Ugrás a tartalomhoz

Stilisztikai lexikon

Szathmári István

Tinta Könyvkiadó

26. fejezet -

26. fejezet -

Tartalom

T

T

Tagadószók l. Módosító szó alatt.

Tájnyelv l. Népnyelv alatt.

Tájszavak l. Provincializmus alatt.

Tárgy – A tárggyal mint mondatrésszel kapcsolatban kevés stilisztikai lehetőség adódik, az is inkább nyelvhelyességi természetű, vagy szófaji jellegével, esetleg nyelvtani vonatkozásaival (pl. tárgyas ragozás stb.) áll összefüggésben. Stilisztikai érték tekintetében mégis különbség mutatkozik a jelölt és a jelöletlen tárgy között. A jelöletlen formát – mivel az a régebbi, s elsősorban nyelvjárásainkban gyakori – ma népiesebbnek, néha archaikusnak érezzük. Pl.: elment világlátni, szemlesütve; „Lóra tehát, indulóra! Fel, borinni, vig leventék” (Arany: Az egri leány).

Tárgyas ragozás l. Ige alatt.

Társalgási stílus – a beszédbeli érintkezés stílusa. A közvetlenség, a természetesség, a fesztelenség, a gyakran pongyola kifejezésmód és mondatfűzés jellemzi. A társalgási stílus szókincsében nincs olyan viszonylagos egyöntetűség sem, mint a hivatalos vagy egyéb írott stílusokéban. Mivel közvetlen érzelmi hatásra, konkrét szemléltetésre, kötetlenségre, frissességre törekszik, szókincse rendkívül differenciált, a csoportnyelvi, tájnyelvi, zsargon-, argó-szlengelemek, idegen szavak stb. egyaránt megtalálhatók benne. Általában az olyan szavakat és kifejezéseket kedveli, melyek festői erejüknél fogva elárulják a beszélőnek a tárgyhoz és a hallgatóhoz való viszonyát, tehát egyfelől a becézés, kedveskedés, udvariaskodás, illetőleg a tréfa, az irónia, a gúny nyelvi kifejezőit, továbbá mindkét esetben a nagyításokat, túlzásokat stb. Pl.: bogaras, pimasz, éhenkórász, kunyerál, szajrézik, spiné; hercig, butuska, öregem stb. Kerüli a megértést gátló archaizmusokat, de szívesen él az erős érzelmi és hangulati hatást keltő jelentésbeli neologizmusokkal.

A társalgási stílust heterogén szó- és kifejezéskészletén kívül főképpen a mondattani sajátságok különböztetik meg az írott nyelvi stílusoktól. Ritkábban használ összetett mondatokat, s inkább hajlik a mellérendelésre, mint a nehézkes alárendelésre. Kedveli a bonyolultságtól mentes, könnyen érthető, rövid, kihagyásos mondatokat. Egyik fő jellegzetessége a rövid, gyakran csak egy szóból álló, ún. nem teljes vagy hiányos mondatok (l. ott), továbbá a közbevetések, félbeszakítások stb. használata. Ezeket a hallgatóval való érintkezésből fakadó (legtöbbször dialógusos) beszédhelyzet teszi érthetővé. A következő részletek tükrözik a társalgási stílus fő sajátságait:

Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon vagy lábhoz állítva a kezükben.

– Ti vagytok, Pesta?

– Mi vónánk, gazduram, hát gyerünk…

– Várjatok, egy porció pájinkát,osztán mehettek.

– Maga nem gyün?

– Én?…Más dógom van.

Az emberek megitták a pálinkát. (Móricz: Sárarany)

– Kegyelmes úr, Pestről üzentek, hogy gróf urat likvidálnunk kell.

– Értem. És?

– Tessék szíves lenni visszahúzódni valahová.

Hogy én bujkáljak?! Bujkáljak a saját országomban, a saját otthonomban?!

Igen. Nem. Természetesen erről nincsen szó. Hanem talán arra a kis időre, amíg a házkutatást megtartom… (Esterházy Péter: Harmonia caelestis)

A társalgási stílusnak is természetesen igen sokféle árnyalata van aszerint, hogy a társalgás komoly-e vagy tréfás, ünnepélyes-e vagy hétköznapi, művelt vagy egyszerű emberek között folyik-e stb.

