Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az alkotmányjogba; Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei

Trócsányi László, Schanda Balázs (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

1. fejezet - 1. alaptanok

1. fejezet - 1. alaptanok

Tartalom

I. A közjog és az alkotmányjog
1. A közjog és az alkotmányjog elhelyezkedése a jogrendszerben
2. Az alkotmányjog helye a jogrendszerben
3. Tiszta és vegyes alkotmányjogi normák
4. Az alkotmányjog módszerei
5. Az alkotmányjog forrásai
II. Az alkotmány
1. Az alkotmány fogalma: a politikai, a gazdasági és a szociális alkotmány
2. Merev és rugalmas alkotmányok
3. Az alkotmány elfogadásának lehetséges útjai
III. Alkotmányfejlődési irányok
1. Az alkotmányfejlődés történeti útja: az angol alkotmányfejlődés
2. A hatalmi ágak merev szétválasztása: az amerikai alkotmányfejlődés
3. Az alkotmányfejlődés forradalmi útja: a francia alkotmányfejlődés
4. Az alkotmányfejlődés kompromisszumos útja: a német alkotmányfejlődés
5. Alkotmányfejlődés Közép- és Kelet Európában
IV. A magyar alkotmányfejlődés
1. Az alkotmányozás történeti háttere Magyarországon, alkotmányfejlődés a XIX. századtól a második világháború végéig
2. Magyar alkotmányfejlődés a második világháborút követően 1989-ig
3. Alkotmányozási kísérletek a rendszerváltozáskor és azt követően
4. Az új alkotmány szükségessége, az Alaptörvény elfogadása
5. Az alaptörvény elnevezés és a Nemzeti Hitvallás jellege
6. Kapcsolat a határon túli magyarsággal
7. Határon kívül élő magyarok szavazati joga
8. Az alapjogok inspirációs forrásai
9. A sarkalatos törvények problematikája
10. Az alkotmányvédelem kérdése
V. Az alkotmányosság elvei, az alkotmányos állam
1. A demokrácia elve
2. A pluralizmus elve
3. A jogállamiság elve
4. A hatalommegosztás elve

Trócsányi László

I. A közjog és az alkotmányjog

1. A közjog és az alkotmányjog elhelyezkedése a jogrendszerben

A modern állam lényegi kérdése, hogy ki gyakorolja a politikai hatalmat, milyen intézmények révén, kinek a nevében, milyen ellenőrzés mellett, ezért az alkotmányjog szorosan kapcsolódik az államhoz, az állami szervek működéséhez. Az alkotmányjog első pillére tehát az állami hatalomgyakorlásra vonatkozó tanok, szabályok összessége. Az állami hatalomgyakorlás azonban nem öncél, a társadalom tagjai, az egyének és az általuk létrehozott szervezetek érdekében történik a politikai hatalom gyakorlása. Az alkotmányjog második pillére tehát az egyén, a társadalom tagja, aki jogokkal rendelkezik az államhatalommal szemben. Az állam és az egyén viszonya az alkotmányjog központi kérdése, ez határozza meg a közösség rendjét, az állami intézmények létrejöttének és működésének szabályait, valamint az egyének jogait a politikai közösségen belül. Az alkotmányjog a közjogon belül helyezkedik el. A közjog egy olyan átfogó tartalommal bíró kifejezés, amelynek eredete a római jogra vezethető vissza.

