Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az alkotmányjogba; Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei

Trócsányi László, Schanda Balázs (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

IV. A választási rendszerek

IV. A választási rendszerek

Választási rendszerek alatt itt most azokat a szisztémákat (és az ezekhez tartozó módszereket, technikákat) értjük, amelyek segítségével a szavazás befejezése után a mandátumokat szétosztják, azaz megállapítják, hogy az induló egyéni jelöltek közül kik, vagy a listákról mennyien jutnak mandátumhoz.

A választási rendszereknek számos változata ismert; ezúttal azonban csak azokról lesz szó, amelyeket hazánkban is alkalmaznak (illetve alkalmaztak) a képviselők választásánál.

A választási rendszereknek két (illetve három) főbb változata van, nevezetesen

1. többségi (majoritárius, ezen belül)

a) abszolút többségi (pl. Franciaország),

b) relatív többségi (pl. Anglia, USA),

2. arányos (proporcionális – pl. Ausztria, Belgium, Olaszország, Svédország stb.).

Harmadikként említjük az ún.

3. vegyes választási rendszereket, amelyek az előbbi kettő egymásra hatásából, kombinációjából adódnak (pl. Németország). − Ezek nem is mindig külön kategóriák, nem jelentenek minőségi eltérést, hanem a többségi és az arányos egyszerű egymás mellett alkalmazását (Magyarország), ezért erre itt külön nem térünk ki.

A többségi rendszer lényege: a jelöltek közül az lesz megválasztva, aki a leadott érvényes szavazatok meghatározott többségét megkapta (csak egynek lehet „többsége”, más nem juthat mandátumhoz − „The winner takes it all”, azaz „A győztes mindent visz”);

az arányos rendszer lényege pedig, hogy összhangot akar teremteni a leadott szavazatok és a mandátumok között, azaz amilyen arányban oszlottak meg a szavazatok az egyes pártok között, ezek a pártok olyan arányban részesedjenek a mandátumokból. Fontos megjegyezni: a többségi rendszerben egymandátumos választókerületek vannak (a sok induló közül csak egyetlen győztes lehet), az arányos rendszer többmandátumos kerületekkel jár (mert csak több mandátumot lehet „arányosítani”, arányosan elosztani).

1. Többségi választási rendszerek

1.1. Abszolút többségi rendszer

E rendszerben a jelöltek közül az lesz megválasztva, aki megkapta a választókerületben leadott érvényes szavazatok abszolút többségét, azaz több mint felét.

Példaként vegyük azt, hogy egy választókerületben 4 jelölt indult, s leadtak 12 000 szavazatot!

A jelölt kapott

2000 szavazatot

 

B jelölt kapott

3000 szavazatot

 

C jelölt kapott

6100 szavazatot

 

D jelölt kapott

 900 szavazatot

 

A képviselő C lesz, mert a felénél (6000) több szavazatot kapott. Ne feledjük: az adott választókerületben csak egyetlen mandátum van, amelyet valaki megnyer; a többi jelölt pedig „vesztes” lesz, az ezekre leadott szavazatok nem eredményeznek mandátumot.[132]

Előnye ennek a rendszernek, hogy a legstabilabb kormányzást eredményezheti, hiszen a megválasztottak mögött abszolút többség, igen széles támogatottság áll;

komoly hátránya viszont, hogy nem mindig hoz végeredményt, hiszen a szavazatok egyenletesebb szóródása esetén (ha példánkban C jelölt 5900, D jelölt 1100 szavazatot kap) egyik jelölt sem kap abszolút többséget, a mandátum sorsa továbbra is nyitott marad. Az újabb szavazás (második forduló) ismét csak hatalmas személyi és anyagi erők mozgósításával szervezhető meg![133]

Magyarországon korábban a 176 egyéni választókerületben ilyen, tehát abszolút többségi rendszerben választottak képviselőt (legalábbis az első fordulóban, mert ha ez eredménytelen, a második fordulóban már a relatív többség is „elegendő” volt).[134]2012-től ezt az abszolút többségi rendszert hazánkban nem alkalmazzák.

1.2. Relatív többségi rendszer

Igen elterjedt választási rendszer, főképpen az angolszász jogrendszerű államokban (Anglia, India, Mexikó, USA stb.) alkalmazzák.[135]

E rendszerben a jelöltek közül az lesz megválasztva, aki megkapta a szavazatok „relatív többségét” (azaz a többi jelölthöz viszonyított többségét), tehát aki több szavazatot kapott, mint bármelyik másik ellenjelölt.

Példaként vegyük azt, hogy egy választókerületben 6 jelölt indult, s leadtak 12 000 szavazatot!

