi tartalmon kívül a szó jelentésének szerves része (l. Szójelentés), és sok tekintetben megszabja a szavak stílushatását és felhasználását is. Például a haza és a hon a fogalmi tartalom tekintetében megegyezik egymással, a köztük levő különbség abból adódik, hogy az első általánosabban használt, gyakoribb szó, a másik viszont ritka, ünnepélyes hatást keltő, inkább költői jellegű.

A szóhangulat lehet alkalmi jellegű (pl. szinte felmagasztosul Adynál az egyébként közömbös hangulatú minden szó a „Hunn, új legenda” c. versében:

… Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

A Minden kellett s megillet a Semmisem,

és állandósult (pl. a kikelet szó ünnepélyes, költői hangulatú). Ezenkívül számításba kell venni, hogy a szavak hangulati értékének megállapításában az egyéni, szubjektív szempontok sokszor igen nagy szerepet játszanak. Eltekintve az alkalmi jellegű és az egyéni meglátáson alapuló szóhangulattól, az állandósult szóhangulat származhat magukból a nyelvi tényekből: a szó tárgyi jelentéséből, hangalakjából stb., ilyenkor természetes szóhangulatról beszélünk, és származhat attól a környezettől, ahol a szó megtalálható: pl. a tájszavak, az argószavak esetében, ilyenkor képzettársulásos szóhangulatról van szó. De mivel a szó mondatban, a szövegösszefüggésben él, a szavak hangulata a beszédben vagy a szövegben is kisebb-nagyobb mértékben mindig módosul.

1. A természetes szóhangulat legfontosabb forrásai:

a) A szó fogalmi tartalma. Kellemes, pozitív fogalmat idéz fel pl. a búza, május, gyöngy, rózsa, remény stb. tehát e szavak hangulata is kellemes, pozitív. Viszont kellemetlen, negatív dolgot jelentenek a következő szavak: észak, halál, háború, dorong, hazaáruló stb., ennélfogva hangulatuk is rossz, kellemetlen.

A költők természetesen felhasználják a nagyobb hatás kedvéért a szavak jelentésében rejlő hangulatfelidéző erőt is. Például Vörösmarty negatív jelentésű szavakkal érzékelteti a vész szörnyűségét „Előszó” c. versében:

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

Az irodalmi névadásban gyakori ún. „beszélő nevek” is elsősorban az általuk felidézett fogalom révén keltenek hangulatot, pl.: Balga, Ledér (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Nyúzó (Eötvös: A falu jegyzője), gyakoribbak azonban a komikus műfajokban a humor és a gúny fokozására, pl.: Fejenagy, Harangláb (Petőfi: A helység kalapácsa).

b) A hangalak. A beszédnek zenei hatása is van. A szavak – a jelentéstartalomtól többé-kevésbé függetlenül – pusztán hangalakjukkal is bizonyos hangulatot tudnak kelteni. Bár annak megítélése, hogy egy szó kellemes vagy kellemetlen hanghatású, nagymértékben függ az egyéntől – a hangalak hatásának objektív okai is vannak. A hangsorok esztétikai hatását befolyásolja a hangok minősége: minél több a magánhangzó és a zöngés mássalhangzó, és mennél kevesebb a zöngétlen mássalhangzó valamely hangsorban, annál kellemesebb az akusztikai hatása és fordítva. Befolyásolja továbbá a hangelemek sorrendje és kapcsolásmódja: pl. a dal hangsor sokkal kellemesebb, mint a dla vagy adl. Függ végül a nyomaték elosztásától, a hanglejtéstől és a beszédtempótól is. Az elmondottak alapján kellemes hanghatású szó pl. a dallam, szellő, fülemüle s kellemetlen a kikirics, lajstrom, kecsegtet, trehány. A hanghatás érvényesül igen gyakran a tulajdonnevek megválasztásában is. Szép nevek pl.: Anna, Ilona, Ildikó vagy Evila (Jókai: Fekete gyémántok), csúnya nevek viszont: Klementin, Arisztid vagy Krénfy (Jókai: A régi jó táblabírák), s komikus hatásúak: Bórembukk, Trajtzigfritzig (Jókai: A nagyenyedi két fűzfa) stb.

A hangok hatásával kapcsolatban téves elméletek is jöttek létre, amelyek az egyes hangoknak vagy hangkapcsolatoknak jelentést, jelentéshordozó erőt tulajdonítottak. J. Grimmnél például az a, o = komolyság; az e, i = öröm, kedveség; az u = fájó komolyság. Ugyanezek a hangok kortársánál, W. Schlegelnél: a = öröm, e = komolyság, i = szeretet, o = ragyogás, u = gyász. A kutatások bebizonyították, hogy az egyes hangoknak nincs jelentésük, az illető hang és az általa jelölt közlés közt nincs társadalmilag rögzített kapcsolat, amely pontosan meghatározná az illető hang jelentését. Például az l szeretetet, gyöngédséget sugall Kosztolányinak „Ilona” c. versében:

Ó, az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt

Ilona,

Viszont az elmúlást festi alá ebben a Petőfi-sorban: „Elhull a virág, eliramlik az élet”, (Szeptember végén), vagy éppen a halált idézi Vörösmartynak „Helvila halálán” c. versében: „Álom, álom, édes álom! | Altass engem, légy halálom!…” Tehát csupán az illető hang képzésmódjától, a szó jelentésétől és a szövegkörnyezettől függő, egyszeri és nem általános érvényű hanghatásról van szó. Ezért válthat ki egy-egy hang merőben eltérő hanghatásokat aszerint, hogy hangzásának, képzésének melyik mozzanata lép előtérbe. Például az i tükrözhet örömet, mivel a nyelvhát felemelkedése, a magánhangzó világosabb hangszíne lehet az öröm reflexe; de sugallhat haragot, fájdalmat is, mivel a harag és fájdalom hatására a nyelvhát eleje gyakran nekifeszül a szájpadlásnak és j-szerű hang keletkezik. Ilyen értelemben fejezhetnek ki bizonyos hangok – különösen ha többször szerepelnek egymás közelében – meghatározott hangulatot, vagy így erősíthetik a szó jelentése által már sugallt érzelmi velejárót. Ezért mondhatjuk, hogy a mély magánhangzókhoz igen gyakran a szomorúság, a fájdalom asszociálódik.

A Tisza-parton halkan ballagok,

És hallgatom, mit sírnak a habok?

(Juhász Gyula: Szeged)

A magas hangokhoz viszont az elevenség, az élet, az öröm társul:

Az nagy széles mező,

az szép liget, erdő

sétáló palotájok.

(Balassi: Egy katonaének)

A kettő együtt meg ellentétesen még jobban aláhúzza a mondanivalót:

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

(Vörösmarty: Szózat)

Egyébként nyelvünkben a magas–mély hangrendű szópárok esetében a magas hangrendű szók a cselekvés kisebb intenzitását, a dolog kisebb voltát, a közelre mutatást fejezik ki: köröm–karom, kever–kavar, hej–haj;

Sötét az éj: elig-elig

Hogy a vizfény fehérelik.

Csendes a táj: alig-alig

Hogy a folyam-zugás hallik

(Arany: Keveháza)

A h hang a csend, a némaság, az elhalás hangulatát kelti:

Így űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sirbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak…

(Vajda János: Harminc év után)

A zöngétlen zárhangok az erőnek, a keménységnek, a zordságnak az érzetét kelthetik:

Komikus vén leány, fonnyad az orcád:

Dérlepett rónákon kergeti karcát,

kereke karcát a fekete rém –

Jó fiú, szép fiú, mit állsz elém?

(Babits: A halál automobilon)

Külön jelentőségük van a hangalak szempontjából is a hangutánzó szavaknak. Ezek az illető nyelvre jellemző módon a természet hangjait, zörejeit utánozzák. A hangutánzó szavak esetében reális a kapcsolat a jelentés és a hangalak között, azaz motiváltak, s az ilyen szavaknak az akusztikai részéhez és az értelméhez több asszociáció tapad, mint egyéb szavak esetében:

Valahol az erdőszélről

Viszkető kis szelek sziszegnek,

De keleti, ős lustasággal

A nagy táblák alig zizegnek;

(Tóth Árpád: Fénylő búzaföldek között)

A hangulatfestő szavak ugyancsak hatásos stíluseszközök. Ugyanis a hangalak mintegy érzékelteti a mozgás, cselekvés, illetve tulajdonság hangulatát, pl.: cammog, bíbelődik, szuszimuszi, süsü stb. A hangulatfestő szavak jórészt a nyelv tréfás, játékos alkotásai, s a legtöbb közülük tréfás, csúfolódó hatású. Pl.: „Ne is költögesse – szólott a korcsmáros. – Mind ilyen szuszimuszik, galambom, a férjek.” (Mikszáth)

Az elmondottakból következik, hogy a szépirodalomban, különösen a költészetben az egyes hangok és szavak hangalakja által felkeltett hatás, hangulat igen fontos szerepet tölt be. (Vö. Hangszimbolika.)

c) A természetes szóhangulatot befolyásolja még a szó szófaja. Például más a hangulata a mozgást, elevenséget kifejező igének, mint a magukból mozdulatlanságot árasztó főneveknek stb. Befolyásoló tényező továbbá a szó rövidsége, illetve hosszúsága: általában a rövid szó kellemesebb, mint a hosszú, többszörösen képzett vagy összetett szó, pl.: ősz, év – munkaerő-nyilvántartás. A hosszúság persze lehet ünnepélyesség kifejezője is, pl.: győzedelmi ének (Kölcsey: Himnusz).

