Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az alkotmányjogba; Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei

Trócsányi László, Schanda Balázs (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

4. fejezet - 4. Jogforrási rendszer

4. fejezet - 4. Jogforrási rendszer

Tartalom

I. A jogforrás és a jogforrási rendszer fogalma
II. A jogszabályalkotás mint állami tevékenység és a jogalkotó szervek általános típusai
III. A jogforrási rendszer alkotmányjogi szabályozása
IV. Jogalkotó szervek és az általuk kibocsátott jogszabályok. A jogforrási hierarchia
V. Jogszabályok a magyar jogforrási rendszerben
1. A törvény és a törvényhozási tárgyak általános kérdései
2. A törvény és a törvényhozási tárgyak a mai magyar alkotmányos rendszerben
3. A rendeleti jog általános kérdései
4. Kormányrendelet
5. A Magyar Nemzeti Bank elnökének rendelete
6. A Kormány tagjainak rendeletei – a miniszterelnöki és a miniszteri rendeletek
7. Önálló szabályozó szerv vezetőjének rendelete
8. A helyi önkormányzatok rendeletei
VI. A közhatalom (állam) szervei által kibocsátott belső normák – közjogi szervezetszabályozó eszközök
VII. Különleges jogrend – különleges jogforrások
1. A Honvédelmi Tanács rendelete
2. A köztársasági elnök rendelete
3. A Kormány kivételes rendeletalkotási felhatalmazása különleges jogrend idején
VIII. A jogszabályok érvényessége és hatályossága
1. A jogszabályok érvényességi kellékei
2. A jogszabályok hatályossága
IX. A jogszabályok kihirdetése és közzététele
X. A nemzetközi jogforrások helye a jogrendszerben
XI. Egyéb – sajátos jellegű – jogforrások hatása a jogrendszerre
1. Az Alkotmánybíróság határozatának jogforrási jellege
2. A bíró alkotta jog és a szokásjog a jogforrási rendszerben

Kiss Barnabás

I. A jogforrás és a jogforrási rendszer fogalma

A mindennapi élet szereplői számára két típusú forrásból származhatnak normák, vagyis a társadalmi együttélést meghatározó magatartási szabályok. Ezek egyik része ún. egyedi aktusokból vezethető le, tehát egy már megtörtént konkrét múltbeli esetre vonatkozóan tartalmaznak döntést. Ilyenek például a különböző bírósági ítéletek, közigazgatási határozatok stb., amelyek az érintettek számára követendőnek minősülnek. A magatartási minták másik része pedig ún. általános aktusokból eredeztethető. Ezek a normák mindig általános jelleggel (tehát nem egyedileg nevesített módon) a jövőben bekövetkező tényállások esetében írják elő a viselkedés szabályait.

Ha ezt az utóbbit elfogadjuk a legszélesebb értelemben vett gyűjtőfogalomként, akkor ilyen általános magatartási szabályrendszernek minősül a jog mellett még az erkölcs, a vallás, a szokás, a hagyomány és az illem (etikett) is. A jogot az különbözteti meg a társadalom egyéb normáitól, hogy az ezt alkotó jogszabályok olyan általánosan kötelező magatartási szabályok, amelyeket mindig az állam szankcionál, vagyis garantálja azok kikényszeríthetőségét. Ezzel szemben a többi norma betartásáról és betartatásáról az adott közösség értékítélete, a közvélemény gondoskodik, jellemzően nem formalizáltszankciók útján. Ezek a következmények lehetnek pozitívak (elismerés, jutalom stb.), illetve negatívak is, mint például gúny, mellőzés, megvetés, kirekesztés stb.

A jogirodalomban gyakran szinonimaként kezelik az általános és az ún. normatív aktus fogalmát. Ismert azonban olyan megközelítés is, amely normatív aktusnak csak a jogszabály tartalmú általános aktusokat tekinti.

Az ún. aktustan különös jelentőséggel bír a közigazgatási jog tudományában. A közigazgatásban uralkodónak tekinthető felfogás szerint közigazgatási aktusnak minősülnek egyrészt az ún. szabályozó aktusok (lényegében a jogszabályok), másrészt a közigazgatás egyedi(individuális)aktusai. Az egyedi aktusok a jog „realizálását” (végrehajtását) jelentik, mert jogszabály alapján meghatározott jogi következményeket idéznek elő. Tehát olyan „akarati jelenségekről” van szó, amelyek tudatosan jogviszonyok keletkezésére, módosulására, vagy megszűnésére irányulnak.[84]

