Ugrás a tartalomhoz

Büntetőjog I.; Általános rész; A 2012. évi C. törvény alapján

Belovics Ervin, Gellér Balázs, Nagy Ferenc, Tóth Mihály (2014)

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

9. fejezet - A bűncselekmény elkövetői

9. fejezet - A bűncselekmény elkövetői

12. §

Elkövető a tettes, a közvetett tettes és a társtettes (a továbbiakban együtt: tettesek), valamint a felbujtó és a bűnsegéd (a továbbiakban együtt: részesek).

13. §

(1) Tettes az, aki a bűncselekmény törvényi tényállását megvalósítja.

(2) Közvetett tettes az, aki a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását e cselekményért gyermekkor, kóros elmeállapot, kényszer vagy fenyegetés miatt nem büntethető, illetve tévedésben lévő személy felhasználásával valósítja meg.

(3) Társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg.

14. §

(1) Felbujtó az, aki mást bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír.

(2) Bűnsegéd az, aki bűncselekmény elkövetéséhez másnak szándékosan segítséget nyújt.

(3) A részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni.

1. Az elkövetőkről általában

Kép

 Harro, Otto: „Anstiftung” zum Suizid, Tötung in mittelbarer Täterschaft durch das Opfer als Werkzeug. Jura 2003/2. Irk Albert: Tettesség és részesség az előadói tervezetekben. Budapest, 1914. Losonczy István: A tettesség. Budapest, 1961. Losonczy István: A tettesség és a részesség a büntetőjog rendszerében. Budapest, 1966. Mészáros Ádám: A bűncselekmény elkövetői. Budapest, 2008. Wlassics Gyula: A tettesség és a részesség tana. Budapest, 1893. Rideo, Christof – Chjovka, Michela: Fahrlässigkeit, Mittäterschaft und Unsorgfalts­gemeinschaft. Scweizerische Zeitschrift 2002/2. Roxin, Claus: Täterschaft und Tatherrschaft. Hamburg, 1963. Schwaighofer Klaus: Die Strafbarkeit der (versuchten) Anwerbung eines Komplizen Anmerkung zur Ent­scheidung des OGH. Österreichische Juristenzeitung 2000/23–24. Utsumi Tomoko: Fahrlässige Mittäterschaft Jura 2001/8.

Kép

 A tettes, illetve a részes fogalma, valamint az, hogy milyen ismérvek alapján lehet az egyes elkövetői alakzatokat elhatárolni, hosszabb fejlődési folyamat eredményeként alakult ki. A római jogban a tettest „princeps delicti”-nek, a felbujtót „auctor”-nak nevezték, azonban ezeknek a fogalmaknak a meghatározásával, a tettesség és a részesség kérdésének tisztázásával a római jog nem foglalkozott. Hasonló volt a helyzet a középkori kánonjogban is. A XVIII. század elejétől kezdődően a német és a francia jogirodalomban meghonosodott a bűnszerző (Urheber, auteur) kifejezés használata. Egyes jogtudósok (Mittermaier, Stübel) csak a felbujtót minősítették bűnszerzőnek arra hivatkozva, hogy a felbujtó szellemi tevékenysége a bűncselekmény oka, míg mások (Feuerbach) a tettest, a felbujtót és az úgynevezett fősegédet – azaz azt a bűnsegédet, akinek a tevékenysége nélkül az alapcselekmény nem lett volna elkövethető – is bűnszerzőnek tekintették. Az uralkodóvá váló felfogás végül a bűnszerző fogalma alá csak a felbujtót és a tettest sorolta azzal az indokkal, hogy e személyek tevékenysége hozza létre a bűncselekményt.

A XIX. század közepétől főként Mittermaier és Carrara tézisei alapján egyre több jogtudós adott hangot annak az álláspontjának, hogy nem szabad összemosni és egy kategória alatt tárgyalni a tettest és a felbujtót.

Az elkövetők közötti differenciálással foglalkozó, időben első, úgynevezett okozatossági teória szerint bűnszerző az, aki az elsődleges okot (causa efficiens), míg bűnsegéd az, aki a másodlagos okot (causa secundaria) szolgáltatta a bűncselekmény megvalósításához. Ezen teória később úgy változott, hogy a tettesi cselekmény az oka, a bűnsegédi tevékenység pedig a feltétele a bűncselekmény létrejöttének.