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértékben zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

(Babits: In Horatium)

A rövidség viszont kifejezhet választékosságot: dics, üdv, vagy zsargonra, főleg a diákzsargonra emlékeztető hangulatot: suli, diri, prof. Hasonló tényező végül a szó múltja: a régi, elterjedt szavaknak, pl.: kenyér, csillag, tűz stb. nagyobb az érzelmi telítettségük, mint a peremszókincsbe tartozóknak.

2. A képzettársulásos szóhangulat.

A) Ez eredhet azokból a képzetekből, amelyek a szóhoz az illető nyelvjárásban, nyelvrétegben stb. tapadtak hozzá, vagyis ahonnan a szó származik. Ilyenkor a szavak környezetfelidéző hatása érvényesül. A tájszavak a kérdéses táj hangulatát hozzák magukkal: „Apám ilyet is mondott: »Egyél körtövét!«” (Tamási Áron) (l. Provincializmus). Az egy-egy szakmában, csoportnyelvben használatos szavak meg felkelthetik az illető csoport, foglalkozási ág hangulatát; pl. az akna, siht, vágat stb. szavak a bányászok körébe visznek bennünket (l. Csoportnyelv). A zsargon- szók viszont azt a társadalmi réteget idézik, amelyben közkeletűek, pl.: „Persze tósztok és dikciók is lesznek, bombasztikus frázisokkal” (Halász Gyula: Édes anyanyelvünk) (l. Rétegnyelv alatt: Zsargon). Fordulatosak, elevenek s nagyon hatásosak az argó- és szlengszavak, amelyek a beszélt nyelvben jórészt a familiáris jelleget képviselik.

Csá, csumi, csá! Mi a pálya? Én frankón megvagyok, élek, mint hal a vízben, tudjátok, ahogyan azt egy sztárnak kell, kaja, pia, nők, autogramhegyek. De tényleg, nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne ájuljanak el tőlem az emberek, amit, mondjuk, meg is értek. Tegnap is slattyogok a cimbivel, megállít két szőke, hogy nem ismerősek Pesten, mutassam már meg nekik, hol lakom. Kicsit jó.

Még nyomulnak a tévében, semmi extra, csak lököm a dumát, szóval nem nagy szám, de a lé tűrhető. Lesz ez tutibb is, saját show, minimum. (újságcikkből)

De némelyik szó már a költészetbe is behatolt: frász, foci, meló, csaj, csajozik, frankó, kaja, pia stb.; „… a pesti dumák után fölcsendül a népnyelv” (Radnóti: Lábadozó szél) (l. Rétegnyelv alatt: Argó).

A stílusrétegek jellegzetes szavai ugyancsak magukkal viszik az illető stílusréteg hangulatát, ezért beszélünk költői (pl.: hon, atya, szerelmetes stb.), hivatalos, publicisztikai stb. szavakról. Végül az idegen szavaknak is megvan a maguk sajátos, idegenszerű hangulatuk. Ha van magyar megfelelőjük, akkor viszont rendszerint valamilyen amelioratív vagy éppen pejoratív hangulat is adódik hozzájuk. Például a magyar megfelelő nélküli vírus szón érzik az idegen íz; amelioratív a hérosz a hőssel szemben, és pejoratív a bürokrata a hivatalnokkal szemben. (L. Idegen szavak, Amelioratív, Pejoratív.)

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.

(Babits: Messze… messze…)

Ki éneklendi meg dicső csatáit?

S ki hallja meg a költő énekét?…

Azonban Istókhoz térnem muszáj itt,

Nem is kerítek ily nagy fenekét.

(Arany: Bolond Istók I.)

Egyszer „bekukkant Istók Debrecenbe”;

Aligha ott nincs. No ni! rittig, az!

Ott űl szerényen a „bagoly” terembe,

(Arany: Bolond Istók II.)

B) A képzettársulásos szóhangulat egyéb forrásai:

a) Nagymértékben függ a szóhangulat a szövegösszefüggéstől. Közömbös vagy éppen negatív hangulatú szavak is pozitív hangulatúvá válhatnak a megfelelő környezetben. Például a közömbös lakatol szó költőivé, szinte légiessé finomul József Attilának ezekben a soraiban:

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

(Téli éjszaka)

Áprily „Március” c. sajátos versének utolsó szakaszában a kacag és a cseng ige teszividám hangulatúvá az egyébként mély hangú a-kat tartalmazó sorokat.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

(Áprily: Március)

b) A szavak magukkal hozzák továbbá annak a (pl. földrajzi) környezetnek vagy kornak stb. a hangulatát, amelyben használatosak voltak, vagy ma is azok. Pl.: szfinksz, piramis, fellah – Egyiptom; gyaur, janicsár, basa – a török hódoltság kora stb.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dicséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak.”

(Arany: Szondi két apródja)

c) Az írásnak, az írásképnek is megvan a maga hangulatkeltő ereje: új költői iskolák pl. új betűtípussal, a nyomdai eszközök újfajta alkalmazásával lépnek fel (l. pl. Expresszionizmus, Látható nyelv).

Túl a meszes hegyen,

túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján,

a sekély tó nádas partja mellett

élt egy kis halász magában.

Fogott halat, rákot, kagylót;

hajnaltájt a Napot üdvözölte

és elköszönt tőle alkonyatkor,

aztán éjszakára……………..

merve soksz………………..

mert…………………………

álm…………………………

……………………egyszer

………………a deszka-toronyból,

…………halak rázzák-e a hálót:

hát egy piros tündért látott

táncolni a napsütésben,

tánca szinte rengette az erdőt.

(Weöres Sándor: Egérrágta mese)

d) Nem lényegtelenek egy-egy szó hangulatának megítélésében az egyéni asszociációk, élmények. Például Kazinczy költőietlennek tartotta a venyige szót, s helyette a borágat ajánlotta, de az utóbbi nem terjedt el. Megtörténik az is, hogy egy-egy nagy költő, író eldönti ilyenformán valamely szó sorsát. Végül a szavak hangulata változhat is amelioratív vagy pejoratív irányban. Például régen a kikelet közömbös hangulatú megjelölése volt a tavasznak, és most választékosnak hat. Viszont a hírhedt Vörösmarty nyelvében még hírest jelentett: „Hírhedett zenésze a világnak…” (Liszt Ferenchez), ma ellenben pejoratív jelentésű és hangulatú. Olyan értelemben is változhat a szó hangulata, hogy átkerül egyik nyelvi rétegből a másikba, s a régit elhagyva, az új rétegnek megfelelő hangulatot veszi fel. A szobor például tájszó volt ’cövek’ jelentésben, ma viszont irodalmi szó. Újabban nagyon gyakran szakszavak vesztik el szakmai jellegüket, hangulatukat, s köznyelvivé, közömbössé válnak, pl.: számítógép, lízing, atom stb.

Lásd még: Hangok, Jóhangzás, Szófaj, Szókincs, Tartalom és forma.

Szóismétlés l. Erősítés alatt.

Szójáték – azonos vagy hasonló hangzású, de különböző értelmű szavaknak meglepő, váratlan összekapcsolása, továbbá egyes szavaknak, szólásoknak, mondatoknak, illetőleg szólások, mondatok egyes szavainak eltorzítása, esetleg egyszerűen nyelvi, formai játék, humorkeltés céljából, hogy az író valamit kiemeljen, jellemezzen vagy kritizáljon. A szójáték lehet köznyelvi: „Baján van ő most” (bajban van)! „Még egy lett is bajnok lett.” „A skót dánok.” „Ezer bocs” (egy macikiállítás címe), „Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés.” „Ki korán kel, álmos.” „Konyhashow” (egy, főzéssel kapcsolatos kabaré címe). Költői: „A pör eldőlt és én is eldőltem vele.” (Mikszáth) „Asszonyt kísér – Istent kísért.” (Jókai)

… Hm! – ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett: csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele?… (Hamlet síri monológja Arany fordításában)

A költői szójátékok roppant változatos stílusárnyalatúak: a legfinomabb, játszi stíluseszközöktől a tréfás, humoros szójátékokon keresztül egészen a gúnyos, sőt durva szójátékokig. A szójátékok stílushatásának alapja rendszerint a váratlan ellentét a szó konkrét és átvitt jelentése, az azonos vagy hasonló alakú szavak jelentései, a szó állandó és eltorzított alakja stb. között. Néha csupán a nyelvi, formai játék kelt humort, pl.: Hogy ityeg a fityeg? – A szójáték igen lényeges, szinte nélkülözhetetlen stíluseleme a tréfás, humoros, a szatírikus, ironikus és gúnyos stílusnak, továbbá napjainkban a reklámnak (pl. Suzuki, jól jár vele”).

Lásd még: Azonos alakú szavak, Hasonló hangzású szavak, Paronomázia.

Szójelentés, expresszivitás – A jelentés a jelölő (hangalak) és a jelölt (fogalom) közötti viszony, azoknak a gondolati, érzelmi, akarati tartalmaknak az összessége, amelyeket a szó, szókapcsolat vagy mondat bennünk felidéz. Például az ablak szó elsősorban a következőt „jelenti”: „Épületek, lakóhelyiségek falában rendszerint üvegezett táblákkal elzárható nyílás a világosság és a friss levegő bebocsátásra, illetve a külső hatások (hideg, meleg, szél, eső, zaj stb.) kizárására.” (ÉrtSz.) Az ah indulatszó örömet, kellemes érzést fejez ki Madáchnak ebben a mondatában: „Ah élni, élni: mily édes, mi szép!”

