Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az alkotmányjogba; Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei

Trócsányi László, Schanda Balázs (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

II. A különleges jogrend alkotmányelméleti megközelítései

II. A különleges jogrend alkotmányelméleti megközelítései

Mielőtt az egyes konkrét különleges állapotbeli fokozatok elemzésébe bocsátkoznánk, még egy általánosabb elméleti előkérdéssel kell foglalkoznunk. Nevezetesen azzal, hogy vajon a különleges körülmények implicite (akár magából az Alaptörvényből következően) lehetővé teszik-e az Alaptörvénytől való eltérést (az Alaptörvény által kifejezetten meg nem engedett esetekben is). Ez igen messzire vezető kérdés, amelynek kapcsán (az eszmetörténeti kérdésekbe való belebonyolódás nélkül) ehelyütt csupán néhány lehetséges érvelési mintát vizsgálunk meg.

A különleges állapotokra vonatkozó elméletekkét fő csoportra oszthatók: államközpontú és alkotmányközpontú elméletekre. Az előbbiek azt előfeltételezik, hogy a különleges állapotok célja az állam megmentése, az utóbbiak ellenben abból indulnak ki, hogy a cél az alkotmány (vagy az alkotmányos rend) megmentése.

(A) Az államközpontú érvelések támogatói előfeltételezik, hogy az állam a jogot megelőző jogosultsággal rendelkezik arra, hogy önvédelme érdekében cselekedjen. A különleges állapotok klasszikus államközpontúfelfogása – amely az alkotmányosság modern eszméje előtti időkre vezethető vissza – szerint az állam minden esetben rendelkezik a szükséghelyzetből eredő íratlan, a pozitív jogrend felett álló jogosultsággal, amelyet a pozitív jog sosem képes korlátozni. Ez a fajta érvelés a következőképpen rekonstruálható: a normativitás előfeltételezi a körülmények normalitását.[439] Ez azt jelenti, „hogy a normákat kizárólag a normális helyzetekben lehet alkalmazni, és ezért a normális helyzet előfeltevése a normák alkalmazhatóságának pozitív jogi eleme”.[440] Ezért a normák a kivételes helyzetekben nem kötik az államot, s e helyzetekben az állam értelemszerűen rendelkezik az önvédelem jogával. A kivételes helyzetek abnormális jellege miatt egy norma sosem írhatja felül az állam ilyen jellegű jogosultságát.[441]

Ez a fajta érvelés természetjogi jellegű: az állam számára a pozitív jogrendet (időben és logikailag is) megelőző létezési jogot biztosít[442] – egy jogot, amely nem pusztán az alkotmányon kívül (azaz mellette) állhat, hanem még azzal szemben is, mivel az alkotmány nem alkalmazható a definíciószerűen abnormális különleges időszakban. E fogalmi rendszerben a különleges időszak alkotmányos szabályainak kötelező ereje mindig a jogot megelőző jogosultságoktól függ. Ennek eredményeképpen a különleges időszakra vonatkozó (alkotmány)jogi szabályozást egy nem kikényszeríthető közigazgatási akciótervvé (avagy puszta iránymutatássá) degradálja; a természetjogot emeli a különleges szabályozó tulajdonképpeni joggá. Ez pedig lényegében lehetetlenné teszi a végrehajtó hatalom jogi ellenőrzést, illetve utólagos elszámoltatást. Ez a hagyományos radikális államközpontú és nem szövegkötött megközelítés egyszerűen kinyit minden kaput a visszaélések előtt, és gyakorlatilag tagadja a kérdéses alkotmányos rendelkezések kötelező jogi erejét.

(B) Ellentétben az előbbiekben tárgyalt klasszikus államközpontú elméletekkel, a visszafogott államközpontúfelfogás szerint a pozitív alkotmányjog felülírhatja az állam pozitív jogot megelőző létezési jogosultságát, a felülírás pedig részletes szabályozás formájában történhet meg. Ez a megközelítés egyszerűen haszontalan lenne a hatályos magyar alkotmányjog szempontjából, mert csak akkor válhatott volna aktuálissá, ha az Alkotmány kérdéses cikkeit az Alaptörvény nem vette volna át. Ez igencsak hipotetikus, vagy inkább valószínűtlen forgatókönyv, amelytől azonban az elmélet nem válik károssá vagy veszélyessé, hanem (a hatályos magyar alkotmányjog szempontjából) csupán fölöslegessé vagy haszontalanná.

(C) Az alkotmányközpontú elméletekvitatják a jogot megelőző állami hatalom létezését. Számukra a pozitív, azaz „rögzített” alkotmány minden esetben az érvelés kiindulási pontja. A klasszikus (radikális) alkotmányközpontú felfogásaz állam különleges állapotok idején gyakorolható hatásköreit az (alkotmány)jogban kifejezetten megnevezett jogkörökre korlátozza. Az alkotmányközpontú elméletek sokkal erősebben figyelnek az íratlan, éppen ezért pontosan meg nem határozott felhatalmazásokból eredő visszaélések veszélyére (illetve az attól való félelemre), mint az államközpontú felfogások.

