Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az alkotmányjogba; Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei

Trócsányi László, Schanda Balázs (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

III. A nép

III. A nép

1. A nép és a nemzet fogalma

Az európai népeket történelmük és kultúrájuk határozza meg. Az államalkotó nemzet politikai közösség. A magyar állam története a kezdetektől elsődlegesen a magyar nemzet számára biztosított jogi-állami keretet (szemben pl. Ausztriával, mely a Monarchia felbomlásáig dinasztikus állam volt,[79] vagy olyan államalakulatokkal, melyeket hatalmi alkuk hoztak létre). A nemzet a XIX. századi polgári átalakulásig a nemességet, a nemzeti nyelv és kultúra felértékelődéséig a jogi közösséget jelentette. A nemzet politikai értelemben ma az állampolgárok közössége.[80] A magyar nemzet esetében azonban a politikai és a kulturális nemzet fogalma nem esik egybe, hiszen az államhatárokon kívül élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező magyarok a magyar nemzet részét képezik (az Alaptörvény kifejezetten hitet tesz az egységes magyar nemzet összetartozása mellett). Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nép, mint az állampolgárok közössége az egységes magyar nemzet nevében jár el, amikor szuverenitását gyakorolja.

Az Alaptörvény – hasonlóan a korábbi Alkotmányhoz – nem nevezi a Magyarországot nemzetállamnak, azonban a magyarság az állam név- és jellegadó etnikuma (tituláris nemzet), azaz egyértelmű, hogy magyar etnikum az államiság szempontjából az államiságot megelőző és máig meghatározó etnikai közösség, melyet közös nyelv, nemzeti kultúra és történelmileg kiforrott összetartozás jellemez.[81] A politikai értelemben vett nemzet állama, felelősséget visel a magyar nemzeti kultúra és a kulturális értelemben vett nemzet iránt, azaz saját létalapja iránt, így védi a magyar nyelvet (H cikk). Az Alkotmány 1989-ben normatív fogalommá tette a „magyarok” fogalmát is, amikor államcélként rögzítette a határon kívül élő magyarokért (adott esetben a Magyarországtól elszakított területeken élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező, kisebbségi sorba került magyarokért) érzett felelősséget [6. § (3) bekezdés].

2. Felelősség a határon túl élő magyarságért

A Magyarország határain kívül élő magyarok sorsáért viselt felelősség elsősorban a magyar nemzeti közösség szomszédos államok területére került részeire irányul (bár az emigráns közösségek is a nemzet részét képezik). A „magyarok” alkotmányjogi kategóriája eltér az állampolgárok kategóriájától (szemben pl. a franciák nemzet-fogalmától, ahol a nemzet az állampolgárok közössége, azonban némileg hasonlóan a német megközelítéshez, ahol a német kulturális közösségért a német állam felelősséget visel). A kisebbségi sorba került magyarok magyar állampolgárságukat elveszítették, és az utódállamok állampolgárságát szerezték meg. Honosításuk 2011 óta már nem csak magyarországi lakóhely létesítése esetén lehetséges – így közjogi kötelék jöhet létre a magyar állam és a határon túli magyarok között (régiónk számos országa biztosít hasonló lehetőséget) – ebben a vonatkozásban a magyar állampolgársági jog egyértelmű nemzeti elkötelezettséget mutat.

Az Alaptörvény megerősítette az állam nemzeti elkötelezettségét: a határokon kívül élő magyarokért Magyarország nem csak felelősséget érez, hanem az új Alaptörvény szerint felelősséget visel. E vállalás konkrét tartalmát jelenti, hogy Magyarország „… elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal” (D cikk). Ez a felelősségviselés konkrét tartalma.

A határon túli magyarok iránti felelősségvállalás, mint államcél valóra váltását szolgálja az ún. státusztörvény, azaz a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény. E törvény értelmében az anyaország a szomszédos államokban élő, magukat magyar nemzetiségűnek valló, azonban magyar állampolgársággal nem rendelkező személyek kulturális és nyelvi azonosságtudatát különböző, döntően kulturális kedvezményekkel és támogatásokkal segíti. Így a magyar igazolvánnyal rendelkező jogosultak Magyarországon pl. ingyenes könyvtárhasználatra vagy – meghatározott keretek között – államilag támogatott felsőoktatásra jogosultak. A törvény célja alapvetően az, hogy a magyar nemzeti közösségek szülőföldjükön nemzeti önazonosságukat megőrizve fennmaradhassanak.[82] A törvény területi hatálya természetesen Magyarország területe, személyi hatálya azonban kiterjed a szomszédos államokban élő, magyar nemzetiségű személyekre – kivéve az ausztriai magyarokat, mivel többségük (felmenője) nem az I. világháborút követő határmódosítás (Nyugat-Magyarország elcsatolása) révén került Ausztriába, hanem kivándorlóként, emigránsként vagy munkavállalóként telepedett le nyugati szomszédunknál. A státusztörvény hatálya eredetileg a szomszédos államokban lakóhellyel rendelkező, magukat magyar nemzetiségűnek valló, de magyar állampolgársággal nem rendelkező személyekre terjedt ki. A kedvezményes honosítási eljárás bevezetése után az Országgyűlés úgy módosította a törvényt, hogy a magyar állampolgárság már nem zárja ki a magyar igazolvány megszerzését, és így a státusztörvény által biztosított támogatásokat és kedvezményeket.