Csak a szavakat véve figyelembe, a jelentésnek, a jelentéstartalomnak a következő főbb összetevői vannak:

1. A fogalmi tartalom, vagyis a fogalom, amelyet a név jelöl;

2. A szóval együtt járó hangulati érték, érzelmi színezet (l. Szóhangulat).

3. A szó használati kötöttsége, vagyis az a körülmény, hogy a szavak használatát valamilyen (pl. tájszavak esetében földrajzi) szempont korlátozza. A két utóbbi tényező adja a szó expresszivitását, kifejezőerejét, más szempontból a szó stílusértékét (l. ott). Az expresszivitás alapján különböztetjük meg az érzelmileg színezett és az olyan szavakat, amelyek használatát valamilyen szakmai, földrajzi, időbeli vagy társadalmi tényező befolyásolja. (Az expresszív, kifejező szavak tárgyalását l. a Szókincs címszó alatt.) A szavak kifejező ereje, expresszivitása lehet állandósult, ha a szó jelentéséhez állandó jelleggel hozzátapadt valamely érzelmi-hangulati érték. Pl.: betyárbútor ’cók-mók, batyu’ (népi és tréfás), duma ’beszéd, beszélgetés’ (argó). És lehet alkalmi jellegű, ha valamely – egyébként nem expresszív – szót alkalmazunk átvitt, képes értelemben (pl. ha valakinek azt mondjuk: angyal vagy kígyó), vagy szaknyelvi, régi nyelvi, tájnyelvi, argó stb. szavak meghatározott környezetet, nyelvi atmoszférát felidéző képességét használjuk fel más hangulatú környezetben:

A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.

(József Attila: Munkások)

A szó jelentésébe belejátszik még a nyelvtani és a frazeológiai kötöttség is. A szavak jelentésében ugyanis tükröződik az a viszony, amely az illető szót a nyelvtani rendszerhez, illetve a szókincs többi tagjához fűzi. Például az igék egy-egy jelentése valamely állandóhatározói raghoz vagy tárgyas, tárgyatlan használatukhoz kötődik: az ember él – éli az életet – él valamivel, valamiből – él valakivel. S az is befolyásolhatja a jelentést, hogy az illető szó vagy egyik jelentése csak korlátozott számú (esetleg alakú) szóval fordulhat elő, pl.: fitos orr, könnybe lábad.

A jelentés azonban nem megmerevedett valami, beszéd közben funkciójában és szerkezetében állandó mozgást, változást mutat: változnak azok az elemek, amelyekkel a jelentés kapcsolatban áll, tehát a kifejezendő dolog, a forma (hangalak), a nyelvi jelet használó egyén s a beszédbeli helyzet, és változnak ezeknek egymáshoz való viszonyai. Változhat az egyén értékelő állásfoglalása a dologgal kapcsolatban (egy építményre mondhatjuk: ház, házikó, kunyhó, viskó, putri stb.); az egyénnek a jelentéshez való viszonya, eszerint használjuk egy szónak vagy az egyik, vagy a másik jelentését (pl. merész 1. ’nagyon bátor’, 2. ’szokatlan, váratlan’); a jelentésnek a dologra való vonatkozása (kigázol a hínárból – kigázol a bajból); megváltozhat a nyelvi jel funkciója is (pl. archaizálás esetében a közlő-kifejező funkció mellett a múlt sugallása lép előtérbe, l. Archaizmus); továbbá a beszédhelyzet, amelynek éppen az a szerepe, hogy a jelentés sok tartalmi és viszonyelemét az adott helyzetre konkretizálja (A kofák kevés árut hoztak. Nagy kofa ez a gyerek!). Ennek a mozgásnak, hullámzásnak kettős jelentősége van: minden ilyen mozgás valami – sokszor nehezen megfogható – többletet visz bele a szóba, s ez a többlet adja a stílushatást, stílusértéket, más szóval stilisztikumot. Másrészt ilyen módon újabb és újabb vonatkozások révén bővül, gazdagodik a szó jelentése, mégpedig úgy, hogy az új, alkalmi használat – ha megfelel a nyelvközösség érzés- és gondolatvilágának – állandóvá válik, véglegesen odatapad a jelentéshez. Így érthető, hogy egy-egy szónak sok jelentése alakul ki (ezt a jelenséget nevezzük többértelműségnek, gör.-lat. műszóval poliszémiának, magukat a szavakat pedig többértelmű vagy többjelentésű szavaknak). Egyébként az egyjelentésű szavak száma kevés, néhány egyszerű szó, bizonyos számnevek, összetett szók és főként a műszavak tartoznak ide, pl.: tíz, péntek, talajgyalu. A szó jelentésköre, vagyis azoknak a dolgoknak az összessége, amelyekre a jelentés vonatkoztatható, a jelzett módon nagyon kibővül.

A jelentések közül az eredetit, azt, amelyikből az összes többi levezethető, amelyik a legállandóbb, legszilárdabb, alapjelentésnek mondjuk. Az alapjelentésből alakulnak ki az alkalmi jelentéseken keresztül (alkalminak tekintjük az egyéni szóhasználatot, amely vagy nem válik sohasem állandósult jelentéssé, vagy csak később fogadja el a közösség) a mellékjelentések és az egyes jelentésektől csak kisebb mértékben elütő, ún. jelentésárnyalatok. Például a színtelen szó alapjelentése: olyan, aminek nincs színe (színtelen üveg), egyik mellékjelentése: olyan tárgy, amelynek nincs meg a szokásos vagy kellő színe (színtelen leves), másik mellékjelentése: jellegtelen, erőtlen (színtelen stílus), ez utóbbinak a jelentésárnyalata: tompa, fakó, lélektelen (színtelen hangon beszél). A mellékjelentéseknek nem csekély hányada úgy jön létre, hogy a szó jelentését átvisszük egy hozzá hasonló vagy vele valamilyen szempontból érintkező másik dologra. Az így kapott átvitt jelentésnek (vö. Szókép) mindig megvan a maga hangulati velejárója, stílusértéke, pl. szamár ’buta’, dalol a tenger, fázik valakitől vagy valamitől stb. Ha az átvitt jelentésben még erősen érezzük a képet, s ez általában ritkábban használatos, inkább választékos vagy irodalmi, költői hangulatú, akkor képes értelemről, jelentésről beszélhetünk. Pl.: a gondolatok szárnyán, arcának rózsái stb. Természetesen, az egyes jelentéseknek – mivel a jelentésszerkezet megváltozásával, alkalmi használatban jöttek létre – megvan a maguk stílusértéke. Ez aztán vagy lekopik, s az illető jelentés stilisztikailag közömbössé válik, vagy megmarad, s akkor esetleg hozzákapcsolódik valamely stílusréteghez, stílusárnyalathoz vagy műfajhoz, mint annak jellegzetes eszköze. A behavaz ige ’megőszít’ jelentésben költői használatú, s inkább a lírára jellemző: „Óh de téged, téged akkorára | A nyomor s bú régen behavaz” (Petőfi). A tréfás stílusfajta eszköze a borvirág, ’az iszákos ember orrán keletkezett vöröses színeződés’ stb.

A jelentések szempontjából fontos szerepe van a beszédhelyzetnek, vagyis azon körülmények (előbb elhangzott mondatok, a beszédet kísérő taglejtés, arckifejezés stb.) összességének, amelyek közt valamely közlés végbemegy. Fontos szerepe van továbbá szövegkörnyezetnek, szövegösszefüggésnek, azaz a közlést tartalmazó részt megelőző és követő szövegnek, mert ez mutatja meg, hogy a jelentések közül az adott esetben melyikre kell gondolunk, de ugyancsak ez járul hozzá a szavak hangulatának s az alkalmi használaton keresztül a szavak mellékjelentéseinek a kialakulásához.

Lásd még: Jelentéstan, Szókincs.

Szókapcsolat, állandósult szókapcsolat – két vagy több szó nyelvtanilag megszerkesztett szókészleti egysége bizonyos jelentéstartalom kifejezésére. Van alkalmi (pl. zöld fű, könyvet olvas stb.) és állandósult szókapcsolat. Stilisztikai szempontból főként ez utóbbiak a fontosak, mivel jelentős mértékben gazdagítják a nyelv szó- és kifejezéskészletét, határozott népi, ill. nemzeti jelleget adnak a beszédnek, s végül – különösen a szorosabb értelemben vett állandósult szókapcsolatok – a stílusfestésnek nélkülözhetetlen eszközei. De természetesen az egyéni nyelvben és stílusban (l. ott) s főként a szépirodalomban igen fontos stilisztikai szerepet töltenek be az eredeti, egyéni szabad szókapcsolások is (l. még Eredetiség).

Az állandósult szókapcsolatok olyan megmerevedett nyelvi kifejezések, amelyeket eredeti vagy átvitt értelemben használunk fel valamely jelentésbeli egység kifejezésére. Két nagy csoportjuk van:

1. Az ún. tágabb értelemben vett állandósult szókapcsolatoknak általában csekély stiláris értékük van. Pl.: hivatali titok, határozott névelő, Márvány-tenger (névszók kapcsolatából alakult terminusok); eljárást indít, munkába fog, előadást tart (ige és névszó kapcsolatából alakult terminusok). Ez utóbbiak már lehetnek stilisztikailag árnyaltak, vannak közöttük olyanok, amelyek egy-egy meghatározott stílusban használatosak. Például az első kifejezés a hivatalos nyelv tartozéka; a második a mindennapi beszélt nyelv fordulata (vö. Terpeszkedő kifejezés).