Az időben későbbi feltételegyenlőségi elmélet tanainak térhódítását követően azonban az okozatossági teória nézetei háttérbe szorultak, majd újabb és újabb elméletek születtek.

A jogirodalomban a XIX. század elején lényegében két álláspont konfrontálódott egymással:

a) A szubjektivisták a feltételegyenlőségi elmélet tanait – vagyis, hogy mindenki, aki egy feltételét megvalósította az eredménynek, annak okozója, mert az eredmény létrejöttében a feltétel és az ok egyenlő jelentőségűek – a tettesség, részesség elhatárolására is alkalmazták.

Ennek alapján úgy vélték, hogy a bűncselekmény elkövetésében közreműködők valamennyien okozói a cselekménynek, ezért köztük nem a tevékenységük – azaz nem objektív ismérvek – alapján, hanem arra figyelemmel lehet különbséget tenni, hogy saját, vagy más érdekében cselekedtek-e. A különbséget az alanyi oldalon keresték, és a szubjektív körülményekre tekintettel a bűncselekmény elkövetőinek két csoportját határolták el, nevezetesen a bűnszerzőt és a bűnsegédet. Bűnszerzőnek tekintették azt, aki a cselekményt a saját érdekében állónak tartotta, bűnsegédnek pedig azt, aki idegen érdekből működött közre az elkövetésben.

b) Az objektivista iskola – amely az okozatosság tanában különbséget tett feltétel és ok között – a bűncselekmény elkövetésében közreműködőket a tényállás alapján határolta el egymástól. Felfogásuk szerint, aki az egész tényállást vagy annak egy részét megvalósítja, az a tettes vagy a társtettes, míg a felbujtó és a bűnsegéd tényállási elemet sohasem visz véghez. A felbujtó ugyanis csak értelmi tevékenységgel működik közre, míg a bűnsegéd fizikai vagy pszichés segítséggel mozdítja elő a tettes cselekményét.

A XIX. század közepére az objektivista iskola álláspontja vált uralkodóvá, a vita azonban ekkor a társtettesség hovatartozásával kapcsolatban újult ki. A német jogirodalmi felfogásokat követve a magyar szerzők egy része (például Finkey, Wlassics) a társ­tettességet a részesség körébe sorolta, mert „kik együtt vagy közösen követik el a bűncselekményt, azok részesei” a bűncselekménynek.

Mindezzel egy időben a bűncselekmények elkövetőivel kapcsolatban a büntetőkódexek alapvetően kétféle megoldást alkalmaztak. A monista típusú törvények nem tettek különbséget a deliktum megvalósítói között, hanem minden közreműködőt tettesnek minősítettek és ugyanolyan büntetéssel rendeltek büntetni. A dualista kódexek ezzel szemben megkülönböztették a bűncselekmény központi szereplőit (tettes, bűnszerző) és a részeseket (segítők, támogatók). A dualista megoldáson belül további két alrendszer is kialakult. Az úgynevezett „valódi dualista” szabályozás nem csupán névlegesen határolta el egymástól a tetteseket és a részeseket, hanem a büntethetőségük tekintetében is differenciált, így például a bűnsegédre enyhébb büntetési tételek voltak irányadók. Az „áldualista” rendszer szintén különbséget tett a tettesek és a részesek között, azonban mindkét elkövetői alakzat tekintetében ugyanolyan büntetés alkalmazását írta elő. A parifikáció, – miszerint a részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni – a büntethetőség szempontjából azonos elbírálást eredményezett, tehát e körben az elkövetői alakzat milyensége indifferens volt.