Lásd még: Stílusréteg.

Tartalom és forma; formalizmus – A tartalom és forma lényegéről, összefüggéséről és vele kapcsolatban a formalizmusról valójában a marxista felfogás alapján beszélhetünk. Eszerinta szépirodalom feladata az élet teljességének érzékletes és szemléletes, azaz képszerű ábrázolása, az olvasó, hallgató érzelmeire, képzeletére hatva. Ezt a feladatot a szépirodalom úgy oldja meg, hogy bizonyos mondanivalót, azaz tartalmat meghatározott módon, azaz formában ad elő. A tartalom az ábrázolt valóságrészlet (ezt az irodalomelmélet témának nevezi) és az írónak, költőnek az ábrázolt valóságrészlettel kapcsolatos értelmi és érzelmi állásfoglalása, értékelése együttvéve. A forma mindazoknak a szerkezeti és kifejezésbeli eszközöknek az egységbe fonódó rendszere, amelyekkel az író, költő mondanivalóját – a szépirodalmi stílus törvényeinek megfelelően – kifejezi. Formai eszközök tehát: a kiválasztott műfaj, az alkalmazott szerkezet, felépítés, továbbá a nyelvi és stiláris eszközök, a versforma stb.

A tartalom és a forma – s ezúttal már nemcsak a szépirodalmi stílusra kell gondolnunk, hanem, tágabb értelemben, minden írásbeli és élőszavas közlésre – dialektikus egységet alkot. Ez azt jelenti, hogy a mindenkori formát meghatározza a tartalom, amelyet az író ki akar fejezni, viszont a forma nemcsak követi a tartalom megnyilvánulási igényeit, hanem aktívan hat is rá: előmozdíthatja, csökkentheti vagy éppen meg is akadályozhatja hatását. Másfelől: a tartalom teret enged a formák sokaságának, de a formák sokfélesége kifejezi a tartalom sokféle árnyalatát. A művészi érték feltétele tehát: a tartalom és forma tökéletes összhangja. Sem a legmélyebb tartalom, sem a legtökéletesebb forma nem művészi önmagában.

A tartalom és forma viszonyából a stilisztikára vonatkozólag az következik, hogy a szépirodalmi műveknek, de általában minden (írásbeli és szóbeli) megnyilatkozásnak igen lényeges alkotó elemei a felhasznált nyelvi és stiláris eszközök. Tehát egyfelől: irodalmi szövegek teljes értékű élvezése, sőt megértése sem képzelhető el a mű stílusának alapos elemzése nélkül, másfelől: a stilisztikai ismeretek nagymértékben segítik vagy segíthetik hatásos vagy éppen művészi értékű munkák létrejöttét. Ugyanakkor azonban az is következik a mondottakból, hogy a stiláris eszközöket nem lehet eredményesen vizsgálni az általuk kifejezett tartalom, s általában a mű keletkezési körülményeinek, írója egyéniségének stb. figyelembevétele nélkül.

A tartalom elhanyagolása és a forma öncélúvá válása esetén jön létre az ún. formalizmus.

Lásd még: Stíluselemzés, Jóhangzás alatt: Zeneiség; Szóhangulat, Műfaj, Izmusok.

Tautológia l. Pongyolaság alatt.

Természetesség – a régi stilisztikák egy részében a szép stílus egyik sajátsága. Természetes a stílus akkor, ha nincs benne semmi keresettség, dagályosság, ha nem tartalmaz üres szólamokat, eredetieskedő kifejezéseket, hanem a közlés tárgyának, céljának és körülményeinek megfelelő stílusrétegben és stílusárnyalatban az író egyéni, de természetes nyelvén közöl gondolatokat, érzéseket. A természetes előadásmód mindig meggyőző, a keresett szavakkal, kifejezésekkel, üres szólamokkal teli stílus viszont hatástalan marad, s gyakran azt sejteti, hogy az írónak nem voltak gondolatai. A természetesség elvét a magyar irodalomban először a realizmus képviselői, elsősorban Perőfi és Arany hangoztatták, és ők is mutattak e tekintetben örökre maradandó példát.

Lásd még: Stílusárnyalat, Stílusréteg, Szépség.

Terminus technicus l. Csoportnyelv alatt.