A jelölt kapott

1500 szavazatot

 

B jelölt kapott

2000 szavazatot

 

C jelölt kapott

1000 szavazatot

 

D jelölt kapott

2000 szavazatot

 

E jelölt kapott

3000 szavazatot

 

F jelölt kapott

2500 szavazatot

 

A képviselő E jelölt lesz, mert ő kapta a többihez viszonyítva a legtöbb szavazatot.

Előnye ennek a rendszernek, hogy gyakorlatilag mindig eredményes (statisztikailag igen kicsi a valószínűsége annak, hogy az egyes jelöltekre leadott nagyszámú szavazatok közül kettőé pontosan megegyezzen);

hátránya viszont, hogy sok szavazó akarata ellenére (példánkban a szavazók 3/4-e ellenében) lesz valaki kevés szavazattal megválasztva, valamint, hogy e rendszerben is elvész mindaz a szavazat, amelyet nem a győztesre adtak le. − Van azonban még egy olyan, lényegében kevesek által ismert hátránya, ami a gyakorlatban súlyos politikai következményekhez vezethet, s ha valaki e lehetőséggel nem számol, ad absurdum fölvetheti a választási csalás gyanúját is, pedig könnyen lehet, hogy ilyesmiről nincs szó, csupán az a helyzet állt elő, amely a relatív többségi választási rendszer alkalmazása esetén a mindennapi gyakorlatban is bekövetkezhet.

Ennek illusztrálására folytassuk az előző példát; nézzünk meg több választókerületet, úgy, hogy az egyes indulók országosan egy-egy azonos párt (A−F) által támogatott jelöltek!

I. vker.

II. vker.

III. vker.

IV. vker.

Összes szavazat/mandátum

A párt jelöltje

1500

1500

3000

1500

7 500/1

B párt jelöltje

2000

2000

2000

3000

9 000/1

C párt jelöltje

1000

3000

1000

1000

6 000/1

D párt jelöltje

2000

2000

2000

2000

8 000/0

E párt jelöltje

3000

1000

1500

2000

7 500/1

F párt jelöltje

2500

2500

2500

2500

10 000/0

Elképzelhető tehát, hogy van olyan párt (példánkban az F), amelynek jelöltjeire országosan a legtöbben szavaztak (példánkban 1000-en), s mégsem jutott mandátumhoz (vagy nem lett többsége a parlamentben), mert a többi kerület valamelyikében mindig megelőzték, s a pártok jelöltjei egyébként „keresztbe verték” egymást…

2. Arányos választási rendszerek

Az arányos rendszerelőnye, hogy pontosabban tükrözi a választói akaratot, azzal, hogy a „kisebbségben” maradt szavazók is képviselethez jutnak, valamint az is előny, hogy egyetlen szavazás eredményes, azaz nem kell újabb fordulót szervezni, hatalmas személyi és anyagi erőket ismételten mozgósítva;

hátránya viszont, hogy a képviseleti testület túlságosan is széttöredezetté válhat, sok párt juthat mandátumhoz, ami igen megnehezítheti a döntéshozatalt, emiatt aránytalanul sok időt és energiát kell a konszenzus megteremtésére fordítani.

Az arányosnál nagy körzeteket kell kialakítani, s ezekben választanak több képviselőt (minél nagyobbak a választókerületek, annál jobb az arányosítás; az tehát az ideális, ha az ország egész területe egy választókerületet alkot − mint pl. Hollandia vagy Izrael, de az európai parlamenti választásoknál Magyarország is). Nem egyéni jelöltek, hanem pártok harcolnak; ezek közzéteszik saját jelölt-listájukat[136] s a választók ezekre szavazhatnak.

Az arányos választási rendszerekhez több számítási szisztéma (módszer) tartozik, közülük most csak hármat említünk: a „Hagenbach-Bischoff módszert”, a „D’Hondt módszert”, valamint a „módosított Sainte-Laguë módszert”.