3. A nemzetiségek

A nemzeti kisebbségek védelme mára emberi jogi kérdés, a nemzetközi jog elismert törekvése lett (ld. különösen az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. február 1-jén kelt Keretegyezményét, melyet Magyarországon az 1999. évi XXXIV. törvény hirdetett ki). Az Alaptörvény új szóhasználattal „nemzeti és etnikai kisebbségek” helyett a „nemzetiségek” védelméről és sajátos szerepéről szól, és a korábbi Alkotmányhoz hasonlóan, „államalkotó tényezőknek”, a politikai közösség részének ismeri el a nemzetiségeket. A törvény a nemzetiség fogalmát akként határozza meg, hogy a nemzetiség minden olyan „Magyarország területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul” (a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény). A törvény tehát különbséget tesz a bevándorló és a honos népcsoportok között. Az újonnan érkezett bevándorló népcsoportok (pl. Magyarországon a kínaiak) még nem minősülnek nemzeti kisebbségnek, így kisebbségi jogok sem illetik meg őket. A törvény 13 kisebbséget nevesít, azonban nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a lista bővüljön (bolgár, görög, horvát, lengyel, német, örmény, roma, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán). A törvény nemzetiségek által használt nyelvként ismeri el az egyes népcsoportok saját nyelvét (a cigányság esetében a romani és a beás nyelvet), azonban számol azzal, hogy a cigányság nagy része, valamint a magyarországi örmény közösség többsége magyar anyanyelvű, így az ő esetükben a magyar nyelvet is nemzetiség által használt nyelvnek tekinti.

A nemzeti vagy etnikai önazonossághoz való jog olyan alapvető emberi jog, amely egyéneket és közösségeket egyaránt megillet. A nemzetiséghez tartozás alapvetően identitás-választás és vállalás kérdése. Pusztán származása, családneve vagy vallása alapján senki sem tekinthető egy nemzetiség tagjának. Ugyanakkor a nemzetiségi közösség elfogadása nélkül nem beszélhetünk összetartozás-tudatról. Azaz akarata ellenére senki sem sorolható valamely nemzetiséghez, ugyanakkor egy nemzetiség – bár erre jogi eszközei és intézményei nincsenek – nem köteles közössége tagjának elfogadni azt, aki ténylegesen nem tartozik soraiba.

A nemzetiség elemi joga, hogy szülőföldjén nemzeti vagy etnikai közösségként létezzen és fennmaradjon. A szülőföldhöz való jog nemcsak a saját születési helyhez, hanem a felmenők születési vagy lakhelyéhez, az óhazához és annak kultúrájához, hagyományaihoz való kötődés szabadságát és oltalmát is jelenti. A nemzetiségek tekintetében tilos az egyenlő bánásmód követelményének bárminemű megsértése, ugyanakkor a nemzetiségek politikai- és kulturális esélyegyenlősége érdekében az állam pozitív diszkriminációval is élhet. A nemzetiségek jogainak elismerése és védelme egyúttal az asszimiláció, a többségi nemzetbe való beolvasztás elutasítását is jelenti. Az asszimiláció mellett ugyanakkor kirekesztés és a többségtől való elkülönítés is tilos. Bár a nemzetiségek védelme nem alapulhat viszonosságon, mégis üzenet-értéke van annak, hogy a törvény tiltja az olyan politikát, mely azt célozza vagy azt eredményezi, hogya kisebbségek által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyai megváltozzanak, vagy kisebbségeket erőszakosan ki- vagy áttelepítsenek, ahogy erre a II. világháború után is sor került a magyarországi németek vonatkozásában. Szintén elutasítja a magyar állam az olyan politikát, mely a nemzetiséget vagy nemzetiséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldözi, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában akadályozza.

A nemzetiségek sajátos egyéni és közösségi jogokkal rendelkeznek. Egyéni nemzetiségi jog a nemzetiséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása. Ilyen nyilatkozatra senki sem kötelezhető, ugyanakkor a nyilatkozat egyes kisebbségi jogok gyakorlásához szükséges lehet, a személyes adatokat ilyen esetben is védeni kell. Az állampolgár kettős vagy többes identitással is rendelkezhet. A tízévente megszervezett országos népszámláláson a kisebbséghez tartozók joga, hogy kisebbséghez tartozásukat anonim módon megvallhassák. Az identitásválasztás szabad, azaz nem származás, hanem személyes vállalás kérdése. A nemzetiséghez tartozóknak természetesen joguk van a közéletben való részvételre, civil szervezet létrehozatalára, családi hagyományok tiszteletben tartására, saját és gyermekeik utónevének szabad megválasztásához. Az anyakönyvezés az anyanyelvi szabályok szerint történhet, nem latin írásmóddal történő bejegyzés esetén kötelező a fonetikus, latin betűs írásmód egyidejű alkalmazása is. A törvény szerint a nemzetiséghez tartozó személynek joga vananyanyelvének, történelmének, kultúrájának, hagyományainak megismeréséhez, ápolásához, gyarapításához, továbbadásához, továbbá ahhoz, hogy anyanyelvű oktatásban és művelődésben részt vegyen (többek között ebben a vonatkozásban érthető gyakorlati szempont a honos és a bevándorló népcsoportok közötti különbségtétel). A közösségi névhasználat része, hogy a történelmileg kialakult helységnevek, földrajzi megjelölések is használhatóak.