2. A szorosabb értelemben vett állandósult szókapcsolatok nagyon fontos stíluselemek, mert azonkívül, hogy kifejezővé teszik a nyelvet, jobbára régiek, a közösség látásmódját tükrözik, s így egyszersmind biztosítják a mondanivaló természetességét, meggyőző voltát. Stílushatásuk jórészt abból adódik, hogy mögöttük – még ha sokszor elmosódottan is – szinte mindig a konkrét szemléletben gyökerező kép áll, s ez a körülmény kimondásukkor bizonyos feszültséget idéz elő lelkünkben.

E szókapcsolatoknak három alfaját különböztetjük meg: a) A szólások olyan közhasználatú, gazdag hangulati és szemléleti tartalmú állandósult szókapcsolatok, amelyek jelentéstartalmukat az őket alkotó szavak képes értelmű használatával fejezik ki. Stilisztikai értéküket az adja, hogy rendszerint szemléletesebben, nyomatékosabban, erősebb hangulati színezettel jelölnek meg egy-egy fogalmat, gondolati-érzelmi tartalmat, mint az eredeti értelemben használt szavakkal kifejezett szinonimáik. A szólások a legkülönfélébb stílusárnyalatúak lehetnek, s ennek megfelelően előfordulnak a legkülönfélébb stílusokban, a költői stílustól a bizalmas társalgási nyelvig. Pl.: angyalok nyelvén szól (választékos), ilyet még nem pipáltam (tréfás), várja a sült galambot (kissé rosszalló), feni a fogát valakire (kissé durva).

Sajátos stílusértéke van a szóláshasonlatoknak, az olyan hasonlat alakú szólásoknak, amelyeknek célja a hasonlat alapjául szolgáló – néha cselekvésben megnyilvánuló – tulajdonság nyomósított kifejezése. Ezek rendszerint fokhatározó, hasonlító mellékmondatok. Különféle stílushatásúak lehetnek, pl.: szelíd, mint a ma született bárány (választékos); iszik, mint a kefekötő (tréfás); részeg, mint a disznó (durva).

b) A közmondás valamely magvas gondolatot, tapasztalati igazságot rövid, hatásos formában kifejező, jobbára népi eredetű, zárt mondatformában létrejövő állandósult szókapcsolat. Különféle stilisztikai árnyalatú lehet a közmondás is, s ettől függ az egyes stílusokban való használata, egyébként minden esetben jellegzetes ízt, kifejező erőt kölcsönöz a stílusnak. Pl.: Nincsen rózsa tövis nélkül (választékos); Könnyű Katit táncba vinni (tréfás). Sok közmondásunk régebbi korok emlékét őrzi: A szegényt az ág is húzza;Nem jó nagyurakkal egy tálból cseresznyézni.

c) A szállóige irodalmi, történelmi vagy mitológiai eredetű, gyakran mondat formájú állandósult szókapcsolat. A szállóigék jobbára irodalmi jellegűek, nemegyszer idézetként hatnak, ezért elsősorban a választékosabb, főként szépirodalmi stílusban használatosak, kivéve a nagyon elterjedteket. Pl.: Gordiuszi csomó. „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.” (Zrínyi) „Ejh, ráérünk arra még!” (Petőfi: Pató Pál úr)

Szókép vagy trópus (gör. ’fordulat’) – egy fogalom, jelenség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenségre a köztük fennálló valamilyen kapcsolat, kritérium alapján. Szókép úgy keletkezik, hogy két fogalmat, jelenséget összehasonlítunk, illetőleg közöttük összefüggést létesítünk azzal a céllal, hogy az egyiket a másikkal magyarázzuk, szemléletessé, elképzelhetővé tegyük, megértessük. „Gyöngy vagy szívem, gyöngy vagy Gyöngynél is gyöngyebb vagy…” – mondja a népdalban a szerelmes legény kedvesének. Ebben az esetben az egyik fogalom: a kedves szépsége, a másik fogalom: a gyöngy, s az utóbbi nevének az előbbire való átvitele azért következhetik be, mert a gyöngy szép, különös, nem mindennapi. Mindez azt is megmagyarázza, miért jelent sokkal többet érzelmileg, hangulatilag, képileg, mint a közömbösebb, színtelenebb szép, kedves, vagy akár a gyönyörű szó is.

A szóképeknek két fő kategóriáját különböztetjük meg a névátvitelt megindító kritérium, az összekapcsolás módja alapján:

1. Ha a névátvitel a két fogalom, jelenség közti közös vonás: külső vagy belső hasonlóság, esetleg a funkció hasonlósága vagy hangulati egyezés alapján történik, metaforáról beszélünk (l. részletesen ott; a metafora alfajai s a belőle származó szóképek: a szinesztézia, a megszemélyesítés, az allegória és a szimbólum; l. ezeket is a megfelelő címszók alatt).

2. Ha a névátvitelt a két fogalom közt levő térbeli, időbeli, anyagbeli érintkezésen alapuló kapcsolat vagy ok és okozat viszonya indokolja, metonímiáról van szó (l. részletesen ott; a metonímia alfaja a szinekdoché; a szóképekhez csatlakozó stíluseszközök: a hasonlat, a körülírás, az eufeminzmus; l. ezeket is a megfelelő címszók alatt).

A szóképeknek többfajta funkciója, szerepe lehet.

1. A mondanivalót szemléltetéssel, elképzeltetéssel, az elvont fogalom megérzékítésével, illetve az érzéki fogalomnak érzéki képhez való kapcsolásával megvilágítja, közelebb hozza az olvasóhoz:

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,

Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.

Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel

Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,

De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,

Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél,

(Petőfi: A csárda romjai)

A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszú telkek; a kert mindenütt gyümölcsös, és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellős közepéről nyúlik az ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik, s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát színmagyar nép lakik.

A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu. (Móricz Zsigmond: Sárarany)

2. Szemléletes, érzéki kép segítségével az olvasóban ugyanolyan benyomásokat, ugyanolyan hangulatot kelt, mint amilyen az író lelkében van, vagy amilyet ébreszteni akar:

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy…

Csakhogy lényink egyesüljenek.

(Petőfi: Fa leszek, ha…)

Folyton átlengsz gondolataimon,

mint könnyű szél, vagy mint az ibolya

ég váratlan villanó mosolya.

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 34)

Természetesen igen gyakran egyesülnek a szemléleti és hangulati elemek a képben. Olvassuk el Vajda János „Harminc év után” c. versének utolsó szakaszát.

Így űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sirbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak…

Az elmondottak nemcsak a költői szóképekre vonatkoznak, hanem bizonyos fokig az ún. köznyelviekre is. Mennyire kifejezőek, hatásosak pl. a következő köznyelvi szóképek, fordulatok: jó feje van a gyereknek, sasszemű, száll a dal, nagy lábon él stb., továbbá vastagnyakú ’akaratos’, kutyaszorító ’szűk utca, (ma inkább:) szorongató helyzet’, faluszája ’fecsegő, pletykás’ stb.

3. A szóképek révén nagy számban jönnek létre – egy fogalomnak már meglevő neve vagy nevei mellé – az igen változatos stílushatású rokon értelmű szavak és kifejezések, pl.: száll a dal (választékos), rügyfakadás, virágnyílás (költői), anyámasszony katonája, hírharang (bizalmaskodó és tréfás) stb.

4. Sok fogalom a szóképek használata révén kap érvényes nevet, pl.: a repülő szárnya, kormányfő, karosszék stb., az újabbak közül: zebra, fekvőrendőr, fapofa, ökoturizmus, szívritmus-szabályozó.

A szóképek eredetüket tekintve lehetnek – mint már céloztunk is rá – köznyelviek és költőiek. A köznyelv képei rendszerint egymáshoz közel álló fogalmakat kapcsolnak össze, ezenkívül megszokottabbak, a mögöttük levő kép sokszor megfakul vagy megfakulóban van. Pl.: az óra üt, hegygerinc, rikító színek stb.

Ezzel szemben a költői képek merészek, újak, eredetiek, egymástól távol álló dolgokat azonosítanak, hoznak kapcsolatba, sokszor csak sejthető, a fantázia által felfogható asszociációkat létesítenek. A költői képek elsősorban nem tárgyi tartalmuknál, hanem érzelmi-hangulati hatásuknál fogva fontosak. Ady pl. így fejezi ki a fáradt, halálsejtelmes lélek bánatát:

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, biborak,

Arról, hogy meghalok.

(Ady: Párisban járt az Ősz)

A költői szóképek – más szempontból – lehetnek eredetiek, azaz olyanok, amelyek az író, költő egyéni alkotásai, és lehetnek megújítottak. A költők tudniillik gyakran a köznyelv képes kifejezéseire, jelentésátviteleire támaszkodva alkotják meg trópusaikat, képeiket. Például Petőfinél:

Az én torkom álló malom;

Úgy őröl, ha meglocsolom.

(Az én torkom álló malom)

Ennek a képnek a felönt a garatra szólás a szülőanyja. Gyakran meg is újítják a költők a már elkoptatott köznyelvi szóképeket; az idő repül pl. így jelenik meg Berzsenyinél:

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

(A közelítő tél)

A költői szóképek túl is nőhetnek eredeti funkciójukon, a költő felhasználhatja őket jellemzésre stb., sőt alapjává válhatnak egy-egy egész versnek is.

Lennék én folyóviz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos utját

Sziklák között járja…

De csak úgy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám…

De csak úgy, ha szeretőm

Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.

Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén…

De csak úgy, ha szeretőm

Ott a repkény volna,

Elnyuló zöld karjaival

Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe’ lenn,

Eső vágta sebbel

Szalmafödelemen…

De csak úgy, ha szeretőm

Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de

Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló…

De csak úgy, ha szeretőm

Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.