2.1. A Hagenbach-Bischoff módszer[137]

A szavazók tehát a pártok listáira adják voksukat, ezt követően történik az eredmény kiszámítása a következőképpen:

a) A pártok választási listáira leadott érvényes szavazatok számát össze kell adni (a továbbiakban: összes érvényes szavazat).

b) A választókerületben megszerezhető mandátumok számához egyet hozzá kell adni (a továbbiakban: osztó).

c) Az összes érvényes szavazatot el kell osztani az osztóval. Az így kapott hányados az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszám.

d) Meg kell állapítani az egy mandátum eléréséhez szükséges szavazatok számának kétharmadát (a továbbiakban: kétharmados határ).

e) A párt választási listájára leadott szavazatok számát el kell osztani az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatok számával. Az osztás eredményenkénti egész szám a pártok által elért mandátumok száma.[138] Az osztás maradéka, továbbá a mandátumot nem eredményező szavazatok a töredékszavazatok.

f) Ha a mandátumoknak az e) pont szerinti elosztása után még betöltetlen mandátum marad, akkor a töredékszavazatok csökkenő sorrendjében kapnak a pártok mandátumot a kétharmados határig. Ha a választókerületben minden mandátumot betöltöttek, akkor függetlenül a kétharmados határtól, több mandátumot elosztani nem lehet. A mandátumot nem eredményező töredékszavazatok − meghatározott kivételekkel − az országos listára kerülnek. Ha e számítást követően a területi választókerületben betöltetlen mandátum maradna, akkor az a lista is mandátumot szerez, amely az egy mandátum megszerzéséhez szükségesnél egyébként kevesebb, de annak kétharmadánál több szavazatot kapott.[139] Több ilyen lista közül a mandátumot az szerzi meg, amely sorrendben a legtöbb szavazatot kapta.

g) A területi választókerületben az f) pontban elvégzett számítás után még betöltetlenül maradó mandátumok felkerülnek az országos listára („felcsúszó mandátumok”).

A Hagenbach-Bischoff módszer általánosan, más államokban alkalmazott lényegéhez nem tartozik a kétharmados határ [d), f) pont] és az országos listára „felcsúszó” mandátumok [g) pont] szabálya. Ez utóbbiak hazai „specialitások” voltak, ugyanis hazánkban 2010-ig a területi választókerületekben így osztották el a mandátumokat.

2.2. A D’Hondt módszer[140]

eljárása a következő:

Összeállítunk egy táblázatot, amelynek első sorát a pártokra leadott szavazatok képezik. Minden párt szavazatai alatt képezünk egy számoszlopot, amelynek első száma az adott párt szavazatainak a fele [azaz /2], a következő szám a harmada [/3], negyede [/4] stb.

A táblázat segítségével osztjuk ki a mandátumokat. Meg kell keresni a táblázatban előforduló legnagyobb számot. Amelyik párt számoszlopában találjuk meg azt, az a párt kap egy mandátumot. Ezt követően meg kell keresni a következő legnagyobb számot. Amelyik párt oszlopában találjuk, az a párt kap egy mandátumot. Ezt az eljárást folytatjuk, míg ki nem osztjuk az összes mandátumot.

Ha a táblázatban előforduló legnagyobb szám keresése során egyenlő legnagyobb számokat találunk, akkor a lista sorszáma szerinti sorrend szerint kell meghatározni, hogy melyik párt kapja a mandátumot.

Az országos lista által megszerzett mandátumokat a jelöltek az országos listán elfoglalt helyük sorrendjében szerzik meg.

Az egyéni választókerületben mandátumot szerző jelöltet az országos listáról törölni kell.

Ha az országos listán kevesebb jelölt van, mint a lista által megszerzett mandátumok száma, a ki nem osztott mandátum betöltetlen marad.

Hazánkban ezt a (D’Hondt) módszert alkalmazták 2012 előtt a mandátumok országos listáról[141] történő kiosztásánál.

2.3. „Módosított Sainte-Laguë módszer”[142]

Ennek lényege, hogy a pártok által elért szavazatok számát páratlan számokkal kell ugyan osztani (mint az „eredeti” Sainte-Laguë módszernél), de az első osztószám nem 1, hanem 1,4. Matematikailag kimutatható, hogy ez a szisztéma sem nem a „nagy” pártoknak, sem nem a „kis” pártoknak kedvez elsősorban, hanem főképpen a „középpártok” számára teszi lehetővé a parlamentbe jutást.

Hazánkban ezzel a metódussal osztották ki a mandátumokat 2010-ig a helyi önkormányzati választásokon a 10 000-nél több lakosú településen (és fővárosi kerületben) alkalmazott kompenzációs listáról, de hozzá kell tennünk, hogy itt az első osztó 1,5 (a többi 3; 5; 7 stb.) volt.



[132] Tegyük hozzá, hogy ez a vesztesség némiképpen csökkenthető az által, hogy győztesen kívül mindenki másra leadott (mandátumot nem eredményező) szavazatokat („töredékszavazatok”) összegyűjtik, s ennek alapján újabb, ún. kompenzációs mandátumokat osztanak ki. (Erről a későbbiekben még lesz szó.)