Fontos nemzetiségi jog a kapcsolattartás joga is az anyaországok és nyelvnemzetek állami és közösségi intézményeivel, mind a más országokban élő nemzetiségekkel. A közösségi jogok részben párhuzamosak az egyéni jogokkal. Így közösségi jog a nemzetiségi önazonosság megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése, a történelmi hagyományok, a nemzetiségi nyelv ápolása és fejlesztése, kisebbségi tárgyi és szellemi kultúra megőrzése és gyarapítása. A nemzetiségeknek joguk van az önszerveződéshez, azaz civil szervezetek létrehozatalához. A nemzetiségeknek joguk van médiatartalom-szolgáltatásra – ennek fontos elemét képezik a közszolgálati rádió és televízió által biztosított anyanyelvi, valamint a nemzetiségek életét bemutató magyar nyelvű műsorok. A nemzetiségek által lakott területeken az állam előmozdítja az anyaországból származó rádió- és televízióadások vételét is. A nemzetiségi közösségeknek joguk van a nemzetiségi óvodai nevelés, nemzetiségi alap- és középfokú nevelés és oktatás, továbbá felsőfokú képzés, illetve az országos kisebbségi önkormányzat útján a kiegészítő nemzetiségi oktatás feltételeinek megteremtését kezdeményezni és kialakításában közreműködni, illetve saját országos nevelési, oktatási, kulturális, tudományos intézményhálózatot kialakítani. Az állam biztosítja a nemzetiségi rendezvényeik és ünnepek zavartalan megtartását és védi a nemzetiségi építészeti, kulturális és vallási emlékeit és hagyományait. A nemzetiségek önálló jelképeket alkothatnak és használhatnak. A nemzetiségeket és szervezeteiket megilleti a széles körű és közvetlen nemzetközi kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának a joga.

A nemzetiségek legfontosabb közösségi joga a kisebbségi önkormányzatok létesítése, települési, területi (megyei, illetve fővárosi) és országos szinten. A nemzetiségi önkormányzat létesítésének kezdeményezésében és választásában (mind aktív, mind passzív választójoggal) az a helyi önkormányzati választásokon választójoggal rendelkező választópolgár vehet részt, aki szerepel a nemzetiségi névjegyzékben (korábban: kisebbségi választási jegyzékben). E névjegyzékre a nemzetiségi önkormányzati választások előtt a helyi választási iroda vezetőjénél (a jegyzőnél) lehet feliratkozni. Bár az identitásválasztás szabad, és a polgár egy­idejűleg több kisebbséghez tartozónak is vallhatja magát, választópolgárként csak egy nemzetiségi választói jegyzékben szerepelhet, és a választópolgárnak a hovatartozását a jegyzékbe vétellel meg is kell vallania. Még szigorúbb követelmények érvényesülnek – az „etnobiznisz” megakadályozására – a passzív választójog (a választhatóság) vonatkozásában: itt jelöltnek nyilatkoznia kell arról, hogy az adott nemzetiség képviseletét vállalja, a választást megelőző tíz évben nem volt más nemzetiségi önkormányzat jelöltje, illetve a nemzetiség nyelvét beszéli, kultúráját, hagyományait ismeri. Egy településen (községben, városban, megyei jogú városban vagy fővárosi kerületben) akkor hozhat létre egy kisebbség önkormányzatot, ha a legutóbbi népszámláláson legalább 30 fő az adott nemzetiséghez tartozónak vallotta magát (korábban 30, magát az adott kisebbséghez tartozónak valló választópolgár kezdeményezésére volt szükség). A választás a helyi önkormányzati választásokkal egy időben történik, azaz 2014-től ötévente. A települési nemzetiségi önkormányzat három tagú, ha száznál kevesebben szerepelnek a névjegyzékben, és négy tagú, ha száznál többen regisztráltatták magukat (ha nincs ennyi jelölt, a választást nem lehet megtartani – a jelenlegi helyi testületek még öt taggal működnek). A települési nemzetiségi önkormányzati képviselő jelöléséhez a választópolgárok öt százalékának (de legalább öt főnek) az ajánlása kell, azzal, hogy egy választópolgár csak egy jelöltet ajánlhat. A választás kislistás rendszerben történik, hasonlóan a tízezer lakosnál kisebb települések képviselőtestületének választásához, azaz a legtöbb szavazatot elnyert három vagy négy személy lesz tagja a testületek. Szavazategyenlőség esetén a mandátumról sorsolás dönt, mandátumüresedés esetén a testületbe a következő legtöbb szavazatot elnyert jelöltet hívják be. A testület, tagjai közül elnököt választ.