(Petőfi: Lennék én folyóviz…)

Eldobtam egy gyufát s legott

Hetyke lobogásba fogott,

Lábhegyre állt a kis nyulánk,

Hegyes sipkáju sárga láng,

Vigat nyujtózott, furcsa törpe,

Izgett-mozgott, előre, körbe,

Lengett, táncolt, a zöldbe mart,

Nyilván pompás tűzvészt akart,

Piros csodát, izzó leget,

Égő erdőt, kigyúlt eget;

De gőggel álltak fenn a fák

És mosolygott minden virág,

Nem rezzent senki fel a vészre,

A száraz fű se vette észre,

S a lázas törpe láng lehűlt,

Elfáradt és a földre űlt,

Lobbant még egy-kettőt szegény

S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

(Tóth Árpád: Láng)

A szóképek legjellemzőbbek a költői stílusra, de szinte minden stílusrétegben előfordulnak, még a tudományos stílusban is. A mindennapi nyelvnek pedig elsősorban ezek adják savát-borsát. A köznyelvi trópusok anyagát a nagyon is találékony népi fantázia a természetből, a környezetből, a mindenkori foglalkozásokból stb. meríti. Annál nehezebb még általában is megállapítani, hogy mitől függ a költői szóképek anyaga, tárgyköre, mi indítja az írót, költőt ilyen vagy olyan szókép megformálására. Az első és legfontosabb tényező a költő egyénisége, beleértve a költő lelkialkatát, származását, neveltetését, műveltségét, s nem utolsósorban az előbbiektől bizonyos fokig meghatározott valóságfelfogását, világnézetét. Rányomja továbbá a bélyegét a szóképekre a kor, érezteti hatását a korstílus, és függ a szóképek anyaga a műfajtól, a mű tárgyától, a költő, író pillanatnyi hangulatától, közvetlen céljától stb. is.

A szóképek helytelen használatának leggyakoribb esete az ún. képzavar, az erőltetett, mondvacsinált szóképek dagályt vagy szóvirágot eredményeznek, helytelen továbbá az üres, elkoptatott szóképek, az ún. közhelyek vagy nyelvi klisék használata is (l. ezeket a megfelelő címszók alatt).

Szókihagyás (gör. ellipszis ’kihagyás’) – a stílus élénkítésének, tömörré, kifejezővé tételének eszköze. Úgy jön létre, hogy erősen felindult lelkiállapotunkban a beszédhelyzet és a szövegösszefüggés alapján egyébként kikövetkeztethető odaérthető szó vagy szavak elhagyásával, töredékesen fejezzük ki mondanivalónkat. A szókihagyásnak nyomatékosító, érzelemkeltő ereje van, különösen gyakori a balladákban és a drámákban. Pl.: „Lélek ez ajtón se’ be, se’ ki!…” (Arany: Tetemre hívás)

Konduljanak meg a vészharangok!

Nekem is egy kötelet kezembe!

(Petőfi: A nemzethez)

Mert ami van, mind Te virágod

(Ady: Bosszús, halk virágének)

Vö. Adynak ilyen verscímeit: „Adja az Isten”, „Adjon Isten mindenkinek”.

Lásd még: Élénkség, Elhallgatás.

Szókincs – valamely nyelv valamennyi szava együttvéve, beleértve tehát az elemi jelentésű és leggyakrabban használt szavakat tartalmazó alapszókincset és a többi szót magában foglaló peremszókincset is. A szavak között stilisztikai érték tekintetében vannak stilisztikailag kevésbé árnyalt, közömbösnek mondható és stilisztikailag árnyalt, expresszív szavak. A közömbös szavak jobbára az alapszókincsből kerülnek ki, s nem keltenek különösebb érzelmet-hangulatot. Ilyenek pl.: megy, asztal, jóság, magas, erős, sok, messze, valami, csak stb. Ha azonban megfelelő szövegkörnyezetbe kerülnek, érzelmi-hangulati tartalommal telítődhetnek, mint pl. a jóság szó a következő sorokban:

Örömem szépsége, örömem jósága,

Ő lelkemnek lelke, szemem szép világa…

(Arany: Toldi szerelme I.)

A stilisztikailag árnyalt, ún. expresszív szavak közé tartoznak a következők:

I. az érzelmileg színezett, festői erejű szavak. Ezen a csoporton belüli változatok:

A) az olyan szavakat, amelyek – érzelmi-hangulati tartalmuknál fogva – jelzik a beszélőnek vagy az írónak a megnyilatkozása tárgyával kapcsolatos szándékát, kedélyállapotát, illetőleg a hallgató vagy az olvasó iránti magatartását. Ezek lehetnek:

1) pozitív festői erejű szavak, azaz olyanok, amelyek megéreztetik, hogy az író vagy a beszélő pozitív módon fogja fel és kezeli a megnyilatkozás tárgyát. Ebben a csoportban a fontosabb árnyalatok a következők: a) A kedveskedő, becéző szavak gazdag hangulati tartalommal gyöngédséget, kedveskedést, bizalmasságot stb. fejeznek ki: icurka-picurka, kenyérke.b) Az enyhítő, szépítő szavak egy-egy olyan fogalmat, amelyet valamilyen oknál fogva nem szívesen mondunk ki, enyhítő, szépítő szóval vagy körülírással jelölnek: jobblétre szenderül, másállapot (l. az Eufemizmus címszót is). – c) A választékos, finomkodó szavak kissé emelkedettebb hangulatú s ritkábban használt szóval neveznek meg egy-egy fogalmat: dotáció, diadal, bátorkodik valamit tenni. A mesterkélten választékos szavakhoz már bizonyos feszesség, hivatalos íz is tapad, pl.: létesít, orvosol. – d) Az ünnepélyes, fennkölt szavak magasztos érzést, ünnepélyes hangulatot keltenek, pl: bérc, hon, végzet, rendületlen, felmagasztosul. – e) A költői szavak közel állnak az előző árnyalathoz, csak ezek azzal árasztanak felemelő, néha régies hangulatot (is), hogy vagy csak a költészetben fordulnak elő: zordon, dalnok, fuvalom, vagy egy-egy stílusirányzat, korstílus szavai: bájvidék, tündérliget, üdvhon stb. (az almanach-lírában), vagy valamelyik költő új, egyéni szavai, kifejezései (költői neologizmusok): élet-eke (Arany), álom-bakó (Ady), virágzene (Szabó Lőrinc). Választékos, ünnepélyes vagy költői hangulatúvá válnak ezenkívül a közömbös szavak is szóképi, képes értelmű használatban, pl.: az új élet hajnala,rózsás arc;

Oh e kertben kert volt életünk,

Minden óránk benne egy virág

(Petőfi: Mi van innen távol…).

f) A túlzó szavak felnagyítva, (sokszor a végtelenségig) eltúlozva jelölnek rendszerint valamely érzelmet jelentős fogalmat: bálványoz (vkit), meseszép.

2) A negatív festői erejű szavak azt fejezik ki, hogy az író vagy a beszélő negatív módon fogja fel és kezeli a megnyilatkozás tárgyát. Fontosabb árnyalatai: a) A tréfás vagy humoros szavakhoz a tréfának, a kedélyességnek, néha az enyhe iróniának különböző árnyalatai tapadnak, pl.: dorgatórium, oldalborda ’feleség’, kutyagol. – b) A rosszalló, elítélő szavakban enyhébb rosszallás, negatív értékelés fejeződik ki, pl.: úrhatnám, kiagyal valamit, kocsisbor ’rossz minőségű bor’. – c) A gúnyos vagy ironikus szavakban valaminek a rosszallása, elítélése jut kifejezésre, s így ezek hangulati hatása is sokkal erősebb az előbbieknél, pl.: divatmajom, faragatlan, felfordul ’meghal’, tovább te okos, te hős (megfelelő hangsúlyozással ejtve). – d) A nyers, sértő, durva vagy vulgáris szavakkal nagyfokú elítélés, nyers érzelmi-hangulati tartalom jár együtt; sok közöttük a zsargon- és az argó-, ill. szlengszó, pl.: döglődik, röhög, spiné, vacak. Ide tartoznak az ún. csúfszavak, szitokszavak is, amelyek erős érzelmi felindultságot jeleznek, pl. emberre vonatkoztatva: állat, dög, szemét (l. még: Kakofemizmus).

B) A festői erejű szavak közé soroljuk azokat, amelyeknek érzelmi-hangulati velejárója abból származik, hogy általában meghatározott beszédhelyzetben, környezetben és alkalmakkor szoktuk őket használni. Főbb árnyalatai: a) a bizalmas, familiáris szavak azt a közvetlen, néha kissé nyersebb hangulatot árasztják, amely a mindennapi, familiáris társalgási nyelvet jellemzi, pl.: derogál (valakinek valami), rámenős, gürcöl. – b) A gyermeknyelvi szavak a gyermek- és dajkanyelv kedves hangulatát idézik: papi, gólyanéni (l. még: Gyermeknyelv). – c) A hivatalos szavak a hivatalos nyelv sajátos, személytelenebb, hidegebb szavai: beidéz, foganatosítás, hivatkozás(sal) (l. Hivatalos nyelv). – d) A sajtó szavai a sajtóban használatos, a sajtóra jellemző fogalmaknak gyakran túlzó s nemegyszer újkeletű kifejezései, pl.: szédületes, demokratizmus, kormánykörök (l. Publicisztikai stílus). – e) Végül – bizonyos szempontból – ide is tartoznak az előző csoport költői szavai.

C) A festői erejű szavak harmadik csoportját alkotják a hangutánzó és a hangulatfestő szavak (l. a Szóhangulat címszó alatt), amelyeknek eleve stílusélénkítő, festői szerepük van.