1.1. A közjog – magánjog elhatárolásának történeti aspektusai

A politikai hatalom gyakorlását rendező szabályok jellege eltér a magánjogi viszonyok szabályaitól, ezért a jogtudósok már az antik korban is különbséget tettek a közjog és a magánjog között. Justinianus az Institutióban (Kr. u. 533.) utal Ulpianusra, aki a római jog szabályait két nagy csoportra osztotta: a közjogi szabályok azok, amelyek az államot érdeklik, magánjogiak azok, amelyek a magánszemélyeket célozzák.[1] A középkor nem kedvezett a közjog – magánjog elhatárolásának, a teológusok az isteni jog (jus divine) érvényesülésének szükségességét hangsúlyozták, így a római jogi alapok háttérbe szorultak. A középkor közjoga a magánjogra épült, az uralkodást magánjogi tulajdonként tekintették, az egyes hivatalok örökletesek voltak, a földbirtokhoz kötődött a közigazgatás és az igazságszolgáltatás ellátása is.[2] Ez a közjog és a magánjog összeolvadásának időszaka. Csak a XVI. századtól kerülnek ismét előtérbe azok a nézetek, amelyek a közjog – magánjog elválaszthatóságát ismét hangsúlyozzák. A polgári forradalmakat megelőző időszakban mind a reformáció, mind későbbiekben a felvilágosodás gondolkodói számára fontossá vált az állam és az egyén jogainak rögzítése, a jogok megkülönböztetése. Althusius (1557–1638) német kálvinista gondolkodó, jogász, politikus, államelméleti író, az újkori természetjog jelentős képviselője volt. Althusius Emdem városának jogi ügyeit intézte és a városi polgárság jogait képviselte a fejedelmi hatalommal szemben. Nézete szerint minden emberi társulás egyfajta szerződésre, a polgárok és egy város, a városok és egy állam szerződésére épül. Az egyes jogintézmények tárgyalásakor megkülönböztette a közügyeket a magánosok, a magánszemélyek ügyeitől. Azt állította, hogy az igazságszolgáltatásnak két típusa van, az egyik a kormányzók és az alattvalók közötti vitás ügyekben, a másik az alattvalók közötti jogvitákban jár el.[3] Althusiushoz hasonlóan Grotius is megkülönböztette a közjogot a magánjogtól, különbséget téve az egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban lévők (közjogi viszonyok) és az egymással mellérendeltségi viszonyban lévők jogai között. Hugo Grotius (1583–1645) németalföldi államférfi, jogász a De jure belli ac pacis (a Háború és a béke jogáról) című művében a természetjogot nem isteni eredetűnek tartotta, hanem azt a társas együttélésre vágyó emberek természetéből vezette le.

A felvilágosodás gondolkodói a szuverenitás, a hatalommegosztás tanulmányozása során szintén hangsúlyozták a közjog és a magánjog elhatárolásának szükségességét. Montesquieu (1689–1755) a Törvények szelleméről (L’Esprit des lois) című munkájában – melyet névtelenül publikált és a könyv hamarosan tiltólistára került a kor Franciaországában – többek között összefoglalja a jogrendszerről alkotott nézeteit. Álláspontja szerint a pozitív jog három nagy részre oszlik: az első csoportba azok a szabályok tartoznak, amelyek a népek közötti viszonyokat szabályozzák (nemzetközi jog), a második csoportba tartozó törvények a kormányzók és az alattvalók közötti viszonyokat és a politikai jogokat szabályozzák (közjog), a harmadik csoportba tartozók pedig a polgárok egymás közötti viszonyait szabályozzák (magánjog).

A közjog és magánjog elhatárolása tehát a XVIII. századtól a kontinentális jogrendszerek alapvető vonásává vált. Az egyes szerzők hangsúlyozták, hogy a közjog és a magánjog elválasztásával a közjog erélyesebb lett azzal, hogy az egyéni és családi önzés nem rontja el, és a magánjog is megszabadult az állami érdekek által megkötött helyzetétől. A közjog és a magánjog elhatárolása különösen hangsúlyos lett a latin és a germán jogrendszerben. Franciaországban pl. az igazságszolgáltatás dualizmusának rendszere alakult ki, elválasztván a rendes bíróságokat – amelyek a magánjogi és büntetőügyekben illetékesek – a közigazgatási bíráskodástól, amely a közigazgatás cselekvésének törvényességét ellenőrzi. Németországban szintén elkülönült, de a francia államtanácsi rendszertől eltérő önálló közigazgatási bíráskodási modell felállítására került sor.

A kontinentális jogfejlődéstől alapvetően eltért a common law jogrendszere, amelyben – a kontinentális országoktól eltérően – a közjog–magánjog elhatárolás nem vált jelentőssé.[4] A korai angolszász jogrendszerben a jogot a bíróságok alakították ki, a bíróságok eseti döntései (case law), a precedensek lettek a jogfejlődés legfontosabb eszközeivé, a common law magában foglalta az eljárási és anyagi jogi szabályokat is. A common law-t pedig kiegészítette az equity. Ha egy adott ügy a common law alapján nem volt eldönthető, a felek a királyi kancellárhoz fordulhattak, hogy a kancellár a király nevében az equity alapján találjon megoldást a common law által nem rendezhető ügyben.