Újdonság, hogy nem csak a települési, hanem a területi és az országos kisebbségi önkormányzat is közvetlen választással jön létre (a jelenleg még hivatalban lévő testületeket a települési kisebbségi önkormányzati képviselővé megválasztott képviselők választották maguk közül). A területi önkormányzat hét tagú, az országos a nemzetiség regisztrált létszámától függ: 15 fő, ha kevesebb mint ötezer választópolgár szerepelt a nemzetiségi névjegyzékben, 23 fő, ha öt és tízezer közé, 31 fő, ha tíz és huszonötezer közé, 39 fő, ha huszonöt és ötvenezer közé esik a névjegyzékben szereplők száma, 47 fő, ha több, mint ötvenezren szerepeltek a névjegyzékben. A területi és az országos választásokon nemzetiségi szervezet állíthat listát, amennyiben (az adott megyében vagy a fővárosban) a választások legalább tíz százalékában állított jelöltet, összegyűjtve a választópolgárok legalább két százalékának ajánlását. Azaz megyei és országos szinten nincs külön ajánlás: azok a szervezetek állíthatnak listát, amelyek települési szinten kellő számban képesek voltak jelöltet állítani. A választópolgár a települési képviselőjelöltek mellett egy területi és egy országos listát is választhat. Itt a mandátumok kiosztása a leadott szavazatok arányában történik (a Hagenbach–Bischoff módszer szerint).

Lehetőség van arra is, hogy a „rendes” települési önkormányzati testület alakuljon át nemzetiségi önkormányzattá, és egyben gyakorolja a települési és nemzetiségi önkormányzati jogokat is. Ez a lehetőség akkor nyílik meg, ha a településen a választópolgárok többsége egy adott nemzetiség választói névjegyzékében szerepel (azaz a többség kisebbségi) és a megválasztott képviselők többsége nemzetiségi jelöltként nyert mandátumot. Ha a települési önkormányzat átalakul nemzetiségi önkormányzattá, akkor mellette nemzetiségi önkormányzatot (ugyanazon nemzetiség) nem alakíthat.

A törvény részletesen szabályozza a nemzetiségi önkormányzatok működését. A nemzetiségi önkormányzatok jogi személyiséggel rendelkeznek, alapvető feladatuk a nemzetiség érdekeinek védelme és képviselete. A nemzetiségi önkormányzatok érdekvédelmi szerepükön túl a kisebbségi kulturális és nevelési-oktatási intézmények fenntartói jogát átvehetik, így megvalósítható a nemzetiségek perszonális elvű kulturális autonómiája, azaz az oktatási és a kulturális önigazgatás: a nemzetiségek maguk dönthetnek saját intézményeik ügyeiben. Jogszabály a nemzetiségi önkormányzatok számára egyetértési jogot biztosít, pl. maga a nemzetiségi törvény egyetértési jogot ad a nemzetiségi feladatot ellátó közművelődési intézmények létesítésével, megszűnésével, átszervezésével kapcsolatos kérdésekben. Az egyetértési jog alapján a nemzetiségi önkormányzatnak harminc nap áll rendelkezésére, hogy nyilatkozzon – egyetértő nyilatkozata a döntés feltétele. Az egyetértő nyilatkozat pótlásáról törvényszék nemperes eljárásban dönthet.

A kisebbségi jogok fontos, intézményes biztosítékaként jött létre a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa, aki 2012. január 1-jétől az alapvető jogok biztosának egyik helyetteseként jár el. Az alapvető jogok biztosának a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó helyettesét a biztoshoz hasonlóan az Országgyűlés választja, a képviselők kétharmadának szavazatával.