II. A stilisztikailag árnyalt, expresszív elemek második rétegét alkotják azok a szavak, amelyeknek használatát valamilyen szakmai, földrajzi, időbeli vagy társadalmi szempont korlátozza. Főbb árnyalatai: a) A szakszavak az egyes szakmák hangulatát idézik (l. Csoportnyelv), pl.: abszolutizmus (történelem), deviza (pénzügy), csapatverseny (sport). – b) A tájszavak valamely vidék jellegzetes, táji hangulatot keltő szavai (l. Provincializmus), pl.: kolompér, dévánkozik ’habozik valamit megtenni’, dödölle ’derelye’. – c) A népi, népies szavak az egész nyelvterületen, de inkább a falusiak körében használatosak, s ilyenformán népi ízt, hangulatot hoznak magukkal, pl.: abajgat (valakit), komótos ’kényelmes’, bajoskodik (valakivel vagy valamivel). – d) A ritka szavak éppen ritka előfordulásukkal keltenek stílushatást, pl.: domborul, vasderes. e) A régi, régies szavak archaikus hangulatúak (l. Archaizmus), pl.: irály, abaposztó. f) Az elavult, elavulóban levő szavak vagy már kiszorultak a nyelvhasználatból, vagy most kezdenek elavulni, pl.: főispán, díszmagyar.g) Az újkeletű, új szavak nemrégiben keletkeztek, s fogalmi és hangulati tekintetben egyaránt magukon viselik az újdonság ízét, pl.: önkormányzat, lízing, szoftver. h) Az argó- és szlengszavak a jassznyelv sajátos hangulatát idézik (l. Rétegnyelv alatt), pl. mázli, szajré, lé ’pénz’, csajozik.

A felhasználhatóság szempontjából a szókincsnek a „közömbös szavakkal” megjelölt részét közhasználatú szavaknak is hívják. Ezek tehát minden lényegesebb megkülönböztetés nélkül valamennyi stílusrétegben és stílusárnyalatban használatosak, de természetesen – a szövegkörnyezettől függően – kisebb-nagyobb mértékben stilisztikailag árnyalttá, expresszívvé is válthatnak. A stilisztikailag árnyalt, expresszív szavakat különleges használatúaknak is nevezik. Ezeket ugyanis – általában – csak meghatározott vagy egymással érintkező stílusrétegekben és stílusárnyalatokban szokták felhasználni, illetve ha – stilisztikai célból – másikban alkalmazzák őket, eredeti, tipikus hangulatukat, környezetüket idézik fel. Alkalmazásuk célja az egyes stílusrétegeken és stílusárnyalatokon belül a legkülönfélébb lehet: személyek jellemzése, a környezet, a kor bemutatása, aláfestése; az író vagy a beszélő érzelmének megéreztetése; stb. (L. Stílusárnyalat, Stílusréteg.) – Általánosságban a megfelelő expresszív stíluselem kiválasztása érdekében a szépirodalomban megfelelő művészi érzékre, a mindennapi beszédben, írásban meg nagy körültekintésre és alapos nyelvtani-stilisztikai ismeretekre van szükség.

Lásd még: Szójelentés, Szóhangulat.

Szóláshasonlat l. Szókapcsolat alatt.

Szólások l. Szókapcsolat alatt.

Szónoki kérdés l. Kérdő mondat alatt.

Szónoki stílus – a szónoki beszédek, szónoklatok stílusa. A szónok célja az, hogy a hallgatóságot – annak értelmére és érzelmére hatva – meggyőzze igazáról, és megfelelő állásfoglalásra, illetve elhatározásra bírja. Ezért szívesen használ választékos, expresszív hatású, ünnepélyes, sokszor túlzó szavakat, kifejezéseket. A fokozás, a nyomósítás kedvéért gyakran él a megfelelő rokon értelmű szavakkal. Kedveli a szemléltetés nyelvi eszközeit, a képeket, továbbá a frazeológiai elemeket, amelyek sajátos nemzeti, népi ízt is kölcsönözhetnek ennek a stílusnak. Viszont a közérthetőség kedvéért általában kerüli az idegen szavakat, az archaizmusokat és a neologizmusokat.

A mondatszerkesztésben a cáfolás vagy bizonyítás végett szereti a halmozott mondatrészeket, a felsorolásokat, kiaknázza a nyomósításnak és élénkítésnek, a figyelemkeltésnek a nyelvi eszközeit. A mondatfajtákra nézve pedig hatásosan alkalmazza a párhuzamos és ellentétes mondatszerkesztést, a magyarázó és következtető mondatfajtákat, továbbá a nagy kifejező erejű felkiáltó és kérdő mondatokat.

Idézzünk Kossuthnak „A haderő megajánlása ügyében” mondott beszédéből:

Midőn e szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, »mentsék meg a hazát!«: e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyöngék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Uraim! így áll e percben a nemzet önök kezében; és Isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak…

Természetesen, a szónoki stílus is, az előadótól, a hallgatóságtól, a tárgytól, az alkalomtól stb. függően, kisebb-nagyobb változatokat mutat, mind a szókincs, mind a mondatfűzés tekintetében.

Lásd még: Stílusréteg.

Szóösszetétel – több részfogalmat, néha egész mondattartalmat sűrít egyetlen összetett szóba, valamely fogalom kifejezésére: jöttment, csillog-villog, drágakő, gyorsjárat, önkormányzat, fogdmeg ’rendőr’, nefelejcs stb. Az összetételek stilisztikai jelentőségét tehát elsősorban a bennük rejlő jelentéssűrítés, tömörség adja. Ezenkívül még külön stílushatásuk is van a mellérendelő és alárendelő összetételeknek.

A mellérendelő összetételek létrehozásának célja inkább érzelmi-hangulati, árnyaló jellegű. Részletezőbben ábrázolhatják ugyanis az adott mozzanatokat, vonásokat, pl.: szóbeszéd, ország-világ, ad-vesz, jár-kel, híres-neves (ezek ún. összetapadt összetételek); nyomatékosabbá, intenzívebbé tehetik, vagy éppen enyhíthetik a kifejezendő fogalmat:

János vitéznek volt utjában két társa:

Egyik a búbánat, amely szívét rágta,

Másik a kardja volt, bedugva hüvelybe,

(Petőfi: János vitéz XIX.)

Ami Szép, Gyerek,

Isten és Jó csak bennem élt már,

Ami gügyögős vágy és álom,

Ma mind szentült véremben bizsereg.

Már-már hamvadók:

Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek,

Mert eljött ős Mylitta lyánya,

Mylitta ő is: a siratta Csók.

(Ady: Keserű imádságok Mylittához)

Az utóbbi ún. ismétléses összetétel (l. még Erősítés alatt: Szóismétlés).

Sajátos érzelmi-hangulati árnyalatot képviselnek az ún. ikerszók. Ezek esetében érvényesül ugyanis a legjobban a ritmikai hatás, amely a szavak jelentésének és hangalakjának az ismétlése révén jön létre. Stílushatásukat csak növeli a magánhangzó, illetve a mássalhangzó játszi megváltoztatása a második tagban, pl.: giz-gaz, izeg-mozog, ázik-fázik, Anna-Panna;

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

(József Attila: Betlehemi királyok)

Az alárendelő összetételek, nyelvünk tömörítő törekvésének e gyakori eredményei, inkább értelmi logikai célból keletkeznek. Nem véletlen, hogy szakszókincsünk zöme alárendelő összetétel. (Kívánatos lenne még nagyobb mértékben felhasználni ezt a szóalkotásmódot az idegen és elferdített idegen szavak magyarral való helyettesítésére!) Pl.: búzakenyér, talajgyalu, városháza, favágó, autópálya stb.

Az alárendelő összetétel tömörítő képességét, kép- és hasonlatsűrítő erejét gyakran felhasználják a költők, írók, s a legváltozatosabb – egyéni stílusukra jellemző – alárendelő összetételeket hozzák létre. Pl.: vérözön, lángtenger (Kölcsey), tengervészes éj (Vörösmarty), bájhon, rózsapálya stb. (almanach-líra), s utaljunk Adynak kötőjellel fellazított, merész összetételeire, amelyeket gyakran csak a mondat összefüggésében lehet megérteni, vagy – sokszor – inkább megérezni. Pl.: asztag-város, csók-kút, domb-kerítéses.

Lefekszem. Óh, ágyam,

Óh, ágyam, tavaly még,

Tavaly még más voltál.

Más voltál: álom-hely,

Álom-hely, erő-kút,

Erő-kút, csók-csárda,

Csók-csárda, vidámság,

Vidámság. Mi lettél?

(Ady: Az ágyam hivogat)

Arra gondoltam: Nap-nyugvással

Milyen öröm már nem örülni

S milyen rekedt az élet-nászdal.

Áldottam a muszájt, a rendet,

Rendjét a nem-lehet-máskéntnek

S azt, aki engem megteremtett.

(Ady: Az örömtelenség öröme)

A többszörös, hosszú összetételek elsősorban a tudományos stílusban fordulnak elő, pl.: nyersolajmotor, villamosenergia-termelés, forgalmiadó-befizetés, de természetesen eszközei lehetnek a humoros és szatirikus stílusnak is. Egyébként azonban – éppen hosszúságuk miatt – esztétikai szemszögből gyakran kifogásolhatók, viszont helyettesíthetők is pl. birtokos szerkezettel.

Szóösszevonás l. Betűszó alatt.