1.2. A közjog – magánjog elhatárolása a magyar alkotmánytörténetben

A magyar alkotmánytörténetben, Werbőczy Hármaskönyvében a római jog alapján különböztet közjog és magánjog között, de ennek hatása csak a későbbiekben jelentkezett. A Szentkorona az, amelyben az államiság és az alkotmány közjogi természete elismerést nyert.

A XIX. századra Magyarországon is teret nyert a közjog–magánjog elhatárolás, a megjelenő közjogi tankönyvek tartalmazzák a megkülönböztetés szempontjait.[5] Az első magyar nyelvű közjogi tankönyv Miskolczy Károly egri jogtanártól származik, aki 1846-ban jelentette meg „Magyarország közjoga kérdésekre és feleletekre kivonatban” című művét. Beöthy Zsigmond – aki ügyvéd, később bíró, majd a Főrendiház tagja volt – „Elemi magyar közjog” című könyve Pesten jelent meg 1846-ban. A közjogi provizórium időszakában – király nélküli királyság az első világháborút követően – Molnár Kálmán a Pécsi Tudományegyetem, Nagy Ernő és Tomcsányi Móric professzorok Budapesten a közjog professzorai voltak, és tankönyveikben a közjog–magánjog elhatárolása fontos szerepet kapott. A második világháború lezárásáig ez az elmélet határozta meg a magyar jogrendszer felosztását. A közjog és a magánjog egymástól való elhatárolása fontosabb megítélést kapott, mint a közjogon és a magánjogon belüli jogágak elkülönítése.

A szocializmus időszakában eltűnt a közjog-magánjog elhatárolás. A hivatalos ideológia tagadta a közjog–magánjog dichotómiájának létjogosultságát, nincsenek elkülöníthető magánérdekek, a magánérdek csak a közérdekbe beolvadva létezhet. A közjog és magánjog elhatárolása helyett a jog egységének elvét hirdették, amelyben az össztársadalmi érdek kiemelkedő fontossággal bír. Új jogági felosztásra került sor, megjelent a szocialista államjog és szocialista polgári jog kifejezések, ezek új tartalommal felváltották a hagyományos közjog és magánjog kifejezéseket.

A rendszerváltozást követően a jogrendszer visszatért a közjog-magánjog megkülönböztetéshez, a közjogi és a magánjogi viszonyok elhatárolásához. A jogirodalom, a bíróságok joggyakorlata is különbséget tesz a közjogi és a magánjogi szabályok között, utalva arra, hogy egy adott jogviszony szabályozása történhet a közjog vagy a magánjog eszköztárával. Adott esetben a közjog és a magánjog elhatárolása nehézségekbe ütközik. Ez akkor okoz gondot, amikor a jogalkalmazás során különböző bírói fórumok egy adott jogviszonyt eltérően közjoginak vagy magánjoginak minősítenek. Alkotmánybírósági határozatok is jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy egy adott kérdéskörre a közjog vagy a magánjog szabályai-e az irányadók. A jogalkotással okozott kárért való felelősség kapcsán az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy a jogalkotáshoz kapcsolódó felelősségre a közjog és nem a magánjog szabályai vonatkoznak.

1.3. A közjog és a magánjog elhatárolásának ismérvei

A közjog a közhatalom kiépítésére, az államszervezet felépítésére és működtetésére vonatkozó szabályokat, valamint az állam és az egyén kapcsolatrendszerét meghatározó előírásokat tartalmazza. Ezzel szemben a magánjog a személyek „jogilag elismert érdekeinek előmozdítását” szolgálja (funkcionális elhatárolás).

A közjogi viszonyokban az alá- és fölérendeltség (vertikális pozíció) a meghatározó, amelyben fölérendeltségi helyzetben a közhatalom gyakorlója áll, ezzel szemben a magánjogi viszonyokra a felek egyenjogúsága, a horizontális viszony a jellemző (hierarchikus elhatárolás). A közjogban az adóhatóság és az adózó alá- és fölérendeltségi helyzetben állnak, ezzel szemben a magánjogban a szerződő felek egyenjogúak. Az alá- és fölérendeltség azonban nem jelenti azt, hogy a közhatalom döntéseinek törvényességét a bíróság ne ellenőrizhetné. Ebben az esetben az eljáró közhatalom és a közigazgatási határozat címzettje a bírósági eljárásban egyenjogú pozícióban áll.