A nemzetiségek országgyűlési képviselete az elmúlt évtizedek visszatérő kérdése.[83] Természetesen a magukat valamely kisebbséghez tartozónak valló polgárok a választási rendszer általános szabályai szerint rendelkeznek választójoggal, szavazhatnak és választhatók. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló új törvény (2011. évi CCIII. törvény) – a következő országgyűlési választástól – megoldaná a nemzetiségek kedvezményes mandátumhoz jutását, akként, hogy az országos kisebbségi önkormányzatok a nemzetiségi (magukat a nemzetiségi (a korábbi szóhasználat szerint: kisebbségi) választói névjegyzékbe felvetető) választópolgárok 1%-ának (de legfeljebb 1500 főnek) az ajánlásával nemzetiségi listát állíthatnak. A nemzetiségi listán legalább három jelöltet meg kell adni, és jelölt csak az adott nemzetiség tagja lehet. Minden nemzetiség egy listát állíthat, és ezt csak önállóan teheti (több népcsoport nem állíthat közös listát). A nemzetiségi választópolgár az országos pártlistára leadható szavazata helyett szavazhat a nemzetiségi listára (ebben az esetben a listára igennel vagy nemmel szavazhat, azaz kötött listáról van szó). Egy nemzetiségi listáról egy mandátum kedvezményes kvótával is kiadható, amennyiben a listára az összes, pártlistára és nemzetiségi listára leadott szavazat egy mandátumra eső részének (mivel 93 listás mandátum lesz, kilencvenharmadának) negyedét elérte a kisebbségi listára leadott szavazatok száma. Kérdés, hogy az új lehetőség mennyire jelent reális mandátumszerzési lehetőséget a nemzetiségek számára, a nemzetiségi választópolgárok jelentős számban szavaznak-e a nemzetiségi önkormányzat által összeállított listára a pártlista helyett. A törvényben előirányzott kedvezményes mandátumnál erőteljesebb kedvezmény már nehezen lenne összeegyeztethető a választójog egyenlőségének elvével. Amennyiben a nemzetiség listát állított, de kedvezményes mandátumot nem szerzett (ez a kisebb lélekszámú közösségek esetén elve valószínű), a nemzetiségi lista első helyén szereplő jelölt nemzetiségi szószóló lesz, azaz a nemzetiséget mintegy tanácskozási joggal képviselheti majd az Országgyűlésben (természetesen ebben az esetben szavazati joga nincs).

4. Az állampolgársági jog alapfogalmai

Az állampolgárság közjogi kötelék a természetes személy és az állam között, melynek tartalmát jogok és kötelezettségek alkotják. Az állampolgárság mai fogalma a XIX. században alakult ki. A nemzethez tartozást egyes országokban (így Franciaországban) eredetileg területi elven, másutt (így Németországban) vérségi-etnikai elven határozták meg.

Állampolgárság szempontjából mindenekelőtt megkülönböztetjük az állampolgárokat más államok állampolgáraitól, azaz a külföldiektől. Az állampolgárok sajátos jogokkal – státuszjogokkal (így a hazatérés joga, a választójog vagy a közhivatal viselésének joga) – rendelkeznek, és sajátos kötelezettségek is terhelik őket (így az állampolgári hűség és a haza védelmének kötelezettsége). Létrejöhet olyan helyzet, melyben egy személy egyetlen állam állampolgárságával sem rendelkezik, azaz hontalan (a hontalanokat kivéve mindenki külföldi, szinte mindenütt – saját hazáját kivéve). Az állampolgársági jog arra törekszik, hogy az ilyen helyzet kialakulását megelőzze, illetve a hontalanokat – tiszteletben tartva szabad döntésüket – lehetőség szerint kedvezményesen juttassa állampolgársághoz. Vannak állampolgárok, akik egyidejűleg több állam állampolgárai: kettős, vagy többes állampolgárok. Mivel az állampolgárság az állam szuverenitását fejezi ki, főszabályként az államok nem vesznek tudomást arról, hogy polgáraik más állampolgársággal is bírnak. Az állampolgárság kizárólagosságának követelménye mára inkább kivételes lett a nemzetközi gyakorlatban, így a magyar állam semmilyen módon nem ragaszkodik ahhoz, hogy állampolgárai ne rendelkezzenek más állam(ok) állampolgárságával.

Az európai államok állampolgársági joga elsődlegesen a ius sanguinis elvét, azaz a vérségi leszármazás elvét követik, azaz a magyar állampolgár apa (ius sanguinis a patre) vagy anya (ius sanguinis a matre) gyermeke magyar állampolgárként születik. Az amerikai földrészen (és korábban Franciaországban) főszabályként a ius soli elvét, azaz a területen születés elvét alkalmazzák: aki pl. az Amerikai Egyesült Államok, vagy Brazília földjén születik, szülei állampolgárságától függetlenül amerikai vagy brazil állampolgárként születik. Ettől függetlenül az amerikai szülő külföldön született gyermeke amerikai állampolgár, amennyiben a szülő (az anya, vagy a házas szülők esetén az apa) a szülés előtt az Egyesült Államokban élt. Egyes államok akként finomították a ius soli elv alkalmazását, hogy csak olyan, területükön született gyermekeket ismernek el állampolgáruknak, akiknek legalább az egyik szülője az ország területén letelepedett, vagy már huzamosabb ideje ott él, azaz turisták, vagy illegális bevándorlók gyermekei nem válnak állampolgárrá (így az Egyesült Királyság, Ausztrália vagy Dél-Afrika).

Az állampolgársági jog további alapelve a család állampolgári egységének elve, azaz a törvény arra törekszik, hogy ha egy család valamely tagja magyar állampolgár, akkor a család további tagjai egyszerűbben juthassanak magyar állampolgársághoz. A magyar állampolgársági jog alapelvei közé sorolhatjuk a nemzeti elkötelezettséget: a törvény a magyar nemzet minden tagja számára lehetővé kívánja tenni az állampolgárság megszerzését.