Szórend – a szavak mondatbeli sorrendje. A magyar szórend nagyfokú rugalmasságánál fogva igen finom értelmi és érzelmi-hangulati árnyalásra alkalmas, s egyszersmind a tömörség eszköze is. Pl.: Olyan legény vagyok, mint te. ~ Vagyok olyan legény, mint te. Olvasd el ezt a könyvet! ~ Elolvasd ezt a könyvet! „Állj meg bosszú, megállj!” (Arany: V. László)

A hangsúlytól függően a szórend kétféle lehet:

1. Nyomatéktalan, ha a mondat mondathangsúllyal kiemelt részt nem tartalmaz. Az jellemzi, hogy állítmánya – igekötős ige esetében – összefoglaló szórendű, vagyis az igekötő az ige előtt áll, továbbá hogy szereti az olyan elrendezést, melyben az állítmány nem a mondat legvégén van. Ez a szórend általában ritkább, főleg közmondásokban és egyéb önálló, előzmény és folytatás nélküli alakulatokban, valamint hosszabb beszéd- vagy írásbeli egységek kezdetén fordul elő. Pl.: Sorjában elmesélte a történteket. Vak tyúk is talál szemet (közmondás).

Elmerengek gondolkodva gyakran,

S nem tudom, hogy mi gondolatom van,

(Petőfi: Dalaim)

Dani behunyta a szemét, úgy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca. (Móricz: Sárarany)

2. Nyomatékos a szórend abban az esetben, ha a mondatban legalább egy mondathangsúlyos rész van. Itt az ige a központi rész. A kiemelni szándékolt mondatrész közvetlenül előtte helyezkedik el, mégpedig a puszta ige előtt, a többi mondatrész az így alakult szakasz előtt vagy mögött arányosan oszlik el. Pl.: A vándormadarak ősszel mennek el, s tavasszal érkeznek meg.

Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,

Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;

(Arany: Toldi VI.)

A civisek csendes morajjal tárgyalták meg a legújabb hírt, amit K. Fekete János behozott a kocsmába, hogy itt volt az öreg Kerek, s mindjárt vissza is ment. (Móricz: Kerek Ferkó)

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a magyarban vannak olyan szófajok (a névelő, a névutó, bizonyos kötőszók stb.), amelyek szófaji jellegüknél fogva helyezkednek el meghatározott helyen a mondatban (ezek stilisztikai vonatkozásait l. a megfelelő címszók alatt).

A költői s nemegyszer a beszélt nyelvi stílus is eltér a megszokott szórendi formáktól. E jelenséget a szórend megváltozatásának, inverziónak (lat. ’megfordítás’) nevezzük. A szórend megváltoztatása is mindig kisebb-nagyobb stílushatással jár. Ady pl. ilyen módon emeli ki az egyes mondatrészeket: pl. az állítmányt:

Tettem életemet én, nyomorult pőre,

Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre,

(Hát imigyen sírok)

a birtokos jelzőt:

Gyuladj föl karcsú, piros Fároszom,

Fiatal évek büszke toronyrabja,

Lángoló arcod pírban hogy fogadja

Dacos arcú, vén bolyongóját

Földöntúli, titkos, ős tengereknek.

(Ady: Ifjú karok kikötőjében)

Részben ide tartozik az ún. közölés is (l. a címszót).

A mondat élén álló kötőszó is beljebb csúszhat erősen hangsúlyos mondatrész esetén:

Gyík ha rezzen, fajd ha rebben.

(Arany: Rege a csodaszarvasról)

Úgyszintén a kérdőszavas mondatban a kérdőszó.

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erős akarat?

(Ady: Magyar jakobinus dala)

A kétkedő kérdés esetében az igekötő az ige után kerül: Vigyem el magammal? A tagadó és tiltó mondat szórendje általában kirekesztő (vagyis az igekötő az ige után áll), ezt azonban éles értelmi szembeállítás vagy erős érzelmi állapot megváltoztathatja, pl.: „Nem kiment belőle, bennszorult a pára.” (Arany: Toldi V.) A nyomatékos tagadás vagy tiltás megszakított szórendet eredményez: El nem vinné! El ne add! El nem adható! Erős parancs esetén az igekötő az ige előtt marad: Elvidd innen! A felkiáltó tartalmú mondatokban az indulatszónak a mondat belsejébe való helyezése erősebb érzelmi hullámzást jelent:

Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,

(Ady: A vörös Nap)

Végül csak utalunk rá, hogy a szórend mondat- és versritmikai okokból is megváltozhat.

Lásd még: Eltolás, Enjambement, Közölés.

Szórövidítés l. Betűszó alatt.

Szószaporítás l. Pongyolaság alatt.

Szótártudomány vagy lexikográfia – az a különösen újabban fellendült tudományág, amely a szókincs szótári feldolgozásával, a különféle szótárak sajátságaival s ezek szerkesztésére vonatkozó elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. A szótártudomány és a stilisztika szoros kapcsolatban van, szinte kiegészítői egymásnak. Mivel a szó jelentésébe az illető szóval együtt járó érzelem, hangulat, a szó használati köre, röviden az expresszivitás, ill. a stílusérték is beletartozik, ma már a két- és többnyelvű szótárak, sőt – bizonyos fokig – a történeti, etimológiai, továbbá csoportnyelvi és tájszótárak sem nélkülözhetik a stilisztikai minősítést, nem beszélve arról, hogy az értelmező, szinonima- és stílusszótáraknak, szólásgyűjteményeknek, valamint a nyelvművelő jellegű szótáraknak (idegen szavak, új szavak, helyes magyarság szótárainak) szinte alapja a stilisztika (a szavak stilisztikai finomságainak, minősítésének feltüntetése stb.). Viszont a stilisztika is rá van utalva a szótártudományra. Egyfelől ugyanis a legkülönfélébb szótárak igen becses és nélkülözhetetlen anyagot szolgáltatnak neki, másfelől ezek mintegy próbakövei a stílustudománynak, rámutatnak a gyakorlat szemszögéből arra, hogy jók-e a megállapításai, továbbá, hogy hol vannak még hézagok a stilisztikai minősítés terén.

Lásd még: Stilisztika, Szóhangulat, Szójelentés, Szókincs.

Szóvirág l. Dagály.

Szöveg – a kommunikáció természetes egysége: összefüggő, kerek, lezárt egész. Jellemző rá, hogy megjelenhet élőszóban és írásban; hogy bizonyos folytonosság nyilvánul meg benne; hogy van belső tagolódása; hogy formáját tekintve legtöbbször mondatok sora, de lehet egy mondat (l. Weöres Sándor egysorosait, pl. „A dal madárrá avat.”), sőt egy szó is (pl. „Jaj!”, „Ó!”, és l. Weöres Sándor egyszavas verseit: „Tojáséj”, „Remetebál”, „Sugárpehely”); végül hogy nyelvi és nem tisztán nyelvi összetevők alkotják.

A szövegnek a jelzett egységét mindenekelőtt az úgynevezett szövegszervező erő (a kohézió) biztosítja. Ez utóbbinak a fontosabb eszközei: a téma, a cselekmény (a helyszínekkel, az idővel, az események közötti ok-okozati kapcsolatokkal stb.), a kitűzött cél, valamint az úgynevezett stíluskohéziót alkotó nyelvi eszközök. A stíluskohézió az egyes stíluseszközöknek, ezek részrendszereinek, illetve az egész szöveget átható stiláris eszközöknek az összetartást biztosító ereje. Mivel ezen stíluseszközök esetében különböző stílusértékű variánsok állnak a beszélő, az író rendelkezésére, amelyek között a kommunikációs tényezőktől függően válogathatunk, két csoportba osztva lássunk néhányat a legfontosabb szövegstilisztikai jelenségek közül.

A) A mondaton túlmutató jelenségek

a) A hangzás és a zeneiség területéről: a hangszimbolika, az alliteráció, az enjambement, illetve mondatfonetikai eszközök: a hangsúly, hanglejtés, beszédtempó, szünet.

b) A szó- és kifejezéskészlet szintjéről: a szinonimák.

c) Az alak- és mondattan köréből: az utalás eszközei (anafora: szövegbeli visszautalás, pl. „János vidám ember volt. Ő aztán mindent tréfásan adott elő.” – katafora: szövegbeli előreutalás, pl. „Ő mindent tréfásan adott elő. János vidám ember volt.” – deixis: a jelen levőre utalás, pl. „Az Ér nagy, álmos, furcsa árok…” Ady: Az Értől az Oceánig).

d) A képi szintről: az egy irányba mutató szóképek.

e) A látható nyelv köréből: az interpunkció eszközei vagy a nyomdatechnikai eszközök.

f) Az alakzatok közül: az ismétlés, a halmozás, a fokozás, az ellentét.

B) A szöveg egészére kiható eszközök

a) Hangzási szint: szövegfonetikai eszközök (szöveghangsúly, szövegdallam, szövegtempó stb., röviden szövegintonáció); verstani eszközök: versritmus, prózaritmus; versformák, sorfajok, versszaktípusok.

b) A szó- és kifejezéskészlet szintje: az izotópia (azok a szavak, amelyek ugyanarra a személyre, tárgyra vonatkoznak, pl. Mikszáth „Szent Péter esernyője” c. regényének első fejezetében a kis Veronkának a megnevezései: a gyerek, a kis poronty, ez a vakarcs stb.).

c) Szintaktikai jelenségek: egyenes, függő, szabad függő beszéd; monológ, belső monológ stb.

d) Képi szint: képszerkezet, képrendszerek; allegorikus, szimbolista ábrázolásmód.

e) A szintekbe be nem sorolható jelenségek: közlésfajták: elbeszélő, leíró típus; a szöveg tagoltsága; stílusrétegek, szövegfajták, műfajok; korstílus és stílusirányzat; a cím szerepe.

(A felsorolt stilisztikai jelenségeket l. az őket tárgyaló szócikkekben.)