A közjogi viszonyban a közhatalom gyakorlója többletjogokkal rendelkezik az alárendeltségi pozícióban lévő személlyel szemben, parancsolhat, előírások betartását igényelheti, annak be nem tartása esetén szankciókat helyezhet kilátásba. Így pl. a közigazgatás alkalmazhatja a közigazgatási bírság intézményt, a büntetőjogban pedig a bíróság ítélete akár a személyi szabadságától is megfoszthatja a bűncselekmény elkövetőjét. A magánjogi viszonyokban viszont a felek egyenlőségének elve érvényesül (egyenlőségi elhatárolás).

A közjogi jogviszonyok létrejöttére általában a kötelezettek akaratától függetlenül kerül sor (pl. adófizetési kötelezettség), ezzel szemben a magánjogi jogviszo­nyok fő szabály szerint a felek akaratától függően jönnek létre. A szerződés létrejötte a felek szabad döntésén alapszik, bár jogszabály esetenként szerződéskötési kötelezettséget is előírhat, illetve a bíróság is megállapíthatja vagy módosíthatja a szerződés tartalmát (autonómiai elhatárolás). Noha a polgári jog alapelve, hogy a felek szabadon határozhatják meg a szerződés tartalmát, de ez nem jelenti azt, hogy a szerződésnek nem lehetnek kötelező közjogi elemei (pl. hatósági ár a közszolgáltatási szerződések esetében). A versenyjog, a fogyasztóvédelem is olyan jogterületek, amelyek korlátozzák a szerződési szabadságot, a szerződő feleknek tiszteletben kell tartaniuk a közrendi jellegű szabályokat (pl. a tisztességes piaci verseny szabályait).

A közjogban a közérdek kerül előtérbe, tehát érdekazonosságról van szó, ezzel szemben a magánjogban az eltérő magánérdekek érdekellentétben állhatnak egymással (érdek alapú elhatárolás).

A közjogi viszonyokban a közvetlen kényszer alkalmazhatóságára is lehetőség nyílik, a szankció jellege a bírság, vagy a büntetés (pl. börtön), ezzel szemben a magánjogi viszonyoknál a szankció általában a kártérítés. A kárfelelősség megállapítása végső soron a bíróság hatáskörébe tartozik, a megítélt kártérítés – közjogi közrehatás révén – a bírói úton át a végrehajtásban érvényesül (kényszer szempontú elhatárolás).

A közjogi szabályok általában kógens, azaz kötelező jellegűek, alkalmazásuktól nem lehet eltekinteni. A közjogi szabályokat általában közvetlenül csak az érintett teljesítheti, helyettesítésre nincs mód (pl. választásokon való részvétel személyes kötelezettség, a választójogi szabályok kógens jellegűek). A magánjogra a diszpozi­tivitás a jellemző, azaz a felek közös akarattal eltérhetnek a jogi szabályozásban fog­laltaktól. A diszpozitivitás azonban nem az egész magánjogra érvényes, hanem leginkább a szerződések jogára, ahol a szabályok döntő többsége diszpozitív jellegű (formai elhatárolás).

1.4. A közjog – magánjog elhatárolásának relatív jellege

Annak ellenére, hogy a közjog – magánjog elhatárolás ma is a jogrendszer egyik meghatározó sajátossága, mégsem mondhatjuk, hogy minden jogviszony egyértelműen beazonosítható lenne az egyik vagy másik ágazatba. Vannak olyan komplex jellegű jogviszonyok, amelyekben a közjogi és a magánjogi elemek egyaránt jelen vannak, így a jogviszony vegyes jellege mutatható ki. Ilyen területek például a közszolgáltatások (szemétszállítás, víz- és csatornaszolgáltatás, energiaszolgáltatás, temetkezés stb.), amelyeknél a közjogi szabályok a dominánsak (ellátási felelősség, szigorú ágazati szabályozás), mindazonáltal a magánszektor szereplői szerződés révén (magánjogi elem) közreműködnek a közfeladat ellátásában. Napjainkban a privatizáció és az outsourcing (kiszervezés) elérte a közszektort is, közfeladatokat szerződés révén magánjogi alanyok látnak el (biztonsági- és portaszolgálat közintézményeknél, magánbörtönök, magántőke megjelenése az egészségügyi ellátásban, az oktatásban stb.). Az ilyen jellegű jogviszonyok inkább tekinthetők komplex jellegűeknek, ezért ezeknél a hagyományos közjog – magánjog elhatárolás nehezen alkalmazható.