5. A magyar állampolgárság létrejötte és megszűnése

A leszármazás, azaz a ius sanguinis elvét alkalmazva a magyar állampolgárság általában születéssel keletkezik: ha valakinek anyja vagy apja a születés időpontjában magyar állampolgár, akkor a gyermek magánál a törvénynél fogva magyar állampolgárként születik, születési helyétől függetlenül. Tulajdonképpen szintén a magyar szülőtől való születés állampolgárságot keletkeztető ténye érvényesül, amikor (nyilván a másik szülő nem magyar állampolgársága esetén) az apaság (ritkábban az anyaság) tényét bíróság állapítja meg, magyar férfi teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tesz, vagy feleségül veszi gyermekei (magyar állampolgársággal nem rendelkező) anyját. Ilyenkor a gyermek családjogi helyzetének rendezése mellett egyúttal állampolgársági helyzete is tisztázódik: születésére visszamenőleges hatállyal magyar állampolgársága keletkezett. A ius sanguinis elve mellett kisegítő elvként a ius soli elvét alkalmazza a törvény, ha magyarországi lakóhellyel rendelkező hontalanoknak születik Magyarország területén gyermeke: a gyermek ilyen esetben nem hontalan, hanem magyar állampolgárként születetik. Az ismeretlen szülőktől származó, Magyarországon talált gyermek magyar állampolgárságát vélelmezzük (pl. egyes kórházak bejáratánál életmentő inkubátorokat helyeztek el: ha ilyen inkubátorban találnak újszülöttet, magyar állampolgárnak tekintik, de magyar állampolgárnak tekintenének egy idősebb gyermeket is, aki a törvényi meghatározásnak megfelel). Ha utóbb kiderül, hogy kik a gyermek szülei, és ők nem magyar állampolgárok, akkor a vélelem ezzel megdől.

A keletkezési jogcímek mellett a magyar állampolgárság létrejöhet szerzéssel is. Szerzési jogcím a honosítás és a visszahonosítás, valamint a nyilatkozat.

Honosítani olyan személyt lehet, aki nem magyar állampolgár, legalább nyolc éve Magyarországon lakóhellyel rendelkezik, a magyar jog szerint büntetlen előéletű és nem áll büntetőeljárás alatt bírósági szakban, megélhetése és lakóhelye biztosított, eredményes vizsgát tesz magyar nyelven alkotmányos alapismeretekből, valamint a honosítása nem sérti a Magyarország közbiztonságát vagy nemzetbiztonságát. Ez utóbbi kitételből következik, hogy a kérelmezőnek a feltételek fennállta esetén sincs alanyi joga az állampolgárság megszerzésére, azaz a honosítás minden esetben az állam szuverén gesztusa, mérlegelés kérdése.

A honosítás egyes feltételei vonatkozásában a törvény kedvezményeket biztosít, a köztársasági elnök pedig felmentéseket adhat. Semmiképpen nem honosítható az, aki büntetett vagy eljárás alatt áll, illetve a honosítás nem sértheti a közbiztonságot vagy nemzetbiztonsági érdeket. A kedvezmények elsősorban a várakozási időt rövidítik le: öt év után honosítható az, aki Magyarországon született, vagy kiskorúként létesített Magyarországon lakóhelyet, illetve aki hontalan, tehát nem rendelkezik semmilyen állampolgársággal. Három év után honosítható a magyar állampolgár házastársa és özvegye, illetve az, akinek kiskorú gyermeke magyar állampolgár (pl. magyar állampolgárságú élettársával közös gyermeke), akit magyar állampolgár örökbe fogadott (ez esetben a magyarországi lakóhely léte sem követelmény), illetve akit a magyar hatóság menekültként elismert.

A Magyarországra települő magyarok, tehát azok, akik magukat magyar nemzetiségűnek vallják, és felmenőjük (között volt) magyar állampolgár, kedvezményesen (2006-ig egy év várakozási idővel, azóta várakozási idő nélkül) kérhették honosításukat, ha a többi feltételnek megfeleltek. 2010-ig a törvény nem adott lehetőséget arra, hogy az I., illetve II. világháborút lezáró békeszerződések alapján Magyarországtól elcsatolt területeken élő magyarok Magyarországra település nélkül magyar állampolgárságot szerezzenek, azaz a kulturális nemzet közössége mellett közjogi kapcsolatot létesítsenek a magyar állammal úgy, hogy szülőföldjükről nem költöznek el. E helyzetet orvosolta az állampolgársági törvény 2010 májusában elfogadott módosítása, mely szerint kérelmére „kedvezményesen honosítható az a nem magyar állampolgár, akinek felmenője magyar állampolgár volt vagy valószínűsíti magyarországi származását, és magyar nyelvtudását igazolja”. A nyelvtudás igazolásától a cselekvőképtelen, illetve a korlátozottan cselekvőképes kérelmezők esetében el lehet tekinteni.