Terpeszkedő kifejezés – egy ragos névszóból és egy ún. mindenes igéből álló szókapcsolat, amelyben az igei elemnek valójában nincs önálló jelentése, csupán nyelvtani szerepe: a mellette álló névszóban kifejezett cselekvés végrehajtását jelöli. Pl.: váddal illet ’vádol’, javaslatot tesz ’javasol’, befejezést nyer ’befejeződik’, felhasználásra kerül ’felhasználják’. Részben a személytelenségre való törekvés (a cselekvő alanyt, az ágenst nem akarjuk vagy nem tudjuk megmondani; l. hivatali stílus), részben az a körülmény hozta és hozza létre az effajta terjengős szerkezeteket, hogy a beszélő gyakran nyomatékosabbnak érzi kijelentéseit, ha több szóval mondja el. A legtöbbször kifejezhetők egyetlen igével is (a szerkezet névszói eleméből képezhető vagy annak alapszavául szolgáló igével), különben is hosszadalmassá, dagályossá teszik a stílust, kerüljük tehát őket! Néha azonban vagy árnyalati különbséget takarnak a velük rokon egyszerű igéhez képest (pl. bizonyos fokig más az előadást tart és más az előad), vagy valóban nyomósítanak (pl. kifejezésre juttat). Vagy már valamely nyelvhasználati típushoz kötődtek (pl. a látogatást tesz – a meglátogat-tal szemben – a protokollnyelv eleme). Használatuk egyébként a hivatalos nyelven kívül az értekező prózára és a publicisztikai stílusra is jellemző.

Lásd még: Erősítés, Ige.

Tiráda l. Körmondat alatt.

Tolvajnyelv l. Rétegnyelv alatt.

Többalakú szavak (gör. polinímia ’soknevűség’, ’sokféle megnevezés’) – az olyan szavak, amelyeknek a jelentése megegyezik, de hangalakjuk árnyalatban (egy-egy vagy egy-két hangban) eltér egymástól. E különbséggel értelmi megkülönböztetés nem jár együtt, minthogy az egyik szó a másiknak csupán változata. Mivel azonban e változatoknak rendszerint más-más a stílushatásuk (azaz érzelmi színezetük, használatbeli kötöttségük), igen finom stílusbeli megkülönböztetésre alkalmasak, vagy legalábbis a stílus változatosságát segítik elő. Pl.: fel – föl, temérdek – tömérdek, repül – röpül, aztán – azután. Ezen alakpárok tagjai közt határozott stiláris különbség nincs (talán a második tagjuk kissé választékosabb), de – különösen az e– ö változatok helyes felhasználásával, pl.: feláll, felültet, de fölenged, föllép stb. enyhíthetjük a stílus egyhangúságát, ez esetben az e hangok sokaságával együtt járó „mekegés”-t.

Más alakpárok esetében a változatok között már határozott vagy határozottabb stílusbeli különbség van: a) csoda – csuda, tréfa – teréfa, lány – jány – lyány, nő – nől; ezekben az első változat inkább köznyelvi, a másik népies, köznapibb jellegű; – b) akác – ákác, hű – hív a második változat régies színezetű; – c) szív – szű; a második archaikus jellegű:

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

(Vörösmarty: A vén cigány)

Zöld leveles, fehér

Virágos ákácfa,

Kék ruhában szőke

Kislyány van alatta;

(Petőfi: Zöld leveles, fehér…)

A többalakúság egyébként szorosan összefügg az irodalmi nyelv állapotával, az irodalmi nyelvben ugyanis a nyelvfejlődés hatására nincs teljes megállapodottság, az irodalmi nyelv megtűr többféle nyelvjárási stb. alakot is, például nyelvünkben az e-ző alakok mellett ö-zőket, az ö-zők mellett bizonyos esetekben ü-zőket stb.

Az alaktanban jelentkező többalakúság eseteit l. az Ige alatt: Igeragozás; Képzők, Névszó címszavak alatt.

Tőismétlés l. Erősítés alatt.