1.5. A közjog ágazatai

Meg lehet különböztetni egymástól a külső közjogot és a belső közjogot. A külső közjogba tartozik a nemzetközi jog és az európai közjog. Ez utóbbi felöleli az európai integráció szervezetére és működésére vonatkozó legfontosabb közjogi jellegű szabályokat. A belső közjogba tartozik az alkotmányjog, a közigazgatási jog, a pénzügyi jog, a büntetőjog, a büntető eljárási jog, a polgári eljárási jog, valamint ide sorolható a társadalombiztosítási és szociális jog is. A korábbiakban az egyházjogot is a közjog ágazatai közé sorolták.

2. Az alkotmányjog helye a jogrendszerben

Az alkotmányjog viszonylag újkeletű tudományág, hiszen önállósodása a közjogon belül csak a polgári forradalmak időszakára, elsősorban a francia forradalom korára vezethető vissza. Ebben az időszakban fogadják el az első chartális alkotmányokat alkotmány, charta, vagy nyilatkozat formájában. Az alkotmányok elfogadása mindenkor aktuális politikai eseményekhez volt kötve, így az alkotmányokat mind politikai, mind jogi dokumentumnak tekintették. Erre tekintettel az alkotmányjogot politikai befolyásoltságú jogágnak tekintették, mivel a politikai erők nehezen zárkóznak be a jogszabályok keretei közé. Az olyan politikai tartalmú tárgykörök rögzítésére, mint az állam legfontosabb szerveinek szervezeti felépítése és hatáskörei meghatározása, az államhatalmi ágak egymáshoz való viszonyának rendezése, az alapjogok katalógusának deklarálására az alkotmányokban került sor. A közjog kifejezés alkalmazása az alkotmány által szabályozott viszonyok elemzésére már túlzottan tág lett, ezért alakulhatott ki az alkotmányjog mint önálló tudományág. A közjog tárgya szerteágazóbb és részletesebb. Az alkotmányjog fogalma tehát szűkebb, mint a közjog, ugyanakkor az alkotmányjog a közjog vezető ágazata, meghatározó helyet foglal el az egész jogrendszerben. A kormány létrejöttének szabályai az alkotmányjog tárgyát képezik, a kormány irányítási jogosítványai a közjog és azon belül is a közigazgatás területére esnek.

Kezdetben az alkotmányjog elnevezés csak a latin jogrendszerben volt használatos (Franciaországban: droit constitutionnel, Olaszországban: diritto constitutionale). Franciaországban az alkotmányjog mint egyetemi oktatási tantárgy 1834-ben jelenik meg, az olasz Pellegrino Rossi vezeti a párizsi egyetemi jogi fakultásán felállított alkotmányjogi tanszéket. A kontinens másik részén az államjog kifejezést használták az alkotmányjog helyett (Németországban: Staatsrecht, később a Szovjetunióban: goszudarsztvennoje pravo). Az államjog elnevezés szűkebb tartalmú, mint az alkotmányjog, elsősorban jogpozitivista módon az államhatalmi szervezetrendszer bemutatására helyezte a hangsúlyt. Napjainkban az államjog kifejezés kiszorult a használatból, és a rendszerváltozást követően Magyarországon is az alkotmányjog elnevezés a használatos.

Az alkotmányjog egyrészről – elsősorban az alkotmányra támaszkodva – arra kíván választ adni, hogy az állam alkotóelemeire, a népre, a területre és a főhatalomra milyen alkotmányjogi elméletek, elvek és szabályok vonatkoznak. Az alkotmányjog azonban nem csak azzal foglalkozik, ami az alkotmányban van, hanem ennél tágabb a hatótere, olyan intézmények is az alkotmányjog hatálya alá esnek, mint pl. a politikai pártok, a médiát felügyelő hatóságok, lobbisták, amelyekről nem, vagy alig történik említés az alkotmányban. Az alkotmányjog választ ad arra is, hogy melyek a hatalomgyakorlás technikái, miként szerveződik a hatalom és melyek a működés technikái.