[133] A második forduló eltérő rendszerben történhet. Lehetséges, hogy mindenki indulhat, aki az első fordulóban jelölt volt, s az győz, aki relatív többséget ér el. Az is megoldás lehet, hogy az első fordulóban legtöbb szavazatot elért három jelölt indulhat (ekkor is a relatív többség elérése jelenti a győzelmet), ha viszont a legtöbb szavazatot elért két jelölt juthat a második fordulóba, akkor szintén előírható az abszolút többség elérése a mandátum megszerzéséhez.

[134] Az alaposabb tájékozottság érdekében megjegyezzük, hogy az országgyűlési képviselőválasztások első fordulója 1994-ben mindössze 2 egyéni választókerületben volt érvényes és eredményes, 1998-ban csupán 1, 2002-ben 45, 2006-ban 66 választókerületben (azaz a többiben újabb, második fordulót kellett tartani). A 2010. évi parlamenti választások ebből a szempontból (is) különleges eredményt hoztak: az első forduló 174 választókerületben volt érvényes és eredményes; mindössze kettőben kellett második fordulót tartani…

[135] Hazánkban a Vjt. hatályba lépéséig a választás eredményét az egyéni választókerületbena második fordulóban e rendszer (relatív többségi rendszer) alapján állapították meg.

[136] A többségi választási rendszerek választókerületi szavazólapja ábécé sorrendben tartalmazza a jelöltek hivatalosan használt családi és utónevét, az esetleges megkülönböztető jelzést, valamint a jelölő szervezetek nevét, illetőleg a független jelölés tényét. (Jegyezzük meg: ezt a szavazólapot, bár a jelöltek névsorát tartalmazza, nem nevezzük listának!) Ezzel szemben az arányos választási rendszerekben alkalmazott „névsort” az arra jogosult párt állítja össze, s ezt nevezzük listának (régebbi elnevezéssel: lajstromnak). Természetesen ezek „többmandátumos” választókerületekben értelmesek, hiszen „arányosan” elosztani csak több mandátumot lehet, egyet nem. A listán megnevezett jelöltek sorrendjét a párt (jelölő szervezet) tetszése szerint állapítja meg, nyilván úgy, hogy az élen az ún. „húzó emberek” legyenek, akikre tekintettel várhatóan a legtöbben szavaznak majd a listára. − Hazánkban 2010-ig az ún. kötött listát alkalmazták a területi (fővárosi/megyei) választások során, ami azt jelenti, hogy a szavazó csak a között választhat, hogy a listára szavaz-e vagy nem, s ennek megfelelően cselekszik. (A másik változat az ún. szabad lista, amikor a választó megváltoztathatja, módosíthatja is a listát, pl. úgy, hogy áthúzza valamelyik nevet, esetleg módosítja vagy ő állapítja meg a jelöltek sorrendjét stb.)

[137] E módszer kidolgozója Eduard Hagenbach-Bischoff (1833–1910) svájci fizikus–matematikus volt.

[138] Ha két vagy több párt azonos számú szavazatot ért el, és ezzel a szavazatszámmal mandátumhoz jutnának, de a területi választókerületben megszerezhető mandátumok száma kevesebb, mint az azonos szavazatot elért pártok száma, akkor hazánkban a lista sorszáma szerinti sorrendben kellett elosztani 2010-ig a mandátumokat.

[139] Ilyen mandátumszerzés esetén az egy mandátum megszerzéséhez szükséges és a ténylegesen elért szavazatszám különbségét le kell vonni az adott országos pártlista töredékszavazatainak számából.

[140] Ezt a módszert Victor D’Hondt (1841−1901) belga jogász–matematikus dolgozta ki és tette közzé 1878-ban. (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nevét mondat közben gyakran írják kisbetűvel [d’Hondt]. Ám a kisbetűs írás csak pl. a holland nyelvű írásban helyes, a belgában nem, márpedig D’Hondt belga származású volt…)

[141] Ezeket „kompenzációs listáknak” is nevezték, ugyanis ezekre a választók nem szavaztak, hanem azok a voksok „kerültek” ide, amelyeket a választások során leadtak, ám azok sem az egyéni választókerületekben, sem a területi listákon nem eredményeztek mandátumot.

[142] André Sainte-Laguë (1882−1950) francia matematikus 1910-ben tette közzé „eredeti” módszerét, amely szerint (a D’Hondt módszer 1; 2; 3; 4 stb. osztójától eltérően) a pártok által elért szavazatok számát páratlan számokkal (1; 3; 5; 7 stb.) kell osztani s ezzel az említetthez képest jóval arányosabb mandátumelosztás érhető el, mert megkönnyíti a kis pártok mandátumhoz jutását.