Ez a felfogás a különleges állapotra nem mint az alkotmányosság határain kívül álló helyzetre, hanem mint alkotmányos lex specialisra tekint.[443] Valamint azt is visszautasítja, hogy az alkotmányjog alatta állna az állam valamiféle létezési jogának.[444]

Mindez azonban nem jelenti, hogy ez a nézetrendszer a különleges állapotokra vonatkozó jog minden megsértését büntetné – különösképpen, ha az a jogsértés az alkotmányos rend helyreállítása érdekében történik. Ebből következően egy hatáskörrel rendelkező intézmény, például a törvényhozás, jóváhagyhatja egy ilyen jogsértés büntetlenségét, azonban magát a jogsértést mint olyat nem lehet meg nem történtté tenni. Ebben a megközelítésben a pozitív jog olyan jellegű megsértésére, amely az alkotmányos államiság megőrzésének érdekében történik, morális kötelezettségből fakadó magyarázat talán létezhet, de mindenképpen szigorú határvonalat kell húzni e morális vonatkozás és az eset jogi értékelése közé.

(D) A nyitott alkotmányközpontú felfogása következőképpen foglalható össze: egy állam minden különleges állapotbeli hatáskörének a pozitív jogból kell származnia, azonban ezek tartalmazhatnak „beleértett hatásköröket” (az amerikai alkotmányjogi terminológiában: implied powers) is, mivel az alkotmány e tekintetben általános implicit felhatalmazást tartalmaz. Az alkotmány ugyanis nem „öngyilkossági paktum”, azaz a közösség és alkotmányos rendje védelmében implicite tartalmazza a szükséges intézkedések megtételére vonatkozó felhatalmazásokat. E nézőpont a magyar Alaptörvényre nem alkalmazható, ugyanis az alkotmányozó hatalom akarata 1989-ben kifejezetten kizárta az íratlan, különleges állapotban esetlegesen fellépő hatáskörök létezésének lehetőségét. A kerekasztal-tárgyalások kínosan pontos és részletes rendelkezések megfogalmazására törekedtek, amelyeknek csak akkor van értelmük, ha kizárjuk az íratlan hatásköröket.

A 2011-es alkotmányozás során az Alaptörvény megfogalmazói ezen a koncep­-ción nem változtattak, vagyis abból kell kiindulnunk, hogy a szabályozási filozófia továbbra is megegyezik az eddigivel.

Az Alaptörvény mögötti szabályozási filozófia a (C) pontban tárgyalt megközelítés. Az elkövetkezőkben ennek figyelembe vételével az egyes különleges állapotokat hasonlítjuk össze az alábbi szempontok segítségével:

a) ki hirdeti ki, milyen eljárásban és miként ér véget,

b) milyen tényállási előfeltételek esetén hirdethető ki,

c) milyen hatásköri változásokkal jár a kihirdetés, esetleg új szervek jönnek-e létre, megváltozik-e a jogforrási hierarchia vagy a jogalkotási eljárás,

d) milyen garanciák és korlátok vannak a jogszerűség fenntartására.



[439] Schmitt, Carl: Politikai teológia. (ford. Paczolay Péter) ELTE Tempus, Budapest, 1992, 5. p. Ezt a későbbiekben vizsgálandó mérsékelt államközpontú elméletek is elfogadják, lásd Böckenförde, Ernst-Wolfgang: „Der verdrängte Ausnahmezustand” Neue Juristische Wochenschrift,1978/38. 1881–1890, kül. 1884: „Amennyiben eltűnik az előfeltételezett normális állapot, akkor a norma szándékozott szabályozási erejének viszonyítási pontja is eltűnik”.

[440] Schmitt, Carl: „Legalität und Legitimität” In: Schmitt, Carl: Verfassungsrechtliche Aufsätze aus den Jahren 1924–1954. Duncker & Humblot, Berlin, 1958, 263–350. p., kül. 321.

[441]  Tehát az állam a jogot megelőző intézmény, amely eredetileg korlátlan, s csak a jog „szelídíti” meg. Még a mérsékelt államközpontú elméletek képviselői is osztják ezt a Schmitt-féle felfogást, lásd pl. Böckenförde (12. lj.) 1885.

[442]  Lásd Von Gerber, Carl Friedrich Wilhelm: Grundzüge des deutschen Staatsrechts. Tauchnitz, Leipzig, 1880, 42. p. 2. lj. („A különleges állapot jogának elismerésben benne rejlik az állam szokásszerű alkotmányos létén túli létezési jogának gondolata is, egy jognak, amely csak az abnormális, veszélyhelyzetbeli körülmények között tűnik elő”); Kaufmann, Erich: Zur Problematik des Volkswillens. de Gruyter, Berlin. 1931, 14. p. („A standardizált és formalizált kivételes jogok mellett extrém esetekben a szükségből fakadó végső jogosultság is létezik az alkotmányjog íratlan, természetjogi részében”). Lásd továbbá Von Jhering, Rudolf: Der Zweck im Recht. Breitkopf & Haertel, Leipzig, 1923, 330. p. („Amint az egyénnek, úgy az államnak is szükségből fakadó jogosultságai vannak, amennyiben létét veszély fenyegeti”). Az antikvitás korából lásd Cicero, Marcus Tullius: De Legibus III. 3 („Salus rei publicae suprema lex esto”).

[443]  „Így értve az állami szükségállapot valójában – és ez a lényeg – egy alkotmányos állapot, nem pedig egy alkotmányon kívüli helyzet.” Koja (3. lj.) 14.

[444] Arndt, Adolf: „Der Rechtsstaat und sein polizeilicher Verfassungsschutz.” Neue juristische Wochenschrift. 1961. 897–902. p., kül. 899. („Egy alkotmányos államnak nincs más létértelme, mint alkotmánya”); Hesse, Konrad: „Ausnahmezustand und Grundgesetz.” Die öffentliche Verwaltung, 1955, 741–746. p., kül. 741.