Másrészről az alkotmányjog meghatározó módon befolyásolja az összes többi jogágazat szabályainak tartalmát, formáját és rendszerét. Az alkotmányjog szinte valamennyi jogág alapját képezi, mivel az alkotmányok a társadalmi, gazdasági viszonyok alapjait is rögzítik. Így pl. a házasság védelme, az öröklés, a tulajdoni formák egyenjogúsága, a piacgazdaság kihatással van a magánjogi viszonyokra, ugyanakkor az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog alkotmányos szintű megjelenítése a büntetőjog számára közvetít fontos értékszempontú elvárásokat.

3. Tiszta és vegyes alkotmányjogi normák

Figyelemmel az alkotmányjogi szabályok sajátos jellegére, különbséget teszünk tiszta és ún. vegyes alkotmányjogi normák között. Tiszta alkotmányjogi szabályként tartjuk számon azokat a normákat, amelyeknek kizárólag alkotmányjogi relevanciájuk van, az alkotmányjogon kívül más norma nem tartalmaz az intézményről szabályt. Ilyen intézménynek tekinthetjük pl. az Országgyűlést, a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróságot. Az ezen intézményekre vonatkozó szabályokat tiszta alkotmányjogi normáknak tekinthetjük, a szabályozás más jogágakat nem érint. Ezzel szemben az ártatlanság vélelme az alkotmányjogon kívül érinti a büntetőjogot, ezért az ártatlanság vélelmére vonatkozó alkotmányi szabály vegyes jellegű alkotmányjogi normának tekinthető. A tulajdonhoz való jogra vonatkozó alkotmányi rendelkezések közvetlenül érintik a polgári jogot, ezért ezen normák körét is vegyes alkotmányjogi normáknak tekinthetjük.

4. Az alkotmányjog módszerei

Az alkotmányjog-tudomány módszerei között megkülönböztethető a pozitivista és a normativista módszer. A pozitivista módszert követők az alkotmányjogi norma tanulmányozása során, a norma nyelvtani értelmezése alapján a normát értéktartalom nélkül vizsgálják. Ezzel szemben a normativista módszert alkalmazók a norma értéktartalmát is segítségül hívva kritikai vizsgálat alá vetik az alkotmányjogi szabályt, hogy az megfelel-e az alkotmányos alapelveknek, értékeknek. E két módszer együttélése nem újkeletű. Már az elmúlt századokban is ismeretes volt a természetjogi megközelítésű értelmezés és a pozitivista értelmezés közötti különbségtétel. Köztudott, hogy Montesquieu maga is, miként vizsgálat tárgyává tett egy politikai jelenséget, követelményként fogalmazta meg, hogy az alkotmányjogi szabályok feleljenek meg a természetjog elveinek. A későbbiekben Kelsen, Carré de Malberg arra helyezték a hangsúlyt, hogy a „jó szabály” az, amely összhangban áll a felsőbb normával, végső soron az alkotmánnyal. A pozitivista módszernek azonban vannak határai. A XX. században bekövetkezett diktatúrák is arra serkentik az alkotmányjogot, hogy annak módszerében a kritikai, értékkereső szempontok ne kerüljenek háttérbe. Európában az alkotmánybíróságok azok a szervek, amelyek az alkotmány erga omnes hatályú értelmezése során magának az alkotmánynak a rendelkezéseit is, annak értéktartalmával együtt vizsgálják. Magyarországon Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnökeként párhuzamos véleményében megfogalmazta a „láthatatlan alkotmány” elnevezést, utalván arra, hogy az Alkotmánybíróság az Alkotmány rendelkezéseit nem csak nyelvtanilag, annak a norma értéktartalmával értelmezi.[6] A láthatatlan alkotmány koncepciót ugyan éles kritika is fogadta, mindazonáltal az értéktartalmat előtérbe helyező alkotmányjogi módszer jelentősége széles körű elismertséggel bír.