A Csemegi Kódex a tettesség fogalmi elemeit nem határozta meg. A jogalkalmazói gyakorlat evidenciának tekintette, hogy tettes az, aki a törvényi tényállást megvalósítja. A Csemegi Kódex „A részesség” címet viselő V. Fejezetében szabályozta a felbujtást, a bűnsegélyt, illetve a társtettességet. Felbujtónak az minősült, aki mást a bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábírt (69. § 1. pontja). Bűnsegédként pedig az felelt, aki a bűncselekmény elkövetését szándékosan előmozdította vagy megkönnyítette, illetve ezekre mást rábírt. Ezért a részesi alakzatért kellett felelősségre vonni továbbá azt is, aki a végrehajtás megkezdése előtt egyetértett a cselekmény elkövetése során vagy az elkövetés utáni segítségnyújtással, a haszon biztosításával, illetve a hatósági intézkedések meghiúsításával (69. § 2. pontja). Az említett cím alatt tartalmazta a Csemegi Kódex azt is, hogy „Tetteseknek tekintendők mindazok, kik a bűntettet vagy vétséget együtt vagy közösen követik el” (70. §). A törvény tehát a részességről szóló fejezetben definiálta a társtettességet, és egyértelművé tette, hogy a társtettesek is tettesek. A büntetésre vonatkozó normák szerint a tettes és a felbujtó büntetése azonos volt, míg a bűnsegéd tekintetében a kísérletre irányadó enyhébb büntetés kiszabását előíró rendelkezéseket kellett alkalmazni (70–71. §).

A Btá. már rögzítette a tettesség fogalmi elemeit, azonban a társtettességgel nem foglalkozott. Tettesnek az minősült, aki a bűntett törvényben meghatározott tényállását egészben vagy részben megvalósította [20. § (1) bek.]. A Btá. a felbujtást a Csemegi Kódexszel azonosan definiálta, míg a bűnsegéd törvényi fogalma lényegesen egyszerűbb volt, mert csak annyit tartalmazott, hogy „Bűnsegéd az, aki másnak szándékosan segítséget nyújt a bűntett elkövetéséhez” [20. § (3) bek.]. A Btá. a parifikáció elvét érvényre juttatva rögzítette, hogy a részesek a tettes cselekményére megállapított büntetéssel büntetendők.

Az 1961. évi Btk. „A bűntett elkövetői” cím alatt megkülönböztette a tettességet és a részességet. A törvény a tettesség körébe sorolta a tettest és a társtettest, részesnek minősítette a felbujtót és a bűnsegédet. A büntetést illetően ugyancsak a parifikáció elvét követte (12–15. §).

Ugyanígy differenciált az elkövetői alakzatok tekintetében a korábbi Btk. is a hatálybalépésekor, és a lényegét tekintve az 1961. évi Btk.-val azonosan határozta meg azokat. Változás azáltal következett be, hogy a 2009. évi LXXX. törvény a közvetett tettességet beiktatta az elkövetők rendszerébe és annak fogalmi elemeit is definiálta (19–21. §).

Megemlítjük végül a német jogirodalomban az 1950-es évek végétől előtérbe kerülő „Tatherrschaft” teóriát. Ennek lényege, hogy a szándékos bűncselekmény tettese az, aki a tett elkövetését a végrehajtás egész folyamata alatt „a kezében tartja”, azaz aki a tényállást megvalósítja. A társtettességhez azonban elégséges olyan tevékenység is, ami szükségszerű részét képezi a konkrét terv végrehajtásának. Így társtettes az is, aki csak megszervezi a rablást (mert a szerepek leosztása és a feladatok meghatározása a konkrét cselekvőség elengedhetetlen része), de a pénz elvitelében, az erőszak kifejtésében nem működik közre.

Kép

 A svájci büntető törvénykönyv a felbujtást és a bűnsegélyt definiálja (24. cikk). A felbujtásra vonatkozó szabályok szerint, aki mást valamely szándékos bűntett vagy vétség elkövetésére rábír, a tettesre meghatározott büntetéssel büntetendő, míg a bűntett elkövetésére rábírni törekvés a bűntett kísérletét hozza létre. A törvény szövegének értelmében tehát a bűntett elkövetésére való eredménytelen rábírás – azaz a rábírni törekvés – önálló értékelést kap és a felbujtó a bűntett kísérletéért felel. A bűnsegédre irányadó norma szerint „Aki valamely bűntett vagy vétség véghezviteléhez szándékosan segítséget nyújt enyhébben büntethető.”