A jogforrás fogalmát és különböző változatait vizsgálva jogtudományi áganként és jogfelfogástól függően eltérő álláspontokkal találkozunk. Mást tekint ezek mellett a jog forrásának a jogalkotó és jogalkalmazó is. A jogalkalmazói (civil jogi) megközelítés lényege abban van, hogy az egyedi jogosítvány, az ún. alanyi jog forrását keresi, és a jog forrásaként végül is a tárgyi jogot, azaz a jogszabályokat jelöli meg. Az alkotmányjog tudományára ezzel szemben a jogalkotói megközelítés a jellemző, amelyik a tárgyi jog forrását kutatja, és ezt általában azokban a társadalmi tényezőkben véli felfedezni, amelyek létrehozzák a tárgyi jog összességét kitevő jogszabályokat.[85] A társadalmi tényezők meghatározása kapcsán az elvonatkoztatás szintjének és a jogfilozófiai nézőpontnak megfelelően szintén számos megfogalmazást olvashatunk. Peschka Vilmos szerint a jogforrás és a jog viszonya a jogforrás és a tárgyi jog olyan összefüggését jelenti, amelyben a jogforrások az objektív jogot, a jogszabályokat előidéző, létrehozó jelenségként, a jogi normák pedig a jogforrás következményeként, eredményeként jelentkeznek. Ennek megfelelően szerinte a jogforrás az a specifikus társadalmi jelenség, tényező vagy viszony, amely az objektív jogot (a jogi normák összességét) közvetlenül előidézi, létrehozza.[86]Az alkotmányjog tudománya – egy adott ország alkotmányos berendezkedésének megfelelően – a jogalkotást alkotmányjogi normák által szabályozott folyamatként közelíti meg. A jogalkotói nézőpontból kiindulva a jogalkotást a jogszabályalkotással azonosnak tekintjük. Ennek megfelelően jogforrás alatt – legáltalánosabb értelemben – az állam jogszabályalkotó tevékenységét értjük. Így a magyar alkotmányjog tudománya – konkrétan – az alkotmány által erre felhatalmazott állami szervek jogalkotását tekinti a magyar jogrendszer forrásának.

Az állam jogalkotó tevékenységének folyamata elvileg és elméletileg felbontható ugyan elemeire, egyes állami aktusokra és a jogszabályalkotás különböző szakaszaira, ám ezek a mozzanatok nem szakíthatók el egymástól. Olyan rendszert alkotnak, amelyek egymással összekapcsolt mozgásukban, vagyis folyamattá rendeződve hozzák létre a hatályos jogot. Ezért a tárgyi jog forrását kutatva helyes, ha nem jogforrásról, nem is jogforrásokról, hanem jogforrási rendszerről beszélünk. Ennek megfelelően a jogforrási rendszeren azoknak az alkotmányjogi intézményeknek az összességét értjük, amelyek egy adott államon belül kifejezik a hatályos jog létrejöttének folyamatát. Azaz meghatározzák a jogalkotó szerveket, azok hatáskörét, a jogszabályok ehhez igazodó típusait és hierarchiáját, személyi, területi időbeli hatályát, kihirdetésük módját, valamint a jogalkotás alkotmányosságának és törvényességének garanciáit.[87]

Ami a jogforrások csoportosítását, különféle változatai szembeállítását illeti, szintén sokféle megközelítéssel találkozhatunk.[88] A magyar alkotmányjogi irodalomban leggyakrabban a belső és külső jogforrás megkülönböztetése jelenik meg. Ennek értelmében a belső jogforrás a jogalkotó állami (közhatalmi) szerveket, a külső jogforrás pedig a jog megismerésének forrását, vagyis az általuk alkotott jogszabályokat, illetve a jogalkotó aktusok külső megjelenési formáját (törvény, rendelet stb.) jelöli. Lényegében azonos álláspontra jutott a 121/2009. (XII. 17.) AB határozat is: „A jogforrás fogalma egyrészt magát a jogszabályt jelenti, másrészt a jogalkotó hatáskört és annak gyakorlását, a jogalkotási eljárást, a jogalkotó tényt.”



[84]  Lásd: Fazekas Marianna – Ficzere Lajos (szerk.): Magyar közigazgatási jog Általános rész. 7. átdolgozott kiadás, Osiris, Budapest, 2006. 291. p.

[85] Kovács István: Magyar államjog II. JATE Kiadó Szeged, 1989, 214–215. p.

[86] Peschka Vilmos: Jogforrás és jogalkotás. Akadémiai Kiadó, Budapest 1965, 52. p.

[87] Kovács István: i. m. 214–215.p.

[88]  Lásd ezekről részletesen Petrétei József: Magyar alkotmányjog I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2001, 120–122. p.