Tömörség – a stílus egyik jellemvonása. Tömör a stílus akkor, ha kevés, de sokatmondó és csak a lényeget tartalmazó szavakkal, nyelvi elemekkel, röviden és szabatosan fejezzük ki mondanivalónkat. Nyelvünkben a tömörítésnek eleve adott eszközei: gazdag képzőrendszerünk, a tárgyas ragozás, a birtokos személyragozás és az a körülmény, hogy az igei személyragok – eltekintve a kiemelésektől – feleslegessé teszik az alanynak, illetőleg az alanyt kifejező személyes névmásoknak az állandó kitételét. Ezeken kívül igen hatásos tömörítő eszközök a magyarban: érzelemkifejező szavaink, a szóösszetételek, az igekötők, a hiányos mondat, bizonyos szerkezetek stb., s utoljára, de nem utolsósorban a szóképek. A tömörség az irodalmi műfajok közül különösen a lírának, ezen belül is a dalnak, továbbá a balladának, az epigrammának, a drámának a sajátsága, de természetesen az író egyéni stílusától s a mű témájától, céljától függően megtalálható a prózában is.

Állata őrzeni négy alabárdost:

„Lélek ez ajtón se’ be, se’ ki!…”

„Hát ha az anyja, szép huga már most

Jönne siratni?” – „Vissza! neki:

Jaj, ki parancsom, élve, szegi”.

.…

„Jöjjön utolszor szép szeretője,

Titkos arája, Kund Abigél!”

Jő; – szeme villan s tapad a tőrre;

Arca szobor lett, lába gyökér.

Sebből pirosan buzog a vér.

(Arany: Tetemre hívás)

Hemzseg a török a falon. Már a mieink is dőlnek, esnek el véresen. Egy akindsi macskaként szökdel fel a toronyra. Feljutott! Kitűzi a zászlót. Lenn a török had viharos diadalordítása üdvözli… (Gárdonyi: Egri csillagok)

Lásd még: Stílusárnyalat, Szókép, Szókincs, Ige, Igekötő, Képzők, Szóösszetétel, Hiányos mondat, Névszók alatt: Névmás.

Trópus l. Szókép.

Tudományos stílus – a tudományos művek jellemző stílusa. A tudomány célja a valóság törvényeinek, törvényszerűségeinek, a jelenségek összefüggéseinek világos és egyértelmű megismertetése logikus, adatszerű bizonyítással. Ennek megfelelően a tudományos stílus sajátos vonása az értelmi jellegű kifejezésmód túlsúlya, az érzelmi és festői hatású nyelvi elemeknek csaknem teljes hiánya. Az érthetőség kedvéért szigorúan egyértelmű terminológiával él. Nagy számmal használ műszavakat, viszont a szemléletesség, képszerűség nyelvi eszközeivel takarékosan bánik. Kerüli az expresszív hatású frazeológiát, a zsargonelemeket, a világos megértést gátló archaizmusokat és neologizmusokat is csak jobbára szükségből, értelmi vonatkozásokban alkalmaz. A mondatformák terén mellőzi az érzelmi hatású mondatokat, szereti a ténymegállapító, kijelentő tartalmú mondatszerkezeteket. Általában világos, áttekinthető szórendre törekszik. A bonyolultabb gondolatoknak megfelelően gyakoriak benne az összetett mondatok, azok között is az alárendeléses formák. Fontos szerephez jutnak a kötőszók, melyek a logikus gondolatfűzésnek nélkülözhetetlen eszközei. Szívesen alkalmaz párhuzamos szerkesztésmódot, ellentéteket, figyelmet felkeltő kérdéseket és azokra adandó részletes feleleteket, felsorolásokat. Gyakoriak benne a következtető és magyarázó mondatok. Sűrűn találkozunk idézetekkel, személyekre és tudományos eredményekre való hivatkozásokkal. Természetesen a tudományos stílus sem egynemű. A tárgynak, célnak és egyéb körülményeknek megfelelően különbségek mutatkoznak benne. Így például az irodalmi tárgyú értekezésnek a stílusa nagymértékben elüt a nyelvészetétől vagy a matematikáétól. A legszembeötlőbb eltérés a sajátos műszók használatában mutatkozik. Egy mondat magyar nyelvészeti munkából: „Magánhangzók palatalizációja a hangrendi átcsapás útján elég gyakori a magyarban, mert a hangrendi átcsapás rendesen palatális — veláris irányú.” (Bárczi: Magyar hangtörténet)

Lásd még: Stílusréteg.

Túlzás l. Nagyítás.