Lássunk egy idevágó elemzésrészletet Vörösmarty „A vén cigány” c. költeményének a legfontosabb szövegstilisztikai jelenségeiről.

Húzd rá cigány, megittad az árát.

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja rszket a szent honban.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy uj világot zár magába.

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Ebben a költeményben a felzaklatott lélek ide-oda csapongó gondolatai, megérzései, sőt látomásai, valamint a nagyon akart, mégis nagyon bizonytalan megoldás lázas keresése – érthetően – sok, érzelemmel nagyon is telített felszólító, felkiáltó, kérdő mondatot, mondatsort és paralelizmust stb. eredményezett, amelyek egyszerre mondattani, de még inkább szövegtani, a mi szempontunkból: szövegstilisztikai jelenségek.

Felszólító mondatok. A költő rövid, tegező, mondhatnánk szigorú felszólításokkal fordul a cigányhoz, valójában önmagához. A vers kezdetén ott a megszólítás is, ez némi közvetlenséget hoz, de a szigorúságból alig von le valamit:

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindezt még világosabban mutatja a meditációkból a keserű valóságba mindig visszazökkentő refrén: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod…” és a negyedik sorban megismételve (igekötős formában és megszólítással): „Húzd rá cigány”, megtoldva hasonlóan szigorú tiltással: „…ne gondolj a gonddal.”

Az utolsó versszak – érthetően – ismét megtelik habozást is felmutató, rövid parancsokkal: „Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak…”. És később: „Akkor húzd meg…”, illetve a záró sorban: „Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Amikor harmadik személyben áll a felszólító ige, az is a megszólítottra vonatkozik, mert a birtokos személyjelek őrá utalnak. Ezenkívül megjegyezhetjük, hogy az igék nagyon intenzív jelentésűek:

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban.

A hatodik versszakban a hadd határozószó még expresszívebbé teszi a felszólítást:

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

Kérdő mondatok. A kérdés mindig bizonytalanságot, kételyt takar, és a kérdő mondatoknak még külön stílushatásuk is lehet. Az ún. költői vagy szónoki kérdés például valójában nyomósított állítás. Ilyenekkel találkozunk mindjárt az első versszakban: „Mit ér a gond kenyéren és vizen”, továbbá: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot…” Válasz nincs, illetve az első kérdés valójában ezt jelenti: ’semmit se ér’, a következő pedig ezt: ’senki se tudja’.

A negyedik szakasz első négy sora mintapéldája lehetne az ún. tűnődő, tépelődő kérdéseknek, amelyeket csak még hatásosabbá tesz a szaggatott, staccatószerű felsorolás:

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Az ilyen kérdésre sincs válasz. A költő ugyan felel az ötödik, hatodik sorban („Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, / Vert hadak vagy vakmerő remények?”), de ezek is további tűnődő kérdések.

Felkiáltó és kijelentő mondatok. Azt is mondhatnánk, „A vén cigány” c. vers egyetlen nagy felkiáltás. Igazi felkiáltó mondat – amely változatos érzelmi állapotoknak (csodálat, lelkesültség, meglepetés, keserűség, gúny stb.) a kifejezője – mégis csak viszonylag kevés található benne. Ilyen az első szakaszban az ötödik és hatodik, a harmadik szakaszban a második, harmadik és negyedik vagy az utolsó versszakban a második sor. De itt a kijelentésnek látszó mondatok is – mint pl. a második és a harmadik szakasz ötödik és hatodik sorának vagy az egész ötödik versszaknak a mondatai – a vers tárgyából, céljából következően és a szövegkörnyezettől is érzelemmel telítődnek.

Képek, víziók. Ismeretes, a szépirodalmi kép azáltal kap stilisztikai, illetőleg esztétikai értéket, hogy a kifejezendő tárgyat, fogalmat, gondolatot megérzékíti (érzékelhetővé teszi); hogy asszociációkat kelt; hogy bizonyos hangulatot ébreszt; hogy a kifejezendőt és a kifejezőt mintegy egymásba mossa; és mindezek eredményeként a kifejezendő körül sajátos hangulatot teremt. Érthető tehát, hogy a romantika, amelyben a szenvedély, a képzelet, a dinamizmus kap fontos szerepet, és amely szeret a múlt és az egzotikum felé fordulni, szívesen alkalmazza a festői és ugyanakkor szuggesztív, túlzó és szertelen képeket. Nem meglepő tehát, hogy „A vén cigány”-ban – mint Vörösmartynál gyakran – a vízió, a látomás az uralkodó képtípus. A költő itt nagyméretű, láncolatosan kapcsolódó képekben idézi fel a múlt eseményeit, és bemutatja, elképzelteti a jövőt. Sokszor valamilyen túlzás kibontása, sokszor meg egész sor különféle kép, szókép együttes használatából jön létre, de a túlzás mindig jellemző rá. Stílushatása elsősorban a túlzásból s a felhasznált – gyakran meglepő, szörnyűségeket is felmutató – képekből, szóképekből adódik. Tulajdonképpen az egész vers víziószerű: a vén cigány, vagyis a költő kiutat keres rettenetes lelkiállapotából, megidézve a múltat és a jövőt, és utalva a jelen szörnyűségeire is.

Közelebbről víziószerű a harmadik versszakban a „zengő zivatar” leírása a megszemélyesítésekkel („Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl…”), az ember szörnyű pusztításaira való utalásokkal. Különösen látomásos ez a sor: „Isten sírja reszket a szent honban.” Vízió és hallucináció együttesen jelentkezik a negyedik szakaszban. Igazi vízió viszont az ötödik versszak bibliai és görög mitológiai képe és még inkább a hatodik szakaszban a „nyomoru föld” bűnhődésének és megtisztulásának a képi ábrázolása.

A víziókhoz jól simulnak a első versszak ötödik és hatodik sorának a metaforái („fázott”, „lánggal égett”), a második versszak öt sorának hasonlatai, valamint a negyedik versszakbeli, romantikus képet is magukba foglaló jelzős szerkezetek:

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

A szövegtanba is tartozó mondattani és képi jelenségeken kívül igazi szövegstilisztikai eszközök a következő alakzatok.

Paralelizmusok. A paralelizmus a rokon tartalmú, hasonló szerkezetű mondatok sora arányosságával, ritmikus voltával, erősítő jellegével hatásos stíluseszköz. Itt ezzel a stíluseszközzel találkozunk az első versszak hatodik sorában, a második versszaknak az elsőtől a negyedik soráig terjedő részletében, a harmadik versszak harmadik és negyedik sorában, a negyedik versszaknak az elsőtől a negyedik soráig terjedő részében, az ötödik versszak első hat sorában, a hatodik versszaknak szintén az első hat sorában és a hetediknek az ötödik, valamint a hetedik sorában.

Fokozás. Ebben a versben az egymás utáni párhuzamos kifejezések, mondatok szinte mindig többet fejeznek ki jelentésben, érzelemben, hangulatban az előzőknél.

Ismétlés. Igazi ismétlés a refrén. Ebben a versben formaalkotó szerepe is van.

Ellentét. A romantikára nagyon jellemző ellentét ebben a versben ott mutatko- zik meg, hogy az őrületig menő elkeseredés uralja a verset, de (a hatodik vers- szak előkészítése után) a hetedik szakasz a megnyugvás, a megoldás reménységét hozza.

A műfaj. A vers műfaja is romantikus: rapszódia, azaz szenvedélyes hangú, csapongó gondolatmenetű lírai költemény. A költemény rapszodikus hangja úgyszólván ódaivá tisztul a hetedik versszakban.

Szövegelemzés l. Stíluselemzés alatt.

Szövegkörnyezet, szövegösszefüggés l. Szójelentés alatt.

Szűkszavúság l. Pongyolaság alatt.

Szürrealizmus (a fr. surréalisme ’realizmuson túli, realizmus fölöttiség’ szóból) – az ezerkilencszázhúszas-harmincas években létrejött s részben ma is ható irodalmi és képzőművészeti stílusirányzat, amely a valóságot, a lényeget – a tudat minél teljesebb kikapcsolásával – a lélek mélyebb rétegeiben, az álom mindenhatóságában keresi, s az irracionális tudatalattit igyekszik kifejezni. Nagy hatással voltak rá Freud pszichoanalitikus tanai és Bergson intuicionizmusa. A szürrealisták egyébként hadat üzentek a polgári rend konvencióinak, képmutató erkölcsi világának, és elvetették kodifikált fogalmait, merev közhelyeit. Stilisztikai tekintetben a képzeletbeli világot s a világmindenséget is magába foglaló, sokszor nagyon egyéni képek, képsor, szokatlan kép- és szókapcsolások, sajátos szóösszetételek és jelzők jellemzik. A szürrealizmus megindítói, teoretikusai franciák voltak, ma is ott virágzik elsősorban, jóllehet más irodalmakban is gyökeret vert. Fő képviselői: André Breton, Paul Éluard, Louis Aragon stb. A magyar irodalomban például József Attila, Illyés Gyula, Tamkó Sirató Károly és Juhász Ferenc költészetében találunk szürrealista vonásokat.

Magadat mindig kitakartad,

sebedet mindig elvakartad,

híres vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?

Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,

se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára,

örülj, itt van egy puha párna,

hajtsd le szépen a fejedet.

(József Attila: Karóval jöttél)

Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,

mint a tűnődés gyönge szárnyán kinyílt szerelmes alkonyok,

fogalmak, amik a gyönge, lágy merengés talaján kihajtanak,

csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,

édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak

és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,

vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörűl odább,

a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-

csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,

lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,

hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,

létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,

s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,

mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?

(Juhász Ferenc: A virágok hatalma)