A vizsga letétele alól több mentesség van: így nem kell vizsgát tennie a kiskorúaknak (illetve a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes nagykorúaknak sem), azoknak, akik 65. életévüket betöltötték, akik magyar tannyelvű iskolában vagy felsőoktatási intézményben végzettséget szereztek, illetve akik egészségügyi állapotuk miatt a vizsga letételére képtelenek (és állapotuk javulása sem várható). Ez a mentesség vonatkozik azokra, akik Magyarországon folytattak (magyar nyelven) tanulmányokat, és azokra is, akik a szomszéd államokban magyar tannyelvű iskolákba jártak. A köztársasági elnök – miniszteri javaslatra – felmentést adhat a várakozási idő, illetve a megélhetés-lakóhely követelménye alól, ha fontos állami érdek fűződik a honosításhoz (pl. a kézilabda-válogatottból hiányzik egy átlövő az olimpiai játékok előtt). A honosítottnak ilyen esetben is magyarországi lakóhellyel kell rendelkeznie, azonban elképzelhető, hogy csak rövid idővel honosítása előtt létesített lakóhelyet. A család egységét szolgálja, hogy várakozási idő nélkül honosítható az a gyermek, aki szüleivel együtt kéri, vagy a szülő már megszerezte az állampolgárságot. Így a szülők honosítása előtt és után születő gyermekek helyzete között nem jön létre különbség (ez méltánytalan is lenne). A szülő(k) honosítása után születő gyermek természetesen már magyar állampolgárként jön a világra, míg két évvel idősebb testvére – cselekvőképtelen kiskorúként – szüleivel együtt honosítható, annak ellenére, hogy még csak két éve él Magyarországon.

Visszahonosítással az szerezhet magyar állampolgárságot, aki korábban már volt magyar állampolgár, de állampolgársága megszűnt. Várakozási idő az ő esetében sincs, azonban magyar nyelvtudását igazolnia kell. E követelmény 2010 előtt nem érvényesült, azonban csak az élhetett visszahonosítás iránti kérelemmel, aki (ismét) Magyarországon lakott.

Honosított, illetve a visszahonosított személynek esküt vagy fogadalmat kell tennie, a lakóhelye szerint illetékes polgármester, vagy magyar külképviselet vezetője, vagy az általa kijelölt konzuli tisztviselő előtt. Az állampolgárságot az eskü vagy a fogadalom letételével szerzi meg. Az eskü és a fogadalom egyenértékű, különbség csak a szóhasználatban van („esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem” vagy „fogadom, hogy Magyarországot hazámnak tekintem”), illetve az eskü az „Isten engem úgy segéljen.” fohásszal zárul, míg a fogadalomnak nincs ilyen vallási tartalma. Az eskü, illetve a fogadalom célja nem csupán a honosítási aktus ünnepélyessé tétele, hanem az is, hogy az új állampolgár érzelmi azonosulással erkölcsi kötelezettséget is vállaljon (új) hazája iránt. A törvény a honosítási kedvezménnyel előnyben részesíti azokat, akik a kulturális értelemben vett magyar nemzethez tartozónak vallják magukat (magyar nemzetiségűek), de más honosítottak kulturális-nyelvi asszimilációjára nem törekszik, pusztán közvetetten követeli meg, hogy a honosítottak ismerjék a magyar nyelvet, mivel az alkotmányos alapismeretekből leteendő vizsga nyelve magyar.

Elsősorban a magyar nemzetiségű honosítottakat érinti, hogy a honosítás iránti kérelemmel egyidejűleg kérni lehet, hogy az érintett saját, vagy felmenője egykori magyar születési családi nevét viselhesse, utónevét magyarul rögzítsék, és nevéből elhagyják a nemre utaló végződést, vagy névelemet (így Kovacova helyett Kovács szerepelhet magyar okmányokban). A honosítási vagy visszahonosítási eljárás során a külföldi helységnevet az illető országban előírt hivatalos formában kell használni, azonban ha az adott településnek van magyar neve, akkor az is feltüntetendő, és a honosítását vagy visszahonosítását kérő kérelmezheti azt is, hogy amennyiben a külföldi helységnek volt hivatalos magyar elnevezése, az eljárás során kizárólag azt használják. A külföldi helységnév után az ország nevét zárójelben kell feltüntetni.

A magyar állampolgárságot egyes, sajátos helyzetekben egyoldalú nyilatkozattal is meg lehet szerezni. Ez a lehetőség – mely látszólag ellentmond annak, hogy az állampolgársági jogban az állam diszkrecionalitása érvényesül, azaz a honosításra nincs senkinek alanyi joga – korábbi méltánytalanságok orvoslását vagy következményeinek kiküszöbölését szolgálja. Így akik 1947 és 1990 között jogfosztó rendelkezések alkalmazásával veszítették el állampolgárságukat, egy, a köztársasági elnökhöz címzett egyoldalú nyilatkozattal visszaszerezhetik állampolgárságukat. Hasonló nyilatkozattételi joguk van azoknak, akiknek szülei olyan, a ius soli elvet következetesen alkalmazó ország állampolgárainak Magyarországon születő gyermekei, akik születésükkel nem szerezték meg szüleik állampolgárságát. A kérelmet a 19. életév betöltése előtt kell benyújtani, és további feltétel, hogy a kérelmező a megelőző öt évben Magyarországon éljen. Ez a lehetőség azt szolgálja, hogy a ius soli és a ius sanguinis elv ütközése ne vezessen hontalansághoz, amennyiben az érintett nem csak Magyarországon született, de itt is él.