5. Az alkotmányjog forrásai

A korábbiakban a jogforrások kifejezésre a „kútfők” kifejezést használták, különbséget téve írott és nem írott kútfők között. A XX. század második felétől a kútfő kifejezést felváltotta a jogforrás szó, így ma már az alkotmányjog forrásai kifejezés a használatos. A forrás szóhasználat arra utal, hogy amint egy meghatározott pontnál a víz előbukkan a felszínen, ugyanúgy a jog is már megjelenése előtt valamilyen formában létezik az emberek tudatában, így nekik nem marad más, mint az, hogy a tudatukban meglévő jogot megjelenítsék és kifejezésre juttassák. Ennek megfelelően a természetjogi vagy szociológiai irányzatokat két témakör érdekli: a jog, a szabály eredete (materiális jogforrás fogalom), valamint a jog, a szabály külső megjelenítése, elfogadása (formális jogforrás fogalom). A formális értelemben vett jogforrásnak meg kell felelnie a materiális értelemben vett jogforrásnak, azaz a természetjognak. Ezt a jogforrásfogalmat a pozitivistaelmélet nem fogadja el, álláspontjuk szerint a jogforrás csak a tárgyi jog, a szabály, ami látható, amelyet a jogalkotási hatáskörrel rendelkező szerv a reá vonatkozó szabályok betartásával alkotott meg. A jogpozitivista nézet így csak a formális jogforrás iránt mutat érdeklődést.[7] Más megközelítés alapján a jogforrás tág értelemben magában foglalja a tárgyi jogot, azaz a jogszabályokat, a jogalkotó szerveket, a bíró alkotta jogot, a szokásjogot, valamint a jogtudomány eredményeit is.

Az alkotmányjog a jogrendszeren és a közjogon belül is autonómiával rendelkezik. Ennek indoka, hogy az alkotmányjog forrásai elsősorban az alkotmányból származnak. Ezért az alkotmányjog legfontosabb forrása maga az alkotmány. Az alkotmányjog forrásai között helyezkednek el azok a törvények is, amelyek az alkotmányos alapintézményeket szabályozzák. Az alkotmányjogon belül az egyes tárgykörök szerint esetenként alágazatok is kialakíthatók. Parlamenti jogon azokat a szabályokat értjük, melyek a törvényhozó hatalomra vonatkoznak. Ezek lehetnek írottak és szokásjogiak (az Országgyűlés Házszabálya, az országgyűlési képviselők jogállására vonatkozó törvény, a parlamenti alkotmányos szokások). A választójog tágabb értelemben nemcsak mint politikai alapjog jelenik meg, hanem magában foglalja azon jogszabályokat is, amelyek a képviseleti szervek létrehozásának módját határozzák meg, amelyekből egy ország választási rendszere megállapítható.

A végrehajtó hatalomra vonatkozó legfontosabb jogi normák, az igazságszolgáltatást, az alkotmánybíráskodást szabályozó törvények ugyancsak az alkotmányjog forrásai. Az államszervezeti törvények mellett a státusjogokat (állampolgárság), az alapjogokat szabályozó törvények szintén az alkotmányjog forrásaként jelennek meg. Mindazonáltal a fentiek nem jelentik azt, hogy valamennyi, az alkotmányban szabályozott tárgykörhöz kapcsolódó norma az alkotmányjog forrása lenne. Egy alapjoggal ugyan összefüggésben álló, de nem az alapjog érvényesülését közvetlenül elősegítő technikai norma más jogág forrását képezheti. A költségvetés elfogadása, noha az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, és mint ilyen a költségvetés alkotmányos szinten is megjelenik, azonban a költségvetési jog részletes szabályai a pénzügyi jog területéhez tartoznak.

Az alkotmányjog forrásai között tartják számon az alkotmányos alapelveket és az alkotmányos szokásokat is. Alkotmányos alapelvek között olyan elveket tartunk számon, amelyek esetenként az alkotmányban is közvetlenül megjelenhetnek, vagy az alkotmányba történő rögzítés nélkül is elismerést nyernek. A magyar Alkotmány is rögzíti a piacgazdaság elvét, amely magában foglalja a gazdasági verseny szabadságát. A piacgazdaság nem alapjog, a piacgazdasághoz senkinek sincs az Alkotmányból levezethető joga. A piacgazdaság tehát olyan alkotmányos elv, amelyet egyes jogszabályi rendelkezések közvetlenül nem sérthetnek, ebből következően ezen alkotmányos elvre alkotmányossági kifogás közvetlenül nem alapítható. A jogbiztonság alkotmányos elvét az Alkotmánybíróság a jogállamiságból vezette le. A jogbiztonság alkotmányos elve megköveteli azt, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettei számára [9/1992. (I. 30.) AB határozat]. De a jogbiztonsághoz köthető a szerzett jogok védelme, a visszaható hatályú jogalkotás tilalma is.