A német büntető törvénykönyv harmadik címe szabályozza a tettességet és a részességet. Eszerint tettes az, aki a bűncselekményt maga követi el vagy azt mással követteti el [25. § (1) bek.]. A társtettesség feltétele, hogy többen együttesen valósítsák meg a deliktumot [25. § (2) bek.]. A törvény a részesség körében szól a felbujtásról és a bűnsegélyről. E rendelkezések szerint felbujtó, aki szándékosan mást szándékos bűncselekmény elkövetésére rábír, míg bűnsegéd az, aki szándékosan segítséget nyújt szándékos bűncselekmény megvalósításához (26–27. §). A svájci büntető törvénykönyvhöz hasonlóan a német büntető törvénykönyv is ismeri és szabályozza a részesség kísérletét.

Az osztrák büntető törvénykönyv kimondja, hogy „Nem csak a közvetlen tettes követi el a büntetendő cselekményt, hanem mindenki, aki annak végrehajtására rábír, vagy aki egyébként részt vesz annak végrehajtásában” (12. §). Az osztrák büntető törvénykönyv a monista teóriát követve tehát nem tesz különbséget tettesek és részesek között.

Kép

 A bűncselekmény elkövetőire vonatkozó hatályos törvényi szabályok szerint az elkövetőknek két fő csoportja van, egyrészt a tettesek (tettes, közvetett tettes, társtettes), másrészt a részesek (felbujtó, bűnsegéd).

A Btk. Különös Része a bűncselekmények megfogalmazásakor a tettesi tevékenységet veszi alapul, vagyis a törvény a tettesi cselekmény modellje szerint építkezik. Ezért a Btk. Általános Részében kellett meghatározni azokat a tettesi alapcselekményhez kapcsolódó magatartásokat, amelyek megvalósításáért büntetőjogi felelősségre vonásra kerülhet sor. A részesi „törvényi tényállás”-t tehát nem a Különös Rész, hanem az Általános Rész tartalmazza. A tettesség és a részesség elhatárolása körében ma már elfogadottnak tekinthető az objektivista iskola azon felfogása, amely a Különös részi törvényi tényálláshoz való viszonyt veszi alapul. Eszerint, aki a bűncselekmény törvényi tényállásának keretein belüli tevékenységet fejt ki, az tettes, aki viszont a törvényi tényálláson kívül eső cselekménnyel működik közre a bűncselekményben, az a részes.

A tettesség a szándékos és a gondatlan bűncselekmények esetében egyaránt szükségszerű eleme a bűncselekménynek. A részesség kizárólag szándékos bűncselekményhez kapcsolódhat, de a részesi közreműködés nem elengedhetetlen feltétele az ilyen jellegű deliktumok elkövetésének. Tettese és részese tehát a szándékos bűncselekményeknek egyaránt lehet, míg a gondatlan bűncselekmények körében az elkövetői alakzatok közül csak a tettesség jöhet szóba. Az sem vitás már, hogy a társtettesek is tettesek, azaz csak a felbujtó és a bűnsegéd tekinthető részesnek. A részesség legfőbb jellemzője a járulékosság, vagyis tettesi alapcselekmény nélkül a részesség nem jöhet létre. A törvény a tettesek, illetve a részesek vonatkozásában a büntetési tételek meghatározásakor különbséget nem tesz, vagyis a részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételek az irányadók. Tekintettel azonban arra, hogy a bűnsegédnek általában kisebb a szerepe a bűncselekményben, mint a tettesnek, ezért a bíróságok ezt a részesi alakzatot enyhítő körülményként értékelik, és a bűnsegéddel szemben rendszerint enyhébb büntetést szabnak ki, sőt a Btk. 82. §-ának (4) bekezdése bűnsegély esetében – az általános szabályoktól eltérően – kétszeres enyhítésre is lehetőséget ad.

Az elkövetői alakzatot az ítélet rendelkező részében akkor kell megjelölni, ha az elkövető nem tettesként, hanem társtettesként vagy részesként valósította meg a bűncselekményt. Ha a felbujtó vagy a bűnsegéd tettesként is részt vesz a bűncselekmény végrehajtásában a részesség a tettességbe beolvad (BH 2012.166.).