Magyar állampolgárságától senkit sem lehet megfosztani. Ugyanakkor azt, aki az állampolgárságot csalárd módon szerezte (pl. a hatóság félrevezetésével, hamis adatok közlésével), a szerzéstől számított tíz éven belül még vissza lehet vonni. Természetesen, ha időközben ennek a személynek gyermekei születtek, akkor rájuk nem hat ki az állampolgárság visszavonása, azaz egy kifejezetten személyre szabott szankcióról van szó.

A magyar állampolgárságról csak az mondhat le, aki külföldön él, és a lemondással nem válik hontalanná. Magyarországon élő magyar állampolgár tehát semmilyen esetben sem mondhat le állampolgárságáról. A lemondásnak feltétele, hogy az állampolgár már rendelkezzen más állampolgársággal, vagy valószínűsíteni tudja, hogy rövid időn belül szerez más állampolgárságot. A lemondás elfogadásáról a köztársasági elnök okiratot állít ki. Az állam szuverenitását jelzi az is, hogy csak a lemondás elfogadása feltételeinek hiányát megállapító miniszteri határozat ellen van csak jogorvoslat. Ha a lemondás feltételei fennállnak, a miniszter köteles a lemondás elfogadását javasolni a köztársasági elnöknek, az ő döntése ellen azonban már nincs jogorvoslat. Az elfogadástól számított egy éven belül kérheti a hontalanná vált személy a magyar állampolgárság visszaállítását, ha a megcélzott állampolgárságot mégsem tudta megszerezni.

Állampolgársági ügyekben főszabályként a köztársasági elnök dönt – ez is jelzi, hogy az állampolgárság az állam szuverenitását fejezi ki. Az elnök személyes döntéseit az illetékes miniszter előterjesztése alapján hozza meg döntéseit, pl. a honosításról, vagy a lemondás elfogadásáról. Az elnöki határozat ellen nincs jogorvoslat – az elnök határozatát megelőző eljárásban van (így a honosítását kérő ügyfél bírósághoz fordulhat, vitatva a hatóság álláspontját pl. abban a tekintetben, hogy megélhetése és lakóhelye biztosított). Az állampolgársági eljárásban az anyakönyvezető, a konzuli tisztviselő és a Kormány által kijelölt hivatal (jelenleg a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal) működik közre, de a kérelmeket, nyilatkozatokat az integrált ügyfélszolgálati irodához (kormányablak) is be lehet nyújtani. Az állampolgársági döntések előkészítésére három hónapot irányoz elő a törvény: a hiánytalan kérelem benyújtásától számított három hónapon belül a miniszternek meg kell tennie előterjesztését a köztársasági elnökhöz, amennyiben a kérelem teljesítésének feltételei fennállnak.

6. Európai polgárság

Az Európai Unió valamely tagállamának állampolgárai egyúttal európai polgársággal is rendelkeznek – az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés (1992) erre a „citizenship” kifejezést használja, míg az állampolgárságra általában „nationality” szóval utal. Önálló uniós polgárság azonban nem létezik, azaz magának az Uniónak nincsenek saját polgárai, akik ne lennének egyetlen (uniós) ország állampolgárai sem. Éppen ezért nem beszélhetünk európai népről, az Uniót tagállamok, és nem az Unió polgárai alkotják. Éppen ezért az uniós polgárság nem jelent uniós állampolgárságot. Az uniós polgársághoz sajátos státuszjogok kapcsolódnak, így az Unión belül a mozgás és a letelepedés szabadsága, választójog az Európai Parlament tagjainak választásakor, az uniós hivatalviselési jog, vagy a tagállamok harmadik országokban lévő külképviseletei által az olyan uniós polgárok számára biztosított konzuli védelem, melyek az adott, Unión kívüli országban nem rendelkeznek külképviselettel.

Irodalom

Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. Századvég Kiadó, Budapest, 2009.

Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi (szerk.): A szuverenitás káprázata. Korridor Politikai Kutatások Központja, Budapest, 1996.

Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.



[79] Szabó István: Ausztria államszervezete 1918–1945. PPKE JÁK, Budapest, 2010, 23. p.

[80] Győrfi Tamás: „2. § [Általános rendelkezések]” In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. Budapest, 2009. 222. p.

[81] Halász Iván – Majtényi Balázs: „6. § [Nemzetközi kapcsolatok]” In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. Budapest, 2009. 345. p.

[82] Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.

[83] Majtényi Balázs: „68. § [Nemzeti és etnikai kisebbségi jogok]” In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. Budapest, 2009. 2420. p.