Az alkotmányjogban sem ismeretlen az alkotmányos szokás fogalma. Az alkotmányos szokás nem állhat ellentétben az alkotmánnyal, azaz nem lehet contra legem jellegű. Ahhoz, hogy valamilyen gyakorlatot alkotmányos szokásnak, azaz kötelező erejűnek lehessen elismerni, elviekben az szükséges, hogy a szokás állandó és ismétlődő legyen. Az alkotmányos szokás problémája azonban az, hogy amíg a polgári jogban a szokás léte a bíróság által elismerhető, addig az alkotmányos szokások bírósági úton nem állapíthatók meg. Az alkotmányos szokás példájaként szokták említeni pl. azt, hogy amikor Nagy-Britanniában a parlament többsége a bizalmat megvonja a miniszterelnöktől, akkor ő köteles bejelenteni lemondását a monarchánál. Erre ugyan nincsen jogi előírás, mégis az alkotmányos szokás léte, a gyakorlat folytán a miniszterelnöknek ebben az esetben a lemondás kötelezettsége, és nem joga. A parlamenti jogban is kimutatható a szokásjog léte: olyan kérdésekben, amelyeket az írott jog nem szabályoz, a parlamenti gyakorlat az alkalmazandó. A parlamenti precedenseket mind a kormánypárti, mind az ellenzéki képviselők nagyon komolyan veszik, így a precedens képes arra, hogy a parlamenti gyakorlatban norma erővel bírjon. Az alkotmányos szokásoktól megkülönböztetendő az, amikor az alkotmányjog figyelemmel van a társadalmi szokásokra is. Így pl. a névjog a társadalmi szokások figyelembevételével fejlődik [58/2001. (XII. 7.) AB határozat]. Az eskütételre kötelezettek a korábbi szokások felelevenítéseként esküjük végén az „Isten engem úgy segéljen” fordulatot elmondhatják, amennyiben ezt lelkiismereti vagy más okból szükségesnek tartják [47/2009. (IV. 21.) AB határozat].

Az alkotmányjog forrásai között tartják számon az alkotmányjogi normák és ezen belül elsősorban magának az alkotmánynak az értelmezését is. Az alkotmányjogi normák értelmezése történhet autentikus, hiteles módon, másrészt jogtudományi, doktrinális értelmezés útján. Az Alkotmány hiteles, mindenkire kiterjedő hatályú, erga omnes értelmezésére Magyarországon az Alkotmánybíróság jogosult. Az Alkotmánybíróság alkotmányértelmező határozatai egyértelműen az alkotmányjog forrásai közé tartoznak. Az alkotmányértelmező határozatoknak koherenseknek kell lenniük, nem mondhatnak egymásnak ellent. A jogtudományi, doktrinális értelmezések nem kötelezőek, ezen értelmezések esetenként egymásnak ellent is mondhatnak, joghatással nem rendelkeznek.



[1]  Közjog és magánjog elhatárolását lásd részletesen Kovács István: Magyar alkotmányjog. JATE, Szeged, 1990, 1–41. p.

[2]  Lásd Nagy Ernő: Magyarország közjoga (államjog). Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1905, 5. p.

[3] Althusius, Johannes: Politica methodice digesta ex exemplis sacris et profonis illustra. Herborn, 1603. 325. p.

[4]  A common law-ról lásd részletesen Zweigert, Konrad – Kötz, Hein: A common law elterjedése a világon. In: Badó Attila – Loss Sándor (szerk.): Betekintés a jogrendszerek világába. Nyitott Könyvek Kiadó, Szeged, 2004, 42–74. p.

[5]  Lásd Nagy Ernő: i. m. 3–8. p., Tomcsányi Móric: Magyarország közjoga. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1932, 23. p., Molnár Kálmán: Magyar közjog. Danubius, Pécs, 1929, 9–16. p.

[6]  Lásd Sólyom Lászlónak a halálbüntetés eltörléséről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz írt párhuzamos véleményét.

[7]  Lásd Burdeau, Georges – Hamon, Francis – Troper, Michel: Droit constitutionnel. LGDJ, Paris, 1991, 52–54. p.